Mindig meg akarta neki mondani, hogy szereti, de valahogy keresztbe állt a torkán ez a szó. Amikor a fia kicsi volt, ostoba gügyögésnek tartotta, ott volt az anyja, az dédelgette eleget. Amikor kamaszodott, már kínosnak érezte, minek hozza zavarba azt a gyereket, olyan hülyén venné ki magát, hogy most egyszerre…

Különben se volt a szavak embere, érzelmeit meg végképpen nem tudta megfelelően kifejezni. Dicsérő szó nemigen jött ki a száján, az pedig, hogy mélyebb érzelmeinek adjon hangot, elképzelhetetlen volt számára. Nem tudta, miért, talán, mert magának is szeretet nélküli gyerekkor jutott? Anyja soha, még a fejét sem simogatta meg, apja meg, hogy azt mondta volna: szeretlek, fiam – tán még az égbolt is lerogyott volna! Minden esetre – úgy gondolta – érzelem nélküli ember lett. Még sírni sem tudott. Amikor megverték, megalázták, megbántották, csak állt némán, égő szemmel, könny nélkül. Még a szülei temetésén se sírt. Furcsállták is a népek, de nem tehetett róla: nem tudott sírni.

Lassan, szép csöndben, megváltoztak a dolgok. Egyszer azt vette észre magán, hogy egy érzelmes film egyik jeleneténél elszorul a torka, nyelni kell, meg torkot köszörülni, mert ha most meg kellene szólalnia, talán hang se jönne ki a torkán, vagy ha igen, az olyan furcsán cikkanó, kicsit elcsukló lenne. De minek is szólalt volna meg, csak egy hülye film, semmi más. Azután egyre sűrűbben fordult ilyesmi elő. Elejében nem értette, mi van vele, majd azt gondolta: na, megöregedtél, vén, szentimentális fütyi lett belőled, majd a végén még te is meg fogsz valamit/valakit könnyezni, mint a nagyfater a don-kanyari bajtársait!

Amikor ott állt fia háta mögött, aki kollokviumára, vagy zárthelyiére készült éppen, még a mozdulat is megindult a kezében, hogy ha nem is megsimogassa, csak rátegye a kezét arra szép, okos fejére, vagy csak a vállán nyugtassa egy minutumig, de azután mindig leállította magát. Mit mondana a gyerek, hogy nézne rá, talán még el is húzná a fejét, hogy na, apu, ne izélj már! Hát inkább nem tette.

A fiának volt egy motorja. Dög erős, 1000 cm3-es Honda, nem is értette, mire jó egy ilyen monstrum, az ő autója csak 1200 cm3-es volt, mit tudhat akkor ez a szörnyeteg? Hát, tudott. De a fia jól ülte meg. Amatőr versenyekre is járt vele, meg ki a Hungaroringre, a nyílt napokra.

Aznap a délutáni második futamot egy hirtelen leszakadt zápor miatt meg kellett szakítani, de csak átmeneti időre, a vihar elvonult – kegyetlen meleg volt, a pálya aszfaltja perceken belül felszáradt -, ment a kőrözés tovább. A lefújás után, talán még benne volt a benzingőz, talán az adrenalin miatt, vagy csak úgy, brahiból, de jobban meghúzta a bajuszt, amikor a Kerek-tó mellett kiváltott az autópálya felé. Szokták ezt csinálni, még bennük van a lendület, a felhajtóig az út meg egy kicsit még olyan, mint a Ring pályája. De csak egy kicsit.

Bár jól bedöntötte a motort, túl nagy volt a sebessége, nem tudta az ideális ívet venni, kisodródott. Ott meg az aszfaltra mosott a zápor a padkáról némi kavicsot. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy kicsússzon és nekicsapódjon a terelőkorlátnak. Az ambulanciás mentő a Ringről három perc alatt odaért, de nem tudtak rajta segíteni.

Most néha kijár az emlékoszlophoz, amit a motoros társak állítottak a baleset helyszínén. Már tud sírni. Áll a fia fényképe előtt, és elcsukló hangon mormolja: sajnálom, kisfiam. Soha nem mondtam, de szerettelek. Ha csak még egy napot, csak még egy órát éltél volna, talán el is tudtam volna mondani: szeretlek, kisfiam, szeretlek…