De Tállai András azt is jelezte, hogy mielőtt bárki is munkába állhatna, kötelező szondázáson is részt kell, hogy vegyen, aztán jöhet a munkavédelmi oktatás. És csak ezután kezdődhet a lapátolás. A belügyes államtitkár a meneten résztvevő szocialista és LMP-s parlamenti képviselőknek is felajánlotta a hólapátolási lehetőséget és sajnálatát fejezte ki a kormány nevében, amikor először úgy tűnt, hogy ezt nem vállalják be. A demonstrálók közül viszont négyen elfogadták az államtitkár nagystílű feudális gesztusát, de bérüket és a kenyeret a mezőkövesdi rászorulóknak adományozták. A csoport többi tagja pedig egy helyi boltban – saját költségükön – vette a hólapátoláshoz szükséges kellékeket. Kedd éjfélig dolgoztak a kistérségben - Gur Nándor szocialista parlamenti képviselővel együtt - és ezt követően indultak Kerecsend felé.

Az államtitkári akció szépséghibája csupán az, hogy szerda reggel harmincan álldogáltak a mezőkövesdi polgármesteri hivatal előtt,  hogy 19 dollárért havat lapátolhassanak. De kiderült, hogy nincs szükség extra munkaerőre. Nyakó István szocialista képviselő közbenjárásának köszönhetően tudták meg a várakozók, hogy bizony lesz számukra munka, de csak valamikor márciusban, amikor elkezdődik a kormány Start programja. Erre Nyakó jelezte Fekete Zoltán polgármesternek, hogy videófelvétel is készült Tállai András tegnapi unortodox akciójáról és ígéretéről, mire Fekete bejelentette, hogy tulajdonképpen mégis van munka, mégsem kell márciusig várni. Nyakó hazafelé indult, de csak ma délutánra derült ki, hogy a harminc várakozó adatait felvették, munkát azonban nem biztosítottak nekik.

“Tállai András és fideszes társai szociálisan érzéketlen, cinikus és képmutató provokátorok”–mondta Nyeste László szocialista önkormányzati képviselő. Az ATV információi szerint a fideszes államtitkár “erősen ittas” állampotban tartott leckét arról, hogy hogyan kell havat lapátolni. Tóth Imre, az éhségmenet kezdeményezője viszont jelezte, hogy nincs szülség leckére, hiszen éveken keresztül dolgozott a Diósgyőri Kohászati Művekben. A helyszínen lévő szocialista aktivisták pedig Tállait akarták megszondáztatni. “Kicsit billegett, teljesen biztos, hogy volt benne egy jó löket”–mondta Tóth az állítólag ittas államtitkárról.

A 200 kilométeres menet után február 13-án érkeznek a demonstálók a budapesti Kossuth térre. Talán nem kell megrögzött, osztályharcról álmodozó balosnak lenni ahhoz, hogy értsük: az államtitkár magatartása feudális rendszerekben helyénvaló, parlamentáris demokráciában viszont nem csak, hogy ízléstelen, hanem elfogadhatatlan.

Magyarországon picit más a helyzet. Orbán évértékelő beszédével nem az ellenzéki szavazókat, vagy az egyre növekvő bizonytalanok táborát próbálja megszólítani, hanem legelkötelezett híveit bíztatni és felhergelni a szocialisták ellen. A békülékenyebb politikának, az együttműködésnek és az önkritikának szinte halvány jele sincs Orbán beszédében. Az a politikus aki előttünk áll – és aki kétségkívül tehetséges szónok – egy percig sem tudja félretenni partizánkodását és igazi államférfiként viselkedve, valamennyi magyar állampolgárt megszólítani.

Orbán a zátonyra futott olasz tengerjáró kapítányához hasonlította az ellenzéket, melynek (szocialista) képviselői annak idején cserben hagyták a hajót. “Elhagyták a bajba jutott hajót, csak annyit mondtak: viszlát. Most pedig a szárazföldről, külföldi üzlettársaik szoknyája mellől handabandázva tücsköt-bogarat szórnak azokra, akik maradtak, és próbálják menteni a menthetőt”–mondta a fideszes kormányfő a magyar ellenzék tevékenységéről.

A beszéd szignifikáns része a már ismert elmúltnyócévről szólt, a fidesz sorozatos politikai kudarcai és melléfogásai még véletlenül sem kerültek említésre.

“Az MSZP-s kormányok mindent eltüntettek, ami sűrűbb volt a levegőnél, és amikor jött a pénzügyi válság első hulláma, nem volt mihez nyúlni”–jelezte Orbán és még hozzátette: “Mindennek következményeként egy horribilis kifizetetlen számla maradt hátra Magyarországnak címezve, amelyen ezermilliárdos tételek szerepelnek, a baloldali politikusok és üzlettársaik pedig azt mondták rá: fizessék ki az emberek!”–folytatta a kormányfő.

Orbán félig-meddig beismerte, hogy a bankadó, a végtörlesztés és a válságadók problémás ügyek lehetnek, de itt is csak azt mondta, hogy ez “nem volt éppen élete legelegánsabb lépése.”

Kanadai olvasóinknak érdemes kiemeleni, hogy az Orbán-beszédnek volt kanadai vonatkozása is. A fideszes kormányfő Wayne Gretzky kanadai jégkorongozó szavaival zárta mondandóját: “Ne oda korcsolyázz, ahol a korong éppen van, hanem oda, ahol lesz”.

És a korong feltehetően az IMF hitelfelvétel környékén lesz, ami annyit jelent, hogy Orbánnak fel kell adnia a szabadságharcot, le kell nyelni a keserű pirulát és alapvetően változtatni gazdaságpolitikáján. Erre nem csak ő, hanem Martonyi János külügyminiszter és Lázár János is felkészítik a párt önérzelmű támogatóit. “A magyar kormány hallgat a barátaira és várja az észrevételeket, így beszélni kíván a Németországban felmerült aggodalmakról is, és a dolgok javítására törekszik valamennyi vitás kérdésben” – jelentette ki Martonyi Berlinben.

Egyetlen kulcsfontosságú területen jelezte Orbán, hogy a béke és a megegyezés felé gravitál, nevezeten: a gazdasági kérdésekben. És aligha van más lehetősége, ha rendezni kivánja az IMF-EU kölcsön ügyét. “Arra választ kaptunk, hogy a tárgyalásokra hajlik a magyar politika, de arra nem, hogy ez elegendő-e a megegyezéshez”–mondta Duronelly Péter, a Budapest Bank befektetési igazgatója, aki a konkrétumokat hiányolta.

Azt már megszokhattuk, hogy Orbán külön-külön üzen magyarországi elvbarátainak és a nyugati politikusoknak. Magyarországon győzött a forradalom és a háború. Nyugaton viszont oda tolják a legtöbb fideszes vezetőnél szalonképesebb Martonyit, aki a tábortűz melleti kumbayán kivül már mindenre hajlandó.

Nem ez az első alkalom, hogy a DK a magyar társadalom legszegényebb rétegeit vonja be kampányaiba. Január végén Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök egy miskolci lakótelepi lakásban töltött egy hétvégét és megismerkedett a szerény körülmények között élő Marincsák családdal. Ezen kívül a DK a hajléktalanok és a szegény családokból származó gyerekek javára szervezett jótékonysági disznóvágást.

De úgy tűnik, hogy Gyurcsány is tudja: óvatosan kell kezelni az ilyen akciókat, nehogy csak nyers politikai kalkulációt lássanak e mögött, hanem azt, hogy a DK politikusai szociálisan érzékenyek és autentikus szolidaritást vállalnak a társadalom elszegényedett rétegeivel. “Az első perctől tudtuk, hogy veszélyes vizekre hajózunk. Tudtuk, hogy vékony és alig látható a határ a felelős és empatikus politikusi tájékozódás és a politikai giccs, az önmagáért való bulvár között”–írta Gyurcsány az avasi lakótelepi látogatásáról.

Magyarországon továbbra is szokatlanul hideg időjárás várható. Hétfőn Budapesten mínusz négy és mínusz nyolc fok között mozog a hőmérséklet, kedden pedig mínusz 11 fokot várnak. Ezzel szemben Ottawában hétfőn napközben még akár plusz három fokos “meleg” is lehet. De nem tart sokáig a felmelegedés, hiszen a kanadai fővárosban kedd estére ismét mínusz 20 körül mozog a hőmérséklet.

Józsa szerint hihetetlen, hogy a kormány nem okul a Malév tragédiájából és nem rendezi a szintén a csőd küszöbén álló Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) helyzetét. Igy egyre valószinűbb, hogy egy hónapon belül megbénul Budapest teljes tömegközlekedési hálózata.

Oszkó Péter, az volt szocialista kormány pénzügyminisztere az ATV-nek elmondta, hogy voltak külső befektetők, akik még 2010-ben – a kormányváltás idején – komolyan érdeklődtek a Malév után. Oszkó azt is jelezte, hogy még a kormányváltás előtt a Bajnai-kabinet felajánlotta a Fidesznek, hogy üljenek le és konzultáljanak a Malév sorsáról, de a Fidesz végül elutasította a tárgyalás és közreműködés lehetőségét, annak ellenére, hogy akkor már volt potenciális külső befektető.

A kormánynak rendelkeznie kellene egy olyan tervvel, hogy ha leáll a Malév, akkor indítanának egy újat – tette hozzá az ex-pénzügyminiszter, de most már kevés olyan eszköz van, amely egy új légitársaságba átmenthető lenne.

