Akiknek volt bátorságuk (1. rész)

2016 április 6 8:25 de.4 hozzászólás

Vannak helyzetek, amikor egy, a választók akaratával, legitim választásokon hatalomra jutott pártot vagy rendszert, amikor bebizonyosodik róla, hogy a saját nemzete sírját ássa, morális okokból, a nemzet érdekeinek fölismerése révén, erőszakkal kell eltávolítani azoknak, akik vállalják ennek minden kockázatát és ódiumát. Adolf Hitler 1933 január 30-án a német demokrácia kereteiben biztosított legitim módon került hatalomra, s a parlamenti kétharmad birtokában törvényesen megszavazott ún. felhatalmazási törvénnyel (Ermächtigungsgesetz) lényegében Németország egyeduralkodójává emelkedett. A következő 12 évben a világtörténelem legnagyobb és legpusztítóbb háborúja szakadt a világra, 52 millió áldozatot követelve, köztük 6 millió, származásuk miatt meggyilkolt zsidót. Történetünk azoknak a németeknek az életútját járja körül, akik a legnagyobb sötétség idején, életük feláldozása árán is készek voltak a világtörténelem legnagyobb gonosztevőjét és rendszerét megsemmisíteni.

Orange Resistance / Shelly Leitheiser

Orange Resistance / Shelly Leitheiser

Első rész: a kezdetek 

 1943-ban a keleti fronton küzdő három német hadseregcsoport közül Hitler ökle újra a Közép Hadseregcsoport volt. 1941. során is ők támadtak először, ők jutottak el Moszkva alá, majd a kudarcba fulladt délkeleti előretörés és a sztálingrádi katasztrófa után megint erre a hadseregcsoportra hárult a legnehezebb feladat: a hadászati kezdeményezés visszaszerzése. Létszámban és fegyverzetben, valamint a védelmezett frontszakasz kiterjedésében is nekik jutott a legnagyobb rész, s július 5-én, a kurszki csata első napjának hajnalán ők szembesültek a keserű ténnyel: az oroszok tudják a támadás időpontját.

A parancsnok, Hans von Kluge tábornagy még ekkor sem tudta, hogy tisztikarában a Wehrmacht többi hadseregéhez képest itt van a legtöbb olyan tiszt és főtiszt, akik Németország érdekében hajlandóak mindent elkövetni Hitler megbuktatásáért, bár ősi porosz nemesi származása révén ő se állhatta ki a felkapaszkodott náci arisztokráciát.

A Wehrmacht tisztikarának többsége ekkor már világosan látta, hogy hadászati szempontból nem lehet megnyerni a háborút. Bár a kezdeti gazdasági, majd hadi sikerek sok katonai vezetőt náci szimpatizánssá tettek, hiszen az I. világháború okozta megaláztatások megtorlása húsz év elteltével is nemzeti érdek volt, de a vereség előérzete újra felszínre hozta a józanságot. Az Oswald Spengler szerinti hagyományos porosz értékrend: a realitásérzék, fegyelem, testületi szellem, a teljesítmény pártatlan elismerése, a kicsapongás és a kényelmesség megvetése alapján álló hugenotta racionalizmus szembefordult a wagneri önimádó és önpusztító, a germán regék ködébe vesző pogány náci misztikával és annak megtestesítőivel. Az ország pusztulása, a barbár légitámadások és az emberfeletti erőfeszítések a háború ötödik évére már nemcsak a patríciusok egy része, de a plebejusok előtt is csak a kilátástalanság érzésének mértékét fokozta.

1943. tavaszán a gondolkodni merészelő tisztek még nem voltak tisztában azzal, hogy a szövetségesek Németországgal nem kívánnak együttműködni Hitler megbuktatása után sem, de azt már tudták: az ország becsületét csak az mentheti meg, ha felszámolják a nácizmust. Ez a látszólag idealista szemlélet nagyon is racionális alapokkal bírt: a nemzet fennmaradásának érdeke előbbre való volt a mindenkori uralkodó rezsim szempontjainál, Poroszország pedig éppen ennek a gondolkodásmódnak köszönhette felemelkedését.

Kluge törzsében Henning von Tresckow ezredes is képes volt szakítani a hatalom felé való hagyományos porosz lojalitással, s már a háború kitörése előtt tervezte a diktátor eltávolítását. Unokatestvére és barátja, Fabian von Schlabrendorff 1943. március 13-án időzített bombát rejtett el Hitler gépén, mely Kelet-Poroszországból Szmolenszkbe, a Közép Hadseregcsoport meglátogatására vitte a Führert. A hidegben a szerkezet csődöt mondott, s az utas épségben megérkezett. Tresckow nem sokkal ezután ezt írta naplójába: „Németországnak és az egész világnak megszabadítása a történelem legnagyobb gonosztevőjétől olyan tett, amely méltán kerülhet ártatlanok életébe is.” Baráti köréből egy bátor lovastiszt, Rudolf Christoph von Gersdorff báró volt az, aki vállalta a következő merényletet: Hitlerrel együtt önmagát is kész volt a levegőbe röpíteni.

