Kádár János

Kádár János 1912. május 26-án született a fiumei Santo Spirito (Szent Lélek) kórházban, a katolikus anyakönyvbe – anyja neve után – még Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már a Csermanek név szerepelt. Édesanyja, Czermanik Borbála a Komárom vármegyei Ógyallán látta meg a napvilágot, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Magyar anyanyelve miatt családja nem sokáig iskoláztathatta, így az elemi iskola harmadik osztályának befejezése előtt cselédlánynak állt: néhány év múltán már a horvát tengerpart kedvelt üdülőhelyén, Abbáziában kapott állást egy rangos villában. A városban ismerkedett meg a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonájával, a pusztaszemesi kisbirtkos Krezinger Jánossal. Mivel nem házasodtak össze, az anyja hajadonként szülte meg gyermekét, így ő a keresztségben a római katolikus vallást vette fel, s anyja családnevét kapta.

Csermanek János 1927-ben iparostanonc iskolát végzett, az írógépműszerész szakmát választotta, melyet sikeresen végzett el 1929-ben – néhány hónapig segédként dolgozott egy műhelyben…

Az úgynevezett „munkásmozgalmi tevékenysége” során 1948. augusztus 5-től 1950. június 23-ig Rákosi Mátyás munkásállamának belügyminisztere volt, 1949-ben részt vett Rajk László elleni per előkészítésében, amely büntetőeljárás halálos ítélettel, annak végrehajtásával végződött. (Rajk hóhéra ugyanaz a személy, Bogár János bv. főhadnagy, volt, aki korábban Szálasit és minisztereit végezte ki a Markó utcai bírósági épület udvarán.)

1951 májusában Kádár-Csermanek Jánost letartóztatták, 1952 decemberében a Legfelsőbb Bíróság életfogytig tartó fegyházra ítélte – mely ítéletet Sztálin halála után a Politikai Bizottság ajánlására a bíróság semmisnek nyilvánította, visszakapta korábbi párttisztségeit, sőt, anyagi kárpótlásban részesítették.

1956. október 25-én (a Parlament előtti sortűz napján) az MDP Központi Vezetősége első titkára lett, másnap a Pártbizottság helyett létrehozott Direktórium tagjává választották. Október 28-án a kommunista párt Központi Vezetőség Elnöksége elnöki rangjára emelték. Október 30. és november 4. között a Nagy Imre-kormány államminisztereként ismerhette meg a forradalmát, szabadságharcát vívó Magyarország háborús körülmények közepette élő lakossága – október 30-án az akkor létrejött MSZMP Intéző Bizottsága tagjai közé választották.

November 3-án Münnich Ferenccel a budapesti szovjet nagykövetségre ment, majd eltűnt a fővárosból. November 2-án és 3-án Moszkvában több kommunista ország állami és pártvezetőivel tárgyalt a magyarországi helyzetről. November 3-án Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártvezető Titóval, a jugoszláviai Brioni-szigeten találkozott és ott állapodtak meg arról, hogy a felkelés leverését követően Kádár János az új hatalom vezetője legyen. November 4-én ismét Hruscsovval találkozott, majd a Szovjetúnióból Szolnokra vitték, ahol megalakította a Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt. November 7-én szovjet tankokkal érkezett Budapestre… évek múltán, pontosabban 1958. június 16-án, kivégeztette Nagy Imrét és társait, miközben a hóhérok 1956 és 1960 között túlórában dolgoztak, megtöltve a 301-es parcellaként ismert tömegsírt a rákoskeresztúri új köztemetőben.

1989. július 6-án bekövetkezett halála után 2007. május 2-ára virradóra a Fiumei úti Nemzeti Sírkert munkásmozgalmi panteonja közelében található sírját ismeretlen tettesek megrongálták. Kádár és felesége síremléke márvány fedlapját leemelték, a földet kihányták, majd a koporsót felfeszítve elvitték Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyával együtt, valamint feleségének az urnáját, amely a koporsón volt elhelyezve. (A máig is ismeretlen tettesek a fémkoporsóba egy 30×30 centiméteres lyukat vágtak, a koporsó valószínűleg ekkor telt meg földdel, ami alaposan megnehezítette a csontok keresését.) – Ugyanebben az időben, szintén ismeretlen tettesek, a Munkásmozgalmi Pantheonra „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956-2006” feliratot festették…

Annak ellenére, hogy az ismeretlen tettesek kiléte minden bizonnyal a magyarországi szélsőjobboldalhoz köthető – ezek az erők több más hasonló cselekményt követtek el Magyarországon éppen úgy, mint a romániai Erdély területén – 2007. November 29-én a tettes(ek) kilétének megállapítása nélkül zárták le az ügyet a magyarországi hatóságok.

2014-ben – éppen a legközelebbi politikai választások évében – jár le az a 25 év, amikor a hozzátartozóknak, esetünkben a temetést megrendelőknek, a temetkezési törvény alapján a sírhely használati idejét meg kell újítani, illetve újabb huszonöt évre meg kell váltani.

A Magyar Szocialista Párt (MSZP), az MSZMP jogörököse a közelmúltban tett eleget e morálisan vállalt kötelezettségének. A budapesti Fiumei úti sírkertben lévő Kádár-sír használati idejét 640. 000.- forint befizetésével hosszabbította meg a Mesterházy Attila vezette párt, egyúttal – több más baloldali párttal konzultálva – megbeszéléseket kezdeményezett a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. illetékes munkatársaival arról, hogy a temető területén állítják fel Kádár János szobrát.

Értesülésünk szerint a jelenleg ellenzékben lévő parlamenti párt kérését a Temetkezési Intézet elutasította azzal, hogy kezdeményezésükkel forduljanak a kormányzati szervekhez.

Az elutasítás – tanulmányozva a magyarországi temetkezési törvényeket – jogsértő, hiszen a sírhely felett (betartva a temető egyéb rendelkezéseit), az a személy vagy intézmény rendelkezik, amelyik kifizette a temetkezés költségeit, illetve eleget tett a használati idő meghosszabbítása költségei befizetésének. Ez esetben tehát – bár a nyilvánosság kizárásával folytatódnak a tárgyalások – kétségtelenül politikai döntés született.

A Kádár János Baráti Társaság és több más, magukat demokratikus baloldalinak nevező szervezetként feltüntető organizáció a fentiekben leírtakkal egyidejűleg a vörös csillag használata tiltásával sem ért egyet, főleg nem azt követően, hogy a baloldaliak, ez esetben a magyarországi kommunisták két vezetője – Vajnai Attila és Fratonolo János – pert nyert az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt a híres vöröscsillag-perben.

A kommunista vezetőktől kapott tájékoztatás szerint a közeljövőben tömegesen, egyidejűleg több ezren használják majd felvonulásaikon, tüntetéseiken a vörös csillagot, tiltakozva egyebek mellett az ellen is, hogy az Orbán-kormány figyelmen kívűl hagyva a nemzetközi bíróság döntését csak a Heineken termékeknek engedélyezte Magyarországon a vörös csillag használatát.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest

2012. május 5.

A feltáratlan tömegsírok sorában említést kell tennünk a fővárosi, Fiumei úti sírkert 21. parcellájáról, ahol az 1956. október 25-én a Parlament előtt lezajlott tömegmészárlás áldozatait hantoltálták el – de ami e téren lényegesen fontosabb: a rákoskeresztúri temető 297, 298 és 301-es parcelláinak titka, az, hogy kiket, hány százat vagy hány ezer embertársunkat kaparták el a hatalmas méretű tömegsírokba?

Bogár János

A rendőrség augusztus 22-én reggel 8 órára példás rendben helyezte el a Fővárosi Bíróság (Budapest, V. kerület, Markó utca 27) „C” udvara körül a közönséget, a törvényszéki épülettömb ablakaiban emberfürtök lógtak. Pontban negyedkilenc órakor jelent meg népbíráival Rácz Endre népbírósági tanácselnök, dr. Csillag Dezső népügyész társaságában és mindannyian helyet foglaltak a kivégzőhellyel szemben, a szürke posztóval borított asztalnál. – A tanácselnök intézkedésére a siralomházból elsőnek dr. Szász Lajost, a Szálasi-kormány kereskedelmi és közlekedésügyi miniszterét vezették elő a fogházőrök. Szász kopott kék kabátban, minden ízében remegve állt a bíróság elé. Az elnök röviden közölte vele az ítéletet, majd a legfelsőbb hely (Tildy Zoltán köztársasági elnök) döntését, azután Csillag népügyész szavai hallatszottak:

- Kivégzőosztag parancsnoka, teljesítse kötelességét!

