Merte volna nem megírni

2019 augusztus 16 11:32 de.21 hozzászólás

„És igen, valóban kaptam egy sajtódíjat a Belügyminisztériumtól is, a köztörvényes bűnözőkkel a Magyar Televízió számára készített interjúsorozatomért. Mertem volna nem átvenni.” (Stefka István, 2016. augusztus 25.)

Amióta publikálta „az Öreg, aki mindenre emlékszik” a fenti sorokat, azóta egyesek Stefka Mertem Volna Nem Átvenni Istvánnak nevezik, szerintem helyesen. Bérborznak azonban akkor tájt – amikor a Magyar Rendőrben megjelent (és napjaink ellenzéki felületein rendre egyfajta vádképként közzé tett) sajtónapi fotó tanúsága szerint a többiek nevében is ő köszönte meg a belügyminisztériumi kitüntetéseket – semmiképpen nem csúfolhatták, hiszen akkor még volt haja, a bértollnoki elismerésben pedig többekkel együtt részesült.

A bérborz jelzőt azóta viseli, amióta megkopaszodott, és az egykori, tűrhetően fogalmazó, jól fizetett pártkatonák közül Orbánia egyik legjobban elismert publikátorává sikerült válnia.

Mint akinek nem volna múltja.

Merthogy csak újságíró nem volt soha. És ma sem az.

Eredetiségre törekvő, mikrofonnal a kezében az ország igen sok részét egykor bejáró, szorgalmas, mások szavát gyűjtő, de panelekből építkező politikahordár volt és maradt.

Aki legutóbb elsőként volt képes filozófiának minősíteni az illiberális politika legfrissebb orbáni értelmezését: „Orbán Viktor nagyívű filozófiai magyarázata szerint az illiberális politika értelme nem más, mint a keresztény szabadság”, írta volt. És ezt a nettó baromságot egy olyan borzalmas panelszöveggel indokolta, amelyet az én tanítóim annak idején okkal neveztek mozgalmi zsargonnak: „Igen, a négy kormányzati ciklus bizonyítja, hogy a Fidesz-KDNP irányította magyar kormányzat, törvényhozás és az egész államapparátus minden erővel biztosítani akarta, akarja a magyarságnak a függetlenséget, a szabadságot, a jogállamiságot, az új alkotmánnyal a másfélezer éves történelmi hagyományok ápolását, az ezer éves keresztény kultúra továbbélését, a szabad hitéletet, és a gazdaság megerősítésével akarja megalapozni több millió család fennmaradását, továbbfejlődését, a nemzet építkezését. Na, ez a keresztény szabadság!”

Na, ez az indoklás nagyon hasonlít egy olyan szövegre, amit olvasni ma mindenesetre izgalmasabb, mint annak idején (a múlt század nyolcvanas éveiben) lehetett.

Mit ismert fel Stefka szerint a párt már a múlt század ötvenes éveinek közepén?

Azt, „hogy a nemzetiségi politikában változtatásra van szükség, amely kijavítja a korábbi hibákat, felszámolja az addigi hiányosságokat.”

Igen, minden erővel biztosítani kell a hiányosságok felszámolását, a korábbi hibák kijavítását!

Merte volna ezt nem megírni!

De vajon mire utalhatott e sorokkal – ahogyan róla az 1982-ben megjelent kötete borítójának fülszövegében olvasható – „a Magyar Rádió népszerű szerkesztő-riportere”?

Éppenséggel „Az MDP Központi Vezetősége 1956. május 21-én ebben az értelemben hozott” határozatára, amelynek tárgya „a magyarországi nemzetiségi kisebbségek közötti politikai, oktatási és kulturális munka” volt, ám amely határozat „a hamarosan kitört ellenforradalom miatt nem érvényesülhetett.”

Ezt a véleményét, akkor bizony, aggálytalanul merhette volna NEM PUBLIKÁLNI Stefka.

