Háborút bárhol, bármikor lehet szítani–Művészportré Alba Hyseni énekesnővel

2011 augusztus 10 12:46 du.4 hozzászólás
Alba Hyseni

Alba zenéhez való kötődése, szeretete egészen kislánykorában kezdődött. Az iskolai rendezvények nem múlhattak el fellépései nélkül. Szép és egyedi hangjára már akkor felfigyeltek tanárai, szülei. Iskolásévei tanulással és az énekléssel teltek, közben dalversenyekre járt, és énekelt énekkarokban, kórusokban is. Életéről, pályájáról Tamás István, a Kanadai Magyar Hírlap szerzője beszélgetett a művésznővel.
Már Tini lányként kereste a művészetvilága felé vezető utat. A mindennapos tanulás mellett, több nyelven írt verseket, esszéket és kritikákat, de ami még feltétlen idekívánkozik, hogy több nyelven beszél és ír. Ezt a sokszínűségét napjainkban is jól tudja kamatoztatni az angol dalszövegírásban, valamint a zenében. Nem vagyok egyedül, ha azt állítom, hogy hangja egyedisége, tökéletes nőiessége elvarázsol és megdobogtat sok – sok férfiszívet, de ugyanakkor a gyengébb nem képviselői is rajongnak hangjáért, öltözködésében megjelenítet egyedi stílusirányzatáért. Alba egy ízig, vérig kőkemény Nő, aki feltalálja magát Budapest zajában, nyüzsgésében. Tizenötödik éve él Magyarországon. Inner – Mission c. albumának nagyon jó anyagát többször volt szerencsém meghallgatni még a megjelenése előtt. Friend of Sorrow című dalának videóklipje pedig egyszerűen lenyűgözött.

Pontosan hány éve is, hogy már itt élsz Magyarországon, és egyáltalán miért pont ezt az országot választottad?
– November 7 én lesz tizenötödik éve, hogy Magyarországon élek. Délszláv, azaz Jugoszláv háború ideje alatt jöttem Magyarországra. Ez volt az egyetlen olyan ország a Jugoszláv háború ideje alatt, amely nem vezetett be vízumot és határos ország is volt, de megjegyzem, a magyar barátainktól is sok jót hallottam az országról, és mindig is érdekelt a magyar nyelv. Szerencsére elég gyorsan meg is tanultam, és kilenc hónap elteltével már jól beszeltem magyarul. Az első kilenc hónapot a bicskei menekülttáborban töltöttem, sok másik, ex-jugoszláv menekülttel. – Gondolhatod, hogy nem volt könnyű. Embertelen körülmények között éltünk, rengeteg elkeseredett emberrel találkoztam mindenféle nációból.

– A háború maga a borzalom. Neked közvetlen van valami nagyon rossz emléked a délszláv háborúról?
– Albánként jövök Belgrádból, ahol életem nagy részét töltöttem a katasztrofális 1990-es években. Világosan megtanultam, hogy háborút bárhol, bármikor lehet szítani. Azt is megtanultam, milyen valószerűtlen, de ugyanakkor valóságos lecke az, hogy minél kisebb a háború valószínűsége, annál könnyebb azt kirobbantani, mert megelőzéséhez hiányoznak az általános és szerkezeti eszközök. Igen, életem nyolc évét a volt Jugoszlávia összecsapásaiban töltöttem. Hiszem, hogy ez volt a helyzet a volt Jugoszlávia minden háborújában. Azért törtek ki, mert nem kellett megtörténniük, egy olyan űrben, amelyben túl nagyhatalom összpontosult a kulcsszereplők kezében, míg ugyanakkor a hitetlenség, a zavar és a bizalmatlanság burjánzott a hatalommal nem rendelkezők és elsősorban áldozatul esettek körében. A háborúk (egy vagy több?) volt Jugoszláviában a „leendő államok” háborúi voltak a társadalom ellen. A probléma az volt, hogy túl sok „leendő állam” és csak egy társadalom létezett, mely utóbbit szét „kellett” szakítani. A kis és karikírozott államok, valamit a politikai elit és a háborús nyerészkedők lettek a háborúk nyertesei. Vesztesei pedig a társadalom, amelyet mesterségesen és fájdalmasan áldoztak fel a „magasabb rendű” nemzeti célok oltárán.

