A bentlakásos iskolák árnyékában

2012 december 21 8:41 de.7 comments

„Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” (Pilinszky János)

Kanada különösen élénk figyelemmel kíséri a magyarországi roma kisebbség felemelkedéséhez, illetve integrációhához kapcsolodó kihívásokat, valamint a szélsőjobboldal által egyre erőteljesebben hangoztatott rassizmust és antiszemitizmust. Amikor elhangzott a parlamentben Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő ominózus mondata a magyar zsidóság kötelező listázásáról, Kanada legnagyobb jobboldali napilapja, a National Post arról cikkezett, hogy ha „volt is bármi kétség afelől”, hogy Magyarországon tombol az antiszemitizmus, hogy Magyarország egyre inkább hasonlít egy pária államra, ez a kérdés most végérvényesen tisztázódhatott. A CBC – Kanada közszolgálati televíziója – 2012. december 12-én mutatta be az országos esti híradó keretein belül Magyarországon forgatott dokumentumfilmjét a romákról.

Azt kevésbé tudják, hogy a Jobbik többször hangsúlyozta, bentlakásos állami és egyházi iskolákba kéne zárni és családjuktól elszakítani a roma gyerekeket, mivel – Vona Gábor egykori kijelentése szerint – „cigány családok egyre abnormálisabb mintákat” adnak át a gyerekeiknek.

A parlament harmadik legnagyobb pártja azt tenné a cigánysággal, amit Kanada és Ausztrália is elkövetett a múlt évszázadban az őslakosság ellen, és amely lépésnek tragikus hatása és hosszú árnyéka máig jelen van.

Bentlakásos iskola a Saskatchewan tartományi Reginában (1921)

Fásultan és fáradtan fogta a kávéscsészét Nunavut territóriumi kormányának egyik magasrangú tisztviselője, amikor elmesélte a Kanada legészakibb inuit területein tapasztalható kihívásokat és a harmadik világra emlékeztető közállapotokat. „Kanadához, az Egyesült Államokhoz és az Európai Unióhoz képest harminc-negyven évvel vagyunk lemaradva a gyermekvédelem, illetve a szociál- és családpolitika területein” – mesélte a kormányhivatalnok az elterjedt és elhallgatott családi erőszakról, az Iqaluit város taxisai által vezényelt emberkereskedelemről és a használható adatbázisok teljes hiányáról. „Felébredek hajnal háromkor és mit látok az utcán? Egy hároméves gyerek ott totyorog az északi fények alatt, mögötte pedig négyéves testvére. Szülők pedig sehol” – tette hozzá a nyolcvan százalékában inuitok által lakott territórium hivatalnoka. Kanada főkönyvvizsgálója, Sheila Fraser, az egész országot megrendítette, amikor 2011-es vizsgálatában kiderítette, hogy Nunavutban a szexuális bántalmazás és gyerekek ellen elkövetett erőszak a kanadai átlag tízszerese. Kanadában minden százezer gyerek közül 4,3 válik a szexuális bántalmazás áldozatává. Nunavutban minden százezerből 44,3 áldozatot találunk. A territóriumi kormány a potenciális örökbefogadó családok kétharmadánál semmilyen vizsgálatot nem végez, mielőtt átadja az állami gondozásban lévő gyerekeket az új nevelőknek. Az állami adatgyűjtés és adatmegőrzés el van hanyagolva, és a lakosság csupán 39,9 százaléka végzi el a középiskolát.

A 18–24 éves inuit férfiak öngyilkossági rátája a kanadai átlag negyvenszerese. Az erőszakos bűncselekmények száma a kanadai átlag hétszerese, a gyilkosságok rátája pedig a nemzeti átlagnál ezerszer magasabb. A gyermekek 70 százaléka mélyszegénységben él, és a mindennapi élelmiszerellátásuk hiányos.

Sokak szerint az 1999-ben megalakult Nunavut – amely inuktituk nyelven azt jelenti, „a mi földünk”, és területileg az egész Európai Uniónál is nagyobb – a kanadai nemzetépítés tragikus kudarca. „Mi, inuitok másképpen próbálunk felejteni. Magunkba zárjuk gondjainkat. Nem akarjuk ezekre emlékeztetni az embereket, mert akkor visszajönnek nehézségeink” – mondta Olayuk Akesuk, Cape Dorset legmagasabb köztisztviselője a The Globe and Mail kanadai napilapnak arra a kérdésre, hogy miért tart a nagy hallgatás. De az egyik ok mindenképpen a „qallunaat”-tal (a fehér emberrel) szemben tanúsított gyanakvás és az az eleve negatív kép, amelyet Nunavutról sokan alkotnak az ország „déli” tartományaiban.

