Az örmény holokauszt: A 20. század első szisztematikus genocídiumáról

2015 március 28 8:12 de.15 hozzászólás

Az örmény nép ellen elkövetett török népirtás volt a 20. század első módszeresen megtervezett genocídiuma, melyet egy konkrétan körülhatárolt etnikai és vallási csoport ellen követtek el. Ezért joggal tekinthetjük a náci holokauszt előfutárának, s noha a történelem során korábban is sok népcsoportot gyilkoltak meg módszeresen, de tudatosság, tervszerűség és kegyetlenség tekintetében az 1915-ös események túlléptek minden korábbin. A törökországi örmények kiirtására tett majdnem teljesen sikeres kísérlet egyben megmutatta a fundamentalista iszlám és a többi vallási-társadalmi rendszer közötti kibékíthetetlen ellentétet is, mely utóbb, a világi török állam megalakulásával, majdnem egy évszázadra, napjainkig feledésbe merült.

Fotó: genocide-museum.am

Fotó: genocide-museum.am

Történelmi háttér

A vallási alapokon nyugvó oszmán jogrendszerben az örményekre (mint dimmikre, a görögökkel, zsidókkal és más etnikai és vallási kisebbségekkel együtt) más törvények vonatkoztak, mint a muszlimokra. Külön bírói testülettel rendelkeztek, bár az olyan ügyek, amelyekben egy muszlim is érintett volt, a saría, az iszlám jog illetékességébe tartoztak. Az örmények fel voltak mentve a katonai szolgálat alól és ehelyett mentességi adót kellett fizetniük. Az iszlám bíróság előtt tett tanúvallomásukat nem fogadták el egy muszlimmal szemben, nem viselhettek fegyvert és keményen megadóztatták őket. Ők alkották a korabeli Oszmán Birodalomban az egyik legnagyobb kisebbséget.

A dzsizja nevű adót amúgy az örményeken kívül minden zsidó és keresztyén felekezetű török alattvalónak kellett fizetnie, mert a „könyv népei”, vagyis a zsidók és keresztyének csak akkor tarthatták meg és gyakorolhatták vallásukat az iszlám világban, ha ezt a rájuk kiszabott külön sarcot megfizették. Ez az adófizetési kényszer egyidős az iszlámmal, s még a középkori mór Spanyolországban is megfizettették a zsidó polgárokkal.

Konfliktusok a genocídium előtt is voltak, s a 19. századot megelőző kb. száz évben is bizonyos rendszerességgel folytak örmények (azonkívül más népcsoportok, pl. görögök) elleni „kisebb” (tízezres nagyságrendű) mészárlások, a 19. századtól kezdve pedig kimutatható az örmény kisebbség teljes megsemmisítésére irányuló török szándék. Az 1910-es évekbeli örmény holokauszt nem volt váratlan. Ennek mértékét az Európába történő folyamatos örmény kivándorlás (menekülés) sem tudta csökkenteni.

Az egykori hódító nagyhatalom hanyatlásával párhuzamosan nőtt az örmények politikai ellenállása, amit Abdul-Hamid szultán (1876-1909) uralma alatt számos esetben mészárlással toroltak meg. A 19. század utolsó éveiben, az 1894−1895-ös mészárlás-sorozat után a New York Times „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről” tudósított.

1914-ben az Oszmán Birodalomban hozzávetőleg kétmillió örmény élt, javarészt egyetlen nagy tömbben, Kelet-Anatóliában, de sok örmény lakott az ország nyugati részében is, különösen Konstantinápolyban és környékén.

Törökországot az 1. világháború előtt „Európa beteg emberének” is nevezték, mert nem volt képes a modernizációra, ugyanis hatalmi berendezkedése jórészt az iszlám vallási törvényeknek az államhatalommal való összefonódásán alapult. Ez a struktúra mindmáig megfigyelhető az iszlám vallású államokban, s nagymértékben hasonlít a reformáció kora előtti európai vallási alapú feudalizmus rendszerére, melynek legalábbis részben, a harminc éves háború vetett véget 1648-ban.

1908-ban az Oszmán Birodalom egy világi mozgalom, „az alkotmányos és parlamentáris hatalom” visszaállítását célul kitűző ifjútörökök irányítása alá került. Hatalomra kerülésüket a birodalom vallási kisebbségei kezdetben örömmel fogadták. 1909-ben, amikor a kialakuló ifjútörök kormány válságba került, II. Abdul-Hamid egy populista lépéssel elnyerte az iszlamisták támogatását és rövid időre visszaszerezte a szultáni hatalmat. Az ezt követő adanai vérengzésben harmincezer örményt mészároltak le. Amikor két amerikai születésű misszionáriust is megöltek, az oszmán hatóságok azt állították, hogy az örmények gyilkolták meg őket. Ezt később egy örmény pap, aki tanúja volt a gyilkosságoknak cáfolta, az ő elmondása szerint a misszionáriusokat a muszlimok ölték meg.