A 39 éves Jávor Benedek váltja Schiffer Andrást az LMP frakció élén. A  Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetjogi tanszékének egykori oktatója, valamint a Védegylet tagja,  2005-ben vált ismertté politikai körökben, miután kulcsfontosságú szerepet töltött be a Sólyom László köztársasági elnöksége mellett agitáló kampányban. 2010-ben a budapesti főpolgármesteri posztért is indult, végül 9,89 százalékos eredményt ért el, így Tarlós István és Horváth Csaba mögött végzett.

Jávor Benedeknek erős gyökerei vannak az LMP jobbszárnyában. Ahhoz a konzervatívok felé is nyított értelmiségi környezetvédők csoportjához tartozik, mely 2000-ben megszervezte a Védegyletet. Ma is úgy gondolom, hogy szerepet vállalhatnának a mérsékelt konzervatívok az ellenzéki együttműködésben, illetve a jelenlegi autoriter, etatista és voluntarista kormány leváltásában. Végülis a mai magyar “baloldal” legismertebb szereplői közül jónéhányan alapvetően konzervatív beállítottságú közéleti szereplők – különösen gazdaságpolitikai kérdésekben - mint például Debreczeni József a Demokratikus Koalícióból, vagy akár Bajnai Gordon ex-miniszterelnök. Az LMP jobbszárnya nem biztos, hogy egy gazdasági platformon lenne a magyar baloldal klasszikus liberálisaival, de valószinű, hogy az ökopártiak is könnyebben tudnának lenyelni az együttműködés és a politikai függetleneség részleges feladásának keserű piruláját, ha ebben a kooperációban az LMP-s körökben kissé páriaként kezelt Magyar Szocialista Párton kívül minél többen szerepet vállalnának.  

Ugyanakkor az LMP-nek túl kéne esni MSZP-fóbiáján. A szocik szűk két éve ellenzékben vannak, gazdasági retorikájukban balra fordultak, szívesebben vállalják manapság a magyar patriota szimbólumokat (például a Kossuth-címert) és a sokszor és sokat átkozott Gyurcsány Ferenc három éve mondott le a miniszterelnökségről, ráadásul szakított a szocialistákkal, a középpárti Demokratikus Koalíció színeiben járja miskolc lakótelepeit és a tőle már megszokott energiával végzi azt a fárasztó, grassroots politikai munkát, melyre nem mindenki vállalkozik. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy Gyurcsány “megszorító politikája” és az IMF-es hitelfelvétele a Fidesz haragját és demagóg támadását váltotta ki, most viszont pontosan ilyen lépésekre készül a “nemzeti ügyek” kormánya.  Ezen kívül a szocialista kormány utolsó (pártonkívüli) miniszterelnökét – Bajnai Gordont -privát beszélgetések során még az elkötelezett fideszesek sem tartják horribilis opciónak.

Mobilizálni kell azt a több mint négymillió szavazót, akik jelenleg egyik parlamenti pártot sem támogatják, ezért az LMP nekik akar alternatívát felkínálni–jelezte Jávor Benedek, az LMP hétvégi kongresszusa után. Csakhogy ma már ezen a területen is van konkurrencia. A Negyedik Köztársaság (4K!) pontosan arra a fiatalos, értelmiségi és establishment-ellenes rétegre építi a civil mozgalomból párttá alakuló szervezetet mint az LMP tette 2010 előtt. És most úgy tűnik, hogy Kónya Péter Szolidaritás Mozgalma is párttá alakul – vagy aktív szerepet vállal egy új párt létrehozásában - amennyiben a demokratikus ellenzék képtelen lesz a széles körű összefogásra. Ellenben a legtöbb újonnan induló politikai kezdeményezésnek, a Szolidaritásnak máris van egy tíz ezer magánszemélyből álló bázisa és a szakszervezeti világban is jelen vannak. Ráadásul a Szolidaritás már 200 településen szervezett formában is működik. Az LMP elutasító magatartása ellenére, Kónya még reméli, hogy márciusban megalakul a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal (DEKA) melynek főcélkítűzése az Orbán-kormány leváltása és a 2010 óta felépült, a pártállami időkre emlékeztető rendszer lebontása.

Ha tetszik, ha nem, az MSZP központi szerepet fog játszani ebben az együttműködésben és az Orbán-kormány leváltásában. A Fideszen kívül az MSZP-nek van a legmélyebb beágyazottsága a magyar társadalomban és a volt kormánypárt a mai napig messzemenőleg a legerősebb demokratikus ellenzéki párt vidéki kisvárosokban és településeken. Jelenleg egyedül a szociálistáknak vannak irodái, ingatlanjai és helyi aktivista bázisai országszerte. Ezért ha az LMP célja nem csak éppenhogy átlépni a parlamenti küszöböt (vagyis a puszta politikai túlélés) akkor meg kell barátkoznia azzal az ötlettel, hogy az ennél igényesebb célok elérése ellenzéki együttműködés nélkül nem fog menni. Igy tehát az LMP-nek óvatosabb, békülékenyebb retorikát kéne alkalmaznia a többi ellenzéki párttal kapcsolatban.

“Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek hatalomra kerüljenek!”

Zazrivecz-Vona Gábor a neonáci Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke 2012. január 28-án, a parlamenti párt rendezvényén több ezres hallgatósága előtt kimondta azt, amely milliók számára eddig sem volt kétséges, ti. azt, hogy “Nem vagyunk demokraták”. Az 1999-ben alakult, 2003-ban pártként bejegyzett organizáció – hasonlóan az önmagát szabadelvűnek, liberálisnak hirdető, az 1988-as pártállami törvényeket tiszteletben tartó Fideszhez – eljutott oda, hogy büntetlensége biztos tudatában kimondja azt is: ha pártja hatalomra kerül, “a nyugati világot és Magyarország többi politikai erejét is átható materialista, ultraliberális eszmeiséggel szemben tűzzel-vassal tiltani fogja az elhajlást és az ellenségeikkel való megalkuvást. – Egy jogállamban, önmagában ez az egyetlen mondat elég lenne a kétségtelenül nyilas-hungarista retorikát használó párt betiltására, de Orbán Viktor és cinkosai nagyon is jól tudják, hogy ők is ugyanolyan úton, a weimari demokrácia útján, az öngyilkos demokrácia gyengeségét kihasználva jutottak hatalomba…

*

“Aki elveszi a szólás szabadságát, a vélemény szabadságát, aki korlátozni akarja a lelkiismereti- és vallásszabadságot, a sajtó szabadságát, aki fenyeget, megfélemlít – az szolgaságba akar hajtani minket. Az nem a barátunk, nem a jótevőnk. Az nem fölemelni akar, hanem eltaposni.

Legyünk józanok, maradjunk szabadok, és akik szolgaságba akarnak bennünket hajtani, azoknak ne adjuk meg magunkat. Álljunk ellene a gonosznak.

Magyarországot újra egy beteg ember vezeti. Nem tudjuk, ez hová vezet, de diktatúrából jó még nem származott…

Milyen nagy szükség lenne a magyar futballban egy olyan emberre, aki még Platini szerint is jobban ért a focihoz, mint bárki más. Micsoda pazarlás egy ilyen gyöngyszemet miniszterelnöknek használni, miközben ahhoz meg nem ért.

Amikor a görbe lábaival, kacsázó járásával megjelenik az európai politikusok mellett, pontosan olyan érzésünk támad, mint amikor a naszályi csapat meccse után a Bogyesz vagy a Kutya kijött a kocsmából. – Nincs ezzel az emberrel semmi baj, csak nincs a helyén. Jóravaló falusi középpályás. Nem miniszterelnök, hanem focista…” (Bartus László)

Az “agyagbadöngölő”. – A pesti népnyelv ezzel a jelzővel látta el Orbán Viktor FIDESZ-politikust az 1989. június 16-át követő hónapokban, utalva arra a beszédre, melyet a “szerencsét hozó talizmánként” emlegetett Nagy Imre-koporsó mellett mondott el, és amelyben állítólag szerepelt az a mondatrész, miszerint “a kommunistákat agyagba fogjuk döngölni”. – Az emlékezetes nap óta ugyan kutatók és történészek tucatjai hallgatták végig az ’56-os kommunista vezetők újratemetéséről készített hangfelvételeket, de végül is arra a következtetésre jutottak, hogy a budapesti Hősök terén jelen volt népes hallgatóság a tényekkel ellentétben arra emlékezett, amit hallani szeretett volna – nem pedig arra, ami valóban elhangzott.

Évek múltán, mikor a kontraforradalmár Orbán az “agyagba döngölt” pártállami személyek tucatjait látta maga körül és legalább ugyanennyit ő maga bízott meg fontos gazdasági-politikai intézmények vezetésével, hamiskás mosollyal vallotta be: 1989-ben igen jól jött számára a suttogó propaganda, a pesti pletyka – de ő ilyen vagy ehhez hasonló kijelentést sohasem tett.

A FIDESZ emblematikus személyiségeit bemutató írások közül most ismerkedjünk meg Orbán Viktor III. osztályba rangsorolt futballista, és ex-miniszterelnök életének három olyan epizódjával, melyeket a karrierpolitikus propagandistái nem tettek közzé a Nagy Indiánkönyv oldalain.