De a tragédia okainak egy részét a múltban kell keresni, és különösen abban a kanadai szövetségi kormánypolitikában, amelyet most Magyarországon a szélsőjobboldalon emlegetnek a roma lakossággal kapcsolatban, nevezetesen: a szegregált állami és egyházi bentlakásos iskolákat.

A tizenkilencedik század második felében teljes gőzzel folyt a kanadai nemzetépítés, amelynek központi része a nyugati tartományok benépesítése volt. Ekkor alapították meg – többek között – Kaposvárt, Békevárt és Esterházyt, Kanada történelmi magyar településeit.

De eközben létezett egy másik valóság. Az őslakosság körében a kanadai átlagnál magasabb volt a születések száma, a kanadai kormány képviselői és a kanadai kultúra közismert személyei mégis az „indiánok” és az őslakos kultúra közelgő és biztos kipusztulásáról beszéltek. Vad, romantikus, egy elmúlt világ pusztulásra ítélt maradványai – így látták az első nemzetek kultúráját és közösségeit angol és francia kanadai körökben.

Duncan Campbell Scott (1862–1947), a kanadai Indiánügyi Hivatal főfelügyelő-helyettese a bürokrácián kívül verseket is írt. Az egyik vers, „Az onondaga madonna” képviseli leginkább a „dead and dying Indian” (holt és haldokló indián) szóképét. A vers egy már részben fehér onondaga anyáról szól, aki kezében tartja nála is „fehérebb” gyermekét. Campbell egy „furcsa és hanyatló fajról” ír, egy olyan onondaga nőről, akinek „arcvonásaiban lesben áll a tragikus barbár”, akiben „pogány szenvedély ég”, akinek vérében és vénáiban „a háború és a vadság” csorog, és aki ölében tartja a kisdedet, a biztos „nemzethalál legújabb ígéretét.”

Campbell a kötelező asszimiláció híve volt, bár kérdés, hogy miért volt ez annyira sürgős, ha ilyen közel állt az őslakosság az eltűnéshez. A kanadai állam a pusztuláshoz bentlakásos iskolákkal próbált besegíteni. A huszadik század elején a kanadai kormány meg volt győződve róla, hogy egyedül a protestáns vagy római katolikus kereszténység felvállalásával és az angol nyelv elsajátításával lehet sikeres életet folytatni. 1931-ben 80 római katolikus, anglikán, presbiteriánus, illetve az átlagnál liberálisabb Egyesült Egyház (United Church) által fenntartott bentlakásos iskola működött országszerte, amelyben az őslakosság kultúráját próbálták kitaposni a szülőktől és családoktól eltávolított gyerekekből.

A csaknem egy évszázadig, 1996-ig tartó bentlakásos iskolarendszer 150 ezer gyereket érintett. Testvéreket különítettek el, és ha a tanulók egyáltalán írhattak leveleket a szüleiknek, kizárólag angolul vagy franciául tehették. A húszas években Alberta és British Columbia tartományokban államilag szankcionált sterilizációra is sor került. A rossz higiénia és ellátás miatt néhány iskolában 60 százalékra emelkedett az elhalálozások száma, különösen a tuberkulózis miatt. Egy 1907-ben megjelent tanulmány szerint a bentlakásos iskolákból hazaengedett gyerekek olykor 75 százaléka heteken belül meghalt. A papok, apácák, lelkészek és tanárok gyakran testi fenyítést alkalmaztak, és az elterjedt szexuális bántalmazásról feltehetően az egyházvezetés és az állam is tudhatott.

A Musqueam nemzet egykori vezetője, George Guerin, egy Marie Baptiste nevű apácához köthető bántalmazásról tett tanuvallomást. Marie Baptiste-nak botgyűjteménye volt, és amikor a diákok anyanyelvükön szólaltak meg, a kezükre csapott. „Szerencsés vagyok, hogy túléltem. Sokan közülünk öngyilkosok lettek vagy erőszakos bűncselemény közepette haltak meg, vagy éppen az alkoholhoz fordultak” – mondta Guerin a hasonló korú őslakos férfiakról.