8 óra 22 percet jeleztek az óramutatók, mikor a cölöphöz kötötték Szász Lajost. Az egész pillanatikig tartott: a szemét bekötötték, nyomban ezt követően négy fogházőr állt a halálraítélt elé. Vezényszavak hangzottak el, utána hatalmas dörrenés – az elítélt teste előrehajlott, törvényszéki orvosok siettek a cölöphöz, megállapították a szívműködés megszűnését… Darócba öltözött foglyok hordágyat hoztak, majd elvitték az egykori miniszter hulláját.

8 óra 35 perc. Rácz népbírósági elnök újabb utasítására a fogházfelügyelőség Reményi-Schneller Lajos Szálasi pénzügyminiszterét állította elő. – A közönség soraiból hatalmas hangzavar hallatszott, amikor az egyik legismertebb nácibérencet meglátták. – A korábbi jelenet megismétlődése után 8 óra 37 perckor jelentették az orvosok:

- A halál bekövetkezett!

Reményi-Schneller holttestét a hordágyra fektették, friss homokot szórtak a kivégzőcölöp elé és már is hozták a legfőbb Quislinget: Sztójay Dömét, Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökét. – Pontosan háromnegyed kilenc órakor a nácik elsőszámú szálláscsinálója is elnyerte méltó földi büntetését.

Bár sok esetben az egyéni bosszú, és a politikai célok vezették az 1945 és 1949 között lezajlott népbírósági ügyek irányítóit, tovább eljárási hibák, bizonyítási hiányosságok jellemeztek e pereket, mégis az akkor elítéltek döntő többsége valóban bűnöket követett el – az ítéletek szigora azonban számos esetben ébresztett és ébreszt napjainkban is kételyeket a kutatókban.

Ezekben az ügyekben a 81/1945. ME., illetve az azt módosító 1440/1945. ME rendeletek alapján felállított népbíróságok jártak el, melyek feladata a háborús és népellenes bűnök feltárása és a bűnösök felelősségre vonása volt. – Ezen eljárásokban majdnem 60. 000 fő ügyét vizsgálták, 27 ezer elmarasztaló ítélet született, ebből 477 halálos ítélet, amelyek közül 189-et végre is hajtottak. (A holokausztkutatás kimutatásai ennek a népköztársasági igazságügyi közlésnek nem kis mértékben mondanak ellent – ez utóbbiak szerint ugyanis több ezren haltak meg a második világháború utáni kivégzésekben.)

Boross Péter: „Mindig is horthysta voltam”

Boross Péter

Boross Péter 2009 novemberében a második világháborúban véletlen baleset következtében elhúnyt kormányzóhelyettes, Horthy István emléktáblájának budapesti avatásakor – részben talán azért is, hogy a szélsőjobboldali tömegeket az Orbán-párt mellé szólítsa – jelentette ki hallgatósága előtt, hogy ő (az 1993-1994-es években miniszterelnöki poziciót is betöltött politikus) mindig is horthysta volt.

Ismerve Antall József, Boross Péter és Jeszenszky Géza tevékenységét, e bejelentés sokakat nem lepett meg, ugyanakkor az 1990-1993 között történtekre, az egykori háborús bűnösök rehabilitálására magyaráztot szolgáltatott, igazolva Kertész Imre Nobel-díjas író véleményét, miszerint „Magyarországon a „szélsőjobboldaliak és antiszemiták határozzák meg a közbeszédet”.

1990 után – mikor Antall József kormányában előbb tárca nélküli titkosszolgálati miniszterként, majd belügyminiszterként tevékenykedett Boross Péter engedélyével – Bosnyák Imre, egykori nyilas párttag, Szálasi propaganda minisztériumának egykori munkatársa (Torgyán József tanácsadója) irányítása mellett dr. Susa Éva törvényszéki antropológus, Kovács Ferenc volt politikai elítélt, Ladányi Jenő, a Fővárosi Temetkezési Intézet igazgatója, Gáspár László temetővezető részvételével – feltárásokat, exhumálásokat végeztek a rákoskeresztúri temető 298-as parcellája területén, azon a helyen, ahol az 1945 után kivégzett hungarista vezetőket és a háborús bűnperekben elítélteket elföldelték. Az említett személyek némelyike nyilvánvalóan azzal is tisztában lehetett, hogy a hatalmas méretű tömegsírba kiket temettek el 1945 és 1951 között.

A kezdeti feltárásokat később éppen azért állították le, mert a néhány száz fő maradványaira taksált földterületen az exhumálások során olyan mennyiségben találtak emberi csontokat, melyek többszörösen meghaladták a temetői főkönyvben található bejegyzéseket, és a Solt Pál által szerkesztett „Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez” öt kötetében felsorolt kivégzett személyek neveit, adatait.

A 298-as parcellát Antall József belügyminisztere (és kijelölt utódja) idején „újították” fel, a rendezést 1994-ben fejezték be az addigra miniszterelnökké lett Boross Péter segítői: a nyilas-hungarista Mártírok Igazságtevő Bizottsága és az akkor szemérmesen „szkinhedeknek” nevezett újnácik, a Magyar Nemzetiszocialista Akciócsoportok (MNA) aktivistái. – Boross utólagos bevallása szerint 1. 000 ott elhantolt, politikai okokból kivégzett, személy adatait kapta meg, ezekből 176 személyt azonosítottak. Az „ezer sírhely” valamint az állítólagosan „176 azonosított személy” adatait a nyílvánosság soha nem ismerhette meg – feltehetőleg ezek az államtitkot képező iratok, ha egyáltalán léteztek, részben azonosak voltak az alábbiakban nyílvánosságra hozottakkal.

A nyilas háborús bűnösök tömegsírjánál

„Eszmék és holttestek rendőri felügyelet alatt…” címmel tudósított a montreali nyilas emigráció Új Hídfő 1994. decemberi, majd a 24. Óra 1995. júniusi lapszáma a második világháború után kivégzett hungaristák eltemetésének helyéről. Bosnyák Imre, a Mártírok Igazságtevő Bizottsága elnöke, így számolt be a történelmi értékű kutatásról és a 298-as parcellában elhantolt kivégzettekről:

„…Az ország szovjet megszállását követően francia, amerikai és brit támogatással Budapesten is megkezdődtek az úgynevezett ’háborús bűnperek’ – a győztesek és az önmagukat annak tartók leszámolása a hadifoglyokkal és a háborút vesztett országok politikusaival. Japán hadseregirányítókat végztek ki abban az országban az amerikaiak, ahová – Hirosima és Nagaszaki esetében – atombombákat dobtak le védtelen polgári lakosok ellen. Német katonákat és polgári politikusokat adtak a hóhér kezére Európának abban a részében, ahol a nyugati szövetséges légierők terrorbombázásai, a szovjetek elvetemült hordái olyan kíméletlenséget tanúsítottak a lakossággal szemben, amelyre méreténél fogva, a világtörténelemben sohasem volt példa.

Szálasi Ferencet és a hungarista állam 14 miniszteri rangú vezetőjét 1946-ban végezték ki, ugyanebben az évben, 1951-ig bezárólag még 260 esetben hoztak halálos ítéletet az önkényuralom bíróságai. – A magasabb rangú hungarista vezetők (Szálasi, Vajna, Reményi-Schneller, Pálffy, Szász, Budinszky, Kemény, Beregfy, Szöllősi, stb.) holttesteit kivégzésük másnapján temették el a rákoskeresztúri temető 298-as parcellájának 22. és 23. sorába, a többi prominens hungaristát szintén ezen a helyen, valamint a 298-assal határos 301., 297., és a 295. számú parcellák területén kaparták a földbe.

A 298-as parcellaként nyílvántartott területen többszintű, három-négy rétegben kivitelezett elhantolások történtek – 250-300 cm mélység alá rejtették a holttesteket, majd később e sírhelyekre, a megszokott és hivatalos 200-210 cm mélységbe kerültek a kórházakból idehozott holttestek, amputált végtagok és a közegészségügyi hatóságok által e helyen földbe temetett állati maradványok.”

