Kertész Ákos: Egy férfi és egy nő – vagy több

2015 május 2 7:07 de.16 hozzászólás

Sokan neheztelnek rám, és nem csak a fiatalok, mert úgy érzik, illúziókat rombolok. Nem, nem vagyok illúzió romboló, csak megkövesedett, hamis illúziók, káros illúziók helyett használhatóbb, életszerűbb illúziókat próbálok fölmutat-ni. Mert én is hiszek az illúziókban, de nem azokban, amelyek ingoványba visz-nek.

Mi az illúzió végülis? Téveszme, amely szebbnek láttatja a valóságot, mint amilyen. Ha az az illúzióm – miközben egy szál kötélen egyensúlyozok háromszáz méterre egy habzó, őrjöngő folyó fölött –, hogy biztonságos hídon állok, és hirtelen ráébredek a lidérces valóságra, biztos, hogy lezuhanok és halálra morzsol a víz meg a szikla. De ha abban az illúzióban ringatom magam, hogy erős akarat-tal megnyerhetem a kerületi asztali tenisz bajnokságot, az illúzió megsokszorozhatja az erőmet – még győzhetek is általa!

Ha azt kérdezik, mi a szerelem, én nem tudok elalélni, lelkesedni, és szebbé hazudni a valóságot, mint amilyen. Én kimondom, amit tudok, amit tapasztaltam, hogy a szerelem bipoláris szenvedély. A mániás lobogásból a depresszió jeges poklába kerget. És őrület. Pusztító önzés és birtoklási vágy. Füst Milán, az én egykori tanítóm és mesterem azt mondta, hogy ez a két dolog: “szeretem a borjúhúst” és “szeretem a Mancikát”, egy és ugyanaz: mindkettőt be akarom kebelezni. És persze gyönyörű. A legszebb téboly, ami létezik. Boldog, akinek része volt benne, és szerencsétlen, akit egy életen át elkerült ez az elmebaj. Sokkal több, mint szex. Azt hiszem az újdonság varázsának nagy része van benne, csak abba lehet az ember szerelmes, akit nem vagy csak alig ismer, de akit annyira meg akar ismerni, hogy eggyé szeretne válni vele. És jaj neki, ha sikerül… vége a varázs-latnak! Viharos boldogság és viharzó szenvedés, de nem egymás után, hanem egyszerre, egyazon pillanatban. Fontos: nem korhoz kötött! Lehetsz tizenhat éves, és lehetsz nyolcvanhat… ha utolér, nem tehetsz ellene semmit.

Illusztráció: Art Scholz (Tolland, CT.)

Illusztráció: Art Scholz (Tolland, CT.)

És teljesen irracionális, igaza van a régi bugyuta slágernek:

Szerelemhez nem kell szépség,
szerelemhez nem kell ész,
szerelemhez nem kell semmi más,
csak szerelem kell, és kész!

Megint csak Füst Milán jut eszembe (aki majdnem olyan okos volt, mint Goethe; talán nem egészen annyira; ezért volt sokkal rokonszenvesebb), azt is ő mondta, hogy mindent racionálisan, ésszerűen akarunk megmagyarázni, ami nem ésszerű. Azt kérdik tőlem, miért szeretem én a Mancikát? Mert olyan szép fekete szeme van? Nem. Mert olyan gyönyörű kreol bőre van? Nem. Mert olyan csodás szőke fürtjei vannak? Vagy mert olyan fantasztikus teste van? Nem. Mert olyan nagy szíve van, mert olyan szelíd lelke van? Nem és nem!

Hát akkor miért szeretem én a Mancikát?

Csak.

A romantika keltette életre azt az illúziót, hogy a jó házasság alapja a szerelem. A föntiekből kiderül, ez végzetes tévedés. A házasság stabil, lehetőleg (főleg a gyerekek érdekében) életre szóló, szereteten és megbecsülésen alapuló szövetség kell legyen. A szerelem mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy stabil képződmény épüljön rá.

