Hogy mi történt a napokban a világpolitika két fő centrumában, Strasbourgban és Washingtonban, azt tetszenek kérdezni, mi történt? Ó, lényegében véve semmi fontos. Csak eldőlt a magyar kérdés. Lényegében véve nincs baj, csak végünk van, és a világon senki sem fog segíteni rajtunk, ha örvényben fuldokolnánk, akkor sem mentenének már ki minket. Sem a kormánypártot, sem az ellenzéket, de még a kisgyermekeinket sem. Magyarország a tegnapi nappal elszigetelődött a világ emberlakta részétől.

A washingtoni események még viszonylag kevésbé lényegesek, ott csak annyi volt, hogy a magyar külpolitika minden könyörgés és jó tanács ellenére olyankor erőszakolt ki egy kongresszusi meghallgatást Szemerkényi Réka követünk részére, amikor a mostani magyar külügy támogatói egészen véletlenül nem értek rá, ellenfelei azonban, szintén egészen véletlenül, majdnem mind ráértek megjelenni. A nem mellesleg jobbikos szimpátiáiról is ismert nagykövetasszony ilyen körülmények között kellett átvészelje az elkövetkező órákat, melyeknek egyetlen percét sem sajnálom tőle, ami hideget-meleget ő ott kapott, annak minden cseppje az övé, nem lehet elvitatni tőle, megdolgozott érte. Csak remélem, hogy az áldás javát azért hazaküldi Szijjártó Péter külügyminiszternek, pár farmernadrággal és néhány csomag rágógumival együtt, mert rövidesen mindkét áru hiánycikk lesz mifelénk. Washington világossá tette a rosszkor kierőszakolt meghallgatáson, hogy habár Magyarországot nem tekinti ellenségének, sőt, szövetségesének véli, egy másodpercig sem ért egyet azzal, ami hazánkban történik. A nagykövet asszony pedig nem másnak köszönheti a letolást, mint Connie Mack IV-nek, a Századvég Intézet 1,4 milliárddal honorált washingtoni lobbistájának, akit az Index alaposan minősít elemző írásában – érdekes, hogy az Index kritikája ellen a Századvég Intézet még tegnap este tiltakozott, és ezt az MTI tette közzé. Kissé logikátlan dolog, ha engem kérdeznek, az Index írása ellen az MTI-nél és nem az érintett lapnál tiltakozni, de a Századvég Intézetet sem a vaslogikája miatt szeretjük. Ha ugyan szeretjük.

Ez történt tehát Washingtonban. De mi volt Strasbourgban?

Rémálom.

A magyar miniszterelnök ugyanis valamiféle hortobágyi Mick Jaggernek képzelte magát, és odautazott a Magyarországról folytatott vitára, hogy alaposan megmondja a magáét agyagba döngölvén a dekadens, polkorrekt demokráciák harmatgyenge képviselőit. Ezek a megmondószeánszok a pszichológusok kedvencei, és tényleg nagyon komoly szerepet játszanak a politikai kapcsolatok tönkretételében: aki ugyanis azért keres meg egy másik felet, hogy alaposan kipakoljon neki, és utána elismerést, tapsot vagy állófogadást vár pezsgővel, kaviárral, azt felejti el, hogy jóllehet ő most sértve érzi magát, de a jelenettel, főleg, ha nyilvános, a másikat még annál is jobban megsértette, mint amit ő érez. Azzal pedig, hogy elismerést vár, még hülyének is nézi. Tehát, a nagy kipakolások, megmondások csak akkor hasznosak, ha hatalmas és jól felszerelt hadsereg támogatja őket, de akkor meg feleslegesek – megfelelő erő birtokában a szelíd szónak is engednek, mármint a politikában. Az emberi kapcsolatok másként működnek, de Orbán amúgy sem magánélni ment Strasbourgba, hanem mennydörögni.

Ehelyett sikeresen megugatta a Holdat.

