Művészet, jellem és morál

2014 december 6 9:15 de.31 hozzászólás

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle.
Lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

Aznap, amikor Montrealban leesett az első idei hó, naphosszat ezt a verset mondogattam, dúdolgattam, ízlelgettem; a vers elementáris erővel bukkant föl az emlékeim közül, és nem lehetett szabadulni tőle, befészkelte magát a tudatomba, az agysejtjeim közé, mint egy kedves, örökzöld sláger, ami fölidéz egy sóhajt, egy mézbarna hajfonatot, egy földre hulló ruhadarab suhanását, egy illatot, egy csók nedves melegét; régi, sokezer kilométer távolságban hulló, libegő hópihéket, pirosra csípett arcú gyerekeket, akiknek mondtam, mondtam, és újra elmondtam a verset, mert nem bírtak betelni a szavak, a rímek játékával, a ringató és meg-megszaladó ritmus varázsával.

És újra eszembe jutott Szabó Lőrinc, a „Szabó Lőrinc jelenség”, ami évtizedek óta nem hagy nyugodni, és amiről már tizenhárom évvel ezelőtt tartottam is egy előadást Budapesten, mert ez a „jelenség” mindig kétségbe vonta azt a megnyugtató kapcsolatot, amit nagy művészet, jellem és erkölcs viszonyáról gondoltam, hittem, illetve inkább csak akartam hinni.

Az embert körülveszik a dolgok és az emberrel megtörténnek a dolgok, és ezekhez a dolgokhoz valamiképp, vagy vonzalommal, vagy elutasítással viszonyulunk. A művészet (a tudománnyal szemben, mely tényeket, faktumokat rögzít) ezeket a viszonyokat, attitűdöket rögzíti.

Tehát a művészi jellegű – attitűdöket átadó – közlés, vagyis a műalkotás olyan kommunikációs folyamat, amelyben az alkotó a maga szemléletét rögzíti, tárgyiasítja, azt tehát, hogy ő miképp látja a világot. A világ egészét. Mert a szemlélet totális. Ahogy egy kicsi dolgot látok egy morzsát csipegető verebet, ugyanúgy látok egy nagyobbat is, mondjuk egy féltékenységből elkövetett gyilkosságot, vagy egy holdra szálló űrhajót. Mert amit a műalkotással megragadok, az nem a valóság, mint tény (faktum), hanem az én szubjektív viszonyom a valósághoz. Ahogyan én látom. A valóság fogalmi megközelítése a tudósok dolga, a valóság alaki-formai megközelítése a művészeké. A fogalmi megközelítés objektivitásra tör, de az alaki megközelítés (a szemlélet), mindig egyéni, szubjektív, csak egy emberre jellemző, olyan egyedi, akár az ujjlenyomat.

Az így létrejött, azaz tárgyiasult szimbólumrendszert veszi és dekódolja a műélvező. A dekódolás azt jelenti, hogy a műélvező a mű kommunikációs szimbólumainak mint intsrukcióknak az útmutatása alapján mozgósítja és az intsrukcióknak megfelelő struktúrába rendezi saját belső tudattartalmait: ismereteit, emlékeit, képzeteit, élményeit. Ezért a műélvező (olvasó, néző, hallgató) tudatában (ha tetszik, lelkében – mindegy) a valóság kettős szubjektív szűrőn át képződik újra: a művész személyiségén és a műélvező személyiségén átszűrve. Ez a műélvezet. Ha egy verset olvasok, egy képet nézek, akkor a művész, az alkotó személyisége és a én személyiségem egyszerre van jelen. Vagyis annak az esztétikai üzenetnek van rám igazán elementáris hatása, az tetszik nekem, amely alkotójának szemlélete többé-kevésbé adekvát az én szemléletemmel.

Így hát a műalkotásban nemcsak a valóság szemléleti képe jelenik meg, de az alkotó szemlélete is. Mivel pedig a szemlélete a személyiségének elidegeníthetetlen része, ezért nem kerülhető meg. Aki megpróbálja: hazudik.

Eszerint egy Thomas Mann regény és egy Agatha Christie regény között pont az a különbség, amiben Thomas Mann személyisége különbözik Agatha Christie személyiségétől? Természetesen. És ezen a ponton tolakodik be a rendszerbe az etika. Ha ez így igaz, tisztességes művet csak tisztességes művész alkothat. Etikailag vagy morálisan helytálló, nemes, szép, katartikus, torokszorító, megható, szívet melengető, ríkató, kacagtató stb. műveket csak igazán jó, okos, becsületes, tiszta lelkű művészek alkothatnak. Vagy bűnösök! A bűnös abban különbözik a gonosztól, hogy tudja, mi a jó, mit kellene cselekedni, hogyan kellene élni, csak nem sikerül neki. Ez természetesen belefér a képbe. A bűnös ember morális lény, van etikája, csak megszegi a törvényeket. Ez számára sokszor kínzó bűntudatot, lelkiismeret furdalást okoz; ez az állapot nagyszerű talaja a művészi alkotásnak. A gonosz, vagyis az érzéketlen, morál nélküli lény, aki tehát a gyilkosságot élvezi; a szadista, az idegengyűlölő, a fajgyűlölő, a sátánista, aki megveti a gyengét, a gyereket, az özvegyet, a védtelent; tehát akiből hiányzik az empátia, vagy még pontosabban: akiben – egyetlen kifejezéssel – nincsen szeretet, az nem lehet nagy művész.

