Ezt a nevet Olga „adományozta” neki, Olga, a búza szőke hajú, ungvári lány, akinek kék szeme csak úgy világított pisze orra felett. Haját, mint a szalmafonatot tekerte körbe a fején, a szája meg be nem állt, csak csacsogott, csobogott, mint egy vidám kis csermely. Mamuska, mit gondolsz, melyik blúzomat vegyem fel ehhez a szoknyához? Mamuska, nem túl mély a kivágása ennek a ruhának? Mamuska, én olyan, de olyan szerelmes vagyok! Általában havonta egyszer szokott mély szerelembe esni, minek alanya hol egy fess katonatiszt, hol egy kócos diák, máskor meg egy kipedrett bajuszú vigéc volt, ilyenkor mindig Mamuskához telepedett, és csak mondta, mondta. Sóhajtozott is néha, de búbánatba soh’sem esett, a Dunának se akart menni, meg lúgot se akart inni, amikor kiderült, hogy ez a szerelem is csak múló tavaszi zápor volt. Persze, erről Mamuska is tehetett, mert szép szóval, okosan, kibeszélte ezt a nagy szerelmet Olga fejéből.

Aztán ott volt Beatrix, az úri lány. Királynői tartású, kevés beszédű, magas lány volt, aki olyan választékosan szólt, mint egy fiskális. Igaz, kevesebb érthetetlen szót használt. Beatrix is, a maga tartózkodó módján, igényelte Mamuska figyelmét, de az ember jó, ha rajta tartotta a szemét, mert amikor csak ült a szalonban, révetegen bámulva maga elé, na, akkor Mamuska tudta, hogy itt az ideje egy jó kis beszélgetésnek, darjeeling tea és linzer mellett.

Aztán a többiek is: Helga, aki olyan volt, mint egy gimnazista lány, Jolán, akin, ahogy mondták, volt mit fogni, Terézia, aki vörös, hihetetlenül kócos hajával mindig úgy nézett ki, mint aki éppen most kelt ki az ágyból. Mária, aki olyan ártatlanul tudott nézni, hogy ha liliomot adtak volna a kezébe, hát mindenki simán elhitte volna, hogy szűz, Ráchel, az éjfekete hajú, tüzes zsidólány, meg a többi, aki az évek során megfordult a házban, mind-mind Mamuska oltalmába bízták magukat.

Micsoda idők voltak! És micsoda férfiak! Pongrác lovassági kapitány, a felvinciek közül. Azt rebesgették, hogy egy elszegényedett grófi család sarja. Hát, minden esetre, nem úgy viselkedett, mint egy gróf. Különösen akkor nem, amikor felöntött a garatra. Rendszerint máshol rúgott be, Mamuskánál már csak az utóhatása jött ki. Ilyenkor Mamuskának nagyon kellett figyelnie, mert a jobbik esetben a kapitány csak leült a zongora mellé, és kicsit fátyolos tenorhangon kesergő nótákat énekelt elő Sipos úrnak, a zongoristának. Na igen, Sipos úr…nem volt olyan sláger, kuplé, vagy klasszikus zenedarab, amit ő ne ismert volna. Szájában egy meggyfa szipkába illesztve, szinte folyamatosan füstölt a méreg erős kaporal, melynek füstjét elkerülendő, pislogva hajtotta félre a fejét. A hamu meg egyenletesen pergett török mintás mellényére. A rosszabbik esetben a kapitány törni-zúzni kívánt, de Mamusnak megvolt a gyógyszere, csak intett Beatrixnak, aki csodálatos módon mindig le tudta csillapítani, oly annyira, hogy a morózus hadfi szinte a tenyeréből evett. Akkor volt csak baj, ha Beatrix éppen foglalt volt – ezt egyszer egy kínai váza bánta – ilyenkor nem volt mese, Mamuska elővette a szigorát, és erőteljesen felszólította Pongrác lovassági kapitányt, hogy azonnal hagyja el a házat, mert ez itt, kérem, nem kaszárnya, meg nem lóistáló, ahol a gróf úr azt csinál, amit akar, ez itt kérem, egy rendes ház, így itt nem lehet viselkedni! Ennek rendszerint meg is lett a foganatja, a gróf sűrű bocsánatkérések közt megfogadta, hogy igazán, ő többet nem, majd kért egy üveg pezsgőt, és álomba itta magát a kandalló melletti öblös karosszékben.

