Amikor a CCCP-ben 4-5.
Étterembe járni – akkor – nem volt valami nagyon költséges szórakozás. Egy normál vacsora – 4-5 féle főétel volt csak + 3 féle leves – kijött max. 5 rubelből. Nekünk meg 9.50-es napidíjunk volt, plusz az üzletelésből bejött mellékes. Első sorban női cipő volt a menő, meg az akkor divatban volt, testhez simuló, dzsörzé-szerű anyagból készült férfi ingek (fantázia nevükre nem emlékszem), no meg a farmer.
Az is szokás volt, hogy a 4-6 személyes asztalokhoz mások is odaültek, így aztán a vacsora majd’ minden esetben kedélyes kvaterkázássá fajult, különösen, mikor rájöttek, hogy magyar vagyok.
Az étteremben tömény szeszt csak akkor szolgáltak fel, ha vacsorát is rendeltél. Az előteréből nyílott ugyan egy bár (inkább büfé, borra, sörre, vodkára szakosodva), de az utcai, futó vendégeknek volt kitalálva, az úri közönség abrosszal terített asztalnál, elegánsan részegedett le. Mivel a vacsorához zenekar is dukált, ezért időnként felálltak az asztaltól és lejtettek egyet. Közben a vacsora ott dermedezett a tányérban, mit mondjak, nem volt épületes látvány. Nekem úgy tűnt, a népek nem a kulináris élvezetekért látogatták a szálló éttermét.
Aki nagyon elegáns akart lenni, az pezsgőt rendelt és egy tábla csokoládét. Azt kockára tördelte és belepottyantotta az italába. Látványnak jó volt, ahogy gyöngyözött a csoki felületén a pezsgő, de hogy mi más célt szolgált, arra nem jöttem rá, mivel rendszerint az üres pohárban hagyták a csokoládét.
Igazán finomat a Dom Tatarszkaja Kulinarija nevű étteremben lehetett enni, ott előadtak minden földi jót – hogy a nyersanyagot honnan varázsolták elő, ki tudja. Igaz, az árak is a minőséghez igazodtak, oda leginkább külföldiek, katona- és rendőrtisztek, meg pártnacsalnyikok jártak, vendégestől. Ott találkoztam először svédasztalos (!) terítéssel.
Nos, egy ilyen magányos szállodai vacsorámkor oda kéredzkedett két férfi az asztalomhoz. Szót cseréltünk, ahogy már ilyenkor szokás. Virágtermesztők voltak, Grúziából jöttek. Odalent kibéreltek egy Antonov teherszállító repülőgépet, megrakták rózsával – szálának termelői ára 2 rubel volt, 1 rubel járulékos költséget számoltak hozzá – elrepültek vele Moszkvába és eladták szálát 7 rubelért. Mit mondjak, nem volt rossz üzlet. Most szépen csurogtak hazafelé és ahol kedvük volt, megálltak egy kicsit úgymond, ejtőzni.
Hamar kiderült, hogy magyar vagyok. Onnan kezdve nem volt irgalom. Inni kellett a szovjet-magyar barátságra (?), a szép magyar lányokra, Puskás Öcsire, meg a jó fene tudja, még mire.
Először én ugye, illedelmesen belekóstoltam a vodkába – szto gramm, azaz 1 deci a pohárban figyelt – mire elkezdett velem szemben emelkedni az egyik barnamedve méretű és kinézésű grúz, hogy: micsodaaaa? Te nem iszol a barátságra?!!! (akkor éppen az volt soron). Szabadkoztam, hogy jajnehogymár, meg dehogynem és puszta önvédelemből zutty, le a szto grammot. No, ez még megismétlődött néhányszor.
A mi gyezsurnajánkat Pása néninek hívták. Sopánkodik nekem ez a Pása néni, amikor másnap középszintű alkoholmérgezésemből némiképpen kigyógyulva egy elsősegélynyi sörért botorkáltam ki a szobánkból, azon az éneklő hangján, hogy aszongya: vü tózse takoj, kak moj muzs, tózse takoj, oj, kasmar, oj, kasmar!