Ugyanehhez a gondolathoz juthatunk más irányból is. Teljes értékű ember nincs morális érzék nélkül. Akiből hiányzik a morális érzék, melyet mintegy genetikailag örökölünk, az beteg ember. Nem ép lelkű ember. Arra kérem az olvasót, gondoljon Jungra; az archetípusokra, arche imágókra; ilyen arche imágó, “őskép”, nem csak Apáról, Anyáról, Nőről, Férfiről, Szexről él az emberi lélekben, a tudatalattiban, de a Jóról, a Rosszról, a Bűnről vagy a Gonoszról is, szóval akiben nincs moralitás, az éppúgy beteg, fogyatékos ember, mint akiből hiányzik egy fontos hormon vagy enzim, vagy sérült valamelyik idegközpontja, agylebenye. Az ilyen fogyatékos ember nem lehet nagy művész, hiszen a műben a személyisége rögzül. Ilyen személy alkotása egészséges ember számára élvezhetetlen lesz.

*

A vers mindig ragadt rám, mint pulira a bogáncs, és ahogy a puli szőréből is csak ollóval lehet a bogáncsot kiszedni, nálam is „sebészi” beavatkozás kellene ahhoz hogy elfelejtsek egy verset. És ami ilyen evidensen fölbukkan és nem megy ki a fejemből, mint az idei első hóeséskor Szabó Lőrinc verse, az csak jó vers lehet. Szabó Lőrinc jó költő. Amikor belefeledkezem a kötetébe és a versei elvarázsolnak, gyanakszom, hogy nagy költő. Mi hát a baj?

Elmondom. Ugyanezt a kérdést firtattam ama bizonyos, tizenhárom évvel ezelőtti, budapesti előadásom során is.

Az eset, amiről itt beszámolok – és amit ott is, akkor is elmondtam –, nem fikció, azért merem közreadni, mert Juhász Vilmos rég meghalt, három fia közül, akik a barátaim voltak, már csak a legfiatalabb él Amerikában, és tudom: őt sem bántom meg azzal, hogy újra fölidézem ezt az emlékemet.

1944 nyara, apám már Borban van, én csillagos házban élek, de a sárga csillagot csak gombostűkkel tűzöm oda, állandóan leszedem, és fütyülök a kijárási tilalomra, együtt lógok nem-zsidó, vagy olyan fél-zsidó barátaimmal, akikre a hatályos törvények nem vonatkoznak, így Juhász Lacival, a középső Juhász fiúval is, és aznap éppen fölmentünk Laciék Vadász utcai lakásába. Juhász Vili bácsi apám barátja, tudós történész, újságíró, katolikus közéleti ember, és konvertita, vagyis katolizált zsidó. Látszik is rajta: sűrű, göndör fekete hajú, sötétbőrű szefárd férfi. Felesége, Médi néni svéd arisztokrata családból való, általa „árja-párja” Vili bácsi és fél-zsidók a Juhász fiúk.

Vili bácsi összeköttetései fantasztikusak: ő kapcsolatban van a zsidótanáccsal is, innen tud arról, hogy Auschwitz egy megsemmisítő tábor gázkamrákkal, krematóriumokkal – tud az egész iszonyatról, ami a bevagonírozott magyar zsidókra vár –, a felnőttek beszélgetését kihallgatta a Laci; tőle tudom én. Ez olyan titok, hogy azonnal agyonlőhetnek, ha kipofázom, még Vili bácsi sem tudja, hogy mi gyerekek tudunk róla. A jeges rémület öntött el, mikor a Laci elmesélte, mi vár rám, ha deportálnak, de azóta legalább tudom, hogy az velem nem történhet meg! Ha kell, a patkánylyukba is elbújok!

Talán vasárnap van, mert otthon van az egész család, és látogatóban egy magas karcsú, nagyjából apám korú férfi, Vili bácsi barátja, akivel azonban Vili bácsi ingerülten vitatkozik, ami rendkívüli jelenség, mert Vili bácsi a legnyugodtabb, legbékésebb ember, akit valaha láttam.

– Én nagyon szeretlek benneteket, Vilikém –, mondja ez a pasas – de az új Európában nektek nincs helyetek…

Vili bácsi valamit kiabál, hogy háború van, és az új Európa éppen recseg-ropog, de a pasi fölényes mosollyal a csodafegyvereket emleget (ezt a dumát gyerekfejjel is jól ismerem, ebben bíznak a nácik), és változatlanul mosolyogva közli, hogy „ti, sajnos zsidók vagytok, és hiába tudom én rólatok, hogy ti milyen rendes emberek vagytok, ti ki lesztek irtva.”
Lapulok. Ha Juhászék ki lesznek irtva, akik, ugye „árja-párják”, félzsidók, akkor én pláne! És miután éppen Vili bácsi által tudok a gázkamrákról, nagyon is konkrét értelmet kap az idegen dumája a mi kiirtásunkról.