Szálasi Ferenc

1995. április 11-én a Kanadából ideiglenesen hazatért Dénes József és Bosnyák Imre társaságában látogattam el a tárgyalt Nemzeti Pantheonba. – Itt, e helyen, Szálasi egyik legismertebb hungarista propagandistája előszőr beszélt arról, hogy hol, a parcella melyik részén temették el a Nemzetvezetőt és vele egyszerre, egy helyen Gera Józsefet, Beregffy Károly vezérezredest és Vajna Gábor egykori belügyminisztert. Sírjukat a hungaristák az egyébként létezett, szintén kivégzett bajtársuk adatait felhasználva „Lukács Ferenc 1923-1946” felirattal jelölték meg és fél évszázadon át gondoskodtak az emlékhely környékének rendbetételéről. – E ponthoz közel található Bárdossy miniszterelnök végső (?) nyughelye, valamint Dési-Dregán Miklós kopjafával megjelölt sírja.

A kutatás későbbi szakaszában a Kanadában élő Dénes József és M. Katonka Mária, a nyugat-németországi Tarjányi-Tatár Imre, az ausztrál kapcsolat Kántor Béla, továbbá a budapesti hungaristák (Szlama Árpád ezredes és Werner László) pontosították az exhumálás idején felvett jegyzőkönyvek adatait – így 2002. február 21-én a Budavári Palota „F” épületében Kenedi János történész segítségével, dr. Karsay Orsolya osztályvezetőnek és a Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában dolgozó kollégáinak átadhattam (a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata Irattára részeként) azt a listát, amely meglehetős pontossággal sorolja fel a tömegsírba temetettek adatait. Az átadásról készített jegyzőkönyv száma: 265/2002.

A második világháborút követően Magyarországon kivégzett és a rákoskeresztúri (RUK) temető – jelenleg 298. számú parcellájának nevezett tömegsír az alábbiakban felsoroltak földi maradványait rejti:

BAKY László, ny. csendőrőrnagy, a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, kivégezve kötél által 1946. III. 27-én 8,15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 216

BÁRDOSSY László, 1941. IV. 3-tól 1942. III. 9-ig Magyarország miniszterelnöke, kivégezve golyó által 1946. I. 10-én 8,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 29

dr.BASCH Ferenc, 1938-tól 1944-ig a magyarországi Volksbund vezetője, kivégezve kötél által 1946. IV. 26-án 8,15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 266

BEREGFFY Károly, vezérezredes, a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere, VK főnök, kivégezve kötél által 1946. III. 12-én 15,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 178

BUDINSZKY László dr., a Szálasi-kormány igazságügyminisztere, kivégezve kötél által 1946. III. 9-én 8,30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 266

CSIA Sándor dr., a Hungarista Állam kormányzó tanácsának tagja, kivégezve kötél által 1946. III. 19-én 9,45-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 186

ENDRE László dr., a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, 1944. okt. 25-től a Hungarista Állam hadműveleti biztosa, kivégezve kötél által 1946. III. 29-én 8,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 215

FERENCZY László, csendőr alezredes, a Szálasi-kormány tárcanélküli minisztere, kivégezve kötél által 1946. V. 31-én 16,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 338

GÁL Csaba, 1944.XI. 4-től a személyi ügyek kormánybiztosa, kivégezve kötél által 1946. VI. 25-én 8,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 372

dr.Gera József, a Szálasi-kormány tagja, kivégezve kötél által 1946. III. 12-én 15,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 179

HINDY Iván, vezérezredes, a Budapesti I. Hadtest parancsnoka, Budapest védelmének vezetője, kivégezve kötél által 1946. VIII. 29-én 14,30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 464

HUBAY Kálmán, a Hungarista Mozgalom egyik megalapítója, parlamenti képviselő, kivégezve kötél által 1946. VI. 22-én 9,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 367

IMRÉDY Béla, 1938. V. 14 és 1939. II. 16 között Magyarország miniszterelnöke, kivégezve golyó által 1946. II. 28-án 8,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 139

JAROSS Andor, a Sztójay-kormány belügyminisztere, kivégezve golyó által 1946. IV. 11-én 8,45-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 236

KASSAY (Schalmayer) Ferenc, radikális jobboldali ideológus, a Szálasi-kormányban tárcanélküli honvédelmi és prop. miniszter, kivégezve kötél által 1946. X.30-án 8,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 528

báró KEMÉNY Gábor dr., külügyminiszter a Szálasi-kormányban, kivégezve kötél által 1946. III. 19-én 8,30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 185

KOLOSVÁRY-BORCSA Mihály, publicista, 1944. X. 31-től a sajtóügyek kormánybiztosa, kivégezve kötél által 1946. XII. 6-án 9,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 591

OMELKA Ferenc, újságíró, a Számonkérő Szék vezetője, 1944. X. 30-án a hungarista rabok kiszabadítója Vácott. Kivégezve kötél által, 1946. IX. 5-én, 8,00-kor, azon.száma: 468

Gróf PÁLFFY Fidél, a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztere, kivégezve kötél által 1946. III. 2-án 8,30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 154

RADÓ Endre, cs.százados, 1944. XI. 15 után a Nemzeti Számonkérés Szervezete katonai nyomozó alosztályának parancsnoka, kivégezve kötél által 1946. VI. 18-án 16.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 363

RAJNISS Ferenc, író-újságíró, vallás- és közoktatásügyi miniszter a Szálasi-kormányban, kivégezve golyó által 1946. III. 12-én 9,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 175

REMÉNYI-SCHNELLER Lajos, 1938. III. 19-től 1945. III. 27-ig pénzügyminiszter, kivégezve golyó által 1946. VIII. 22-én 8,35-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 457

RUSZKAY Jenő, ny. altábornagy, 1940-től Szálasi segítője, 1945. III. 1-től a magyar fegyveres kötelékek felügyelője. Kivégezve kötél által 1946. II. 22-én, 8,15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 166

SZÁLASI Ferenc, Magyarország Nemzetvezetője, a Hungarista Mozgalom megalapítója, 1946. III. 12-ig Magyarország miniszterelnöke. Kivégezve kötél által 1946. III. 12-én 15,30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 180

SZÁSZ Lajos dr., 1944. VIII. 7-től 1945. III. 27-ig kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter, kivégezve golyó által 1946. VII. 22-én 8,22-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 458

SZÖLLŐSI Jenő, a jobboldali parlamenti képviselőkből és a felsőházi tagokból alakult Nemzeti Szövetség tagja, hungarista vezető, miniszterelnök-helyettes a Szálasi-kormányban. Kivégezve kötél által 1946. III. 19-én 8,15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 184

SZTÓJAY Döme, altábornagy, 1944. III. 22-től 1944. VIII. 29-ig miniszterelnök. Kivégezve golyó által 1946. VIII. 22-én 8,45-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 456

VAJNA Gábor, a Szálasi-kormány belügyminisztere, kivégezve kötél által 1946. III. 12-én 14,45-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 176

JÁNY Gusztáv vezérezredes, a II. Magyar Hadsereg parancsnoka. 1945-ben Nyugatra távozott, 1947-ben hazatért. Kivégezve golyó által 1947. XI. 26-án, azonosítási száma a tömegsírban: 1069

ANDREIKOVICS Béla, kivégezve kötél által 1946. IX. 26-án, azonosítási száma: 578

BALOGH István, kivégezve kötél által 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 485

BALOGH Sándor, kivégezve kötél által 1946. XII. 20-án, azonosítási száma: 617

BARNA István, kivégezve kötél által 1946. V. 18-án, azonosítási száma: 323

BEDŐ László, kivégezve golyó által 1946. IV. 12-én, azonosítási száma: 243

BECKER Emil, kivégezve kötél által 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 399

BINDER László, kivégezve kötél által 1946. I. 7-én, azonosítási száma: 44(?)