Az ifjútörökök 1909 áprilisában visszaszerezték a hatalmat, de ekkorra az új rendet kivívó forradalmárokban már felerősödött a bizalmatlanság és harag a törökországi keresztényekkel szemben, melyet nem kis mértékben az iszlámnak a zsidó-keresztyén világgal szembeni ellenszenve táplált.

1914 novemberében az Oszmán Birodalom belépett az első világháborúba a központi hatalmak oldalán. Enver pasa, a hadügyminiszter egy katasztrófával végződő hadjáratot indított Oroszország ellen azzal a céllal, hogy elfoglalja Bakut, a mai Azerbajdzsán fővárosát. A török csapatokat a sarıkamışi csatában az oroszok felmorzsolták, sok katona pedig a visszavonulás során halálra fagyott.

Isztambulba visszatérve Enver pasa a nagyrészt a hadműveleti területen élő örményeket hibáztatta a tragédiáért, mert azok az oroszok pártjára álltak. Emellett 1914-re az oszmán hatóságok már elindítottak egy propaganda-hadjáratot, amely úgy állította be az Oszmán Birodalomban élő örményeket, mint akik veszélyeztetik az ország biztonságát. Egy oszmán tengerésztiszt így vázolta fel a tervet:
„Az örmények szövetségre léptek az ellenséggel. Felkelést fognak kirobbantani Isztambulban, leöldösik az Ittihád, az ifjútörök mozgalom vezetőit és megnyitják az utat a szoroson [a Dardanellákon] keresztül.”
1915. április 24-e éjjelén az oszmán kormány összegyűjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit, majd még aznap éjjel valamennyiüket kivégezték. Ezt a dátumot tekintik az örmény genocídium kezdetének.

Fotó: Spiegel Online / Armenian National Archives.

Fotó: Spiegel Online / Armenian National Archives.

Társadalmi háttér

A Leydeni Egyetem tanára, Erik Jan Zürcher így ír az ifjútörök mozgalomról:

„Ez a Dél-Balkán városi központjaiban felnövekedett nemzedék teljesen tudatában van a keresztény polgárság és a muszlim középosztály között lévő, egyre mélyülő szakadéknak. A szakadék szemmel látható az oktatásban, hiszen nagyobb, különb iskolákat létesítenek maguknak a helyi nem-muszlim közösségek és az európai missziós szervezetek is. (…) A szakadék a gazdasági életben is egyre kézzelfoghatóbb (…) A muszlim középosztály fiai (…) egyre inkább az állami bürokráciában és a fegyveres erők tiszti állományában találták meg helyüket. Ilyenformán paradox helyzetbe kerültek: ők képviselték a hatóságot és az állami tekintélyt, de ugyanakkor viszonylagos szegénységben éltek, a munkabérek gyakran hónapokra elmaradoztak, ha nem évekre…”

A hagyományos muszlim városnegyedekben született fiatalok lenyűgözve szemlélték a görög és örmény iparosok villáit az újonnan épült, villamosvonalakkal és közvilágítással felszerelt utcákon. A kirívó ellentét meghatározta érzelmeiket, s folyományaként az ifjútörökökben kifejlődött egy erőszakos oszmán-muszlim nacionalizmus, ami a „másságot” leginkább vallási alapon határozta meg. A muszlim-nem muszlim szembenállás teljesen eluralta a politikát, s ez vezetett a későbbi tragédiákhoz. Az iszlám vallásra kezdetektől fogva jellemző, hogy az „Umma” – a muszlim vallású népek közössége – kötelessége megtéríteni a világot, s a „megtérni” nem akarók sorsa az alávetettség, vagy a pusztulás. Kivételt képeznek a „könyv népei”, tehát a zsidók és keresztyének, akik a dzsizra megfizetése ellenében, másodrendű polgárokként élhetnek az iszlám vallású országokban.

A népirtás végrehajtása

1915. május 29-én az Egység és Haladás Központi Bizottsága elfogadta az ideiglenes kitelepítési törvényt (Tehcir-törvény), ami felhatalmazta az oszmán kormányt és hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Ez egy gumitörvény volt, mely könnyen rokonítható a nácik jogi nyelvezetének a holokauszttal kapcsolatos eufemizmusaival. Pár hónappal később jóváhagyták az ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvényt is, ami kimondta, hogy az örmények minden tulajdona a hatóságok által lefoglalandó, beleértve a földjüket, haszonállataikat és otthonaikat. Ez lényegében egy népcsoport teljes törvényen kívül helyezését jelentette, kiszolgáltatván a többség kénye-kedvének.

Az örmények tulajdonának lefoglalása és a törvény kihirdetését követő tömegmészárlások felháborodást váltottak ki a nyugati világ nagy részén. Bár az Oszmán Birodalom háborús szövetségesei csak mérsékelten tiltakoztak, azóta sok német és osztrák dokumentum került elő, ami tanúsítja azok szerzőinek szörnyülködését az örmények által elszenvedett tömeges éhínség és gyilkosságok felett. Az Egyesült Államokban a The New York Times majdhogynem naponta foglalkozott az örmény nép ellen elkövetett tömeggyilkosságokkal, és „szisztematikus”, „jóváhagyott”, „a kormány által szervezett” eseményekként írta le őket. Theodore Roosevelt később a háború legnagyobb bűntényeként jellemezte a népirtást.