Nem volt nehéz beszerezni a Hol a haza? című, a kecskeméti könyvtári kölcsönzést szinte újszerű állapotban elviselt kötetét, amely a fülszövege szerint „A lenini alapelveken nyugvó mintaszerű magyarországi nemzetiségi politika elismerő számvetése” volt, de amelyet – ahogy azt a lapozásnál összeérő, egymástól a könyvkötészet helyett általam elkülönített néhány oldal bizonyítja – rajtam kívül soha senki végig nem olvasott.

És én is csalódtam benne: nem szar az egész!

Minden él nékül állítom: vannak benne értékes részek is. Kiemelkedő példája ez értékeknek Kalász Márton német nemzetiségű költőnk hangfelvételéből másolt szavai, de nemcssak ezekre és a tőle idézett Örökség című versére gondolok, hanem legfőképpen az országbeli különféle nemzetiségeknek a szerző által megkeresett, fellelt és a megőrzés céljából felelevenített szellemi, szóbeli és tárgyi kulturális örökségére. Igazán nagy kár, hogy az erről szóló fejezeteket az alábbi mondatokkal zárta:

„Végül is, akár van hely néprajzi anyagnak, akár nincs, gyűjteni kell, hiszen mennyivel kevesebbek lennénk akár a folklór területén is, ha a nemzetiségek anyagait nem dolgoznánk fel. Ez a lelkes társadalmi gyűjtőmunka úgyis bizonyít, ha mást nem, hát azt, hogy értékeinket nem szabad pusztulni hagyni.”

Mi, a nyolcvanas évek újságírói, az ilyen értelmetlen befejezést vörösfaroknak neveztük akkoriban.

Értéknek tartom továbbá a nemzetiségi nyelvek akkori oktatási dillemáinak feltárására irányuló szerzői törekvést, amelynek egyik legfontosabb kérdését azonban Stefka megválaszolás helyett – egy, a párt által kialakíttatott és felügyelt akkori szabályra hivatkozva – mint kutya a vizet, maga rázta le: „Valóban egyszerre több gonddal is meg kell küzdenie az illetékes vezetésnek. Csak éppen azt nem értettem, hogy a megyének a körzetesítésből adódó problémái miért hozhatók ilyen szoros összefüggésbe a nemzetiségi nyelvoktatás MEGNYUGTATÓ (az én kiemelésem – A. G.) rendezésébe… Úgy beszéltek, mintha a cigányság nemzetiség lenne, holott NEM NYILVÁNÍTOTTÁK ANNAK (az én kiemelésem – A. G.), még ha más országokban mint nemzetiség is szerepel. Nos, ez a keveredés okozhatja azt a szemléletet is, hogy mindenkinek nyújtsunk, adjunk valamennyit, és a végeredmény az, hogy csak félig oldottuk meg a sürgősen megoldandó dolgokat.”

Mondtam már: nem szar az egész, amit leírt. Csak szaros.

Akad aztán a könyvben egy-két érdemi válasz, amely értékesnek tekinthető.

Akadnak ilyenek még egy egyazon mezőgazdasági termelőszövetkezetbe késztetett két honi nemzetiség tagjaihoz intézett, s erről az olvasót az alábbi leleményes módon tájékoztató kérdésekre is:

„– Ez a közös gazdálkodás, ez az egyesítés változtatott-e ellentéteken? – szegeztem a kérdést a pártitkárnak.” 

„– Mit dolgoztak ma? – fordultam oda az egyik horvát nyelvű fiatalemberhez.”

„– És ön? – kérdeztem egy vaskeresztesi származású embert.”

„– És hogyan értik meg egymást? Hogyan beszélgetnek? – tettem fel a kérdéseket.”

„– És jól lehet dolgozni? – faggattam tovább az embereket.”

„– Erről mi a véleménye a termelőszövetkezet elnökének? – fordultam kísérőmhöz.”

De botrány, hogy ez a könyv 1982-ben egyáltalán megjelenhetett.

