A némaság a legbeszédesebb

2018 január 31 11:10 de.4 hozzászólás

Fennállásának 25. évfordulóját ünnepli az idén a Szlovák Köztársaság és vele együtt a budapesti Szlovák Intézet is. Az ünnepségsorozat első eseménye egy hiánypótló könyv bemutatása volt. Útikönyvet ugyanis már sokat írtak Szlovákiáról. Van ilyen a Magas Tátráról, az Alacsony Tátráról, Kassáról, olyan viszont, ami az ott fellelhető zsinagógákat ismertetné az érdeklődő olvasóval, eddig még nem készült. Jó, hogy most már ilyen is van.

Amikor 2007-ben megnyílt a Szlovák Turisztikai Képviselet Budapesten, igen gyorsan kialakult körülötte az a baráti kör, melynek tagjai között írók, könyvkiadással foglalkozók is voltak – mondta el ez új könyv bemutatásakor a Turisztikai Képviselet vezetője, Soňa Jelínková. Ilyen ember Pusztay Sándor is, aki korábban már négy könyvet írt Szlovákiáról és tavaly állt elő az ötlettel, hogy a zsinagógákról is szeretne írni. Ez mindjárt az elején nehéz dolognak látszott, hiszen ezeknek az épületeknek a többsége nincs nyitva, a belépés megszervezése ott is nehézkes, amelyik templomként működik az is sok telefonálást, levelezést igényel. Egy év alatt – közösen – mégis megszervezték, elkezdődhetett az időpontok egyeztetése, a többszöri utazás a helyszínekre, az anyaggyűjtés, fényképezés – és most végre, megvan a könyv.

A „Zsinagógák Szlovákiában” kötet jóval több, mint vallási célú épületek, temetők, emlékművek bemutatása – állapította meg a könyvről szólva Szále László író, újságíró. Ha egyenként olvassuk a harminc szócikket, akkor útikönyv, ha egybeolvassuk, akkor történelem. Méghozzá egyedülállóan különös történet – néma kövekben elbeszélve. Ezek a néma kövek a magyarországi, majd szlovákiai zsidóság sorsáról, történtéről beszélnek. Egy száz éves fölemelkedési, majd virágzó korszakról, egy tragikus cezúráról, majd egy lassú hanyatlást követő rehabilitációs történetről. A virágzó korszak 1840-től 1944-ig tart, a második a háború végétől máig. A zsinagógák építési időpontjai is mutatják, hogy az 1840. évi XXIX-es törvény még nem hozta el a zsidóságnak a rég várt teljes egyenjogúságot. Korábban a szabad királyi városoknak joguk volt kitiltani a zsidókat a városból. Ezt a jogukat a törvény elvette – kivéve a bányavárosokat, ezért ott a zsinagógák is később épültek.

Az imaházak, a bennük lévő rituális helyek, tárgyak nemcsak vallásról, annak irányzatairól szólnak, hanem egy nép sok szenvedés és megaláztatás utáni hazára találásáról, végül teljes emancipációjáról. Egy népcsoport ott épít magának házat, üzletet, ahol élni és megélni akar. Templomot, iskolát azonban csak ott, ahol otthon érzi magát. Ezek a zsinagógák az észak-magyarországi zsidóság honfoglalásának szép és megható bizonyítékai. Minthogy legtöbbjük a 19. század második felében, utolsó harmadában épült, építészetileg nem a legszerencsésebb korban. Már túl vagyunk az egységes, stíluskorszakokon, elmúlt a román, a gótika, a reneszánsz, a barokk, és a klasszicizmus ideje. Ez a századvég a historizáló építészeté, az eklektikáé, a romantikáé, és még sokféle útkereső neo-irányzatoké aztán a szecesszióé vagy átvett stílusoké, mint például a mór stíl, amely talán a legjobban rányomta bélyegét a Kárpát-medence zsinagógaépítészetére.

A zsinagógák így is szépek. Ha nőtt a hitközség, bővítették, ha leégett a ház, újraépítették, szebbre, nagyobbra. Életről, gyarapodásról, bizakodásról beszélnek és a könyvet lapozva borzasztó érzés látni, hogy nagy részükből kihalt az eleven élet, méghozzá egy pillanat alatt. Ezeket a helyeket 1944-ben egyszerre hagyták el a híveik. Nem önszántukból, tudjuk jól. És nagyon kevesen tértek vissza. Az épületek többsége híveit és funkcióját vesztette. Róluk szólva a visszafogottság a legnagyobb erő, a némaság a legbeszédesebb. Ebben a témában már mindent elmondtak, megrendülve, sírva, átkozódva, de el kell mondani pőrén, csupaszon, hozzáadott indulat nélkül. Ahogy a Sorstalanság vagy a Saul fia film teszi. S ahogy ez a könyv is teszi. A megrendülésnek, s az ítéletnek az olvasóban kell megszületnie.

