„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet”…¹

Önbecsülés

A természeti – (isteni-), emberi törvénytől, és a közvéleménytől való függetlenség képessége az önbecsülés. Az önbecsülés² akkor tehet boldoggá, sikeressé, ha közelebb visz az isteni törvényhez, nem megy szembe az emberi törvénnyel és megfelel a közvéleménynek, ám hiába a vágy, lehetetlen egyszerre mindháromnak megfelelni.

Közönségesség

Amikor megszűnik bennünk a kétely és azt képzeljük, hogy az isteni-, emberi törvénynek és a közvéleménynek egyszerre teszünk eleget, önmagunkat (önbecsünket) adjuk fel, közönségessé válunk, és nem marad számunkra másutt hely, mint a nyilvános kivégzéseket kéjjel bámuló tömegben.

Barátaink

Rémülten látjuk, amikor teljes értékű emberek, barátaink kórusban ítélkeznek mások felett. Nézzük, ahogy rombolja lelküket a harag kéjérzete, közönségesek. Vajon, amikor a hatalom válik közönségessé, amikor a hatalom a csőcselék, (és ez nem a csőcselék hatalma) akkor mindünknek közönségessé kell, válnunk? Ilyenkor a szabadon gondolkodónak Jézus és Seneca sorsa jut, – hiszen a csőcselék nem kíméletes – esetleg Jónás vagy a névtelen remeték sorsa; a nevetségesség a szabadsághívők járandósága?

Hordó

Látom magam előtt Giordano Brunót, amint kivágott nyelvvel, vérző szájjal magánhangzókat hebeg a máglyán, és legnagyobb kínja nem a tűz, hanem, hogy nem kiálthatja világgá tanait. Brunóként álljunk hordóra, és (hajszárítótól) lobogó hajjal hirdessük azt az isteni törvényt, aminek nem vagyunk tudói?

Fehér…

Nekünk, liberálisoknak nem jó se a fehér, se a fekete, csak valami őrült tarkaság, a színek milliós káosza, semmi rend, semmi fegyelem, se sorok, se fehér, se fekete. Írom ezt sorba rakott, fekete betűkkel fehér alapon.

A tao

Nem könnyű haladni az isteni,- emberi törvények és a közvélemény rögös útján. Néha a legszélesebb sztráda szakadékba visz, máskor bozóton, mocsáron át vezet a helyes út. Közben egyetlen iránytűnk az önbecsülés, amit akkor csap be a bennünk lévő gyávaság, vagy a hét főbűn bármelyike, amikor kedve tartja.

És mégsem…

És mégsem a Paradicsomba szeretnénk visszatérni, a megváló nem a mennyek országával, a paradicsommal; hanem az örök élet ígéretével hiteget. Talán tudja, hogy nem a boldog gyermekkor világa (Paradicsom); sem az akarat-nélküli angyali lét (mennyország) a vágyunk; hanem az (örök) élet, és az Ádámtól-Évától kapott szabadság, az ősbűn.

Liberté

Nekünk szabadság kell, meg rend, a színek milliós káosza, és sorba rakott fekete betűk fehér papíron. A jó és a rossz közötti választás lehetősége. Ádám és Éva utódai vagyunk, Ők ettek a tudás fájáról, és miénk lett az eredendő bűn: a jó és rossz választás lehetősége. Ne ígérjetek Paradicsomot, se mennyeket, mert mi élni akarunk, emberként és szabadon.

Epilógus

„Ha legalább tízet találok, akkor sem pusztítom el”³ Szodomában nem volt tíz igaz.