1960. Október 22.-én este a börtönön belül elkülönítették azokat az értelmiségieket, vagy a forradalom volt vezetőit, mint például én is voltam. Ezt egy úgynevezett „hipis” azaz egy alapos motozás előzött meg, és pechemre megtaláltak a raktárban egy darab császárhúst. Miután az nem szerepelt a menün, feltételezték, hogy az kívülről jött be. Ebben persze igazuk volt, mert addigra a feleségem már megtalálta a rést a börtön falán és az egyik őr révén rendszeresen leveleztünk és néhanapján így kaptam egy-két jobb falatot is. Könnyű, nyárias öltözékben voltam, mert a raktárban jól volt fűtve, amikor azonnali hatállyal elkülönítettek, és betettek az egyik ilyen jégverembe, amíg eszembe nem jut a neve az illetőnek, akitől a csemegét kaptam.

A legegyszerűbb megoldás persze az lett volna, ha azt mondom, hogy provokáció áldozata vagyok, semmiről nem tudok semmit és kitartok emellett az álláspont mellett. De az volt a baj, hogy velem együtt elvittek egy csöves rabot, aki a korház raktárában segített gépelni és javítani a ruhákat. A Váci börtönkórház az országos börtönök közül az egyetlen volt, ahol tüdőbetegeket gyógyítottak és ez a fiú is tüdőbeteg volt. Rettenetesen megijedt, hogy, mint TBC-s, ilyen körülmények között el fog pusztulni, bár Ő is hibás volt a dologban, mert mondtam neki, hogy a császárhúst, amit vele is megosztottam, tegye bele az egyik szakaszvezetőnek a zsebébe, amit éppen javításra adott le, de valami butaságból inkább elrejtette. Mondhattam volna neki, hogy edd meg amit főztél, ha már ilyen hülyeséget tettél, de nagyon megsajnáltam, mert tudtam, hogy a Doberdói körülményekbe tényleg belepusztulhat a fiú. Az első kihallgatásnál így azt mondtam, hogy ez az ember nem tud semmiről, a császárhús az enyém. A fiút azonnal el is engedték, de viszont ezzel elesett az a lehetőségem, hogy provokációra hivatkozva védekezhessek. A következő napi kihallgatáson Rózsa őrnagy, a börtön ÁVH-s főnöke közölte velem, – „na, Kopácsi, már bevallotta, hogy a császárhús a magáé, most pedig mondja meg, hogy kitől kapta.”

– Őrnagy Úr, a császárhús tényleg az enyém, az nem vitás, de azt nem fogom megmondani, hogy kitől kaptam.

-Ember, – mondta Rózsa őrnagy, – maga rendőr főkapitány volt, és nagyon jól tudja, hogy a börtönben csak két lehetőség van. Vagy azt mondja, hogyha maga elé teszik is, hogy azt sem tudom, mi az a császárhús, életemben sem láttam még olyat, és tagad a végtelen hülyeségig, vagy elmondja, hogy az övé, de aki ezt bevallja, annak végig kell mennie az útón és bevallani, hogy honnan kapta. Ez a rendőri gyakorlat, amit maga nagyon jól ismer.”

„Őrnagy úr, tisztelettel,” –válaszoltam – „ezt én tudom, de most fog a praxisában először találkozni azzal, hogy bár én bevallottam, hogy enyém a hús de én ezt magának nem fogom bevallani, hogy kitől kaptam.”

„Ember, ne beszéljen félre, nekünk megvannak az eszközeink arra, hogy ezt kiderítsük.”

„Ismerem az eszközöket, de önnek igen hosszú csatája lesz, mert ennek ellenére ezt Kopácsi Sándortól nem fogja megtudni.”

„Maga tudja, mit beszél?”

„Tudom.”

„Akkor most maga visszamegy az elkülönítőbe, és majd csak akkor tárgyalunk egymással, ha közölnivalója lesz…”

„Arra őrnagy úr várhat, ítélet napjáig is, mert én nem fogok ezen az ajtón kopogni,” – mondtam határozottan.

Visszakísértek a zárkába, ahol legnagyobb meglepetésemre az én régi barátomat, a börtönőr-verő Jocót találtam.