Ami hevenyészett fordításban kb. azt jelentette, hogy: maga pont olyan, mint a férjem, pont olyan, jaj, de kár, jaj, de kár. (Tudott dolog volt, hogy Pása néni férje idült alkoholista J). Egy világ omolhatott össze a jó asszonyban, amikor meglátott engem, az amúgy szolid életvitelű külföldit, amint – a szemtanúk állítása szerint – a folyosó két fala közt mandínerezve araszolok a szobám felé, lógó fejjel és félig csukott szemmel. Ami, persze, teljességgel lehetetlen, mert nem tudom. Ugyanis filmszakadás volt nálam. Utolsó halovány emlékképem a liftajtó volt a földszinten, amint összezárul.
Legkisebb kiszerelés a vodkából fél liter volt. Illetlenség részegen munkába állni, ezért reggelenként többen társultak össze egy flaskához. Ismerős-ismeretlen, ahogy jött. Az első megszponzorálta a fél litert, utána beállt a bolt mellé egy kapualjba – a nyilvános italozást szigorúan büntették – és mint Napóleon, becsúsztatta jobb tenyerét két kabátgomb közé úgy, hogy 4 ujja kívül maradt. Jelentése: még négy cimborát várok. Jött még egy, kód váltott három ujjra, i tak dalse. Amikor összejött az elég, sorban rápusziltak az üvegre, hihetetlen pontossággal leszopva az őket megillető szto grammot.-
Kazanyban is volt Kreml, a domb tetején, falak mögött, elérhetetlenül.
A pórnép számára zárva volt. Ahogy sok helyi templom is, ajtajuk-ablakuk bedeszkázva, szigorú figyelmeztetéssel a falon-kerítésen, hogy még a megközelítése is tilos! A fene tudja, mi volt annyira titkosítva, de inkább nem kérdeztem.
A taxisok szívesen összeültettek egyazon irányba menő utasokat, aki végig utazott, azt fizette, amit az óra mutatott, a köztes utasok pedig azt, amit az ő céljuknál mutatott. Igen praktikus megoldás volt, mivel nem volt valami sok taxi a városban. Ugyanakkor ügyelni kellett, hogy ha egyedül és este utaztál volna, a címet csak akkor mond meg, amikor már bent ülsz, mert nekik nem tetsző célra, ha ablakon át rákérdeztél, egyszerűen nem vállaltak fuvart.
A jégcsarnokban szombat-vasárnap hokimeccs volt. Szombaton játszották az „oda” meccset, vasárnap a visszavágót, azon igen praktikus okból, hogy pl. Irkutszkból iderepülni, meg majd a visszavágóra odarepülni, költséges és fárasztó dolog volt. A meccseken az első két sor a nézőtéren az usankáját a kezében szorongatva nézte a meccset. Akkor még nem volt plexi palánkmagasítás, így az usankás kezükkel próbáltak védekezni a kipattanó korong ellen.
Hangos szurkolásnak nem igazán volt keletje, amikor ellaposodott a játék, csak akkor kezdtek ütemes „sájbu,sájbu” (korongot/gólt) kántálásba, de semmi rigmus, semmi ütemes taps, szinte templomi csend ülte meg a csarnokot. Szitokszó, káromkodás? Ugyan már. Egyetlen egyszer bődült el valaki, hogy „hujzá”, ami kb. annyit tesz, hogy a f…omra, abban a pillanatban megjelent két milicista és kivezette a csarnokból.
Amúgy is nagy szigorúság uralkodott minden felé. Vitték a rabokat munkára. A teherautó platójára épített bódénak nem volt ablaka, csak egy ajtószerű nyílása. A plató 80%-át foglalta el, a maradék részen utazott a két fegyveres kísérő, szabad ég alatt, szélnek, hónak, fagynak kitéve. Hiába volt rajtuk térd alá érő irhabunda – II. világháborús filmekben lehetett ilyet látni – de a gallérjukat a hülye regula szerint nem hajthatták fel, majd megvette őket az isten hidege. Naná, hogy utálták a rájuk bízott foglyokat, azok a kényelmes akolmelegben, cigarettázva utaztak, bánták is ők az ablakot!
