Kopácsi Sándor börtöntörténetei – Sziklai Laci

2012 január 19 8:37 de.1 comment

A börtönben egy-egy kampányfeladatra aránylag rendszeresen kiszállt néhány ÁVH-s tiszt, hogy jegyzőkönyvi vallomásokat vegyenek fel a raboktól. 1959 végén az orvosokat, honvéd és rendőrtiszteket hallgatták ki a Vöröskeresztes autókon becsempészett nyugati fegyverekről. Tóth, avagy Kiss ÁVH-s alezredes, (mikor melyik nevet használta) feltette nekem is a kérdést: „Milyen külföldi gyártmányú fegyvereket látott ön az ellenforradalom alatt?”

„Szovjet gyártmányú fegyvereket láttam” – feleltem.

„Nem erre gondoltam. Nyugati gyártmányú fegyvert látott-e?”

„Igen. Német Mauser pisztolyokat.”

„Helyben vagyunk. Hol látta, kiknél és milyen mennyiségben?”

„Sashalmon, a szovjet parancsnokságon az engem letartóztató tábornokok derékszíján lógott, fatokban.”

„Maga viccel velem?” – kérdezte fenyegetően.

„Eszem ágában sincs” –feleltem nyugodtan.

„Itt van egy vallomás,” – és mutatta a fehér könyvet, – „amelyben Kecskés Ferenc azt vallja, hogy Győrben látta, hogy a nyugatról érkezett vöröskeresztes autókból fegyvereket raktak ki az ellenforradalmárok részére.”

Elolvasom az aláhúzott részt. Milyen szemérmesek, – gondolom – Kecskés Ferencnek nincs feltüntetve a foglalkozása. Most már bizonyára ÁVH-s alezredes az én régi diósgyőri marós szaktársam. Úgy látszik az Árpádsávos karszalag, elkötelezte őt a mindenkori hatalom kiszolgálására. Munkásmozgalmi embereket letartóztatni, vagy vérplazma helyett gépfegyvert látni – egyre megy. „Nem jártam Győrben.”- válaszoltam, majd hozzátettem, – ”Máshol nem láttak hasonlót?”

„Ne maga kérdezzen! Éppen azt keressük.”

De bármilyen szorgalmasak voltak nem tudtak még egy szemtanút produkálni.

1960 elején újabb kíváncsi látogatóm érkezett. Nagy ezredes három fényképet tett elém. „Kit ismer fel a képeken és mit csinált az illető az ellenforradalom alatt?”

Az első pillanatban felismertem az egyik honvéd alezredest, aki a Honvédelmi Minisztérium részéről összekötő tiszt volt a Nemzetőrség felé. Nézegettem a képeket és elgondolkoztam. Nem oszt és nem szoroz, ha felismerem. De akkor bevisznek napokra a Fő utcába, kezdődik az „Álljon a falhoz”. „Ne nézzen hátra.” „Szétrúgom a valagát, rohadt fasiszta.” Ebből már elég volt.

„Gondolja el, hogy nem civil ruha van rajta.”- segített a jóságos ezredes a gyenge emlékezetemnek.

„Megvan! Ezt felismerem!”- mutattam rá az egyik képre.

„Úgy van! Ki az illető, hol látta, mit csinált, milyen kapcsolata volt vele?”

„ A nevére már nem emlékszem, mert rengeteg embert ismertem és rossz a névmemóriám. De ezt az arcot ezer közül is felismerem. Ez az ember a Szirmabesenyői plébános, akivel 1955-ben Miskolcon a Mindszenti temetőben egy rokonom temetésén találkoztam.”

Kerekre nyílik az ezredes szeme. „Biztos ebben? Mondtam, hogy gondolja el, hogy nem civil, hanem valamilyen egyenruhában van.”

„Igaza van,” –bólogatok – „hiszen a katolikus papok öltözéke is bizonyos értelemben valamilyen formaruha, amely megkülönbözteti őket a civilektől.”