Jocó egy határőr főhadnagy, szintén hosszúidős, vékony, szinte törékeny alak, de csupa izom, szelíd arcú, vidám, humoros fickó volt. A látszat gyakran csal és a kissé félszegnek tűnő Jocót a börtönőrök hecc céltáblának szemelték ki. Az egyik görög őr még a Kisfogházban egyszer kihívta a sétáról, és a falhoz állította, majd az arcát a Jocó arcához dugva sziszegte, „Nem tudsz, hogy rab és őr három lépés távolság?”

Jocó a faltól hátrább nem léphetett, ezért az őrt rúgta el öt lépésre. Fütyülés, riadó! Jocó 10 nap sötétzárkát kapott. Ezután több őr is be akarta „törni”, mint a vadlovat, de ezzel csak a „keresztfiúk” számát szaporították. A szigorított sem puhította meg Jocó tenyerét. Aztán hosszú ideig nem próbálkoztak, mert a megkapott pofonért az őr céltáblája lett társai gúnyolódásának. 1959. tavaszán, amikor Vácra szállították a politikai foglyokat, az őrök elérkezettnek látták az időt egy kis zenés búcsúztatásra. A rabomobilból kiszólították Jocót és bevitték a kisfogház irodájába. Hat válogatott, gumibotos, mészáros termetű legény gyűrűjébe lökték be őt, ahol először Karácsony főtörzsőrmester tartott egy rövid bevezetőt. – „Egy kis ízelítőt adunk magának, hogy a Gyűjtőt megemlegesse,” – jelentette be. A szemináriumi bevezetővel szúrták el a dolgot, mert Jocó a másodperc tört része alatt felismerte a helyzetet, és ha már úgysem kerülheti el a verést, Ő kezdte a támadást. Jocó elég ismert boxoló volt és a mondat végére öt fegyőr hevert egy kupacban, a hatodik a félszemű „Vak Bottyán” főtörzsőrmester az íróasztal mögül nyögte, hogy, – „Jézus Mária! Jocó, szálljon be a „rabóba” és el ne mondja senkinek, hogy így elgyalázta az őröket, mert a kezünk messzire ér.”

Jocó illemtudóan elköszönt és a kocsi sarkában heverte ki a gyors izommunka fáradalmait. Nem kereste mindenáron a balhét és majdnem egy évig nem is hallottunk róla. A nagy éhségsztrájk utáni megtorlás Fazekas századost és legényeit azonban ismét elemükbe szólította. Egy nyári napon romlott grenadírmarsot adtak ebédre. Az első falat után legtöbben odaadtuk az „életfogytosnak”, azaz beöntöttük a WC-be. Fazekas készült a leszámolásra és ott állt az ételosztásnál, Jocó zárkájánál. Egyenként kényszeríttette a rabokat a romlott étel elfogyasztására. Többen rosszul lettek. Aztán Jocóhoz ért. „Éhségsztrájk? Lázadás?” Kérdezte kajánul. Jocó szó nélkül a fejére borította a csajka tartalmát. Elvitték a Doberdóra. Fazekas most már a lázadás és a börtön rendjének megbontása, hatósági közeg elleni erőszak és a jó ég tudja még, hogy hány paragrafussal a zsebében ment a Doberdóra egy kis egyéni „szórakozásra”. Ecsetelte Jocónak a jövőjét, amelyben az akasztófa csak megváltó jótétemény lesz számára szörnyű bűneiért.

„Itt valami tévedés van, százados úr! Tisztelettel! Én nem tagadtam meg az étkezést, csak nem tudok enni, ha sürgetnek és a hátam mögött állnak. Egy falat sem megy le a torkomon, és ilyenkor ideges vagyok.”

Fazekas halálosan felbőszült, és az ordítozásra az őrség is előrohant, amikor Jocó egy váratlan mozdulattal a zárka küblijét Fazekas fejére húzta. Az őrség kényszerzubbonyba húzta Jocót és átvitték a korházba. Dr. Soós-Mengele, készségesen tett eleget a kérésnek, hogy fegyelmezzék meg Jocót és csavarják vizes lepedőbe. Az egészségügyi őrök pillanatok alatt sürgős külső elfoglaltságot találtak és így Dr. Mengele az egyik házimunkásnak, Tönköly Gábornak, adott parancsot a lepedőzésre. Gábor azzal védekezett, hogy ő nem egészségügyi és nem ért ehhez a művelethez. Közben Jocót lehozták a ruharaktárba, és ez is igazolta, hogy nem legális orvosi akcióról volt szó, mert azt a rendelőben vagy az ambulancián szokták végrehajtani. Kezében a lepedővel, Tönköly Gabi sírva jött a raktárba, – „Inkább vállalom én is a fegyelmit, de a rabtársamat nem vagyok hajlandó kínozni,” – mondta.