Aki nyilvánosan lerészegedve találtak, azt két markos policáj minden gyöngédség nélkül felhajította az erre a célra rendszeresített – nyitott – teherautó platójára, mely érdekes módon, mindig előkerült, ha zsákmányt szimatolt. A delikvens kialudta mámorát a nem nagyon fűtött fogdában, aztán megkapta a penitenciát. Nem pénzbüntetés, vagy ilyesmi, á, sokkal elvtársibb! Attól függően, hogy első áldozó, vagy visszaeső volt az illető, kapott 10-20-30 méternyi járdát, jégmentesítésre! 15-20 cm. kőkeményre taposott hó és jég, eszközök: pajszer és lapát. Nem ám akármikor és akárhol! Munka előtt és után, lakóhelyed vagy munkahelyed közvetlen közelében. Jöttek aztán a hangos megjegyzések: ejnye, ejnye, Vaszilij Vaszilijevics, már megint kiszáradt a gigája? Nahát, Prohorics, nem bírsz magaddal?! Fjodorov elvtárs, maga már nem gyerek, igazán viselkedhetne már felnőtt módra! Nos, a megszégyenülés egypár napig visszatartotta elvtársainkat a duhajkodástól (esetleg). Minden esetre voltak bőségesen igen szépen „karbantartott” járdaszakaszok J
Ugyanezt a célt szolgálták a gyárak, irodaépületek bejárata mellett elhelyezett dicsőség- és szégyentáblák. Fényképpel, névvel, ahogy kell. Kiváló véradók, normatúlteljesítők, szemben velük a notórius késők, a selejttermelők. Volt ott minden, ami szem s száj ingere.
Az usánka napi létszükségleti cikk volt. A jegyellenőr a buszon, villamoson, trolin azzal kezdte, hogy villámgyors mozdulattal lekapta a bliccelő fejéről az usankát és mindjárt az erő pozíciójából tárgyalhatott, habárcsak egy 50 kilós kis nyüzüge volt csak. Egy alkalommal két vásott kölyök a troli hátuljára kapaszkodott fel. Az egyiknek a nagy idétlenkedésben leesett az usankája. A legnagyobb lelki nyugalommal letekerték a troli áramszedőjét, a srác visszaszaladt az usankájáért, majd, mintha mi sem történt volna, felengedték az áramszedőt és a troli folytatta útját. Senki nem morgolódott, még a sofőr sem. Minek is? Mindennapos történet.
A vonaljegy maga volt a csoda. A sofőrfülke mögötti függőleges kapaszkodóra volt aplikálva egy olyan doboz, mint a mostani bevásárló központok WC-iben a tekercses papíré, csak értelem szerűen keskenyebb, olyan két ujjnyi. A jegyek egységenként pl. 5 kopekes tételekben sorjáztak a szalagon szépen egymás után. Az utas a hátsó peronon odaadott az előtte állónak (zsufi volt egész nap rendesen) 15 kopeket – ezzel, mondjuk, 10 megállónyit kívánt utazni – az tovább adta, egészen előre addig a szerencsétlenig, aki éppen odaszorult a rúdhoz, az belecsengette – jól hallható módon, nehogy gyanú érje – az ott lévő perselybe. Letekert három egységnyi szalagot – mivel nem volt perforálva, szakadt, ahol szakadt – és a jegy szépen visszavándorolt a feladóhoz. Nem volt baj, hogy esetleg csak egyetlen egységen szerepelt a viteldíj, a hossza legyen meg – úgy nagyjából – és ezzel aztán mindenki elégedett is volt.
Magáról a városról némi kis történelmi áttekintés itt: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre60/kaczorowski.htm
Következő részben még a hétköznapokról + egy kis (diszkrét) magánélet.