Hosszan nézett a szemembe mielőtt válaszolt,- „Menjen maga a bánatos picsába! Egyébként még találkozunk”, – tette hozzá fenyegetően.

Visszavezettek a korházba és többé börtönéveim alatt, nem háborgattak hasonló ügyekkel. Leírtak, mint alkalmatlan tanút.

De az államvédelmi vezetés mindent megpróbált, hogy a börtönben is olyan helyzetet teremtsenek, amivel öngyilkosságba tudnak zavarni, vagy valamilyen véletlen baleset áldozata lévén moshassák kezeiket.

Miután minden igyekezetük ellenére sem tudtak rám bizonyítani semmit az éhségsztrájkkal kapcsolatban, így más módszert választottak. Egy volt postarablót, Sziklai Lászlót tették a cellánkba, akit történetesen én fogattam el, testvérével együtt 1952 őszén.

Ehhez tudni kell, hogy a politikai foglyok és a köztörvényesek általában külön voltak választva. Azonban a Váci börtönben, a gombgyári részlegben, ami termelőüzem volt, a termelés biztosítására, a sztrájk után, a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe elhurcolt politikai rabok helyét csövesekkel kellett pótolniuk. Világos volt mindenki előtt, hogy a csövesek a politikaiakkal összekeverve már eleve vérre menő konfliktusok forrása. Ez eléggé ismert probléma a Gulág szigetcsoportból. Erre számítva raktak minket össze Sziklai Lacival is.

A Sziklai testvérek, keménykötésű, húsz év körüli fiatalok voltak, akik 1952 őszén több fegyveres bankrablást hajtottak végre a fővárosban, de egyik helyen sem jutottak komolyabb pénzösszeghez. Egy csendes utcában végre találtak maguknak egy postát, ahol rájuk mosolygott a szerencse. Fejükre húzott harisnyával, kezükben fából készített, de mesteri faragású pisztollyal kényszeríttették a postáskisasszonyt a pénzes zsák átadására. A zsákban csaknem százezer forintot találtak. Taxiba ugrottak, a sofőrt kitették és elszáguldottak a tetthelyről.

Rákosi magánkívül hívott fel. – „Tűrhetetlen, hogy szocialista fővárosunkban a dolgozók gengsztertámadásoknak legyenek kitéve, mintha Chicagóban lennénk. Nyolc órát adok, hogy kézre kerítse a bűnözőket, vagy… nagy bajok lesznek.

Úttorlaszokat állítattam minden Budapestről kivezető útra. A pest-hidegkúti sorompónál a rendőr meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő taxit. A taxi átrohant a sorompón. Az egyik rendőr pisztolyából tüzet nyitott és eltalálta az autó kerekét. Az egyik testvér kiugrott a kocsiból és bemenekült az erdőbe. A másik, a karamboltól félájultan, a kocsiban maradt. Behozták a főkapitányságra az elrabolt postazsákkal együtt. A bizonyíték elegendő volt a beismeréshez, egyébként is a budapesti főkapitányság területén hivatalom elfoglalásától kezdve minden bántalmazást megtiltottam. Ebben az esetben kivételesen a kihallgatáson, ugyan a háttérben ülve, de én is jelen voltam. Bár Sziklai László pisztolya csak egy fából faragott replika volt, a postarablást mégis sikeresen elkövették vele. Mint kiderült, a két testvér az egyik nyíregyházi tanító fiai voltak, akiket a gimnázium elvégzése után nem vettek fel egyetemre a származásuk miatt. Vidéki viszonylatban, ugyanis ez a tanító, aki ezelőtt igazgató volt, a szocialista rendszerben kuláknak, azaz osztályidegennek minősült. A két fiú közül az egyik az orvosi, a másik meg a gyógyszerészi szakra jelentkezett, és elutasításuk után, végső elkeseredésükben akartak nyugatra szökni és a határőrök lefizetésére kellett nekik a pénz. Helyzetüket súlyosbította, hogy a nyugatra való szökés miatt követték el ezt a bűncselekményt.

