A kölcsönös megértés érdekében

2014 július 10 12:41 de. A kölcsönös megértés érdekében bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Július 1-én Jeruzsálemben Magyarország Tel Aviv-i nagykövetsége és a HOH jeruzsálemi szervezete közös megemlékezést tartott a Holokauszt 70-ik évfordulója kapcsán.

Úgy véljük, hogy dr. Nagy Andor, Magyarország izraeli nagykövetének ott elhangzott beszéde olyan elemeket tartalmazott, amely magyar politikus szájából – aki saját véleménye mellett természetesen kormánya álláspontját is képviseli – rendhagyó: ritkán hallani ilyen, kényes témákat, a magyar nép és a magyar zsidóság kapcsolatát bátran érintő felszólalást. Ezért a szerkesztőség úgy döntött, hogy leközli az egész beszédet. Nagyon szeretnénk remélni, hogy néhány más megnyilvánulással együtt ez a szónoklat, a problémák nyílt feltárása a két nép kapcsolatában egy új, régen várt, egészséges korszak kezdete.

A kölcsönös megértés érdekében még sok tennivalónk van.

Ma gyászolni és emlékezni jöttünk össze. De nemcsak a Holokauszt áldozatait gyászoljuk, hanem Naftali Frankelt, Eyal Yifrachot és Gilad Shaert is. Azt a három ártatlan fiatalt, akiket szörnyű módon meggyilkoltak. Valamennyien abban reménykedtünk még pár napja, hogy ez a történet nem így végződik. Mint négy gyermek édesapja át tudom érezni azt a veszteséget, amit a szülők megélhetnek. Imádkozunk értük, a családjaikért.

A Magyar Kormány nevében a leghatározottabban elítélem ezt a borzalmas bűntettet. A tetteseknek felelniük kell a cselekedetükért. A magyar nép ebben a fájdalmas pillanatban a fiatal áldozatok családja és Izrael egész népe mellett áll.

Ártatlan fiatalokat öltek meg a terroristák. Annak a nemzedéknek a képviselőit, amelynek feladata és joga lenne a béke felelősségének felvállalása és eredményeinek a megélése. Ezzel a gyilkossággal megtagadták az ő alapvető emberi jogaikat, de egyben a béke vízióját is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most szeretnék a mai rendezvényünk témájához visszakanyarodni, a magyar Holokauszt 70. évfordulójához és ezzel kapcsolatban szeretnék Önöknek egy történetet elmesélni. Április 28-án részt vettem a Knesszetben egy Holokauszt rendezvényen, amelyen magyar túlélők gyújtották meg a 6 millió áldozat tiszteletére a 6 fáklyát. Ezt követően levetítettek a teremben egy filmet, amelyet mivel héberül beszélt rajta egy idős hölgy, nem értettem. Az kiderült a számomra, hogy Auschwitzban, Mengele háza előtt beszélt, de hogy miről azt nem tudtam. Majd hirtelen átváltott magyarra és a következőket mondta: Édesanyám ne hagyj el, anyukám ne hagyj magamra. És aztán folytatta héberül. A filmet követően az idős hölgynek Yuli Edelstein, a Kneszet elnöke elismerést adott át amelyet népes családjával együtt vett át. A rendezvény után odamentem ehhez az idős hölgyhöz és bemutatkoztam neki, hogy én vagyok a magyar nagykövet. Azt válaszolta, nagyon megtisztelő, hogy itt van ezen a rendezvényen, és bemutatott a családjának is. Az egyik lánya megkérte rá, hogy mesélje el nekem, mit kérdezett tőle az a riporter, akivel felvették a jelenetet Mengele háza előtt. Oh igen, mondta a hölgy, a TV-riporter megkérdezte tőlem a forgatás után, hogy vajon mit mondanék az édesanyámnak, ha 70 év után hirtelen megjelenne itt előttem. Akkor elgondolkoztam, hogy vajon mit is mondanék és így folytatta:

Egész úton – hazafelé –

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Míg állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…

Röpült felém anyám…

S én csüggtem ajkán… szótlanul…

Mint a gyümölcs a fán.

Vagyis elszavalta nekem fejből Petőfi Sándornak a Füstbe ment terv c. versét úgy, hogy alig kellett neki segítenem, hogy megtalálja a szavakat. Akkor megértettem, hogy milyen erő lakozhat egy ilyen törékeny asszonyban, aki 13 évesen veszítette el az édesanyját és 70 év után képes volt arra, hogy az érzéseit egy versben mondja el fejből, amit gyerekkorában tanult. Akkor megértettem, hogy mennyire magyarok voltak azok a zsidó honfitársaink, akiket a haláltáborokba küldtek. Magyarul álmodtak, magyar verseket szavaltak, és magyarnak érezték magukat.

 A Holokauszt magyar tragédia, magyar bűn, magyar felelősség, magyar fájdalom. Nemcsak a magyar zsidóságé, hanem az egész nemzeté.