A bentlakásos iskolák áldozatai 2007-ig vártak kárterítésre, és végül összesen 1,9 milliárd dollárt kaptak az államtól. Stephen Harper, Kanada konzervatív miniszterelnöke volt az első, aki hivatalosan bocsánatot kért a parlament nevében az első nemzetektől, az érintett egyházak pedig 100 millió dollárral járultak hozzá a megbékélést és lelki gyógyulást szolgáló alaphoz.

De a családjaiktól elszakított és kulturájuktól elidegenített fiatalok el voltak veszve, amikor 16 évesen kikerültek a bentlakásos iskolákból. Gyakran kanadai városok utcáin találták magukat. Otthonuk és közösségük már nem volt, de az angolszáz és francia többséghez sem tartoztak. Elveszett, traumatizált generációkat termelt ki a kanadai állam és a vele együttműködő egyházak.

Sajnos hasonló példát találhatunk Ausztrália történelmében is, ahol az 1909 és 1969 közötti időszakban volt hivatalos gyakorlat az ausztrál és az Ausztráliához tartozó északi Torres-szigetek őslakosainak elhurcolása.

Az 1909-ben alapított és az ausztrál kormány alá tartozó Bennszülött Védelmi Bizottságnak (Aborigines Protection Board – APB) jogosítványa volt rá, hogy szülői beleegyezés vagy bírósági döntés nélkül szakíthasson el gyerekeket szüleiktől és rakja őket intézetekbe, missziós kollégiumokba, hiszen egyfajta alárendelt népségnek tartották őket, és kultúrájukat asszimilációval próbálták eltüntetni.

Ezekben az intézetekben sem volt magas színvonalú az oktatás, hiszen ezeket az őslakos gyerekeket munkásnak vagy házi cselédnek szánták. Az 1950-es években kezdődött el az a gyakorlat, hogy az őslakos gyerekeket „fehér” családok „adoptálták”.

És ahogy manapság a Jobbik, úgy a mintegy száz évvel ezelőttiek is meg voltak győződve róla, hogy a „helyes dolgot” szolgálják, mert az őslakosok rossz szülők, az őslakos anyák nem foglalkoznak a gyerekeikkel, az intézetek pedig kiemelik és „pozitív környezetbe” helyezik a szegény és „méltatlan” körülmények között felnövőket.

Ez a gyakorlat, mint már említettük, az 1960-as évek végéig tartott, ezért a mai 40-es, 50-es éveiben járó őslakos generációt az Elrabolt Generációnak hívják Ausztráliában. Nagyrészük a mai napig nem tudja, kik az igazi szüleik. Az adatok nagy része elveszett vagy megsemmisült.

1997. május 26-án került az ausztrál parlament asztalára az Ausztrál Emberi Jogi és Esélyegyenlőségi Bizottság kutatási anyaga az őslakos gyermekek elleni állami gyakorlatról (Australian Human Rights and Equal Opportunity Commission: The Bringing Them Home Report). A jelentés részletesen taglalja mindazokat az iszonyatos társadalmi és egyéni károkat és visszaéléseket, amelyeket ez a több évtizedes állami rendszer okozott, és amelyhez az egyházak is asszisztáltak. Az intézetekben teljesen általános testi erőszak és szexuális bűncselekmények áldozatai mellett a jelentés kitér arra is, hogy az elszakított gyermekek családjai, közösségei is komoly sebeket kaptak, amelyek ugyancsak mérhetetlen szenvedést okoztak. Ma az Elrabolt Generáció tagjainak többsége szenved depressziótól, rosszabb egészségi állapotuk miatt rövidebb életre számíthatnak, mint a többi őslakos.

A jelentés erős ajánlást fogalmazott meg az ausztrál kormánynak, hogy kérjen bocsánatot az őslakosok elleni erőszakért, valamint biztosítson anyagi kártérítést az áldozatok számára. 1997-ben, amikor a jelentés megjelent, John Howard miniszterelnök avval utasította el a hivatalos bocsánatkérést, hogy a mai generáció nem felelős az elődök hibáiért. Csak hát John Howard éppen a Parlament tagja volt az 1960-as években. A bocsánatkérés helyett a Parlament határozati javaslatot fogadott el a megbékélésről. Tartományi és egyházi vezetők azonban megtették az első lépéseket, és hivatalosan is elnézést kértek mindazokért a hibákért, amelyeket tartományi vagy egyházi szinten követtek el.