Rákosi példás büntetésként az akasztást helyezte kilátásba a két fiúnak. Ezen megdöbbentem, mert szerintem ez a két fiatal, akinek a terve és életlehetősége, karrierje azért tört derékba, mert az édesapjuk nem jó helyre született, nem voltak megrögzött bűnözők. Hosszú vita után sikerült rábeszélnem Házi Árpádot, az akkori belügyminisztert, hogy próbálja megmenteni a két fiút. A Sziklai testvérek elkerülték a halálos ítéletet és húsz év börtönbüntetést, kaptak. A forradalom idején kiszabadultak. Azonnal nekivágtak a határnak, de azon kevesek közé tartoztak, akiket elfogtak és visszavittek a börtönbe.

Amikor Sziklai Laci belépett a terembe, rögtön felismert, és ellenségeskedés helyett a nyakamba borult és megölelt.

„De jó, hogy látlak,” mondta, de rögtön hozzátette, hogy „na persze nem annak örülök, hogy pont itt látlak. Sose fogom elfelejteni, amit értünk tettél. Nélküled Kopasz atyánk felkötetett volna”.

Egymás mellett feküdtünk és elmeséltük egymásnak történeteinket.

A tiltott határátlépés, és fegyverrel elkövetett rablás miatt félig meddig a Sziklai testvéreket politikainak tekintették és emiatt, amikor elfogták, minden különösebb eljárás helyett egyszerűen csak visszavitték őket a börtönbe. A novemberi napok elején egyszerűbb volt a régi büntetés folyamatosságára hivatkozni, mint bírósági eljárást indítani ellenük.

Sziklai Laci, mint borbély dolgozott a Váci börtönben, ami egy komoly presztízzsel járó beosztás volt a börtönön belül. Közelebb volt emiatt a fazékhoz, több levest is mértek számára. Egyúttal ezermester is volt, hangszereket készített, többek között egy kis zongorát is, és gólyos-csapágyakból kovácsolt olyan csodálatos borotvákat, meg késeket, amit a fegyőrök egy liter pálinkáért vásároltak tőle meg. Amúgy egy nagyon értelmes és vidám fickó is volt.

Egyik nap Dr. Soósnak, akit mi csak Dr. Mengeleként emlegettünk, a fülébe jutott Sziklai Laci üzleti tevékenykedése és fegyelmi eljárást indított ellene. Súlyosbította a dolgot, hogy Sziklai nem volt hajlandó elárulni az őrök nevét, akiknek a megbízásából készítette a késeket, tudván, hogy azokat is komoly büntetésbe részesítenének: a kötelékből való elbocsátást, esetleg még hadbíróság is fenyegette volna őket, amiért egy rabbal üzleteltek. Emiatt Sziklai 15 napi szigorítottat kapott, amit a börtönnyelv által Dóberdóként ismert, nedves földalatti zárkában, egy vékony pokróccal letakart szalmazsákon, töltött el. Egyik nap kenyér és víz, a másik napon fél adag élelem. A börtönkörülmények között amúgy sem különösen jól táplált raboknál egy-egy ilyen fegyelmi 10-12 kg-os súlyvesztést garantált, amit aztán börtönviszonylatban nehezen, vagy egy év alatt lehet csak visszaszerezni.