Akiket a haláltáborokba hurcoltak, nem tudták, hova érkeznek. Nem volt módjuk a védekezésre, és esélyük sem volt a menekülésre. A gyermekeket az első pillanatban elszakították szüleiktől, a feleségeket férjüktől, a fiatalokat az idősektől, az életerőseket a gyengéktől, az egészségeseket az elesettektől, hogy aztán a reménytelenségben minden este ki-ki olyan kínzó kérdéseken tépelődjön, vajon túléli-e a másnapot? Vajon viszontlátja-e valaha is szeretteit? Vajon eljöhet-e az óra, ami e földi pokolból szabadulást hoz számára?

Ők soha többé nem élhették meg sem a szabadságot, sem szeretteik ölelését. Számukra nemcsak az emberhez méltó élet, de az emberhez méltó halál sem adatott meg.  Hóhéraik terve az volt, hogy úgy semmisítsék meg őket, mintha nem is emberek, nem is érző lelkek lettek volna, mintha meg sem születtek volna. Ez volt a végső megoldás valódi célja.

Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar zsidó volt. Itt lelte halálát közel félmillió honfitársunk.

Ők azok, akiket Magyarország német megszállása után a magyar állami szervek közreműködésével alig néhány hét leforgása alatt szisztematikus kíméletlenséggel gettókba zártak, majd Auschwitzba deportáltak. Olyan magyarokat, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy zsidó családba születtek. Ez a hely lett Magyarország legnagyobb temetője.

Kivel az éhhalál, kivel a végkimerültség, kivel a kínzás, kivel fegyver végzett. Akikkel pedig egyik sem, azokra tömeges megsemmisítés várt. Az auschwitzi krematóriumok, gázkamrák, barakkok csendje azóta minden nap az ő emléküket és hiányukat idézi. Azokét a magyar zsidókét is, akikre nincs, aki emlékezzen, mert egész családjuk itt veszett oda, az unokáktól a nagyszülőkig.

 Nekünk rájuk is emlékeznünk kell. Emlékeznünk és emlékeztetnünk. Mert tragédiájukat nem tetézhetjük a feledés bűnével.  A Soá tragédiájának a megértéséhez önmagunkkal kell szembenéznünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a végső megoldás kikényszerítése a német megszállók ördögi terve volt. Máig ható fájdalom, hogy a magyar állam nem szegült szembe ezzel az akarattal, sőt annak kiszolgálójává vált. Az 1944. március 19-én megszállt Magyarország nem védte meg polgárait. Hatóságai azok szolgálatába szegődtek, akik honfitársaink elpusztítására szövetkeztek. Nem jelent sem mentséget, sem magyarázatot, hogy ez Európa sok más országában is így történt.

Mert halottainknak semmilyen magyarázat nem adhatja vissza az élet lehetőségét. Senki sem adhatja vissza őket nemzetünknek. Ez közös veszteség, közös fájdalom, közös gyász nekünk, ma élő magyaroknak. És közös gyász, közös veszteség, közös fájdalom az utánunk jövőknek is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem megtanította a magyarokat arra, hogy idejében kell tenni az antiszemitizmus ellen. Hiszen tudjuk, mekkora pusztítást okozott ez a zsidóságnak, de Magyarországnak és Európának is. Azt is megtanultuk, hogy az antiszemitizmus nem természeti csapás, hanem emberek műve. Rossz embereké. Ma azt látjuk, hogy az antiszemitizmus erősödik egész Európában, Magyarországon is.

Hadd hívjam fel a figyelmüket két tényre: az egyik az, hogy sajnos Magyarországon van Európa legerősebb jobboldali radikális pártja, a Jobbik. Több mint 20%-ot kaptak a parlamenti választáson.

Bár a Jobbik ellenzékben van, kormányzati döntésekre nincs befolyása, kormányozni soha sem fog, a 20% akkor is figyelmeztető jel. A helyzet nem könnyű. Beszéljünk erről egyenesen. A gazdasági válság mélyen megrázza Európát. A sikertelen válságkezelés súlyos frusztrációt okoz. Nő a kiábrándultság, a düh és a gyűlölet. Sokan veszítik el a munkájukat, sokan élnek rosszabbul és ezért másokat: nálunk a cigányokat és a zsidókat hibáztatják. A Jobbik ezeket a frusztrált embereket manipulálja.

Ugyanakkor azt is fogadják el, kérem, hogy a magyarok józan többsége nem ilyen. Magyarországon vannak jó emberek is, akik nem antiszemiták. Akik a származása miatt nem ítélnek meg senkit.

A másik tény, amelyre felhívnám a figyelmüket az, hogy Magyarországon a holokauszt óta nem vesztette az életét senki a zsidó származása miatt. Vannak európai országok, ahol igen. De nálunk nem. Ezt nagyon fontos tudni. Ugyanakkor Magyarország nem lehet olyan ország, ahol zsidó honfitársainknak veszélyérzete van. Márpedig van, és ez nem jó.

Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy világossá tegyük: az antiszemitizmus elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Zéró tolerancia van. Nem tűrhetünk el semmit. A gyűlölet beszéd tilos, aki a Holokausztot nyilvánosan tagadja, az 3 évre börtönbe zárható. Rendelkezésre állnak azok a jogi eszközök, amelyekkel büntethető az antiszemitizmus.

De ugyanilyen fontos az oktatás, a hiteles tájékoztatás.

Az antiszemitizmus egyik oka ugyanis a zsidó történelem, a zsidó vallás és a zsidó szokások nem ismerete. Ezért erről a tájékoztatást már az iskolai oktatásban meg kell kezdeni. 16 zsidó szervezet fogott össze, és állapodott meg arról a kormánnyal a Zsidó közösségi kerekasztalon, hogy a nemzeti alaptanterv kötelező részeként oktassák már ez év szeptemberétől, miképpen vett részt a zsidóság hazánk történelmének alakításában, a modern Magyarország eredményeinek megteremtésében. Korábban csak Mózesről és a holokausztról volt említés a tankönyvekben, mostantól a teljes magyar történelem és a világtörténelem jelentős része átvezetésre került a zsidó vonatkozásokban. Pl a fizika tanításban megemlítik a zsidó származású magyar Nobel- díjasokat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem hagyhatom szó nélkül azonban azt sem, hogy bár a kormány 2014-et a Holokauszt emlékévének nyilvánította, vannak viták is a magyar kormány és a zsidóság szervezetei, főképp a MAZSIHISZ között elsősorban a Sorsok Háza és a Szabadság téri emlékmű felállítása miatt.

Vegyük először a Sorsok Háza ügyét. A Józsefvárosi pályaudvar „Sorsok Háza” emlékhely tekintetében a zsidó szervezetek erősen sérelmezik, hogy a projekt megvalósításába nincsenek kellőképpen bevonva. Elengedhetetlenül fontosnak tartják, hogy az emlékhely olyan hiteles képet adjon a (magyarországi) holokausztról, amely minden látogató számára egyértelművé teszi a magyar felelősséget a történtekben, illetve a 437.000 magyar zsidó elhurcolását és meggyilkolását megelőző intézkedéseket is bemutatja (pl. a zsidótörvényeket). Ebben úgy látszik, van előrelépés, már nincs időkényszer, a múzeumot csak jövőre adják át, és tudomásom szerint a MAZSIHISZ képviselőit bevonják a koncepció kialakításába.

A másik ügy a Szabadság téri Emlékmű ügye, melyet Magyarország német megszállásának, az állami szuverenitás elvesztésének 70. évfordulója alkalmából állítanának föl. Fontos tudniuk, hogy ez nem holokauszt emlékmű. Megindító holokauszt emlékművek és emlékhelyek léteznek már Magyarországon.

A felállítani tervezett szobor egy szabadságharcos nemzet emlékműve lenne arról a fájdalomról, amikor eltiporták a szabadságát. Ez az emlékmű arra emlékeztet mindannyiunkat, az áldozatok emléke előtti főhajtással, hogy hazánk szuverenitásának elvesztése tragikus következményekkel járt, sok százezer ember életét követelte, és további millióknak, az egész nemzetnek rengeteg szenvedést okozott.

1944. március 19. fordulópont volt, Magyarország és a magyar államhatalmi szervek megszállás alá kerültek. Az ország elvesztette önrendelkezését, amelyet az 1990-es szabad választásokig nem is nyert vissza. Előbb a németek, majd az oroszok szállták meg ugyanis Magyarországot.

Az emlékmű felállítása azonban nem érinti a magyar állam holokausztért viselt felelősségét, amelynek elismerése megtörtént. Megtette ezt Áder János köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök egyaránt.

Végezetül, és ezzel zárom a beszédemet, a következőket szeretném mondani.

 Az a vita, amely a két vitatott építmény, a Veritas intézet igazgatójának a kijelentése és a Horthy szobor állítás kapcsán kibontakozott,  jól mutatja, hogy mind a politikai, mind a kulturális eliteknek, de úgy általában az embereknek is még sok a tennivalójuk abban, hogy kölcsönös megértésre találjanak a magyar történelem e tragikus részének megítélése kapcsán.

Ez a 70. évforduló jó alkalmat kínál arra, hogy közelebb kerüljünk ehhez a célhoz. A tragikus múlttal való szembenézés nem könnyű dolog. Fájdalmas is lesz, mert sebeket tép fel. De nincs más út a katarzishoz. Katarzis nélkül pedig nincs megújulás.Magyarország viszont megérett a megújulásra. 

Köszönöm, hogy meghallgattak.”

2014. július 10. csütörtök ÚJ KELET 5774. támuz 12.

Comments are closed