-„Derék fiú vagy Gábor,”- válaszolta Jocó nevetve, -„de most kérlek, hogy teljesítsd a parancsot. Nekem teszel szívességet.”

-„Ezt nem értem,” – mondta az a nagydarab legény, szepegve, -„de ha te kéred, megteszem.”

Jocó nekifeküdt és elégedetten mondta, -„így ni. Most a fejem alá a párnát és minden rendben van.” – aztán kárörvendve hozzátette, -„Elnézegettem a Jagellóknak a buta pofáját, ahogy rázták a fejüket, amikor kényszerzubbonyba húztak engem. Az a szép magyar nóta jutott eszembe, hogy „Nem akar az ökörcsorda legelni.” Ami igaz, az igaz: egyetemi tanár nem jön fegyőrnek. Fazekas már a tisztikarhoz tartozik, de az értelemhez több köze van annak, amit a fejére húztam, mint ami a koponyáján belül van. De itt van ez a dr. Mengele. Nyugodt álmai lehetnek az életében, mert nem kell félni az éjszakai csöngetéstől, hogy meghozzák a Nobel díjat. Csík megyei gyerek vagyok és elküldtem az egész bandát, makkot szedni. Ők akarnak a székely góbé eszén túljárni? Még beletelik egy-két nap, amíg derengeni kezd nekik, hogy ellenem nemhogy büntető, de fegyelmi eljárást sem lehet lefolytatni. A kényszerzubbony meg a vizes lepedő nekem jobb mentőöv, mint a bírói felmentő határozat.”

Felsüvít a körletparancsnok hangja, – „Kopácsi! A százados úrhoz!”

-„Lepedőben van a Jocó?” –kérdi.

-„Igen.”

-„És mit csinál?”

-„Magyar nótákat énekel,” –jelentem.

-„Ez a fickó tényleg frankó bolond,”- állapítja meg Dr. Mengele.

Én csöndesen mosolygok az orrom alatt, és arra gondolok, hogy ha tudnák, hogy Ő az egyedüli normális ember e kis dunakanyari üdülőtelepen.

Fazekas századost három napig széles ívben elkerülte mindenki, aki csak tehette. Az őrség is csak a „szaros” néven becézte ez időtől. Jocó ellen kezdeményezett eljárást senki sem kavarta, miután az ügynek a fejétől kezdve szaga volt.

Lebukásom után megint összekerültünk Jocóval a Doberdón. Jocónak röviden elmondtam, hogy miért kerültem ide. Mire ő mondta, hogy, – „Itt a zárkán belül nem vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt veled részletesen. Elvégre te is tudod, meg én is tudom, hogy minket azért tettek ebbe a speciális zárkába, mert Rózsa őrnagy úr is jelen van,” – és rámutatott a szellőzőnyílásra, ahol nyilván bent volt a mikrofon. – „Mindenesetre úgy fogjuk tölteni az időnket, hogy Rózsa őrnagy úr tudja azt, hogy szeretettel gondolunk rá, ezért talán kezdjük meg mai műsorunkat azzal, hogy szív küldi szívnek szívesen, magyar népdal estet fogunk rendezni. Ajánljuk ezt a szöveget Rózsa őrnagy úrnak,” – és ezzel megkezdtük a magyar nótaéneklési estet. Én egy kicsit mélyebb hangon, mert a nyári ruha, s a jégveremtől annyira megfáztam, hogy a kettévágott hagymának a szagát sem tudtam volna megérezni. Majd két nap elteltével kaptam meg a nyári ruha helyett az u.n. szomán ruhát, ami egy durva daróc, de mégis melegebb volt, de akkor még benne voltam a náthában. Időnként a WC tartályból állott vizet vettünk le a lavórba és tetőtől talpig lemosakodtunk, mert nem vittek minket fürdetni; úgy látszik, az is el volt tiltva.