BOKSAY István, kivégezve golyó által 1946. IV. 12-én, azonosítási száma: 244

BÓTA Imre, kivégezve kötél által 1946. VII. 4-én, azonosítási száma: 393

BOTKA Márton, kivégezve kötél által 1946. XI. 8-án, azonosítási száma: 557

CSISZÁR Gábor, kivégezve kötél által 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 513

CSORDÁS János, kivégezve kötél által 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 483

DUGOVICS József, kivégezve kötél által 1946. II. 8-án, azonosítási száma: 98

DUNKEL Károly, kivégezve kötél által 1946. IX. 3-án, azonosítási száma: 467

ENCSEY Pál, kivégezve kötél által 1946. XI. 8-án, azonosítási száma: 555

FEHÉRHEGYI János, kivégezve kötél által 1946. IX. 12-én, azonosítási száma: 476

F.-né PÁL Mária, kivégezve kötél által 1946. III. 13-án, azonosítási száma: 183

HADNATOVSZKY Ferenc, kivégezve golyó által 1946. II. 20-án, azonosítási száma: 130

HADON József, kivégezve kötél által 1946. V. 8-án, azonosítási száma: 296

HAIK József, kivégezve kötél által 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 514

JÁKITY Károly, kivégezve kötél által 1946. III. 22-én, azonosítási száma: 198

JUHÁSZ István, kivégezve kötél által 1946. VIII. 24-én, azonosítási száma: 459

KACSMANN Baritz, kivégezve kötél által 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 397

KÉKKŐY Ferenc, kivégezve golyó által 1946. IV. 24-én, azonosítási száma: 264

KOLTAY László, kivégezve kötél által 1946. VII. 31-én, azonosítási száma: 436

KONCZ József dr., kivégezve kötél által 1946. III. 9-én, azonosítási száma: 163

KOVÁCS Emil, kivégezve golyó által 1946. V. 2-án, azonosítási száma: 282

KOVÁCS Magdolna, kivégezve kötél által 1946. III. 23-án, azonosítási száma: 205

KRAUSZ KÉRI László, kivégezve kötél által 1946. III. 13-án, azonosítási száma: 181

LUKÁCS Ferenc, kivégezve kötél által 1946. XI. 8-án, azonosítási száma: 556

LUKÁCS József, kivégezve kötél által 1946. I. 2-án, azonosítási száma: 20

MALCSINER Gyula, kivégezve kötél által, 1945. XII. 31-én, azonosítási száma: 19

MÁZLÓ Ferenc, kivégezve kötél által 1946. VI. 7-én, azonosítási száma: 355

MIKHÁZY István, kivégezve kötél által 1946. VI. 21-én, azonosítási szám: 365

MOLNÁR István, kivégezve kötél által 1946. I. 16-án, azonosítási száma: 51

MONOSTORI Sándor, kivégezve kötél által 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 400

NÉGYESSY József, kivégezve kötél által 1946. V. 8-án, azonosítási száma: 295

OLÁH János, kivégezve kötél által 1946. XI. 4-én, azonosítási száma: 564

ORENDY Norbert, kivégezve kötél által 1946. VI. 18-án, azonosítási száma: 364

OROSZ Sándor, kivégezve kötél által 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 398

PÁL Gizella, kivégezve kötél által 1946. III. 13-án, azonosítási száma: 182

PETHŐ Elemér, kivégezve kötél által 1946. X. 31-én, azonosítási száma: 538

PETROVICS Ferenc, kivégezve kötél által 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 484

POLES István, kivégezve kötél által 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 515

RIGÓ Mihály, kivégezve golyó által 1946. II. 20-án, azonosítási száma: 131

SCHRANK László, kivégezve kötél által 1946. III. 1-én, azonosítási száma: 155

SCHÜTZ József, kivégezve kötél által 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 401

SZ.-né SZABÓ Erzsébet, kivégezve kötél által 1946. III. 22-én, azonosítási száma: 199

T.-né DELY Piroska, kivégezve kötél által 1946. III. 23-án, azonosítási száma: 201

THAL György, kivégezve kötél által 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 516

TORMA György, kivégezve kötél által 1946. IX. 12-én, azonosítási szám: 472

TÓTH RUGGIERO Ödön, kivégezve kötél által 1946. V.13-án, azonosítási száma: 317

VIDA János, kivégezve golyó által 1946. V. 6-án, azonosítási száma: 289

ZIGÓ Mihály, kivégzés előtt éhezés és kimerültség miatt meghalt 1946. I. 23-án, a.sz.: 79

ZSÍROS Mihály, kivégezve kötél által 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 486

Az exhumálás, majd később a kutatások során minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy az 1946. március 12-én kivégzett Szálasi Ferenc földi maradványai az ugyanaz nap kivégzettekkel egyetemben az 1946. november 8-án felakasztott hungarista, Lukács Ferenc hamvaival azonos helyen találhatók – csak valamivel mélyebben. Az Encsey-Botka-Lukács hármas alatt vannak eltemetve az 1946 áprilisában kivégzettek – dr. Basch, Kékkőy, stb. – végül a mélyebb rétegben elhantoltak: Szálasi, Beregfy, Gera és Vajna földi maradványai következnek. Közvetlen közelükben temették el a szintén kivégzett Pál Gizellát, dr. Csia Sándort, Pál Máriát, Rajniss Ferencet és Szöllősi Ferencet…

A németországi Norddeutsche televizió forgatócsoportja szintén 1995-ben látogatott el Budapestre – felvételt készítve a 301-es parcelláról, ahová az 1956-os mártírok jelenlegi sírjai mellett (azok közvetlen közelében) a főváros ostroma során elfogott, majd kivégzett Waffen-SS katonákat temették el. E parcellának a 298-as számmal jelölt területével határos részén hantolták el az 1956-os harcok után nem bírósági perek során elítélt és kivégzett gyermekkorú személyeket is, akiknek – feltárás hiányában – még emléktáblát sem tudtak elhelyezni a hatalmas méretű tömegsír felett.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest

2012. április 28.

A Titanic tragédiájában sokkal nagyobb arányban hunytak el azok az újvilág lehetőségeiben reménykedő ír, valamint kelet és dél-európai bevándorlók akik a hajó harmadik osztályos szekciójában nyomorogtak a végtelennek tűnő utazás során mint az első és a második osztály jómódú, többnyire angol-szász és nyugat európai utasai. Ha megnézzük az áldozatok számát egyből kiderül, hogy a harmadik osztályos utasok 25 százaléka élte túl a tragédiát, miközben a másik osztályos túlélők aránya 43, az első osztályban pedig 63 százalékon állt.

Szintén sokat mondanak a nemzetiségre lebontott adatok. Az Osztrák-Magyarok Monarchia állampolgárainak túlnyomó többsége a harmadik osztályos kabinokban volt elszállásolva. Összesen 1 volt első osztályos, négyen a masodik osztályban utaztak, 44-en pedig harmadik osztályos utasok voltak. Ezzel szemben a kanadai utasok közül 27-en eleganciában utazhattak, a második osztányban csak ketten voltak, a harmadik osztályban pedig öten.

De milyen is volt az élet a fedélzeten? Óriásiak voltak a különbségek az osztályok között. Az első osztályos szobák telefonnal, fűtőtesttel, asztali ventilátorral és csengőkkel voltak felszerelve. A csengőkkel hívták az utasok a stewardesseket. Ezzel szemben a második osztályban minimum ketten és maximum négyen voltak elszállásolva kis méretű fülkékben. Közös WC-t használtak az utasok, ugyanakkor mindegyik fülkében volt egy mosdókagyló és egy közös ágytál. A harmadik osztályos kabinokban hat-hat utas volt elszállásolva és a fedélzeten összesen két darab fürdőkádon osztozott 710 utas.

Az első osztály utasai az arisztokráciából származtak, köztük például: Rothes báró, Sir Cosmo Duff Gordon, valamint ismert, gazdag családok mint az Astor-ok, a Spedden-ek, a Widener-ök és a Guggenheim-ék. Egyesek olyan szobákat kértek, melyekhez privát ebédlő és nappali is tartozott, olyan elszállásolást választottak, ahol a szolgáik is elfértek. A legdrágább jegy 262 fontba került, a legolcsóbb pedig 60 font volt. Ezzel szemben egy második osztályos jegy 13 fontba, a legolcsóbb harmadik osztályos pedig 7 fontba került. A második osztályos utasok legtöbbször olyanok voltak, akik saját munkájukból  – nem pedig származásuk révén – építettek ki maguknak egy aránylag kényelmes életet. Sokan nyugat-Angliából származó farmerek voltak, akik az Egyesült Államokban kívántak új életet kezdeni, mások pedig tanárok, irodai dolgozók és bányászok.