– Mennyire lehet a háborús eseményeket megmagyarázni, és egyáltalán felfogni, feldolgozni?
– Ezen sajnálatos események utólagos magyarázatai azzal az önigazoló feltevéssel kezdődnek, hogy a háborúk ésszerűek, előre meghatározottak és épp ezért megmagyarázhatók voltak. De a volt Jugoszlávia területén élő emberek nagy többsége számára a 80-as és a 90-es években ezek a háborúk nem voltak várhatók, ésszerűek és igazolhatók. Minél nagyobb a háború mellett szóló észérvek hiánya, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz a média, hogy kitaláljanak párat. A média tulajdonképpen kulcsszerepet játszott a lakosság háborúra történő felkészítésében. A kollektív tudatot érveléssel, magyarázatokkal és a háború szükségességének és elkerülhetetlenségének igazolásával, valamint kétséges etikai mellébeszélésekkel bombázta. Minél gyengébben voltak a valódi érvek, annál erősebb volt a háborús propaganda. Logikusan a faji/etnikai összetűzések hátterében vallási feszültségeknek és/vagy megkülönböztetésnek kellene állniuk. Azonban egyik sem létezett ezek közül jelentős mértékben a volt Jugoszláviában, legalábbis bármely nyugati demokráciával összehasonlítva. A 70-es, 80-as és 90-es években a lakosság elsősorban ateista volt, és bármely köztársaságban – vagy tartományban – csak elenyésző mértékben létezett a kisebbségekkel szembeni bármilyen hátrányos megkülönböztetés.

– Véleményed szerint végül is mi vezetett az etnikai feszültséghez?
– Tudnod kell, hogy amíg a volt Jugoszlávia társadalma nagymértékben mentes volt az etnikai feszültségektől, az 1974-es alkotmánnyal kezdődött, szövetségből államszövetségbe történő átmenet vezetett az etnikai és nemzeti elit hatalomátvételéhez. Az 1980-as évek gazdasági válsága előre megjósolhatóan fokozta az etnikai feszültségeket, a más kultúrákban látható társadalmi mintákhoz hasonló módon. Ahogy csökkent az elosztható javak mennyisége, úgy nőtt a verseny az egyes darabok megszerzéséért. A 80-as évek végén már létezett a gyűlölet, amelyet a nehéz gazdasági helyzet és a nép elszegényedése szított, de az egyéb igazoló érvek még nem léteztek. Nehéz volt rövid idő alatt kitalálni a megfelelő előítéleteket – a szomszédokkal, unokatestvérekkel és barátokkal szemben. Ezért az egyetemes gyűlölködés történelmi magyarázatait vették elő, és egy sor régi és új beszámolóval erősítették meg őket. A II. világháború óta nyugvó ellenségeskedésekről szóló történeteket vettek elő és ismételgettek a médiában a tagadhatatlan történelmi igazságok álcája alatt. Ezek a történetek lassacskán átvették az irányítást a valóélettel kapcsolatos minden egyéb probléma: az éhezés, a rossz egészségi állapot, a rossz oktatási helyzet, a munkanélküliség és a hajléktalanság felett, hogy csak néhányat említsek neked.

– Véleményed szerint, kik játszottak főszerepet a koszovói konfliktusokban?
– A koszovói összecsapásban három fél játszott szerepet: a szerbek, a koszovói albánok, és a NATO.
Koszovói, vagy Bosznia konfliktus sehol sem különbözik a második világháborúban zsidóság vagy más népek kiirtásától. Bár ezek a felek névleg különböző politikai és kulturális érdekeket képviseltek, megdöbbentő hasonlóságok voltak láthatók mind hármójuk tömegkommunikációjában, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a média a konfliktus speciális elemének tekinthető. A konfliktust népszerűsítő tömegkommunikációs stratégiák közös jellemzői azt mutatják, hogy a „konfliktus-teremtés” olyan belső alkotóelem, amely a XX. század végi nemzetközi média alapvető sajátossága. Ha megértjük, hogyan segíti a média a konfliktus előre meglévő elemeinek előkészítését, amely a konfliktust lehetségessé és valószínűvé teszi, komolyan arra késztethet bennünket, hogy a jövőben más szerep betöltését követeljünk a média számára.

