Fogorvos, hét hangszerrel

2017 november 13 9:11 de.2 hozzászólás

Bizonyára vannak még szép számmal, akikben kellemes emlékeket idéz ez a két szó: Illés-együttes. Ők voltak az 1960-as 70-es évek egyik legnépszerűbb beatzenekara. Aki veszi magának a fáradságot és utánanéz – mondjuk a Wikipédián – hogyan is jött létre ez a zenekar, a napjainkban is jól csengő nevek; az Illés és a Szörényi testvérek, Bródy János, Koncz Zsuzsa mellett, találhat olyanokat is, akikről ma már szinte semmit nem tudunk. Az egyik ilyen például Nényei Tas, aki – a lista szerint – basszus- és hawaii, valójában bariton és lap-steel gitáron játszott. A közönség körében idehaza ő már nem ismert, Németországban annál nagyobb megbecsülésnek örvend. No, nem, mint beatzenész, sokkal inkább, mint dr. Josef Luka, fogorvos! Már ennyi is elég, hogy felkeltse érdeklődésünket, ki is ez a nem mindennapi személyiség?

Rövid budapesti tartózkodása során, feleségével, Piroskával, hármasban ültünk le beszélgetni és az első kérdés mindjárt arra irányult: miként is igazodhatunk el ebben a névkavalkádban?

– A családunk egy Balassagyarmattól nem nagyon messze, de szlovák területen található, Lukanénye nevű falucskából származik – kezdte a visszaemlékezést Nényei Tas József. A nevünk eredetileg a falu nevéből jött: Lukanényei, ám ezt túl hosszúnak találták és belőle évtizedeken keresztül csak a Luka részt használták. A nagyapámat sokat csúfolták ezzel, ezért a név elejét elhagyta és csak a másik felét használta tovább. Apám – aki fogorvosként dolgozott – már Nényei volt, ő pedig születésemkor nekem a Tas nevet választotta. E keresztnévben többen politikai árnyalatot vélnek felfedezni, ám ez tévedés. A tas, török eredetű szó, jelentése kő. A pap viszont azt mondta, ilyen szent nincs, a gyereknek pedig kell egy védőszent, ezért József névre keresztelt, 1941-ben. De a barátaim mind csak Tasnak hívnak. Ha most előreszaladunk az időben; amikor kiköltöztünk Németországba, ott a Nényei-t nem tudták kiejteni, ezért inkább visszavettem a Luka nevet és hivatalosan Josef Luka vagyok.

Itt most valóban nagyot ugrottunk, csakhogy a Tas és a Josef közötti időben azért még történt egy és más.

– Igen. Például leérettségiztem 1959-ben és nem az orvosira, hanem a Műegyetemre jelentkeztem, vegyészmérnök szerettem volna lenni, merthogy a vért sem nagyon bírtam látni. Két évig nem vettek fel. A győri Bencés Gimnázium nem volt akkoriban túl jó ajánlólevél. Először a Kőbányai Gyógyszergyárban voltam segédmunkás, utána egy évig a Budapesti Orvostudományi Egyetemen laboránsként dolgoztam a Biokémiai Intézetben. Közben az egyetemi lapban megláttam egy hirdetést, hogy a zenekar nagybőgőst keres. Ők egyből fel is vettek. A zenei tanulmányokat ugyanis már az általános iskolában 5. osztályban elkezdtem. Az iskolának volt egy csellója, megkérdezték, akar-e valaki csellózni tanulni? Jelentkeztem, megkaptam kölcsön a hangszert, a tanár pedig egy kiváló ember volt, szerettem hozzá járni. Csak azután jött egy másik gyerek, akinek a szülei befolyásosabbak voltak és elvették tőlem a hangszert. Az én szüleimnek csellóra nem, de egy hegedűre azért volt pénzük, azt viszont nagyon nem szerettem. Gimnáziumi tanulmányaimat a budapesti Vörösmarty Gimnáziumban kezdtem. Amikor 1956-ban a lakásunkat találat érte és a megmaradt szobára a pici húgomnak volt szüksége, felvettek a győri bencés gimnázium kollégiumába, ahol az iskolának viszont volt egy nagybőgője. Senkinek sem kellett, én viszont boldogan kölcsönvettem. Két, ugyancsak muzikális kollégiumi társammal egyszer arról beszélgettünk, hogy alapíthatnánk egy zenekart. Véletlenül meghallotta ezt a kollégium vezetője, behívott a szobájába, bekapcsolta a luxemburgi rádiót és ráirányította a figyelmemet, hogy az akkoriban divatos rock-számok mindegyikének a lelke a basszus, a nagybőgő! A kollégium szomszédságában volt a Konzervatórium, minden héten a budapesti Operaház nagybőgőse járt le tanítani, roppant élveztem. Az egyik társunk jól zongorázott, a barátomnak, Farkas Ádámnak lantja volt, egy negyedik fiú pedig fagottozott. Így kezdtünk el játszani! Kellett még egy dob, az iskola szervezett egy Bencés bált, annak a bevételéből megvették nekünk a dobot.

