Reflexiók egy remek vitairathoz

2015 július 13 2:09 du.5 hozzászólás

Csak álltam a nyíregyházi piaccsarnokban és bámészkodtam, ahelyett, hogy megvettem volna a Briganti nevű négylábú biztonsági őrünknek a messzemenően kijáró kacsacsontokat. Az állateledel bolt előtt ugyanis élénken mozgott egy társaság. Öt vagy hat erős férfi, és a parancsnokló négy, korántsem cingár asszonyság méretett fagyasztott egész csirkét, és jegyezgették a súlyokat. Már a harmadik nagyobb – M30-as – rekesz tartalmát pakolták a jókora műanyag táskáikba, de látszott, hogy az összes megérkezett árut meg akarják vásárolni. És sikerült is nekik.
Cigányok voltak. Korántsem nyomorgók. Jól öltözöttek, frissen borotvált férfiak, harsányan sminkelt nők. Azt úgy kapásból kizártam, hogy a legalább kéttucatnyi táska tartalmát ők fogyasztják majd el, paprikásnak vagy rántva. Már tudtam, hogy számos cigány kereskedik a különféle állateledelekkel, főként kutyáknak gyártott szalámival. Lehúzzák a héját, s úgy adják el sorstársaiknak. Ahogy mondani szokták, egy percent haszonnal: egyért veszik, s kettőért adják. A kutyaszalámi így is olcsó, és – tudtommal – még senki nem betegedett meg tőle.

Az állateledellel történő, s ilyen célú kereskedés már évek óta rendszeres a hazai cigányaink között. Sem a csirkét, sem a többit nem szabadna emberi fogyasztásra használni, hiszen oka volt annak, hogy a baromfi feldolgozóban az állatorvos elkoboztatta a beteg szárnyast. Nem szárny- vagy lábtörés, nem is technológiai selejt okán, nem, ezek majd „nem szabványos” vagy negyedosztályú áruként kerülnek forgalomba. Jóval olcsóbbak, mint a hibátlanok, de még mindig eléggé drágák ahhoz, hogy a pénzszűkében élő családok megvegyék.

Mi történt itt? Egyszerű. A dögkutakat felszámolták, noha anno a legszegényebbek képesek voltak onnan akár sertést, akár borjút, akár mást hazavinni, s megfőzni. „A cigányság húst hússal eszik” – mondta erről barátom, ismervén a szokásokat. Krumplit, rizset vagy galuskát ritkán, és csakis az emancipálódottabb családoknál készítenek. Salátát, főzeléket szinte soha. A húst pedig elő kell teremteni. Pénz kérdése. Sok „háztáji” kereskedő rájött erre, vagyis megtalálta a forrást, a módszert, és üzletel az állateledellel. Nem tehetségtelen népség ez, képes gyors és megvalósítható reakciókra.

Ők fedezték föl a cigarettázás új alapanyagát is. Sokáig a Kárpátaljáról beáramló, olcsó ukrán cigarettát szívták, és nem ketten, mert a cigányság óriási többsége dohányzik. (Gulácsi orvos: Mind! És hiába mondom a magamét, semmi eredmény!) Csakhogy egyre nehezebb a csempészés, mind több a bukta, és persze mind drágább itthon a zárjegy nélküli, odaáti cigaretta is. Meg kellett valamiképp oldani. Megoldották. Szabolcsban termelik a hazai nyersdohány 80-85 százalékát. A pipások már évtizedekkel ezelőtt is rendszerint elloptak két-három póré száradó dohánylevelet. (A pórékat a pajtákban kötötték föl az erre szolgáló gerendákra, legalább hat méter hosszan. Szép sárgára száradtak ott a letört és felfűzött levelek, ám komoly súlya maradt a hosszú pórénak. De vitték.) Ma már gázzal vagy olajjal működő szárítók vannak, s onnan a pipásoknak se könnyű lopkodni. Csakhogy a dohányföldeken igen sok cigány dolgozik. Évente a nyilatkozatok szerint tizenkét-, vagy tizenötezer. És kell is ennyi napszámos, mert ezt a munkát, főként a törést kézzel végzik. Ha a cigányok kiszállnának ezen ágazatból, összeomlana a magyar dohánytermesztés.