Az is illúzió, hogy a tökéletesnél alább nem adhatjuk, és az is, hogy a tökéletességet egyetlen személyben kell megtalálnunk mindenáron. Az élet nem Aréna Pláza. Csak ott kapható minden egy helyen. Csakhogy az emberek nagyobb része maximalista. A tökéleteset keresi, mert azt hiszi, hogy az neki jó lesz. És egy személyben, mert úgy képzeli, az neki kényelmes lesz.

És isten őrizze meg őt vágyai teljesülésétől. A tökéletes ember kibírhatatlan! Először is állandó kisebbségi érzésem van tőle: ha ránézek, mint tükörben látom a saját tökéletlenségemet. A tökéletes ember dögunalmas. Sőt gyűlöletre méltó. Mindenben szebb, jobb, okosabb, mindig neki van igaza… meg kell őrülni tőle! Csak a tökéletlen embert lehet szeretni. És nem hibái ellenére, hanem hibái-val együtt, sőt: gyakran a hibáiért!

Az iparosodással elindult női emancipáció fölbolygatta a párkapcsolatok addigi rendjét. Minden hagyományos szokást át kellett értékelni. Egyenjogúságról beszélek, nem egyformaságról, mert például számomra éppen az a gyönyörű egy nőben, hogy egészen más, mint én vagyok.

A homo sapiens egyetlen faj, ám ez nem jelenti azt, hogy az etnikai variá-ciók nem jelentősek! Csakhogy már a rómaiak is tudták, hogy varietas delectat; a változatosság gyönyörködtet. Az a gyönyörűség forrása (épelméjű humanista számára), hogy az emberi faj olyan sokféle. Hogy vannak távol-keleti sárgák és ferdeszeműek, velük rokon indiánok, vannak barna hinduk, gyapjas fejű, fekete afrikaiak, szőke skandinávok, vörös hollandusok, sziklafejű írek, szangvinikus mediterrán népek, göndör, fekete hajú sémiták: arabok és szefárdok, vannak széles csontú, érzelmes szlávok, meg füstösbőrű és égő fekete szemű romák! Túlságosan is különbözünk egymástól ahhoz, hogy ne legyünk teljesen egyenértékűek. Így van ez a nemek viszonylatában is.

A nők a férfiakkal teljesen egyenlő értékűek, sőt, a képességeik még bizo-nyos értelemben fejlettebbek is, mint a férfiaké. Több dologra képesek figyelni egyszerre, elmélyült koncentrálásra is hajlamosabbak, mint az aktivitásra termett férfiak. És vannak férfias nők. Attól még abszolút nők, csak két X kromoszómával rendelkeznek. Ezért már kislány korukban is fiúsítva voltak, érdekli őket a technika, vonzódnak a technikai sportokhoz, a veszélyes foglalkozásokhoz, kamionsofőrök, pilóták, katonák, rendőrök, titkos szolgálatoknál nagyszerű ügynökök, és attól még csodálatos szeretők és gyöngéd anyák. És ezzel szemben léteznek anyalelkű férfiak (nem homoszexuálisok!) akik pótolhatatlan bébiszitterek, a legjobb apák, remekül főznek, csodálatosan takarítanak, és imádják a szép, rendben tartott otthont.

Arról kell leszokni, de nagyon, hogy szexuális tárgynak nézzük egymást! A macsó magatartást a férfiaknak, és a kurvatempót a nőknek a következő században el kell felejteniük. Ja, és a legősibb foglalkozás a gyűjtögetés, halászat, vadászat és nem a prostitúció. A prostitúció a monogám házasság terméke, és csak olyan társadalmakban ismert, ahol a férfiak birtokolják az asszonyokat.

A hagyományos nemi szerepeket azért kell újakkal fölváltani, mert a technika fejlettsége következtében a nő ma már minden, csak nem “gyöngébb” nem. Nem szorul se védelemre, se fölszabadításra. Abszolút egyenrangú partnere lehet a férfinak, ha a két nem képes lesz megoldani az egyenrangú partnerkapcsolatot. Ha nem oldja meg, a nő a férfi egyenrangú ellenfele lesz. Az pedig – hadd ne bizonygassam, miért – a vég.