A 2007-es választások után az új Szövetségi Parlament első ülésén, 2008. február 13-án az akkori szociáldemokrata miniszterelnök, Kevin Rudd hivatalosan is bocsánatot kért az Elrabolt Generáció tagjaitól, akik közül többen jelen voltak. Az ausztrál történelem szégyenfoltjának nevezte ezt az időszakot, és hitet tett amellett, hogy új fejezet kezdődhet el, amely a kölcsönös tiszteletre és felelősségre épül és soha többet nem fordulhat elő ilyen szörnyűség.

Az ausztrál társadalom érettségét mutatja, hogy alulról szerveződő kampány indult el az országos bocsánatkérésért. Így vált 1998. május 26-a az első országos Bocsánat Nappá, amelyet különféle összejövetelekkel ünnepeltek, és ausztrálok milliói írtak alá úgynevezett Bocsánat Könyveket. Mostanában inkább a – magyarra kevéssé lefordítható – Gyógyulás Útja Napnak nevezik (Journey of Healing Day).

Hol van a magyar társadalom a kanadai és az ausztrál szemlélettől!? – gondolhatnánk joggal. A válasz teljesen nyilvánvaló: fényéveknyire. És az is nyilvánvaló, hogy elvesztegettük az elmúlt éveket, évtizedeket.

A Jobbik elképzelései a magyar romákról és a magyar-roma viszony rendezéséről egészen elképesztőek. Álszent és igazságtalanul halogató lenne, ha nem mondanánk ki a legfontosabbat ezekről az elképesztő gondolatokról. Az, hogy mindez bennünk van, tőlünk származik. Ezeket az embereket valakik közülünk megszavazták, legitimációt adtak nekik. És mind a mai napig ebben a legitimitásban tartják őket, hiszen jelentősen se nem nőtt, se nem csökkent a népszerűségük a teljes népességben.

A kanadaiak és az ausztrálok már rájöttek arra, amire mi még nem: nem szabad, hogy az elveink magyarázzák a valóságot, amely körülvesz bennünket, hanem éppen a valóságnak kell hatnia az elveinkre és alakítania őket. Ha a másikat kizárom és megítélem egy-két sztereotip hülyeséggel (például hogy biztos lop és buta is), akkor a valóságot zárom ki és fosztom meg magamat attól, hogy megéljem a valóságot és annak teljességét. Sohasem fogom vállalni a kockázatot, hogy kilépjek a saját kis biztonságos világomból, átlépjek a határaimon az ismeretlenbe, és találkozzam a másik emberrel. Azaz igazán éljek.

A gyanakvás a legkényelmesebb út. Ezért választják olyan sokan. És egy idő után észre sem veszik, hogy már nemcsak a romákra, hanem mindenkire gyanakszanak, miközben rettegnek a saját kis életükbe zárva, nehogy bármi rossz is érje őket. A gyanakvás a gyávaság útja. Mi azonban nem ezt akarjuk választani.

Legfőbb ideje, hogy ne mások mondják meg helyettünk, hogyan lássuk a világot, hanem végre elkezdjünk bízni a saját megérzéseinkben, hinni a saját tapasztalatainknak. Nem élhetünk lábujjhegyen a saját életünkben, sem a magyar társadalomban, ahol mindig attól kell rettegnünk, hogy ki mikor fog bennünket megtámadni, megalázni, megbántani, meglopni.

Jó lenne végre ráébrednünk arra, hogy sehova sem jutunk, ha görcsösen szorongatjuk saját családi, közösségi és nemzeti traumáinkat. Ma már szinte ezek a traumák határozzák meg, kik is vagyunk valójában, annyira a saját traumáink foglyai lettünk. Evvel is a szembenézést spóroljuk csak meg, és egyre távolabb kerül a magyar Bocsánat Napok sorozatának megszervezése, amire óriási szükség lenne. Lenne mit megbocsátanunk egymásnak. Messze vagyunk mi még ettől…

Persze a Nap is messze van, mégis érezzük a melegét az arcunkon.

