Gondolatok Ukrajnáról – Ahol elefántok csatáznak…

2014 szeptember 9 1:05 du.8 hozzászólás

Az alábbi sorokat vegyék egyéni gondolatoknak. Egy olyan polgár gondolatainak, aki bizonytalan, és nem elég tájékozott. És fél. Szorong, mert a háború, a fegyverek zaja immár ismét a haza határaihoz vészesen közel került. Annyira közel, hogy félő, ez a pici ország akár akarata ellenére ismét az „elefántok” küzdőterévé válhat. Márpedig egy régi mondásból tudjuk, ahol elefántok csatáznak, ott a „fű” húzza a rövidebbet.

Természetesen az ukrajnai helyzetről van szó. Ami egyre kaotikusabb, főként, ha az ember megpróbál nem zsigeri szimpátiából vagy unszimpátiából ítélkezni. A keleti szlávok történelme nem kevésbé eseménydús, mint bármely más, európai nemzeté – sokféle törzzsel keveredve éltek századok óta a Kelet-európai síkságon. Az idők folyamán – mai tudásunk szerint úgy a 7. és a 9. század között – még a magyar törzsekkel is. Hol ez, hol az a törzs, uralkodó (mai szóhasználattal nemzet) kerekedett felül: voltak itt uralmon varégok (a vikingek kelet-európai elnevezése), magyarok, kazárok, türkök, később görögök, törökök, tatárok, osztrákok. 882-ben Oleg foglalta el Kijevet, és a Kijevi Rusz fővárosává tette. Vlagyimir nagyfejedelem nevéhez fűződik a kereszténység fölvétele (988), de ő annak bizánci ágához csatlakozott. Nem tartott száz évig sem az „aranykor”, 1054-ben, Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem halálával kis fejedelemségekre szakadt az egységes állam. A legsúlyosabb csapást Batu Kán mérte a területre, az Arany Horda többszáz évig uralkodott az egykori Kijevi Rusz területén. Két nyugati szláv fejedelemség, a Halics (Galícia) és a Volhínia ekkor sem szűnt meg: e két állam-féle a lengyelekkel és a magyarokkal tartott fenn kereskedelmi, gazdasági kapcsolatokat. A mongolok gyengülése idején, 1380 körül Halics lengyel, Volhínia pedig litván fennhatóság alá került. A litván nagyfejedelemség egyébként a következő években egész nagy-Ukrajna területét, valamint a mai Fehéroroszország (Bjelarusszia) területét is megszerezte. Északról a Litván Nagyfejedelemség, nyugatról a Lengyel Királyság, észak-keletről pedig a Moszkvai Nagyfejedelemség terjeszkedett arrafelé. A Kijevi Patriarchátus Moszkvához került 1326-ban. A 15. század végére a Moszkvai Nagyfejedelemség elfoglalta Északkelet-Ukrajnát, délen pedig három részre szakadt a mongol birodalom maradéka: a Kazanyi, Asztrahanyi és a Krimi Kánságra. Ez utóbbi (a Krimi Tatár Kánság) a 15. század végén az Oszmán Birodalom hűbérese lett.

Ukrán naplemente

Ukrán naplemente

A következő századok is mozgalmasak voltak – a terület lengyel-litván fennhatóság alatt működő részén kezdődött meg a keleti szlávok etnikai és nyelvi elkülönülése. A kora újkori lengyel-kozák, majd lengyel-orosz háborúk során az ukrán lakosság jelentős része elpusztult. Ukrajna területének nagyobbik része Nagy Péter cár uralkodása következtében került a Cári Birodalom kötelékébe 1772-ben, Galícia pedig a Habsburg birodalom része lett. Akkor kezdődött a térség „oroszosítása”, betiltották az ukrán nyelvet, könyvkiadást stb.