Előbb hazavittek a táskában két-három zöld dohánylevelet. Akár naponta. (A törés szezonja hónapokig tart.) Megszárították, éles késsel apróra vágták. Lehetett belőle cigarettát sodorni. Aztán – mondom tehetséges nép ez – kitalálták, hogy tésztakészítő géppel nem cérnametéltet vágnak, hanem dohányt. Csak gyorsabban ment. Végül már kilós csomagokban – ára háromezer forint körül alakult – eladták. És mindig volt vevő! Manapság már nemcsak cigányok üzletelnek a szűzdohánnyal, hanem a többi magyar is, és a megyei lap naponta közli, éppen hány kiló finánc nem látta dohányra bukkant a hatóság. Bizony, nemcsak nyolc-tíz kilós fogásokról van szó, hanem olykor több mázsásról is. (A feláldozott Bereg című szociográfiámban /Magyarország felfedezése sorozat, Osiris, 2004./ találtam a valós formulát: cigányok és a többi magyar. Azóta maradok ennél.)

Mindezek Debreczeni József kiváló könyvének olvastán jutottak eszembe. (Ne bántsd a cigányt! – DE.HUKÖNYV, 2014.) A politikai vitairatnak nevezett műfajú könyv alapos felkészülés után született. A történész képzettségű szerző remekül elemzi a régmúltat is, a jelent is. Hogyan kerültek hazánkba cigányok, hogyan illeszkedtek be, miként éltek a középkorban, és milyen folyamatok játszódtak le náluk a modern kor hatására. Debreczeni 900 ezerre becsüli az országban élő cigányok létszámát. Biztosat ez ügyben nehéz állítani. A legutóbbi népszámlálás során, 2011-ben alig több mint harmada vallotta magát cigánynak, vagyis 315.538 fő. Két népszámlálás között bő másfélszeresére nőtt e szám, no, nem a cigányoké, hanem az identitásukat nyíltan vállalók száma. A népszámlálás és Debreczeni adatai között jókora a távolság, ám a valóság bizonyára a könyv szerzőjének becsléséhez áll a legközelebb. És lehetséges, hogy pár év múltán az ő adata lesz a realitás.

Voltaképpen az is vitatható, s legalábbis kétséges, hogy ki nevezhető cigánynak. A kilencvenes évek elején megkerestek bennünket Eperjeskéről egy cigányszervezet képviselői. Éveken át pátyolgattuk a tevékenységüket, írtam a pályázataikat, a nejem könyvelte a bizonylataikat, s tanácsokkal is ellátta őket. (Egy ellenőrzés során itt találkozhattam Bíró Andrással, az Autonómia Alapítvány kezdeményezőjével és elnökével. Mélyen meghajlok az alapítvány munkája előtt, és persze Bíró András előtt is.) Ebben a szervezetben a házasságok négyötöde vegyes volt: egy cigány és egy a többi magyar közül. Hol a férj, hol a feleség. Nélkülöztek rendesen! Rettentő nehezen éltek, és napirenden volt az éhezés is. A falu jegyzőnőjét nem érdekelte a vegyes házasságok sora, ha a szervezetről beszélt, akkor csak így rikoltott: „A kisebbsé-é-ég!” És mintha köpött volna.

Nos, a vegyes házasságokban mik a gyerekek? Cigányok közé tartoznak-é, vagy a többi magyar közé? Ám vannak itt nehezebb esetek is. Szomszédunk Tibi és családja. Tibi cigány, a felesége nem az. Hét gyerekük van, a legnagyobbak már erősen kamaszodnak. Ránézésre senki nem találná ki, hogy cigány az apjuk. Dolgozik, aki csak bír. Tibiért reggel hatkor jön az autó, viszi a tetőfedő vállalkozó. Olykor egy fiú is vele tart, nyilván a munka természete és sürgőssége okán. A nagyobbak itthon látják el az állatokat, a két lovat és a két négy mázsa körüli bikát. A kertjüket lehetetlen még felszántani is, a felét nádas foglalja el, de a maradék gyep jó legeltetést ígér minden évben. Van kocájuk, és olykor malacokat adnak el. Ha a tetőfedésben nincs munka, akkor Tibi mindent vállal, beleértve a dohánybeli teendőket is.

Az igazi gond, hogy a cigányság döntő többsége a mélyszegény polgártársaink százezrei (milliói?) közé tartozik. A rendszerváltozással törvényszerűen bekövetkező munkanélküliség őket is erősen érintette, és utána nem voltak képesek választ adni a kihívásokra. Mondták erre okos politikusaink, hogy képzetlenek. Igaz. Többnyire azok. Tehát képezni kell őket. Óriási pénzek, tíz- és tízmilliárdok folytak e cél megvalósítására, oktató szervezetek jöttek létre, dübörgött az általános iskolai tanítás – vagy inkább: „tanítás” -, sőt szakmák sorát kínálták föl a cigányságnak. A politikai osztály elégedetten dorombolt. „Mindent megtettünk az érdekükben!” Semmit nem ért. A cigányság egy arasszal se jutott előbbre. Szakmával se tudtak elhelyezkedni, mert nem alkalmazták őket. Talán jogosan. Gyorstalpalóval ugyanis még szerény tudás se nagyon szerezhető, ráadásul a munkához való viszonyukat is gyakorta kifogásolták, és nem alaptalanul. Ha nem bizonyított valaki – miként Tibi a tetőfedőnél – akár éveken át, akkor nehezen tudott megragadni. A dohánytermesztésben főként azért sikeresek, mert a többi magyar közül alig-alig vállalják e kemény munkát, izmos fiatalok meg egyáltalán nem.