Vili bácsi most nagy önuralommal összeszedi magát, már ő is mosolyog, és mosolyogva azt feleli, hogy: “nem csak hülye vagy, de modortalan is, hogy ezt az ökörséget a feleségem és a gyerekeim előtt mondod, és takarodj!”

A pasas valahogy nem érzékeli a helyzetet, mintha nem tudná, mit mondott, az ajtóból még könnyedén visszaszól: “de azért nincs harag?” – és ruganyos léptekkel elhagyja Vili bácsiék lakását. Miután a család lecsillapodik az incidens után, én félve megkérdezem, ki volt ez, nem fontos, legyint Vili bácsi rosszkedvűen, a Lőrinc.
Szabó Lőrinc, egy költő, pontosít Laci, de nekem akkor ez a név nem jelent semmit, tizenkét évesen még soha nem hallottam. Nekem ez egy náci. Egy nyilas. Így veszem tudomásul. Kész.

*

A magyar líra vonzásában, bűvöletében éltem le az életem (bár verset magam sosem írtam), Szabó Lőrincet is megismertem később a többi nagy költővel együtt, akik nagyobb hatással voltak rám talán, mint a sorsom valóságos eseményei, maguk a közvetlen élményeim, de soha nem bírtam elfelejteni ezt fönt megidézett jelenetet. Tudtam: Szabó Lőrinc akkor nem viccelt, nem hazudott, komolyan gondolta, amit mondott, ott voltam, hallottam: láttam rajta.

De képtelen voltam összeegyeztetni Szabó Lőrincet, a költőt azzal a fasiszta fráterrel, akit ott láttam. Mert amit ott mondott az a pasas, az egy buta németrajongó tahó meggondolatlan szájtépése volt, akinek nem nőtt be a fejelágya (Vili bácsi legalábbis így fogta föl), a Tücsökzene és a Huszonhatodik év azonban egy nagy költő remekműve.

Az imádnivaló Lóci versek írója képes volt kimondani Juhász Józsi előtt, aki akkor öt-hat éves lehetett, és Szabó Lőrinc is tudta nem csak Vili bácsi, hogy Auschwitzban gyerekeket gyilkolnak, pont ilyeneket, mint Juhász Józsi –, hogy benneteket ki kell irtani?!

és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Hóha hó!
Hali hó!
Juhász Józsit
bevágják a
gázkamrába –
Jaj, de jó!

Ki őrült meg itt? Én? Ő? Mindannyian?!
Ha Eichmann mondaná… Ha Szálasi Ferenc mondaná… Ha Csurka István mondaná…
De Szabó Lőrinc?…

Ugyanaz az ember mondta a tiszteletreméltó Juhász Vilmosnak, hogy nektek nincs helyetek az új Európában, benneteket ki kell irtani, aki néhány év múlva azt volt képes leírni, hogy

(…) úgy gyógyítod a ma ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szíved,
ami sosem elég: a Szeretet?

Persze ezt megelőzően is voltak Szabó költészetében gyanús mozzanatok. A Semmiért egészen című hírhedt versét én nagyon utáltam, bár tudtam, hogy versnek kitűnő. De ezzel a kőbuta és érzéketlen macsó szemlélettel, ezzel az empátia-hiányos érzelmi sivársággal sohasem bírtam azonosulni; én soha nem bírnám elvégezni magamban, hogy bárki is megbocsássa a zsarnokságomat, mert én magam sem bírnám magamnak megbocsátani. Vagyis sem szemléletünk, sem személyiségünk nem volt ez esetben adekvát, ez a vers sose volt számomra műélvezői élmény. Nem éreztem, hogy jaj, de igaz, de nagyon így van, jaj, de szépen mondja… helyettem is. Csak azt éreztem, hogy a vers jól meg van csinálva, nincs benne képzavar, húzása is van, hatalmába kerít, majdnem elragad – de csak majdnem. Mert az utolsó pillanatban kirántom magam a hatása alól, megtörik rajtam a varázslat. Győz az én személyiségem, a valamikor belémkódolt morál.

És végiggondolom, hogy egy pasas a saját kényelme érdekében, hogy ne kelljen választania, döntenie, konfliktushelyzetbe kerülnie, úgy él törvénytelen többnejűségben, úgy folytat titkos bigámiát, hogy két asszonyt aláz meg vele egyszerre, a feleségét és a szeretőjét; míg engem sorozatosan megkínoznak olyan konfliktusok, amiken mások röhögve lépnek át, számomra föloldhatatlan egy helyzet, ha nem bírok egyszerre kétfelé megfelelni. Én nem tudok boldog lenni más boldogtalansága árán.

De azért át tudom élni, meg tudom érteni, ha undorodom is.

