Az Együtt most közreadott véleménye szerint politikai komisszárokat neveznek ki az egyetemek teljhatalmú uraként. Tulajdonképpen gratulálhatnánk az éleslátáshoz, amellyel sikerült észrevenni azt, ami már júliusban is világos volt. Legkésőbb akkor, amikor Orbán Viktor láthatóan előbb tudta a névsort, mintsem bármilyen pályázat lezárulhatott volna. Az egyetemi kancellár intézményének párhuzama az egykori egyetemi párttitkárral nem nagy újdonság.

Ismerve a Fidesz környékén és vezérkarában előforduló egykori MSZMP-tagok hozzávetőleges számát, még csak nem is nagy meglepetés. Végső soron azt is mondhatnánk, hogy az egyetemi kancellár intézményében reanimált egykori pártmegbízott intézményével tulajdonképpen csak a számukra ismerős, átlátható, és kellően langyos mocsárrá berendezett környezet újjászervezését hajtotta végre a józan ész és a realitások ellem permanens harcot folytató Fidesz-apparátus. Mely intézménynek kétségtelen haszna az a Párt számára, amit most az Együtt is felemlegetett. Az egykori Titán-elvtársak (ti tán tudtok velük mit kezdeni) mai káder-ejtőernyős utódai számára kiváló kádersüllyesztő ez a kancellárosdi. Az 1980-as évek óta eszméletre tért generációknak talán újdonságként, de a Fidesz és pláne a KDNP vezetőségi korosztályát elnézve azonban korántsem sokkoló nóvumként hatva. Az újdonság talán csak a pofátlanság mértéke.

S itt lép be az a jelenség, amely a legutóbbi hatalmas bukta kapcsán látszik kibontakozni. Az a magabiztosság, amivel a hatalom már túljutott azon, hogy akár a látszat látszatának mázát fenntartsák. Emlékezhetünk még talán arra a ma szinte történelmi helyzetre, amikor Deutsch Tamás, Orbán Viktor személyes kérésére nem foglalta el a külön neki létrehozott miniszterség székét, míg meg nem szerezte a diplomáját. Holott hol voltunk még akkor az igazán vaskos botrányoktól. Amelyek közül a legnagyobb talán Schmitt Pál plagizált dolgozata volt, mivel mégis csak a hazánkat képviselő egykori szállodaigazgató bukott bele abba a botrányba. Habár a kisebb pozíciók környékén szinte folyamatosan derültek ki a kisebb-nagyobb sumákságok. Így már hét évvel ezelőtt is okozott botrányt olyan fideszes alpolgármester, aki diploma nélkül használt doktori címet. Most akkor mondjuk azt, hogy a kancellárokat most körüllengő bűz csak a „haladó hagyományok” folytatása?

Mert miért pont az egyetemekre kinevezett mai Titán-elvtársak lennének minden gáncstól mentes lovagok? A gáncstalanság hiánybetegségének tüneteként derült ki a szegedi egyetemre kiszemelt komisszárról, Devecz Miklósról, hogy csak bekamuzta a végzettségét. Egyként azok közül, akik az Átlátszó korábbi nagy kamulistáján is szerepeltek. Annak, aki erre esetleg azt mondaná, hogy ez a balkanizálódás jele, annak szeretném jelezni: erről szó sem lehet. Az igazi Balkán közelében, Szófiában két éve ugyanis a bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte azt a hivatalnokot, aki MBA-t hazudott magának. Ez utóbbi természetesen nem tarthat minket vissza attól, hogy kíváncsian figyeljük a hazai eseményeket. Különösen azt, hogy miként hízik a hazai államigazgatás környékéről bíróság által elítélt kamupapír-használók névsora. Ami az említett pofátlanság bőrgazdagságából semmit nem von le.

Aki ugyanis emlékszik a rég volt idők hatalmi focijára, az tudhatja, hogy akkor legalább nyilvánvalóan nem foglalkoztak ilyesmivel. Mármint a kamuzással. Akkor simán kineveztek bárkit bárhova. Aztán az, akinek íróasztalt adott a PÁRT, annak előbb-utóbb papírt is adott hozzá. Nem egy esetben egyébként tisztességgel megőrizve a látszatot. A kinevezett igazgató, párttitkár, stb. becsülettel elfoglalta a székét a maga érettségijével, vagy azzal sem. Aztán beiratkozott esti gimnáziumba, valamilyen egyetemre, és végigjárta. Nem egy közülük különben tényleg kihasználta a lehetőséget, és komoly tanulással pótolta a hiányzó ismereteket. Még akkor is, ha biztos lehetett a politikai hátszél vizsgaolajozó hatásában. Ezzel szemben a mai komisszárok előbb életrajzot kreálnak maguknak, és esetleg azt követően sem iratkoznak be sehova. Elvégre minek is tennék? Ha bárki feszeget valami végzettséget, majd „jön egy ügyvéd, oszt jónapot”. Túl sok következménye nem lesz. Legfeljebb fanyalogva elfogadják majd a Nemzet Sportolója címet, mint Schmitt Pál. Ha azt sem, akkor majd megkreálják nekik a Nemzet Kamuhőse címet. Mert akinek a Vezér íróasztalt ad, annak sérthetetlenségi páncélt is köp szotyihéjból.

Ezért az egykori rendszer, noha szintén a politikai megbízottakról szólt, valahogy őszintébb, és nyíltabb volt. De, furcsa módon, ezen két utóbbi erény tárgyában nincs nosztalgia a vezérségi irodákban. Noha a játékszabályok alakítása terén egyébként egyre nagyobb az áthallás a harminc-negyven évvel ezelőtti viszonyok irányában. Lassan egy huszáros rohammal elfoglalva az 1950-es éveket. Töretlenül robogva tovább visszafele. A köznapi kommunikáció mozdonyával vonszolva vissza az államigazgatást is.