Hagyományosan köményes pálinkával és friss sütetû házikenyérrel fogadták az Orbán Balázs Társaság báljára érkezõket a székely ruhás fiatalok. Csak édesanyám tudott ilyen köményes pálinkát vegyíteni, nekem soha nem sikerült, mondtam, amire jószívvel mondták azonnal többen is a receptet. Mert tiszta szesz és nem akármilyen alkohol illik hozzá, semmiesetre sem vodka – és máris beindult az erdélyi segíteniakarás ismerõs gépezete. Hiszen otthon sem volt másképpen: minden gazdasszony szívesen adta át anyjától-nagyanyjától örökölt konyhai tudományának titkait mint speciálisat, egyedit, a legtökéletesebbet… így, ilyen meghitt és otthoni hangulatban néztünk szét az elõtérben, amelyet a Szépséges Erdély címû fotókiállítás díszített. Ezt a szintén jelen levõ Hornok Ernõ újságíró, természetvédelmi aktivista, a Verespatak megmentéséért folytatott küzdelem egyik elszánt harcosa rendezte.
Elekes Dénes, az Orbán Balázs Társaság elnöke mint a büszke székely gazda, elégedetten járt-kelt az ismerõsök, barátok között november 8-án a szépen díszített Árpád terem elõtt, parolázva üdvözölte a belépõket. A Székely Himnusz eléneklésével kezdõdött a táncos összejövetel. Az elnök mondta el a székely asztali áldást is a színpad fölé feszített nemzeti fohászunk alatt: “Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Vacsora elõtt és alatt a Szinkron Zenekar muzsikája szólt, apró, székely ruhába öltöztetett gyerekhad hancúrozott, felszabadultan hangolódva a “felnõtt világ”, a többnyire székely gyökereket valló szülõk mulatságához. A vacsora óhazai ízekett idézett: sósrudacskák és kürtõskalács után székelygulyás került terítékre, majd rántott csirke és hentes ragu következett pityókával és savanyúsággal. A mesterszakács, Jánosi Gusztáv ezúttal is remekelt, sajnálatos módon elbúcsúzik a Magyar Háztól, ez volt az utolsó rendezvény, amelynek a vacsoráját õ fõzte. A magyar közösség nevében köszönjük eddigi szolgálatát és fogjuk hiányolni finom ételeit. A hangulatos zene mellett modern, nagyvonalú újításként a kivetítõn Nagy József és Huszár János székelyföldi tájfotói jelentek meg, és repítették a képzeletet a “hargitai fenyves aljára”, Torockóra és Korondra, Sepsiszentgyörgyre és a szép marosvásárhelyi Kultúrpalotába. Az egymást váltó képeket nézve, a hangos zene ellenében, zsongott a lélekben Kányádi Sándor gyönyörû verse, az Elõhang: vannak vidékek legbelül/ szavak sarjadnak rétjein/ gyopárként sziklás bércein/ szavak kapaszkodnak szavak/ véremmel rokon a patak/ szívemmel rokon a patak/ szívemben csörgedez csobog/ télen hogy védjem befagyok/ páncélom alatt cincogat/ jeget-pengetõ hangokat/ tavaszok nyarak õszeim/ maradékaim s õseim/ vannak vidékek viselem/ akár a bõrt a testemen/ meggyötörten is gyönyörû/ tájak ahol a keserû/ számban édessé ízesül/ vannak vidékek legbelül. Ugyancsak a kivetítõn olvashattuk azok nevét is, akik a bált megrendezték, fáradhatatlanul, idõt és erõt nem kímélve biztosították a sikerét. Mert a rendezvény siker volt a javából! A fiatalok egyhangúlag jelezték: a hajnalig tartó táncmulatság felülmúlta minden várakozásukat, évek óta nem mulattak ilyen jól!
A szinte fizikai kényelmetlenséget okozó zsúfoltság láttán akaratlanul visszaidézõdött a kezdet, az alakulás délutánja, amikor a Magyar Kultúrközpont mai, második emeleti gyûléstermében létrehoztuk az Orbán Balázs Társaságot Molnár Sándor kezdeményezésére. Akkor még a rettegett Kárpátok Géniusza uralmon volt, és mi, újkanadások féltünk, hogy “szervezkedésünk” hírére otthon bajba kerülhetnek szeretteink, de azért letettük a voksunkat a Társaság mellett. Azt reméltük, hogy ezzel az összefogással, az egy-táborba tömörüléssel nemcsak haza szálló üzenetünknek lesz ereje, hanem erõsíteni tudjuk az itteni magyar közösséget is. így lett? Nehéz lenne ezt itt szavakban megválaszolni, de most itt az alkalom bizonyítanunk, mert éppen ebben a pillanatban a magyarságnak, a Magyar Háznak szüksége van arra a tömegre, arra az erõre, ami ezen a bálon megmutatkozott. Mint tudjuk, rosszindulatú, puccs-szerû támadás érte az utóbbi hetekben az észak-amerikai kontinens legnagyobb magyar kultúrközpontját, illetõleg annak vezetõségét. Valami olyasmi, ami Wass Albert versét juttatja eszünkbe: “Zûrzavar van ma a földön,…/ De akik ezt reánk hozták:/ azok számára nincs maradás!/ Gonosz a gonoszság bére,/ ki szemetet vet: gazt arat./… Mert a derék embert Isten õrzi/ s Õ bünteti a bûnösöket!/ Bár Isten malma lassan õröl,/ de felõrli a szemetet.” (Vigasztaló levél magyarok földjére) A nemsokára sorra kerülõ rendkívüli közgyûlésen, az igazság kiderítésekor szükséges, hogy minden, anyanyelvét szeretõ és azt ápoló, nemzeti hovatartozására büszke magyar – akár erdélyi, akár csonkaországi, akár a többi elcsatolt területrõl származó – jelen legyen és kiálljon azok mellett, akik nem akarják elkotyavetyélni az épületet. Csak egy összmagyar összefogással tudjuk bebizonyítani, hogy “a magyar sem alábbvaló, mint más”, hogy mi is képesek vagyunk kultúránk, kultúrközpontunk megvédésére, akárcsak a többi nemzetiség ebben a soknemzetiségû országban. A sajnálatos helyzetre az est folyamán Szabó Katalin, a Magyar Ház alelnöke is felhívta a figyelmet, akárcsak Elekes Dénes elnök.
Magyar széthúzás? Turáni átok? Ismerte azt, bõrén tapasztalta a legnagyobb magyar Széchenyi István és a legnagyobb székely, akinek a nevét a Társaság zászlajára tûzte, Orbán Balázs is. De semmiféle támadás, elakasztás, botlasztás nem tudta elvenni egyikük kedvét sem a munkától, a nemzetért, a népért vállalt harcukat halálukig nem adták fel. Mutassuk meg, hogy méltók vagyunk a nagy elõdök nevéhez és fogjunk össze! Minden egyes család, minden egyes személy szavazatán múlik, hogy a Magyar Ház története pozítiv irányba forduljon. Mindannyiunk Magyar Háza várja az új tagokat!
Ki is volt Orbán Balázs?
1829-ben Lengyelfalván született székely író, néprajzi gyûjtõ, történész, az Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja és politikus. A székelyudvarhelyi református kollégiumban végzett tanulmányai megszakadtak, mert családja 1847-ben örökösödési ügyben Törökországba utazott. 1849-ben szabadcsapatot szervezett, amellyel a szabadságharcosok oldalára akart állni, de mire Magyarországra érkezett, megtörtént a világosi fegyverletétel. Ezután közelkeleti utazásra indult, majd csatlakozott a szabadságharc Ny-Európában élõ emigránsaihoz. Baráti viszonyba vagy jó ismeretségbe került Kossuthtal és körével, Victor Hugóval, Mazzinivel és Louis Blanc-kal. 1859-ben hazatért és a közigazgatásban helyezkedett el. Bejárta a Székelyföldet és ekkor írta meg hatkötetes nagy mûvét. 1868-ban Pestre költözött. 1871-tõl haláláig függetlenségi programmal képviselõ volt. A Magyar Népköltési Gyûjtemény III. kötetében 11 meséje és mondája jelent meg (Székelyföldi gyûjtés. Bp., 1882). Fõ munkája, A Székelyföld leírása az államismereti-statisztikai irodalom hagyományain nevelkedett enciklopédikus mû, erõsen nemzeti telítettségû, a magyar romantika elkésett nagy alkotása. Orbán Balázs helyszíni adatgyûjtéssel, könyvészeti és levéltári kutatásokkal páratlanul gazdag anyagot gyûjtött össze. Nemzedékek nevelõdtek könyvén, amely tevõlegesen hozzájárult a székelyek történeti tudatának erõsödéséhez és máig nélkülözhetetlen, értékes tudományos forrás.
Hagyományosan köményes pálinkával és friss sütetû házikenyérrel fogadták az Orbán Balázs Társaság báljára érkezõket a székely ruhás fiatalok. Csak édesanyám tudott ilyen köményes pálinkát vegyíteni, nekem soha nem sikerült, mondtam, amire jószívvel mondták azonnal többen is a receptet. Mert tiszta szesz és nem akármilyen alkohol illik hozzá, semmiesetre sem vodka – és máris beindult az erdélyi segíteniakarás ismerõs gépezete. Hiszen otthon sem volt másképpen: minden gazdasszony szívesen adta át anyjától-nagyanyjától örökölt konyhai tudományának titkait mint speciálisat, egyedit, a legtökéletesebbet… így, ilyen meghitt és otthoni hangulatban néztünk szét az elõtérben, amelyet a Szépséges Erdély címû fotókiállítás díszített. Ezt a szintén jelen levõ Hornok Ernõ újságíró, természetvédelmi aktivista, a Verespatak megmentéséért folytatott küzdelem egyik elszánt harcosa rendezte.
Elekes Dénes, az Orbán Balázs Társaság elnöke mint a büszke székely gazda, elégedetten járt-kelt az ismerõsök, barátok között november 8-án a szépen díszített Árpád terem elõtt, parolázva üdvözölte a belépõket. A Székely Himnusz eléneklésével kezdõdött a táncos összejövetel. Az elnök mondta el a székely asztali áldást is a színpad fölé feszített nemzeti fohászunk alatt: “Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Vacsora elõtt és alatt a Szinkron Zenekar muzsikája szólt, apró, székely ruhába öltöztetett gyerekhad hancúrozott, felszabadultan hangolódva a “felnõtt világ”, a többnyire székely gyökereket valló szülõk mulatságához. A vacsora óhazai ízekett idézett: sósrudacskák és kürtõskalács után székelygulyás került terítékre, majd rántott csirke és hentes ragu következett pityókával és savanyúsággal. A mesterszakács, Jánosi Gusztáv ezúttal is remekelt, sajnálatos módon elbúcsúzik a Magyar Háztól, ez volt az utolsó rendezvény, amelynek a vacsoráját õ fõzte. A magyar közösség nevében köszönjük eddigi szolgálatát és fogjuk hiányolni finom ételeit. A hangulatos zene mellett modern, nagyvonalú újításként a kivetítõn Nagy József és Huszár János székelyföldi tájfotói jelentek meg, és repítették a képzeletet a “hargitai fenyves aljára”, Torockóra és Korondra, Sepsiszentgyörgyre és a szép marosvásárhelyi Kultúrpalotába. Az egymást váltó képeket nézve, a hangos zene ellenében, zsongott a lélekben Kányádi Sándor gyönyörû verse, az Elõhang: vannak vidékek legbelül/ szavak sarjadnak rétjein/ gyopárként sziklás bércein/ szavak kapaszkodnak szavak/ véremmel rokon a patak/ szívemmel rokon a patak/ szívemben csörgedez csobog/ télen hogy védjem befagyok/ páncélom alatt cincogat/ jeget-pengetõ hangokat/ tavaszok nyarak õszeim/ maradékaim s õseim/ vannak vidékek viselem/ akár a bõrt a testemen/ meggyötörten is gyönyörû/ tájak ahol a keserû/ számban édessé ízesül/ vannak vidékek legbelül. Ugyancsak a kivetítõn olvashattuk azok nevét is, akik a bált megrendezték, fáradhatatlanul, idõt és erõt nem kímélve biztosították a sikerét. Mert a rendezvény siker volt a javából! A fiatalok egyhangúlag jelezték: a hajnalig tartó táncmulatság felülmúlta minden várakozásukat, évek óta nem mulattak ilyen jól!