Mert meg tudja magyarázni.
bent maga ura, aki rab
volt odakint,

Aha. Szóval rab odakinn, a társadalomban. Szegény. Ezt csak egy autonóm emberi lény teljes birtoklásával, rabszolgává alázásával lehet kompenzálni; ő rab odakinn, hát idebenn kell neki is egy rab. Egy rabszolganő. Persze. Értem.

Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két titkos önzés párbaja
minden egyéb;

Jó, értem, én is utálom az alkukat, nem is tudok alkudni, mindig én fázok rá, átvernek, nincs üzleti érzékem, a legjobb nem fizetni. Mindent, de semmiért. Mert ha fizetek, ha valamit valamiért, akkor az két önzés csatája. Nem értek egyet, de próbálom fölfogni, megérteni…

törvényen kívül, mint az állat
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Törvényen kívül, mint az állat… Mint egy gettóból szökött bujkáló zsidólány… mint amikor az SS tábori őr egy meggyalázott zsidólányt, akiből Feldhure (tábori kurva) lett, kiment magának és elbújtat. Az pontosan „törvényen kívül, mint az állat, olyan…” Jó, én tudom, hogy amikor ezt írta, még szó se volt holokausztról, KZ lágerekről… de nem attól telik ki az ilyen mondat, hogy „ne haragudj, Vilikém, de benneteket ki kell irtani…”, akinek akkor kell egy nő, ha „törvényen kívül, mint az állat, olyan”? Igen, van akinek ettől indul meg az orgazmusa, ha olyan kiszolgáltatott a partner, mit az állat. Hogy most vulgarizálok valamit, ami szent? Hogy nevetségesen leegyszerűsítek valamit, ami bonyolult? Lehet, de szerintem csak logikusan próbálok gondolkodni. Engem arra tanított egy költő, egy másik, hogy „a líra logika” (ha nem is tudomány).

Nekem „törvényen kívül mint az állat, olyan” a kutyám. De hogy azt mondjam neki, hogy ne élj, mikor nem akarom… a kutyámmal szemben sem, soha, mert tisztelem benne az élőlényt, aki engem szeret! Ha éppen rájön a szeretet-éhség, és rám mászik, amikor dolgoznék, akkor sem csavarom le, mint a lámpát, akkor sem hibernálom a ronda önzésem kedvéért, hanem abbahagyom a munkát, hogy “megszeretgessem”! Pedig ő, mint falkaállat, etológiailag alkalmas lenne rá, hogy semmiért egészen, de én boldogtalan lennék, szégyellném magam. És azt akarom tőle, hogy valamit valamiért. A szeretetéért és a hűségéért cserébe szeretem, és gondoskodom róla, etetem, itatom, a lakásomban élhet, naponta három órát töltök el a sétáltatásával, ha beteg, orvoshoz viszem, és drága gyógyszert veszek; és hűségéért hűséget: soha nem hagynám el, sose kergetném el, nem adnám senkinek; és ezzel nem vagyok egyedül, ezzel így van minden normális kutya gazda.

No. Eddig értem. Amit nem értek, az a többi. A többi vers. A Tücsökzene. A huszonhatodik év.
Tücsökzene, 312. Emlékszel? Mire? Egy szeretkezés. Egy ébredés. Mintha a férfiak férfiak maradtak volna, és nők a nők. Szabadok, kedvesek. S mind ember. Szó nincs már arról, hogy a nő törvényen kívül, mint az állat, olyan legyen. A szeretők emberek, nem is tudom melyik a nő, melyik a férfi, ki uralkodik és kin uralkodnak. Azt mondja:

(…)a robbanás (…),
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,”.

Ez egy “meglett ember” hangja, „ki nem istene és nem papja se magának sem senkinek”. (Elnézést, hogy folyton József Attilához hasonlítgatok, de nálam ő az etalon.)

És megint csak a Tücsökzenéből néhány sor, ahol mintha szembenézne azzal, amitől én is irtózom, amit nem bírok benne összeegyeztetni azzal a képpel, amilyennek a többi verse mutatja őt.

Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket
s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!)”
És ugyanitt, lejjebb:
másét és magadét,
úgy gyógyítod a ma ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szíved,
ami sosem elég: a Szeretet!”

Szóval csak eljutott ide is. Ezt 1947-ben írta. Már túl minden poklon és az új poklok előtt.
Azt nem értem én, hogy ez most ugyanaz a személy? Ugyanaz a Szabó Lőrinc? És aztán a Huszonhatodik év. Nekem is fáj. Ugyanúgy fáj, mintha én veszítettem volna el a legtöbbet, amit veszíteni lehet. Ezek a versek már egyenesen engem szólítanak meg, ezeket helyettem írta a költő.

Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni!
Mért: Nem! – a jajra csak egy túlvilági
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen!
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem! – lázadhatnak kín s düh harsonái:
Nem! – győz a föld s a süketnéma Menny.
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, –
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb!
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb!
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem:
fájsz, kedves, fájsz rettenetesen!