– Mi maradt meg a gyermekkori emlékeidben a zenével, fellépéseiddel kapcsolatban, mi az amire szívesen gondolsz vissza, és mi az amire nem?
– Azt hiszem, azért vészeltem át minden érzelmi vihart életem során akármennyire tragikus események sorozata is ért engem, mert annyi szeretetet kaptam gyerekkoromban, hogy nehéz azt egy pár sorban körül írnom. A szüleim szeretete óriási önbizalmat adott, és soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg boldogságot, amiben – gyerekkoromban részem volt. Héttagú családban nőttem fel, mint legidősebb értelmiségi szülők gyermekeként. Szüleink lassan 40 éve vannak együtt. Gyermekkorom meghatározó zenei élménye volt az éneklés. Szüleim közül anyámnak van nagyon jó hangja, és ő nagyon gyakran volt olyan hangulatban, hogy énekeljen, és – ha kedve támadt az éneklésre, tiszta érces hangján mindig balkáni népi énekeket énekelt. A kóruséneklésben, egy-egy remekmű megszólaltatásában való aktív részvétel a megrendülés mellett olykor a felszabadult öröm és a hála érzéseit kelti az emberben. Az emberi lélek az énekben tudja legbensőségesebben, legteljesebb odaadással kifejezni önmagát. Meg vagyok győződve arról, hogyha egy zenészben megvan ez a hozzáállás egy zenemű interpretálásakor, akkor nem lehetséges az üres járat a metronóm-zenélés produkcióban. Csak az áténekelt zenélés lehet egy zenemű hiteles előadása. Csak az ilyen interpretáció közvetíti felénk a komponista szándékát, gondolatait, lelkének mélységét, odaadását. Egyedül az ilyen zene képes elvezetni az embert az önzésből való kilépésre, a másik ember végső soron a természetfeletti elfogadására, szeretetére. Hiszek abban, hogy minden művészet, még a legabsztraktabb formájában is, a maga sajátos nyelvén az alkotó és a szemlélő emberről beszél. A zene azonban, emellett és e fölött, saját önálló mivoltáról, és önmagán túli szellemi valóságokról is, szavakkal megfogalmazható bizonyítékokat szolgáltat. Gondolatmenetünk ehhez a sejtéshez is keres megerősítést.

– Mikor döntöttél úgy, hogy végleg a zenei pályát választod?
– Nem emlékszem, hogy hány éves koromban láttam az első vérmintámat a mikroszkóp alatt. Azóta, igazából, csak a spirituális gyógyítás érdekel. Imádtam apám bakelitlemezeit, a gyűjteményét, mely jazz, blues és rock zenét is foglalt magában. Elég korán kezdtem észre venni az általános iskolás első éveimben és érezni is elég erősen, hogy csak annak van, lesz számomra információs és egyben igazi spirituális ereje, ami arról szól, hogyan lehet egészségesebbé, örömtelibbé tenni az embereket, hogyan lehet megőrizni a természetességet, hogyan lehet megvédeni a környezetünkben lévő embereket, hogyan lehet segíteni rajtuk és egyben megőrizni azt a lelki gazdagságot, amit a Természet Anya adott számunkra, illetve, hogyan kell úgy létezni ezen a bolygón, hogy a saját létezésünk és más létezők összhangban éljenek. Továbbá az bír még információ értékkel a számomra, ami mindezek által hat. Meggyőződésem, hogy a Zene minden emberellenes dologgal szemben hat.

