Raoul Wallenberg nevében

Népbíróságok, nyilas tömeggyilkosok és a szovjet érdekek

Kiket végeztek ki a svéd diplomata halálára hivatkozva?

A második világháború után fantasztikus kombinációk, híresztelések kaptak lábra – világlapok, a korabeli magyarországi média is könyvtárakat megtöltő mennyiségű írások tömegével árasztották el a nyilvánosságot – ezeknek a híreknek, álhíreknek egyetlen céljuk volt: fényt deríteni a svéd diplomata, a követségi titkár, Raoul Wallenberg eltűnésének körülményeire és feltételezett gyilkosainak kilétére…

Mint ismeretes, Wallenberg és a szövetséges titkoszolgálatok meg nem nevezett munkatársai emberfeletti küzdelmet vívtak a magyarországi hungarista állam és az országot megszállás alatt tartott német katonai egységek vezetőivel annak érdekében, hogy minél több zsidó honfitársunkat megmentsék az elhurcolástól, a tömeges kivégzésektől. A diplomata – közeli munkatársainak emlékiratai szerint – 1945. január 13.-án (néhány közzétett vallomás alapján, január 17-én) tűnt el, s mert a háború után a Népbíróság László Dezső tanácsa előtt tett vallomásokat 1948 óta sem hozták nyilvánosságra, immár több mint fél évszázada folyik a találgatás, hogy kik és hol végeztek vele… egyáltalán: gyilkosság áldozata lett-e Raoul Wallenberg?

A Népbíróságot – összhangban szövetséges hatalmak jaltai és a londoni megállapodásaival – 1945-ben hozták létre azzal, hogy ítéleteikkel felelősségre vonják a második világháború idején elkövetett háborús és népellenes bűnök elkövetőit, éppenúgy mint a Harmadik Birodalomban, ahol a feltétel nélküli fegyverletétel első óráitól működtek a népbíróságok, Volksgerichthof elnevezéssel. – Magyarországon a kész, hivatalosan megszövegezett rendeletet 1945. február 5-én bocsátották ki, 81/1945. M. E megjelölésel. A Budapesti Népbíróság elődje, a Néptörvényszéknek nevezett testület dr. Major Ákos (az 1990 előtti évtizedek híres színművészének, Major Tamás a fivére) vezetésével már január 30.-tól ítéleteket hozott az elfogott – népellenes bűnök elkövetésével vádolt – személyek ügyében.

1948 októberében állították bíróság elé Dési-Dregán Miklóst, akit 13 háborús bűnös társaságában azzal is vádolták, hogy ő adott parancsot a budai városrész II. kerületében tevékenykedő nyilaskeresztes osztagának, a rettegett Bakonyvölgyi-csapatnak, Wallenberg felkutatására és a helyszínen történő kivégzésére.

A népbírósági akták Dési-Dregán Miklós borbély, a nyilasház körzetvezető helyettes parancsnoka ügyében egyebek mellett az alábbiakban idézett tanúvallomást tartalmazzák:

„Amikor a nyilas banditák fogságában voltam, kihallgatás közben és rabságom idején állandóan láttam ezt az embert, akiről akkoriban azt mondták nekem, hogy „Hegyi”-nek hívják. – Azóta is Hegyi néven élt emlékezetemben. – De itt, a tárgyalás folyamán meggyőződhettem arról, hogy tévesen tájékoztattak akkoriban, mert nem Hegyinek, hanem Dési-Dregánnak hívják… Nem tévedek, mert heteken át láttam intézkedni, gyilkosságra parancsot adni. – 1945. január 13.-án kihallgatáson voltam ennek az embernek a szobájában, amikor behívatta a hírhedt Bakonyvölgyi-osztag pribékjeit és szétosztott közöttük két-két sokszorosított fényképet. Bakonyvölgyi megkérdezte tőle, ki ez az ember?…

Dési-Dregán ekkor kioktatta őket, hogy ’a fénykép a nyomorult Wallenberget ábrázolja, aki menti a zsidókat’. A másik kép Wallenberg autójának a fényképe volt. A körzetvezető helyettes parancsnok utasítást adott, hogy ha az autót meglátják, állítsák meg, és a benne űlő Wallenberget rögtön lőjék agyon. A pártszolgálatosok tudomásul vették a parancsot és szétszéledtek…”

Dr. László Dezső tanácselnök ezután tényként állapította meg a vádlott bűnösségét. Az ítélet indoklásában – melyet 1948. október 23.-án hirdettek ki – a Népbíróság, Raoul Wallenberg közeli munkatársainak tanúvallomásaira is (!) hivatkozva, hangsúlyozta ki: „nyílvánvalónak tartja, hogy Dési-Dregán kiadott parancsa alapján a nemes lelkű, hősi bátorságú emberbarát ez alkalommal a nyilas orgyilkosok áldozata lett”.

Lévai Jenő, a korszak ismert szakértője, illetve Palásti László újságíró könyvet, riportokat írtak Wallenbergről, a svéd diplomata feltételezhető gyilkosaival folytatott beszélgetéseikről, nyomozásaik egyes állomásairól – de sok-sok más kutatóhoz hasonlóan legfeljebb addig jutottak el, hogy a pesti városrész felszabadulása után Wallenberg Budára akart átmenni, tárgyalásokat kezdeményezve a nyilasok vezetőivel annak érdekében, hogy az ott bújkáló üldözöttek egy részét megmenthesse.