A legtöbb harmadik osztályos utas viszont csak úgy tudta fedezni az utazás költségeit, hogy otthon mindenüket értékesíteni kellett.

Könnyű eltévedni a Titanic körül felépített legenda és romantika patinás báltermeiben, a luxus fénytengerében. De a legtöbb utas számára teljesen más élményt jelentett a Titanicon utazni.

De a II. Világháború óta példa nélküli ostrom sötét történetét olvasva könnyű megfeledkezni a még háború alatt is élő emberiségről. Az ostrom alatti Szarajevoban ezt az emberiséget leginkább egy csellista képviselte, aki épületek, utcák és közterek romjain játszotta Albinoni Adagio-ját.

Vedran Smailović 1956 novemberében született és a jugoszláv haború előtt Szarajevoi Nemzeti Színház, illetve a Szarajevoi Filharmonikus Zenekar csellistája volt. Az ostrom alatt – saját életét veszélyeztetve – ment ki mindennap Szarajevo romos utcáira csellójával. Az áldozatok temetésein is gyakran ő játszott, annak ellenére, hogy a temetkezési szertartásokat szerb mesterlövészek tették életveszélyessé.

Ez a szerény utcai zenész békés módszerekkel tüntetett a háború és a rasszizmus ellen. 1993-ban menekült Boszniából és végül Észak-Írországba került. De húsz év távlatból egyre inkább legendásnak tűnik az ostrom alatt tanúsított bátorsága, meggyőzőséde, kitartása és emberisége. 

John McCutcheon amerikai zeneszerző örökítette meg legszebben azokat a humanitáriánus értékeket, melyeket Smailovic még saját életét veszélyeztetve - civileket és katonákat egyaránt meglepve és megrendítve - hírdetett szarajevo gyötört utcáin. 

Amint az ismert, százharminc évvel ezelőtt középkori babona éledt fel Magyarországon: a zsidóellenes politikusok és csoportok a tiszaeszlári Solymosi Eszter rejtélyes körülmények között bekövetkezett halálával kapcsolatban a vérvádat – az amerikai kontinensen a Jewpacabra néven ismeretes ismeretes történetet – elevenítették fel, oktalanul megvádolták és meghurcolták a Tisza menti község zsidó lakosságát, mondván, hogy rituális gyilkosságot követtek el…

Később, több mint egy évszázaddal ezelőtt végül is tisztázódtak a cselédlány halálának körülményei, az országban felülemelkedett a józanész, a (maihoz hasonló) gyilkos indulatokon.

A tiszaeszlári vérvád, a legsötétebb középkorból visszamaradt, bizonyos szélsőjobboldali körök által évek óta folytonosan ismételt kísértő hiedelem, az elmúlt napokban, az országgyűlés házában elevenedett meg újra a nemzetiszocialista parlamenti képviselő szavai nyomán – minden bizonnyal nem véletlenül, röviddel a zsidó szabadságünnep, a pészach előtt.

2010 óta szinte naponta tapasztalhatjuk, hogy a magyar parlamentben egyre durvább rasszista és antiszemita beszéd válik megengedetté – olyan kijelentések hangzanak el, melyek a múlt évszázad negyvenes évei óta sohasem voltak hallhatóak a honatyák szájából. Bár a kilencvenes években is voltak neonáci képviselők a magyar parlamentben – emlékezzünk csak az FKGP és az MDF (jelenleg a Fidesz MPSZ padsoraiban politizáló) képviselőire – ám ennyire súlyos akkor sem volt a politikai antiszemitizmus Magyarországon.

1882-ben, az akkori politikai uszítók – Ónody és Istóczy – fajvédő felszólalásait még a pártállástól független bekiabálások, pfujolások kísérték, de napjainkban Zazrivecz-Vona Gábor, Baráth Zsolt, Gyöngyösi Márton vagy bármelyik neonáci beszédei rendzavarások, tiltások nélkül hangozhatnak el… Sőt, akik figyelemmel kísérik a parlamenti közvetítéseket, tanúsíthatják, hogy olykor még meg is tapsolják az antiszemita szónokot. (Április 3-án Baráth Zsolt botrányos felszólalását követően egyetlen képviselő adott hangot felháborodásának – 350 politikus cinkos némasággal társult az uszítóhoz.)

130 évvel ezelőtt minden demokratikus erő elhatárolódott az antiszemita hangoktól – a liberális Eötvös Károly a tiszaeszlári zsidók védője lett, a konzervatív Tisza Kálmán pedig utasította a rendőrséget, a vérvádat híresztelő, zsidóellenes röplapok lefoglalására, megsemmisítésére.

Az antiszemitizmus már azokban az években is az alantas ösztönökre számító politikai manőverek eszköze volt. – De mit tehetünk jelenleg, mikor az országgyűlés elnöke kötéllel fenyegeti politikai ellenfeleit, helyettese, Lezsák Sándor, pedig rendszeresen résztvevője a hungarista rendezvényeknek!?

Április 6-án (a keresztény nagypéntekkel azonos napon) kezdődött meg a zsidó honfitársaink pészach ünnepe. Ezen az ünnepen a világ zsidó közösségei a rabszolgasorsból való megszabadulásra emlékeznek – melyre Magyarországon a parlamentben is gyűlölet a válasz.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest

2012. április 7.

Sokan azt is elfelejtik, hogy Károlyi nemcsak a Horthy rendszernek volt a menekültje. A háború után, röviddel nagyköveti kinevezése után, újra emigrációba vonult, ezzel tiltakozva a Rákosi rezsim ellen.

Megnyugtató tudnunk, hogy Károlyinak, a sok kisebb fajsúlyú támadás mellett, mint példaul Tormay Cecilé es Szabó Dezsőé, eddig minden rendszer megtalalta benne a maga szimbólikus ellenségét. Igy az ellenségei bizonyítják cáfolhatatlaul, hogy igazi demokrata volt es tiszteletreméltó államférfi.

Most, hogy a szobrat “titokban,” suba alatti eljárásban távolítják el, úgy, hogy még a körülálló fáknak sem hajlandóak kegyelmezni, nehogy tanúi legyenek a gyalázatnak, bizony szánalmas a társadalom reakciója. Károlyinak az ellenségei többen vannak, mint a hívei és azok a hívek sem hajlandóak megszólalni. A kormány szemérmesen hallgat, a fővaros vállvonogatva beleegyezik a szélsőjobb elvakult gyűlölködésébe az érzéketlen szobor ellen. Károlyi és a szobra is túl sokat megélt már ahhoz, hogy aggódnia kellene. Mintahogy ő maga életében, úgy a szobra halála után nem talál nyugalmat a magyarok földjen.

Bárhová kerüljön is végül az emlékmű, a zsidó fejfedők, a hazug táblák és a feneketlen gyűlölködes ott is megtalálja majd, de a bronz türelmes és Károlyi érdemei, ezesetben szó szerint is, ércnél maradandóbbak.

Álmomban sem gondoltam, hogy rendőr legyen belőlem. Fiatalon, ha rendőrrel találkoztam, inkább átmentem az út másik oldalára. Jól éreztem magam Diósgyőrben, szép gyárunkban. Hatalmas üzem volt : úgy 30 hektárnyi területen kb. tízezer munkást foglalkoztatott. A hengermű ontotta magából az acélt és éjszaka a kemencék tüzet húsz kilométerre is látni lehetett.

Szerettem ezt a Bükk-hegység tövében épült gyárat, ahol télen a frissen esett hó néhány órán belül koromszínűre változott és a széndioxid-dús levegő a gyári kolónia kertjeiben nyáron oly jóízű gyümölcsöt érlelt, mint sehol másutt.

A Bükk-hegység alján hosszan elnyúló völgyben van Miskolc városa. A város és környéke már a kőkorszak óta lakott település. (Avas hegy, Szeleta barlang.) Hosszú főutcáján döcögött a villamos, hogy a Tiszai pályaudvartól (vasútállomás) a vasgyári (új-diósgyőri) kolónián keresztül a diósgyőri várrom végállomásig vigye az utasokat.

A Nemzeti Színház a város egyik híressége, tetején a tűztorony, négy oldalán órával. A budapesti Nemzeti Színházzal egy időben épült a múlt század közepén közadakozásból. Kiváló színészgárdájával kultúr központja volt a városnak, a vasgyári kolónia lakóinak.

