2014 július 9-én zárultak a Szabadság téri csendes megemlékezések, melyek lehetőséget adtak arra, hogy gondoljunk a 437.402 magyar zsidóra, akiket 70 évvel ezelőtt halálukba küldtek a magyar hatóságok, illetve a magyar társadalom széleskörű közömbössége. Ötvenhat nap alatt több zsidót deportáltak Magyarországról mint bármely másik országból ilyen rövid idő alatt. Az a lelkesedés, amellyel a magyar hatóságok felszámolták – Budapest kivételével – az ország egész zsidó lakosságát (alig két hónap alatt) a németeknél is meglepetést okozott. A megható ekumenikus megemlékezés után Garai-Édler Eszterrel, a Kanadai Magyar Hírlap munkatársával és polgárjogi aktivistával a téren maradtunk és beszélgettünk, de arra egyikünk sem gondolt, hogy az est rendőri igazoltatással végződik.

Megemlékezés a Szabadság téren. Fotó: C. Adam

Csaknem kétszázan vettek részt a megemlékezésen – melyet a Raoul Wallenberg Egyesület támogatott -és amelyen imákkal és zsoltárokkal felszólalt Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga kántora, Victor István református lelkész, Szőke Péter a budapesti katolikus Sant Egidio Közösség vezetője és Liszka Viktor evangélikus lelkész. Iványi Gábor metodista lelkész is imát mondott az áldozatokért.

Szőke Péter, a budapesti katolikus Sant Egidio Közösség vezetője a megemlékezőkkel… (Fotó: C. Adam)

Lamm Dávid és Kardos Dániel gitárzenévvel adtak lehetőséget arra, hogy az imák és felszólalások után a jelenlévők mécseseket és köveket elhelyezve emlékezzenek a különböző vidéki városokból deportált zsidókra. A szervezők – köztük első sorban Orosz Ferenc, Hosszú Gyula és Kádár Judit – táblákat állítottak, melyek településekre lebontva jelezték, hogy mekorra méreteket öltött a magyar zsidóság kiírtása. A megrendítő megemlékezés utolsó aktusaként Tarján Frigyes hegedűszólójával vonultunk el a különböző kiírtott közösségeket jelző emléktáblák előtt.

Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga kántora. Fotó: C. Adam.

Miközben az 1944. május 15 és július 9 közötti zsidók deportációján volt a hangsúly, a szervezők és aktivisták a roma holokausztra is megemlézetek és úgy szintén az 1941-es Kamenyec Podolszkij-i vérfürdőtől. Garai-Édler Eszter egy nagy méretű laminált térképpel járult hozzá a megemlékezéssel, mely településekre lebontva mutatta be az 1944-es deportációs folyamatot, beleértve az erdélyi és felvidéki városokat is. Egészen Kassáig magyar csendőrök vezényelték le a deportációt és „kisérték” a biztos halálba félmillió magyar állampolgárt. Kassán vették át a magyar hatóságoktól az SS-esek a transzportot.

Tarján Frigyes hegedűszólója. Fotó: C. Adam

Csaknem 9 ezer magyar zsidó már a transzport alatt – az embertelen körülmények miatt – halt meg még Kassa előtt. A holttesteket az SS akkor találta meg a vagonokban, amikor átvette a szerelvényeket a csendőrségtől. Elvitathatatlan a magyar hatóságok súlyos felelőssége a magyar zsidóság kiírtásában, még akkor is ha éppen ezt igyekszik homályba borítani az Orbán rendszer által a Szabadság térre szánt (és már csaknem felépült) német megszállási emlékmű.

Éppen, hogy véget ért a megemlékezés, a Szabadság téren nagy tömeg gyűlt össze a foci VB nyilvános közvetítése miatt. A téren maradtam szerzőtársammal – Garai-Édler Eszterrel – és megkérdeztünk két rendőrt, aki a félkész náci emlékmű védésével volt megbízva, hogy mit tudnak arról, hogy miért kell a téren napi 24 órában rendőri jelenlét? Mitől tart a kormány? Kissé úgy mint azok a szovjet katonák 1956-ban akik Magyarországra lettek küldve, de fogalmuk sem volt, hogy hol vannak, a két fiatal készenléti rendőr szinte semmit nem tudott mondani arról, hogy mi történik. A „Holokauszt” meg a „zsidó” szót egyszer ejtették ki, csupán annyit tudtak, hogy az épülő emlékmű és a körülötte lévő mécsesek, cipők meg egyéb tárgyak, melyek tiltakozók helyeztek el, a második világháborúról szólnak. Sőt,a rendőrök úgy tudták, hogy valamennyi kegytárgy – melyeket a civilek helyeztek el – az orbáni emlékműhöz tartoznak. Aztán rágyújtottak és jelezték, hogy a foci VB-t szeretnék ők is nézni.

A két készenléti rendőrök kívül, van  a téren 24 órás szolgálatban egy, a helyi önkormányzat által alkalmazott őr, aki a bekerített, félkész emlékművet védi, valamint vannak civilruhás rendőrök, illetve a volt TV székház mellett egy mikrobuszban állomásoz éjjel-nappal csaknem kéttucat készenléti rendőr. Tehát egész nap és egész éjjel kb. 16 személy védi a rendszer emlékművét a Szabadság téren, ami igencsak példátlan.

Már éjfél után volt, amikor véget ért a foci VB közvetítés a téren és mi is hazafelé indultunk volna. De egyszer csak leállított minket két rendőr és elkérte személyi igazolványainkat. Kérdeztük tőlük, hogy miért igazoltatnak, de csak annyit mondtak, hogy azért mert „többször elsétáltunk” az emlékmű előtt. És kérdezték tőlünk, hogy láttunk-e bármi „gyanusat.” Bár hét évig Magyarországon éltem, azóta pedig évente egyszer-kétszer visszamegyek – Eszter pedig az egész életét ott élte – eddig egyikünket sem igazoltattak soha rendőrök. Politikai okok miatt pedig különösen nem. Már hajnal félegy is elmúlt, amikor végre visszakaptuk igazolványaikat és véget ért a rendőri intézkedés.

Aki ellátogat a Szabadság térre, az egy igazi rendőrállamba csöppen bele. Minden lépését kamerák figyelik – a civilruhás rendőrökkel, a készenléti rendőrökkel, valamint a sötét mikrobusz ablakaiból figyelők mellett.  Ilyen környezetben lehet 2014-ben a Holokausztra emlékezni Magyarországon.

Vajon mitől félnek? Mi történik az Orbán rendszer csúfos emlékművével ha adófizető pénzből nem költenek százmilliókat annak folyamatos, fokozott védelmére? Majd egyszer talán ez is kiderülhet.