– A Magyarországon eltöltött idő alatt tapasztaltál változást nézeteidben, szemléletedben, egyáltalán mivel töltöd az időd?
– Nehéz elmondani, hogy mi minden történt velem az elmúlt években. A felét úgysem hinné el senki, mivel nem csak nehéz, hanem egyben nagyon összetett életem is volt. A másik fele meg enélkül értelmetlen. A lényeg az, hogy a küzdelmeim dimenziói jelentősen kitágultak mind időben, mind térben számomra. Sok dolog az életemben új értelemmel telítődött, és elég sok olyan tényező történt, amely a múltam élményeiből, találkozásaiból, történéseiből álló mozaikdarabkákat egységbe szervezte. Magyarországon eltöltött időm pedig a hétköznapok talaján szintén egyfajta elmozdulást jelentett. A korábbi élettér ellipszisem fókuszpontjait sikerült elmozdulásra bírnom, és úgy tűnik, végre találtam egy új, számomra legmegfelelőbb utat az önkifejezéshez. Egyre viszont rájöttem a nekem kiszabott feladatot illetően: nem várhatok arra, hogy az élet majd alám tol valami bizonyosat. Számomra a változás nem úgy zajlik, hogy egy jól megalapozott és előkészített biztos talaj kerül a talpam alá a következő lépéseimhez, hanem szinte vakon kellett belépnem egy olyan ismeretlenbe, amelyben magamba és a zenébe vetett hitem lehet az egyedüli kapaszkodóm. S, ha ez nincsen, akkor sem zuhanok, hiszen hét európai nyelven beszélek anyanyelvi szinten, két diplomával rendelkezem, és 15 éves munkatapasztalattal is egyben. Ha van, márpedig van, akkor hirtelen lesz út a talpam alatt. Az utat, mint ahogyan máig az életem útját én magam építem ki nagyrészt, saját türelmemmel és erőfeszítéseimmel. Ez a megoldás számomra már csak azért is nem abszurd, tehát, hogy a művészpálya legyen a legközelebbi számomra, azaz a szívemhez, mert alapvetően én ezerszeresen átgondolok, átrágok, átszámolok mindent. Ha erre alapozom a további döntéseimet, akkor fixre úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztem, ahogyan mindig is vágytam. Színpadon kell lennem, és nem csak Magyarországon, hanem ott, ahol csak megtehetem, hogy felléphetek. Viszont ha nem törődök azzal, hogy mi mennyi hány, és hogyan, és nem vagyok ebben maximalistán csakis önmagam és nagyon kitartó, hanem szinte hazardírozok, akkor a szerencsém sem ér utol. Igaz, mindig a legeslegutolsó pillanatban, és mindig valahogyan semmi képen külső segítséggel, de utol fog érni. Még nem jöttem rá, miért van ez így megírva az életemben. Fogalmam azonban van arról, hogy mit és hogyan szabad és mit nem szabad tenni, hiszen mindent alaposan próbálok eltervezni, megírni, átgondolni, hogy milyen lesz egy adott szöveg egy adott dal. Számomra csak így működik. Most azon vagyok, hogy folyamatosan írjak ezekről a folyamatokról. Neo Próféta is a szabad akaratban hitt, én sem tehetek mást. Vannak dolgok, amiket még el kell rendezni, de a hit megvan mindig is megvolt, sosem ingott meg a legszebb dologban a világon és az a Zene maga. Egyet biztosan el lehet mondani rólam: arra tanít meg, amit a legnehezebb megcselekednem, és akkor segít engem, ha megcselekszem.

– Szövegeidet magad írod. Milyen nyelven születnek a dalok?
– A népek, nemzetek egymás közötti kapcsolatában komoly nehézséget jelent a nyelvi különbözőség, hiszen amúgy is nehezen értjük egymást. Nos, ezen a határfolyón a legbiztonságosabb komp a zene, és milyen nyelven születik az én szövegem, egyenesen angol nyelven, úgymond világnyelven melyet minden létező országban beszélnek az emberek. A szövegírás, mint ahogy a zenehallgatás napjaim szerves részévé vált, már nagyon régóta. Belső világom, a szövegeim és a zene erős, intimkapcsolatban állnak. A láthatót köti össze a láthatatlannal. Pszichém állapota meghatározza, milyen zenét hallgassak, milyen szöveget írjak, illetve egy zene, ahogy egy jól megfogalmazott szöveg meg tud változtatni, elementáris erővel ki tud szakítani, jó vagy rossz hangulatomból. Talán pont a háborús években ért rengeteg trauma hatása, hogy a zene ennyire mélyen képes befolyásolni, el tud zárni a valóvilágtól, és egy másik dimenzióba emel – vagy taszít. Ugyanis nem mindig kellemes, eufórikus állapotot eredményez a zene, de nálam többnyire igen.

Örvényszerűen szippant pokoli mélységekbe egy előadó kínzó magánya és tisztaság utáni sóvárgása például. Ami furcsa és meglepő, hogy ez a kényelmetlen érzés jó. Ezek a darabos, aszimmetrikus képletek, disszonanciák felébresztenek, és fizikálisan mozgásba hoznak. Olyan intenzíven idézik meg a sötétséget, hogy attól magamhoz térek. Filmnézés közben és színházi darab alatt is általában nálam nagyon erős hangsúlyt kap a zene.

– Mit jelent számodra a zene?
– A zene szakralitás, a szöveg pedig véleményem szerint rituális katedrálist épít. Téglái a hangjegyek, a malter a harmónia. A zene és egy jó értelemet soha el nem veszíteni képes szöveg, számomra a természetfölötti nyelve. A vulkánoktól a vízesésen át, mindenütt és mindenben jelen van. A mitológiák, tragédiák, háborúk és szerelmek, az évezredek története zene nélkül elképzelhetetlen. Nekem tehát a zene és a szövegírás mindennapos részvételt jelent mind spirituális, mind kulturális vonatkozásban. Ez az a művészeti ág, ami tiszta hallásomban lelki-szellemi ajándékot jelenthet. Alig tudjuk megfelelően értékelni, hogy az ember nemcsak gondolkodó, beszélő, és ezért felelős teremtménye a földnek, hanem éneklő, daloló, zenélő ember is. A zene és a szövegírás lehet, hogy az állatvilágra is valamiféle hatással van, de az ember számára lényegéhez, identitásához tartozik. Így gondolkodom és élek, remélem, életem hátralévő minden napján.