A szinte fizikai kényelmetlenséget okozó zsúfoltság láttán akaratlanul visszaidézõdött a kezdet, az alakulás délutánja, amikor a Magyar Kultúrközpont mai, második emeleti gyûléstermében létrehoztuk az Orbán Balázs Társaságot Molnár Sándor kezdeményezésére. Akkor még a rettegett Kárpátok Géniusza uralmon volt, és mi, újkanadások féltünk, hogy “szervezkedésünk” hírére otthon bajba kerülhetnek szeretteink, de azért letettük a voksunkat a Társaság mellett. Azt reméltük, hogy ezzel az összefogással, az egy-táborba tömörüléssel nemcsak haza szálló üzenetünknek lesz ereje, hanem erõsíteni tudjuk az itteni magyar közösséget is. így lett? Nehéz lenne ezt itt szavakban megválaszolni, de most itt az alkalom bizonyítanunk, mert éppen ebben a pillanatban a magyarságnak, a Magyar Háznak szüksége van arra a tömegre, arra az erõre, ami ezen a bálon megmutatkozott. Mint tudjuk, rosszindulatú, puccs-szerû támadás érte az utóbbi hetekben az észak-amerikai kontinens legnagyobb magyar kultúrközpontját, illetõleg annak vezetõségét. Valami olyasmi, ami Wass Albert versét juttatja eszünkbe: “Zûrzavar van ma a földön,…/ De akik ezt reánk hozták:/ azok számára nincs maradás!/ Gonosz a gonoszság bére,/ ki szemetet vet: gazt arat./… Mert a derék embert Isten õrzi/ s Õ bünteti a bûnösöket!/ Bár Isten malma lassan õröl,/ de felõrli a szemetet.” (Vigasztaló levél magyarok földjére) A nemsokára sorra kerülõ rendkívüli közgyûlésen, az igazság kiderítésekor szükséges, hogy minden, anyanyelvét szeretõ és azt ápoló, nemzeti hovatartozására büszke magyar – akár erdélyi, akár csonkaországi, akár a többi elcsatolt területrõl származó – jelen legyen és kiálljon azok mellett, akik nem akarják elkotyavetyélni az épületet. Csak egy összmagyar összefogással tudjuk bebizonyítani, hogy “a magyar sem alábbvaló, mint más”, hogy mi is képesek vagyunk kultúránk, kultúrközpontunk megvédésére, akárcsak a többi nemzetiség ebben a soknemzetiségû országban. A sajnálatos helyzetre az est folyamán Szabó Katalin, a Magyar Ház alelnöke is felhívta a figyelmet, akárcsak Elekes Dénes elnök.
Magyar széthúzás? Turáni átok? Ismerte azt, bõrén tapasztalta a legnagyobb magyar Széchenyi István és a legnagyobb székely, akinek a nevét a Társaság zászlajára tûzte, Orbán Balázs is. De semmiféle támadás, elakasztás, botlasztás nem tudta elvenni egyikük kedvét sem a munkától, a nemzetért, a népért vállalt harcukat halálukig nem adták fel. Mutassuk meg, hogy méltók vagyunk a nagy elõdök nevéhez és fogjunk össze! Minden egyes család, minden egyes személy szavazatán múlik, hogy a Magyar Ház története pozítiv irányba forduljon. Mindannyiunk Magyar Háza várja az új tagokat!
Ki is volt Orbán Balázs?
