Lacit évekkel ezelőtt ismertem meg, egy Nolblogon szerveződött baráti társaság – amolyan amatőr tollforgatók és egyéb komédiások – egyik összejövetelén. Mondom magamnak, de ismerős ez a pasas!  Amikor megszólalt – az a jellegzetes hangszín, az a kissé lassú – vagy inkább megfontolt mondatszerkesztés, az a hajviselet –  hát persze, a pasi a TV-ből, messzi ifjúságomból. Örökifjú volt, ráadásul néhányunkat, amolyan későn érő, önjelölt zsurnalisztákat még pátyolgatott is a MUOSZon belül, a maga szerény eszközeivel. Sajnos, önmaga által vállalt visszavonultsága nem adta meg az intenzív találkozások lehetőségét. Persze, mindig biztattuk magunkat, hogy na, majd most, ezen a hétvégén, kimegyünk hozzá, elüldögélünk, elbeszélgetünk, de valahogy ezekből a hétvégékből nem lett semmi. Most már nem is lesz…

A 90-es évek közepén az újjáalakult Etikai Bizottság ülésén ismertem meg. Jogászdoktor volt, gyakorlati ismeretekkel, de már akkor megfogalmazta azt, amit egész itteni működésének idejére jellemzőnek tartott: „nem jogászkodni kell itt, mert az etikai grémium mindig a szándékra kíváncsi”. És hozzátette azt is, hogy általában a szakmai szabályok áthágása vezet az etikátlan magatartáshoz. Ez még a nyomtatott sajtó korszaka volt, a panaszok zöme azzal függött össze, hogy egy interjút hogyan etikus megrövidíteni. Sokat dolgozott azon, hogy legyenek iránymutató szabályok. Ha kérték, hogy előbb az etikai grémium ítéljen és azután indítanak pert – megelőzte a jogi érvelést, és azt hangoztatta: lehetünk annál szigorúbbak is de megengedőbbek is –, nekünk a szándék vizsgálata a fontos.

Egy közgyűlési vitában arra hívta fel a figyelmet, hogy amit elhatároztunk, valamiképp kodifikálni is kell; azt mondta: „a római nép Szenátusa nem fogalmaz –, azt valakinek el kell végezni”. A kódexet ehhez a felvetődött panaszok tükrében rendszeresen módosítottuk is, de a közgyűlések kevés törődést mutattak az eredménnyel. Mindazonáltal televíziós múltja lehetővé tette, hogy a médiavilág változásával együtt tudjon haladni.

Szervezője volt annak, hogy a MÚOSZ a többi újságíró-szövetséggel közösen, együttműködve ennek az etikai elvárásnak az élére álljon, az egykori Magyar Újságírók Etikai Együttműködési Testületének alapítólevelét a MÚOSZ részéről ő jegyezte. Ez azóta Média Önszabályozó Testületté alakult át, felöleli a fejlődés kínálta valamennyi területet: az internetes kommunikációt éppúgy, mint a rádiós-tévés világot.

Haladó és baloldali meggyőződése ellenére néha éppen erről a térfélről érték támadások, tapasztalt meg nem értést –, mert mindvégig úgy gondolkodott, hogy a „kettős mérce” alkalmazása megengedhetetlen.

Röviddel az élő adás előtt be lehetett ráncigálni őt egy tévéstúdióba, beszélgetőtársnak és a műsor érdekes lett, számos telefonhívást kiváltó. Mert tudott úgy oktatni, hogy ne legyen tanáros, a hallgatói is szerették. Visszafogott volt, nem hivalgott szenvedélyekkel, mértéktartóan írt és beszélt. Tűrni is tudott: a füredi szívkórház teraszán gyermekkönyvet írt – igyekezett Európára figyelni.

Életműve? Egy gyorsan változó, szenvedélyektől fűtött korban a jó modor apostola volt, eligazodott a Tórában éppúgy, mint az Újszövetségben, a mi szakmai szövetségünk Aranytollasaként, és az etikai grémium tiszteletbeli elnökeként. Most, amikor leírom, látom, hogy mindez mennyire nem kevés.

Az „emlékmás”, a „recall”, ha személyiségének hiánya szóba jön, azt fogja felidézni, hogy úgy dolgozott köztünk és velünk, hogy nem csak olvasta, de írta is a könyveket, s mindeközben az új internetes megjelenési formákról is igyekezett eligazítót megfogalmazni. És mindezért a folytatásban is kissé közöttünk lesz.