– Hogyan határolnád be a saját zenei stílusirányzatodat?
– Elsősorban azért nem szeretem ezt a kérdést, mert a zene maga olyan hatalmat gyakorol felettem, melyet más művészeti ágtól csak kevésbé, és csak kevesebbek számára várhatunk – várhatok el. Ám ezt a hatalmat azért ismerem el, mert a zene, számomra – alapformában, csírájában – már előzetesen bennem – bennünk lakik. A zene felébreszti, rendezi, kifejleszti ezeket az alapformákat; az embert ,ahogy engem is gazdagabb önmagával ajándékozza meg. Hatása természetemben gyökerezik. Ám a zenei stílust, melyet én játszom más művészi műfajokat felülmúlóan úgy élem át, hogy az betör a lelkembe, és önmagát bontakoztatja ki, néha robbanásszerűen, néha az alkotó – azaz én kínkeserves, izzadságos munkám, életem történései révén, de mégis a zene dolgozik bennem. Világzene, úgy nevezném, igen egy fajta progresszív világzenének, mely elektronikus és jazz zenei alapokon nyugszik. Elháríthatatlan egy másik szubjektív képzettársítás is: amikor egy-egy zenedarab mélyen megragad, akkor már nem én figyelek rá, hanem az figyel engem. Nem is figyel, hanem bennem él. A zene, a szöveg és alkotója közti viszony súlyával egyirányú – míg más műfajokban inkább dialógikus jellegű. Van, aki számára ez a meghatározatlan irányzat.

Élete útjelzője: azt az első számot mely elhangzik a lemezemen szerelem idején hallgatja meg például már nosztalgikusan szereti, és még sorolhatnám neked. Ez a zene minden kíváncsi lélekhez szól. Az igazán jó azonban, ha nemcsak a lélekhez, hanem a szellemhez is elér. Ám ehhez pont olyan műfaj és alkotás kell, amelyen van mit hallgatni, sőt, újrahallgatáskor nem az ismétlés örömét hozza, hanem új felfedezéseket is kínál. Vagyis: nemcsak ritmusok, hanem költemények, nem csupán a hallgatás pillanataiban jelentkező zsigeri hatása van, hanem olyan érzeteket és gondolatokat ébreszt, amelyek később oldódnak a szervezetben, maradandó élményt okoznak.

– Mikor fogalmazódott meg benned, hogy szólókarrierbe fogsz és önállósítod magad?

– Zenei stílusok jönnek és mennek, de akadnak olyan előadók, akiknek a zenei irányultságuk az évtizedek során mit sem változnak, de az én esetemben nyíltan elmondhatom, hogy a korábbi zenekarokkal együttesen ötvözött szerzeményekhez képest ebben az esetben kicsit megváltoztak a dolgok. A múlt év januárban az “Inner – Mission” lemez kezdeti fázisánál már érthető volt, hogy az annyi éves megpróbáltatás után az Underground scénán Alba Hyseni, mint egy név, mint egy előadó már csakis szólista útján léphet fel a jövőben, és session zenészek társaságában áll majd a színpadon és nem egy formáció neve alatt. A gondosan kidolgozott első szóló lemezem tehát az ” Inner – Mission” szerzemények azok, amik az Alba Hyseni-t teljes egészében jellemzik. Egyszerűen és egyenletesen magas színvonalú albumokon, de számtalan dalban gondolkodom még. A rajongóim hasonló minőségre számíthatnak, mint az “Inner-Mission” lemez.

-Mit jelent számodra az „Inner – Mission?
– Ez a legösszeszedettebb, érzelmileg legsokrétűbb művészi munkám, amit a saját nevem alatt készítettem, márpedig készítettem eddig is rengeteg dolgot. A dalokat érzelmi energiákkal tölti fel az énekhang, olyan zenei világot teremtve, amiből nem hiányzik a mélység, a szívszorítás, a harmóniák, és az emelkedettség sem. Az anyag egy fajta intellektuális zenei felkészültségről, színesebb műfajismeretről tesz bizonyságot, és nem hiányzik a hiteles tolmácsoláshoz szükséges érzékeny, befogadó személyiség sem. Az elhangzó dalok, mint gyermek, női, emberi szemen keresztül a világ jó és rossz oldalát mutatják be.