Nem is a legjobb verse a ciklusnak. Csak olyan nyilvánvaló, hogy fáj. Olyan látványos a tehetetlen üvöltés. Talán azért szeretem mégis, mert nincs benne az, hogy “én”. Hogy “nekem fáj”. És mert a homlokot öklöző, hajat tépő hisztérikus ordítozás után olyan emberi, olyan halk az utolsó sor. Attól hiszem el az egészet. És hadd idézzek még ide négy sort befejezésül, mert ettől van íve ennek az egész hihetetlen sorsnak, ennek a képtelen költői életműnek, mert ettől nyugszom meg, hogy jó költészet mégis csak jó embertől születhet, ettől hiszem el, hogy ami taszít, amit gonosznak látok, azok egy esendő ember, egy bűnös, de nem gonosz ember rossz pillanatai, akit megtisztított a szenvedés, mert tudott szenvedni. S ez nem kis dolog! Onnan, hogy “törvényen kívül, mint az állat, olyan légy”, képes volt eljutni a szenvedés tisztítótüzében oda, hogy:

óh, be más volnék, ha lehetne még
hozzád, be más, te legönzetlenebb,
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.

Tessék megfigyelni: “Siratok és szeretek (…) minden életet.” Ezt ugyanaz az ember írta, aki pökhendin halálba küldte (volna) Juhász Vilmost és családját?

Nem, az a pimasz és ostoba fráter megszűnt abban a pillanatban, amikor Szabó Lőrinc leült verset írni. Hála istennek! Vagyis remélem, hogy akkor volt igazam, amikor úgy véltem, az etika az esztétikán belül is működik: a Gonosz nem képes nagy művet alkotni: ami szép az jó is, igaz is.

*

2001 októberében hangzott el az előadásom Szabó Lőrincről Budapesten a Kalliopé Klubban, és most sikerült itt leírnom nagyjából ugyanazt, amit ott elmondtam. Ott Juhászék nevét még megváltoztattam Ihászra, és a bevezetésből értelemszerűen hiányzott az Esik a hó, a vers is és a montreali első hó is, amiről most az egész akkori történet az eszembe jutott. Eljutottam a megnyugtató végkövetkeztetésig, hogy ami szép az jó is, igaz is, és amikor meghajoltam elégedett voltam én is, a hallgatóság is.

De ahogy mentem volna kifelé, megállított egy enyhén őszülő, puhakalapos férfi, és azt mondta, hogy az ő édesanyjának legjobb barátnője volt az az asszony, akinek a az unokaöccse családja olyan szoros kapcsolatban állt Szabó Lőrincékkel, hogy az értesüléseiket jóformán első kézből valókként lehet kezelni…

A felségem türelmetlenül integetett, hogy mi lesz már, a társaság, két baráti házaspár és az egyikük fölnőtt lánya csak énrám vár, mert az előadás után még készültünk valahová.
De a puhakalapos úr nem tágított: – Sajnos, Kertész úr – mondta –, lehet, hogy csalódást okozok, de biztos forrásból tudom, hogy Szabó Lőrinc a halálos ágyán is rasszista, antiszemita, náci maradt. Csak, hogy tudja…

Nem lettem boldog a puhakalapos úr közlésétől, jobb lett volna nem hallanom.

De ha így volt, hát így volt. Az igazságot csak tudomásul venni lehet – lehazudni soha! Így a „Szabó Lőrinc jelenség” változatlanul megoldatlan rejtély maradt.

Kertész Ákos

Kertész Ákos Montreálban

Kertész Ákos Montreálban

31 hozzászólás

  • ˙

    Jól hazudni, az is művészet. Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni bármely “művészi termék” alkotójának ismert morális szintjét amikor a művét – különösen az életművét – megítéljük.

    Pedig a művész akarva, akaratlan a korának a papja, mely tényt végül csakis az egész életmű igazolhat… – Ezen az alapon Szabó Lőrinc egy, az akkori magyar valóságot kifejező és azzal azonosuló mesterember…

    Festők, szobrászok, költők, de pláne a színészek és a többi alkotó, a reneszánsz idején még csupán mesterembernek számítottak és nem valami társadalom fölött trónoló felsőbbrendű etikus lénynek.

    Mennyire mondható művésznek az, mint Melocco Miklós is, aki egy szobrot faragva a saját bigott erkölcsrendszere szerint javítja ki egy mártír költő általa kőbe vésett soraiban az odaillő “csecsszopót csecsemőre”* ?! Ettől kezdve biztosan, maximum egy kőfaragó mester…

    * Radnóti Nem tudhatom c. verséből

    .

  • Dubois !

    Tegyük fel, adva van egy aranykezű népi faszobrász, aki szép magyar kifejezéssel élve, amúgy meg egy piás korhely pali, és még a feleségét is veri…
    Művész, avagy csak mester ez az istenadta? He?

  • Dongoló!

    Láttam ilyen eredeti munkát egyházi Mária szobrban magam is. Rendkívüli kézügyességről tett tanúbizonyságot. Ám ha az az általad említett durva atyafi szoborta, hát biza hiányzott belőle a keresztény morál által áthatott szeretet-ihlet… Ergo, hazudik a mester, és ez biztosan kisugárzik a munkáiból is. Semmi esetre sem művész a szó olymposzi értelmében, mint ahogy Szabó Lőrincből is épp “csak” a Tíz-parancsolat diktálta felebaráti szeretet hiányzott. – Ő is mindvégig hazudott (kivéve ott és akkor, mely esetet Kertész itt fent említ). Csupán egy szófaragó mester volt…

    .