Nekem volt egy régi, a rendőrségen szolgáló beosztottam, aki átkerült a börtönőrséghez. Neki mondtam el, hogy egy jó barátom került a fegyelmi zárkába és szeretnék neki valahogy segíteni. Ez éppen a hivatalosan engedélyezett féléves 3 kg-os csomag érkezésekor történt, és többek között Laci is megkapta az övét. Mondta, hogy távollétében együk meg, nehogy megromoljon. Volt rendöröm egy kis vonakodás után hajlandó volt velem jönni a rabnyelven hívott „diétás napokon”, amikor Laci csak egy szelet kenyeret és egy kancsó vizet kapott. Én, mint a börtön ruharaktárosa, a tiszta ruhába tekertem a kolbászt, kenyeret, szalonnát, süteményt, meg dohányt. Miután ezen a zárkán dohányozni sem lehetett, amíg Laci elfogyasztotta az ennivalót és elszívta a cigarettáját, addig az őr szóval tartotta kollégáját. Amikor két hét múlva Laci visszatért a fegyelmiből, Dr. Mengele elé került, akinek hivatali kötelessége közé tartozott, hogy a büntetését letöltött rab súlyát lemérve bejegyezze a súly vesztességet. Nagy fejcsóválva vette tudomásul a különleges esetet, amiről talán még tanulmányt is lehetne írni, mert akárhogy is konzultáltunk jobbra-balra, alig tudtunk a mérlegről egy fél kg-ot lecsalni.

Ezzel persze tovább erősödött barátságunk Sziklai Lacival, akinek jóindulatára később is számíthattam.

De Dr. Mengelének még volt néhány ötlete, hogy miként lehetne engem kikészíteni. Egyik nap egy Pillok nevű ÁVH-s őrnagy közölte velem, hogy én egy piszkos ellenforradalmár vagyok, akit még régi mozgalmi múlttal rendelkező édesapja is nyilvánosan megtagadott. Nem reagáltam rá egy szóval sem, pedig zsebemben volt a két nappal ezelőtt érkezett levél, amelyben az egész család, így édesapám is, egy jó pár sorban melegen üdvözölt. Másnap közöltem Dr. Soós századossal, hogy parancsnoki kihallgatást kérek, hogy panaszt tegyek egy előző napi ügyben, amikor bűncselekményt követtek el velem szemben. Higgadtan soroltam az okokat:

„Törvénytelen kínzás hatósági személy jelenlétében és közreműködésével egy előttem ismeretlen civil személy részéről. Hamis hír keltésével a lelki terror alkalmazása még csak nem is vallomás kicsikarása, hanem szórakozás, elferdült lelki kéjelgés céljából.”

Dr. Soós majdnem sírva kért tőlem bocsánatot és kérve kért, hogy ne tegyem meg ezt vele. Lépésről lépésre hagytam magam megpuhítani, és hajlandó voltam a végén elállni kihallgatási kérelmemtől. Alig telt el másfél óra, amikor a parancsnokságra hivattak és a nevelőtiszthez, Czeba őrnagyhoz kísértek.

„Van valami panasza vagy problémája” kérdezte.

„Nekem semmi.” – mondtam én.

„Nem érte önt az utóbbi időben valami sérelem?”

”Tudtommal nem.”

„Márpedig itt fekszik előttem egy jelentés, hogy nem a börtön állományába tartozó személy a büntető intézet szabályával ellentétes, meg nem engedett atrocitást követett el önnel szemben.” Az őrség több tagja is hallotta Soós századossal való beszélgetésemet és sürgősen „törlesztettek” valamit múltbeli sérelemiekért. A parancsnokságnak sem az én kálváriám bántotta az igazságérzetét. Az ÁVH-s tisztek, áttétesen az elhárítók elleni gyűlölet most tápot kapott egy baklövéssel, amikor egyenlítési alkalom kínálkozott.

A szó szerinti idézet után nem sok értelme volt a további tagadásnak. Pillok ÁVH-s őrnagyot kitiltották és Mengele is kapott egy fricskát, ami ha lehet, még bizalmatlanabbá tette a börtönőr beosztottjaival szemben. Az ilyen jellegű torzsalkodás a rabok számára előnyös, mert mindig adott egy kis kaput az enyhítésre, és hallgatólagos szövetséget kaptunk az őrség egy részétől.

Sajtó alá rendezte Gelbergerné Kopácsi Judith

1 Comment

  • Fene se gondolná hogy milyen bonyolult tud lenni egy börtön belvilága.Bonyolultan embertelen és fordítva .

Leave a Reply


This site is protected by Comment SPAM Wiper.