Furcsa kísérletet végeztek „Megnemnevezett” ország kiváló tudósai, meg nem nevezett eredetű finanszírozási alapból: létrehoztak egy új fajt, kettő meglévő keresztezésével. Veszedelmes lényt szabadítottak a világra… Gumós zápfoga van, mindent megrág, bacilusok, vírusok özönét hagyva maga után. Terjeszti a pestist, a maláriát, és az AIDS kórokozó tenyészete is egyedülálló. Genetikailag mutációnak számít, a hibás génjeit rendkívül gyors szaporodó képességével tartja fent. Az életképes utódok közül is kevés éri meg az ivarérett kort, mert a felnőtt egyedek közvetve is, közvetlenül is pusztítják őket. Nem számít egyedülálló jelenségnek az sem, hogy az éppen megszületett apróságot vízbe ölik, vagy gondosan becsomagolva a kukába helyezik. […]

Elege lett, ebből az egészből. Ha megkérdezték volna, konkrétan miből, akkor is csak ezt tudta volna mondani: ebből az egészből. Mindenből. Már évek óta nem volt munkahelye, élt, ahogy tudott, hol itt dolgozgatott egy kicsit, hol ott, elvolt valahogy. Nem keresett sokat, éppen csak annyit, hogy megélt, néha még egy-egy korsó sörre is futotta. Elüldögélt fölötte a sarokban, hallgatta a kocsma örök okoskodóit, magában néha megmosolyogta őket, de amúgy csak elvolt ott, egymagában. Most már ez sincs: új tulaj jött, elhessintette, na, öreg, ha nem fogyaszt, ne rontsa itt nekem a levegőt, nem szociális otthon ez! Volt egy kis pénzecske, […]

Az oktatás napi átpolitizálása mellett sokszor elfeledkezünk arról, hogy tanárként emberek vesznek részt abban a folyamatban, amit tanításnak, nevelésnek nevezünk. Az iskolában. Ahol egyre inkább egyfajta pótszülői tevékenység is hárul a gyermekkel foglalkozó pedagógusra. Mert a szülő elvált, mert veri a gyerekét, mert elhanyagolja, mert… Lehet persze közhelyekbe menekülni, és a pedagógusképzés során se szeri, és száma is sok, amikor valóban ez történik. Álmából felzargatva is elismételheti, például, bárki: „a tanár teljes személyiségével vesz részt az oktató-nevelő tevékenységben”. A vizsgán bárki el fogja tudni mondani az említett közhelyet. Szép példákkal is alá fogja tudni támasztani. Remek vizsgajegyek fognak születni. Igaz? […]

Hétköznapi történések Kazanyban. Békésen kvaterkáztunk egy orosz asszonykánál (azért Tatarsztanban is akadtak echt oroszok számosan), amikor kopogtattak – az erkélyajtón! Mindez a negyedik emeleten történt, este 11 tájban. Némiképpen elhűlve meredtünk az ajtóra, kivéve a háziasszonyt, aki a legnagyobb lelki nyugalommal sétált oda és nyitotta ki. Egy meglehetősen zilált külsejű, izzadt pasas nyomult be, harsány „zdrasztvujtye, Anna Ivanovna, privét, daragije gosztyi” (köszöntöm, Anna Ivanovna, üdvözlet, kedves vendégek) köszöntéssel, majd átlejtett a szobán és kisétált a bejárati ajtón. Ki nem mondott kérdésünkre Anna Ivanovna csak rezignáltan legyintett: biztosan megint beleejtette a kulcsát a hóba – ami, mint tudjuk, volt vagy fél […]

Tessék elhinni, én nem akartam megölni… Hogy hány éves vagyok? Tizennyolc leszek, márciusban, miért? Jó, rendben van, itt maga kérdez. Hát kérdezzen. Azt hiszi, nekem jó itt ülnöm? Legyünk már túl rajta, aztán mennék is. Jó, elmesélem, hogy volt. Az elejéről, persze. Ott lakott szemben, a harmadikon, az a cigány gádzsi. Tőlünk, az ötödikről, egész jól rá lehetett látni az erkélyükre. Az a kis cafka minden nap ott tette-vette magát. Az tutkó, hogy tudta, hogy stírölöm, mert folyton beletúrt a hajába, meg a pólóját simogatta, ami éppcsak, hogy takarta a köldökét, a lábát meg feltette egy székre, úgy napozott, hogy […]