Az örményeket, már aki túlélte a korábbi pogromokat, a szíriai Deir ez-Zor városába és az azt körülvevő sivatagba meneteltették. Jó néhány bizonyíték utal arra, hogy az oszmán kormány sem a kitelepítés során, sem pedig a megérkezéskor nem látta el őket semmiféle felszereléssel és élelemmel, amivel életben maradásukat biztosíthatta volna. 1915 augusztus 15-én a New York Times a következőt írja: „Az utakat és az Eufrátesz folyót a száműzöttek holttestei borítják, és a még életben levők is biztos halálra vannak ítélve. A hatóságoknak az a szándéka, hogy kipusztítsák a teljes örmény népet.”

Az oszmánok mintegy huszonöt nagyobb koncentrációs tábort létesítettek, legtöbbjük a mai iraki és szír határ közelében helyezkedett el, de voltak köztük ideiglenes átvonuló táborok is. A Radjo, Katma és Azaz táborokat átmenetileg tömegsírok elhelyezésére használták és 1915 őszére kiürítették őket. Több történész úgy véli, hogy a Lale, Tefridzse, Dipsi, Del-El és Ra’s al-‘Ain táborokat kifejezetten azok számára hozták létre, akiknek várhatóan már csak napjaik voltak hátra.

Bár szinte valamennyi tábor, köztük a legfontosabbak is szabadtériek voltak, a tömeggyilkosságok túlélőit a kisebb táborokban gyakran nem közvetlenül ölték meg: emberek tömegeit elégették, megmérgezték, vagy vízbe fojtották. Számos beszámoló, még az egyes török területeket később elfoglaló orosz csapatok tisztjeitől származók is arról szólnak, hogy lépten-nyomon holttestekbe botlottak, éhen halt, agyonvert, halálra kínzott emberek feküdtek az utak mellett és a szántóföldeken.

A tömeggyilkosságokat nemcsak a nyugati hatalmak, hanem Törökország háborús szövetségesei: Németország és Ausztria-Magyarország is elítélték, igaz jóval enyhébb formában, mint a nyugatiak, ám a korabeli dokumentumok alapján megállapítható, hogy semmilyen módon nem helyeselték, sőt. Mérsékeltebb magatartásuk a közös hadicélokkal magyarázható.

Churchill a mészárlásokat „közigazgatási holokausztnak” nevezte és megjegyezte, hogy „a leszámolás ezzel a kis-ázsiai néppel annyira tökéletes volt, amennyire egy ilyen cselekedet csak lehet (…) Nincs okunk kételkedni abban, hogy ezt a bűntényt politikai okokból tervezték meg és hajtották végre. Az alkalom adta magát, hogy megtisztítsák a török földet a minden török törekvéssel szemben álló keresztény fajtól.

Otto von Lossow német vezérőrnagy, meghatalmazott katonai követ pedig ezt írta feletteseinek Berlinbe: „A törökök belekezdtek a transzkaukázusi örmények teljes kipusztításába (…) A török politika célja, mint már mondtam, az örmény kerületek birtokba vétele és az örmények kiirtása. Talat kormánya el akar pusztítani minden örményt, nem csak Törökországban, hanem az országon kívül is. Azoknak a jelentéseknek és híreknek alapján, amelyek eljutottak hozzám ide Tifliszbe (ma: Tbiliszi), aligha lehet kétség afelől, hogy a törökök annak a pár százezer örménynek is a megsemmisítésére törnek, akiket eddig még életben hagytak”.

A háború után több per is indult, elsősorban Törökországban, melyek célja nem elsősorban az örmény népirtás tetteseinek felelősségre vonása volt, hanem az ifjútörök mozgalom felszámolása, amihez jó alkalmat adott, hogy mind Talal pasa miniszterelnök, mint Enver pasa hadügyminiszter a mozgalomhoz tartozott, s ők voltak az örmények kiirtásának értelmi szerzői és végrehajtatói. A perek során Talalt és Envert távollétükben halálra ítélték, ám az örmények kiirtása tényének bagatellizálását már akkor elkezdték, ugyanis az ítéletek indoklásai csak a túlzott brutalitást emelték ki a „lázadások” leverésében.

A Török Köztársaság hivatalos álláspontja szerint az örmények „áttelepítése” vagy „kitelepítése” során bekövetkezett haláleseteket nem lehet „népirtásnak” nevezni. Ez az álláspont sok különböző magyarázat összeolvadásából született meg: a gyilkosságokat nem előre megfontolt szándékkal követték el, nem voltak kormányzatilag irányítottak, vagy a gyilkosságokat igazolja az örményeknek, mint kulturális csoportnak az oroszbarát magatartása, az örmények egyszerűen csak éhen haltak, illetve a fosztogató „örmény bandákról” szóló történetek is hozzájárultak e nézőpont kialakulásához.

