Kopácsi Sándor – A váci éhségsztrájk

2012 január 10 6:30 du.7 hozzászólás

Déri Tibort a többi elitélt íróval együtt igen rossz egészségi állapotban hozták Vácra Márianosztráról, az úgynevezett osztályidegen börtönből. A váci politikai börtön sem volt a Hilton szálló, de Márianosztra maga volt az ördögsziget. A fizikai és szellemi gyötrés rövid pár hónap alatt reszkető emberroncsokat faragott a szerencsétlenekből, akit osztályidegennek minősítettek. Az osztályidegen kategória, a kuláklista, már a civil életben hivatalosan megszűnt, de az ÁVH felügyelete alatt a börtönben másodvirágzását élte. Dérit egyenesen a korházba hozták és amint egy kicsit feljavult, az írást is megengedték számára. Terjengtek olyan kósza hírek, hogy a nyugati írók, a PEN klub lépett fenn az érdekében. Az világos volt, hogy felsőbb utasításra engedték meg az írást is részére.

Az „ellenforradalom értelmi szerzőjével” szemben a gyakorlati végrehajtás azonban sajátosan zajlott le. A korház parancsnoka, Dr. Soós Zoltán belügyvédelmi orvos százados volt, (azelőtt ÁVH orvos), aki szinte üldözési mániát kapott a forradalom alatt. Saját elmondása szerint félelmében kiugrott a felkelők elől az első emeleti ablakon. Lábát törte és a felkelők hordágyon vitték be a korházba. A rabok dr. Mengele néven emlegették maguk között. Dérinek külön zárkát biztosított, hogy nyugodtan dolgozhasson. Adott mellé egy másik rabot „társnak”, aki a zárkát is kitakarította. Ez a Jóska nevű társ, „véletlenségből” egy kegyelmi útón életfogytiglanra ítélt keretlegény volt, aki élvezettel mesélte Dérinek, hogyan és hány zsidót irtott ki. Hetenként kétszer-háromszor felpofozta Dérit, hogy ki ne jöjjön a keretlegényi gyakorlatból. A megfélemlítés olyan mérvű volt, hogy Déri, aki kilencévi börtönbüntetést kapott, már csak akkor mert szólni, amikor úgy érezte, egy út maradt számára: az öngyilkosság. Sírva jött le a raktárba elbúcsúzni tőlem. Dérit megnyugtattuk, és megkértük legyen egy-két napig még türelemmel, a dolgot meg fogjuk oldani.

A börtönkórház ruharaktárában, – ahova, mint raktáros nem sokkal Vácra érkezésem után kerültem, – ruhacsere ürügyén feltűnés nélkül tudtunk összejönni. A korházon belül a raborvosok, egészségügyiek és házimunkások szabadon közlekedhettek. Több javaslatot vitattunk meg. Az első verzió szerint nekem kellett volna beszélnem Soóssal, mint földije, akivel szemben még semmiféle túlkapást nem tett.

„Nem helyeslem”- Dr. Radó György szólt közbe, – „mivel szerintem Ö sem magától találta ki ezt a módszert. Ö csak alkalmas személy ennek a végrehajtására. Akik mögötte állnak, azoknak érdeke Déri szisztematikus elpusztítása. Soóst ismerjük. Kiszámíthatatlan a reakciója, mert szabályos elmebeteg. Skizofrén típus, aki éjszakákat bent tölt, hogy egy-egy beteget megmentsen és ugyanazt felgyógyultan sötétzárkára vagy szigorítottba küldi, attól függően, hogy melyik énje kerekedik felül. Azon felül megalomániás, mert mindannyiunk előtt mondta el, hogy vendéglőben a sarok asztalhoz ül, farzsebében csőre töltött pisztollyal. Azt hiszi, hogy olyan fontos személy, akinek az életére törnek. Szót sem szabad vele váltani, mert csak a leghalványabb célzás is kegyetlen megtorlást vonhat maga után.

N. N. honvéd alezredes szerint nem jó ötlet a Büntetés-végrehajtás vonalon sem elindítani az ügyet, mivel a fegyvernemi rivalizálásban a Büntetés-végrehajtás a gyengébb fél, habár tudjuk, hogy a börtön parancsnok szívből gyűlöli a Börtön-elháritósókat és szíve szerint örömmel törné ki a nyakukat.

Marad tehát a keretlegény. Mint az önkéntesen megalakult Társadalmi Bizottság tagjai, kezdjük majd a meggyőzéssel és a többit, majd meglátjuk.

„Nézd Jóska,” – kezdem a beszélgetést a raktárba behívott emberrel, – „Régi börtönlakó vagy, több mint egy évtizedet már lenyomtál. Lassan közeledik a szabadulásod. Miért kell neked részt venni egy másik rabtársad gyötrésében? Mi is sokfelől jöttünk, ahány ember, annyi elképzelés. Még az 56-osok soraiban is baloldaltól-jobboldalig minden árnyalat megtalálható. Veszekszünk is eleget. De egy kérdésben egyformán gondolkozunk. Az ellenségünk az, aki az ajtó túlsó oldalán áll. Egy fazékban fövünk, tehát a bajban társak vagyunk. Aki ezt az íratlan szabályt megszegi és a másik oldalra játszik, az szembekerül ezzel a közösséggel.”