Ilyen előzmények után Budapesten már könnyen kezdetét vehette a zenész karrier.

– Segítségemre volt az is, hogy akkoriban minden fiatal szólógitáros akart lenni. A basszusgitárt lenézték, nagybőgős pedig főleg nem akadt. Az egyetemi zenekarban nagyon örültek nekem és szép sikereink is voltak a Medikus Teákon. Még a Vörösmarty Gimnáziumból ismertem az igazgató feleségét, Irén néni tánctanárnő volt és minden vasárnap össztáncot tartott. Egy alkalommal, Ádám barátommal elmentünk egy ilyen össztáncra, kellemes zenekar játszott, megkérdeztem Irén nénit, beállhatnék-e egy kicsit bőgőzni? Persze ők is örültek. A zongorista Illés Lajos volt, a dobos egy régi osztálytársam, Rozinszky Csaba, a szaxofonos pedig Illés Károly – végigjátszottuk az estét. Nagyon jók voltunk, bőgősre nagy szükség volt, így enyhe zsarolással rávettem Illés Lajost, hogy a legjobb barátomat, Ádámot is vegye be gitárosnak. Gyorsan meg is alakult ezzel a felállással az Ős-Illés, 1960. február 15-én! Játszottam bariton és lap-steel gitáron, bőgőn, pozanon, dobon – amin éppen kellett. Ha mindent összeszámolok, összesen hét hangszer volt az életemben.

A következő felvételim már sikeres volt – a Fogorvostudományi Karra, közben folyamatosan zenéltem is. A végzés után a SOTE konzerváló Fogászati Klinikáján dolgoztam egy évig. Ám laboráns korom óta vonzott a biokémia, ezért örömmel mentem át a Biokémiai Tanszékre, amikor Székessy professzor asszony meghívott tanársegédnek. Itt két évig dolgoztam, de meg kellett látnom, hogy a biokémia Magyarországon zsákutcában van. A színvonalas, eredményes munkához nem volt elég pénze az intézetnek. Az oktatást szerettem, a hallgatók is engem, így különösen megörültem, amikor Schranz Dénes professzor a Fogpótlástani Klinikáról megkeresett, hogy egy nála megüresedett állásban szívesen látna. Ezzel egy időben magánrendelésbe is kezdtem, apám rendelőjében. Amikor Schranz professzor nyugdíjba ment, azt utóda „pártvonalon” mozgott, kereken kijelentette, ha nem lépek be a pártba, nem hosszabbítja meg a tanársegédségemet. Itt telt be a pohár. Feleségemmel, Piroskával, aki az egyetem Nyelvi Lektorátusán volt német-angol tanár, úgy határoztunk: Németországba megyünk. Mivel ő német származású, az állampolgárságot is megkaptuk.

A siker, a színpad, a hírnév, a pénz, az Illés-zenekar? Mindez semmit sem számított?