1829-ben Lengyelfalván született székely író, néprajzi gyûjtõ, történész, az Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja és politikus. A székelyudvarhelyi református kollégiumban végzett tanulmányai megszakadtak, mert családja 1847-ben örökösödési ügyben Törökországba utazott. 1849-ben szabadcsapatot szervezett, amellyel a szabadságharcosok oldalára akart állni, de mire Magyarországra érkezett, megtörtént a világosi fegyverletétel. Ezután közelkeleti utazásra indult, majd csatlakozott a szabadságharc Ny-Európában élõ emigránsaihoz. Baráti viszonyba vagy jó ismeretségbe került Kossuthtal és körével, Victor Hugóval, Mazzinivel és Louis Blanc-kal. 1859-ben hazatért és a közigazgatásban helyezkedett el. Bejárta a Székelyföldet és ekkor írta meg hatkötetes nagy mûvét. 1868-ban Pestre költözött. 1871-tõl haláláig függetlenségi programmal képviselõ volt. A Magyar Népköltési Gyûjtemény III. kötetében 11 meséje és mondája jelent meg (Székelyföldi gyûjtés. Bp., 1882). Fõ munkája, A Székelyföld leírása az államismereti-statisztikai irodalom hagyományain nevelkedett enciklopédikus mû, erõsen nemzeti telítettségû, a magyar romantika elkésett nagy alkotása. Orbán Balázs helyszíni adatgyûjtéssel, könyvészeti és levéltári kutatásokkal páratlanul gazdag anyagot gyûjtött össze. Nemzedékek nevelõdtek könyvén, amely tevõlegesen hozzájárult a székelyek történeti tudatának erõsödéséhez és máig nélkülözhetetlen, értékes tudományos forrás.
Dancs Rózsa
Dancs Rózsa a Kalejdoszkóp cimű folyóirat főszerkesztője. A Kanadai Magyar Hirlap köszöni beküldött irását!
Kosaras Vilmos, a Magyarokért Kanadában Egyesület elnöke tartott előadást a waterloo-i Wilfrid Laurier Egyetemen, ahol május 16-18 között a kanadai magyarságról szóló konferencia került megrendezésre. Kosaras Vilmos 35 éve érkezett Kanadába és az elkövetkező évtizedek során szinte főfoglalkozásként őrizte a magyar kultúrát az észak-amerikai szorványságban. A nyolcvanas években megalakította a Torontói Tükör című lapot és később a Menora Egyenlőség című újság főszerkesztője-kiadója lett. Immár hat éve pedig a torontói Magyar Képek című televíziós adás producere. Tevékenysége során Kosaras Vilmos–akit kanadai magyar körökben leginkább Pufi-ként ismerünk–magyar színházat is alapított Torontóban.
2009 május 16 és 18 között kerül megrendezésre a Magyarokért Kanadában Egyesület nagyszabású konferenciája a dél-Ontario-i Wilfrid Laurier Egyetemen. A “Magyarnak lenni Kanadában” címet viselő konferencia főszervezői Takács Katalin és Kosaras Vilmos, a Magyar Képek heti televíziós program producere. Mint ahogy Kosaras Vilmos elmondta május 2-ei televíziós interjújában, a Magyarokért Kanadában Egyesület (MKE) célja nem az, hogy pártpolitikát folytasson az által, hogy egy szocialista vagy éppen Fidesz kormánnyal tárgyal, vagy attól éppen elzárkózik, hanem kimondottan a tengerentúli emigrációt pozitívan befolyásoló politikát kiván folytatni. Ennek feltétele az, hogy a mindenkori magyar kormánnyal hajlandó tárgyalni, legyen az szocialista, vagy éppen Fideszes.
2008 február 1-én ünnepli fennállásának 75-ik évfordulóját a Montreáli Magyar Iskola, a helyi magyar közösség egyik legrégebben működő és a napjainkban is rendkivül aktiv szervezete. Az évfordulós ünnep az iskola hagyományos támogatói ebéd keretein belül kerül megrendezésre. A magyaros ebédet szines zenei és kulturális program követi a diákok és tanárok szervezésében. A támogató ebéd–mely minden év februárjában kerül megrendezésre–nem csak a tanárok, diákok és a szülők részére van, hiszen bárkit szeretettel várnak aki érdeklődik a montreáli magyar közösség iránt és aki szivesen támogatná a szorványságban lévő magyar oktatást.
Ciamarra Júlia 25 évig volt a Montreáli Magyar Iskola igazgatója és negyed évszázadig tartó önfeláldozó munkája után átadta a iskolai vezetését egy újabb generációnak. 2008 október 11-én meglepetés party-t szerveztek Júliának a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség Ifjúsági Otthonában, melynek során megköszönték a volt igazgatónő áldozatos közösségi munkáját. A rendezvényen több mint 100-an jelentek meg. A részvevők főleg szülők, régi és mostani diákok, valamint jelenlegi és egykori tanárok voltak.
