Az Ottawai Magyar Rádió 2017. január 29-i műsorában megemlékezem szülővárosom egyik legmeghatározóbb napjáról, a cseh kiverésről. Megvallom, eddig csak történelmi dátum volt számomra is ez a nap, hiszen a város csak 1998-ban nyilvánította január 29-ét ünneppé, s ekkor került a “Civitas Fortissima” a város címerére, ami aztán Urbán Árpád parlamenti képviselőnk javaslatára 2005-ben országgyűlési megerősítést is kapott.

1918 tavasza és 1920 június 4-e között a trianoni szerződés előkészítése során a demarkációs vonalakat nem tartották tiszteletben “az Apró-Antant” országai.

Egy kis város vasutasai nem tűrték az atrocitásokat és végül a megszállást, és visszavágtak. Az eredmény: Balassagyarmat Magyarország része maradt, míg több más helység csehszlovák lett.

Az első világháborús erőltetett menetei után, lesoványodva és kimerülten, de tudatosan és eltökélten vettek erőt önmagukon, és nem hagytak maguknak más választást. 1919. januárjában újra kitört a háború néhány napra, hogy ezt a kisvárost ne szlovák városkának ismerjük most meg.

Két év híján 100 évvel a történtek után, utódaik emlékeznek, hálát adnak, és a történelmet nem hagyják a könyvekben porosodni. A mai napig meghatározó része életünknek, mert a vasutasokból vált hősök megmutatták, hogy a történelmet akkor kell megváltoztatni, amikor még lehet, s annak, aki igazán eltökélt. Néha a nagyvilág vezető politikusai is meghajolnak akaratuk előtt.

Balassagyarmat az én szülőhelyem, s ha haza megyek itthonról, Ottawából, akkor oda megyek. Büszke lokálpatriótája vagyok ennek a városnak, bár meg kell vallanom, az ország az egy másik dolog. S ha megnézik a mai Balassagyarmatról készült fényképeket, el sem hinnék, hogy ez a tündérváros egyáltalán Magyarországon van.

Balassagyarmat. Fotó: dusekarpat.cz.

Minden polgárát elfogadom úgy, ahogy vannak, legyenek bármely párt tagjai, tartozzanak bármilyen felekezethez, legyenek munkanélküliek, közszolgák, művészek vagy dolgozók.

Mások a saját családjukat sem fogadják el és kitagadják, ez nem történhet meg velem még városi szinten sem.

Együtt jártunk iskolába, társaim testvérei, szülei és nagyszülei, mára már gyermekeik, akik némelyikét még tanítottam is, és mostmár unokáik teszik egyre népesebbé ezt a családot.

Sokan mára már el kellett, hogy hagyják a várost, mert megélhetésüket csak máshol biztosíthatják. De ettől függetlenül, akárcsak én, ők sem szakadhatnak el tőle. Vajon miért? Mi a titka ennek az erős kötődésnek? Lehet, hogy az összefogás és az összetartozás érzése, amit akkor 1919-ben megéreztek és adtak tovább?

Magyarország és más országok magyar nemzetiségű polgárai siratják Trianont. Hibáztatják az antant tagjait és politikusait, a kisantant elődeit, ezt és azt, mert 97 év után saját felelősségük elhalványul, hiszen hogyan is lehetnének a közemberek a hibásak, mit tehettek volna dédapáik a világhatalmak, a világháború győztesei ellen? Csak az marad, hogy bíznak a sorsban és arra vágynak, hogy valaki ezt az évszázados döntést visszafordítsa.

Ez alól szinte nincs is kivétel, csak egy kisváros polgárai nem hibáztatnak senkit. Mit nekünk győztes politikusok!

Mi nem csak hisszük, hanem tudjuk, hogy a mi kezünkben, csak a miénkben van a sorsunk. Csoda, hogy a mostani motiváló előadók nem balassagyarmatiak! Bár én ezt megértem. Van, aki beszél, s van, aki tettekkel tud bizonyítani.

1918-tól sok helység polgára nem hitt abban, hogy bármit is tehetne. Persze, hogy nem tetszett nekik. Persze, hogy búskomorak lettek, s ezt átadták a következő generációknak is. De 1919 januárjában a balassagyarmati vasutasok, amikor meglátták az új várostáblákat, amiken a “Balážové Darmoty” volt írva, hirtelen nem gondolkodtak el a lehetőségeiken, nem estek búskomorságba, hanem szervezkedni kezdtek. Hatásukra családjaik és szomszédjaik sem gondolkodtak többé. Ez csak egyféleképpen sülhet el, mert minden akaratukat és erejüket erre összpontosították.

S az, hogy a várostáblákat újra ki kellett cserélni, nem szerencse kérdése volt, mint ahogy az sem, hogy még mindig megvoltak.

Köszönöm nektek, névtelen hősök! Örökségetekhez tartozik az, hogy mi, unokáitok megengedhetjük magunknak, hogy elégedettek és boldogok lehessünk és tovább lépjünk.

Ti is hozzájárultatok nagyapámon és apámon keresztül, hogy nő létemre ilyen magabiztos humanistává válhassak.

Petényi Judit

A szerző az Ottawai Magyar Rádió főszerkesztője és műsorvezetője

*

Az Ottawai Magyar Rádió heti egy órás magyar nyelvű adása a CHIN Radio 97.9 FM hullámhosszon hallható Kanada fővárosában, illetve kelet-Ontario jelentős részén, valamint élőben a CHIN Radio honlapján minden vasárnap helyi idő szerint 19 órától. A magyar adások anyagai utólag és visszamenőleg az internetre is felkerülnek.