Ugyanakkor tény, hogy az örmények mindmáig keresztyén vallásúak, s a területükkel határos Orosz Birodalom államvallása szintén a (ortodox) Krisztus-hit volt. Ez, valamint az iszlámnak a keresztyénség és zsidóság elleni, alapvetően elutasító magatartása bőségesen elegendő motivációt biztosított ahhoz, hogy az Oszmán Birodalom példátlan kegyetlenséggel járjon el velük szemben. Franz Werfel „A Musza Dagh negyven napja” című könyvében, mely váteszi módon éppen 1933-ban jelent meg Németországban, megrázó erővel mutatja be a borzalmakat.

Még csapkodtak az örmény genocídium hullámai, amikor 1917-ben a török kormányzat figyelme az akkor még a birodalomhoz tartozó Palesztina felé fordult. A brit csapatok ugyanis Egyiptom, illetve a mai Irak felől kezdték szorongatni az Oszmán Birodalmat. Palesztinában, a zsidók által „Jisuv”-nak nevezett földön ekkorra már mintegy 100 ezer zsidó élt, s közülük többen beálltak a brit Zsidó Légióba, ami aggodalommal és haraggal töltötte el a török politikai és katonai vezetést. A zsidók, a keresztyén örményekhez hasonlóan, dimmik voltak, másodrendű polgárai a birodalomnak, s szintén jól behatárolható földrajzi területen éltek, ráadásul félő volt, hogy a britek mellé állnak. Kézenfekvő volt tehát, hogy az örményekhez hasonló sorsra jussanak, mint potenciális árulók és megbízhatatlan, idegen vallású elemek.

A döntés megszületett: a palesztinai zsidóságot ugyanúgy likvidálni kell, mint az örményeket. Az, hogy ez végül nem következett be, nem a török vereségnek, vagy politikai változásnak, hanem az oszmánokkal szövetséges császári Németország egyik tábornagyának volt köszönhető, amiképpen az is, hogy 1917 decemberében Allenby brit tábornok puskalövés nélkül foglalhatta el Jeruzsálemet.

Ez viszont már egy következő írásom témája lesz.

Egri István

A szerző magyarországi tolmács-fordító

15 hozzászólás

  • a „genocidium’ mint olyan mar sokkal korabban kezdodott espedig kastiliaban-(spanyolorszag)-a XV.ik sz. elejen!
    ekkor az ott elo zsidok kenyszerkeresztelese-(ha nem tettek meg akkor legyilkolasa!)-volt a fo cel!
    de mar nevezhetjuk genocidiumnak a zsidok szisztematikus legyilkolasat akkor is amikor europaban a masodik kereszteshadjaratok alatt idegen zsoldosok nemet es svajci teruleteken oltek zsidokat!!lasd pl valantin napi tomeg gyilkossagok!

  • Hogy mai közhelyt alkalmazzak :
    ” Összenő ami összetertozik ” !
    ( Muszlim hit , nácizmus , Jobbik , stb… )

  • Geyza,
    szóról szóra így igaz.”Muszlim hit,nácizmus,jobbik”=Palesztína.