Szenvedélyes színházjárók voltak szüleim is. A családi emlékek között őrizték Kálmán Imre „Tatárjárás”című operettjének színlapját az 1922. március 5-i előadásról. Édesanyámnak az előadás II. felvonás utáni szünetében távoznia kellett, hogy világra hozzon engem.

Édesapám a Diósgyőri Vasgyárban volt esztergályos. A tanulóévek után belépett a vasmunkás szakszervezetbe, követve nagyapám példáját, aki szintén szervezett munkás volt. 1919 tavaszán a csehszlovák hadsereg megszállta Miskolcot. Édesapám több munkástársával együtt átszökött a demarkációs vonalon és beállt Budapesten a magyar Vörös Hadseregbe. A kommün bukása után a román hadsereg megszállta Budapestet és az elfogott katonákat megtizedelték (minden tízedik embert agyonlőttek), a többieket, köztük édesapámat is, barbár módon megbotozták. Életre szólóan elkötelezték őt ezek az élmények a baloldali mozgalom mellett.

1921-ben megnősült. Születésem után a Miskolci Villamos Műveknél dolgozott, vasesztergályosként. 1924-ben tagja lett a szociáldemokrata pártnak.

Első gyermekkori emlékeim a karácsonyestékhez fűződnek. A csillogó, szikrázó fenyőfa alatt a sok ajándék, a betlehemesek, a duruzsoló kályha a békés otthon melegét árasztották.

Négy éves lehettem; ma is felejthetetlen emlékként őrzöm az első családi kirándulás élményét. Erdők, hegyek között kanyargóit a lillafüredi kisvasút. Nyitott szerelvénye viaduktokon, a csobogó Szinva patak mentén haladt, míg végül egy alagút után kibukkant és én megérkeztem meseországba : a hegyektől körülvett Hámori tó sötétzöld vizéhez. A tó mögött a Garadna patak partján a nyílt tűz fölött főtt a bográcsban az illatozó gulyás. Bárhová vetődtem életemben, ha megéreztem a tábortűz füstjét, az első kirándulás képe villant fel előttem. A természettel való benső kapcsolat vágya és szeretete mindmáig elkísért.

Kora tavasztól késő őszig a Miskolc mellett kanyargó Sajó partján vártuk munkából megtérő édesapámat, párolgó étellel. Nagyapámnak volt a parton egy kunyhója. A vasgyárban töltött 40 munkásév után csekély nyugdíját egy nagy konyhakertészet csőszeként e munkával egészítette ki.

A fűzfához kikötve ringatózott a családi kétpárevezős. A csónak édesanyám után az „Ica” nevet viselte. Még nem voltam iskoláskorú, mikor a folyó holtágában megtanultam úszni a velem egyívású gyerekektől. A tanítás kissé drasztikus volt. Bedobtak a folyóba, ahol literszámra ittam a «hallevest», de a kapálózásnak úszás lett az eredménye.

Egyke gyerek voltam. Unokatestvéreimmel, Simon Lukáccsal, Gézával és Gáborral csatangoltunk. Lukács, a legidősebb olvasta fel a parti bozótban összegyűlt csapatnak Cooper indiántörténeteit, May Károly Winnetou-ját és Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyvét. A fejezeteket megelevenítve a folyóparton iszappal és krétával ijesztő harci színekre mázolva, magunk készítette nyilakkal és dárdákkal, alkonyaiba nyúló csatákat vívtunk. Várakat védtünk és rohamoztunk, vagy lombokkal álcázott fatörzsek mögött úszva foglaltuk el a szigeteket. A játék hevében gyakran az igazi vér is kicsordult.

Ugyanezzel a játékos természetességgel nőttem bele a munkásmozgalomba is. A romantikus, gyermekes könnyedségből mindig megőriztem valamit, s talán ennek köszönhettem, hogy a harc nem jelentett számomra fogcsikorgatóan elkeseredett küzdelmet.

Még alig látszottam ki a földből, amikor nagyapám kezét fogva betipegtem a gyárba, ő már negyven éve gürcölt ott.

- Kenőolaj! Kenőolaj!

Nagyapám bajsza, galambszárnyhoz hasonlóan, ütemesen rezgett, miközben maga előtt tolta a talicskáját, rajta a kenőanyaggal teli hordókkal. Az emberek odajöttek a munkapadoktól és gépektől, kezükben olajos kannákkal és zsírozókkal : körülvették, mintha nagyapám lenne a Mikulás.

- Aztán kié ez a srác?

- A fiamé!

- Aki a szerszámgépeknél dolgozik? Hasonlít is rá a gyerek. Aztán továbbmentünk egy másik csarnokba, óvatosan kikerülve a füstöt okádó mozdonyokat. Egy három éves kisfiúnak ez volt a meseország.

Ötéves koromban a család barátaival együtt hallgattam a moszkvai rádió magyar adását. Mindenki csodálattal suttogta :

- A Komintern adója, ötszáz kilowattal sugároz, a legerősebb a világon!

Szüleimmel együtt minden évben részt vettem a május elsejei ünnepségeken. A Kerekhegyre vonultunk ki „majálisra” , ahol a vasgyári Vasas dalárda és a munkás színjátszók szórakoztattak bennünket.

Tizenegy éves koromban hajtottam végre az első mozgalmi megbízatásomat : elkísértem a pályaudvarra egy fiatal, szőke osztrákot, akit Willynek hívtak. Bécsből menekült az 1934. februári munkásfelkelés leverése után és nálunk húzódott meg, amíg át tudott jutni Csehszlovákiába.

Még 15 éves sem voltam, amikor átestem a tűzkeresztségen.

1937-ben, egy hűvös februári napon történt. Már sötétedett. Nyolc fiatal munkás társaságában jártuk a várost apám vezetésével, aki a szociáldemokrata párt ifjúmunkás csoportjának volt a vezetője. „A torzkeresztek árnyékában” című röplapot osztogattuk. A röplap a városban alakuló gyűlésre készülő Nyilaskeresztes Pártot tette nevetségessé. Ajtóról-ajtóra jártunk, és már majdnem befejeztük küldetésünket, amikor a csoport két tagja tévedésből egyenesen a nyilasok párthelyiségébe nyitott be.

Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Apám és én, akik már elhaladtunk e sötét udvar mellett, futólépésben tértünk vissza. Apám rögtön belevetette magát a verekedésbe. Az éjszaka sötétjébe beledördült az első lövés. Az udvar másik oldaláról láttam a torkolat tüzeket felvillanni. Az ötödik lövésnél hirtelen égő fájdalmat éreztem a combomban. Felkiáltottam :

- Jaj, Apám! Meglőttek!

Két kézzel a kapufélfába kapaszkodtam és lassan a kövezetre csúsztam majdnem úgy, ahogy azt az idegenlégiós filmekben láttam.

A golyót a kórházban távolították el. Csontot nem ért. A kórteremben két rendőrnyomozó várt rám.

- Hány éves vagy?

- Tizenöt leszek.

- Meséld el, mi történt.

- Sétálni indultunk apámmal és egyszer csak lövéseket hallottunk. Az egyik eltévedt golyó megsebesítette a jobb combomat. Mást nem tudok mondani.

A két hekus egymásra nézett. Egy percig sem hitték el a mesémet. Egyikük, egy vén róka, keményen a szemembe nézett.

- Vigyázz kölyök! Túl korán kezded és túl magasan fogod végezni.

„Túl magasan…!?” — ez magas pozíciót, vagy akasztófát jelenthet. Az öreg rókának jó volt a szimata.

Apám ottmaradt a betegágyam mellett. S anyám bűnhődött meg értem. A következő napon szakadt ruhában és kék foltokkal a homlokán jött látogatni a kórházba.

- Mi történt?

Elmondta, hogy mintegy ötven szociáldemokrata munkással behatolt a Korona Moziba, ahol Szálasi zászlóbontó gyűlését tartotta. A rendőrség az utcára szorította ki őket. Anyám szembeszállt a rendőrökkel. Az összecsapásnak csak a rendőrök részéről 18 sebesültje volt, akik az akkor divatos Molotov koktéltól, a kátránnyal töltött villanykörtéktől sérültek meg.