A Führer 1943. március 21-én a hősök emléknapján látogatást tett a berlini hadimúzeumban, hogy megtekintse a Közép Hadseregcsoport kiállítását. Éppen egy hét telt el a repülőgép elleni sikertelen merénylet óta. Gersdorff ezredest bízták meg, hogy a vezért végigvezesse a kiállításon. Testére erősítve bomba, tízperces időzítéssel. Hitlert a várakozással ellentétben nem érdekli a keleti frontról származó hadizsákmány, s futólépésben vág át a termeken. Gersdorff nem tágít mellőle. A vezérnek tíz perc sem kellett, hogy marsalljai élén elhagyja a múzeumot, így a merénylet ismét meghiúsult.

Tresckow a kurszki vereség után ismét megkereste von Klugét, és a másik neves tábornokkal, Erich von Mansteinnal együtt megpróbálta őket megnyerni az ellenállási mozgalom számára. Mindkét marsall csak odáig mert elmenni, hogy szemet hunytak a szervezkedés fölött, de semmilyen közösséget nem vállaltak az összeesküvőkkel. Manstein csillaga ekkor még magasan állt: a sztálingrádi katasztrófa után visszafoglalta Harkovot, kivonta a kelepcéből a Kaukázusban rekedt csapatokat, majd stabilizálta a felbomló déli frontszakaszt, s Hitler megbízásából a kurszki offenzívát is ő tervezte meg.

A náci vezér ellen szervezkedő ellenzék előtt világos volt, hogy Németország számára a háború folytatása csak az elkerülhetetlen vereség elodázását jelenti. Tresckow, a tiszti szervezkedés motorja ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy hiányzik egy olyan összefogás, ami a terveket sikerre viheti, s amelyet egy karizmatikus egyéniség tud csak megvalósítani, aki nemcsak a ráció, de az érzelmek erejével is képes Hitler igézetét semlegesíteni.

A katonatiszteken kívül sok más csoport is a rendszer megbuktatására törekedett. Ilyen volt a korábbi lipcsei polgármester, Carl Goerdeler köré gyülekezett politikusok köre is. Goerdeler jól ismerte Tresckow-t, aki 1943. augusztusában nem kételkedett abban, hogy a szovjet csapatok az év végére Kelet-Poroszország határán fognak állni. Goerdeler nem maradt tétlen: barátját, a zsidómentő Raoul Wallenberg rokonát, Jakob Wallenberg svéd bankárt kérte meg, hogy vegye fel a kapcsolatot Churchillel és az angol kormánnyal, s puhatolja ki a békekötés lehetőségeit. A svéd bankárnak azt is meg kellett tudnia, hogy egy nyugati különbéke esetén Nagy-Britannia hajlandó-e Németországgal közösen folytatni a harcot a bolsevizmussal szemben. Churchill válasza kétértelmű volt: üdvözölte az államcsíny tervét, de csak azt helyezte kilátásba, hogy az új kormánnyal tárgyalni fognak. Nem is tehetett volna másként, hiszen ´43 januárjában a casablancai konferencián már eldöntetett, hogy a tengelyhatalmaktól kizárólag a feltétel nélküli megadást fogadják el. A lázadók felfogták: a Nyugat hiába ellensége a kommunizmusnak, számára az európai német hegemónia fenyegetése legalább akkora, mint az orosz térnyerés. Ettől kezdve a porosz hagyományokon nevelkedett katonatisztek számára Hitler eltávolítása nem a háború tisztességes befejezését, hanem a nemzeti becsület megtartását jelentette.

Az az ember, akinek karizmatikus személye képes volt összefogni a különböző lázadó csoportokat, ekkor már tevékeny tagja volt a tiszti ellenállási mozgalomnak. Claus Schenk von Stauffenberg gróf ősi porosz-rajnai főnemesi családból származott, s ekkorra hazaszeretete már a nácizmus elleni gyűlölettel párosult. Gyakran hivatkozott Aquinói Tamásra, aki értekezéseiben a zsarnokgyilkosságot bizonyos esetekben helyénvalónak és erkölcsileg indokoltnak tekintette. Családjában ötvöződött a porosz tolerancia és a forradalmi lelkület: egyik őse a híres porosz tábornok, a Napóleon ellen népfelkelést szervező von Gneisenau volt. Bátyjának, Alexandernek apósa pedig ogyesszai zsidó családból származott. Stauffenberg félig zsidó fizikus sógornője, Melitta ugyanakkor a Berlin-Adlershof-i repülőkísérleti intézetnek volt elismert munkatársa: szakterülete a zuhanóbombázók alkalmazási módjainak kutatása volt. Munkája során pilótaként is több mint kétezer zuhanóbombázó-bevetési kísérletet hajtott végre. A történelem nem jegyezte fel, hogy Melitta Schiller hogyan kerülte el a leleplezést, de azt igen, hogy tevékenységéért megkapta mindkét vaskeresztet, s a háború végén a Gestapo fogságában lévő, még életben hagyott Stauffenberg-rokonok számára személyes kapcsolatai révén ő biztosította a túlélést.