Az első nyílvános “fellépés”

Az ifjúdemokraták elnökével, aki akkor éppen Budapesten tartózkodott a Soros-ösztöndíjjal elnyert oxfordi tanulmányai után, 1988. június 16-án ismerkedtem meg. Azon a napon a rendszeressé vált ellenállási rendezvények soronkövetkező akciója egybeesett Nagy Imre és társai kivégzésének emléknapjával. – Mi, a tüntetők, a demonstráció középpontjában állt belvárosi emlékművet erre a napra Batthyány/Nagy Imre Emlékmécses névre kereszteltük át, annak ellenére is, hogy a két mártírsorsú miniszterelnök politikai pályájának különbségével tisztában voltunk. De, ahogy mondani szokás, a dac, a csakazértis ösztönzött bennünket, de sokaknak ez az esemény csak egy újabb alkalom volt az utcára vonulásra.

A Fideszből egyedül Orbán jelent meg, az új párt teljes vezetősége ezen a napon még nemigen merte megkockáztatni az újbóli konfrontációt a hatalommal – a márciusi Fidesz-alapítással sokan így is, úgy is kifutották a formájukat. És hát az sem kizárt, hogy jónéhányan valamelyik KISZ-gyűlésen vagy pártcsoport vitán szónokoltak a modernizálás érdekében.

A Batthyány Emlékmécsesnél a szervezők, elsősorban a Szabad Kezdeményezések Hálózata aktivistái, tökéletesen megoldották a nyugati sajtó tájékoztatását – így, még a később történtek ellenére is, tökéltes biztonságban érezhették magukat azok a személyek (Fónay Jenő, Orbán Viktor, Csoóri Sándor, stb.) akik szinte felkínálták magukat a rendőri erőszaknak.

Orbán Viktor és társai láthatóan jól felkészültek a ’jelenésre” – nem csoda, hogy az előadás oly’ fényesre sikeredett… (Később, nem véletlenül, éppen ennek a két fiatalembernek a fényképeivel volt tele a külföldi sajtó!) – ’Bátor, mindenre elszánt ellenállók!’ – ’Igaz hazafiak, valódi ötvenhatosok!’ – ilyen és hasonló címekkel megjelent tudósításokat olvashattak másnap Nyugat-Európában. Mosolyognunk kellett hetek múltán, hiszen az ’ötvenhatosok’ kivétel nélkül 20-30 éves fiatalemberek voltak…

Később a rendőrségi rabszállító autóba engem Orbán Viktor mellé tessékeltek be, mindkettőnk kezét hátrabilincselve. Viktor, mert már nem volt közönség, nagyon szótlan lett, feltűnően hallgatag. Később, a Szalay utcai rendőrségi épületben, ahová bevittek bennünket – Hodosán Róza, Kőszeg Ferenc, Vásárhelyi Antal, Csoóri Sándor, Tamás ’Gazsi’ stb. voltak a csapatban – Orbán ismét önmagára talált. Jogot hallgató emberként kérdésekkel, kérésekkel bombázta a fogdaőröket: “Mikor adnak már nekem vacsorát?” – Kis idő múltán azt követelte, hogy telefonálhasson menyasszonyának, mert nem tudja, mi történhetett vele… majd kikelt magából azt ordította: Legalább őt, egyedül, engedjék szabadon – mert lekési a vonatát, és akkor Pesten éjszakázhat!

Kronológia: A Fidesz szóvívői tiltakozó telexet továbbítottak Grósz Károly miniszterelnökhöz és Horváth István belügyminiszterhez a Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján, Budapesten tartott békés állampolgári megemlékezés rendőri szétverése miatt. – Bayer Zsolt Fidesz-szóvivő június 17-én nyilatkozatot adott ki az előző napi rendőri beavatkozás miatt.

Otto von Lambsdorff vendégei

1991. május 11-én Fidesz-delegáció utazott Németországba – Orbán Viktor, Hegedűs István, Módos Márton, Urbán László, Bárány Anzelm, Edvi Péter és Bayer Zsolt részvételével, ahol is a küldöttség (így olvasható a hivatalos dokumentumokban) többek között tárgyalásokat folytatott Lambsdorff-fal, a liberális FDP elnökével illetve Hans-Jochen Vogel SPD-elnökkel. Nos, az alcsútdobozi milliőben felcseperedett fiatalember – aki az elmúlt közel két évtizedben is csak részben pótolta be azt az elmaradását, melyet sokan mások már a jó szülői házban megszereznek – kíséretével együtt harsány hahotára fakadt érkezésük másnapján, látva a vendégeknek megterített asztalt. A villásreggelinél ugyanis annyi “szerszám” volt látható, mint (Viktor szerint) egy műtőben a súlyos és komplikált operáció előtt…

De ez lett volna a kisebbik baj. – A valóságos probléma ott kezdődött, mikor a német gróf a delegáció tagjaihoz szólva, beszélni kezdett. Nem ám úgy “echte” magyarul, hanem Goethe ékes nyelvezetén… A tolmács, akit Orbán delegációvezető csupán a haverság kedvéért vitt magával Németországba, lángbaborult arccal fordult az Elnökhöz: “Te, Viktor, az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszél ez az ember!”

Az ifjú liberális pártvezér – aki mint említettem nem a bravúros nyelvtudásáért vitte magával cimboráját a germánok földjére – a falubelije felé fordulva csak ennyit bökött ki:

“Ennek nagyon örülök, barátom, csak azt nem tudom, hogy akkor mi a sz..ról fogok én itt tárgyalni?”

A szükséghelyzetben – amint arról később Bayer Zsolt is beszámolt – végül Lambsdorff gróf hozatott tolmácsot, “mi pedig ettünk és ismerkedtünk az asztalon csillogó-villogó szerszámokkal…”

Az Isten óvja meg tőlük Magyarországot!

Vass Éva: “Én, a FIDESZ-adminisztráció egykor volt titkára, úgy hiszem, valamennyire ismerem őket. Ebbe beleértve Orbán Viktor pártelnököt is, az ifjúdemokraták teljhatalmú urát. – Mi, akik ugyanolyan fiatalok voltunk, de nem tartoztunk a ’88-as Bibó-kollégisták soraiba, a legteljesebb bizonytalanságban éltünk, dolgoztunk az Országgyűlési Képviselők Irodaházában. Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket, kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak – gyakorlatilag nem is vettek emberszámba.

Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben. Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot, hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége…

A kényszerszabadság után Orbán behívott a ’Fehér Ház’-beli szobájába. Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát – amint azt a filmekben is láthatjuk – az asztalra téve.

Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak. Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem tart igényt a munkámra. – Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti.

Így lettem egyik napról a másikra – csak azért mert anya maradtam – munkanélküli, felesleges ember.

Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy hová-merre menjek – eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok, az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek címezve. Eleinte még akadt egy-egy dícsérő levél, de később csak pocskondiázó sorok érkeztek. Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen hiú ember az Elnök magára és a pártjára.

Fizetésem maradéka néhány nap alatt elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben. Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam, mert enni azért kellett a kisfiamnak. – Annyit még el kell mondanom a történetről, hogy a Vezér munkatársai – Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány ott lebzselő – szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember szólt csak vígasztalólag utánam, Fodor Gábor, mondván: ’Úgy látszik, a Viktor ma bal lábbal kelt fel…’

Mit mondhatok most, 2010 nyarán?… Az Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek a hétköznapi élettől, a kisemberektől elrugaszkodott fiatalok valamikor is hatalomra kerüljenek!” (Vass Éva, Budapest-Újpest, 1993)

Szemenyei-Kiss Tamás

Országos Széchenyi Könyvtár – Bibliotheca Nationalis Hungariae

Kézirattár, a szerző Fond 567 jelzetű gyűjteménye felhasználásával

Morag Gunn nevelőapja, Christi kisvárosi kukás, aki nyomdafestéket nem tűrő jelzőket aggaszt az őt lenéző és megvető kanadai préritelepülés öntelt elitjeire. Egyik nap – enyhén ittas állapotban – Christi kiviszi magával a maniwakai szemétdobra a nyolcéves kislányt, hogy büszkén bemutathassa neki munkahelyét. „Szemetükről ismerheted meg őket igazán! Felmenőimre esküszöm – édes kislányom! – hogy a rohadt, átkozott, istenverte szemetükön keresztül kapsz róluk krisztusian tiszta képet” – üvöltötte Christi a kislánynak, aki sápadtan nézte, ahogy jobb módú osztálytársai a hátuk mögött gúnyolták a kukázó nagybácsit.

Christiben – Margaret Laurence The Diviners című regényének iskolázatlan, csiszolatlan és kissé részeges főszereplőjében – mégis akad egy jó adag bölcsesség, amikor azt mondja, hogy a szemét igencsak sokat mond egy adott társadalomról, annak értékeiről, titkairól és előítéleteiről. Bár lehet, hogy a történetírás méltóságához nem illő megfigyelés, mégis kijelenthetjük: a legkörültekintőbb történészek kicsit olyanok, mint a kukások. A saját társadalmuk által kiselejtezett iratok között turkálnak, kutatnak és ezáltal nemcsak a múltnak egy kis szeletét próbálják rekonstruálni, hanem rávilágítanak kortárs társadalmuk értékeire is.