Jocóval nagyon jól megvoltunk. Egyik nap elővarázsolt a ruhája szegélyéből egy saját maga készítette cigány vetőkártyát. Azzal szórakoztunk, hogy különböző embereknek vetettük ki a dolgait, természetesen a saját dolgainkat is. Az egyik napon például Varró Jocó azt mondja, -„Sándor, ma a te napod következik, neked fogok kártyát vetni.” Nagyon szórakoztatóan kezdte mondani, -„Itt áll egy nő, aki nagyon közel áll a szívedhez,” -Valószínű a feleségem,- gondolom, – „és ő itt van a közeledben. Feltehetően a Te ügyedben jár itt. Ezt nem értem,” – áll meg Jocó az egyik lapnál fejcsóválva, – „mert mi még itt a börtönön belül is el vagyunk zárva a külvilágtól, de akárhogyan is forgatom ezt a kártyát, mégis azt látom, hogy neked ma ajándék áll. Csomagot fogsz kapni.”

-„Jocó,”- válaszolok nevetve, – „ez nagyon jó volt, de ez egy abszurd dolog, mert ajándék már az is, ha nem ordítanak ránk, ha éppen kikísérnek a folyosón kihallgatásra, és nem rúgnak fenékbe, szóval ez az ajándék itt nagyon relatív fogalom.”

-„Nem, nem,”- állítja Jocó, – „materiálisan megfogható ajándékot fogsz ma kapni.”

-„Jocó” – mondom – „rendben van, jót szórakoztunk, de most beszéljünk másról.”

Nem telt bele egy óra, kinyílt a börtön tátika, ahol a csajkát szokták beadni. Csak egy kezet láttam, s mögötte a szürke köpeny ujját, – tehát börtönőr lehetett az illető,- és egy barna csomagolópapírba burkolt csomag hullott be a tátikán keresztül. Odamentünk, felemeltük és legnagyobb meglepetésemre egy pár nagyon jó kolbász volt benne. Jocó rám nézett nevetve. – „Tudod, a liló nem hazudik.”

A liló cigány nyelven a vető kártya. És később derült ki, hogy azon a napon járt ott a feleségem, hogy a börtönparancsnokkal és a politikai tiszttel beszéljen, hogy mi lehet velem, mert nem kapta meg tőlem a soros levelet.

A börtönparancsnok közölte vele, hogy súlyos fegyelmi vétséget követtem el, mert találtak nálam egy 20dkg császárhúst, és nem akarom elárulni, hogy kitől kaptam. A feleségem erre fölháborodva közölte vele, hogy – „rémes, hogy a férjemet még a börtönben sem hagyják békén, provokálják, és mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák. Ennek én nyilvánosságot fogok adni,” tette hozzá erőteljesen. – „El fogok menni a párközpontba és elmondom Sándor Józsefnek, hogy önök vadállati módón hajszát kezdtek a férjem ellen.”

Béres, a főparancsnok, megrökönyödve kérdezte a feleségemtől, – „csak nem tételezi fel rólam, hogy én, aki a Rajk ügyben is ültem, a férjét üldözöm?”

Mire a feleségem megkérdezte Bérestől, hogy most milyen alapon beszélnek egymással: – „mint az elítélt rab felesége a börtönparancsnokkal, vagy miután már ismerem önt, a volt partizán a partizánnal?”

– „Természetesen, elvtársnő, beszélgessünk, úgy, mint volt partizán a partizánnal,” egyezett bele Béres.

– „Rendben van,” mondta a feleségem, – „akkor most még egyszer megkérdem öntől, miért csinálják ezt a hajszát?”

– „Nézze elvtársnő, minden megkönnyebbülne, ha a férje megmondaná őszintén, hogy mi van.”

– „Gondolom, a férjem nem mondhat semmit, mert nem követett el semmi olyat, ami a szabályzatba ütközik, hanem az itteni ellenségei, az ÁVH-sok azok, akik még itt sem hagyják élni,” felelte a feleségem.

– „De elvtársnő,” – mondta Béres, – „nekem ezt az ügyet végig kell vinnem. De maga mit tenne az én helyemben?”

– „Béres elvtárs, miután mi úgy beszélünk most, mint volt partizán a partizánnal, nyugodtan mondhatom magának, hogy ez a kérdés föl sem merülhetne nálam, mert én semmiképpen sem képzelném magam az ön helyébe. Pláne, miután már ültem a Rajk ügyben, nem vállalnék egy ilyen beosztást, ahol egy más előjellel ugyan, de volt bajtársaimat kell, hogy üldözzem.”

Ettől Béres annyira megijedt, hogy nem mert a feleségemmel négyszemközt maradni és tanúként behívta Czeba őrnagyot, a politikai helyettesét, hogy most már előtte folytassák a beszélgetést.

Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy a feleségem kiprovokálta, hogy írhattam neki egy néhány soros levelet, dokumentumként, hogy még nem öltek meg. De azt a levelet már nem kaptam kézhez, amiben a feleségem irt nagyanyám halálhíréről.

Két és fél hétig tartottak engem a Doberdón, de mivel még mindig nem voltam hajlandó elárulni kitől kaptam a császárhúst, levittek egy zárkába, ahol négyen voltunk, nagyrészt Jehovisták. Már másnap reggel 6 órakor, eléggé leromlott szervezettel, minden átmenet nélkül kivittek az uszályra, amely a börtön részére hozott szenet, kirakodni. A szénkirakodás azt jelentette, hogy egy nagyon keskeny pallón kellett egy talicskát feltolni. Miután megpakolták, meg kellett fordulni, és egy másik pallón végig balanszírozni. Egy-egy mázsát kellett 100 m-re elvinni sáros talajon, és utána egy halomra feltolni, ahol összegyűjtötték a szenet és azt ott kidönteni. Ez önmagában is nehéz munka, de itt Fazekas őrnagy, – aki már első pillantásra egy szadista SS tisztre emlékeztetett, – annak ellenére, hogy ilyen kemény munkánál minden órában legalább 10 perc szünetet szoktak tartani; minket megállás nélkül délig dolgoztatott. Délben kaptunk ebédet és egy óra szünetet, utána dolgoztunk megint, megállás nélkül sötétedésig. Ez egy embertelen munka volt még azoknak is, akik fizikumban jóval erősebbek voltak, hát még nekem, két és fél hetes „fogyókúra” után, betegen, legyengült szervezettel. Három nap után megértettem, hogy gyorsan ki kell másznom a csapdából, mert ha nem, halál vár rám. Ziháló tüdővel tántorogtam az imbolygó pallón és éreztem, ha elvétem a lépést és a vízbe zuhanok, percnyi tétovázás nélkül agyonlőnek „szökési kísérlet” miatt.

Tudtam, hogy az éhségsztrájk után Vácra helyezett új börtönparancsnok, Béres őrnagy Auschwitzot túlélt zsidó. De azt is tudtam, hogy több évet ült a Rajk perben Vácott is, és gyűlölte a vele akkor kegyetlenkedő őröket. Úgy hallottam, hogy Fazekas sem bánt vele annak idején kesztyűs kézzel. Erre építettem tervemet, amikor kihallgatást kértem tőle.

Kihallgatást kérni a parancsnoktól – ebben a helyzetben – kockázatos dolog volt. Tetőtől-talpig megmotoztak és órákon keresztül álltam a napon a fallal szemben, tarkóra helyezett kézzel. Végül is bevezettek az őrnagyhoz.

Dupla vagy semmit játszottam. – „Mit szólna ahhoz, ha valaki azt kiáltaná, hogy ön egy auschwitzi hóhér?”

Felpattant, mintha kést vágtak volna belé. – „Hogy merészel ilyet…”

– „Csak jelezni kívántam önnek, hogy a parancsnoksága alatt álló börtönben vannak tisztek, akik ugyanolyan kápó módszerekkel dolgoznak, mint azok, akik Auschwitzban mészárolták a zsidókat.” Felhasználtam elképedését és ecseteltem Fazekas börtönszabályzattal ellentétes kiskirálykodását. Paprika vörösen, nyomban hivatta Fazekast és utasította, hogy tartsa be a szabályzatot: a nehéz szenelési munkánál a csoportokat óránként kell váltani.

Béres megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e megmondani az illegális ételcsomagot hozó őr nevét.

– „Nem mondhatom meg. Ön sem mondta volna meg hasonló helyzetben.”

Megköszörülte torkát: – „A börtönszabályzat megszegésért fél év összkedvezmény elvonással büntetem. Elmehet!”

Elégedett voltam vállalkozásommal. Azzal is, hogy a parancsnok fegyelmi fenyítéssel zárta le az ügyet. A „kápók” külön mutatványszámainak ezzel vége,- gondoltam.

Míg Fazekas visszakísért a partra, kígyóként sziszegte a fülembe, – „Kopácsi! Ezért még fizetsz. Kikészítem a bőrödet. Az én kezem kemény és messzire elér!”

