Egészen különleges élményben lesz részük azoknak, akik felkeresik Budapesten a Műcsarnok február 10-ig nyitva tartó új kamara-kiállítását. Olyan színek, formák, kompozíciók fogadják a látogatót, hogy némely kép előtt állva szinte Párizs valamelyik múzeumában érezheti magát a néző. Amikor pedig elolvassa az alkotóról szóló ismertetést, meglepetése – ha lehet – még nagyobb lesz!

Az 1905-ben született Balázs János az elemi iskola mindössze két osztályát végezte el. Szinte elképesztő fantáziával volt megáldva és ez a fantázia-világ a művészetek különböző ágaiban is felszínre tört nála. Először költőként vált ismertté és lett egyfajta csudabogár a környezetében. Mindig álmodozó volt, a kortársaitól nagyon elütött, már gyermekkorában is állandóan rajzolt. Édesanyjuk egyedül nevelte több gyermekét, Balázs János volt közöttük az egyetlen fiú. Rajzaival beborította a házuk falát, mígnem a mama ráförmedt, hogy a vele egykorú fiúk már dolgoznak valamit, segítik a családot. János ekkor letépte és megsemmisítette az összes rajzát és többé évtizedekig nem rajzolt. Mindaddig, míg a hatvanas évek végén, az akkori fiatalok, akik a környezetében éltek, mind gyakrabban keresték fel a furcsa öregembert.

Közöttük az egyik, aki azóta híres szobrászművész lett, felfigyelt rá, hatására a fiatalok kezdték ellátni őt festékkel, a festéshez, rajzoláshoz szükséges eszközökkel. Ekkor, hatvanhárom évesen kezdett el festeni, lényegében szinte nulla képzőművészeti tudással, művészettörténeti ismerettel. A fiatalok rengeteg könyvet, regényeket, művészeti kiadványokat, filozófiai műveket is vittek neki, így nagyon sokféle irányban, de teljesen autodidaktaként, apránként, fokozatosan képezte magát. Olvasott Nietzsche-t, Balzacot, Jókait, szó szerint „mindenevő” volt, magába szívta szinte majdnem a teljes városi könyvtár egészét. Elképesztő teljesítményt nyújtott. Verseket írt, festett, ha pedig már rásötétedett, akkor zenélt. Saját maga készítette a hangszereket. A kiállítás bejáratánál láthat két fotó azt a salgótarjáni Pécskődombot ábrázolja, ahol élt.

Miért csinálunk Balázs János kiállítást 2019-ben – tette fel a kérdést a megnyitó első perceiben Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. Ő az életének késői korszakában, de átütő erővel robbant be a magyar művészetbe. Tevékenyégét az akkori felfogás szerint naiv művészetként fogadták. Hódított az a gondolat, amit az ötvenes években egy francia festő, Jean Dubuffet kezdeményezett, hogy a különféle hátrányos helyzetű alkotók – képzetlenek vagy rabságban élők – művészetét „nyers, csiszolatlan művészetnek” tekintsék. Az eltelt évtizedek hatására ebben változás következett be. Balázs János Salgótarján mellett, egy cigánytelepen mélyszegénységben, mondhatjuk bátran, nyomorban élt. Onnan tört ki. Alkotásai önmagukért beszélnek és ez motiválta a Műcsarnokot, hogy neki most önálló kiállítást csináljon.

A falakon látható teljes anyag – hatvan mű – egyetlen műgyűjtő, Horn Péter gyűjteményéből válogatott kollekció – folytatta az ismertetést, Mayer Marianna, a kiállítás egyik kurátora. Az alkotó különböző korszakaiból származó képeket mutatnak be. Olyan emberről van szó, aki egyedülálló az egész magyar művészettörténetben! Élete végén, mindössze nyolc évig festett, de ezalatt a nyolc év alatt megszállottan, szinte mániákusan, reggeltől napnyugtáig dolgozott. Akkor abbahagyta, mert a cigánytelepen még a hatvanas évek végén sem volt villanyvilágítás. Nagyon jól látható, hogy a nyolc év alatt milyen stílusfejlődésen ment keresztül. Sajnos kevés olyan képe van, amit dátumozott, a többségük 1975-ös, ezért inkább tematikusan, mint kronologikusan építették fel a kiállítást. A korainak tekinthetők olyanok, ahol a pécskődombi tájak, házak láthatók.

Ezektől picit távolabb elhelyezett képén már felfedezhető egyfajta szintézis, amit ő erről a tájról, mondhatni konstruktivista módon, szinte már a „Nyolcak”-ra emlékeztető módon készített. „A Bőség utcája” címet viselő, kicsit talán ironikus is egy salgótarjáni nyomortelephez, de az ő fantáziája nagyon kiszínezte a realitást. A kép mintegy átvezetésül is szolgálhat egy sereg – erősen szürreális – a kurátorok által ikonosztáz szerűen elrendezett, egész falat betöltő képcsoporthoz. Azért ezt – a kiállítótermekben szokatlan – elrendezést választották, mert Balázs János maga is azt vallotta naplójában, hogy legszívesebben mindenhol képekkel venné körül magát. A bejárati fotók egyikén is jól látszik, hogy valóban, még a háza falához támasztva is képek vannak körülötte. Igaz volt ez bent a lakásban, ott is tele volt festményeivel a fal.

Ezt a hangulatot szerették volna a rendezők visszahozni, minél több képet bemutatni a rendelkezésre álló térben. Figurális festőről van szó, de sokszor annyira elmegy az absztrakció felé, hogy némelyik művét akár Kandinsky-nak is tulajdoníthatnánk. Fantasztikus perspektívákat és olyan bonyolult struktúrákat festett meg, ami egészen rendkívüli egy képzőművészetben tanulatlan embertől. Bár nem kívánták külön hangsúlyozni, hogy ő egy cigány festő volt, az azonban mégis eltagadhatatlan, hogy megjelenik a cigányságnak a nagyon színes, összetett, érzelemteli fantáziavilága ábrázolásaiban. A művészettörténészeknek fontos feladata lenne, hogy elhelyezze őt a művészettörténeti kánonban, a joggal megillető helyre. Nehéz dolog ez a „különcökkel”. Mint ahogy Csontvárynak sem találják mind a mai napig a kellő helyét.

Aki nem illeszkedik bele egy meghatározott stílusba, nem tartozik egy jól körülhatárolható csoporthoz, azzal roppant nehéz a művészettörténészek dolga. Ám éppen ez a jövő feladata. Nagyon sokan dolgoznak rajta, érdekes módon nem is a „hivatalosak”. Sokkal inkább a magángyűjtők azok, akik ezt a művészetet nagy becsben tartják és sokat tesznek érte.

Nemrégiben a Kieselbach Galériában volt Balázs János kiállítás és kiadtak ott róla egy komoly albumot magyar és angol nyelven. Most pedig Horn Péter gyűjtő Makláry Kálmánnak közösen készít egy kiadványt. Ez megint egy olyan eset lesz, amikor a műgyűjtők hívják fel az intézmények figyelmét, hogy itt bizony lemaradtak valamiről, mert sokkal több mű van magángyűjteményben, mint közintézményeknél!

Révay András