1939 augusztus utolsó vasárnapján a Bükk hegységben, a Szentléleki zárda romjaihoz vezetett turistautunk. Csodálatosan tiszta nyári idő volt. Apámmal együtt a Látókő szikláiról gyönyörködve szemléltük a ritka látványt : a Magas-Tátra hófödte csúcsait. Minden olyan csendes és békés volt ezen a napon.

Egy hét múlva kitört a II. világháború.

A háború második hetének közepén a lengyel-magyar határon át özönlöttek a szétvert lengyel hadsereg katonái Magyarországra, menekülő civilekkel vegyest. Magyarország Hitler katonai szövetségese volt, a lengyelekkel viszont ezeréves barátság fűzött össze minket. A menekülthullám elérte Miskolcot. Ezen az éjszakán senki sem aludt a városban. Álltunk az utcán, ahol végeláthatatlan sorokban gördültek a zsúfolt katonai és civil gépkocsik. Élelemmel megrakott kosarakat nyújtottunk fel a portól szürke, halálosan kimerült embereknek. A németek követelték a menekültek kiadatását, de a magyar kormány ezt elutasította. A menekülteket a szikszói internálótáborban helyezték el.

Nyílt titok volt, hogy a tábor állománya napról-napra fogy és a menekültek Jugoszlávián át a brit 8. hadsereg kötelékében szervezett lengyel légióhoz igyekeznek. A menekítésben a város katonai és polgári vezetői is részt vettek a politikai pártokkal, az egyházak és a cserkészek aktív közreműködésével (a nyilasok kivételével). Az akció országos szervezője, Antal József, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, a háború után a legmagasabb lengyel állami kitüntetést kapta.

Néhány hónap múlva magam is részt vettem a miskolci Nyomdász Otthon udvarán azon a búcsúztatáson, ahol a lengyel katonák eladták a megmaradt katonai felszerelést, és zárt egységben, de már civil ruhában, az egyik cserkészcsapat kíséretében mentek ki a vasútállomásra.

Volt ebben valami szimbolikus, hogy az utolsó távozó lengyel katonai egység abban a munkásotthonban tartotta felszerelésének végkiárusítását, ahol három évvel előbb véres fejjel verték vissza a nyilas legények támadását. A kótya-vetyére nem árverési hiénák gyűltek össze. Az embereket nemcsak az olcsó katonai hátizsák, vagy takaró vonzotta. Demonstráció volt ez a letiport lengyelek mellett. Ott voltak a pártok küldöttei, az egyházak, a zsidó egyház is (a menekültek között sok volt a zsidó), a szakszervezetek, a munkás turisták és tornászok is nagy számban ; és a távozó regimentek örök kísérői, a síró-rívó barna, szőke kislányok is.

Minden búcsú egyszer véget ér. Valaki elkezdte énekelni a lengyel himnuszt. A lengyel és magyar szöveg egybefolyt. Az udvar sarkában a rend őrei is csákóhoz emelt kézzel tisztelegtek a már kettéosztott és hivatalosan nem létező lengyel állam himnuszának.

Az állomás felől egyre halkabban szólt az annyiszor hallott katonadal :

— Amase batterja v Lombardovje stoi… (A mi ütegünk Lombardiában áll…)

Pár év múlva a Monté Cassino-i apátság falai visszhangozták a lengyel katonák dalát, és a háború utolsó évében eljutottak a sokszor megénekelt lombardiai mezőkre.

A lengyelek nemcsak dalaikat hagyták Miskolcon, hanem egy város polgárai első sikeres és szinte példa nélküli összefogásának szívderítő emlékét, amikor a katonai, polgári vezetők és a lakosság cinkosán összekacsint a nagy szövetséges háta mögött. Nem sejtettük, hogy a közös segítés élménye a háború utolsó óráiban a szűkebb haza : városunk megmentéséhez is példa lesz.

A fa- és fémipari szakiskolát végeztem el. 1940 nyarán a diósgyőri hadiüzembe helyeztek, több frissen végzett társammal együtt, esztergályosnak. A családi hagyományt követve én is beléptem a Vas- és Fémmunkások Szakszervezetébe. A szociáldemokrata párt ifjúsági csoportjának már évekkel előbb tagja voltam.

A gyárban hamarosan a megrázó történelmi események hatása alá kerültem.

A fokozódó infláció a gyári munkásokat sújtotta a legjobban. A feketepiaci élelmiszerárak egyre megfizethetetlenebbé váltak számunkra. Az első «olajos kenyér” tüntetésen, amelyet a helyi szakszervezet kezdeményezett, már én is részt vettem, 1940 őszén.

Hitler 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, és a magyar kormány napokon belül követte példáját. A munkaidőt hadiüzemünkben 8 óráról 12 órára emelték. A háborúnak már nemcsak gazdasági terheit viseltük, de magunk és családunk életét is veszélyeztetve láttuk. A gyárvezetés semmibe vette az emberi életet. 1942 őszén szovjet bombázók húztak el a gyár felett Budapest irányába. Utána lázasan fúrták a hegyoldalba az „óvóhelyeket” , amelyekbe épeszű ember a fenyegetés ellenére sem tette be a lábát. (1944 őszén egy amerikai légitámadás valamennyi bunkert megsemmisítette a néhány tucat hiszékeny munkással együtt.) Amint a sziréna megszólalt, a gyárőrséget elseperve rohantunk ki az erdőbe.

A munkahelyen ismerkedtem meg Barbai Ferenccel, Fekete Mihállyal és Bánhegyi Bélával, akiknek később döntő szerepük volt az ellenállási mozgalom megszervezésében. Barbai átlagon felüli műveltségű marós szakmunkás volt. Szerinte a szigorú illegalitás, a sejtszervezet, a hivatásos forradalmárok intellektuális romantikája a biztos lebukáshoz vezet. (Pl. Vincze Oszkár, Alpár Mihály, Fekete Mihály stb.)

„Nekünk nincs titkos pénzalapunk – mondotta, – mi a bérünkből élünk. Minden nap találkozunk a munkahelyen. Nincs szükségünk konspiratív bújócska-játékra, hamis papírokra. A munkahelyen véleményt és híreket cserélünk az angol és moszkvai rádió adása alapján, és cselekszünk, amikor eljön az idő.”

Felvonulást szerveztünk az irodaépület elé a rossz élelmiszerellátás miatt, vagy 1943-ban az olasz fegyverletételt követően mi is követeltük a háborúból való kilépést. Ez utóbbi pl. a Kállay-kormányt is erősítette kiválási szándékában.

A tüntetések előkészítő megbeszéléseit gyakran Fried Sándor varrógépműszerész műhelyében tartottuk apám barátja és harcostársa volt az 1919-es Magyar Vörös Hadseregben. Ennek a műszerésznek volt egy szép barna lánya, Ibolya. Egymásba szerettünk. Ibolyának nagy huncut szemei voltak, de látszólagos szelídsége mögött nagy eltökéltség lakozott. El volt szánva arra, hogy harcol a munkásmozgalomban, és arra is, hogy szeretni fogja azt a lompos, sírni valóan sovány fiút, aki én akkoriban voltam.

Azóta az évek során felszedtem néhány kilót, de még ma sem hozok döntést anélkül, hogy meg ne kérdezném Ibolyát.

Mindketten fiatalok voltunk, de ugyanúgy harcoltunk, mint szüleink. A diósgyőri üzem híres volt arról, hogy amolyan munkásmozgalmi fellegvárként béketüntetéseken hallatta szavát, vagy sikeresen szabotálta a német hadsereg megrendeléseit. Műszaki rajzokat tüntettünk el, összeszerelés előtt álló német lövegek fontos alkatrészeit cseréltük fel. Röplapokat terjesztettünk, vagy munkásmozgalmi jelszavakat festettünk az üzem falára.

1944. március 19-én Hitler csapatai megszállták Magyarországot. A következő napon a megszállás elleni tiltakozásul kabátunkon nemzetiszínű szalaggal mentünk a gyárba dolgozni. A Gestapo egymás után hurcolta el a munkásvezetőket a gyárból, a baloldali és ellenzéki polgári pártok vezetőit Miskolcról, köztük édesapámat is.

A németekkel szembeni ellenállás gondolata szerte az országban sokak fejében megfordult, de hiányzott a szervezet.

Miskolc környékén Tóth Béla, Fekete Mihály és Barbai Ferenc szervezte meg a mozgalmat, MOKAN Komité elnevezéssel.