Az első független Ukrán Köztársaság 1917-ben alakult. A nyugati területek egy része az ugyancsak akkor alakuló Lengyelország része lett, a Kárpátalját pedig Csehszlovákia kapta. 1920-ban a Vörös Hadsereg foglalta el Ukrajnát, amely akkor még Szovjet-Oroszország, 1922-től pedig a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (Szovjetunió) egyik tagállama lett. A Krim félsziget az oszmán birodalom meggyengülésével került a cári orosz birodalomhoz, majd a huszadik század 20-as, 30-as éveiben Sztálin rövid úton megszüntette az „anakronisztikus” Tatár Kánságot: részben megölte, részben száműzte a tatár népet. A kétségtelenül gyönyörű fekvésű földdarab – nem mellékesen Oroszország egyetlen meleg-tengeri kijárata –, csak 1954-ben került közelebbi kapcsolatba Ukrajnával. Az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) akkori első titkára, Sz. Hruscsov az RSZSZR-től (Orosz Szocialista Szovjet Köztársaság) az USzSzR (Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság) területéhez. Csak találgatni lehet, hogy miért. Nyilván közrejátszott ebben az első titkár ukrajnai születése – a nemzetiségéről megoszlanak a vélemények –, de valószínű, hogy az elégedetlenség leszerelésére is szolgált. Az ötvenes évek elején ugyanis volt egy, a harmincas évekbelihez hasonló erejű éhínség az egész birodalom területén, amely Ukrajnát is érintette. Ráadásul a II. világháborúban ennek az országnak a területe szenvedte meg legjobban a harcokat. Közrejátszott, hogy a sztálini időkben Ukrajna népét azért is erős retorziók érték, mert a hitleri megszállás alatt készséges együttműködőknek számítottak. Hruscsov (és az SZKP) talán ezzel is igazolni akarta, hogy a szovjet szocialista köztársaságok népei számára az enyhülés időszaka következik.

A kissé hosszúra nyúlt történelmi visszatekintés is mutatja: korántsem olyan egyértelműek az európai népek egymás közti harcai, mint ahogyan ezt sokan szeretnék a „gaz elnyomó”, meg a „szenvedő nemzet” kliséjére leszűkíteni. Még akkor sem, ha egy vázlatos áttekintésből kimaradnak az önálló nemzeti létért, nyelvért, vallásért folytatott mozgalmak.

Amikor a mai Ukrajna 1991-ben, a Szovjetunió széthullásával önállósodott, egy soknemzetiségű ország jött létre, ahol a legnagyobb kisebbség az orosz lett. A most a harcok középpontjában álló keleti országrészekben az orosz nemzetiség 20-25%-os, de vannak körzetek, ahol egyenesen többségben van az orosz lakosság (mint például a Krím félszigeten). Színesíti a képet, hogy sok, magát ukránnak valló ember nem is beszéli a nyelvet – ez nem csoda, hiszen több mint 70 éven keresztül tilos volt az ukrán nyelvet használni. Bár voltak időszakok, mint pl. Hruscsov idején, amikor ez a tiltás már nem járt kemény retorziókkal. Akkoriban azt mondták: felesleges az ukrán nyelv, ami tulajdonképpen az orosz egy eltorzított, szegényesebb formája.

Ha a most egyre élesebbé váló helyzetet nézem, nem tudok elfelejtkezni egy „apróságról”, amiről a közép- és kelet európai népek nem szívesen vesznek tudomást. Arról, hogy a kétpólusú világrend összedőlésében nem volt meghatározó szerepük. A XX. század két gigászának, a Szovjetuniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak a harca egyértelműen a szovjetrendszer vereségét hozta. Ennek okairól is lehetne egy hosszabb elmélkedést írni, de a végső, leegyszerűsített ok az volt, hogy a szovjet-típusú rendszerek gazdaságilag nem bírták a versenyt a fegyverkezésben, életszínvonalban stb. E vereség azonban nem jelenti azt, hogy megsemmisült, teljesen eljelentéktelenedett volna az orosz jelenlét Európa keleti felén. Főként azért nem, mert Európa nyersanyagtartalékainak nagyobbik része Oroszország európai és ázsiai területén találhatók.

Amikor Máltán megegyezett Gorbacsov a szovjet érdekszféra visszavonásáról Közép-Európából, akkor azt is leszögezte: közvetlen határainál nem jelenhet meg az amerikai vezetésű katonai tömb, a NATO, és erre ígéretet is kapott. Ez az alapja a mai ukrajnai konfliktusnak is. Amikor a kijevi Majdan téren az Európához való közeledést követelték a tüntetők, világossá vált, hogy ezt Oroszország nem nyelheti le szó nélkül. Hiszen valamennyi közép-európai állam európai csatlakozását évekkel megelőzte a NATO-tagság, mintegy előfeltételeként az EU-tagságnak.