  • ˙

    Köszönet illeti Kertész Ákost, hogy ezt a rendkívül nagy jelentőségű “irodalomtörténeti” adalékot itt, a KMH hasábjain megjelentette, hogy ezt a tényt a Net jóvoltából már nem lehet csak úgy elkenni…

    .

  • DonGolo Volt egy Carlo Gesualdo nevezetű zeneszerző. Írt a szeretetről is madrigálokat.
    Közben meggyilkolta feleségét, és szeretőjét. Ezek után mit mond Neked a szeretetről a madrigálja? Nehéz kérdés, de nekem hiteltelen.
    Ettől még mint zeneszerző lehet profi.

  • Judith Kopácsi

    Köszönöm Ákos báttyám. Nekem is ugyanaz a véleményem Szabó Lőrincröl, no meg a hirhedt “Semmiért egészen” című verséről. A nemlétező ször is felállt a hátamon, amikor olvastam és legszivesebben lenyomtam volna a torkán a papirt, amire eredetileg íródott. Sajnos, azt már többször is tapasztaltam, hogy a tehetség nem azonos az emberséggel. Attól, hogy jól forgatta a toolát, még egy aljas, szemét alak maradt.

  • Ákos arról a Szabó Lőrincről beszél aki írta az “Ima a gyermekekért” című verset? El sem akarom hinni. A döbbenet és a shock hatása alatt állok.

  • Judith Kopácsi

    Zoli, nem tudtad, hogy Hitler is kedvelte a mákos tésztát? Attól még maradt ami, egy lélektelen tömeggyilkos. Szabó Lörinc, attól , hogy szerette a gyerekeit, még nem lett jobb ember.

  • Ilanfair !

    Igen ez az, a profi a megfelelő kifejezés. Bár nem tudni, egy magát művésznek elhazudó alak dicséretnek venné e ezt a jelzőt. Ám a profit nem más érdekli, mint a profit. Ezzel szemben a művész (bármilyen szakmában) lélek-ember – más nem is lehet.

    .

  • Szukits Rezső

    Megrázó: …hogy „ti, sajnos zsidók vagytok, és hiába tudom én rólatok, hogy ti milyen rendes emberek vagytok, ti ki lesztek irtva” Ennél már csak az elköszönés borzatmasabb: “de azért nincs harag?”

    Valamikor, ezeken az oldalakon írtam a lelki fogyatékosról. Azt hiszem erről van szó: “…aki soha nem adja át helyét csoszogó nénikének, és röhögve rúgja fel koldus kalapját, aki szegény ember szemébe mondja a tutit: Ne igyál, dolgozz! és hullott gyümölcsét villanydróttal védi, az lelki fogyatékos. Ő Móricz Csöréjének parazsat tesz kezébe. Óvd tőle az elesetteket, még árva kiscicát se engedj közelébe, ne uralhasson segélyt, adományt, hatalmat ne kapjon, ha nem akarsz fogcsikorgást hallani!”

  • Illanfair, említéd Gesualdo mestert…
    Capt Tobias Hume egy remek barokk zeneszerzô volt – ugyanakkor skót zsoldos. Békés periódusokban gyönyörû és idôtálló zenéket álmodott és csuda gamba játékos lehetett.
    Wagner mesterrel mi a helyzet? Megkerülhetetlen hatamas életmû, iskolateremtô, de világnézetileg itt-ott kicsit izé. Aszem az ember nem lehet egyformán érett minden szinten.
    Nálunk járja egy mondás: “A napnak is vannak foltjai”.

  • Szokták mondani hasonló esetekben, hogy mindez mit sem von le a mûveik értékébôl…

    Persze meglehet, mindez személyes (politikai) szimpátia/ízlés kérdése?
    Megvallom nektek, Nyírô és Wass nem érdekel ismervén
    hátterüket. Az említett A.Hitler is szép dolgokat festett ám sajnos nem maradt a festészetnél 🙁

  • Archangelo Nehéz kérdés. Mozartról, is tudok csúnya dolgot.

