A színek szeretik egymást

2017 október 16 11:49 de.0 comments

Bár az állítás – minden színre – összességében valószínűleg nem igaz, bizonyosan helytálló azokra, amiket a fiatal üvegművész, Ábel Tamás használ üvegszobrai megalkotásánál. Első, „Unequal rainbow” című önálló kiállítása – sajnos csak rövid ideig – október 27-ig látható Budapesten, a Társalgó Galériában.

A kiállítás, mindig egy kicsit ünnep is. Ünnep a nézőnek és annak a művésznek is, aki évekig gondolkodik és valósítja meg alkotásait, ünnep mindazoknak, akik szeretik az újat, a vizuális meglepetéseket. Ábel Tamás az elmúlt három évben sokat tanult, dolgozott, járta a világot és most látjuk ennek az eredményét. Azt látjuk, hogy ő nem más útját járja, hanem utat épít, ami persze göröngyösebb, hosszabb, de élvezetesebb. A mai globális művészeti világban az a jó, hogy nincsenek meghatározó izmusok, hanem pont annyira színesek az alkotások, mint a most látható színsorozatok, színátmenetek.

A művészet legfontosabb teendője: keresni, kutatni, megtalálni a személyes formanyelvet és ezzel járulni hozzá a globális művészethez. Ábel Tamás most ezen az úton halad.

Mindezek a gondolatok Botos Péter, Ferenczy Noémi-díjas üvegművész megnyitó beszédében hangzottak el és a hallgatóság közben azt is megtudhatta: nemcsak egy idősebb pályatárs, de az alkotó egykori tanára is az, aki most a műveket méltatja. A bemutatott üvegszobrok jellemzésére talán a „geometrikus absztrakt” a legjobban illő kifejezés – erős minimalista redukcióval. Határozott vonzódása van a négyzetek, körök, háromszögek, hengerek, csúcsok, ívek irányába. Ezek viszont csak keretet jelentenek arra, hogy a játékok, tükröződések, újszerű dolgokat teremtsenek az érdeklődőknek. A mai világban számtalan művész van, akik egész életük során egy vagy csak néhány alapszínt alkalmaznak, így akarják megkülönböztetni magukat másoktól.

A most kiállító művész szerencsére nem ezt az utat járja, nem ezt választotta. Nála a színek adják a mű javarészét és nem a befoglaló formák. Már egy előző, a „Tolerancia 4000” című munkájában is kapszulába zárt színek adták a mű értelmét, az áttételes mondanivalót. Ez a mű már a veszprémi múzeumban van és ezzel Ábel Tamás világrekordot döntött: 26 évesen jelenleg ő a legfiatalabb, akinek egy műve máris múzeumba került! Ha kitekintünk a világba, akkor láthatjuk, hogy sokakat izgatnak a színsorozatok, a tükröződések. Az egyik ilyen közismert művész az indiai Anish Kapoor, aki a tükrös mértani testekkel operál. Ezek többnyire egységes ívű, nagy, tükrös felületek, amelyekben fordul a tér, az emberek, a környezet. A másik mai ikon a dán-izlandi Olafur Eliasson, aki olyan tereket hoz létre, ahol az emberek benne vannak a színekben. Ilyen például a „Rainbow panoráma” című műve, ami 150 méter hosszú szín-alagút.

Ezzel szemben az itt látható munkáit a művész számos részelemből állítja össze, színsorozatot képez, melyek közvetlenül a belenézőkhöz szólnak. Az előbbi világhírességek síkokkal dolgoznak, bennünket most tömbszerű, színes üvegelemek kápráztatnak el. Ha ezekbe belepillantunk, már elsőre feltűnik, hogy a színek szeretik egymást! Nem látunk bennük disszonáns színeket. Ez persze tudatos művészi eszköz, ahol az alkotó kihagy bizonyos színeket, melyek kiütköznének a látványból. A néző számára szórakoztató játék is lehet, megfejteni, melyek a hiányzó színek? A művészetben használt anyagok közül az üveg az egyetlen, ahol a színek nem síkban vannak, hanem teret képeznek, egymásba hatolnak, egymást megfestik. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy a néző mozgás közben a színek folyamatos változásában él.

Ez a kiállítás a színes tükrök és az emberek viszonyáról is szól. Itt nem a forma a lényeg, hanem a tükröződés. A művek színesre tükrözik a világot, az embereket és a többi tárgyat is. Vidámságot gerjesztenek, hiszen a színsorokban nem lehet komorkodni. Van ebben egy felszólítás: lássuk meg magunkat a színekben is, így a tükör, mint optikai eszköz, morális kérdéseket is felvet, azok átgondolására is késztet. Ha ugyanis tükörbe nézünk, síkban látjuk a megfordított teret. Ott látom magam, ahol nem is vagyok és nem is úgy vagyok. Minden tükör torzít, ennek mértéke függ attól, milyen távol állunk tőle. Ha közel vagyunk, a fejünk dundibbnak látszik, ha távolabb, akkor keskenyebbnek. A tükörben sötétebbnek is látszunk! Amikor a fény belép a tükör üvegébe, máris veszít erejéből 8 %-ot. A foncsorban intenzitása újabb 5 %-kal csökken. A visszaverődéskor, az üvegből kilépve szintén 8 % a veszteség, összesen tehát 21 %-kal látjuk magunkat sötétebbnek a valóságosnál! Adjuk hozzá még a fénytörést a fény be- és kilépésénél, az eredmény, hogy amikor tükörbe nézünk, nem is ott vagyunk, ahol állunk!

Ha egy tükröt ferdén helyezünk el, akkor a perspektíva szabályai szerint testünk megnyúlik vagy zömökebb lesz. Döntött tükörben tehát a valós helyzet nélküli helyet látjuk. A kiállítás címében ott van a szivárvány és a természetben ez a jelenség minden embert jókedvre derít. Tamás ezt a hatást színes ragasztókkal éri el. A látható szivárvány a sötét ibolyaszíntől a mélyvörösig tart, melyek hullámhossza 400 és 700 nanométer között van. Ha változásnak egy nanométert tekintünk, akkor háromszáz színt különböztethetünk meg, ha viszont ezeket elkezdjük egymással keverni: több millió színt fogunk látni! A kiállításon a munkákban ezek megjelenhetnek, csak nekünk, nézőknek kell kapcsolatba lépni a művekkel. Körbe kell járni, különböző szögekből szemlélni. Így mi is alkotó résztvevők lehetünk egy-egy műnél. Jó lehetőséget kínál erre a szivárvány térplasztika is.

A teremben egy száz évvel ezelőtti, művészettörténeti eseményre való utalás is látható. A lengyel származású orosz festő, Kazimir Malevich 1915-ben, a szentpétervári kiállításon a bal felső sarokba tette művét, mely az orosz hagyományok szerint az ikon helye. Itt a tükör-háromszöget ugyancsak a sarokba, de a földre helyezték és ez azt jelenti, hogy a műveknek a földi léthez, a mához, szoros kötődésük van. Az egész kiállítás azt sugallja, hogy álljunk meg egy pillanatra, nézzük meg magunkat a tükörben, nézzünk önmagunkba, legyünk egy kicsit jobb emberek, megértőbbek, mások és a világ iránt. Ez egy nagy lépés a lehet a képzőművészeti gondolkodás felé. Akár adhatunk is egy más címet ennek a kiállításnak. Átírva Tamási Áron híres könyvének címét, lehetne az új cím: Ábel a színrengetegben!

Révay András

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.