Személy szerint erős kétségekkel, és gyanakvással figyeltem az ukrajnai eseményeket, ami aztán az első „majdani kormány” idején be is bizonyosodott. Az ukrán nacionalisták semmivel sem jobbak, mint az oroszok (vagy magyarok, franciák, németek, pirézek), hiszen egyik első intézkedésük volt, hogy minden nemzetiségi nyelvet betiltottak – közöttük persze a magyart is. Azóta finomítottak valamit a nyelvtörvényen, de ennek az is oka lehetett, hogy ukránul vajmi kevesen tudnak, magyar, lengyel, rutén, ukrán, orosz leginkább oroszul érteti meg magát.

Ukrajna önállóságának elmúlt 23 éve sem sok jót hozott az ország népeinek: az egymást váltogató kormányok csak abban különböztek egymástól, hogy egyik „oroszbarát” volt, a másik meg nem. De ez csak annyit jelentett, hogy hol ez, hol az a csapat vonta magához a hatalmat – magyar léptékkel mérve -, eszméletlen nagyságú magánvagyonokat felhalmozva. Miközben a gazdaság egyetlen értékelhető hasznot hozó tevékenysége az orosz gáz továbbítása Európa felé.

Igen, Ukrajna Európa része – de ha a földrajzi határt nézzük, ami szerint az Urál hegység az európai-ázsiai határvonal, akkor meg egy jó darab Oroszország is Európa része.

Szívem szerint arra figyelmeztetném az egymásnak feszülő hatalmakat: óriási a felelősségük. Nemcsak abban, hogy befolyási övezeteiket növeljék, hanem abban is, hogy ehhez ne használják ki és fel a nemzetek természetes jogát az önbecsüléshez, a nemzeti léthez.

Rátesi Margit 

8 hozzászólás

  • Kanadában 1,200,000 (egy millió kétszázezer) ukrán tartja magát annak, a 2011-es népszámlálás alapján.-

  • Hát érdekes és jó cikk,különösen a történelmi hátteret tekintve!
    nagyon igaz,hogy vannak az ukrán nacionalisták és az orosz szakadárok,sajnos egyik sem hoz békét az országnak és egyiknek sincs teljesen igaza.
    Én és sokan mások csak az ukrán népet(kisembereket!!)meg a kint Kárpátalján élő magyarokat sajnálom.
    Remélem hamarosan tárgyalásos úton megoldódik a helyzet!
    Elítélem a Kelet és Nyugat harcát különösen mert nem az ország a fontos számukra,csak a saját érdekük,erőfitogtatásuk!

  • Természetesen az Ukrajna területén (K.félszigeten élő legnagyobb kisebbség)élő oroszokat is meg lehet érteni……nem tehetnek róla,hogy annak idején H.orosz elnök Ukrajnának ajándékozta a területet,egyenlő jogok illetnék meg őket az ukránokkal!
    Na csak bizakodni lehet a békés és gyors rendezésben!!!

  • Bennünket az egész csak Kárpátaljánk szempontjábol érdekel.
    Ha felosztanák azt az államot/”államot?”/minekünk Kárpátaljánk járna,mint azt Zsirinovszkij ur,a Duma elnöke egy izben kifejtette volt.

    Persze ha valami csoda miatt tényleg megtörténne,a Ratkó-korosztály,és az ATV betefonáló, agyoncigarettázott nézők mély hagjukon nem győznének rinyálni: “Mennyi pénzbe fog ez nekünk kerülni”…

  • kiss pál: nagy különbség nem lenne, mivel már most is átjárnak ide nyugdíjat felvenni, meg tb-ellátásban részesülni. az egyedüli különbség az infrastruktúrájuk szintre hozatala lenne. na, az tényleg sok pénzbe kerülne nekünk.
    minden esetre a CBA és a Nemzeti Trafikhálózat jól keresne a becsatoláson.
    ja, és kárpátalja esetében talán ildomosabb lenne, ha nem használna birtokos névmást.

  • Kiszely Anna Mária

    István: Nem tudhatod, lehet, hogy az ővé :))))))

  • anna mária: tényleg…elvégre a magyarországi lukoil-hálózat is lukasenka elvtársé, hát miért ne lehetne kiss elvtársé kárpátalja? mondjuk, amolyan családi örökségként…

  • Akárki mit mond, én az ukránok pártján vagyok.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.