2012 szeptember 4-én dönthetnek a québeci szavazók a 2003 óta regnáló Jean Charest tartományi miniszterelnök sorsáról. Ha csupán a történelmet nézzük, nehéz feladat előtt találják magukat a québeci liberálisok, hiszen utoljára több mint félévszázaddal ezelőtt, Maurice Duplessis klerikális, autoriter rendszere alatt nyert négy egymást követő választást québeci kormánypárt. Ráadásul Charest sohasem volt népszerű Québecben, az építőipar korrupciós botrányaitól hangos a sajtó és a kormányfő québeci lojalitását, hazafiasságát folyamatosan megkérdőjelezték. Ennek ellenére, eddigi riválisait egytől-egyig mind a történelem szemétdombjaira hajította igencsak kegyetlen, de rendkivül hatékony  támadásaival, kezdve Bernard Landry egykori szeparatista miniszterelnökkel, aztán André Boisclair szeparatista kormányfő-jelölttel és végül a karizmatikus, fiatal és dinamikus Mario Dumont-tal, a jobboldali Action Démocratique vezetőjével.

Charest mindig megtalálta és pártja számára kijelölte riválisa gyengeségét és ez jelentette számára a folyamatos, jól fókuszált támadási felületet.  

„Amikor tanácsadói javaslatot tesznek arra, hogy kit, hol és hogyan  kéne támadni, Charest egy támadó-gépezetté válik. Nézzük csak, hogy kinek a karrierjét tette tönkre: Bernard Landry-jét, André Boisclair-ét és az enyémet is”–mondta Dumont, akit Charest annak idején azzal támadott, hogy szélkakas, opportunista politikát folytat. Egyszer a baloldali szeparatistákkal szövetkezik, később pedig csak nacionalista, de mégis Kanada-párti és végül  jobboldali pártot hoz létre.

Az 54 éves Charest jelenlegi ellenfele a 63 éves Pauline Marois, a szeparatista Parti Québécois miniszterelnök-jelöltje. Marois több mint harminc éve politizál, 15 miniszteri kinevezést kapott az előző szeparatista kormányok idején és 2007 óta vezeti a Parti Québécois-t. Férje – Claude Blanchet –  a Société générale de financement, a québeci állam legnagyobb holding vállalatának vezérigazgatója. Marois először 1981-ben lett nemzetgyűlési képviselő, 1982-ben kapta első miniszteri kinevezését René Lévesque néhai kormányfő kabinetjében. 2001 és 2003 között miniszterelnök-helyettes Bernard Landry kormányában. Az elmúlt hónapok utcai zavargásai alatt és még a legerőszakosabb diáktüntetések és randalírozások idején is nyílt szolidaritást vállalt a radikális baloldali csoportokkal az által, hogy a szélsőbaloldal szimbólumát – a vörös kockát – kitűzte. Ez jelentheti a középpárti Charest számára a támadási felületet. Az a lehetőség is fennáll, hogy több mint harminc éve először nem elsősorban a szeparatizmusról szól a választási kampány, hanem az állam szerepéről és méretéről. Ebben a vitában a liberálisok képviselik a jobbközép álláspontot.

Maroisval szemben, Charest Ottawában – a kanadai szövetségi politikában – kezdte politikai pályafutását. 1993-ben Kanada miniszterelnök-helyettese, aztán 1993 és 1998 között a Progresszív-Konzervatív Párt vezetője és kormányfő-jelöltje. 1998-ben jelentős nyomás alá került – különösen a québeci üzletivilág szereplőitől – amikor arra kérték, hogy vegye át a québeci Liberális Párt vezetését. Nagy nehezen elvállalta a feladatot, de az 1998-as választást mégis elveszítették és 2003-ig kormányon maradt a Parti Québécois.

Charest  alatt Québec továbbra is többet fizet az építőiparnak mint bármelyik kanadai tartományi kormány és jelentős népszerűségvesztést okozott az áram és közüzemi díjak, valamint az autóbiztosítás árának emelése. Charest lehet az elmúlt évtizedek leginkább Kanada-párti québeci miniszterelnöke, ugyanakkor többek között a kanadai parlamentben is elmondta, hogy szerinte Québec egy nemzet és növelni próbálja a tartomány profilját a nemzetközi porondon. Kormányzása alatt szerzett  Québec képviseletet az UNESCO-ban.

A legújabb Léger felmérés szerint a Parti Québécois két ponttal előzte meg a liberálisokat. A szeparatista PQ 33, Charest liberálisai 31 és a markánsan jobboldali (ám szeparatista múlttal rendelkező) Coalition Avenir Québec csupán 21 százalékot tudhat magáénak. A szélsőbaloldali Québec Solidaire 8 százalékon áll. A liberálisok biztosan kimagaslóan szerepelnek a 35 montreáli választókerület többségében, ahol nagy arányban élnek angolok és nemzeti kisebbségek, a vidéken és esetleg  Laval-ben azonban a PQ tarolhat.