Raoul Wallenberg jó néhány személlyel beszélt, kérve őket: csónakon vigyék át őt a Duna másik partjára, a még mindig ostrom alatt álló budai városrészbe… Tervezett debreceni útja előtt – nem törődve az életveszéllyel – átkelt a Dunán… a bírósági irattári dossziék legalábbis ezt a verziót ismételgették, mindinkább homályosabbá téve az eltűnt személy sorsát.

A Ljubjankában vagy a Lefertovo börtönben tartották fogva? Valamelyik Moszkva melletti börtönben végeztek vele?

Vagy talán a szovjet gulagok valamelyik táborának hótemetője lett utolsó állomása Wallenbergnek?

E találgatások most már az idők végtelenségéig folytatódhatnak. A hótemetők e táborok kellékei voltak. Az elítéltek neveit nyírfakéregre írták tintaceruzával. Amikor meghaltak (éhen vagy a bántalmazások következtében) és földi maradványaikat nem lehetett a kőkeménységű földbe ásni, a holttesteket hókupacok alá temették névtelenül – a nyírfakérget pedig, melyen az elhúnyt neve szerepelt, egyszerűen eltörte a láger parancsnoka vagy valamelyik „blatnik”, ahogy a gulágokon a kápókat nevezték…

A világ mindeddig nem szerzett adatokat, leírást, minden kétséget kizárva, haláláról. Képünkön a moszkvai levéltárban lévő „APX. N – 0757” jelzetű Wallenberg-dosszié, melyen az 1947-es évszám is szerepel – tehát abban az évben még életben volt.

A Budapesti Népbíróság Dési-Dregán Miklós, Tuboly Miklós, Gaál György, Hajgató Lajos, Hellinger Antal, Gáncsos Zoltán és Dunkel Károly esetében Raoul Wallenberg meggyilkolásának tényét állapította meg társtettesi minőségben – mindegyiküket halálra ítélve. Az elítélteket, a Markó utca 27. szám alatt lévő bírósági épület udvarán végezték ki 1948. december 21-én, holttesteiket a rákoskeresztúri köztemető 298-as számmal ellátott tömegsírba temették. Dési-Dregán Miklósné halálos ítéletét 1949. március 23.-án hajtották végre.

Való igaz, a budai Németvölgyi út 5 számú házban lévő nyilas pártszolgálatosok és az SS-katonák még 1944. december 28-án a pesti városrész VII. kerületi Bethlen Gábor téren lévő zsidó kórházat támadták meg, majd december 31-én a budai Maros és Városmajor utcai zsidó kórházakat, később, 1945. január 14-én a Városmajor utcai klinikát – összesen mintegy 500 személyt meggyilkolva – de a svéd diplomatával még csak nem is találkoztak…

Wallenberg meggyilkolásának mítoszát egy Müller Károly nevű személy (könyvkiadó, könyvkereskedő) útján, közreműködésével, bíróság előtt tett tanúvallomásával terjesztették – jutalma a Kádár-rendszerben a Bartók Béla utcai (korábban a Müller család tulajdonában lévő) műszaki antikvárium boltvezetői beosztása lett.

A történelmi ködöt sűrűbbé téve, az elmúlt évek nyilvánosságra hozták Willy Rödel német diplomata nyilatkozatát, miszerint ő 1945-1947 között a Lefertovo börtönben cellatársa volt a svéd zsidómentőnek… elmondása szerint Wallenberggel jól bántak a szovjet hatóságok, hiszen fontos politikai fogolynak számított.

A hiány miért nem része az állami bűnözésnek?

Miután a Szovjetunió felbomlott és az orosz állambiztonsági szervek – elsősorban a svéd kormány kérésének eleget téve – néhány részletet közöltek a diplomata 1945. január 17-én történt magyarországi letartóztatásáról és később a moszkvai börtönök egyikébe történt szállításáról, továbbá az 1947. július 17-én („szívroham miatt”) bekövetkezett haláláról. Egyéb információkat a moszkvai politikusok azóta sem közöltek Wallenbergről. Annak ellenére sem, hogy először 1962-ben, egy nemzetközi konferencia szünetében folytatott beszélgetés alkalmával elhangzott, hogy a “svéd hírszerzőt”, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal volt munkatársát egy elmegyógyintézetben ápolják… majd később olyan hírek is megjelentek a nyugat-európai hírközlő lapokban, hogy még a hetvenes, sőt, a nyolcvanas évek elején is élt – de bizonyítékokkal senki sem tudott szolgálni sorsáról.

Bár a második világháború befejezését követő években először a Néptörvényszék, majd később a Népbíróság nagy hányadában igazságos ítéleteket mondott ki a háborús és népellenes bűnösök tekintetében – Raoul Wallenberg esetében ezek a bíróságok (talán nem is véletlenül) cinkosává lettek az országot megszállás alatt tartó Szovjet Hadseregnek és a Szovjetunió titkosszolgálatának.

Kenedi János tette fel a napjainkig is megválaszolatlan kérdéseit az Élet és Irodalom hasábjain „Egy kiállítás hiányzó képei” című cikksorozatában, többek között azt is, hogy „A hiány miért nem része az állami bűnözésnek?” – Például a néptörvényszéki, népbírósági testületek tevékenységét tettenérhető hiányossággal ismertető iskolai tananyagok tekintetében? Az általam leírtakra vonatkoztatva: miért hallgat történetírásunk arról (még 2012-ben, a svéd diplomata születésének 100. évfordulóján is!), hogy 1948-ban Magyarországon embereket végeztek ki Wallenberg megölésének vádjával?

Szemenyei-Kiss Tamás

Országos Széchényi Könyvtár

Bibliotheca Nationalis Hungariae

Kézirattár, fond 567 jelzetű gyűjtemény felhasználásával