Kis szünetet tartottam, majd így folytattam, – „Te sem vagy már mai gyerek. A korlapod szerint magas a vérnyomásod és a szíved sem a legjobban működik. (Dr. Radó mellettem részvevően bólogatott.) Könnyen megszédülhetsz a trepnin, leeshetsz két-három emeletet és megvan a baj. Apropó, Jóska, mit kapsz te ezért a „külön házimunkás” szolgálatért?”

Először felháborodva tagadott.

Dr. Radó György nyugodtan megfogta pulzusát, és mondta, „Látod Jóska, máris felizgattad magad. A te korodban és a te szíveddel ez nagyon veszélyes. Nem akarunk neked rosszat. Segíteni szeretnénk rajtad.

Jóska összeroppant.

„Minden napra egy pakli dohányt ígértek és hétvégeken egy-egy deci pálinkát. És egy negyeddel elengednek, ” – felelte Jóska halálsápadtan.

„Ezt a jövőben is megkapod.” – mondom, és hozzáteszem, – „a jelentésen nem kell változtatni, de a verést és a gépfegyveres történeteidet mellőzd. Ha ezt betartod, tőlünk is megkapod a pakli „Tiszait”, cigarettapapírral együtt. Hétvégén egy deci tiszta szeszt és még egy csomag „Kossuthot” is vasárnapra.”

„ A tisztából nem lehet egy kis előleget kapni?”- kap Jóska mohón az ajánlat után.

„Jelenleg csak denaturált szesz van a raktáron.”

„Fejedelmi ital, az is jöhet.” Szemrebbenés nélkül dobta be az adagot.

Jóska az áldomással megpecsételt szerződést betartotta, Déri, pedig nagyrészt megírta „MG. X-ben” című regényét a börtönben.

Déri 1960. Április 2.-án szabadult, mint később megtudtam a világközvélemény nyomására. Vele együtt több író is egyéni kegyelemben részesült. Mulatságos volt végignézni, hogy a tegnapi gyötrők milyen igyekezettel buzgólkodtak és még a személyi holmiját sem engedték Dérinek, hogy Ö cipelje, a jóságos felügyelő urak saját kezűleg vitték a kapuig.

Déri szabadon bocsátását mi, a korházban dolgozó „Nagy Imrések” pozitív lépésnek értékeltük, hiszen Dérit az ellenforradalom eszmei atyjának kiáltották ki. Ezek után nem tarthat hosszú ideig a mi raboskodásunk sem. De nem így értékelt az átlag rab. A szenvedély hullám másnapra, magasra csapott. Ha a vezéralakot kiengedték, milyen alapon tartanak itt bennünket? Általános éhségsztrájkkal tiltakozunk a szabadságunkért – terjedt el a jelszó az egész börtönben. A józan ész ködbe veszett és az érvek sem tudtak áttörni a szenvedélytől elvakult és elkeseredett rabok gondolatvilágán. A korházban kezelt politikai foglyok is elhatározták, hogy reggel megkezdik az éhségsztrájkot és gyógyszert sem vesznek magukhoz. A többségükben TBC-s betegeknél a PASCH és IZONICXD kúra beszüntetése éhségsztrájkkal legyengített szervezetnél életveszélyes következményekkel jár – mondták a rab orvosok. De mindenre elszánt emberek fanatizmusán ez már mit sem változtatott. Sok zárkában a Nagy Imrések, miután a többség megszervezte a sztrájkot – jobb meggyőződésük ellenére – a kollektívával együtt tartott.

Életem talán egyik legnehezebb döntése előtt álltam. A nap folyamán az operatív, azaz elhárító osztályra tucatjával kisérték a vamzerokat. A Rózsa őrnagy vezette börtönelhárítás mindenről tudott, de semmi intézkedés nem történt, amit ilyen esetben, de még egy lokális verekedésnél is megtettek: zárás elrendelése és teljes izoláció! Sőt, mintha megkönnyítették volna a szabad mozgást a börtön egyes részei között.

A korház raktárába hívtam össze délután az orvosokat és néhány házimunkást. A híreket kicserélve világos volt, hogy a valóságos szenvedélyeket kihasználva az ÁVH maga is önti az olajat a tűzre, provokálják és várják a sztrájk kitörését. Nem kis vita után sikerült egy olyan álláspontot kialakítani, amely kielégítette a forrófejűeket is és a csapdát is elkerülhetővé tette számunkra. Dr. Radó Györggyel együtt képviseltük ezt a felfogást, hogy az egészségügyi dolgozók éppen sajátos életmentő ténykedésüknél fogva még az általános sztrájkok idején is dolgoznak. „Nekünk az a kötelességünk – ha másképp nem sikerül a politikai fogoly TBC-s betegeket a sztrájkról lebeszélni” – mondta Dr. Radó, – „titokban kell adni nekik élelmet és gyógyszert.”