Ezt segíti a szövegben is képben is szűkszavú szerző-fotográfus, aki árvának ábrázolja az épületeket. A képeken szinte sehol nincsenek emberek. Nincs körülöttük mozgás, nincs élet. Hiába élnek új életet, mint koncert-vagy kiállító terem, könyvtár. A mai élet mögött ott van kitörölhetetlenül a régi élet és a régi halál. Ha már a képekről beszélünk, meg kell említeni a bravúros szépségű címlapfotót. A pici stomfai zsinagóga oszlopfőiről óhatatlanul a világszép cordobai nagymecset lélegzetelállító oszlopcsarnoka jut az ember eszébe. Más kor, más vallás, de ugyanaz a minőség, és ugyanaz az emberi törekvés és vágy fogalmazódik meg benne. A rövid ismertetők is azt bizonyítják, nemcsak a könyveknek, a zsinagógáknak is megvan a maguk sorsa. 1944 után először az elhagyatottság évtizedei következtek. Többnyire üresen álltak, pusztultak, főleg magtárak, raktárak lettek a szakrális helyből, ahol a lélek kereste az utat az istenéhez.

Szerencsére a helyzet megváltozott. A szlovák társadalom is fölismerte, hogy itt önhibájukon kívül funkciójukat vesztett, értékes, szép, a hazájába érkezett, ott élni és boldogulni vágyó közösség emlékét őrző épületekről van szó. A képek megmutatják az épületek változatosságát, a karzatok öntöttvas oszlopainak különös állandóságát. Igaz, a vas építészeti felhasználásnak virágkorában vagyunk, ekkor épült az Eiffel torony, a Nyugati pályaudvar, a kis földalatti. Alakította az épületek mai képét az új funkciók rendkívül széles köre: a koncertteremtől, az egyetemi laborig, a menháztól, a kávéházig, a könyvtártól a sörfőzdéig, sőt fitneszközpontig. Szomorú, de szükségszerű. Egy épületnek funkció kell, különben meghal. Utánahal híveinek, mint hű kutya a gazdájának. De nem szabad, hogy utánuk haljon. Bármilyen funkcióval, de életben kell maradniuk, hogy őrizzék egykori építőik, közösségeik emlékezetét. Visszatérve az útikalauz funkcióhoz; hasznos függeléket találunk a könyv végén, fontos információkat ad az egyes helyek láthatóságának idejéről, módjáról. Persze sok adat el fog avulni az évek során. Változhat a nyitvatartási idő, a telefonszám, e-mail cím, web oldal. De ez nem baj. Majd lehet új, friss függeléket készíteni a harmadik, negyedik kiadáshoz.

Ám kézbe véve a könyvet sajnos nyomban látszik, hogy nem mentes az első kiadások gyermekbetegségétől. Hibás maradt. Az első borító belső oldalán térkép mutatja, mely helyeket keresett fel a szerző az anyaggyűjtés során. A térkép jobb, alsó sarkában számozva, felsorolva látjuk a helyszíneket. Összevetve ezeket a térképen ábrázolt pontokkal, meglepve látjuk, hogy a Duna partjáról az ország belsejébe került egy „apró és jelentéktelen” város – Pozsony! Egy várható második, átdolgozott kiadásban ez a tévedés majd könnyen javítható, de hogy maradt-e egyéb hiba is a könyvben, az – az ilyenkor szokásos, de most elmaradt – recenziós példány hiányában sajnos nem állapítható meg.

Révay András

4 hozzászólás

  • Hollósy Gerti

    Tartalmas, érdekes írás! Köszönet érte!

  • SchumackerLadi

    ˙

    A cikk főcíme inkább: . M E M E N T O . M O R I . !

    .

  • Amennyiben ezek az épületek az ún. “visszatért” 🙁 területeken vannak, úgy ezek némasága vádbeszéd nemcsak a nácizmus, de a Horthyzmus ellen is. Stílszerűen szólva: s e c k o . j e d n o .

  • Orsos Elemér

    Ajjaj, nem lesz probléma az ősi szlovák helységnevek magyarra fordíttásából? Viszont jó látni, hogy a szlovákokból mennyire hianyzott a magyarokra oly jellemző antiszemitizmus!

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.