Author: Ille István
Civil a pályán. Egészen más területen dolgozott, a politikához nem sok köze volt, de véleménye arról annál inkább. Három évvel ezelőtt egy társával együtt létrehozta az ellenszek.hu Demokritikus Vélemény Magazin internetes oldalt, aminek felelős szerkesztője. Szépirodalmi vonalon, Harunlarasid néven több, mint 60 novellát, több tucat önéletképet és úti beszámolót publikált a www.harunalrasid.nolblog.hu oldalán. Elkötelezett, azonban pártoktól független, baloldali értékrendű és világnézetű ellenzéki.
Aczél Gábor
Andy Boyer
Aszalos Sándor
Avi ben Giora
Bogdán Géza
Búzás Huba
Christopher Adam
Egri-Eiben István
Endre István Simay
Eörsi Mátyás
Éry Balázs
Fényes István
Föld S. Péter
Gadó György
Garai-Édler Eszter
Georgina Bojana
Gere Gábor
Gergely Beatrix
Göllner András
Gulyás András
Hirschler Tamás
Hollósy Gerti
Ille István
Kalmár Szilárd
Kerekes Sándor
Kertész Ákos
KMH Vendégszerzők
Kopácsi Judith
Lázár György
Petényi Judit
Rátesi Margit
Révay András
Róna György
Rosu Mária
Szigetvári Viktor
Szücs Balázs
Szukits Rezső
11:06 de.
Kedves István,
fergetegesen jó az írásod. Különösen azért, mert igaz. Jómagam is voltam a hetvenes években Moszkvában. Voltam a GUM Áruházban. Akkor MÉG eléggé üres volt az akkori áruház, hatalmas területen az üres polcok.
Aztán mit látok? Hatalmas kígyózó sort. Csipkés női fehérneműt árultak. Az akkori asszonyok több méretben, több színben is megvásárolták, jó lesz a családban, baráti körben mindazoknak, akik éppen nem érkeztek idejében. No igen, a farmer az menő volt, még akkoriban is!
A halat nem szerettem, ma sem. Hülyének néztek, hogy a lazacot is kikerültem, sőt a kaviárt is. De ettem finom káposzta levest és őrült mennyiségű jégkrémet. Ma is a számban érzem az ízét, vaníliás, mogyorós és két ostya között! Mennyei!
*
Hjaj, mekkora csalódás volt számomra a Vörös tér! A tévében látva sokkal nagyobbnak gondoltam. A Lenin mauzelumot KÖTELEZŐ volt megnéznem. Pedig nagyon uncsi volt az a végtelenül hosszú sor. Amikor Lenin elvtársat meg akartam közelebbről szemlélni, megálltam. Lehajoltam, de egy pillanat tört része alatt, máris a vállamon éreztem a felháborodott, rám üvöltő muszka kiáltását: – Davaj, davaj!!!
Mérgesen kimondtam, „nem is az igazi, biztosan viaszbaba!”
Erre a sorból egy jóakaróm rám is szólt: – Csendesebben a véleményeddel, mert kevesebbért is visznek a Gulágra… Nosza, el is hallgattam.
Esküvő után a mennyasszonyok a csokrokat a hősi emlékműhöz vitték.
Huszonévesen, ezen is elagyaltam. Mi van akkor, ha bárki emlékbe akarná eltenni, a kiszárított virágjait?!
Óh, ez akkoriban a SZU-ban fel sem merülhetett!
*
Csodálkoztam, hogy a nemzeti italuk: reggel-délben-este, a vodka. S, isszák ezt jóra, búra, mindenkor! Akkor sem, azóta sem szerettem meg.
Véleményem, a jó magyar barack pálinkának nyomába sem ered. Igaz, a mi „pályinkánkkal”, még a szílvával is hosszabb ideig tart lerészegedni, mint a vodkával. Nekem eddig soha nem sikerült, igaz, nem is próbálkoztam az iszákossággal. De nem szólom meg azt, aki másnap sincs egyedül (( 🙂 )) Ezt úgy értem, van a „fószer”, aki bevodkázott, aztán társa a rosszullét, vagy másnaposság. Igaz, erre már akkor is, ott is kitalálták az ecetes vöröshagymát, káposztát… no meg a többi turpisságot.