A selejtezett iratok és tárgyak jelzik, hogy mi az, ami nélkülözhető, haszontalan, értéktelen vagy a peremre szorítható mai társadalmunkban. 2010 óta meteoritszerű gyorsasággal nőttek és bővültek Magyarország szemétdombjai olyan iratokkal, értékekkel, intézményekkel és személyekkel, amelyekre a hatalmi pozícióban lévők, valamint hangadóik és támogatóik nem tartanak igényt. Ha Magyarország szemétdombjain turkálhatna Maniwaka kíváncsiskodó kukása, a sörösüvegek, elhasznált zsírpapírok és piszkos pelenkák közt találná a Magyar Köztársaság alkotmányát, amelynek bevezetője nemcsak annak ideiglenes, átmeneti jellegére utal, hanem olyan abszolút értékekre is, mint a parlamentáris demokráciára és az elesettekről sem megfeledkező szociális piacgazdaság. Christie szintén kikaparhatná a szemétdombból a felszámolt intézmények romjait, köztük a habozó, lompos pártpolitika által halálra ítélt Új Színházat, amelynek a regionális, páneurópai és magyar kortárs művészeti fókusza fényévnyi távolságra állt a giccses, befelé forduló és kisstílű nacionalizmustól. Ugyanerre a szemétdombra dobták a legújabb kori magyar történelem és az 1956 forradalom történetének feltárásával megbízott 56-os Intézetet, valamint a pártpolitikusok által megfogalmazott elvárásoknak és világnézetnek megfelelni nem tudó vagy nem akaró egyházakat. Szintén a szemétkupac tetején találhatjuk a magyar-magyar kapcsolatokat, miután a kormány, annak külképviseletei és legeltökéltebb hívei szavazatmaximalizálásra használják a diaszpórát. Egyik nap busszal szállítják őket a pesti tüntetésre, később pedig marsrutkán hordják majd őket a külképviseleti szavazófülkékbe, miközben a szórványságban eltiporják mindazokat, akik ehhez nem adják nevüket.

Minden esetben a hatalmon lévők dönthetnek arról, hogy mi számít értéknek, hogy mi fér bele az országimázsba, és hogy mit vagy kit kell kiszorítani, kitiltani és kiközösíteni. Van, amikor a parlament padsoraiból hozzák meg ezt a döntést, és van, amikor Budapest felett a Nemzeti Galériából vagy az Operaház egyik díszes, patinás páholyából. Csak arra nemigen számítanak, hogy a sötétség biztonságos leple alatt mindig akadnak olyanok, akik kimerészkednek a szemétdombra, és a hulladékból kimentenek egy-egy apró ereklyét abból a világból, amelyet feletteseik végleg eltüntetni kívántak. És az elegáns fénytengerben úszó Operaházban, a feudális hatalom korridorjaiban gőgösen bolyongók olyannyira elszakadtak a szürke mindennapok világától, olyannyira eltévedtek a saját illúzióikban, hogy észre sem veszik, ahogyan szép lassan visszacsempésznek egy-egy tárgyat a szemétdombról.

Margaret Laurence talán jobban tudta, mint bárki más, hogy mit jelent az, amikor anakronisztikus, viktoriánus nézetek vagy zsigeri előítéletek miatt bélyegeznek meg másokat. Az 1974-ben publikált The Diviners című könyve részben a kukázó nagybácsiról szól, de maga a regény is kis híján a szemétdombra került, miután 1976-ban, majd 1985-ben ismét betiltását szorgalmazták az Ontario-tartománybeli iskolabizottságoknál.

Istenkáromló, obszcén, trágár, züllött és keresztényellenes. Így minősítették Laurence írását azok, akik arra sem vették a fáradtságot, hogy elolvassák, hanem különböző fundamentalista keresztény csoportokra hallgatva egyből a liberális, szekuláris és szabados jelzőkkel illették a szerzőt és regényét, ezzel ellenségként könyvelték el. Felépült egy hamis dichotómia a liberálisnak, szabadosnak, politikailag befolyásosnak vélt írónőről, aki kötelező olvasmány volt Kanada iskoláiban, és aki rendíthetetlen pillére annak a baloldalinak vélt társadalomnak, mely állítólag a „tiszta”, „keresztény”, „erkölcsös” és „hagyományőrző” Kanadát próbálta leváltani.

Tíz évvel halála után derült ki, hogy az ikonikus írónő, aki cenzorok ellen szállt harcba, törékeny, melankolikus lélek volt, aki alkoholizmussal, súlyos depresszióval, tüdőrákkal és a magánnyal küzdött, aki a hírhedt „liberális” fogadások és értelmiségi körök társasága helyett otthon cigarettázott és ivott egyedül konyhája félhomályában, miközben a háttérben bús skót zene szólt a lemezjátszóján. Végül ebben a konyhában írta le 1987 január 5-én utolsó bejegyzését személyes naplójába, mielőtt a hajnali homályban öngyilkos lett. „Remélem, hogy ez az ital működik. A lelkem már úgyis egy másik országban jár, és testem pedig egy átkozott teher.”

Azon a januári estén kilátástalannak, reménytelennek tűnt Laurence helyzete, bár önjelölt cenzorai – a „keresztényi” erkölcs és a „hagyományőrzés” pártfogói – sohasem látták Laurence emberi oldalát, inkább csak egyfajta eretnek liberális Góliát-rémképet terjesztettek róla. Olyan képet, mint amilyet a magyarországi kormánypárt és holdudvara fest az általuk messze túlbecsült balliberális értelmiség állítólagos befolyásáról, a „magyarellenes”, konspiratív nemzetközi sajtóról és a másképpen gondolkodó magyar diaszpóra „hazaárulásáról”.

Laurence élete tragikusan végződött, de könyvei általában halvány reménnyel végződnek. A Divinersben például éppen a lomtalanítás után találják meg az igazságot, amikor mindaz, amit mások elfeledtetni szeretnének, végül előkerül. „Regényeim nem az optimizmusról szólnak, hiszen bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki optimista legyen ebben a világban. De írásaimban mindenképpen jelen van a remény” – mondta Laurence egy interjúban. És talán ez lenne a helyes hozzáállás a demokratikus ellenzéki oldalról nézve, hiszen a túlfűtött optimizmus mindig elvakít és bukáshoz vezet, a frusztrált pesszimizmus viszont megbénít. A legfontosabb feladat, a lomtalanítás után, az éjjeli kukázás: kimenteni mindazt, ami érték és megőrizni mindazt a bizonyíték, amivel dokumentálhatjuk, hogy miért, hogyan és kiknek köszönhetően jutottunk ide.

Orbán Viktor elfeledkezett a választóinak tett ígéreteiről?

Magyar nap volt tegnap, január 24-én, Brüsszelben, Belgium fővárosában, a NATO és az Európai Unió székhelyén. – Orbán Viktor miniszterelnök, a január 21-én lezajlott budapesti és torontói tüntetések hőse, látszólag elfeledkezve a „szabadságharcról” és a választóinak tett ígéreteiről, európai retorikát erőltetve magára szólalt fel az Európai Parlamentben, ahol szembesülnie kellett politikája következményeivel…

Mint ismert, az Európai Unió a tagországok számára kötelező megállapodások folyamatos megsértése miatt három eljárást indított Magyarország ellen illetve kilátásba helyezte az uniós alapszerződés 7. cikkelyének esetleges alkalmazását – vagyis első lépcsőben a szavazati jog felfüggesztésére irányuló eljárás megindítását.

„Az Orbán-kormány látszatdemokráciát épít… Magyarország miniszterelnöke Brüsszelben ugyan európai retorikát használ – de ugyanezt a retorikát Budapesten minden esetben elmarasztalja” – hansúlyozta ki Martin Schulz, aki ezzel együtt is elismerését fejezte ki a magyar kormányfől szokatlan, békülékenységről árulkodó felszólalását hallgatva.

Orbán felszólalásában – néhány másodpercre visszazökkenve a megszokottabb hazai világába – elutasította Martin Schulz azon vádját, hogy mint miniszterelnök, úgy Magyarországon, mint az Unió központjában konfrontatív politikát folytat. Az EP elnöke válaszában csak annyit jegyzett meg: „Amíg Magyarország miniszterelnöke nem változtat politikáján, és nem fogadja el az Unió ajánlásait, addig csakis kölcsönös konfrontációra számíthat.”

A hazai hivatalos – értsd: kormánypárti – média, miközben dícsérőleg említette a kormányfő kiállását a hazai érdekek mellett, némi éllel emlékeztette a nyilvánosságot Orbán Viktor országgyűlési felszólalásaira és híveinek azon véleményére, melyek Brüsszel és Trianon közé egyenlőségjelet tettek.

Különösen figyelemre méltó a magyarországi úgynevezett „szabad sajtó” azon igyekezete, hogy a Nemzetvezető brüsszeli nyilatkozatai és a magyarországi bejelentései valahogy összhangban legyenek… ezért a Magyar Távirati Iroda a nemzet érdekében megnyilvánult miniszterelnök által elmondottakat is különleges módon közvetítette a hazai nyilvánosság elé.

A németországi televizió, az ARD (Tagesschau – Die Nachrichten der ARD) és Christoph Prössl, az NDR Rádió riporterei 2012. január 24-én az alábbiakban elhangzottakat rögzítették nézőiknek és hallgatóiknak az Orbán Viktorral folytatott interjú során:

„Magyarországon a többség eddig az Európai Únió mellett volt, de ez most éppen változáson megy keresztül. Ez nem tetszik nekem, de megpróbálom az én választóimat pro-európai útra irányítani – amely most kemény munkának ígérkezik majd…”

A Tagesschau perceiben, a január 24-én elhangzottakat a kormány kézivezérlésével irányított MTI – és a Távirat Irodára hivatkozó „nemzeti elkötelezettségű” pártsajtó munkatársai így intepretálták másnap, január 25-én Magyarországon:

„Orbán Viktor miniszterelnök… elmondta az is, hogy meglátása szerint az országban változik a hangulat, amit sajnálatosnak tart. Eddig az uniopárti álláspont volt jelentős többségben, és jelenleg azon dolgozik, hogy ezen a nyomvonalon tartsa a szavazókat – de ez egyre nehezebb…”

A belga fővárosban, az Európai Unió székhelyén tett nyilatkozat és a következő nap híreiben olvasható – a kormányfőre hivatkozó – tudósítás mondatai között felfedezhető némi (?) különbség. Ha felidézzük a Fidesz-KDNP koalíció híveinek, a választóinak tett ígéreteit, a szélsőjobboldal lecsillapítására is szánt előzetes nyilatkozatait, majd ezt összevetjük a Brüsszelben elhangzottakkal (különösen a német televizió és rádió által közvetített kijelentésekkel), a brüsszeli és budapesti hozzáállás, a megnyilvánulás eltérése nyilvánvalóvá válik.