Ott tartunk, hogy a baj szinte föl sem mérhető. „Ki kell mondani: két évtizeddel a rendszerváltozás után a társadalom ítélete szerint megbukott a demokratikus (baloldali, liberális, antirasszista) romapolitika. Nem mellesleg a parlamentáris demokráciával együtt.” (Im. 169.oldal).
Mert nem elég gond a megoldás, még a bajokat kihasználók is kerültek, egy újnáci párt, s mögötte a magyar SA-szerűségek. Hogy ennek mi lesz a vége, az kiszámíthatatlan. Tudok esetről – pár éve történt Nyírbogdányban -, hogy az egyik feketeruhás szervezet felvonulást tervezett a cigányok lakta utcákon. Jókora tömeg várta őket, cigányokból persze, és tudott volt, hogy elegáns kocsin érkező vállalkozók is kerültek közéjük, nem is egy pisztollyal a belső zsebben. A gárda felvonulása elmaradt, és azóta sem próbálkoztak újra a környéken. Ám ne nyugodjunk meg. Igencsak puskaporos a levegő.

Tapasztalataim szerint azon településeken, ahol találnak valamiféle munkát – és itt nem a rabszolgasorsra emlékeztető közmunkára gondolok -, kevesebb a cigányság és a többi magyar között az ütközés, olykor nincs is ilyen. Elsőnek – úgy vélem – megélhetést kellene e tömegnek találni, persze nem a nanotechnikában, vagy az autógyártásban. Van-e rés a modernizálódott gazdaságban? Van. Gazdaságpolitikai feladat ennek fölfedezése és megvalósítása. Ezzel egyáltalán nem foglalkozott az elmúlt huszonöt évben a politikai osztály. A társadalmi béke első feltétele mégis a tömegek megélhetése, cigányé és a többi magyaré egyaránt.

Csakhogy vannak itt más gondok is.
„A hazai roma elit zöme nem tudott, nem akart szembenézni azzal, hogy a romák nem elsősorban a kirekesztés áldozatai, hanem a modernizáció vesztesei: saját roncsolt, premodern társadalmi struktúrájuk foglyai. Nem tudják, nem akarják megérteni: a romakérdés – a valóban létező és drámaian növekvő többségi diszkrimináció ellenére – nem emberjogi, hanem társadalmi probléma, melynek kezelését rontja a harcos emberjogi aktivitás.” (Im. 184.oldal).
Igaz is, némileg vitatható is. Az átlagos magyar polgárt nem érdeklik az emberjogi kérdések. Utálnak mindenkit, akit nem tartanak magyarnak, még a kitalált népet, a pirézeket is. (Egy fölmérésben hozták föl példának, és a többség be sem engedné őket az országba. Mit keresnének itt?) Másfél százados a nemzetiségekkel szemben népünkbe oltott averzió. Tóttal, oláhval, ráccal. Roppant vékony az a réteg, amelynek mond valamit az a fogalom, hogy emberjog. Pláne, ha cigányokról van szó. Miért nem dolgoznak? Miért csak a segélyt várják? Miért lopnak? (Most hagyjuk azt, hogy a cigánylopások tízévnyi tétele sem ér föl egy kicsike brókercég dobásával, noha a brókerek között kizárólag a többi magyar közül dolgozott. A politikusok zabrálásával már nem is szabad összehasonlítani.)

Az emberjogi küzdelmet azonban mégsem lehet se fölöslegesnek, se károsnak tekinteni. A baj az, ha csupán erről van szó, és megfeledkeznek a lényegi kérdésről, a megélhetésről. Hogy nem követelnek megfelelő gazdasági intézkedéseket. A társadalmi feszültségek levezetése csupán ezek nyomában lehetséges. Már persze, ha célravezetők.
„A cigányügy az egyik legsúlyosabb társadalompolitikai üggyé vált – írja Debreczeni. (Im.249.oldal). – Más megfogalmazásban a magyar-cigány együttélés kérdése az egyik legfontosabb nemzeti sorskérdés. A magyar nemzet jövője most már attól is függ, hogy a magyar cigányság társadalmi helyzete és a magyarsághoz való viszonya hogyan alakul…”

Bizony. Ez a történelmi lecke. Megint. A magyar szupremácia újjáélesztése, uralma, vagy az ésszerűség. És tagadhatja párt, mozgalom, tagadhatja pár millió polgártársunk, és nem törődhet vele az önző politikai osztály egyetlen szegmense sem – az ébredés újra iszonyú lesz.