A nemi szerepeket természetesen nem biológiailag kell újragondolnunk. Mindig a nők fognak szülni és a férfiak fognak gyermeket nemzeni. (Tudom, az orvostudomány technikailag már tudna ezen változtatni, de ettől őrizzen meg a mindenható! Ettől megszűnnénk emberek lenni.) Mert ugyan egy nő valóban föl tud nevelni egyedül is egy, akár több gyereket. De ha rám hallgat, ne tegye! A gyerek érdekében. A gyerekből akkor lesz harmonikus fölnőtt, ha apja is van, any-ja is van. Még a nagyszülőket is nehezen nélkülözi a gyerek – ezek a szükségletek genetikusak, és a hiányuk könnyen torzítja a gyerek szocializációját, beilleszkedését a táradalomba, és könnyen károsíthatja az idegrendszerét. Persze azt nem állítom, hogy egy rossz házasság vagy gyűlölködő viszony a nagyszülőkkel jobb, mint a csonka család…

Biztos, hogy a komoly, felelős női karriert és az anyai föladatokat nehéz egyeztetni, de a korszerű férfiszerephez hozzátartozik, hogy (egy): nem féltékeny a felesége társadalmi sikereire, (kettő): kutya kötelességének tatja, hogy amennyire csak tud, besegít a háztartási munkába, és ettől még nincs kisebbségi érzése. Ha kell, ha az asszony hivatása fontosabb, maradjon otthon az apa gyereket nevelni, háztartást vezetni. Csak nehogy törvény legyen belőle! Ahol a férfi munkája a fontosabb, ott ne akarja a nő “megvalósítani önmagát”. Érezze magát megvalósulva, ha jó feleség és anya. Fölnevelni három-négy gyereket, egy alkotó férfi társa lenni, néha igen nagy emberi teljesítmény. Nem szokás Nobel díjjal jutalmazni, holott sokszor járna érte.

A XXI. század új nemi szerepeinek alapja a szabad választás kell legyen! Ne legyen kötelező gyereket szülni csak azért, mert eddig ez volt a szokás. Nem mindenki alkalmas az anyaságra, aki szülni tud. Gyereket az szüljön, aki alkalmas rá: de azt a társadalomnak is segítenie kell, hogy ha kedve van, akár öt-nyolc gyereket is gond nélkül fölnevelhessen. (Anyagi gondokról beszélek…)

De tovább megyek. A társadalom senkit se kényszerítsen arra se, hogy heteroszexuális legyen csak azért, mert a többség az! Ha azt mondanám, a homoszexualitásról egyáltalán nincs is véleményem, én pontos lennék ugyan, de tartok tőle, félreértenék. Inkább elmesélek egy történetet.

Éppen elhagyott életem pillanatnyi legnagyobb szerelme, amikor összefutottam egy barátommal. Beültünk a presszóba dumálni. Őt is éppen elhagyta a szerelme – volt közös témánk. Egy napon születtünk, a barátom éppúgy rák, mint én. És rájöttünk, hogy milyen egyformák vagyunk, mekkora balekok vagyunk, és hogy velünk mindig kitolnak. Hogy mi mosunk, főzünk, takarítunk rájuk, még a pénzt is mi keressük (legalábbis mi keresünk többet), mi szereztük a lakást, nem vagyunk féltékenyek, nagyvonalúan elnézünk mindent, és mégis bennünket csal-nak meg “…ja, és még el is mondja, az én vállamon sírja ki magát, mert az a másik szemét vele, és azzal kérkedik, hogy ő milyen őszinte, közben fütyül rá, hogy nekem hogy esik …”

“… hát öregem, hát pontosan, mintha idéznél: nekem meg azt mondta, kinek mondja el, milyen szerelmes abba a másikba, ha nem nekem, kiben bízhat, ha nem bennem…”

Egymás szavába vágtunk. Nem is ittunk. Ő absztinens, nekem meg egyedül nem volt kedvem… mégis jó időbe telt, míg nálam leesett a tantusz. Hogy én itten egész idő alatt nőkről beszélek, ő meg fiúkról. A barátom ugyanis homoszexuális.