A megjelentetés állami jóváhagyásának vélhető okai közül két, akkoriban politikai szempontból fontos, hírlapíróinak látszó megközelítésre tippelek.

Az egyik, hogy a szerző a természetes (szocialista) asszimilációt az erőszakos (burzsoá) asszimilációtól élesen megkülönbözteti, emellett a zsidó szót egyetlen egyszer sem írja le.

A másik, hogy a „riporter elvtárs” (ahogy szólítják) a különféle honi nemzetiségek párt- állami és szövetkezeti, valamint népfrontos vezető funkciót betöltött tagjainak tesz fel kérdéseket, s közülük az ötvenhatos „eseményeket” többen is ellenforradalomnak nevezik.

A Szentmihályi Szabó Péter szerkesztésében készült, Nemzetiségek Magyarországon 1945-1980 alcímű, fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány első felvételén a bunyevác tanácselnök mosolyogva fogad egy ügyfelet.

Egyfelől ez azért érdekes, mert a bunyevácok (a cigányokhoz hasonlóan) a fotózáskor nem tartoztak a törvényileg elismert nemzetiségeink közé (ami nyilván elkerülte mind a szerző, mind a szerkesztő figyelmét), mi több (a cigányokkal ellentétben, de a zsidókhoz, kínaiakhoz, arabokhoz és jászokhoz hasonlóképpen), ma sem tartoznak közéjük.

Másfelől pedig az akkori tanácselnök ma azért is méltó némi figyelemre, mert a korábban hátrányos megkülönböztetést elszenvedett, de ötvenhatban „pártvonalon rehabilitált” vezetők közül ő az első, akit a szerző meglátogatott.

Azzal adom át neki (az akkori alig negyvenéves, mára már magát a mindenre emlékező Öregnek nevező Stefkának) a szót, hogy mind a bevezetését, mind a beszélgetésük leírását valamelyest megkurtítottam.

„Bár a Magyar Dolgozók Pártja programnyilatkozatában 1948-ban alapjában helyesen marxista-leninista álláspontról jelölte meg a nemzetiségi kérdés megoldását, ennek ellenére 1948 után a Magyar Népköztársaság nemzetiségi politikája néhány évig ellentmondásos volt. Egyrészt az internacionalizmus szellemének megfelelően alkotmányunk biztosította a kisebbségi jogokat és azok védelmét, a pozitív intézkedések segítették a nemzetiségi oktatásügy és kulturális élet fejlődését. Másrészt évekig olyan nemzetiségi megkülönböztetések történtek, amelyek megsértették a marxista-leninista nemzetiségi politika eszméit és az alkotmányban biztosított egyenjogúságot.”

(…)

„Utam először (xy) bunyevác tanácselnökhöz vezetett… A jugoszláv határhoz közel fekvő faluig menet közben többször is igazoltattak… A tanácselnököt már nem találtam a tanácsházán. Egy kicsit félve ültem vissza a gépkocsiba; vajon ha az otthonában keresem meg, szívesen fogad-e? … Ismertem a szerb ember természetét – amely zárkózott, de nagyon nyílt és melegszívű is tud lenni –, hogy idegenekkel szemben nehezen oldódik fel. Gondoltam, valamivel meg kell nyernem.”

(…)

„– Dobar dan! – köszöntem be a kertkapun.

Egy középmagas, sötétbarna hajú, markáns vonású ember nyitott ajtót, és mosolyogva, szívélyesen üdvözölt.

– Dobar dan! Kerüljön csak beljebb, már nagyon vártam… No, akkor mielőtt bármit is mondana, megiszik egy kis kupicát szíverősítőnek, és együtt vacsorázunk, mert éhes emberrel nem lehet beszélgetni.

Ettől a perctől kezdve már észrevétlenül ő irányította a beszélgetésünket, és én már tudtam, hogy elfogadott, és bármit kérdezhetek tőle.