Elmondta neki a kifogásait Frans Timmermans első alelnök, Zanda Kalnina-Lukasevica, a soros elnökséget adó Lettország európai ügyekben illetékes államtitkára, Manfred Weber, az Európai Parlament (EP) jobbközép, néppárti frakciójának a vezetője, Martin Schulz, az Európai Parlament (EP) elnöke még a Tízparancsolatra is hivatkozott, Guy Verhofstadt, az EP liberális frakciójának vezetője átlátta a helyzetet és azt mondta: a magyar miniszterelnök most provokál. Frans Timmermans a vita végén megkérte Orbán Viktort, hogy ne csináljon karikatúrát az Európai Bizottság migrációs javaslataiból. A magyar EP-képviselők reakciója az elvárható volt: Újhelyi István (MSZP) összetépte a migrációs ügyekkel foglalkozó kérdőívet, Jávor Benedek (PM) a Jobbik felé sodródó Orbánról beszélt, ám Gál Kinga (Fidesz) megvédte a sillabuszt, mondván, az az egyszerű emberek nyelvén szól, az egyszerű népnek. (Felkérném, hogy mutasson már nekem egy egyszerű embert, mert az a tapasztalatom, melyben Móricz Zsigmond is megerősít, hogy egyszerű ember nincsen, csak bonyolult).

Egyszóval, zajlott az élet, zúgott a lég az ülésteremben. De vajon megértett bármit az ellene felhozottakból a magyar kormányfő? Dehogy értett.

Megannyi vox clamantis in deserto.

Azt válaszolta, hogy:

1. Mindenről az EU tehet.
2. Amiről nem az EU tehet, arról is ők tehetnek.
3. Az illiberalizmus logikus dolog, hiszen, ha a liberalizmus csődöt mondott, akkor az ellenkezője csak jó lehet. (Én magam egyrészt nem vagyok olyan biztos a liberalizmus csődjében, még a válságában sem, másfelől meg, ha nem akarom, hogy felrúgjanak a Holdba, nem az a legjobb módszer az elkerülésére, hogy beugrom a csordakútba…).
4. Itten Magyarországot, édes hazánkot bántsák! (Felzúdult az ülésterem, és pergőtűzként magyarázta minden jelenlévő, hogy dehogy Magyarország a célpont, dehogy a magyar nép: csakis és kizárólag Orbán Viktor és politikája a kritika tárgya).
5. Én, Orbán Viktor, vagyok Magyarország, személyemben.
6. Az EB-i javaslat abszurd, majdnem őrültség. Itt mindenki majdnem őrült. Na jó: én nem.
7. De ha már benéztem, ténsurak, követelem, hogy az EP nyisson nyílt és termékeny vitát a bevándorlás és a halálbüntetés kérdéséről, mert nem igaz, hogy nem lehet vitatkozni ezekről.

Majd ruganyos léptekkel, a saját lábán haladva elhagyta az üléstermet, és tartott egy sajtótájékoztatót. Ezen első sorban az hangzott el, hogy mindenki hülye, senki sem tud magyarul, a magyar szövegek a világ egyetlen más nyelvére sem lefordíthatóak, más nyelvek is alig fordíthatóak magyarra. (Hát, azért a magyar nem épp szogd vagy ómongol, hogy rejtély legyen a nyelvészek előtt… csak kényelmesebb azt hazudni a kérdőívekről, hogy rossz a fordításuk). Idézzünk pontosan, szépen,a hogy klasszikusoktól illik:

„Mint egy szertartásnál, vannak a kötelező rituális elemek, ezeket most mind megkaptuk. A vallási rituálé elemeinek funkciója van, de annak, hogy tizenhatodszorra is megkérdőjelezzék a demokráciát Magyarországon, annak nincs értelme.”

„Az “illiberális demokrácia” kifejezés magyarul például egy normális szó.”

„Peches kéviselők ülnek az EP-ben, akik nem beszélnek magyarul és nem értik a kérdéseimet.”

„Igaz, nem brüsszeliül vannak írva…”

Mondott még mást is, odafentről, a magas lóról, sokat, szépet, de ez volt a veleje. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazajött.

Jól végezte dolgát?

A maga szempontjából igen. Minket ugyan tönkretett, de a maga érdekeit remekül képviselte. Sikerült a szentmise közepébe beledudálnia – ha már ceremóniákat emleget – sikerült mindenki ellenszenvét felkeltenie, elsősorban azzal, hogy mindenkit szépen, sorban, fölényesen lehülyézett. Aztán sikerült egy ügyes kis aknát is elhelyeznie az Unió ebédlőasztala alatt, egy időzített bombát, ami vasárnap délben kell robbanjon majd, ebédidőben – ő persze valamiért aznap késni fog.