Azért volt és van sok homoszexuális barátom és leszbikus barátnőm, mert nem veszem észre. Eszembe sem jut, hogy egymás számára szexuális partnerek lehetünk, de attól még jó barátok vagyunk, és még azt sem tenném hozzá, hogy sőt… Mert még az sem igaz. Még fordítva sem igaz.

És azért törvényszerű, hogy a szerelemnek tragikusan kell végződnie, mert szenvedély, és a szenvedély szükségszerűen elmúlik. Hadd hivatkozzam költészet helyett ismét slágerszövegre: a dalszöveg ismertebb és könnyebben is érthető. Sztevanovity Zorán énekli (alighanem az öccse, Dusán verse):

Mert jaj, a szerelemnek múlnia kell!
S ha múlik akkor fájnia kell!
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él…

A létezés is tragikus, mert az ember halandó. De képzeld el az ellenkezőjét: az ember örökké él, és a szerelem örökké tart… Szörnyű lenne! Ha a létezés, ha a pillanat nem lenne mulandó, nem lenne képes élvezni az ember. Akármilyen fájdalmas is, de az élet attól szép, attól értékes, hogy meghalunk, a szerelem attól csodálatos, hogy elmúlik.

Az igazi tragédia pedig nem az, hogy elmúlik az ifjúság – ez is csak illúzió. Az igazi tragédia az, hogy elmúlik a gyerekkor. De szerencsére a természet gondoskodik róla, hogy a gyerek, aki alig várja, hogy fölnőtt lehessen, ezt ne ve-gye észre.

Hadd mondjak azért valami vigasztalót is. A nagyon szerencsések szerel-me úgy múlik el, hogy nem múlik el, vagyis megszűnve megőrzi önmagát, és a viharos, bipoláris érzelem átadja a helyét egy másik érzésnek, amit a magyar nyelv meg tud különböztetni a szerelemtől: a szeretetnek. Az a házasság vagy párkapcsolat, ami a mély, kölcsönös szereteten és megbecsülésen alapul, ami valódi szövetség, gyakran csakugyan a sírig tart. Az igaz, hogy nem adják ingyen; az ilyen mély bizalomért meg kell küzdeni, azért bizony komoly áldozatokat kell hozni, az kölcsönös megalkuvásokkal, lemondásokkal jár. Viszont az ilyen kap-csolat tartós, mély és állandó boldogságot jelent. Van olyan egyáltalán, hogy tartós boldogság? Ha nem a szavakon lovagolunk, és a fogalmakra koncentrálunk, amire a szó utal, akkor annak nevezhetjük a harmóniát.

Sokan látták a Hegedűs a háztetőn-­t. Emlékszik az olvasó arra a nótára, hogy „Szeretsz engem?” „Do you love me?” Prózára fordítva ez így hangzik:

Golde, szeretsz te engem?
Bolond vagy? Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyen hülyeségeket kérdezz?
Tudni akarom. Szeretsz te engem?
Az isten áldjon meg, én tizenöt éve mosok, főzök, takarítok rád, szültem ne-ked őt szép lányt, mit akarsz még?
Tudni akarom. Szeretsz engem?
Te meghibbantál! Hát végig tudom én ezt csinálni melletted, ha…
Szóval hát szeretsz engem?
Ez totál begolyózott, ez a pasi… Eredj a pokolba…!
Ez van. Ez a legmélyebb, legigazibb, legerősebb kapcsolat.

Tolsztoj a Karenina Annában meg akarta mutatni, milyen a tökéletes, az igazi, mély szereteten alapuló házasság, Levin és Kitti házassága. Sajnos szörnyű unalmasra sikeredett, szinte olvashatatlan, ami pedig Tolsztojnál ritkaság. Miért? Mert nem vette figyelembe az egyik fönti tételünket, hogy ugyanis a tökéletes ember kibírhatatlan. A tökéletes kapcsolat is.