– Ebben az időben már nem, de persze ennek is oka van. A bajok korábban kezdődtek. A zenekarral jó sokáig, szinte csak a magunk kedvére játszottunk. Pénzt alig kerestünk vele. Később, amikor sikeresek lettünk, Illés Lajos megváltozott. A Sportcsarnokban 1963. május 3-án, az amatőr fesztiválon aranyérmet nyertünk. Az ilyen nagy koncertekre a zenekarok tagjai több jegyet is kapnak a rokonok, barátok számára. Lajos nekünk csak egyet-egyet adott, a többit ő tette el. Játszottunk filmben, a honoráriumot „visszaadta a rendezőnek”, hogy máskor is minket hívjon. Több, más pénzügyben is megkérdőjelezhető volt az eljárása. Az együttes életében 1964-ben következett be a válság. Farkas Ádám kilépett, többen befejezték az egyetemi tanulmányaikat, dönteni kellett: profi vagy amatőr legyen a zenekar? Az Illés testvérek profiként mentek tovább, mi néhányan, 1965-ben megalakítottuk a Strings együttest, és a miénk maradt a Bercsényi Klub a Műegyetem Építészmérnöki Kollégiumában.

– Németországban minden simán ment?

– Kezdetben azért ott sem. A diplomámat elfogadták. A doktori címmel más volt a helyzet. A nevemhez oda kellett írni, hogy Dr. Univ. Budapest. A németek számára viszont ez szinte balkáni jelzőnek számított, ők nem nagyon szeretik a külföldieket. Dolgozhattam persze, de a szükséges engedélyeket csak 1982-re sikerült összegyűjteni, ettől az időtől nyithattam magánpraxist, amit egészen idén márciusig folytattam is. Megéltünk belőle, felneveltünk és kitaníttattunk két fiúgyermeket. Specializáltam magam a német fogászat mostohán kezelt területén, az endodonciában. Elmentem a világ legjobb szakembereinek tanfolyamaira. Így sajátítottam el az amerikai prof. Schilder, prof. Weine, prof. Ruddel módszereit. A gyakorlatban sikeres munkám eredményeit bemutattam az IFEA (Nemzetközi Endodonciai Társaságok Szövetsége) római kongresszusán. Vastapsot kaptam – jól esett nagyon. Persze azért a zenének sem fordítottam teljesen hátat. Bátorításomra a fiaim rockzenekart alapítottak – kedvtelésből játszottak. Négy sikeres év után – 67 évesen – engem vettek be dobosnak. Felléptünk a környék ifjúsági házaiban, szórakoztattuk a fiatalokat. Pénz, karrier ebből sem keletkezett, csak éppen teljesebbé vált tőle az életünk.

Révay András

2 hozzászólás

  • Megjegyzesemet csupan a nev emlekezete valtotta ki.

    Emlekszem ottan reg egy csaladra, het fiuk volt. Almos, Elott, Ont, Kont, Tas, Huba es Tohotom. Vegre egy leanyuk szuletettm azt Ildokonak neveztek. Csupan aztan lett vege a csalad szaporodasanak.

  • Bendeguz79
    2017 november 13
    9:37 de.

    “Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm.”

    Anonymus mester szerint, aki III. Béla király krónikása volt, ezek a magyar vezérek vezették a honfoglalás idején a magyarságot. (Más források szerint ezek a vezérek előbb vagy később születtek.)

    1941-ben, mint tudjuk, magyarosítási lázban égett az ország (jó értelemben is), ezért nagyon nehéz elképzelni, hogy nem divatból választották a szülők ezt a keresztnevet. Divat volt a magyar ruha, magyar név. Pl. a sporteseményeken a Tempó! helyett a Hajrá! kifejezés terjedt el. Volt Árpád Gimnázium, és a kötelező tornaórát leventézésnek hívták.

    Persze, ha turkológus volt a tisztelt papa, akkor elképzelhető, hogy perfekt volt törökből.
    Szörényi Leventének az édesapja régész vagy valami hasonló volt, és a fia is az Árpád-kor megszállottja. Rendszeresen ásatásokat végez a Holdvilág-árokban, mert ott van szerinte Árpád sírhelye.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.