Orbán Viktor kétlaki magatartása tettenérhető, hiszen a „Van élet az Európai Unión kivűl is… Az ország el van szánva arra, hogy meghatározza jövőjét, az Unión belül vagy kivűl” általa tett nyilatkozatok után a nyugat-európai demokráciákat arra is kioktatta, hogy a Magyarországon működő paramilitáris, neonáci, hungarista szervezetek nem szélsőjobboldaliak, hanem csupán radikális, nemzetük jövőjéért aggódó emberek gyülekezete.

A Fidesz MPSZ elnöke, kormányfő és a magyarországi lakosság helyett a magyar nemzet képviseletében felszólalt politikus 2012. január 24-én a neki és pártjának kiszolgáltatott százezreket, milliókat tette felelőssé a kialakult helyzetért… s mint mondotta, most ezt a tömeget megpróbálja visszavezetni az európai útra.

Az Ázsiából jötteknek, az észak-balkániaknak – a Fidesz MPSZ hatalmas (?) szavazótáborának – most dönteni kell. Most azonnal, vagy legkésőbb 2014-ben. Melyik Orbán Viktort tekinti vezetőjének? – A belga fővárosban tárgyaló, hatalma meghosszabbításáért megalázkodott miniszterelnököt, vagy az általa ellenőrzött orgánumokon keresztül két futballmeccs között üzengető, a nagygyűléseken nemzeti színekben pompázó diktátort?

Szemenyei-Kiss Tamás

2012. január 25.

Brüsszel – Bécs – Budapest

Szerintem nem más nációhoz tartoztak, hanem a magyar polgárok egyszerűen lehúzták a redőnyt és várták, hogy elmenjen a vihar. Pontosan úgy tett a magyar elsötétítő többség mint ahogyan a racionális emberek reagáltak Berlinben 1989 október 7-én, amikor a Német Demokratikus Köztársaság politbürója próbálta megünnepeltetni a néppel az NDK negyvenedik születésnapján. Erich Honecker és elvtársai nem hallották a tribünről, hogy a tömegben egyre többen a “Gorby, ments meg minket!” refrént üvöltötték. De már 1989 október 18-án az NSZEP-hez is elérkezett az üzenet és Honecker lemondott valamennyi posztjáról.

Tóta W. Árpád, a HVG publicistája azon elmélkedett ma reggel, hogy vajon mit kezdjen a magyar nemzet a Békemenet résztvevőivel. Tóta is elismerte, hogy sokan voltak a kormánypárti tüntetésen és jelzi: “ekkora kisebbség elvárásait nem lehet semmibe venni, ugyanúgy számolni kell velük, mint a hétszázezer cigány vagy a félmillió homoszexuális érdekeivel.” Ez annyit jelenthet, hogy amikor egyszer megbukik a rendszer és megalakul a IV. Magyar Köztársaság, még azokat is befogadjuk, illetve azok sem lesznek a kirekesztés áldozatai akik a kétharmadra hivatkozva pontosan ezt a gyalázatot tették velünk, akár Magyarországon, akár itt Észak-Amerikában, vagy máshol. “A magyar nemzet mindig vendégszerető és türelmes volt. Az Orbán utáni kormánynak kiemelt feladata, hogy ennek a sajátos, vibráló kultúrájú színfoltnak megtalálja a helyét a jövő sokszínű, liberális, toleráns Magyarországában. A békés együttélésnek azonban előfeltétele, hogy a kisebbségek ne lépjenek fel hegemón igényekkel, életmódjukat ne kényszerítsék a többiekre”–irta Tóta a menetelő fideszes keménymagról, határon “innen” és határon túl.

De azt még nem tudjuk, hogy pontosan hogyan és mikor ér véget az Orbán-rendszer, bár az biztos, hogy a magyar demokratikus ellenzék nem csak azzal számol, hogy parlamenti választáson keresztül buknak meg, hanem esetleg az utcáról, illetve azzal a lehetséges szituációval is kalkukálni kell, hogy egy a Fidesz által elbukott választás után, a Békemenet keménymagja már nem lesz annyira békés és erőszakkal próbálják megakadályozni az új olajfa koalíciós kormány létrehozását. Sajnos nem egy Isaac Asimov sci-fi regényből kaptuk ezt a horrorisztikus ideát, hiszen a 2002 utáni fideszes hisztéria is erre mutat. És tegyük hozzá, hogy a 1998-2002 között regnáló “polgári” Fidesz nem egyenlő a mostani plebejus, szabadságharcos ámokfutással.

Krémer Ferenc szociológus, illetve történész, valamint a Rendőrtiszti Főiskola docense számolt az utóbbi két lehetőséggel mai elemzésében, melyet a Galamus Csoport publikált. Az írás apropója, hogy Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök és Németh Péter, a magyarországi Népszava főszerkesztője közt (civilizált) vita alakult ki arról,  hogy vajon diktatúra-e az Orbán-rendszer, vagy esetleg annál valamivel kevesebb és hogy mikor, illetve hogyan kell azt leváltani. Most Gyurcsány hozta a békésebb hangot és Németh Péter pedig a harciasabb hozzállást. Krémer Ferenc is inkább Németh Péter nézeteivel azonosul. “Jogszerűen csakis azt a diktatúrát/önkényuralmat lehet leváltani, amelyik hagyja magát, amelyik már nem akar többé diktatúra lenni – úgy, ahogyan 1989-ben történt. A kérdés az, vajon az Orbán-rendszer meg akarja-e szüntetni önmagát vagy sem? Tegyük fel, hogy nem akarja, de vajon hagyja-e magát leváltani? Ha igen, akkor van esélyünk jogszerűen létrehozni a IV. köztársaságot, ha nem, akkor vajon mit fogunk tenni?”–kérdezte Krémer és be kell ismerni,  hogy ez abszolut jogos kérdés. Erre most kéne választ találni és nem 2014 tavaszán kapkodni valamilyen stratégia után. Krémer szerint csekény esély van arra, hogy hagyja magát leváltani ez az “ellenforradalmi rendszer.”

De van aki pozitív fényben mutatja be a mindig alkalmazkodó Orbán Viktor regnálását és szerintük talán elkerülhető a tragédia. Török Gábor jobboldali politológus szerint Orbán nagy talentuma abban rejlik, hogy mindig el megy a falig, aztán éppen az utolsó utáni percben irányt és politikát vált, miközben legvadabb hívei folyamatosan tapsolnak, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

“Nem messzire tekintő stratéga, és különösen nem kérlelhetetlen doktriner, hanem sokkal inkább egy (időnként) átváltozó művész, aki elképesztő beleéléssel képes újabb és újabb politikai szerepeket alakítani. Ha nem így lenne, már régen eltűnt volna a politikai porondról, ő azonban képes volt az elmúlt két évtizedben folyamatosan a reflektorfényben maradni. Nem azért, mert minden eseményt előre látott, hanem mert kiválóan alkalmazkodott a változó igényekhez és körülményekhez. Volt radikális liberális, aztán konzervatív-liberális, majd egyre inkább kereszténydemokrata, később plebejus politikus, majd fülkeforradalmár és szabadságharcos. Meggyőző képességét bizonyítja, hogy nagyon sokan akkor is követték, amikor váltott”–írja Török Gábor blogjában.

De ha ez így van, akkor talán arról is diskurálhatnák, hogy vajon Orbán egy rendkívül tehetséges politikus, vagy talán a magyar jobboldal totálisan igénytelen? Lehet, hogy - mint oly sokszor – a válasz valahol e két véglet között található.

Kapitális hiba lenne ellenzéki oldalról azt feltételezni, hogy most már csak a kormányellenes erők – vagy az utcai politizálásban tapasztalt Jobbik – tudják utcára hívni támogatóit. Ugyanakkor szintén hiba lenne kormánypárti oldalról azt feltételezni, hogy a magyar társadalom túlnyomó részét, illetve annak véleményét képviseli az utcán menetelő, a vidékről és a Felvidékről Pestre szállított fideszes keménymag.

A fideszes jobboldal politikai eszköztárához az is hozzátartozik, hogy ha a más véleményen lévőkről nem vesznek tudomást, ha azt hangoztatják róluk, hogy nem tartoznak a magyar nemzethez, ha a magyar főváros valamennyi közterületét előre lefoglaltatják a pártállami apparátuson keresztül, hogy még véletlenül se tudjon bárki demonstrálni “a Viktor” ellen, akkor tulajdonképpen nincsen ellenzék és mindenki aki számít úgy gondolja, hogy a párttal, a néppel egy az utunk.