*

Föntebb egy kis gonosz célzást tettem Goethe rovására. Hadd kárpótoljam most a Mestert. Egyik legszebb mondata:

Das ewig Weibliche zieht uns hinan…
(Az örök asszonyi emel magához minket)

16 hozzászólás

  • Göllner András

    Köszönetem Kertész Ákosnak ezért a kellemes kis mignonért, amelyet szombat reggeli tejeskávém, és az ezt követő bicikli túrázás mellé tálalt. Én is egy Füst Milán rajongó vagyok, (és most hadd ne említsem Hamvas Bélát, vagy Márait. Stop…). Elgondolkoztató ez az írás, és ami elgondolkoztató az már eleve jó. A cikkből származó jó gondolatok erejével fogok pedálozni ma délelőtt a Szent Lőrinc folyó partját követő bicikli pályán. A szeretetről, az emberi méltóság tiszteletéről, a sokszínű valóság gyönyöréről énekelt. Nagyszerű bevezető egy napsütéses montreáli hétvégébe. De jó is, hogy itt él köztünk, és oly szabadon, bátran énekel mint a lakásom előtti fa lombjai közt éneklő madarak. Remélem, a tavasz érkeztével egyre többször fogjuk hallani a hangját. .

  • Kertész Ákos ismét remekelt !!!!

  • Orom mindi golvasni irasod. Koszonjuk!

  • Avi ben Giora

    Kedves Ákos!
    Engedjed meg, hogy gratuláljak. Remek. Kíválóan megfogalmaztad, azt amit már sokan mások is megpróbáltak, de ilyen frappánsan és érthetően még senki sem tudta megírni. Hiszen ezen alapszik az, hogy egymást becsüljük, ne csak elviseljük.Még a nóta is azt mondja: szeressük egymást gyerekek, a sziv a legszebb ügy” Mert sokszor csak elviseljük egymást. Öröm volt olvasni ilyent is.

  • Köszönöm Kertész úr! Nagyszerűen fogalmazta meg mondanivalóját!
    Egy másik, intelligens cikket olvashattam itt máma!

  • Gyula Bognar, Jr.

    Köszönet Ákosnak. Nem csak politikát, de végre irodalmat is olvashatunk a KMH oldalain.

  • Kedves Klárika,
    a cikk valóban intelligens,de egy intelligens mély magyar asszonynak tudni kellene,hogy a szittya nyelvben csak a bunkók ismernek olyan szót,hogy “máma”.Ne produkáld magad.

  • Gyuri10
    2015 május 2
    4:57 du.
    Lehet, meglep, de a “máma”bizony része, szava a magyar nyelvnek.. (Lásds Ady, Radnóti, Márai írásait..)

  • Szenzációs cikk a férfi-nő kapcsolatról,érzelmekről 2 ember között, amely felkavaró,légies,szerencsére érthetetlen és megfejhetetlen,felkavaró.
    …És egyben az élet célja.

  • Avi !

    Eti-monológ:

    “A szív a legszebb KINCS.” (A “nótát” a már-már klasszikus-számba menő Zerkovicz Béla slágerszerző szerezte.)

    Ha már “a szív” tényleg csak ÜGY – ahogyan azt Te tévesen írod – akkor ez is csupán egy kipipálható program lenne, s így már, mint olyat rég meg is ette a fene…

    Egy biztos: szeretni megrendelésre, az lehetetlen. Ha lehetne, csak akkor beszélhetnénk tényleg ÜGY-ről…

    .

  • Avi ben Giora

    Utálok kukacoskodni. Ez a sláger a néhai Szenes Ivánnak köszönhető. Az amit te Ügy-nem írsz nem a szerelemre vonatkozik, hanem ami utána marad, aszeretetre. Ez ami mára kihalt az emberiség nagyrésziből. Van és nincs. Valami vagy valaki úgy rendezi, hogy a szeretet olyan mellékes “üggy váljon. Ahogyan Ákos is irja. Szeretem Mancikát. Pedig egy idő után úgy is irhatná. elviselem Mancikát. Nagyjából ugyan az de csak nagyjából. Manapság pedig a közéletben csak elviselni van ha egyeltalán képesek vagyunk elviselni azt amiben élünk.