Egyet mutat. A minap nehézkesen, de magamat korholva nekiláttam a gyerekkorom óta nem bolygatott fiókom rendezéséhez. Az elmúlt évtizedekben többször kihúztam, de a sok gyerekkori kincs nézegetése mindig elhessegette a szelektálás, lomtalanítás állandóan felettem lebegő felhőit. „Eddig is jól elvoltak itt, majd legközelebb. Különben is, ezek már értékek lettek. Naptárgyűjtemény, régi bélyegek, no meg egy kissrác különleges értékei, mint a csapágygolyók, egy érdekes kúpcsapágy, csavarok és apró szerkezetek fogaskerekei. Talán valami mérőműszerből szedtük ki az iskolai papír és fémgyűjtés zsákmányaként. Ezenkívül pedig rengeteg hasznos gemkapocs, tollbetét, régi aprópénzek a keleti blokk országaiból, régi IPM-ek, képeslapok, …. Na, a gyerekeimnek jó […]

Étterembe járni  – akkor – nem volt valami nagyon költséges szórakozás. Egy normál vacsora – 4-5 féle főétel volt csak + 3 féle leves – kijött max. 5 rubelből. Nekünk meg 9.50-es napidíjunk volt, plusz az üzletelésből bejött mellékes. Első sorban női cipő volt a menő, meg az akkor divatban volt, testhez simuló, dzsörzé-szerű anyagból készült férfi ingek (fantázia nevükre nem emlékszem), no meg a farmer. Az is szokás volt, hogy a 4-6 személyes asztalokhoz mások is odaültek, így aztán a vacsora majd’ minden esetben kedélyes kvaterkázássá fajult, különösen, mikor rájöttek, hogy magyar vagyok. Az étteremben tömény szeszt csak akkor […]

Utoljára hagytam Svédországot.  Svéd egyetemisták gondoltak egyet és elkezdtek kísérletezni. Állítólag több ezer íz minta után elkészült a Mackmyra. Teljes értékű nagyon finom ital. Nehéz volt megszerezni, de két félét is sikerült. A hibapont az, hogy csak a Balti-tengeren, a hajón tudtam megvásárolni őket, ott pedig sajnos csak literesek kaphatók.  A literes üvegek pedig nem olyan csinosak, mint a hét decisek. Sajnos a hajóknak és a reptereknek ez a hibája. De néhány cég termékeit csak ott kaphatóak.  Ez van. Már működik második lepárlójuk, ami látogatócentrum is egyben. És itt van a legkisebb testvér. Említettem, hogy Islay szigetén a whiskytúránkon együtt […]

Az elején még különcködtünk a téli öltözékünkkel, hadd lássa a nép, hogy mi külföldiek vagyunk, méghozzá nyugatiak – onnan nézve. Aztán már nem annyira. Én egyetlen egyszer játszottam el, hogy nem vettem sapkát – hiú majom voltam, rengeteg hajjal, különben is, randira mentem, mit nekem fagyos szele a Volgának (kb. -15 lehetett, de -18-nál egy fokkal se kevesebb) – , utána még évekig sajgott a fülem hegye, ha beköszöntött a tél, pedig a hazai telek, ugyan már, bakfitty. Aztán egy hét múlva már mindent magamra cibáltam, ami befért a télikabát alá (télikabát?  medvebundának kinéző valami volt, jó hosszú szálú műszőrből, […]

Hallgatom Friderikusz interjúját Vidnyánszky Attilával, és pár dolgot megérteni vélek, annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj rajongója, és nem is értek hozzá. Elfogadom, hogy a Nemzeti Színház rendezője kvalitásos művész, és az, hogy vállalkozott a beszélgetésre, azt mutatja, valamennyire nyitott személyiség is. Árad belőle a sértettség ugyan – kitelepítések, családi tragédiák (bár szerintem igen sok, határainkon belül élő család is őrizget hasonlókat), – de igyekszik ezt némiképp palástolni. Ez egyre kevésbé sikerül. Most nem annyira a kritikusok elleni olthatatlan ellenszenvét és egyáltalán nem szimpatikus lenézését vesézném ki, védjék meg magukat, ha akarják. Hanem amikor a színház épületéről esik szó! […]