– Az élet meghozta a maga tréfáját személyemben is – kezdte mondani kissé rekedtes hangján visszaidézve a régmúltat. – 1946-ban felvettek párttagnak. Fiatalos hévvel lendültem neki a pedagógusi pályafutásnak. Nemzeti vonalon kedtem el dolgozni mint nemzetiségi kisegítő tanító. Közben jöttek a politikai fejlemények, események. Eleinte a siker. És jött az 1948-as időszak, amely azután hátrányos megkülönböztetést eredményezett személyemmel kapcsolatban is.

– Hogyan történt ez?

– Miután megtanultuk azt – így tanítottak minket –, hogy harcos lendülettel végrehajtsuk a párthatározatokat, főként nemzetiségi vonalon, különösképpen a nemzeti öntudatot ébreszteni, megjelent a 48-as informbüró határozat, amely a Jugoszláv Kommunista Párt bírálatát hozta napvilágra. Mármost bennünket, délszlávokat – szerbeket, horvátokat, szlovéneket – akarva-akaratlanul mint magyar állampolgárokat, de nemzetiségieket azonosítottak velük.

– Önnel mit csináltak?

­– 1950. február 2-án letartóztattak, majd kivizsgálások, kihallgatások sora után Kistarcsára internáltak.

– Ezek a vádak, vádaskodások hová vezettek? Váltak-e gyűlölködéssé itt a nemzetiségeken belül, hiszen itt sokféle nemzetiség él, nemcsak bunyevác.

– Voltak egészen eltorzult jelenségek is…

– Ilyenkor mi történt?

– Hát, sajnos, ökölre ment a dolog. Állandóan voltak sértődések, a bizalmatlanság, a bizonytalanság, a visszahúzódások, voltak bezárt kapuk és befüggönyzött ablakok.

(…)

– Mindig bunyevácnak vallották magukat?

Kicsit előrehajolt a székében, és lassan rágyújtott egy cigarettára.

– Mindig – válaszolta. – Anyanyelvként is a bunyevácot vállaltuk és vallottuk. Mert úgy érzem, hogy ez nem bűn. Ha ez bűn lenne, akkor az ember nagyon bűnös volna, ha a saját anyanyelvét letagadná.

– Annak ellenére, hogy sok megpróbáltatásban volt része, most mégis révbe jutott. Községi vezető évek óta. Miként lett mégis tanácselnök?

– Hogyan jutottam ide? Én úgy érzem és vallom, ezt őszinte szívvel mondom, hogy engem nem a párt tett félre, nem a magyar nép juttatott Kistarcsára, hanem egyes emberek koholt vádja miatt jutottam oda. Innen ered az, hogy tulajdonképpen nekem nincs kire haragudnom.

 – Valóban nincs harag a szívében?

– Nincs harag a szívemben – válaszolta mosolyogva. – Mert engemet mint párttagot tettek félre és rehabilitáltak 1956-ban pártvonalon. A Magyar Partizán Szövetségben is rehabilitáltak, mert 44-ben Titó oldalán harcoltam. Visszakerültem ismét pedagógusnak. Állítom: ugyanolyan ambicióval folytattam a munkát, annak ellenére, hogy közbejöttek az 1956-os események.

– Melyik oldalon állt?

– Hát ezt nem kell bizonyítanom, azt hiszem. Annak ellenére, ahogy ezt mondani szokták, hogy személyi sérelem ért, de nemcsak engem, hanem a községben levő sok bunyevác lakost is, 1956-ban mégis egyértelműen fegyvert fogtunk éppen az ellenforradalom ellen. Ha ezek az emberek megbántva érezték volna magukat, nyitva volt a határ, átmehettek volna. Amikor akartak. De nemhogy nem mentek át, hanem fegyvert fogtak és segítettek a határőrizetben is. Tehát egytől egyig megint csak kiálltak, a szó valódi értelmében a haza védelmére az ellenforradalom ellen.”