Petőcz, az alanyi költő – így mondta: Petőcz, kiskeziccsókolom, cézével, amúgy alanyi költő, és enyhe főbiccentéssel még a bokáját is összecsapta kissé – akiről mindenki tudta, hogy tulajdonképpen zsurnaliszta egy kis lapnál, de ha ez neki jól esett, hát hagyták, hadd álmodja magát kedvére. Nem volt valami termetes, sőt, inkább vékonynak mondhatnók, úgy nézett ki, mint aki életében még nem lakott jól. Erre Mamuska is ráérzett, volt olyan, hogy hátra tessékelte a konyhába, és meghagyta Örzsének, a szakácsnőnek, hogy adjon már a szerkesztő úrnak valami fogára valót. Hiába, Petőcz, az alanyi költő örökösen lázban égő szemének ő se tudott ellenállni. Persze, neki nem kellet soha más, csak Jolán, aki, amikor magához ölelte, a külső szemlélő számára olybá tűnt, hogy szőröstől-bőröstől felemészti az alanyi költőt.

Baranyi tanácsos úr, az még milyen finom egy ember volt! Mindig kubai szivar illata lengte körül, meg valami fanyar kölnié. Nadrágja éle, mint a kés pengéje, inge hófehér, keményített, kis pocakján galambszürke selyemmellény feszült, ujjnyi vastag arany óralánc végén egy tojás nagyságú schaffhausennel, aminek fedele alól, ha felnyitotta, a für Elise dallamai törtek elő. A lányok sokszor kérték, ugyan, mondaná meg, mennyi az idő, a tanácsos úr meg, joviálisan mosolyogva tett eleget a kérésnek.

Sipőc úr, a drogista, a minden féle vegyszertől barnára, sárgára színeződött ujjaival, a gyógynövények ruháiba örökre beivódott szagával, aki, ha csak egyet köhintett valamelyik lány, már varázsolta is elő a zsebéből a csodatevő labdacsait, fejfájásra való cseppet, miegyebet.

Na meg, doktor Kovacsics, aki olyan szeretettel gondoskodott a lányairól, mintha a sajátjai lettek volna. Doktor Kovacsics egy igazi úr volt. Ha valamelyik lánya nem vigyázott eléggé, és véletlenül elkapott valamit – előfordult az ilyen a legjobb házban is – vagy „úgy” maradt, minden feltűnés, egyetlen dorgáló szó nélkül „rendezte le” a problémát, legfeljebb csak annyit mondott: aztán lányom, máskor jobban vigyázzál! A lányok egyenesen imádták.

De hát, ez a múlt, a rég elmúlt. Ahogy bejöttek az oroszok, megszűnt a régi világ. A lányok szétszéledtek, ki erre, ki arra. Néhányuk időről időre felbukkant, mesélt élete folyásáról, ki férjhez ment, ki gyereket szült, ki meg csak úgy elvolt. Mamuskának jól esett, nagyon, hogy nem felejtették el.

Most már csak az emlékei voltak, a régi szivarok illatáról, a karbolszappan szagáról, a ropogós, napon szárított ágyneműről, a lányai után lebbenő illatfelhőkről, a snájdig, és kevésbé snájdig férfiakról.

Már régóta nem nyitotta rá az ajtót senki. Feküdt csak az ágyban, göcsörtös, kortól soványodott ujjaival egy régi fényképet dédelgetve, ujjával egy-egy arcon elidőzve. Csoportkép, valamikor régről, Lillafüreden készült, amikor lányaival egy napra bezárták a házat, és felmentek a tóhoz. Akkor, és ott, pont olyanok voltak, mint a többi kiránduló: mosolygósak, vidámak, gondtalanok. Akkor, és ott, egy napig.

Doktor Kovacsics – na, nem az övék, hanem az unoka – azt mondta: Mamuska, nincs magának semmi más baja, csak a kora. Hát így… Igaz, másom sincs, csak a korom – gondolta Mamuska – meg az emlékeim. De azok velem múlnak el a világból.

Aztán már nem gondolt semmit…elaludt.