Kun István

5 hozzászólás

  • Jó, nagyon jó!
    Egyetlen gondom az a szóhasználat, hogy magyar vagy cigány. Mert nem vagy, hanem és. Magyar cigányok és/vagy cigány magyarok. Ráadásul kezdenek elmosódni a határok, megy a keveredés. (Ez nem újság a szerzőnek, a cikk alapján semmiképp, meg mintha az ÉS-ben is ő írt volna, hacsak nem egyszerű névazonosságról van szó, de szerintem jól gondolom, szóval ő is tudja, e rövid cikkben szól is erről, csak nem ezt hangsúlyozza.)
    Igen, elsősorban gazdaságpolitikai és közoktatás-politikai feladatról lenne szó, ha kis országunkat nem kisstílű „szocialista” maffiózók és megalomániás fasiszták kormányoznák felváltva.

    Követelni – ezektől?! Ezektől nem lehet követelni. Ezeket el kell küldeni.

  • sebestyén eszter

    „A politikai osztály elégedetten dorombolt. „Mindent megtettünk az érdekükben!” Semmit nem ért.” — ha mindent megtettek volna, ért volna valamit. CSAK szimbolikus cselekedetek voltak, és ha esetleg nagy ritkán mégse, akkor szegénység szociológusoknak adták a kormányok a problémát. óriási hiba volt, és ha valaki szólni mert, h ez kulturális probléma, lenácizták, visszadobták az irományait, ha kicsit „pícibben”, civilizációs problémát emlegetett, akkor le volt hurrogva. tessék, itt az eredmény. ilyen az, amikor egy értelmiségi gettó (egy kávéház asztaltársaság) kirekeszti a frissebb tudásúakat, akár egy akadémiai, akár egy kormányzati műhelymunkából.
    írom ezt úgy, hogy nem vagyok szociológus, csak láttam sokat „trianonnál”, és láttam, hogy mindenhol a – szerintem – téves eszméket képviselők kerekedtek felül, mert ők voltak a megbízhatók. jól sikerült. itt a végeláthatatlan társadalmi konfliktus. ami amúgy is lenne, csak plusz a fasiszta fidesz élezi és gerjeszti.

  • Még nem olvastam Debreczeni könyvét, de a cikk alapján biztos megveszem.

    Egy facebook bejegyzésben én is megpendítettem a gondolatot, hogy ha az eddig követett romapolitika eredménye negyed század után a nagy nulla, akkor új utakat, új elveket, új megoldásokat kell keresni.

    Ennyit írtam, nem többet. Olyan rasszista is lettem azonnal bizonyos körökben, mint ide Lacháza.

  • Csak egy megjegyzés :
    Nincs még egy ország , még egy nép e Földtekén,
    ahol és akik annyi pejoratív jelzővel tudnának megnevezni más nációkat:

    Cselákok
    Ruszkik
    Svábok
    Hüjeamcsik
    Tótok
    Koggerók vagy füstösképűek
    Békazabálók
    Szőröstalpúrománok
    Macskazabálótaljánok

    Meg még a fenetudja miket nem találnak ki végtelen felsöbbrendüségi érzéseikből kifolyólag, a kocsmák ócska sörszagú ájerjáben..

  • sebestyén eszter

    @Geyza,

    fentiekhez még: brazil gépsor, brazil automata, ferdeszemű, sárga*, büdös zsidó, taknyos zsidó, skalpoló indián, bogárevő, csigazabáló, jenkik** stb.

    *míg a magyarban a fekete (és néger) nem pejor., a sárga igen (és a nigger is)

    **a jenki is pejor. a magyarban

    „felsöbbrendüségi érzéseikből kifolyólag, a kocsmák ócska sörszagú ájerjáben” — éppen KISEBBRENDŰSÉGI ÉRZÉSBŐL eredően, amelynek a kompenzációja (énvédelem miatt) a felsőbbrendűségi érzés, az én fölényre törekszik, hogy elnyomja, hogy kisebbrendűségi érzését. tipikus példája, hogy alacsony termetű emberek hatalomra törnek.
    igazán részletkérdés, de ha már említettem ezt a tipikus példát, azért írom azt is, h a kisebbrendűségi érzésben meg kell különböztetni a
    – lelki
    – testi
    – intellektuális
    kompenzációt.
    szintén tipikus pld. szeretethiányos környezetben felnövő gyerek nagy kutató vagy feltaláló lesz.