Régóta fontolgatom már, hogy írok egyszer saját magunkról, vagyis a kommentjeinkről. Nagyon sokan, eltartott kisujjal finnyázzák az egész „műfajt”, a nyakába varrva még az ”édes anyanyelv” lealacsonyítását is. Szerintem épp ellenkezőleg: a fogalmazási készség éppúgy megtanulható, mint bármely más tevékenység, de gyakorolni kell. Akinek életében eddig legfeljebb egy üdvözlőlap, vagy hogylétéről tudósító rövid levél megfogalmazása volt a lehetősége, nyilván gyakorlatlanabb, amikor a gondolatait, érveit, – esetleg indulatait – akarja szavakba önteni. „Sose olvasok kommenteket” – vágja oda büszkén egyik-másik írogató „értelmiségi”. Rosszul teszi: ha például olvasgatna időnként kommenteket az a tévés műsorvezető, aki nemrégiben értetlenkedett azon, hogy miért nem háborog […]

(hommage Rejtő Jenő) Úgy látom, muszáj lenne néhány alapvető dolgot tisztázni, hogy a beszélgetéseink ne fulladjanak bele a „ki a hülye” unalmas mocsarába. Szóval: a politika görög szó, eredeti jelentésében az állam (városállam) irányításának módjára tett ajánlat. Ma inkább azt mondanám: egy társadalom közös ügyeinek irányítási módjára tett ajánlat. Ennek fényében minimum furcsa, hogy a magyar társadalom többsége majd 20 éve nem is érdeklődik, vajon mi a fenét tenne egy politikai erő a hatalommal. Pedig ez alapfeltétel lenne ahhoz, hogy felelős döntést hozhasson, amikor szavaz. Hagyjuk most a befolyásolás számtalan módját: másutt már kifejtettem: nem a médiában dolgozó számára fontos […]

Ekként nevezte párizsi kritikusa, Pierre Brisset. Szilárd Klára hosszú, alkotó életében még sohasem hiányzott kiállításának megnyitójáról. Szokatlan is lesz nekünk, barátoknak s művészete népes rajongótáborának, hogy a mostani, január 4-i tárlatának vernisszázsán már nem láthatjuk hófehér hajával, kifogástalan francia eleganciájával, csipkekesztyűs kezét botján nyugtatva, derűsen mosolyogva, élénken társalogva…  Nem tudom, de mondják, van szerelem az első látásra. Azt viszont bizton állíthatom, hogy létezik barátság, amely a bemutatkozás első percében kezdődik. Ilyen a miénk Szilárd Klárával. Nem teszem múlt időbe, mert az érzelmek nem lesznek semmivé, amíg élünk. Ahogyan az emlékek is velünk maradnak. Kristálytisztán, vagy épp lassan homályba bukóan. Mindjárt […]

*Kopácsi Sándor Életfogytiglan c. önéletrajzát lánya, Gelbergerné Kopácsi Judith – aki egyben a KMH  szerzője – küldte be lapunknak. Ime az önéletrajz „Büntetett előélet” c. fejezete.* 1975 tavaszán vagyunk. Megyek a pesti utcán. A nevem most „Doktor Kopácsi Sándor”. Ha ezt Édesapám megérhette volna! Neki szegénynek csak azt lehetett látnia, hogy munkás fia pár évig rendőr ezredes, aztán pár napig a Nagy Imre-kormány fegyveres karhatalmának egyik vezetője, majd életfogytiglanra ítélt fegyenc. Mikor hét év után általános amnesztiával kiszabadultam, apám már nem élt. Hat újabb esztendő telt el, befejeztem a börtön előtt megkezdett tanulmányaimat, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán […]