Nehéz csönd nyomja szívemet — A gyászról és az elmúlásról
Mindannyian szembenéztünk szeretteink távozásával, a halál utáni szürreális napokkal, aztán azzal a végtelen, a háttérben mindig pislogó hiánnyal, ami valamilyen szinten egész életünkön át kísér. Az alábbi reflexió a halál utáni csendről szól. Vendégszerzőnk Svájcban él. (KMH)
Illusztráció: Frits Thaulow
Úgy gondolom, hogy legtöbbünk, aki elvesztette a párját, élete jobbik felét, valamiféle skizofrén állapotban él sokáig – talán örökre. Egyik énünk éli a látszólag teljesen normális mindennapokat, jön-megy, teszi a dolgát, még akár elégedett is lehet. Ám a másik én, a gyászoló, a szeretett lény hiányát feldolgozni alig-alig tudó, ott lapul a háttérben, és gyakran elég egy illat, egy zenefoszlány, egy kép, egy ismerős hely, hogy előbújjon és könnycseppet varázsoljon az arcunkra, vagy éppen hangosan ordítsa ott bent, a lélek rejtett zugában, hogy „nagyonfáj, nagyonfáj”.
Két év telt el azóta, hogy PároM elment. Tudtuk, hogy el fog menni, azt hiszem, elengedtük egymást, és mégis, még most is, ennyi idő elteltével is érzem a köteléket, amely hozzá fűz. Egyszer, már ágyban fekvő betegként azt mondta nekem: „Tudod, azon gondolkodtam, hogyha már egyikünknek mennie kell, akkor inkább én legyek az.” És én akkor nem kérdeztem meg tőle, hogy velem mi legyen, nekem mi értelme van élnem – nélküle. Azóta is ez a gondolat gyötör: mihez kezdjek nélküle?
A halála után – szégyellem bevallani, de így volt – megkönnyebbülést éreztem, hogy vége a szenvedésnek: az övének is és az enyémnek is. Hazatámolyogtam és csak ültem, ültem a sötét szobában és megpróbáltam elképzelni, hogyan élhetek ezután – nélküle. Másnap és még egy hétig a zenéinket hallgattam az ő egyik ingébe bújva, megpróbáltam megfogni az illatát, felidézni a hangját, és fényképeket nézegettem. Azután kiválogattam az összes képet, amelyeken együtt vagyunk – milyen szánalmasan kevés az a 133 kép egy évtized több ezer fotóiból! A legtöbb időt azonban azzal töltöttem, hogy összeállítsak egy diavetítést RÓLA. Olyan képeket kerestem, amelyek jellemzőek rá, egy arckifejezés, egy mozdulat, ahogy állni szokott csípőre tett kézzel, ahogy fogja a poharat, megpróbáltam őt újra és újra jelenné varázsolni, visszahozni az elmúlt boldog időket, valahogy túlélni a napokat – nélküle.
Egy hét után összecsuktam a kanapét, amelyről a kórházba vittük, elsüllyesztettem a közös ágyneműt és elkezdtem átrendezni a szobát. De nem csak átrendeztem, hanem selejteztem, kifestettem, ablakot mázoltam – ez a mai napig nincs befejezve. Ez átmenetileg lekötötte a gondolataimat, azt az illúziót keltve, hogy most éppen összevesztünk – volt ilyen is -, és mindjárt, rögtön megszólal a telefon, felveszem, és az ismerős pincemély hangot hallom, hogy most már elég volt a duzzogásból, legyen végre béke újra és szeretet.
Aztán munka, munka és munka rogyásig. Új helyre mentem dolgozni, hogy semmi ne emlékeztessen rá, de persze az emléktől nem lehet csak úgy szabadulni. A mai napig él bennem a késztetés, hogy ha valami szépet látok, érdekeset hallok, megosszam vele. A mai napig nem tudok úgy belépni a szkájp-ba, hogy ne várjam az ismerős csengőhangot. Vannak zenék, amelyeket a mai napig nem tudok meghallgatni.
És igen, tudom, hogy valami új dologba kellene fognom, át kéne értékelnem az életemet, de nem megy. A közelmúltban egy orvosi probléma kapcsán merült föl bennem, hogy ideje lenne bakancslistát csinálnom.
És nem tudtam. Nincs bakancslistám, mert nélküle semmi nem érdekel annyira, hogy azt mondhassam, nem halhatok meg anélkül, hogy… A világ egyik legszebb és leggazdagabb országában élek most, és se kedvem, se erőm megmozdulni, elmenni megnézni a hegyeket. Ablakomból a Zugersee-re látok, és folyton a kamonkői panorámára gondolok.
Az életem vele volt egész, ő adott értelmet a kirándulásoknak, a zenéknek, a színháznak, minden társas cselekvésnek. Nekem most már csak az olvasás és a munka marad, úgy érzem, hogy minden más igazából pótcselekvés.
És csak most értettem meg igazán József Attila szenvedélyes átkozódását a Kései sirató-ban: „Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán!”
Az egyik énem jól van. Terveket sző, tesz-vesz, dolgozik, tavat csinál a kertben, lakást keres, néha már nevetni is tud újra.
A másik énem dermedten ül a szakadék szélén, és jajgat, siratja a talán sosem-volt, mégis elveszett életet.
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
Author: KMH Vendégszerzők
Aczél Gábor
Andy Boyer
Aszalos Sándor
Avi ben Giora
Bogdán Géza
Búzás Huba
Christopher Adam
Egri-Eiben István
Endre István Simay
Eörsi Mátyás
Éry Balázs
Fényes István
Föld S. Péter
Gadó György
Garai-Édler Eszter
Georgina Bojana
Gere Gábor
Gergely Beatrix
Göllner András
Gulyás András
Hirschler Tamás
Hollósy Gerti
Ille István
Kalmár Szilárd
Kerekes Sándor
Kertész Ákos
KMH Vendégszerzők
Kopácsi Judith
Lázár György
Petényi Judit
Rátesi Margit
Révay András
Róna György
Rosu Mária
Szigetvári Viktor
Szücs Balázs
Szukits Rezső
11:02 de.
Nehéz bármit írni-mondani, a gödörből egyedül kell kimásznod. A mai napig nem bírtad elengedni a társadat.
Erről jut eszembe egy ősi (tiltott) indiai temetési szokás, ha özvegy lett a feleség, erkölcsi kötelessége volt követni férjét a halálba. Ez többnyire önkéntes alapon működött. A szertartásra összegyűlt a teljes rokonság, és ismét megtartották az esküvőt, ami indiai rítus szerinti hamvasztással zárult.
12:02 du.
Mindeg szomorusagokat okoz barki hozzank kozel-levo egyen halala.
De realistank kell lenni, a halal az elet legvegsobb tette.
Az egyedulli elkerulhetetlenseg az eletben, ill. az elet vegen.
S aki a skizrofenia iranyaba erzi magat, annak azonalli hivatasos segitsget koteles keresni. A skizrofenia az elmei allapotok legsulyosabb esete. Az nem gyerek jatek, s nem probalkozni semmi mas megoldasokkal.
S meg maga a sulyos ‘szomorusag’ is az eletet veszlyeztetheti.
Tahat azonnalli segitseg az a kotelezoseg is egyben !
12:17 du.
Talán így készít fel minket az élet a saját távozásunkra: egy-egy kis darab elmerül, lehullik. Míg olyan könnyűek leszünk, hogy nem lesz nehéz a távozás.
12:24 du.
58 éve ÉLÜNK a feleségemmel – most már bizton elmondhatom – boldog házasságban. A fiaink önálló családokat alapítottak, élik a saját életüket. Nem sokat találkozunk velük és unokáinkkal sem. Talán jó lett volna, ha egy lányunk is születik.Ketten maradtunk. Egymásnak.Majdnem 84 évesen nap, mint nap hálát adok Istennek, hogy a feleségem az, akivel együtt reggelizhetek. Ő „csak” 78 éves, de én ugyanolyan szépnek és szeretni valónak látom, mint „új korában” volt.
Az ember ilyen idősen és néhány krónikus betegséggel megterhelve már a „visszaszámlálás” korában van. Önző vagyok: Én szeretnék előbb elmenni, mert fordított esetben élni sem tudnék nélküle. Elképzelni sem tudom, mit tennék.
2:17 du.
Ha az emberiség tagjai nem az egymással való rivalizálással, egymás letaposásával, irtásával kötnék le szellemi és anyagi tartalékaikat, akár elérhető közelségbe kerülhetne az emberi élettartam és életminőség radikális meghosszabbítása, megjavítása, talán az öregedés megállítása – tehát az emberi élettartam elméletileg korlátlan ideig való kitolása, vagy urambocsá’ az egyszer már eltávozottak visszahozatala is.
Ha a biokémián keresztül nézzük a dolgot, a halál már egyáltalán nem tűnik teljesen egyértelmű szükségszerűségnek, csak a vallási dognmák ( illetve még ott sem feltétlen, ha a feltámadás utáni ősrégi vágyat vesszük, még ha a távol-keleti vallások más irányban is keresik az „üdvösséget”… ) és az osztálytársadalmi konvenciók szintjén, amelyek sokszor inkább minél többek mielőbbi kiirtását szándékozzák igazolni, de ez másik téma. Az öregedés biokémiai mechanizmusai hozzávetőlegesen már ma is ismertek és már évek óta folynak az öregedés lassítása/megállítása irányában folyó kutatások; akit érdekel a téma utánanézhet… Lehetséges lenne egy olyan világ is ahol nem a rövid és kíméletlen életben való picit hosszabb túlélésért folyó egymást letaposó élethalál harc határozná meg az egyének és nemzetek életét. Persze az uralkodó osztályok érdekei által áthatott kultúra fő célja a legminimálisabb képzelőerőt is kiölni az eldologiasított, eltárgyiasított Emberből, amely felvetné benne a kételyt, hogy vajon azok a viszonyok amelyeket neveltetése folytán mint megkérdőjelezhetetlent vertek belé, csakugyan megkérdőjelezhetetlenek e… Szerény véleményem szerint az emberi civilizáció még egy nagyon ügyefogyott gyermekkorát ( talán „vad kamaszkorát” ) éli a maga pár ezer évével ( amely univerzális méretekben egy fingás ), és ha nem pusztítja el saját magát és ezt a Föld nevű fészkét, annak a határai amit elérhet, kellő bölcsességgel, alázattal és emberséggel valahová a végtelenbe vesznek.
2:23 du.
Mindenki soraira;
A halal az egyedulli dolog amirol nem kell aggodnunk.
Az fog tortenni mindenki esetebn, varjuk azt vagy nem.
De mindazoknak akik belatjak hogy az majd elkerulhetetlenul kovetkezni, a leg jobb mindeg testileg es lelkileg is elfoglaltnak lenni.
Remelhetoen mindenki magaenak tenne azt a elvet amit sokan kovetnek, hogy mukodjunk hogy amikor majd az tortenik, egy jobb vilagaot hagyjunk hatra a jovo genetaciknak mint amit me talaltunk itten amikor mi erkeztunk.
Az az adj vissza valamit a vilagnak, ill. azoknak akik itten maradnak (legalabb is egy kis ideig meg.)
3:41 du.
Zsákfalú!
nagyon szép ,igaz és megható cikk,de a szeretteink elvesztését
bárhol élünk is(akár gazdag akár szegény országban,ami relatív…)bizony nehéz feldolgozni,de tovább kell lépni és
igyekezni minél teljesebb életet élni,mivel „Ő” is ezt akarná…!
1:08 de.
25 éve hunyt el élettársam! Még ma is hiányzik! Nincs kinek elmondani a gondolataimat.
Ez a legnehezebb az özvegységben!
Minden együttérzésem a cikk írójával!
9:58 de.
Presbiter,
amit itt leírtál tökéletes!Köszönöm.Szinte az én gondolataimat írtad le csak mi mindenben pontosan három évvel vagyunk fiatalabbak.További sok boldog évet kívánunk Nektek.
10:04 de.
Nyuszika,
egész jó a beírásod,amikor nem zsidó-izraeli témával foglalkozol. Úgy látszik,hogy az”univerzális fingás”-nak jobb szakértője vagy. Csak így tovább s a „haza fényre derül”.
4:20 du.
Presbiter, jó egészséget és örömteli mindennapokat kívánok neked és a feleségednek, ilyen ritka szép kor megélésekor.
Ezen az oldalon többször is véleményt mondhatnál, ránk fér a szépkorúak bölcsessége.
5:48 du.
gyuri10
2017 június 12
10:04 de.
Gyuri, nem biztos hogy ezt a vitát ez alá a topic alá kéne behozni… …ha a témához kapcsolódóan vannak megosztandó gondolataid, avval kapcsolatban szívesen eszmét cserélek.
A párbeszédre való képesség fontos emberi tulajdonság…
10:19 de.
nyuszika,
legalázatosabb bocsánatodért esedezem,amiért meg mertem említeni az általad topic javításnak szánt”univerzális fingást”.Mivel az általad említett témával nem szoktam törődni,mert az ilyesmi természetes és emberi dolog nincs mit tárgyalnom róla.Lehet,hogy 7-8 éves korunkban nagyokat mulattunk rajta.Ma már az erről való társalgást kissé infantilisnek tartom.Egyéb veled közös téma amiről várok tőled egy komoly disszertációt az a termeszhangyák téli nemi életének elemzése,öszvéri szemszögből nézve.
12:50 du.
CSÖNDBEN
Hallgat a költő,
de nincs igaza –
minden fordítás
az egek alatt.
Isten hogy’ mondja,
az Ő dolga az –
amit megértek:
a világ maga.
De ez a világ
már én-világom,
mi köze ahhoz,
majd csak belátom –
így együtt minden:
végetlen egész,
én benne a rész:
csönd, értelmezés.
10:03 du.
Ez a cikk mar eleg oreg, de annyit mondhatok a gzaszolo elettarsnk, hogy az ido, a legjobb gyogyszer. Idovel, a hianya a szemelynek nem olyan eros es az elet esemenyei egyre tavolabbra nyomja a gyaszt es a hiany erzetet.
7:58 de.
https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=42700
Keatsnek
(“Itt nyugszik, aki a vízre írta a nevét.”
(Here lies One / Whose Name was written in Water.)
Annyi a vers már újra tebenned,
látszik, a vég fele jársz,
hol a holtak szólni akarnak,
azt hiszed általad élnek,
és te sosem halsz, általuk
egyre leszel; semmi a bölcsesség
mind azt tette, mi téve,
és ki se látszott tetteiből -,
egyik sem kérte jutalmát,
s mind odaadta tenéked.
Ily gazdag volt mind, aki embernek
született s hordta a múltját,
tenger, örök, fel, tolta habját –
s egyszerre ott a süllyedés –
tudd meg, a téma magad vagy.