Úgy emlékszem, itt csak egy pillanatra csaptam nyitottan magam mellé, a pamlagra a Hol a hazát, mert ami a könyvben ez után következett (hogy tehát a saját szavai szerint miképpen lett tanácselnök ez a bunyevác), noha még ott a pamlagon elolvastam, kiment a fejemből. Csak most, amikor másolok, és már utánanéztem a képnek, ami lelki szemeim előtt akkor megjelent, tudom, hogy miért zavart a szemüveges, mosolygós, tar Stefka látványának emléke: néhány éve egy könyvnapon az Ötvenhat lövészárkai című kötetét ő maga, a bérborz dedikálta!

Nem mentem oda hozzá, csak néztem.

Fogalmam sincs és nincs is szándékom megtudni, hogy az általa megszólaltatott hatvannál több interjúalany kicsoda, de jelentős összeggel fogadnék arra, hogy a bunyevác tanácselnök nincs közöttük. És bár a könyvvel – a PestiSrácok.hu közlése szerint – „Stefka István mindazoknak üzen, akik részt vettek az 1956-os forradalom leverésében és az azután következő elnyomásban” („Tudják meg mit tettek egy országgal, mit tettek egy néppel!”), abban is biztos vagyok, hogy a nyilatkozók negatív példaként se említik őt, aki „az ellenforradalom ellen” fogott fegyvert.

Tamácselnökké levésének körülményeiről nagyon keveset mondott, mintegy mellékesen, miután a szó valódi értelmében a haza védelmében az ellenforradalom ellen egytől egyig kiálló bunyevácokról szóló kijelentésére Stefka az alábbi kérdést tette fel neki:

„– A mai nemzetiségi politika hogyan juthatott el idáig?

 – Az 1956-ot követő időszak merőben más volt, nemcsak politikai fejleményekben, hanem abban is, ami a nemzetiségi dolgozókat illeti. Jómagam példáján tudnám érzékeltetni. Az új párthatározatok és az egész légkör engem is rávett arra, hogy ismét belekezdjek a tanulásba. Mert eladdig tanítóként működtem. És ismét nekifogtam a tanulásnak a Tanárképző Főiskola levelező tagotatán, a délszláv levelező tagozaton természeteszetesen. A … délszláv nemzeti iskolában 1973-ig dolgoztam mint pedagógus. Ekkor egy kis meglepetés ért. A felsőbb tanácsi vezetés és a pártvezetés felkérésére elvállaltam a községi tanácsi teendőket, megbízásos alapon, majd a 74-es választáskor választott tanácselnökként kerültem a jelenlegi munkahelyemre.” 

Ez minden.

Merte volna nem megírni!

Kissé szaros.

„Keresztény szabadság. Milyen gyönyörű kifejezés is ez! Orbán Viktor, a magyar miniszterelnök mondta ezt a 30. tusványosi találkozón, hogy igenis keresztény szabadság kell Magyarországon, és ha lehet, Európában.”

Ezt meg nem tudta visszatartani.

Ami most jön belőle, az a fos.

Aczél Gábor

21 hozzászólás

  • „Ezek ugyanazok” – énekli Bródy János. Gajdics Ottó se változott, ma is ugyanolyan lelkes, mint volt 34 évvel ezelőtt ezen a fortepan.hu-n található fotón, amit a Magyar Rendőr c. egykori szakújság részéről készítettek. A KISZ Ifjú Gárdistája volt, akik amolyan rendfenntartó szerepet töltöttek be (a balszélen épp tiszteleg):

    http://www.fortepan.hu/_photo/download/fortepan_67148.jpg?rand=1565971709

  • Stefka, aki mindenre emlékszik nem tudja elképzelni, hogy vannak mások is, akik történetesen rá emlékeznek.
    Keresztény szabadság? Hát aki Stefkát elnézi és nem kap erre permanens röhögőgörcsöt, az elolvashatja az alábbi polémiákat

    http://nol.hu/archivum/20110219-berborz-985361

    és itt van a legrészletesebb, egy korabeli szemtanútól: https://24.hu/kozelet/2016/08/25/a-bayer-zsolt-mellett-kiallo-stefka-istvan-szerint-muszaj-volt-elfogadnia-a-kommunistak-dijait/
    http://propeller.hu/itthon/3238228-kar-volt-raznia-stefkanak-pofonfat-lakatostol-ismet-kapott