A kanadai magyar közösségekben a magyarországi helyzethez  képest is jobban érezhetjük ezt a hozzáállást az Orbán-hívők részéről, hiszen itt sokkal koncentráltabb és kontraszelektívebb a hangadó jobboldali társaság mint az Óhazában. Magyarországon a fideszes és jobbikos keménymag mellett van még Védegylet, vannak Sólyom Lászlók és Elek Istvánok, akik távol tartják magukat a uszító kormánypártiaktól és felszólalnak az új alkotmány autokratikus elemei ellen. Magyarországon a Magyar Nemzet, a burkolatlanul antiszemita Demokrata és a Széles-féle Magyar Hírlap mellett vannak olyan orgánumok mint a Konzervatórium és a Mandiner, melyek ugyan abszolút jobboldaliak, mégis kínosnak találják a fiatal, neoliberális, illetve neokonzervatív szerzői az émelygős, önérzelmű és anachronisztikus klerikális nacionalizmust. A nézeteltérések ellenére, velük le lehet ülni egy asztalhoz, vitázhatunk a szociális igazságosságról és a polgári jogok fontosságáról, a szociális piacgazdaságról és az állam szerepéről, felhozhatjuk aggályainkat az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, beszélhetünk nyíltan keresztény, zsidó, buddhista, krisnás, agnosztikus, vagy ateista világnézetünkről és nem kell tartanunk attól, hogy habzó szájjal ordítanak és hazaárulóznak, vagy hogy ránk borítják az asztalt.

Ugyanez nem mondható el arról az Orbán-párti keménymagról, mely a párbeszéd és nyílt vita helyett két alternatívában reménykedik: 1) a másként gondolkodók nagyon kevesen vannak, a társadalom és a nemzet peremére szoríthatják őket és majdcsak elhallgatnak, vagy 2) ha végül minden kötél szakad, meg lehet őket félemlíteni, olyan polgárháborúval lehet őket megfenyegetni, melyben biztosan elvéreznek, megsemmisülnek.

Bár a Békemenet főszervezője már egyszer felhozta a második opciót, a kanadai magyar közösségek Orbán-párti vezetői még szerencsére csak az elsőnél tartanak. Amikor Göllner András, a Kanadai Magyar Demokratikus Charta alapítója és nemzetközi szóvívője arra kérte Kelemen Tibort, a Montreáli Magyar Bizottság elnökét, hogy tegye lehetővé azt, hogy a helyi kormánypártiak és az ellenzékiek egy asztalnál folytathassanak civilizált, demokratikus párbeszédet a közösség káros jobboldali átpolitizálásáról és a magyarországi helyzetről, azt a választ kapta az MMB elnökétől,  hogy ”nem szimpatizálnak” sem az ötlettel, sem a Charta valós aggályaival, sem magával a Chartával és annak támogatóival. Nem szimpatizálnak, mert esetleg kiderülne, hogy korántsem olyan homogén és ”politikailag egyívású” a kanadai magyarság, mint amilyennek Pordány László nagykövet gondolja és amilyen szintre a kormánypárti diplomácia minden lehetőseget megragadva szeretné lezülleszteni. Egy ottawai nagykövetségi fogadáson, a nagykövet felesége mondta sajnálkozva az egyik éppen távozó vendégnek, hogy milyen rettenetesen szomorú, hogy ennyire megosztott a kanadai magyarság és valamit kéne tenni ez ellen. Valamit biztosan kéne tenni – szerintünk le kéne ülni, egymás nézeteit meghallgatni és esetleg el is fogadni egymás politikáját mint legitim alternatíva, valamint kulturált hangnemben, hazaárulózás nélkül diskurálni. De nem éppen ezt a opciót támogatja a polgárháborús leszámolással riogató jobboldal, a budapesti belvárosból az ellenzéket politikai alapon kiszorító állam, az 1,8 millió forintos magyar állami támogatás után ellenünk uszító, Orbánért imádkozó kanadai magyar hagyományőrző csoport, illetve a magyar nemzetből és a tágabb magyar közösségből minket kirekeszteni, végül pedig megsemmisíteni kívánó külképviselet.

Számunkra az egyetlen gyér vigasz az a hit, hogy mindez egyszer véget ér és lesz még olyan kormánya és ottawai külképviselete Magyarországnak, mely politikailag és világnézeteileg sokszínűnek látja a magyarságot és mely nem az egyik,  vagy a másik ”oldal” elhallgatásán és kirekesztésén munkálkodik. Remélem, hogy valamilyen formában a Kanadai Magyar Hírlap is megéri ezt a napot.

A Magyar Gárda alapítója – és egyenruhájuk tervezője – kijelentette: „A menet kiállást jelent… elsősorban és határozottan Orbán Viktorért, másodszor a kormányért és Magyarországért, harmadsorban mindnyájunkért.”

Amint azt korábbi híradásainkban már jeleztük, „az emberek spontán megmozdulásaként” szervezett kormánypárti tüntetésre a vidéki városokból autóbuszokkal szállították a miniszterelnök szimpatizánsait, a szomszédos Romániából pedig 50 lej befizetésével biztosították a budapesti rendezvényre utazás lehetőségét.

*

Ahogy az már egy nappal korább ismertté vált Budapesten, a rendőrség teljes személyi állományánál, a Készenléti Rendőrségnél, a Terrorelhárítási Központ és a Köztársasági Őrezred fegyveresei, civil ruhás nyomozói és adminisztratív dolgozói számára „összetartást” (azaz folyamatos riadókészültséget) rendeltek el – azzal a magyarázattal, hogy a kormány egyfajta „2006-os jellegű” eseményektől tart. – És bár az Országos Sajtószolgálat közleményei között olvasható volt egy olyan felhívás is, amely arra szólította fel a főváros lakosságát, hogy lobogózzák fel házaikat magyar zászlókal, ablakaikba magyar jelképeket helyezzenek el – jelképezve az Európai Unió és az IMF ellen vívott „szabadságharc” melletti szimpátiájukat – a nagyváros épületein egyetlen zászlót sem fényképezhettek le a tudósítók.

**

Bár a kormányhoz közel álló sajtó korábban több százezres üntetést vizionált, a demonstráció napján a rendezők viszafogottabban már csak 80-100. 000 résztvevőre számítottak.

A jelzetthez képest – „az egész nemzet mögöttünk áll” – 16:10 órakor mintegy 50-70 ezres tömeg indult el a Hősök teréről, elképesztő rendőri készültség jelenlétében. Erdélyből és a délvidéki Vajdaságból összesen kb. 200 fő érkezett Budapestre, a külföldön működő etnikai pártok szervezésében.

A Terror Háza elnevezésű intézménynél több olyan transzparenst emeltek a magasba, amelyeken az „uniós beavatkozás” ellen tiltakoztak, néhány felírat pedig Trianont és Brüsszelt vonta párhuzamba. – Egy kisebb csoport, akik Felvidékről (a szomszédos Szlovákia területéről) érkeztek, „Köszönjük a magyar állampolgárságot!” vitt az utca két oldalán ácsorgó, nézelődőkkel összekeveredett vonulók sokadalmában.

A szélsőjobboldaliakat összefogó parlamenti párt – a Jobbik Magyarországért Mozgalom – korábban közzétett nyilatkozatában megértéssel állapította meg, hogy a „Fidesz MPSZ, pontosabban Orbán Viktor, nem teheti meg azt, amit a radikális nacionalisták megtehetnek, ezért híveiket, szövetségeseiket – Betyársereg, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmom, Új Magyar Gárda, Nemzeti Őrsereg, Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség, stb. elnevezésű organizációkat – a tüntetéstől történő távolmaradásra szólította fel”.

Bár Szíjjártó Péter, a Nemzetvezető személye körüli miniszter a demonstráció előtt úgy tájékoztatta az újságírókat, hogy a Fidesz MPSZ vezető politikusai közül senki sem vesz részt a „civil” tüntetésen, az Országház közelében, a rendőrök százaival biztosított elkerített helyen, ott voltak azok a „jobboldali” politikusok, Lezsák Sándor, Wittner Mária és Demeter Ervin, akik az utóbbi másfél évtizedben szerepet játszottak a szélsőjobboldali szervezetek körüli botrányokban is.

Orbán Viktor miniszterelnök a délelőtti órákban – nem nevezve meg a nyilatkozata címzettjét – bejelentette, hogy a költségvetési tartalék figyelembe vételével az ország működésének biztosításához sürgősen 20 milliárd euróra (kb. 600 milliárd forintra) lenne szüksége kormányának. Nyilatkozatával egyidejűleg több nyugat-európai orgánumban olyan értelmű kommentár hangzott el, hogy mivel nincs sok remény a magyar kormányfő álláspontjának megváltoztatására, ezért „a magyarországi demokratikus ellenzéket szükséges helyzetbe hozni”. (A „helyzetbe hozás” mikéntjét az EU-politikusok nem említették.)

A kormánypárti tüntetők meglehetősen fegyelmezetlen tömege röviddel 17 óra után érte el a Kossuth Lajos téren lévő Parlament épületét. A tervezettnek megfelelően beszédek megtartására nem került sor – a résztvevők, egymás szórakoztatására, hazafias dalok éneklésébe kezdtek, néhány, a „vonuló masszából” előkerült szónok rövid, de annál harsányabb beszédet intézett a téren megjelentekhez a „bankok, az IMF és az Európai Unió gyarmatosító politikája” ellen.

