Az alapján, ahogy azt korábban pontban fejtegettem, elvileg a jelenlegi, un. demokratikus ellenzék is leválthatná a mostani rezsimet. Számomra evidencia, hogy erre képtelenek. Már idéztem Kis János elemzését, a frissek közül Bauer Tamás írását ajánlom. S még magamat sem akarom nagyon fényezni, hogy előre látható volt, hogy a végül létrejött összefogás – kevés lesz. De azon kívül, hogy ezt a logikai menet érdekében rögzítsem, néhány dolgot érdemes tán hozzá tenni az eddigiekhez.

A 2014-es nagy bukások lényegében már 2010-ben eldőltek azzal, hogy 2/3-ot szerzett a Fidesz. Hogy győztek, az természetes, törvényszerű volt – hogy 5 mandátummal többet szereztek, mint ami a 2/3-hoz kell, az már nem.

A példa kedvéért mondjuk azt, „Gyurcsány a hibás” – s ez érjen 256 mandátumot. Túlzás – de arra jó, hogy feltegyük a kérdést: akkor ki hozta össze a maradék hatot? Ezért bizony versenyezhetnek mindazok, akik már azóta megbánták, hogy csitították a 2/3 miatti félelmeket; azok, akik számára csak az volt a fontos, hogy leváltsák az addigiakat. De legjobb eséllyel az az MSZP nyerné el ezeket a negatív voksokat, mely „Gyurcsánytalanította” magát, szakított a „neoliberalizmussal” – s kiderült, hogy a kampányban semmiféle tartalmi mondanivalója sincs, s még arra sem hivatkozhatott, hogy progresszív céljaik voltak, vagy hogy kiálltak a válságkezelő programok mellett.

Valójában már nem ennek az öt mandátumnak az oka – hanem a következménye az érdekes. Magam is úgy gondolom, hogy a 2014-es vereség nem volt eleve elrendeltetett – csak éppen a hagyományos pártpolitikai erőtérben nem volt erre esély. Demokrácia nem működhet pártok nélkül: az ő feladatuk, hogy világnézeti, ideológiai, érték alapon különböző változatokat jelenítsenek meg, s ezekhez kérjenek támogatást – majd az erőviszonyok alapján alakítsák a politikát, a társadalom életét. A NER egyik „baromi jó” húzása (Török Gábor elemző alapján) a választási rendszer átalakítása, ugyanis az egymástól identitásban, értékrendszerben, programpontokban, támogatói körben igencsak különböző erőknek kellett volna összefogniuk.  A tűz és a víz kioltják egymást – megfelelő körülmények közt azonban hasznosítható energiaforrás lehet a találkozásból. Bár programja erre irányult, a DK-nak erre nem volt esélye – de a „Bajnai-projektnek” – igen. Egykori Fidesz politikusok (Chikán Attila, Tölgyessy Péter, Holoda Attila energetikai államtitkár-helyettes), a Fidesz által megválasztott volt államfő (Sólyom László, aki végül is eljutott az alkotmányosság felszámolásának elismeréséig), a váltópárti szerepről való álmodozásról lemondó politikusok – képesek lehettek volna megjeleníteni a széles társadalmi összefogást. Helyette azt igazolták, hogy valóban nem történt még meg a demokrácia teljes felszámolása: ahogy bevett demokráciákban szokás, az ellenzéki pártok identitásukat építették, programokat készítettek, vitatkoztak – ütköztek – egymással, a számukra rendelt szűk politikai mozgástérben.

A 2010-ben a Fidesz segítségével, 2014-ben a pártot kereső, egykor liberális szavazók voksaival az LMP elérte  a bejutási küszöböt – de ez nagyon kevés ahhoz, hogy valaha is váltópárt lehessen: ezt a rezsimet csak 2/3-dal lehetne leváltani.

A DK – bár konzisztens programja és mindenki által elismerten tálentumos vezetője van – esélytelen, hogy kinőjön a kispárti szerepből. (Bár az elszámolásnál 5-10 % is nagyon sokat jelenthet). Bajnai nélkül az E/PM-nek jelenleg a parlamenti küszöb elérése is megoldhatatlannak tűnő feladatnak látszik. Beágyazódottsága, infrastruktúrája miatt az un. demokratikus oldalon ma is az MSZP a legerősebb párt – pariban a Jobbikkal. Az MSZP ma is kulcs szereplője a politikának. A legismertebb – annak minden előnyével és hátrányával. Balra nyitásukat megnehezíti előélete – s az, hogy ezt a szociáldemokráciától sok tekintetben balra lévő pozíciót az új baloldal is magáénak akarja tudni. (Hol kritikusa, hol tagadója a kapitalizmusnak, a globalizációnak.) Ugyanakkor ma az MSZP az egyetlen politikai erő, mely meg tudná buktatni a Fideszt – de ehhez a pártnak, egykori pénztárnokainak és pártigazgatóinak önfeladására lenne szükség, úgyhogy ez csak elvi lehetőség marad. A továbbiak nagy kérdése, hogy az általam újbaloldal-nak nevezett politika szervezett erőként, szervezetként is megjelenik-e a magyar politikában.

Bár sokan várják, hogy az un. „politikai baloldal” győzze le a maffia-államot, kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy önmagában erre képtelen. Elég hamar kiderült, hogy a DK lehetőségei igencsak korlátosak a konzervatív oldalon, ezért volt reményteli, hogy Bajnai körül megjelentek korábbi Fideszes politikusok. Urbán László részt vett a program készítésben, Chikán Attila és Mellár Tamás kezdetben részt vettek a rendezvényeiken – de ahogy 2008-ban igen, most nem sikerült összehozni egy, az akkori Reformszövetségnek megfelelő szerveződést. A „demokratikus térfélen” jelenleg több szervezet/szerveződés is megtalálható, lényegében azonos a célcsoportja a MoMa-nak, a Polgári Platformnak, a Polgári Konzervatív Pártnak.

Ma újra van (?) liberális párt, léteznek liberális társaságok – messze attól, hogy jelentős, a parlamenti küszöböt elérni képes erővé váljanak. Ugyanakkor a liberális beállítottságú emberek választhatják a DK-t és az Együtt-et is.

Összegzésként elmondható, hogy a teljes ideológiai paletta megtalálható az ellenzékben – vagyis nem ez a gond.

A következőkben majd a civilekről, egyéb lehetőségekről. Még messze a megoldástól.

Horváth György