  • Kertész Ákos

    Nem tudom, hogy a századik évforduló apropóján írta-e megemlékezését Egri István az örmény holokausztról, bármi indította rá, helyesen tette. Minden népirtás emlékét folyamatosan fönn kell tartani.
    „Ha továbbra is megelégszünk helyi kivégzésekkel, ha ez a tisztogatás nem ölt általános és végleges formát, károkat fog okozni nekünk. Ezért feltétlenül ki kell az örmény népet irtani, hogy egyetlen örmény se maradjon földünkön, és Örményországnak még a neve is eltűnjön. Háborúban állunk és kiváló alkalom mutatkozik erre” – így fogalmazta meg az örmény népirtás tervét Nazim bej 1915 elején Isztambulban, a Török Egységért és Szabadságért Párt titkos ülésén. Ezt azért idézem, mert rámutat a lényegre.
    Korábban nem tudtam erről, nem tudtam, hogy ez ilyen higgadt, tudatos, aljas indokból, előre megfontolt szándékkal elkövetett népirtás volt. Idén a századik évfordulón hozzá kell tennünk, hogy immár száz éve tart, hisz Azerbajdzsán mostani háborúja a népirtás befejezését célozza.
    Mit is tudtam? Azt, hogy az első világháború idején az oszmán-muzulmán elmebaj a „modernizálódó” Törökországban egy néhány évig tartó iszonyatos népirtást rendezett a keresztény örmények között, amit a világ igyekezett gyorsan elfelejteni. És a legtöbb európai értelmiségi is kb. ennyit tud erről a mai napig azon kívül, hogy olvasta talán Franz Werfel megrázó regényét, A Musza Dagh negyven napját.
    Azt valamennyire sejtem, mi okozta/okozza a vallási, majd később a politikai antiszemitizmust a világon. A globális politikai antiszemitizmust. Arra viszont mostanáig sem találtam kielégítő magyarázatot, mi az örménygyűlölet kiváltó oka. Hogy miért kell a zsidókat kiirtani, arra az antiszemitáknak óriási érv-készletük van. De miért kell kiirtani az örményeket? A Törökországban, a Kaukázusban, Oroszországban, a volt szovjet köztársaságokban máig tomboló örménygyűlölet és népirtás történelmére vonatkozóan találtam itt-ott adatokat, de az okára, a miértjére nem. Talán a zsidógyűlöletet is jobban megérteném, ha ezt tudnám. Egyáltalán: jobban megérteném az etnikai gyűlölködés, az általános xenofóbia pszichózisát.
    Az örmény népirtás nemcsak az örmény keresztények, mint vallási felekezet ellen irányult, hanem minden örmény ellen, akiket kártevőknek, alsóbbrendű embernek neveztek. Magyarán az iszlám megszokott „nem igazhívők” ellen irányuló tömeggyilkos terrorján túl, ugyanúgy faji alapú volt, mint Hitler holokausztja a zsidó „faj” ellen. A kiirtandó embereket „kártevőknek”, „baktériumoknak” minősítő szóhasználat is a náci Endlösung előképének tekinthető, és az is, hogy a munkatáborokba összegyűjtött áldozatokat marhavagonokba tuszkolva szállították, és az embertelen orvosi kísérletek is előre vetítették a náci népirtás technológiáját. Trapezundban például örmény gyerekeket egy gőzfürdőnek álcázott teremben gázosítottak el. Ezek az egyezések nem a véletlen művei. Hitler pontosan informálódott az örmény genocídium részleteiről, így ötleteket is merített belőlük.
    Eddig is tudtam, hogy Hitlert az a tény is bátorította a holocaustra, az Endlösungra, hogy az örmény népirtást, a törökök által elkövetett förtelmes gyilkosságsorozatot gyakorlatilag lenyelte a világ. Elfelejtette. Ezért tartom nagyon fontosnak a holocaust ébrentartását, mert a tagadása, az elbagatellizálása ugyanúgy újabb holocaustokhoz vezet, ahogy az örmény genocídium elbagatellizálása hozzájárult Auschwitzhoz.
    Számomra a zsidóságom nem végzet és nem szenvedéstörténet, és nem folyamatos üldöztetés és menekülés. Ellenkezőleg! Úgy érzem, az, hogy zsidó vagyok, minden vonatkozásban empátiára és szolidaritásra kötelez, vagyis arra, hogy kiálljak valamennyi elnyomott, üldözött kisebbség, etnikum, nép és vallás mellett. A magam fegyvereivel, persze.
    Semmilyen fajelméletet nem szabad elbagatellizálni, félvállról venni, mert minden fajelméletben implicite ott van a genocídium.
    A Homo Sapiens egyetlen faj. Ez a biológia, a genetika által bebizonyított tudományos tény, amit semmilyen statisztikai látszatvalóság nem cáfolhat. Ha ezt a tudományos tételt lehazudják azt állítva, hogy az egységes emberiségen belül több faj létezik, abban a pillanatban logikusan föltételezik, hogy a fajok értéke különböző lehet, és ez logikusan utat nyit a genocídiumok morális elfogadása felé.
    A rasszizmussal azért nem lehet játszani, mert az egyetlen logikus végkifejlete a genocídium. Az Endlösung. Aki egy népet, népcsoportot, mindegy, hogy zsidó, örmény, néger, cigány, arab, pápua, kínai, genetikailag bármelyik másik embercsoportnál alacsonyabb rendűnek tart, egy olyan gondolatsort indít el, amelynek a vége: az alacsonyabb rendű népre nem vonatkozik a Legfőbb Törvény, a felebaráti szeretet törvénye, nem vonatkozik rá a Tízparancsolat – hiszen csak félig ember. Vagyis, ha úgy látjuk hasznosnak, kiirtható.
    Nem véletlenül tagadják és bagatellizálják az örmény genocídiumot (nem olyan régen Magyarországon Orbán Viktor baltás azerije kapcsán került újra reflektorfénybe). Százszor leírtam már: a Holokauszt nem zsidó-ügy, az egész emberiség skandaluma. És újabb gyalázat, hogy az emlékét nekünk, zsidóknak kell ébren tartanunk.
    Miért fontos tudni, mi történt? Miért mondja a Hagada is, hogy „meséld el gyermekednek”?
    Hogy a gyalázat ne ismétlődhessen meg!