Ez a módszer hivatalosan éhségsztrájk, de az illegálisan alapvető étkezés és gyógyszerellátás, különösen megnyerte a résztvevők tetszését. Így mégiscsak valamilyen módón részt veszünk a közös megmozdulásban. Az egyik orvos ment fel a II. emeleti 12.-es politikai zárkába, ahol ismertette az elgondolást. Rövid vita után elfogadták és a részleteket, a gyakorlati kivitelezést is megbeszélték. Csak kenyér, tej, és hideg élelem jöhetett szóba, mert csak ezeket lehetett, valamint a gyógyszert, feltűnés nélkül beadni. A fürdőszoba ablaka egy világítóaknán keresztül ugyanoda nyílt, ahol a mi első emeleti házimunkás zárkánk volt. Egy vödörbe tettük az élelmet és ezt fonallal felhúzták a zárkába.

Április 2.-án a reggeli elosztásnál a rabok több, mint 60%-a éhségsztrájkba lépett, az élelmet nem vették át. Néhány zárkában a szobagazda közölte az őrparancsnokkal: a politikai foglyok általános amnesztiát követelnek. Legtöbb helyen azonban szótlanul álltak és nem válaszoltak a kérdésekre. A börtönparancsnokság riadóztatta az őrséget. Munkahelyre nem vittek le rabokat. A zárkák között minden érintkezést megszüntettek. A körletek ajtajában géppuskát állítottak fel. A házimunkások sem hagyhatták el a zárkát, az őrség osztotta a kosztot, már ahol azt átvették.

Három napig tartott a sztrájk. A börtönparancsnokot és a helyettesét azonnal leváltották. A Belügyminisztériumból külön bizottság szállt ki és az ÁVH kihallgatások és puhítások megszakítás nélkül folytak. Lényegében az egyéni kihallgatásokon mondták el a sérelmet, mert a rab csak saját nevében beszélhet, ha közösséget képvisel, azt már könnyen börtönlázadásnak lehet minősíteni a szocialista törvények szerint. Az elhárító osztály vezetőjét, akinek hivatása ismerni a börtönhangulatot, csodák-csodájára nem váltották le. Rózsa László ÁVH-s őrnagy a helyén maradt, mert bebizonyította, hogy íme ez az 56-os társulat egy veszélyes ellenforradalmi banda, még a börtönben sem nyugszanak. Az ideiglenes parancsnokság, (Belügyminisztériumi bizottság) a sztrájk után egy rendkívüli parancsot tett közé: ebben, valamennyi sztrájkban részvett rab fegyelmi büntetésként egy év összkedvezmény elvonásban részesült. Egy évig nem írhatott és látogatót, sem fogadhatott. Akik a sztrájkban nem vettek részt, 3kg-os csomagot kaphattak otthonról.

A hangadókat, vagy akiket annak neveztek ki, a Fő utcába vitték és népi államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének gyanújával, eljárást kezdtek ellenük. A halálos ítélettel fenyegetett rabok közül többen kíséreltek meg öngyilkosságot. Az összeesküvés vádját végül is elejtették. Nevetséges lett volna államellenes bűntettel vádolni azokat, akiket hasonló cselekményért tartanak elitélve az ország legszigorúbban őrzött börtönében.

Végül 3-4 hónapos nyomozás után többeket 6 hónaptól 2 évig terjedő börtönre ítéltek, amely visszaesővé minősítette őket, és így kizárta a negyeddel való szabadulás vagy az esetleges amnesztia lehetőségéből.

A korházban a megbeszélés szerint titokban gyógyszerrel és élelemmel láttuk el a sztrájkolókat. A fokozott felügyelet mellett ez már a második napon lelepleződött. A korház parancsnoka azonban hallgatólagosan tudomásul vette az esetet, mivel a betegekért Ö vállalta a felelősséget, és most már annyiban változott a börtönállapot a Rákosi időkhöz viszonyítva, hogy a rabokkal el kellett számolni. A jutalom csomagot viszont nem „érdemeltük” ki és ezt megkönnyebbüléssel vettük tudomásul. A börtönkollektíva a segítő szimpatizánsok közé sorolt bennünket.

Az új parancsnok, Béres őrnagy elkezdte a külön megtorlást. Ébresztő az eddigi reggel 6 óra helyett 4. 45-kor. Az egy éves fegyelmiseket, közel 500 embert, folyamatosan a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe szállították. Helyettük köztörvényes rabokat hoztak. A gombgyár termelése 30%-ra esett vissza. Az őrség durvasága fokozódott. Béres, aki a Rajk ügyben 4 évet ült, most fizetett a börtönőröknek is. Velünk csak ordítozott, de az őröket szolgálati mulasztásért rugdosta is. Számunkra ez nem volt sem öröm, sem elégtétel, mert az őrség a rettegést és dühöt a rabokon vezette le. Néhány hónapnak kellett eltelni, amíg a közös sors valamiféle cinkos egység frontot alakított ki a parancsnok ellen.

Sajtó alá rendezte: Gelberger Kopácsi Judith. Kopácsi Sándor Börtöntörténeteinek harmadik fejezete.

7 hozzászólás

Leave a Reply


This site is protected by Comment SPAM Wiper.