  • Kicsi ország ez.
    Elég neki 1 „garnitúra”
    Most képzeljétek el ha lenne 2-3 !
    Már a meglévők etetése-ruházása is lenyomja
    az oktatást-egészségügyet! Hátha meg még
    több is lenne,hová jutnánk,nemiga ?.. : )

  • Tüske Zsófia
    2019 augusztus 16
    1:36 du.
    Zsófi! emlékezz: az örökké megújuló múlt ami a szemünk előtt zajlik… „az” a krumplileves már nem „ez” a krumplileves, egyébként is olyan jó agnoszkálni, addig is az O1G és csipi csapattya vidáman sündörög… a vájdling körül eltúrva mindenki mást

  • Hogy Nat White angol írót idézzem: ”… tudjisten, rengeteg hülye ember van a világban és rengeteg aljas is. De hülyeség ritkán volt ennyire aljas, vagy aljasság ennyire hülye.”

  • Nem értem, mi bajotok Stefkával. Teljesen következetes, pontosan az maradt, aki volt. Közepesen fogalmazó zsurnaliszta, aki azonban zseniálisan képes megválasztani a témakörét. Amikor feltűnt, mint a jobb kiválósága, rémlett, hogy előfordult korábban délutáni tévéműsorokban,de semmi emlékezetes.
    Közbevetőleg. Sajtómunkások jó, ha tudják: a közönség kizárólag a tévében látható újságírók – gyakran csak alámondók – nevét jegyzi meg. Már a rádiósok ismertsége is kérdéses: Szepesi a tévé előtti korban szerezte megérdemelt nimbuszát. De nagyobb tétben fogadnék, hogy még a sportrovatok lelkes olvasói sem lennének képesek felidézni az újságban tudósító-kommentátor-interjúzó nevét.
    A hazai nemzetiségek, mint téma a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán zseniális volt. Akkor az egyik tabu a „nemzeti kérdés” volt. Nemcsak azért, mert végülis a munkásmozgalom nemzetközi alapon szerveződött (elviekben),

  • (bocs,megint megnyomtam valamit)
    Szóval:… hanem azért is, mert tartottak attól, hogy a „magyar nemzeti kérdés” ürügyén a soviniszta, irredenta uszítás kerül elő.(Mint kilencven óta tudjuk: nem ok nélkül.)
    A magyarországi nemzetiségek helyzete viszont nagyonis komilfó volt: demonstrálni lehetett, hogy a nemzetköziség nem a nemzeti feladást jelenti. (Nem is,de ez hosszú lenne.) A nemzetközi „nyitás, enyhülés” képébe is jól bele illeszkedett. Ráadásul a magyar vájtfülű közönség is örülhetett. A viszonylag csekély számban itt élő svábok, szerbek, szlovákok számára jobb körülményeket firtató riportok végén feltehette a kérdést – persze szigorúan csak magában. No lám, Magyaroszág megbecsüli a nemzetiségeit, de mi van a Parajdon, Szabadkán, Losoncon élő magyarokkal?
    A konszolidálni igyekvő hatalom nagyon megbecsüli az efféle gőzleeresztőket, és ezt kitüntetésekkel demonstrálja is. Ebbe a sorba tartozik Csoóri József Attila díja (1954, 1970), Antall József Munka Érdemrend-je, meg persze Stefka díjai.