(Köszönjük Ausztrália budapesti nagykövetségének a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.)

Christopher Adam (történész) és Szücs Balázs (református lelkész)

A közös cikk eredetileg a Galamus Csoport honlapján jelent meg 2012 december 21-én

7 Comments

  • Ez így van! Mint ahogy Moshe írta nemrég: ez social engineering és ez sosem vezet jóra, akkor is ha elsőnek a szándékok “jóknak” tűnnek. Kitörölni, megsemmisíteni valakinek a kultúráját sosem vezet jóra. És már megint orrvérzésig ismételgetem magam, de tényleg, nem tudnak Magyarországon más ország hibáiból tanulni? Nem tudnak körülnézni hogy más ország hogyan oldott meg egy hasonló problémát? Még itt sincs megoldva, és ha még nem is járunk mindig a jó úton (lásd oil sands ügy Albertában) legalább most tudjuk, merre van a jó út.

    Itt legalább foglalkoznak a témával. Már számtalan tv film készült pont erről a bentlakásos üggyel, színdarabok is stb stb. Ezt viszont mindig furcsálltam Magyarországon hogy hol vannak a roma színitársulatok, (akár amatőr is) hol vannak a tv vagy nagy filmek amik erről szolnak (ja, ott van Fliegauf Bence filmje, Csak a Szél amit M.O. beadott a Best Foreign Film kategóriára az Oscar dijra, de ezt “bizonyos” körökbe “magyarellenes filmnek számit…). Síri csend ezen a téren.

  • Köszönet a szerzöknek az értékes elemzésért!
    A magyarorszàgi és europai cigànysàgnak hosszu -de önälloan vàllalt- utat kell megtennie a tömeges szegénységböl.A hosszumenetelésüket vàlasztott vezetöiknek,màr sikeres tàrsaiknak-példaképként-sajàt felemelkedésük ismertetésével és a KÉPZÉS/iskolàbajàràs/fontossàgànak kiemelésével KELL MEGTERVEZNIÜK.A tervezéshez az àllam segitséget és anyagiakat biztosit,mindannyiunk érdekében.

  • Mivel nincs önálló cigány kultúra,nincs mit elveszteniük.
    Vagyis a párhuzamok nem ide illenek.
    Pl.A szocializmus idején Állami oktatásban részesülő és utána dolgozó,tanuló élő cigányok szépen beilleszkedtek a társadalomba.

  • aser,

    Mar pedig ez nem igy van. Igenis van Roma kultura. A szocializmus sem bant jol a romaval. De ami most megy Europaban…

  • Es pontosan az ilyen gondolkodas, mert ugyebar az nyilvanvalo, hogy a “cigany” jelzo derogatory, es az a nezet, hogy a Roma egy kultura nelkuli nep a fo oka annak, hogy lassan meg 1400 ev elteltevel sem hajlando a Roma beolvadni a host allamok tarsadalmaba. Mert az valahogy logikus, hogy egy kultura nelkuli nepet nem lenne nehez beolvasztani. Es pontosan a Roma kultura az, ami visszatartja a Roma beolvadasat. A Roma felemelkedese csak ugy lehetseges, hogyha a host allamok szamitasba veszik es tiszteletben tartjak a Roma kulturat. Ajanlom az alabbiakat:
    http://channel.nationalgeographic.com/channel/american-gypsies/articles/romani-culture-and-traditions/

  • Ha a magyarországi helyzetet nem ismerném, akkor ez egy rendkívül liberális, felvilágosult gondolkodású ember cikkének tűnik. Mivel azonban kis hazánkban, Magyarországon élek, “on the spot” tapasztalhatom meg a cigánykérdést. A probléma nem a roma kultúrával, az öltözködésükkel, a nyelvükkel, vagy bármi mással van. Hanem a roma mentalitással, amelybe beleszületnek és amelyet beléjük nevelnek.

