Igazolhatatlan gondolatok 2.

2016 november 16 11:05 de.1 comment

Mottó: „A felismert veszély veszélyessége megmarad, bár kétértelműsége megszűnik, azzá válik, ami, és mégis ugyanaz a veszély.”

 A Büntetés

Nem akartam olyan lenni, mint ifjú barátaim, bár megtettem, amit ők mertek: végig futni a tetőgerincen, egy keskeny betoncsíkon a lőtér felett vagy repülőgépből felhők közé ugrani, de ez nem megfelelési kényszer volt. Nem olyan akartam lenni, hanem én is képes arra, amire ők. Legyőzni a félelmet, mert én féltem, hogy ők féltek-e titok, ahogy az én félelmeimről sem tudtak mások. Követtem a divatot, frizurában, a nadrág szűkösségében, bőségében, (mikor hogy) de nem akartam olyan lenni, mint ők. Nem tudom az okát, talán gőg, bár inkább lehetetlennek éreztem, hogy hozzájuk hasonló legyek, aztán (szerencsémre) megmaradtam olyannak, amilyen vagyok. Megszerettem magam. Nagynak, sérthetetlennek éreztem barátaimat, nem hittem róluk, hogy lehetnek elesettek. Amikor jó barátom (talán biztatást, támogatást várva) megkérdezte tőlem, lemondjon-e igazgatói posztjáról részvétlenül mondtam, hogy igen, és a gleccseren lefelé jövet ifjú társam, aki képzett hegymászó, tőlem az öregembertől megkérdezte van-e vizem eszembe sem jutott, hogy szomjazik, míg járása nehézkessé nem vált. A kishitűség magabiztossága (ha kell, legyőzöm félelmem és gyengeségem) és bizonytalansága között vergődve (hogy tudnék én segíteni a nagyokon?) maradtam, aki vagyok. Ez nekem jó, és remélem, barátaim megbocsájtanak részvétlenségem miatt.

Nem éreztem magam erősnek, ám most jó lenne erősnek érezni magam, ha kell észrevenni a nálam erősebbek elesettségét, egy NEM kishitűség generálta magabiztosság kellene, amivel könnyedén nyújtok kezet az éppen rászorulónak, még a bűnösnek is, hisz én is bűnös vagyok. A részvétlenség bűnében bizonyosan az.

A bűnös kiszolgáltatottunk, rajtunk múlik, mennyire használjuk ki helyzetét, mennyire hagyjuk eluralkodni magunkon a harag kéjérzetét, mennyire részegít meg a hatalmi mámor, vagy mekkora bennünk az irgalom. Az irgalmatlanság (a szó azt jelenti, hogy nincs kegyelem) olyan bűn, amelyben a büntetés válik bűnné. A kíméletlenség szadizmusa akkor is bűn, ha a büntetett bűnös és elfogadja. A bűnös bűne „jogossá” teszi a „példás” büntetést, a kínzó olyan tettévé, amelyben erkölcsi fölénye jelenik meg. Aki erkölcsében bizonytalan, bizonyosságot szerez, és a büntetés kéjét élvezve hirdeti erkölcsi nagyságát.

Társadalompusztító érzetek: a harag kéjérzete, a hatalom bódító mámora és erkölcsi fensőbbségünkbe vetett hit. Kívánkozik ide egy fohász.

Miért nem lázad, mikor lázad fel a bűntett bűnös? Mikor jön a megbocsájtás? Kell-e megbocsájtás vagy elég a bölcs belátás? Mikor következik el belátása annak, hogy az öncélú büntetés bűn, hogy nem a bűnös, hanem a bűn ellen kell küzdeni.

Milyen fránya, már-már politikai praktika a büntetéssel a bűntudat ébren tartása. A kifosztás és a kiszolgáltatottság megteremtése. A „te tehetsz” róla, a „neked ez jár” érzés erősítése. Könnyen büntet a büntető, hiszen a kis bűnök, és a velük járó lelkiismeret furdalás gyakori oka az elesettség (kiszolgáltatottság, önbecsülés hiány, a fausti ördög tanácsa szerinti tett, a könnyebb út választása), és mert vezekelni mindig van miért, hát vezekelni jó.

Új minőség a gátlástalan büntető gonoszságában, amikor hatalmi mámora meghaladja a harag kéjérzetét. Az önmaga erkölcsi fölényének hitétől magabiztossá váló intelligens bűnöző megteremti a bűn társadalmát, amiben a büntetés bűne nagyobb az elkövetett bűnnél. A kifosztottak lelkiismeret furdalásán, a harag kéjérzetében élvezkedők, és a büntetők hatalmi mámorán alapuló torz társadalom már nem a kölcsönös előnyön, hanem a kifosztáson és kifosztottságon alapul. Rémisztő jelen.

A bűnében (büntetésben) megalázott talán vágyik a vezeklésre, remélve, hogy így egy súlyosabb, egy isteni (túlvilági) büntetést kerülhet el, vagy a kiközösítést, holott lényegét tekintve a büntetés kiközösítés. A szamárpad, a börtön, a pokol.

… aztán előáll a pillanat, amikor a büntetéshez nem kell bűn. Eljön a hatalommámorban kéjelgők országa, amiben már mindenki bűnös (az ősbűn, a bűnre való képesség is bűn), mindenkitől meg kell védeni mindenkit, a bűn sugallata és a büntetés általánossá válik, vigaszul csak a harag kéjérzete, és az „én nem vagyok olyan” hamiskás vigasza, valamint a hatalomban kéjelgők titkos halálfélelme marad, mert félnek ők, a hatalmasok. Az ilyen társadalomban mindenki megalázott. A megalázó is.

Vajon hogyan alakult ki a stanfordi börtönkísérlet bűntelen „rabjaiban” a bűntudat?

Kellene ide egy torz ima, egy üvöltés vagy valami hasonló, aminek jelentése csak ennyi: NEM!

Illusztráció: Peterman.com.au

Illusztráció: Peterman.com.au

Vajon gyáva vagyok, megalkuvó vagy mindössze tehetetlen, csüngő kezű báb, aki szabadnak képzeli magát, mert nincsenek felette zsinórok és testét mozgató pálcák, aki kezdetben együtt ugatott a többivel, segíteni vágyott, majd kívülről figyelt, hogy mára száz és sok száz éve írt regények gondolataiba, és hegyek fenyegető szikláira meneküljön. Csüngő kezű báb. Egy lépés, hogy Buddhává álcázva magam, mosolyogva figyeljem rabok és őreik szenvedését a legkisebb megvetés nélkül az őket mozgató karmester iránt. Ilyen a világ?

Talán olyan – nem kishitűség generálta – magabiztosság kellene, amivel könnyedén nyújtok kezet az éppen rászorulónak. Egy csüngő kezű bábnak, egy Buddhának sincs ilyen keze, ide Jézus kellene, a megváltó. Vagy legalább egy próféta, aki úgy vágja képünkbe az igazságot, ahogy van, még akkor is, ha tudja, sokkal büdösebb a szar, amikor fröccsen.

Végszó: „A gonoszság elhatalmasodásával sokakban kihűl a szeretet.” (Máté 24,12.)

Elégia

„Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. (Arany J. Ágnes asszony)

Szukits Rezső

Jegyzet:

„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban „rabbá” vagy „börtönőrré” vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk („őrök”) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások („foglyok”) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” (Philip Zimbardo)
Felhasznált irodalom: Lábjegyzetek Platónhoz 2-3 A bűn (Magyar Filozófiai Társaság, szerkesztette Dékány András, Lackó Sándor)

1 Comment

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.