A baloldali szervezetek közül a Munkáspárt, az Egymillióan a Demokráciáért, a Szolidaritás Szakszervezeti Mozgalom és a 100-150 tagot számláló Zöld Baloldal rendezett tüntetést a Schmitt Pál rezidenciája, a Sándor Palota közelében, követelve az államelnök lemondását, továbbá a Magyarok Világszövetsége szervezésében a Szabadság téren – a pártrendezvénytől elkülönülten – néhány száz személy jelenlétében tartottak beszédeket „a nemzet kritikus óráit” emlegetve.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest, 2012. január 21. – 18:05

A polémia a new yorki Népszavában kezdődött, amikor Bartus László főszerkesztő ”A Bajnai-jelenség” című jegyzetében szólalt fel (többek között) a magyarországi katolikus egyház pártpolitikai szerepvállalása ellen:

“Magyarország jövője attól függ, meg tud-e szabadulni attól, hogy a római katolikus egyház befolyása érvényesüljön a közéletben, hogy a katolikus egyház a jobboldali pártok segítségével ostrom alatt tudja tartani a demokráciát, a parlamentarizmust, a polgári szabadságot. Nem lehet másképp megszabadulni, soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a katolikus egyházat ki nem irtják a közhatalomból. A fejszét a fa gyökerére kell vetni, a magyar nép jövője azon múlik, hogy ki tudja-e irtani a katolicizmust a politikai életből és az államhatalomból. Orbán ellen egy radikális katolikusellenes pártot kellene alapítani, amely minden erejével pusztítja a katolicizmust a közéletből”–írta Bartus László.

Komoly fenntartásaim vannak az ilyen jellegű polémikus fogalmazással és mindenképpen leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy csak a katolikus egyház próbálja befolyásolni a magyar közéletet, miközben tudjuk, hogy egyes református vezetők bizony nem csak a közéleti rivaldafényhez kerültek közel, hanem a szélsőjobboldalhoz is. Jó példa erre a MIÉP-es ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész, aki budapesti templomában látta vendégül David Irving hírhedt (és leszerepelt) brit holokauszt-tagadót. Ráadásul az osztrák-magyar monarchia bukása után és a Horthy-rendszer első éveiben éppen a katolikus egyházat nézték elég sokan gyanakvó szemekkel, hiszen szerintük idegen erőkhöz – azaz, a római katolikus habsburgokhoz – gravitált és nem az új Magyar Királysághoz, melyben prominens szerepet játszottak református grófok, arisztokrata családok és protestáns politikusok.

De ahelyett, hogy Stumpf András értelmes választ írt volna Bartus László cikkére, vagy egyszerűen jelezte volna, hogy sértőnek, illetve helytelennek találja az AN főszerkesztő mondandóját, a Heti Válasz munkatársa egy “Zsidóellenes pártot!” felkiáltással ellátott cikkben, módosított változatban közölte le a Népszava írásának egy részét, melyben egyszerűen “zsidóval” helyettesítette a katolikus egyház fogalmat. Ezzel feltehetően Stumpf azt kívánta bizonyítani, hogy milyen elemi felháborodás tört volna ki akkor, ha Bartus a zsidókról írja azt, ami megjelent a katolikus egyházról. “Soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a zsidókat ki nem irtják a közhatalomból”–jegyezte Stumpf András a Heti Válaszban.

“A célom csupán az, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, echte náci szöveggel van dolgunk. Természetesen sem katolikusellenes, sem zsidóellenes pártra nincs semmilyen szüksége az országnak. A tavaly Kertész Ákos magyarellenes, rasszista cikkét közlő Bartus mostani szellemi csúcsteljesítményéből sugárzó náci gyűlöletre sincs. Remélem, a magát a magyar baloldal emigráns zászlóvivőjeként feltüntető Bartussal az általa szeretettek semmilyen szellemi közösséget nem vállalnak sem most, sem a jövőben”–írta Stumpf a Népszavában megjelent cikkről.  

Amikor a zsidók a hatalomból való kiírtásáról ír - még akkor is ha ezzel csupán sokkolni próbálja olvasóit - Stumpf András lehetne egy kicstt érzékenyebb Magyarország tragikus legújabbkori történelmére, melyben 600 ezer magyar zsidót mészároltak le származásuk miatt. A valóság az – és ezt Stumpf András is tudhatja -, hogy Magyarországon egyedül a zsidók ellen indítottak szisztematikus, tömeges, származási alapú, a hatalom által levezényelt gyilkos gyűlöletkampányt, melynek horrorisztikus eredményét elsősorban Auschwitz-Birkenau-ban találhatjuk. Katolikus magyarok is szenvedtek az ország legújabbkori történelmében, intézményeik felszámolásával, kirekesztéssel és megkülönböztetéssel kezdte regnálását Rákosi Mátyás és sztálinista állampártja, de származási alapon nem gyilkoltak, vagy toloncoltak ki katolikusokat.

Ezen felül Bartus László nem “a katolikusokról” mint demográfiai csoportról írja azt, hogy ki kéne irtani őket a közhatalomból, hanem maga az egyházat, mint intézményt támadja. Tehát a támadás nem katolikus vallású állampolgárok, emberek ellen szólt, hanem az AN főszerkesztője egy bejegyzett szervezet ellen emelte fel hangját. Stumpf a balliberális oldal állítólagos kettős mércéjére kívánt rámutatni, csakhogy ezt egy csúsztatással, egy hamis hasonlatra épülő cikkel próbálta ecsetelni.

Lehet, hogy Stumpf András valóban offenzívnek találta Bartus László írását, hiszen a fiatal újságíró a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen diplomázott 2004-ben, esetleg úgy érezte, hogy saját katolikus hitét, vagy identitását támadta az Amerikai Népszava. Csakhogy hívő katolikusként – amennyiben Stumpf valóban annak tartja magát – a Jézus tanításaival megegyező válasz biztosan nem az, hogy egy sokat szenvedett kisebbségre való durva hivatkozással  - e kisebbség ismételt célponkét való megjelölésével – próbáljuk sokkolni olvasóinkat. 

Egyetemi munkámon kívül egy ottawai római katolikus egyházközségnek is dolgozom, mely naponta több mint 150 rászorulónak nyújt vacsorát, napközben pedig az elszegényedett és sokszor bántalmazott nőknek biztosít menedéket. Naponta találkozunk olyanokkal akik ugyan élnek egyházközségünk által nyújtott karitatív szolgáltatásokkal, de nem mindig szalonképes mondatokkal osztják meg velünk véleményüket maga az egyházról, vagy a katolicizmusról. Erre nem az a válasz, hogy sértődötten védekezünk, hanem folytatjuk munkánkat és tevékenységünkön keresztül változtatjuk meg az egyház időnként negatív imázsát.

Stumpf András esetével kapcsolatban: joggal várhatunk többet egy olyan újságírótól, aki éppen a héten nyerte el a Junior Prima Díjat egy, a Friderikusz Sándort is magába foglaló zsüritől.

A szélsőjobboldallal akcióegységben tevékenykedő Orbán-kormány, személyüket azonosítva a magyar nemzettel (!), három kampányt is elindított. Részben Magyarországon és a Románia részét képező Erdélyben a január 21-re, Budapesten tervezett nagyszabású kormánypárti tüntetés sikeréért – ugyanakkor formalevél alapján írott tiltakozások százait küldette el Barack Obamának a Lipták Béla vezette „Hungarian Lobby”.

Azzal fenyegették meg az amerikai elnököt, hogy ha nem állítja le Hillary Clintont – ti. a politikus által hangoztatott, Orbán tevékenységét kritizáló kijelentéseket – akkor az idei elnökválasztáson nem szavaz rá másfélmillió amerikai magyar.

Erdély jelentősebb magyarok által lakott városaiból, községeiből (amint az a romániai sajtóból ismert) 50 román lej befizetésével szállítják Budapestre Orbán Viktor híveit.

Semjén Zsolt kereszténydemokratának mondott politikus valószínűleg még emlékszik II. Rákócz Ferenc vezérlő fejedelem Munkács várában 1703. június 7. napján közreadott kiáltványára – a „Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungariae vulnera” kezdetű sorokra – mert annak mintájára fogalmazta meg mondandóját, miszerint „Ha a nemzetet sérelem éri, az egyetemes magyarság mozgósítható legyen”.

Amint arról a közelmúltban meggyőződhettek a Kárpát-medencében élők: a szabadságjogokat és a sajtó szabadságát sárba taposó Orbán-kormány mellett egyelőre csak a neonáci, antiszemita Jobbik Magyarországért Mozgalom hívei sorakoztak fel.

Az Egyesült Államokban a szervezők némileg eltértek az európai kliséktől, bár különösebben újat nem sikerült Lipták Béla úrnak és Jeszenszky Gézának az Antall-kormány egykori külügyminiszterének kitalálnia. Ők ugyanis kormánypárti kampány keretében az általuk írott mintalevelek másolására, postázására szólítják fel az Egyesült Államokban élő magyarokat – hogy a Barack Obamának küldött sorok mellett árasszák el leveleikkel, internetes hozzászólásaikkal a külföldön élő honfitársaink levelesládáit, mindazokat is, akik bírálják az Orbán-kormány tevékenységét.

Az amerikai, kanadai, nyugat-európai úgynevezett „polgári körökre” (az ötödik hadoszlopra) támaszkodó tevékenység szálai Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kezében futnak össze. – A mozgósítás nagy erővel zajlik s eközben azzal vádolják a magyarországi baloldali, liberális pártokat, szervezeteket, hogy ők gerjesztik az immár zavaróvá vált nyugati sajtóhíradásokat, az Európai Unió vezetőinek és az Egyesült Államok kormányának kritikáit.

Az akciók szervezői szélsőjobboldali emigráns magyar szervezetek, melyek spontán akcióként szeretnék feltüntetni tevékenységüket – irányított kommandók igyekeznek nyomás alatt tartani megfélemlíteni a véleményformáló zsurnalisztákat, a magyar egyesületek vezetőit.