Van aki az ízéért szereti az italt, nem a hatásáért. No én e csapatot erősítem. Azon is elgondolkoztam, talán a nagy hideg az oka, hogy olyan sűrűn emelgetik a poharaikat?!
Ok mindig volt, erre is emlékszem. Ki is használták, de tették ezt ok és különösebb indok nélkül is, csak úgy, mint ahogyan Te írtad: barátságból, gallér mögé! Zutty! Hjaj, emlékem még, hogy a szállodában elromlott a fűtés. Mindent magunkra húztunk, talán a szőnyeget nem. Lementünk a portára, panaszkodtunk. Erre azonnal előkerült egy teli vodkásüveg. Kioktattak minket, gallér mögé a nedüvel, osztán nem lesz gond a hideggel.
Nem tettük, másnap jelenésünk volt, méghozzá józanon.
(( 🙂 ))
*
Hjuj, de jó volt kissé az időben visszautazni.
Megköszönöm!
11:13 de.
Hjaj, hogy mivel tértem haza? El nem hinnéd, kedves István és Többiek!
Menő dolog volt a hordozhatós, kisméretű fekete-fehér tévé. No én mit hoztam? Egy hatalmas, lekvárfőző fazekat! Sötétkék színben, az alján piros csíkkal. Olyan vastag volt, alig bírtam és a zománcozása? Ma már nem csinálnak olyat! Nagyon sok dzsem, befőtt és lekvár főtt benne. Ma sem hibádzik, tökéletes!
Hiába, az orosz használati tárgyak a tajgára készültek. Emlékszem volt egy Minszk nevű áramzabáló hűtőm is. Az úgy fagyasztott, de úgy, a legkisebb fokozaton is kockára dermedt a leves. 🙂
De én is, kockára dermedtem a villanyszámlától!
Azóta más hűtőm van, de valahogy azt a Minszket nagyon megszerettem.
Idővel rájöttem, akkoriban fiatal voltam, mára már ezt nem énekelhetem el magamról. 🙂
*
Hja, a fiamnak vettem egy usankát, amit nem hordott, mert azt mondta rá: „lányos!”
11:26 de.
G.B.: az általad megéltekre az utolsó 2 részben reflektálok, a moszkvai jutalom üdülésben.
11:33 de.
G.B: nem lányos volt az, hanem nyúlszőrből készült, hamar eladta a formáját, ellaposodott.
az igazi usanka vagy farkas, vagy róka, vagy medveszőrből készült, de csak a berjozka -ban – ottani dolláros bolt – volt kapható, a tömegek a nyuszit viselték.
az orosz/szovjet műszaki cikkek nem véletlenül voltak olyanok. ha megvettél egy porszívót – ha van valakinek raketa porszívója, tanúsíthatja, még ma is működik, és felszedi a padlószőnyeget is az aljzatról – annak egy életen át kellett szolgálnia. nem fogyasztói társadalom volt anno. a termelési kapacitás egyszerűen nem volt arra elegendő, hogy típust váltsál, puszta kedvtelésből.
minszk, szaratov hűtők? zajosak voltak, letekerték a falról a villanyórát – itt. de odaát? fillérekbe került az áram…
11:45 de.
Megköszönöm. Életem szivárványán egy izgalmas szín volt, nem tagadom. Még most sem! Szegényebb lettem volna több élménnyel, ha nem jártam volna meg ezt az utat. No igen, akkor voltam Mongóliában is.
Olyan csodálatosan kék eget, azóta sem láttam. Egy hatalmas, óriási kék harang volt felettünk.
Csodálatos volt!