    Hume zsoldoskatona volt, és akkor az megélhetési forrás volt. Gesualdo gyilkos. Az emberre jellemző, hogy mióta köztudott, emelkedik a lemezeladás. Háááát, ilyenek vagyunk.
    Wagner szerintem más eset. Emberileg nem sok jót lehetett hallani róla. Zenéje, zenei újításai fantasztikusak. Nyáron is megyek a Pesti Wagner fesztiválra. De figurái, szövege, Nekem elfogadhatatlanok példaképnek (Ring). De a Nürnbergin nagyon sokat tudok kacagni. A Tannhausert is szeretem, de talán már sosem hallgatom meg, mert az utolsó két alkalommal Polgár Lászlóval hallottam. Nélküle nem megy.
    Nem tudom, mit csinált volna 44-ben. Szerencsére nem élt, nem kell kidobni a lemezeimet. Ha Fischer Ádám és Barenboim meg tud neki bocsájtani, akkor én is. Izrael bűnösnek tartja. Joga van hozzá.
    Megjegyzem Wagner mindenkivel aljas volt, nem csak a zsidókkal.
    Karajan sem volt igazán náci, csak rongy ember. Kihasználta a zsidók elpusztítását, hogy karriert csináljon. Mióta tudom, nem is veszek tőle lemezt, igaz a régieket nem dobtam ki.
    De Wagner azt nem úgy gondolta, ahogy a náci bagázs belemagyarázta.
    Mert egyetlen disznóságot sem lehet összemérni a nácizmussal.
    Nyirő és Wass nem nap, akinek foltjai vannak. Két köztörvényes, aki tudott közepesen írni, és a szélsőjobboldalnak kellett néhány író, akit magáénak tudhat, mert igazi író nem áll velük szóba.
    Azt hiszem, ez a kérdés soha nem kerül megoldásra. A zenével könnyebb, lehet magyarázni. A leírt szó egyértelműbb.
    Szerencsére annyi művész van, hogy ezeket a hitvány alakokat lehet mellőzni.
    Ha Beethoven egy mocskos gyilkos lett volna, nem hallgatnám az Örömódát és a Fideliót, mert tömény hazugság lenne.
    Ha undorodom a művésztől, nem kell a műve sem.

  • Ilanfair !

    Ellenben Beethowen Eroica szimfóniája úgy kapta a nevét, hogy a “mester” összefirkálta, vagyis megsemmisítette az eredetileg e zeneműnek szánt “Napoleon” címet, amikor vérig csalódott a korzikai csalóban, aki polgári eszméket hirdetve császárrá koronáztatta magát… Micsoda elvhűség egy zeneszerző részéről. Csodálatos ember.
    De mennyire időszerű és követendő példa lenne a mai “diktátorok” tányérnyalói számára is…

    .

  • Bocs’, eredetileg azt akartam írni, hogy
    “az általa sk. kitüntetett”
    tányérnyalói számára…

  • DonGolo Hozzátenném, mikor megtudta Napoleon halálát, akkor azt mondta, már megírtam a gyászzenéjét (Eroica).

    Egyes vélemények szerint három ember “földönkívüli” volt.
    Leonardo, Einstein és Beethoven. Emberek ennyit nem tudhattak, amit Ők tudtak. Osztom. Nekem nem lehet Beethovent “túldicsérni”, én imádom.
    Hozhatod az ellenőrződet, nagy piros pontot kaptál. 🙂

  • llanfair & DonGolo

    Ennek a Beethoven III.-nak fussatok neki mégegyszer. Ván válami, de kicsit más.
    Erdetileg volt egy AJÁNLÁS, dedikáció és nem cím, amiből mikor Napoleon mégis császár lett a nevet kitörölte.
    Ami pedig a halálról szóló történetet illeti én inkább úgy fordítanám, hogy ő már illő módón elbúcsúztatta, amivel állítólag a második Marcia Funebre – Adagio assai tételre célzott volna!
    A Napoleonos címadás az John Anthony Burgess Wilson kitalációja!

  • DonGolo Rona megint jó ütemben ért téged egy apró tévedésen. Igen, nem cím hanem ajánlás. Ennek ellenére én értettem mit akartál írni. Kihagytam egy jó alkalmat a tündöklésre. Nem olvastam sokat Beethovenről, csak amihez hozzáfértem. Beethoven múzeumban is csak annyiban voltam amennyi van. A zenéjéből sem sikerült többet meghallgatnom, csak amennyi megjelent. Ez nem beszélgetés, hanem egy folyamatos kioktatás. További jó szórakozást. Nekem ez nem szórakoztató. Elmegyek szabadságra.

  • llanfair

    2014 december 9
    11:43 de

    Talán kevesebb hittel és több kétséggel jutnál valamire.
    POnt olyan vagy mint ez a három liba, aki az igen csak kétséges emlékeit lobogtatva elmondja mindenek azt aki kételkedni mer!
    Igen jellemző hazugságod: “A zenéjéből sem sikerült többet meghallgatnom, csak amennyi megjelent”, de meg kell mondjam az összes műzeumot is kételm! =))

  • Szukits Rezső

    Gyuri, Gyuri! Légy szelídebb 🙂

  • Szukits Rezső

    2014 december 9
    12:43 du.

    Utálom az arrogáns nagyképű tudálékoskodókat!
    Van egy (persze több is van) osztrák cimborám a nagybáttya híres Mozart-kutató volt, ilyet még ő sem állított soha (mármint Mozartról), pedig egész életét azzal töltötte!