    A következő eseteket saját szememmel láttam, és úgy gondolom, hogy valósághű képet adnak az itteni romákról a külföldön élő magyar embereknek.
    Cigányasszony sétál a gyér forgalmú piacon, felkap egy almát és szemrebbenés nélkül a szoknyájába dugja.
    Egy játszótéren ülök és beszélgetek. Valamivel arrébb egy gyermekbicikli áll a padnak támasztva. Egy arra járó cigányasszony a következő kérdéssel fordul hozzánk: “nem tudjátok, azt a biciklit el lehet vinni, vagy miért van ott?” Jelzem, egy játszótéri gyerekbicikli, amelynek a gazdája lehet, hogy három méterre hintázik, és valószínűleg sírna utána.
    Lakótelepen egy csapat rosszul öltözött cigánygyerek botokkal kergeti a macskákat, szájukból ömlik ki a napraforgóhéj.
    Idősebb cigányok aprópénzt vagy cigarettát kérnek, és amennyiben nem adunk nekik, elátkoznak minket és a családunkat, alpári szavakkal megtűzdelt “jókívánságokat zúdítanak ránk. (Idézem: száradjon le a kezed, a rák egye ki a *tetszőleges testrész*edet, pusztulj éhen a családoddal együtt, stb.)
    Jól szituált gimnázium egyetlen cigány tanulójánál megtalálnak több, tornatermi öltözőből eltűnt mobiltelefont, pénztárcát, hajvasaló készüléket.
    Egy cigány árus parfümjeit nézegető fiatal hölgy végül nem vásárol semmit, az árus pofon csapja.
    Cigány család érvényes menetjegy nélkül utazik a buszon. A jegyellenőr felszólítja őket, hogy szálljanak le a buszról. A reakció ismét átkozódás, illetve az “azért, mert én cigány vagyok?” kérdés.
    Drogériában a cigányasszony szappant és kézkrémet dug a gyermeke ruhájába. Kifele menet természetesen “becsipog” a lopásgátló. Az asszony kijelenti, hogy a gyerek nem az övé, majd egyedül elsétál. Néhány méterrel arrébb az őt felelősségre vonó biztonsági őröket fenyegeti, átkozza.
    Egy hídon sétálva az a látvány fogadott, hogy ugyanazon híd korlátjának egy elemét (kb. 30 kilónyi vas) két cigány úriember a vállán viszi.

    Ismétlem, ezek fényes nappal történt események, amelyeket személyesen tapasztaltam.
    Ehhez jönnek hozzá a magyar médiában is nagy port kavaró esetek, amelyhez bárki hozzáférhet az interneten. Kis, szegény falvak védtelen, idős embereit sorra kirabló cigányok. Cigányok, akik az utcán csapatosan rabolnak, késelnek gyanútlan járókelőket. És még folytathatnám, akit bővebben érdekel a téma, rengeteg cikket találhat róla magyar hírportálokon.

    Továbbá elgondolkodtató a következő írás is:
    http://ciganysegely.blog.hu/2009/03/21/roma_csalad_havi_bevetele

    Senkit nem szeretnék uszítani, csupán azt mondom, hogy a külföldön (jelen esetben Kanadában) élők nem tapasztalják a bőrükön a cigánykérdést.
    Nem jelentem ki azonban azt, hogy minden cigány naplopó és becstelen ember. Természetesen ez nem igaz. De tény, hogy a rémhírekhez magas arányban köthetők cigány elkövetők.

  • o. erre csak azt tudom mondani, hogy van egy erotikus regény, aminek címe: o története…
    azért az érdekes, hogy maga ennyire töményen éli meg az életet, az összes cigány által elkövetett cselekményt testközelből éli meg!
    én is mesélek magának valamit: 1975-ben, kazanyban, a a kolhoz rínokon meglehetősen szegény volt a felhozatal, leginkább napraforgómagot és tejfelt kínáltak a környékből beutazott asszonyok. a sihederek meg körbe-körbe jártak, itt is kicsippentettek a magból egy kis kóstolót, meg ott is. mindezt megcifrázták a tejfellel: a kancsóba ujjukat beledugva, onnan is kóstolót vettek. tekintve a kofák számát, a harmadik kör végére egész szépen bereggeliztek. egy alkalommal az egyik csibész meglökte az éppen tejfelből mintát vevő srác vállát, aki ettől csuklóid belemártózott a tejfelbe. röhögve szaladtak el, a sarkon meg boldogan nyalták le vagy öten a srác kezét.
    így mentek akkor a dolgok, kiskomám. most meg mégígyebben.
    további sikeres cigánylest!

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.