Kazany. Tatárország (Autonom Tatár Szovjet Köztársaság, vagy valami ilyesmi) fővárosa – anno egy köztársaság a többi közt. Miután Moszkvában mindenhol csak vörös zászlók lobogtak, itt meglepő volt mellettük a kék-vörös, igaz, lényegesen kisebb zászló, na persze, nem mindenhol, leginkább csak itt meg ott. Akkor még bőven nem értettük, mit is jelentett a hovatartozás eme óvatos kinyilatkoztatása.  A Volga szállóban helyeztek el minket. Tkp. a teljes negyedik emeletet megszálltuk, felettünk csak a technikai szint volt (erről majd később). Igazi szocreál épület volt, az alagsorban kifelé is működő büfével, a földszinten étteremmel, abban zenekar és minden este(!) tánc, az emeleteken pedig gyeskókkal […]

Életképek 1975-ből, kilenc részben, egy másik világból… Azzal kezdődött, hogy tanulni küldtek a Szovjetúnióba, 1975 telén. Három hónap képzés az ESZR – egységesített számítógép rendszer – megismerését illetően. Az ESZR maga volt a KGST csodája, igazi nemzetközi produktum. Központi egysége szovjet, konzolja csehszlovák – még a neve is úgy szólt, hogy Konsul, amúgy gömbfejes elektromos írógép volt a szentem – lemezes tárolói bolgár ISOT gyártmány, a mágneses szalagegység lengyel, a kalapácsos nyomtató NDK-s, a tán a lyukkártya olvasó volt magyar, mintha Videoton gyártmányra emlékeznék, meg a románok is adtak bele valamit, hogy mit, már nem emlékszem. Az egyik csapat ment […]

Sziasztok.  Elérkeztünk a végéhez…  Egy kedves „hódolóm”  szerint abbahagyhatnám már.  Remélem, örömmel fogadja az utolsó részt. A „maradék” persze kicsit sántít, hiszen itt van rögtön a világ legnagyobb whiskygyártó nagyhatalma India. Ezen azért nem lepődhetünk meg, hiszen egy milliárd ember él ott, kikben erős nyomott hagytak az ír és skót hagyományok az angol elnyomás alatt. Mennyiségben a legtöbbet készítik, de a minőséggel nem nagyon foglalkoznak. Hab a tortán pedig az, hogy ha nem figyel az vétlen áldozat, akkor könnyen belefuthat egy melaszból gyártott italba, ami Indiában engedélyezett, mint whisky.  Ha biztosra akarunk menni, akkor az Amrut nevű készítményt kóstoljuk meg. […]

…mert manapság már nincs becsület senkiben! Rakonczayék a falu szélén laktak, nem nagyon, de eléggé. Rakonczayné  legszívesebben még mindig tekintetes asszonynak szólíttatta volna magát, de hát már nem olyan időket éltek. Mondta is mindig, hogy már nem olyan időket élünk.  Bezzeg, amikor még tekintetes asszonynak szólították, merthogy, postamester volt a férje, de most már csak a cézé maradt, meg az ipszilon, amit, persze, valahányszor csak lehetősége van rá, külön hangsúlyoz:  Rakonczay, kisasszony kérem, Rakonczay, cézével és ipszilonnal a végén! Rakonczayék, miután Rakonczay Ernő, a postamester, kiszorult a hivatalból, nomeg, nemsokára az életből is, megvették ezt a házat. Szép porta volt, […]

Aznap este is már jóval elmult éjfél, mire hazaért. Megpróbált csendben bejutni a lakásba, de a nappaliból világosság szürődött ki. – Te még nem alszol,- szólította meg a feleségét? – – Megvártalak, nem tudtam elaludni. Fáradt vagy biztosan. Menj zuhanyozzál én addig készítek valamit enni. – Ne fáradj nem vagyok éhes. Ilyenkor éjszaka már nem jó enni. Csak feleslege sulyt veszek megint fel magamra. Levetkőzött a zuhany alá állt és bő sugárban engedte magára a vizet. Közben gondolatok cikáztak a fejiben. – Tennem kell valamit. Kifugok bukni, úgy fogok járni mint Tibor. Nincs értelme kibukni két évvel a nyugdij előtt. […]