Még arra a sűlt, faggyús birkahúsra gondolva is, amivel megkínáltak. Szeretettel. Szenvedtem, lilultam, de valamennyit csak sikerült legyűrnöm a birka farokrészénél lévő erősen faggyús, parázson sűlt falatokból. Azzal kínáltak, szerintük az volt az igazi vendég-csemege.
Hjaj, ezt akkor, nem úgy éltem meg 🙁
De fátylat rá!
A többi élményem IS csodálatos volt! Hja, a repülőt még nem is említettem?! Egy kávédarálószerűséggel mentünk-jöttünk, még kecskét is szállítottak azon a gépen. Nem hittem el, hogy a sokadik óra után, amit a repülőtéren vártunk, hogy egyáltalán elindul. No az is csoda volt, hogy repült, s épségben megérkeztünk. U.ez visszaúton is. De mit is írhatnék?! Az adrelanim szintem az egekben volt! Nem véletlenül… Boldog voltam, hogy épségben leértem. Akkor kétszer térdeltem le, a biztos földre, köszönetképpen, amikor épségben oda is, no meg vissza megérkeztünk.
(( 🙂 ))
12:09 du.
Hja igen, van egy Rakéta porszívóm, még a Nagyapámék vásárolták a régi Corvinban! Mire használom? A gégecsövét fordítva tekertem bele és így fújtatóként működik. Amikor a fa bármi okból csak parázslik, adok egy kis rakéta-oxigént, aztán csak úgy lobog a láng.
(( 🙂 ))
Nem is tudom, hány éves, de működik! Igaz, van egy „rendes” porszívóm is, amelyik nem porzsákos, de gyűjtős. Azt használom, mert porszívózásra azt szeretem. Jól megférnek a takarítós szekrényben egymás mellett. A múlt, a jelen. Nosza a jövőt nem ismerem…
Valami vajákost csak fel kellene keresnem ez ügyben!
1:45 du.
Kedves István mondtam hogy szinte sorozat függővé válok, rá adásul eztán jön egy kis diszkréció,egy kis hancúr.
De előtte feltétlenű egyeztessen a hivatalos -„szervel-mert
aki Nőből van, az hamar felhúzza a szemöldökét.
Köszönöm István igazán teccik.
1:56 du.
pecor: erősen múlt idő – 1975 – amikor a „hivatalos szerv” még egy pajzán ötlet se volt 🙂
2:14 de.
Kedves István, köszönöm, kedvteléssel nosztalgiáztam a leírásokon. Én 1964-65-ben tanultam ott egy évet. A Novije Cserjomuzski-ben laktam, kollégiumban. Még jól emlékszem az ízes kvaszra, a télen fogyasztott jégkrémekre. A boltra, ami egy nap teljesen üres volt, poros polcokkal, másik nap megtelt cukros sűrített molokó konzervekkel, amiket a nép fél óra alatt meg is vett – ki tudja, mikor lesz újra? A papírba csomagolt zsírnak hitt, de faggyú-kockára, amivel a róseibnimet elkészítettem, de a faggyú még a számban újra megmerevedett, rá a fogaimra, mintha gyertyaviasz volna. Tanultuk az SzKP történelmét egy vastag könyvből. Amikor Hruscsov az NDK-ba látogatott, és Grecskó marsallt is magával vitte – ez hiba volt, – távollétében összeült a Politburó, és kimondta, hogy Hr. már nem az, aki… A kirakatokból eltűnt a képe, majd két hét múlva megjelent 12 kép, középen Brezsnyevvel. A képek száma lassan fogyott, a középső kép egyre nagyobb lett, végül csak Brezsnyev elvtárs maradt meg egyedül. Nekünk meg beszedték a történelem tankönyvet, új SzKP történetet kellett írni. Két hónapig telt, az újban alig volt már Hruscsov, de sok volt a Brezsnyev… Lakásommal szemben volt egy óriási plakát, lobogó szőke hajú fiú és lány néztek dacosan a jövőbe, az aláírás: „minden álmunk a tied, ó, Párt!” – egész évben, állandósított lelkesedés.