  • A helyzet az, hogy a 100 évvel ezelőtti genocídium elkövetőinek szellemi utódait képviselő azeri fasiszta rezsimet, nemcsak a fasiszta Orbán rezsimje támogatja, hanem a Nyugat színe, java.
    Csak egy példa: az Euronews tv-csatorna tele van az azeri rezsim által pénzelt undorító propaganda hirdetésekkel…
    Azt már alig merem megemlíteni hogy a hivatalos Izrael Államnak évtizedeken keresztül milyen „pragmatikus” álláspontja volt az örmény-holokauszt elismerésének ügyében. Feltűnő változást ebben a kérdésben az sem nagyon hozott, hogy a Törökországot ( iszlám -) fasizáló, Muszlim Testvériséghez kapcsolódó ankarai rezsim az olyan hagyományos ellenségek, mint az örmények, görögök ( persze főleg a ciprusiak ), kurdok, törökországi szekuláris baloldal mellé újabban Izraelt is felvette. Az azeriekhez meg fegyverexport is megy Izraelből éppúgy mint más nyugati országokból, pedig nem hinném, hogy a reakciós, amúgy vallásilag síta, azeri társadalom többsége jobban szimpatizálna Izraellel mint Örményországgal … A tőkés-burzsuj gazdasági-társadalmi berendezkedés sajnos a saját logikájánál fogva korrupt és embertelen; én a magam részéről hajlamos vagyok az etnikai, felekezeti gyűlölködéseket – így az antiszemitizmust is – egy marxista jellegű megközelítéssel elemezni, amelyek szinte érdekükben állnak az uralkodó osztályoknak, hogy a tömegek körében a kapitalista rendszerből következő társadalmi-gazdasági anomáliák miatti feszültségek ne a valódi okok felé irányuljanak, hanem kézenfekvőnek tűnő bűnbakok ellen. Azért az antiszemitizmus és más etnikai, felekezeti gyűlölködések mégiscsak jóval kevésbé intenzívek olyan társadalmilag fejlettebb országokban mint mondjuk Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, Skandinávia stb. mint mondjuk Magyarország, Azerbajdzsán, Törökország stb. …

  • Gyula Bognar, Jr.

    Kertész Ákos:
    Egyetértek azzal amit írtál, kivéve egy feltevéseddel, de az enyém is az, tehát nem lehet eldönteni melyik jobb.

    Szerintem Hitler ugyanúgy elrendelte volna a Final Soluion-t (Endlösung), ha nem tudott volna részletesen a Törökök kegyetlen és hideg vérrel elkövetett népirtásáról, vagy, ha az kevésbé volt ismert.

    Szerintem ugyanis Európában az anti-Szemitizmus volt az egyetlen ideológia, ami közös volt MINDEN országban. Sokkal erősebben volt, mint azt a felszínen érezni lehetett bárhol. Ez az ideológia erősebb érzelmeket tudott kiváltani, könnyebb volt rábeszélni sok embert, mert az irigység, a bűnbakok elfogadása, az un. idegenek kirekesztése, a nacionalizmus, majd sovinizmus is egy-egy általános emberi gyengeségek, amiknek egyike-másika megtalálható a népesség 70-80 százalékában.

    Szerintem Hitler nagyon jól értette, hogy az anti-Szemitizmussal, a zsidókat bűnbakoknak való megjelölésével, a gazdasági válság és minden rossz miatt, Németországban a vagyonuk elkobzásával példát mutatva, a határokon túl jóval előbb hódított meg sok millió Európai embert, mint a Német hadsereg.

    Csak gondoljunk rá, hogyan alakult ki a Németek iránti „barátság” és az anti-Szemitozmus állami szintre emelése a két Világháború között a Kontinensen, a Németország és Olaszország közötti összes államokban, ahol az Örmény genocide nem volt az előtérben, mint követendő példakép.

    Szerintem Hitlernek nem kellettek nagyon indokok a zsidók iránti gyűlölethez és a hatalomvágyhoz, volt neki sok ezer embernek elegendő belőle.

  • Nem a fajelmélet a lényeg, hanem a halálos ellenség képe. Ez megalkotható nem csak faji, hanem rassz alapon is, de ugyanígy megkonstruálható vallási vagy akár nemzeti alapon is. Sőt, egy sci-fi novellában olvastam bizonyos gént hordozó emberek lassú genocidiumáról is.

    Szerintem a helyes válaszhoz Eleftheria hozzászólása (2015 március 30 7:34 du.) áll a legközelebb. Burzsujozását maga cáfolja utolsó mondatában.

    A népirtáshoz vezető úton azok az államok indulnak el és mennek végig, melyek fő tevékenysége a rablás, mert saját munkájukkal nem tudják biztosítani a kívánt jövedelmet. Ez akkor történhet meg, ha az állam (illetve a társadalom) működése eleve a rablásra és rabszolgák munkájára épül. Nem mindig következik be a népirtás, ha a meghódított nép munkája a jövedelem egyik vagy lényeges forrása. Pl. a Római Birodalom népirtásai ha voltak is (nem tudom), nem jellemzők.
    A belső hatalmat (az állam belső elnyomó funkcióját) nem lehet pusztán fizikai erőszakkal biztosítani, ahhoz ideológia is kell. Fenn kell tartani hozzá a félelmet valami misztikus fenyegető erőtől, melytől a jó állam (vagy uralkodó) majd jól megvédi az alattvalót. (Nem ismerős ez valahonnan?) A félelem és gyűlölet testvérek. Az alattvaló az államtól és az uralkodótól is fél, őket is gyűlöli, de a királyi média által sulykolt, tekintéllyel megtámasztott vélemények és az általános igazodási reflexek ezt a félelmet és gyűlöletet a kijelölt csoportra írányítják át. Mikor a társadalom egészét annyira sikerül átitatni ezzel a gyűlölettel, hogy a hatalmi apparátus is lehiszi, és zsigereiben érzi, akkor kontroll nélkül sül ki a feszültség.