A halálbüntetésről és a bevándorlásról rendezett nyílt vitáról van szó. Ugyanis, ha nem rendezik meg, és ezt mondaná a józan ész, akkor a magyar politika hangosan fogja kiabálni, méghozzá Putyin elnökkel kórusban, mennyire nem demokrata az Unió, ha viszont megrendezik, és nyílt is lesz, demokratikus is, akkor sosem látott, pompás színpadot nyújt majd minden európai neonáci számára véleményük kifejtéséhez. Hiszen ezekben a kérdésekben többnyire a neonáciknak szokott markáns véleménye lenni. Hadd segítsek az Uniónak: szerintem azért nem szabad megrendezni, amiért nem tartunk vitaestet a vérfertőzésről vagy a nekrofíliáról sem, jóllehet azok is létező jelenségek. Valamint nem vitatjuk meg, lehet-e dobbal verebet fogni. A spártaiaknak nem volt törvényük az apagyilkosságra, mert nem is ismerték ezt a bűnt. No hát: az Unió egyik alaptétele az emberélet szentsége, az uniós állam nem öl, semmiképpen sem, a saját polgárát főleg nem – nincs miről vitázni. És ezen mód szent az emberélet mentése vagy annak kísérlete is. Ez a vita csak azt a célt szolgálná, hogy gyengüljenek meg ez EU alapértékei, ezáltal erősödjön a nemzetállamok autonómiája. Quod erat demonstrandum.

Hanem a történtek fényében – velünk, magyarokkal mi lesz?

Semmi. Elkárhozunk és a pokolba kerülünk, már visz is az ördög.

Ugyanis a tegnapi orbániáda világos tanulsága az volt, hogy a halálbüntetésről és a bevándorlásról tartott népszavazást mindenképpen megtartják, ha piros hó esik augusztus huszadikán, akkor is. És mindkét kérdésben a kormány álláspontját fogja megszavazni a magyar nemzet, elsöprő többséggel. Ugyanis nincs olyan magyar politikai formáció, amelyiknek ne lenne meg a maga gyűlölt kisebbsége, akiktől a legszívesebben elevenen megnyúzás vagy máglya útján szabadulna meg. Igen, a baloldaliaknak is megvan, tessenek megnyugodni. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyszerre születtem izraelitának és romániai magyarnak, tehát mindkét oldalnak egyformán van módja és alkalma gyűlölni engem. Lesz is majd nagy kravall az akasztásomon, össze fognak veszni, melyik oldal kössön fel. Legalább a végén még röhögök egy jót. Másfelől, abban minden igaz magyar egyetért, hogy dögöljön meg, aki bevándorol, és aki meg már itt van, ne legyen itt. Na jó, csak a vagyona, az maradhat. A bevándorlást leállítani sem lesz egyszerű, de a már ittlévőktől megszabadulni kizárólag agyonverés útján lehet majd, és ehhez jól jön a halálbüntetés legalizálása. Szóval, ne tessenek félni, ezt megszavazzák majd.

hát igen, a berlini rokon – a porosz tata – elég fájdalmas tud lenni ürítéskor

Ha meg az Unió kizár minket, az az ő bajuk lesz, mondjuk majd dacos-szittyás vállvonogatással, ha minden határ bezárul előttünk, legalább nem pazaroljuk el magunkat külországban, építhetjük a Nemzeti Együttműködés Rendszerét magunknak.

Már, aki megmarad – mert lehet a gyűlölt bevándorló ötödik generációs is, és senki sem ismeri az összes ükapját. Minden csak törvény kérdése, azt meg ingyen hozzák, szükség és igény szerint.

Szóval, magyarok, szép lesz, nagyon szép, Orbán Viktor megágyazott nekünk parázzsal, zsarátnokkal, mi meg majd fújtatjuk, míg belé nem fekhetünk, hogy ki ne aludjék.

Ez a szép a Nemzeti Együttműködésben.

A nemzet együttműködik kedves vezetőjével, ki azért, mert imádja, ki azért mert utálja.

Köszönjük magunknak.

Szele Tamás/ HUPPA.Hu