– Hol láthatunk és hallhatunk a nyáron, vannak a jövőt illetően elképzeléseid egy újabb lemez, esetleg videó klip megjelentetésére?

– Mindenképpen első sorban egy rendes és különleges szólistára kíváncsi és ügyes menedzsere van szükségem, mivel jelenpillanatban semmi más nem hiányzik a produkciómnak annyira, mint egy rendes menedzsment. Egy alapos alapos európai turnét szeretnék létre hozni, valamit egy rövid idő múlva egy maxi lemezt, amely legalább hat kiváló
remixet tartalmazz. Mivel a lemez kiadással késtünk egy kicsit nyilvánvalóvá válhat a rajongók – hallgatók számára az, hogy a nyári fesztiválok és koncerthelységek emiatt is
mellőzhették a produkciót, mely valljuk be őszintén, egy és egyetlen Magyarországon, mely ezt a fajta autentikus hangzást és felkészültséget képes tükrözni. Továbbá nagyon szeretném, ha sokan írnának a lemezről, mert érdekelnének a különbözőfajta megközelítések, hogy az adott kritikust, milyen színben érintik ezek a nóták.

Szeretnék ősszel egy nagy koncertet, egy ünnepélyes lemezbemutató koncertet, melyen minden zenész részt vesz, aki a lemezben közreműködött. Mivel ennél nagyszerűbb dolgot nem is tudnák elképzelni, így ennek a kivitelezését a 38 – as hajón tudnám elképzelni.

A nyáron még a ” Reality Blow ” vagy a “Breathing Rain ” című nóta lesz a terítéken, melyhez klipet szeretnék forgatni, és természetesen sok – sok koncertet, szép időket…

Tamás István

4 hozzászólás

  • Kreutz László

    Alba Hyseni. Inner Mission

    Az énekesnőt nem kell bemutatni, és a zenekart sem.
    Nekem a harmadik számnál vált érezhetővé, hogy ez a lemez abszolút pálya.
    Abszolút pálya, mert itt Magyarországon ilyen úttörő hangzás még nem sok volt.
    (Azért írom a nem sokat, mert nem látok bele a fiókokba).
    Ez a lemez egyszerűen kihagy sok dolgot, amitől igazán király lesz. Hiányzik
    belőle a ma olyan rosszul népszerű népieskedő, dülöngélő idétlenkedő hegedűi,
    hiányzik belőle a mainak látszóság. Ez valóban mai. Páratlanul szép hangszertudás
    kíséri a a nagyon színes éneket, amihez néhol több sávnyi vokál is megszólal. Nagyon
    szépen van keverve a lemez, külön kell gratulálni a hangmérnöknek!
    Amit ad ez a lemez.
    Valahogy elfelejtem, hogy itt nálunk kimaradt harminc valahány év a stílusokból, mert ez a
    hangzás behozta. Kortalanná vált,annyira ott van.
    Minden, a fekete hang is a legmélyebb tudatalattiból érkezik. Szürreális az egész lemez, így
    mint a szürrealizmus mindig forradalmian ellenálló. Aki nem ezt érzi, az hallgassa meg a
    nyolcadik, és a tizenegyedik számot!
    Végezetül aki nem szokott dimenziókon keresztül ugrálni, az ne vegye meg, és ne is hallgasson bele!


    Kreutz László
    http://www.kreutz.hu/

  • Apró kiegészítés egy lokálpatriótától: “a 38 – as hajón”: a hely neve helyesen A38 (és valóban egy álló hajó).

  • Bizony,Orsi – az “A38” egy úgynevezett koncerthajó és (még helyesebben) állóhajó…

  • Itt most az volt a lényeg, hogy áll. Szemenyei-Kiss Tamás, szerző, úgy bizony. És nem csupán koncerthajó, mivel van rajta étterem, bár, kiállítótér is. Kértek képeket? 🙂 ilyen a koncerttér: http://antropos.hu/data/5899/4.jpg
    Dohányozni bent nem lehet, kint júliusban is lefúj a szél a Zöld Pardonig (már nem, mert bezárták), és Budapesten itt a legjobb a hangosítás > ez az infó pedig a Zagar dobosától származik, Lázár Tibitől.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.