  • RonaGyuri: ezt azért nem kellett volna. tartogasd az indulatodat a valóban nagyképű tudálékoskodóknak. azon felül könnyen lehetséges, hogy valaki téged is annak tart, tehát csak óvatosan a jelzőkkel, ha kérhetem…

  • RonaGyuri Nem vagyok Beethoven kutató. Csak minden könyvet és cikket elolvastam amit értem, többször is. Negyven éve hallgatom a zenéjét, és Európánban minden Beethoven múzeumban többször is voltam (amiről tudok). Ez miért is lehetetlen?
    Tőlem úgy utálsz, ahogy akarsz. Már úgy is ideje leszoknom erről az időpazarlásról. De ha megtudod cáfolni amit most leírtam, akkor rajta. Ha nem, és hogyan is tudnád, akkor bizony csak egy jellemtelen alak vagy.
    A cimborád pedig ha Mozart kutató volt, hogy kutatott, ha nem olvasott és nem hallgatott Mozartot? Matematikai alapon?
    Ha én megtudtam csinálni, akkor egy kutató is megtudta volna.
    Hány Beethoven múzeum van, és hány helyen fordult meg? Biztos jobban tudod nálam.
    Beethovent körbejárni könnyebb, mert kisebb körben mozgott.
    Elérted amit akartál, elmegyek holnaptól. Addig bírd ki.
    További jó utálkozást, és “mindent jobban tudást” kívánok.
    Nem kell megnyugodnom, csak nem értem. De ez biztos azért van, mert arrogáns nagyképű és tudálékos vagyok. De nem baj, lényeg, hogy Te teljes fényben ragyogsz, és mindenkit kioktatsz. Jó, hogy voltál nekem. Holnaptól ne írj rólam senkinek ha lehet, mert nem olvasom. Megyek, kész a steak. Többet ér.

  • Ille István

    2014 december 9
    1:40 du.

    Majd akkor felmerülhetne, ha valaminek nem néztem utána, s rosszul megfogalamazva, vagy szimplán nagyképű hülyeségekkel villogok!

  • llanfair

    2014 december 9
    1:54 du.
    Nálad csak minden vagy semmi van?
    Nagyon buta ember vagy! Még csak nem is érted, mi velefód agond! Nem hallhattál minden művet, mert rengeteg van és van köztük, amit szinte sohasem játszanak! Nem a címborám, hanem a nagybáttya aki egy valódi tudós volt sem állított olyan marhaságot, hogy valaki mindent hallhatott.
    Félinfókkal villogsz és ha rádszólók akkor duzzogsz + szemtelenkedsz!
    De hagyjuk mert még csak felfogni sem tudod mit is művelsz! =))

  • Szukits Rezső

    Tudjátok még, hogy miről írt Kertész Ákos?

  • RonaGyuri A barátaiddal használj ilyen hangot, ha megengedik.
    Szinte. Itt a varázsszó. Mind lemezen, mind cd-n megjelent az összes műve, még a töredékek is. Látod, ebben is tévedtél. Még a gyermekkorában írt, töredékék is rekonstruálva és hangszerelve hozzáférhetőek. Nem vagyok tudós, de megvannak a polcomon. Nem érdekel mi a gondod velem. Ha valami érdekel, akkor maximalista vagyok és mindent szeretnék róla tudni. Az én életem, úgy élem ahogy akarom. Szerencsére azt csinálok amit akarok. Jobb, mint rákkutatóként tündökölni, minden háttértudás nélkül. Ha ez a butaság, akkor buta vagyok.
    A nagyképűségből neked itt katedrád van, hogy is vehetném fel veled a versenyt. Ebben is alulmaradtam.
    Buta vagyok? Lehet. Nekem nem te vagy az etalon, ezért elnézésedet kérem. Ha megkérhetnélek szokjál le rólam, keres magadnak új célpontot. Gyalázkodásod ellenére nem írom le a véleményemet rólad.
    Ha visszaolvasod kommentjeidet, mindenkinél mindent jobban tudsz. Haragszol mert ellent mertem mondani, és még igazam is volt.
    Szeretném lezárni a vitát, mert teljesen parttalan, és egyre durvább és neveletlenebb vagy. Én most mindenek ellenére iszom egy whisky-t az egészségedre, és sajnálom, hogy holnaptól új célpontot kell kioktatnod. De ahogy láttam, ez nem fog nehézséget okozni. Komoly problémáid lehetnek, hogy ilyen könnyen elveszted az modorodat. Sajnálom, de nem az én problémám, nem óhajtom felvállalni. Mint említettem, távoztam. Elmegyek butáskodni Párizsba. Szerencsére utazni bután is lehet. További szép napokat.

  • =))

  • llanfair!

    Bár a véleményem egy másik cikkhez írtam a veled és Róna Gyuri közötti levélváltással kapcsolatban ,nem ehhez(mivel ahhoz kívántam hozzászólni….)a cikkhez,attól még fenntartom!!!
    Ehhez a cikkhez majd máskor szólok hozzá, mivel a terjedelme miatt most nincs időm és kedvem elolvasni,de a lényeg az lényeg!

  • Hát igen ! Róna Gyuri talán nem szándékkal, de azért ügyesen elterelte Kertész mester nekünk szánt mondanivalójáról a figyelmet. Ha Figyelőnek, vagy Marcsinak hívnák, még csak nem is csodálkoznék, de így…