  • Stefka (mertemvolnanemátvenni) István honfitársunk jelenleg a prostisrácok nevű ner-propaganda kiadvány lapigazgatója, legközelebbi lovagkereszt és Kossuth-díj várományos.

  • Tudjuk fiatal volt és kellett a pénz …, meg az akkori legfőbb hatalomtól jövő baráti vállveregetés, a nyilvánvalóan kiérdemelt állami kitüntetés. Bizonyosan jól kalkulál bérborz elvtárs, most is az elvárásoknak megfelelően teljesít aminek meg kell, hogy legyen az eredménye.

  • Poliakoff
    2019 augusztus 17
    4:54 du.
    Lovagkeresztje már van neki, arról tette közzé, hogy nincs szándékában visszaadni, amikor bizonyos BZS tevékenysége ilyetén elismerés okán más lovagkeresztesek demonstratíve így cselekedtek.

  • elimerése

  • Rodeo, én dolgoztam rendszerváltás körüli években a Divatintézetben, ott teljesen rendjén való volt az, hogy a divatban megújul a múlt.
    A krumplileves is megújulhat felőlem, de a szocializmus immorális kulcsszereplőinek múlt-megújításától heves hányingert kapok.
    Meglehetősen utált vasfejű figura volt a nyolcvanas években a BAZ megyei párttitkár, majd Kádár utóda, Grósz Károly, de legalább maradt, aki volt és nem próbált a főnixmadárhoz hasonlóan feltámadni, másik alakzatban, mint Pozsgay vagy ez a görény, illetve bérborz, aki jobboldali keresztényként még gusztustalanabb, mint volt a szociban ateista kommunista. Hát még a honlapja, a prostisrácok…. az ember csak kapkodja a fejét, hogy honnan termett itt ennyi belülről bomlasztó, mint a háború után partizán.

  • talalom, tényleg nem érted, mi a bajunk Stefkával?
    Mégis, ki a zivataros francot érdekli az, hogy milyen zseniálisan választotta meg a témáit a szociban ez a kaméleon-keresztény, ha ma a legundorítóbb, leghazugabb, lélekmérgező online portált üzemelteti? mi tagadás én meg téged nem értelek.

  • Tüske Zsófia
    2019 augusztus 18
    6:46 de.

    -És mondja kérem. Volt az elvtárs partizán?
    -Nem, de már készül róla a pappír…

    /Hofi/

  • Köszi Gábor! Szóval a lovagkereszt már kipipálva. Jó társaságba került Zsótinkkal (nyilván büszke is rá). Hát az igazat megvallva nem igazán követem őkelme munkásságát, a prostisrácokat meg pláne.

  • Tüske Zsófia
    2019 augusztus 18
    6:46 de.
    Zsófi kösz ezeket a soraidat! igen, én is „találkoztam” sok olyannal és még olyanabbakkal számomra a Kapolyi Laca és a Lepsény Pistike szerű poloskák maradtak undorítóak, utóbbi eklatáns példája annak, hogyan lehet semmi mást csinálva, mint a megfelelő segget a megfelelő pillanatban szőrteleníteni és fertőtleníteni erőteljes nyelvcsapásokkal, mivel igazi valós értékteremtő munkára alkalmatlan de szép Angela Davis stílusú (bár szőke) KISZ frizurával előretörtetni letaposva bárkit, a „Laca” az meg a segg ötleteivel tett tönkre jól menő iparágakat és azok szakmailag nemzetközi porondon is mérvadó képességeikkel rendelkező felső vezetőket… nem voltak egyedi esetek! IGAZ! de én találkoztam másokkal is és számomra ezek a mások érdekesek, mert ővelük tudtunk alkotni, és nem is akármit, anno -engem- a Hofi is irritált, mert a gőzt a hajókürtre vezette ahelyett, hogy mértéket tudott volna találni… nem kellett rettegni és ő tudta a legjobban azokban a bizonyos vadászházakban meg lehetett bármit beszélni és nem … persze jókat röhögtem vele de nem mindig mikor a kék és zöld kombinációt ostorozta anyámon éppen ilyen szerelés volt és nekem azonnal a kék liliom jutott eszembe és nagyméretű nemi szervek (Mikroszkóp színpad anno) a Vígszínházban jobban éreztük magunkat még akkor is ha szorított a cipőm és szörnyű fájdalmakkal ültem és mentünk haza de az előadás jó volt…