Öt rubel volt a Gorkij parkban egy csinos q, ugyanannyiból jól lehetett ebédelni, de a munkás sztalicsnaja-ban 70 kopekért is. 2 vagy 3 kopek a villamosjegy, 5 kopek a metró. 60 rubel volt az ösztöndíjam – császári! Az angol tanárnőm havi 105 rubelt keresett, a kollégium komisszárja 600-at! Én is hoztam női cipót, 22 rubelt kaptam érte. Elfogyott a cseh töltőceruzám grafija, de a GUM-ban, CUM-ban sajnálkoztak: momentán nincs hegyük, de vegyek egy másik ceruzát, az van! Végül: egy taligán tolt valaki egy csomó doboz eladandó mosóport, gyártója címe Bukarest. Az eladó hangosan hirdette: „magyar mosópor!”. Rákérdeztem. Fogalma sem volt a Budapest-Bukarest különbségről. A nagy Szovjetúnió.. Önálló, külön világ…!
3:26 de.
gzeevi: aki nem élt ott, az nem is tudja, mennyire más világ volt!
de tegyük az is hozzá: a „híres” magyar vendégszeretet smafu az övékéhez képest! ha befogadtak, ha baráttá fogadtak, az utolsó ingüket is odaadták neked!
5:08 de.
Kedves Gzeevi és István! De jó volt olvasni. Újból átéltem a fiatalkori élményeimet. Ezek szerint másnak is ízlett az az orosz jégkrém?! Mennyei volt! No meg az is igaz, hogy hihetetlen nyomor volt, nélkülözés, de az emberek mégis vidorak voltak. Nem úgy, mint itthon. Bárhová megyek, bármivel – vonat, metró, busz – és a cél is változik. Az emberek mindenütt olyan, de olyan elkeseredett ábrázattal utaznak, élnek, jönnek és mennek, hogy ez magában elkeserítő! Hjaj még nem is írtam meg, én is télen voltam, a kesztyűm semmit nem ért. Úgy éreztem, már körmein sincsenek, elzsibbadt a kezem, de teljesen! A csizmám viszont jól szerepelt, igazi magyar cipész készítette, igazi bőrből. Ma már nem tudnám megfizetni. Érdekes módon, akkor, abban az időben megfizethető volt. No ezen is el lehetne ám agyalni, de rendesen. No meg az igazi bőrből való cipőt ma már csak az „elit”, a fityeszesek, no meg azok talpnyalói engedhetik meg maguknak. Két okból: meg tudják fizetni, no meg az eredeti bőrből készült cipőknek a talpa is rendszerint bőrből volt… Könnyebb nyalni, tisztára (( 🙂 ))
*
Hja, annak a csizmának akkor nem bőr, de vastag jó gumitalpa volt, hatalmas recékkel.
(( 🙂 ))
Különben mindig kényes voltam a cipőimre, magam tisztítottam. A talpát is, kefével. No meg tisztára sikáltam.
Hja, nem tartozom az „elit közé”.
Szerencsére!
3:19 du.
Óóóó azok a régi szép idők…! 🙂 )))))
István, csuda klassz ez a sorozat!
2:28 de.
Még, még, még!!!!! Ilyen JÓ sorozatokból – SOHA NEM ELÉG! * Véleményem szerint a pfujjozás helyett jó lenne, ha a többi fórumozó is megosztaná élményeit, utazásait. Ez persze „csak az én ötletem” – erre a Főszerkesztőnek és Istvánnak is rá kell(ene) bólintania.
De nagyon jó is volna!
Merre jártunk, mit láttunk, milyen élményben volt részünk?
A régi idők megélt utazásai érdekesebbek, mert azok az idők már letűntek, a fiatalabbaknak újdonságként hatnának. A mostani élmények pedig azért jók, mert iránymutatóak, hátha valamelyikünk kedvet érez(ne) egy-egy kisebb utazásra.
Vagy ha csak így, akkor csak így, de mindenképpen élmény lehet(ne).
(( 🙂 ))
1:22 du.
Remek.