    A tőkések is hajlamosak visszaélni hatalmukkal ha erre módjuk támad, de a modern tőkés termelés ideális körülményeit a polgári demokrácia biztosítja politikai szabadság-egyenlőség párral, sajtószabadsággal, fékekkel és egyensúlyokkal.

  • bocs: ellensúlyokkal (nem egyensúlyokkal)

  • endre; március 31. 6:48 de. :

    A tőkés berendezkedés és a fejlett polgári demokráciák viszonyával kapcsolatban nekem úgy tűnik, hogy a polgári demokratikus , fejlett tőkés országok politikai, társadalmi vívmányai éppenséggel uralkodó osztályaik és a profit mindenek felettiségének logikájának ELLENÉBEN jöttek létre. A gazdasági fejlődés elegendő volt egy erős, öntudatos, független civil középosztály létrejöttéhez; sőt a növekvő társadalmi mobilitás által a hagyományos proletariátus részleges polgárosodása, felzárkózása is lehetővé vált. És bizony ez a középosztály a
    demokratikus jogállamiság, a humanizmus értékeinek letéteményese, nem a harmadik világbeli gyermekmunkából, fegyvereladásból, természeti kincsek kizsigereléséből, s még sok egyéb aljas bizniszt művelő s a mindenkori politikai hatalom mind teljesebb ellenőrzésére törekvő vérszívó nagytőkések. Amúgy ami a rabszolgaság különféle formáit illeti, ez sem csak a feudalizmus, hanem a tőkés viszonyok között is meghatározó volt, a 16-19. század közötti újkori transzatlanti rabszolga kereskedelem azért eléggé a modern tőkés világgazdaság kialakulásának hajnalára esik… S ez nem csak történelem; a világ számos részén – igaz sok esetben siralmasan elmaradott feudális fejlettségi szinten megragadt országokban, de azért olyan emelkedő tőkés országokban is mint Kína, India és más hasonlók ( szép példa korunk erkölcsi kifinomultságára a Qatarban épülő FIFA stadionok példája, aki szerint az nem a rabszolgaság egy válfaja annak ajánlani tudnám az ilyen munkafeltételek kipróbálását ). Amúgy ami engem aggaszt a demokrácia és a szabadság jövőjével kapcsolatban az az, hogy a tőkés világgazdaságban olyan irányú dinamikák érvényesülhetnek amelyek egyre fokozottabb tőkekoncentrációhoz, a megtermelt értékek egyre nagyobb hányadának egyre kevesebbeknek a kezében való összpontosulásához vezethetnek. Ez a művelt, felvilágosult középosztályok lecsúszásához, eljelentéktelenedéséhez és így a demokrácia kiüresedéséhez vezethet. Hogy ez így lesz e, az szerintem még nem mondható meg nagy bizonyossággal, bár szerintem vannak erre utaló jelek; mindenesetre ez a kapitalizmus egy új – kevésbé fényes – korszakát jelentené.

  • Nem mellesleg a hitleri Németország tőkés – hiszen a nagy német ipari konglomerátumok a nemzetiszocialista rezsim haszonélvezői voltak, – gazdasága is nagyrészt a rabszolgamunkán és a szabályszerűen „ledarált” meghódított ( főleg a „birodalomhoz” csatolt lengyel, volt-szovjet ) területek kifosztásán alapult ( kisebb, nagyobb mértékben a megszállt Európa nagy részét kirabolták ) ( General Plan Ost, Lebensraum ). Tőke és fasizmus ugyebár…

  • A nemzetiszocialista Németország lényegében a legszélsőségesebb imperializmust képviselte, amelyet tömegek lelkét mérgező ideológiával igazolt.

  • Istvan Egri-Eiben

    Kedves Kertész Ákos, megtisztelsz soraiddal. Amúgy is régi olvasód/néződ vagyok, már történelmi Cavinton kéne ahhoz, hogy emlékezzem Juhász Jácint barátomra (filmes voltam ugyanis), aki a Makra főszerepét játszotta.

    Egyetértek, emlékezni és emlékeztetni kell. Ez nem profitorientált tevékenység, ám annál inkább hozzájárul ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot és fölmutassuk azt a másságot, mely minden korban, többnyire szegényen és jórészt megvetetten, de beletette a maga tégláját abba az építménybe, mely glóbuszunk egy kis részét mára élhetőbbé alakította.