    mindezzel azt oktrojálom, hogy nem volt minden szar amit az is mutat, hogy a Ms Thatcher őrjöngve ment haza a Nagycsarnokból, hogy ezek a rohadt kommunisták mégis hogyan képzelik ezt a bőséget és vidámságot amikor nekünk nincs ez… lett is rendszerváltás előkészítése a Régen Cocó partner volt benne a két seggfej meg a bandájuk… majd lebontották a berlini falat amit ők építettek és akkora izé lett belőle…
    ezért utálatos az agnoszkálás is mert az örökké változó múltból fennmaradnak a Stefkák és a hasonszőrűek meg a kövérlacák nem is beszélve a pocakos egérről akit O1G nek … szóval sikeres volt a rendszerváltás de nem nekünk! azóta sok más regime change is volt és van folyamatban az eredményük mindnek ugyanaz: olcsó munkaerő, új piacok,és az ingyen energia források meg a nyersanyagok a profitért amit utána nem akarnak „share”-elni hogy dögölnének meg

    nem akarom a múltat rózsaszínűre festeni de nem is engedem bekenni nyállal és szarral!

  • Tüske Zsófia
    2019 augusztus 18
    6:46 de.

    Kellett Néked Rozihoz írni név szerint.
    Most majd fog Hozzád írni néhány novellát és
    elvárja hogy mindegyikre kimerítően válaszolgassál.
    Tudod ennek a Rozi-fijjúnak kóros beszélgethetnéki mániája van.
    Szerencsére az ilyenek amúgy nem közveszélyesek, de ha azok lennének akkor is tök mindegy mert a
    szocik bezárták a Sárgaházat.

  • Tüske Zsófia
    2019 augusztus 18
    7:03 de.

    Stefkával pont az a probléma mint ami a néhai Lovas Istvánnal, pedig nem is ugyanonnan érkeztek az új sátánt imádók!

  • Auróra Boreálisz

    Egyenesen förtelem, hogy ma az augusztus 20-i ünnepi beszédében Bólogató János Ön-társasági elnök külön nyilvános dícséretet címezett a Stefka István fémjelezte hazugság és faake news-nagyüzem, az MTI címére.

    A stefka-könyv ünnepi megjelentetése is bizonyára erre a napra (azaz a beszédre) volt időzítve… Sanda egy népség ez a Fid-SS.

  • Auróra Boreálisz

    Rodeo11 455
    & Geyza 928

    Persze mert ezeket Kádárék azaz a mai többség folyton és egyfolytában üldözte…
    Ahogy ezt is Hofi adta elő egy magánszámban, miután hányingert kapott a sok üldözöttől. Ebben tehát teljesen egyetértek veled.

    Mert nem kéne épp MA, a burjánzó fasizmus hajnalán folyton együtt énekelni a NABUCCO szabadság kórust!!!
    „Hisz (itt KMHN is) tudjuk miben, mikor és hol vétkeztünk”.

    Kivéve aki nem, de az is tudja, hogy ki az, aki igen… Kár tehát ezeket a dolgokat itt magunkra hánytorgatni.

    Igaza van Rodeónak: legyünk már észnél! Márcsak azért is mert ennek a népnek soha nem volt együtt olyan 40 éve, mint az, amikor . m i n d e n . ember létbiztonsága tuttira biztosított volt.

    Alá Szolgája:
    az Északi Fény 😀

  • Auróra Boreálisz
    2019 augusztus 20
    10:26 de.

    köszönöm, ez nagyon jól esett…