  • Avi ben Giora
    2015 május 3
    7:00 de.

    Énsemkukac, de a zeneszerző Seress Rezső..

  • Egy valóban szabad társadalomban mindenféle kötöttség nélkül bárkik, akiknek kedvük tartja szabadon járhatnának egymással, akár egy pillanatnyi szenvedély fellángolásának erejéig is, és a lehető legtermészetesebbnek számítana akárcsak a levegővétel és a táplálkozás, teljesen nélkülözve a kérdéskör köré évezredeken át lerakódott előítéletek, beidegződések vastag guanóját. A házasság mint olyan, az ősközösségi, matriarchális társadalomból a termelőunkát végző, patriarchális osztálytársadalomba való neolitikumi átmenet óta a törzsi-feudális és később a tőkés-burzsoá társadalmak egyik alap társadalmi intézménye, amely minthogy a női egyenjogúság nyugati világbeli többé kevésbé sikeres elismeréséig alapvetően patriarchális jellegű volt, a társadalom majd felének a kizsákmányolásán, elnyomásán alapult. Az, hogy ennek az életformának az egyeduralma az utóbbi egy-két évszázadban – a feminista mozgalmak 19. századi kialakulásával egybeesve – a nyugati világban felbomlani kezdett, egy történelmi léptékekben is jelentős, szerintem kifejezetten pozitív, előremutató jelenség. Nem véletlen a különféle vallásos, szentfazekaskodó, – társadalmi fejlettségtől függően, feudális ( mint az iszlám világban, India, a távol-kelet egyes részein ) vagy burzsoá ( főleg az úgynevezett zsidó-keresztény kultúrkörben ) reakciók harsány és ideges ágálása a “családi értékek védelmében”, amelyet sokszor az úgynevezett “hazafiasság” “erényeivel is összekapcsolnak. Amit az uralkodó osztályok valójában védenek, azok nagyon is materiális, vagyonhoz és társadalmi státuszhoz kapcsolódó érdekek, amelyhez a Tórát/háláchát, az “evangyéliomokat” vagy éppen a Koránt/sháriját sorakoztatják fel némi “természetfeletti” támogatás céljából, vagy éppen a vadkapitalista, fogyasztói értékrend anti-intellektuális, anti-kulturális terrorját ( “tőke és fasizmus jegyesek”… ).

  • Eleftheria
    2015 május 3
    11:32 de.
    Úgy tűnik, nem érti Kertész Ákos cikkét, és ideológiát visz bele a szerelembe is.
    Igen, van olyan szerelem, ami a sírig tarthat és természetes, hogy a felek a szokott társadalmi forma szerint kötik össze életüket.
    Van olyan szerelem, amikor úgy érzi valaki, hogy egy életre szól. Néha sikerül is, pl. ez történt velem is.

  • Falusi,
    én a magyar nyelvről beszélek,amelyet az iskolában tanultunk.Nem a költői szabadságról,mert ha a költői szabadság is azonos a magyar nyelvvel akkor itt küldök Neked és Klárikának néhány klasszikus költői borzalmat:
    miközben mentem a liften, eszembe jutott az iften. Hej,te nyuszi jössz te jössz te
    vár a finom kelkápöszte.
    Vagy:Elvárják egy költőtől,
    hogy legyen nála töltőtöll. Stb.
    Amennyiben a “máma” elfogadott az akadémia által,akkor kérem e-versikék szabadalmazását is.Azt tudom,hogy a “komcsik”idején tanulni jártunk az iskolába,és a füzetbe írtunk.Nem a faliújságra.
    Aki pedig nem a füzetbe írt,az”máma”(is)”így nézünk ti ki”.

  • Figyelő,
    attól tartok,hogy Kertész Ákos és Eleftheria leírásából a pontok és vesszők értéséig már eljutottál.Mi lesz tovább?Ezek az emberek összefüggően betűket is írtak,már tegnap is.Nem csak máma.