 1944. tavaszára a hadihelyzet tovább romlott. Még az előző évben elveszett Észak-Afrika, a szövetségesek partraszálltak Olaszországban, Mussolini pedig megbukott. Bár az olasz csizma közepén a kiugrást követően stabilizálódott a front, s Monte Cassinónál többhónapos állóháború alakult ki, a keleti csaták tovább apasztották a Birodalom emberi és anyagi erőforrásait. 1944. áprilisára a front déli része elérte a Kárpátok előterét, és átlépte az egykori Kelet-Galícia határát is. Ukrajna déli részén, Korszuny-Sevcsenkovszkijnál a bekerített német 1. páncéloshadsereg 21 hadosztálya minden felmentési és kitörési kísérlet ellenére megsemmisült. A Krímben még tartotta magát a német 17. hadsereg, de a bekerítésből már tengeri úton sem lehetett kimenteni a körülzárt csapatokat. Áprilisra ez a terület is orosz kézre került. A Közép Hadseregcsoport Busch tábornagy parancsnoksága alatt már csak 37 hadosztályt számlált, míg velük szemben 166 szovjet hadosztály várta a támadási parancsot. Az oroszok nem siettek: a déli előretörés után előbb Északon, Finnországtól akarták visszaszerezni az 1940-es szovjet-finn háborúban előbb a Szovjetunióhoz csatolt, majd 1941-ben ismét elveszített területeket. Ezt a támadást a németek már csak a keleti front középső részének újabb meggyengítésével tudták úgy-ahogy hárítani, de ellenfelük célja éppen ez volt. Az orosz vezérkar már tervezte az 1944-es év tavaszi-nyári offenzíváját, s a főcsapás iránya először Belorusszia, majd a német-lengyel síkság, végül a Birodalom szíve: Berlin volt.

Paradox módon a német ipar 1944. júliusára érte el termelési maximumát: az első félévben 17 ezer repülőgépet és 9 ezer nehéz és közepes harckocsit gyártottak a megszállt Európa különböző országaiban. Noha a szovjet nehézipart nem pusztították légitámadások, a német acéltermelés mégis háromszorosa volt legnagyobb ellenfelének. Mindez azonban már nem volt elég a hadászati kezdeményezés visszaszerzéséhez, s más frontszakaszokról nem lehetett nagyobb csapattesteket Keletre irányítani. Az afrikai vereség után Franciaországba áthelyezett élő legenda, Erwin Rommel tábornagy gőzerővel szervezte az Atlanti Fal védelmét.

Küszöbön állt a nyugati invázió, és az OKW és az OKH törzseiben is már erre készültek.

Egri-Eiben István

4 hozzászólás

  • Kicsit későn ébredtek fel a tiszturak.
    Azt is csak a jókora pofonok miatt amit kiosztottak a Sötétség Birodalmának.

  • Vegre egyetertek a Geyzaval.

    A kerdes tudom, hogy megvalaszolhatatlan, de azert felteszem: Vajon lett volna barmi lenyeges valtozas a nemet vezetesben es a haboru kimeneteleben, ha a Hitler ellenes merenyletek kozul valamelyik sikeres lett volna?
    Pl. ha Hitlert 1943-ban kinyirjak es beket akartak volna kotni a Szu-val, azok megbiztak volna bennuk?

  • Egy nagyon jó cikk ez. A kérdés amit itt boncolgatni próbálunk, hogy mi lett volna, még ennyi idő után is nagyon időszerű. Más felállásban de hasonló kérdést lehetne megfogalmazni azzal kapcsolatban, mi lett volna 1956-ban ha a nyugat nem csak hiteget bennünket magyarokat, hogy segíteni fog, hanem valóban be is avatkozik. Ellehet játszadozni a kérdéssel így is. Várom a folytatást

  • Egri-Eiben István

    Hogy mi történik, ha 1944-ben egy sikeres Hitler-ellenes merénylet esetén az új német vezetés feltétel nélkül leteszi a fegyvert, könnyen összerakható.
    1) A holokauszt kevesebb áldozatot szed
    2) Kelet- és Közép-Európa népei és városai megmenekülnek a pusztulástól
    3) A háború utáni határok másként alakulnak.
    Magyarország tekintetében pedig nem pusztul el a nemzeti vagyon 45%-a, ami az áthaladó front pusztításai révén utóbb bekövetkezett.
    Megjegyzendő, hogy a háború utolsó kb. 10 hónapjában több ember és anyagi állomány pusztult el, mint 1939. és 1944. nyara között.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.