    Köszönöm még egyszer 🙂

  • Eleftheria,
    Stimmel, hogy ellenére, de akkor is, ez a fejlettség csak szabad középosztály és szabad, aktív, mozgékony alkalmazotti osztály mellett tartható fenn, és ez a fő biztosítéka. Ez elvben megváltozhat a technikai fejlődéssel, de nem hiszem, mert a munkamegosztás egyre sokrétűbb lesz. A korábbi társadalmi formákba beragadt társadalmak is kénytelenek lesznek követni ezt az utat, mert szimpla rablással nem érnek célt. Nem igaz, hogy a fejlettek tartják elmaradott sorban a fejletleneket, még akkor sem, ha kihasználják ezt a helyzetet. A korábbi gyarmatosító korszakban erősebb volt ez a törekvés, de mára úgy összefonódott a világ országainak gazdasága, hogy az elnyomottakal együtt szenvednek az elnyomók is.

  • endre:

    Pont arról beszélek, hogy előfordulhat olyan tendencia, hogy lecsúsznak a fejlett országok középosztályai, amelyek a demokratikus jogállamiság, a humanista, emberi jogokon alapuló társadalmi normarendszer legerősebb támogatói ( a reakciós magyar burzsoáziára és a barna pestis potenciális hordozóit – már ha nem zsidó származásúak – képző nem kevésbé reakciós kispolgári rétegekre ez természetesen nem áll ) . Ha minél több megtermelt érték minél kevesebbek kezében összpontosul ( mint Magyarországon, de Magyarorsz. soha nem volt fejlett, a demokrácia terén is csak 1989-től próbálkozott valamit – sikertelenül ) az semmiképpen nem a demokratikus jogállamiság erősödéséhez fog vezetni. Ennek például a szerintem amúgy is elavult politikai berendezkedéssel rendelkező ( itt elsősorban a választási rendszerre gondolok ) Egyesült Államokban elég aggasztó jelei vannak, pláne „9/11″ óta ( de bizonyos értelemben az utóbbi években az Európai Unión belül is, az uniós intézményrendszer fejlődésének, illetve az egyre inkább leszakadó és a fejlett tagországok közötti viszony tekintetében ), de ez egy nagyon szövevényes útvesztőbe vivő téma. Azt nem állítom, hogy tudatos stratégia alapján nyomják a fejlettek a harmadik világot vissza a nyomorba, de elég sok ténykedésük – és nem csak az országokra hanem némely multicégre gondolok, még akkor is ha az ultrareakciós Magyarországon az ájult alázat dukál a kisember részéről feléjük – mondjuk úgy finoman szólva, hogy nem segíti elő a demokrácia és az emberi jogok érvényesülését. Vessünk csak egy pillantást Szíriára, mit ” hoztak össze” ott a nyugati és keleti nagyhatalmak „koprodukcióban”; és közben az zavarja őket a leginkább, hogy túl sok félholt, nyomorult menekült árasztja el Európát ( persze nem olyan értelemben zavarja őket, hogy a legkevésbé is szolidárisak lennének velük )…

  • László Donáth

    Szívesen olvasom az érdekes kommenteket.
    Az örmény és a zsidó holokausztban az a közös többek
    közt,az irígység egyik mozgatórugója a genocídium
    megjelenésének. A korabeli török lakosság hasonlóképen
    kirabolta az örmény házakat,mint később a zsidók házait.
    Nehéz lenne vitatkozni Egri István és
    Kertész Ákos írásával. Engem az a kérdés foglalkoztat; Mi az
    oka Kelet-Európában,hogy a múltat egyszerüen nem hajlandóak
    megfelelően tudomásul venni egyes (jobboldalhoz kötött)
    személyiségek?
    Maradjunk Magyarországon. A Horthy-korszak szépítgetései.
    Ságvári ügy. Emberileg a Horthy – korszak tette azzá,amivé
    lett.Úgy látszik aki a nácik és lakályaik ellen fogott
    fegyvert az nem tisztességes. A magyar függetlenség csak az
    oroszok ellen szól, a nácik ellen nem. A kollaboráns
    csendőrnyomozók bírósági felmentése.
    Hóman felmentése. Az LB mesélje el annak a magyar
    bakának,aki Oroszországban nyugszik. Egy kormánynak és
    tagjainak nincsen felelőssége a hadüzenet
    kérdésében.Telekinek legalább volt. Az MTA állásfoglalása
    Ságvári ügyében hab a tortán. Nekem újdonság erejével hatott,
    nem is tudtam,hogy az MTA- án kívülálló etikai kérdésekben
    dönthet. Azt nem tudhatom, ott kinek mennyire etikus az
    agytekervénye? Majd az agykutatók megmondják,vagy
    agybolygatók. Azt nem tudom,-az ott meglévő számítás mennyire
    erkölcsös? Van ott pénz,jól megfizetik. A patinás
    intézményben korházat nyitott a hatalom.
    Egy tébolydában gondolhatja valaki,hogy az embereket
    erőszakkal rávegye mit gondoljanak valamiről. Visszatérve a
    holokausztra a magyar csendőrséget is menteni próbálják…