Derűsen néztem vele szembe, és közöltem vele, – „Még ha olyan hosszú, hogy Moszkváig ér, akkor is lekéstél a skalpolásról.”

Mire visszaértünk már ott volt a váltás is. Egy órát pihentünk és cigarettáztunk, aztán újra dolgoztunk egy másik órát.

Társaim között csöves is volt már, köztük elég sok cigány, akik kisebb bűncselekményekért kaptak 6 hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetést. Így lehettem fültanúja néhány beszélgetésnek is, ami két fiatal „füstös képű” között zajlott le.

– „Másfél évet kaptam első fokon.”

-„Hát miért?”

-„Mert hülye volt az ügyész, és hülye volt a bíró.”

-„Miért, mit csináltál?”

-„Tudod, hogy van ez. Ráverik a balhét az emberre.”

-„Nem baj, komám,” vigasztalja a haver, -„majd másodfokon kiderül az igazság.”

-„Na, az baszna be nekem,” – mondja ijedten a fickó.

A másik sarokból ugyancsak hallom, amint két fickó érdeklődik egymás balhéja után. -„Egy évet kaptam. Azt mondták, hogy betörtem és elvittem ezt meg azt.”

-„Mond, hát nem tudtál alibit igazolni?”

-„Mit kellett volna igazolni nekem?”

-„Hát hogy nem voltál ott, ahol voltál.”

A munkaidő végeztével összeszedették velem a holmim és átvittek egy úgynevezett fegyelmi zárkába, ahol mind olyanok voltak, akinek valami miatt kedvezmény elvonása volt. Itt főleg 56-os fiatalok voltak, akik valamennyien a gombgyár különböző üzemrészeiben dolgoztak, mint szerszámkészítők vagy esztergályosok. Közölték velem is, hogy ettől kezdve én is esztergályos leszek. Ennek a hírnek még külön örültem is, mert tudtam, hogy a szabadulásom után mindenképpen fizikai munkán kell majd kezdenem, és minél jobban belejövök a szakmába, annál több esélyem és lehetőségem van.

Elérkezett a spájzolás napja, amikor mindenki más, aki nem volt fegyelmin, megkapta a megrendelt dolgokat. Visszatértünk a zárkára a műhelyből és legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy valamennyiünk ágyán ott van egy halomban, más élelmiszerrel együtt, cukor, zsír, szalonna, de az én ágyamon volt a legtöbb, legalább 5 kg kockacukor, vagy másfél kg zsír, 1 kg szalonna, keksz, és alma is.

– „Hát ez meg micsoda?” –kérdeztem társamtól elámulva.

– „Ez, kérlek” – mondja, – „az 56-os rabok szolidaritás ajándéka a fegyelmi zárka részére. Azok adták össze, akik ezen a folyosón dolgoznak.”

– „Jó, de hogy került be ez a zárkába?” – kérdem.

– „Tudnak róla az őrök is, mert közöttük is vannak szimpatizáns emberek.

És másnap, amikor az egyik őrmester, aki éppen az ebédet osztotta, odaszólt hozzám, amikor a csajkával elé álltam, – „Maga az a Kopácsi, aki nem volt hajlandó elárulni az őrt?”

-„Kérem, tisztelettel, igen,” – válaszoltam.

– „Na, akkor jöjjön ide, ha megette a kaját,” – és kimért nekem a krumplira a megszokott pár darab cafatka húsdarab helyett egy fél csajka tiszta húst.

És bár, mint fegyelmisek, el voltunk tiltva a havi mozi látogatástól is, de aznap az ajtó kinyílt és elhangzott a parancs, – „Fegyelmisek, odavágódni a sor végébe.”

Egy szovjet filmet láttunk, bár a címére nem emlékszem, de arra igen, amikor a közönség nagyot derült azon a jeleneten, ahol a csekisták és határőrök valakit kísérnek és az ÁVH-s tiszt, meghajol, és kezet csókol valakinek. A mellettem lévő sorban felállt az egyik vidám fickó, és a nevetés után azt mondja, – „Nézzétek, megdőlt az ÁVH.”

Ez a kiváltságos kapcsolat, ami az őrök meg társaim között velem szemben kialakult, valószínű, hogy nagyon gyorsan a parancsnokság fülébe jutott, mert nem egészen egy hónap után megint összeszedették velem a holmimat és a fegyelmi zárkáról elszállítottak a Gyűjtőbe.