A Kovács Tamás államtitkárral és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel előzőleg egyeztetett akciók irányítói (Pordány László, Szapáry György, Szebényi Ferenc, Jeszenszky Géza, stb.) nagyobb olvasottságú orgánumokban igyekeznek híveket szerezni Magyarországnak, ténylegesen az Orbán-kormánynak. – Jeszenszky Géza oslói nagykövet például az elmúlt napokban jelentette ki: „Én már pénteken (január 13-án! – a Szerk.) megírtam levelemet, norvégra is lefordítva, az itteni vezető napilapnak – elértem, hogy 4.500 karakter terjedelemben közlik írásomat néhány napon belül.”

A Kanadában szerveződő radikális, szélsőjobboldali csoportok magyargyűlölőnek nevezték a kanadai sajtó, elsőrendűen is a Kanadai Magyar Hírlap, bírálatait. – Androvich Tamás, a montreali Magyarok Nagyasszonya Egyházközség plébánosa Prohászka Ottokárt, a hungarista eszme ideológusát példaképének nevezte… a bírálókat pedig „keresztény-, magyar- és életellenesnek”.

A Kanadai Magyar Demokratikus Charta közleményben tiltakozott, hogy a kanadai magyar nagykövet is részt vett egy szélsőjobboldali összejövetel szervezésében, melynek keretében petíciót adtak volna ki a Demokratikus Charta ellen. – Összejövetelükön az egyetlen napirendi pont a Demokratikus Charta és a tervezett petíció volt. Ezt az „okmányt” végül is a kontinens méretű országban 365 személy írta alá – köztük Detre Gyula, Szálasi Ferenc egykori személyi testőre, aki napjainkban már 94 éves…

Az akciókba bevonták még a keresztény vallású és igaz magyar cserkészeket is. Egyik parancsnokuk az alábbiakat írta a külföldön élő fiatalokhoz: „Valószínűleg tudomással bírtok arról, hogy hazánk polgári kormánya óriási harcban áll a világ bankáraival és baloldali politikusaival. Ezt a magyarságot érő támadássorozatot a ’demokratikus ellenség’ fűti és látja el hazugságok tömegével – a nyugati szintén ’demokratikus’ sajtó pedig lelkesen támogatja.”

A Fidesz MPSZ propagandaanyaga szélsőbaloldalinak és a szovjet rendszert védelmező posztkommunista elit képviselőinek nevezi a liberálisokat éppenúgy, mint a szocialistákat.

Bár a polgárinak nevezett Orbán-kormány és a neonáci Jobbik Magyarországért Mozgalom nemzetközi összeesküvést emleget a demokrácia védelmében felszólalókat megbélyegezve, a felsorolt példák is elegendőek annak megállapítására, hogy éppen az „ötödik hadoszlop” tevékenysége bizonyítja, az állítás ellenkezőjét. Dr. Eva Maria Barki, a Bécsben élő ügyvédnő pl. éppen az elmúlt huszonnégy órában fordult a magyar nemzetet féltő honfitársainkhoz.

Az illusztrációként mellékelt plakátokat a Magyarországon – a szabad véleménynyílvánitás jegyében – szabadon terjeszthetik a szélsőjobboldali organizációk.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest-Bécs, 2012. január 17.

Az Európai Únió nagyvonalúan beleegyezett abba, hogy Orbán Viktor felszólaljon a Magyarorszagról szóló vitában holnap délután. Teheti ezt mintegy az utolsó szó jogán, mielőtt teljesen lenullázzák őt is meg az országot is. Beleegyeztek, annak ellenére, hogy évek óta egyre fokozódó intezítással szónokol az Únió ellen, miközben pénzt kér tőlük. A strasburgi parlament természetesen könnyen megengedheti magának, hogy mégegyszer meghallgassa a hagymázas szóbeli hadakozást, a tagadását mindannak, amit Orbán a demokrácia, a józan ész, a felvilágosodás, de mindenek előtt Magyarország ellen elkövetett, már ismerik őt, tudják, hogy mire számíthatnak. Tudják már előre, hogy a magyarok nevében fog szavalni, akik ugyan nem követtek el semmi többet, mint azt, hogy lovat adtak alá, de erre mégsem hatalmazták fel őt. Majd kikéri magának, hogy őt, a nemzet simbólumát, a kétharmadost, az üdvöskét eljáras alá vonják. Az okokról, a nemzetközi megállapodásokrol, vagy a közösség érdekeiről hallani sem akar, amit ő tesz és mond, annak van csak értelme.

Meghallgatják, mondom, talán utoljára, mert ez még belefér az egyre fogyó türelmükbe és mert ennyit még megengedhetnek maguknak.

De a megcsalt és becsapott Magyarország megengedheti-e magának, hogy ez a notorius hazudozó, hamiskártyás, aki az egyházaktól, nyomorékoktól és nyugdíjasoktól lopta el a létalapjukat, a nevünkben beszéljen?

Hogy Strasburgba még beengedik az nagyon szép tőlük, de hogy Magyarországról kiengedik, az nagy könnyelműség.

Kerekes Sándor (Toronto)

De tudni lehetett, hogy komoly törésvonalak vannak az LMP-n belül amikor Kaufer Virág lemondott parlamenti mandátumáról, pedig éppen az ún. fenyőfás forradalom alatt vált az ő neve országszerte ismertté. Ennél viszont sokkal súlyosabb probléma Schiffer András frakcióvezető visszalépése, hiszen nagyon sok szempontból ő volt az LMP arca.

Schiffer András erőteljesen ellenezte az MSZP-vel és a DK-val való összeborulást, még akkor is amikor az ökopártban egyre többen úgy gondolták, hogy nemigen maradt más opció számukra, ha tényleg le kivánják váltani a jelenlegi kormánypártot. Az MSZP-től való távoltartásnak azonban ára volt és még családi feszültségeket is okozott Schiffer András számára. Schiffer nagynénja, Schiffer Anna, a Galamus Csoporton keresztül üzent unokaöcsének, miután Andris törölte Facebook oldaláról és nem válaszolt e-maileire.

“Bár nem vagyok MSZP-szimpatizáns, ezzel együtt riadtan szemlélem fóbiás Gyurcsány-gyűlöletedet, és meghökkenten kaptam fel fejem az első Jobbikkal való összefogásra utaló LMP-s megjegyzésre. Ugyancsak megdöbbenve látom azokat a parlamenti képeket, ahol magadba feledkezve, széles mosollyal az arcodon kvaterkázol jobbikos politikusokkal. Sem dédapád, sem nagyapád soha nem értett egyet szélsőséges politikai véleményekkel, soha, semmilyen körülmények között sem lettek volna hajlandók jobboldali szélsőségesekkel együttműködni. Meggyőződéses baloldaliak voltak, és tisztességes meggyőződésük okozta a szélsőséges baloldaliak, de inkább a baloldali eszméket megcsúfoló politikai bűnözők általi meghurcolásukat” — írta Schiffer Anna, “Kedves Andrisnak” címzett nyílt levelében. Schiffer Anna azt is elmondta, hogy jelenlegi politizálásával unokaöcse szégyent hoz a családi névre. Schiffer dédapja Szakasits Árpád egykori köztársasági elnök, szocdem politikus.

Schiffer lemondása után, az LMP-nek nem sikerült frakcióvezetőt választania és az ATV riportja szerint, senki sem vállalta el a posztot. Közben az is kiderült, hogy most már Scheiring Gábor képviselő sem túl lelkes és hajlandó visszaadni mandátumát, amennyiben ezt látja a legjobb megoldásnak az ökopárt. Tehát egy reményteli karácsony után, kimondottan rosszul áll az LMP szénája és az sem kizárt, hogy szakad a frakció. A jelenlegi tervek szerint pártkongresszuson dönthetnek frakció-vezetői kérdésben.

Nem titok, hogy szimpatizálok az LMP-vel, bár tudom, hogy kollégáim közül jónéhányan inkább negatív színben festik le a pártot.  Kétségtelenül igaz, hogy az LMP gyökereit részben a Sólyom László ex-köztársasági elnök nevével – és még számos más, a mérsékelt jobboldalhoz sorolható értelmiségi nevével – fémjelzett Védegylet környezetvédelmi csoportban találhatjuk. A Védegylet 2000-ben alakult meg, a tiszai ciánszennyezés következményeként. Elek István, a Heti Válasz egykori főszerkesztője 2010-ben például arra buzdított, hogy mindazok, akiknek fontos a környezetvédelem, szavazzanak az LMP pártlistájára (miközben egyéni választókerületben továbbra is a fideszes jelöltet támogathatnák).

Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyire nehéz politikai helyzetben találja magát az LMP, amikor mindenképpen morális kötelessége a Fidesz kormány leváltása – melyre az ellenzéki együttműködés szükséges - miközben szavazóinak egy jelentős része abszolút elutasítja az MSZP-t. Kovács László, az MSZP alelnöke minap elmondta, hogy mivel nem lesz második forduló a 2014-es választáson, saját sírjukat ássák azok akik szembemennek a demokratikus oldal egy másik pártjával, illetve jelöltjével.

Csakhogy úgy semmit sem ér majd az LMP, ha egyből összeáll a szocialistákkal és közben elveszíti szavazóbázisának jelentős részét. Az MSZP-nek semmi szüksége egy KDNP típusú fantompártra, mely mögött valódi támogató egy szál se. Ezért inkább türelmet kéne tanúsítani az LMP felé.