A honvédtisztek megnyerése nem ment könnyen. A közismerten németellenes tisztek is tartózkodással fogadták felhívásunkat az ellenállásban való részvételre.

1944 szeptemberében a szovjet hadsereg átlépte a magyar határt. Horthy kormányzó a nyílt németbarát kormány helyett Lakatos Géza vezérezredes katonai kormányát nevezte ki. Az új kormány családunknak is jó hírrel mutatkozott be : édesapám hazatért (sok más társával együtt) a nagykanizsai internálótáborból.

Horthy Miklós az olasz Badoglio és a finnek példáját követve 1944. október 15-én bejelentette a fegyverszünetet a szövetséges hatalmakkal. A Nyilaskeresztes Párt a németek segítségével még aznap puccsot hajtott végre, s ezzel történelmünk egyik legvéresebb terrorakciójának nyitott utat.

A nehéz idők átvészelésére a diósgyőri Hermann-telepen rendeztünk be egy ellenállási fészket.

Amikor reményünk a háborúból való tisztességes kiválásra meghiúsult, a cselekvésnek egy útja maradt : a front felszakítása vagy fellazítása, hogy a háború minél kevesebb ember- és anyagveszteséggel gördüljön át városunkon.

A Szálasi hatalomátvételét követő napon a diósgyőri vasgyárban több mint kétezer munkás tüntetett a kormányzó és fegyverszünetet kérő kiáltványa mellett, csak az SS-katonák megjelenése vetett véget a demonstrációnak. A leventeszázad a város főutcáján vonult végig Szabó Lajos őrmester, leventeoktató vezetésével és a „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetű katonanótát énekelték. Az utcán cirkáló néhány nyilas pártszolgálatos nem mert ujjat húzni az állig felfegyverzett leventékkel.

A németek megkezdték a gyári felszerelés elszállítását és a visszamaradó berendezéseket aláaknázták.

A kiürítési rendelet sokak szemét felnyitotta : városunk már csak egy lerombolásra szánt objektum a késleltető hadműveletek sorában. A lakosság mintegy 3-5 %-át akarták elszállítani, főleg a műszaki értelmiséget, művezetőkig bezárólag, képzett közigazgatási szakembereket, orvosokat. A visszamaradókat pedig a totális rombolással akarták megfosztani az életlehetőségtől.

Az esztelen rombolás szülte felháborodás miatt a gyár katonai parancsnoka, Ginzery ezredes, Szalay tüzér alezredes, Fodor tüzér százados, Jándy tüzér hadnagy és mások is csatlakoztak a MOKAN-hoz. Az ütemtervnek megfelelően robbantgatták a szeptemberi amerikai légitámadás következtében már amúgy is sérült gépeket. A németeknek valami feltűnt, ezért a vezérkartól kértek egy tisztet a robbantás ellenőrzésére. Kilczer főhadnagy megérkezett Budapestről és hozzákezdett a felülvizsgálathoz. Rövid pár napon belül őt is sikerült meggyőzni, hogy hazafias kötelessége a rombolást akadályozni.

A magyarországi északkeleti német front hadseregparancsnoka Hans Friessner vezérezredes „Elárult csaták A német véderő tragédiája Romániában és Magyarországon» c. könyvében a következőket írja : „20.000 munkás kelt fel ellenünk, miközben a harc a kapuk előtt tombolt…” , holott a mozgalom néhány száz emberből állott és a fegyveres felkelés stádiumáig nem jutott el.

Friessner vezérezredest inkább a felkelés lehetősége aggasztotta. Sztálingrád, Kurszk és a román kiugrás óta minden vezető német tisztben élt a bekerítéstől és a hátbatámadástól való félelem. A németek magyarországi visszavonulásuk közben első ízben Miskolcon találták magukat szembe tömeges ellenállással. Friessnert, ezt a sok vihart átélt hadseregparancsnokot nem zavarta az ellenállók által okozott néhány ezrelékes ember- és anyagi veszteség. Mindez a tervezett veszteségek rovatába tartozott, amely nem rendíthette meg hadserege ütőképességét.

A nyilas hatalomátvétel utáni gyári tömegtüntetés, a MOKAN szervezet több ezer példányban megjelenő, kitűnő nyomdatechnikával előállított röplapjai (amelyről a rendőrség, tehetetlenségét leplezve, azt jelentette, hogy a szovjet repülők szórták le a városra), a gyár gépeinek elszállítását és felrobbantását késleltető szabotázsakciók sorozata Friessner szemében nagy tömegek részvételére utalt.

November elején a kohók és az áramfejlesztő berendezések bénító robbantására adott utasítást. Ennek az volt a célja, hogy a németek visszavonulása után legalább 6 hónapra lehetetlenné tegyen bármiféle termelést. A robbantás végrehajtását a németek is ellenőrizték. November közepén Ginzery Sándor ezredest a Gestapo letartóztatta és családjával együtt Mauthausenbe hurcolta. A magas rangú magyar katonatiszt ellenállási részvétele megdöbbenést keltett bennük, s egyben a magyar hadsereg ingatagságát is jelentette a német vezetés számára.

1944. november 17-én nagyban alkudoztam egy magyar katonával, aki Nyugat felé vonult vissza a Wehrmacht egységeivel. Volt egy vadonatúj német karabélya, amelyet 200 pengőért akart nekem eladni. (Akkoriban ez egy munkás havi fizetése volt.)

- Idehallgass! Ha te igazi hazafi volnál, ideadnád nékem ingyen.

- Elment az eszed? És akkor miből vennék magamnak harapnivalót az útra?

Végül is a puskát megkaptam 150 pengőért és kaptam hozzá egy zsák töltényt, kb. hétszáz darabot. Alig töltöttem meg a fegyvert, amikor pokoli fegyverropogás hallatszott a gyár felől.

Az történt, hogy ezen a napon a Tatárdombon át Diósgyőrbe behatolt a 29898-as szovjet közel felderítő alakulat, amely pár napra megszakította a kapcsolatot a lillafüredi kormányzati bunkerben berendezkedett német frontparancsnokság és a Miskolcot védő német alakulatok között. Néhány szovjet tüzér egy páncéltörő ágyút állított fel a lillafüredi út irányában.

Csoportunkból Világh Miklós és Márkus Dezső jelentkeztek a felderítő egység parancsnokánál, Usztyinov kapitánynál. A szovjet hadsereg Magyarországon még nem találkozott ellenállókkal, így érthető gyanakvással fogadta az orosz-magyar kétnyelvű igazolvánnyal jelentkező MOKAN tagokat.

Világh Miklóst végül is elengedték, hogy órákon belül térjen vissza a MOKAN vezetőivel. A heves utcai harcok miatt Fekete és Béla bácsi nem tudott átjutni a frontvonalon. Végül Barla Anna és Nemes Éva érkezett meg rejtekhelyünkre és a helyi MOKAN parancsnok, Nyírő Sándor jelent meg Usztyinovnál, hogy igazolja a MOKAN-osokat.

Usztyinov erőnkről tájékozódván azt javasolta, hogy ne bocsátkozzunk nyílt fegyveres harcba, inkább derítsük fel a németek ütegeit.

A tanácsot megfogadtuk. Az ágyúgyár munkásai könnyen felismerték a német ütegeket. Az összesített térkép gyorsan elkészült. Szalay alezredes ellenőrizte. Még aznap Barla Anna és Nemes Éva élelmiszeres kosaruk alján elhozta rejtekhelyünkre.

Fekete Mihály és Orosz Kálmán kísérte el a két lányt illő távolságból. Rövid pihenő után Fekete, Orosz és Nyíró vitte el a térképet Usztyinovnak. Az adatok ismeretében még aznap este a szovjet tüzérség és másnap a légierő súlyos veszteséget okozott a német állásokban.

Friessner haragját a látható ellenségen töltötte ki. A németek november 20-án páncélosokkal és gyalogsággal ellentámadásba kezdtek és heves utcai harc után visszafoglalták Diósgyőrt. Usztyinov egysége súlyos veszteséget szenvedve vonult vissza a hegyeken túlra.

A falu utcáit német és nagyrészt orosz katonák holttestei borították. A németek eltemették halottaikat, de azt nem engedték meg, hogy a lakosság eltemesse az oroszokat. A foglyokat a helyszínen agyonlőtték. Dancza Lajos házába menekült be egy megrémült szovjet katona, ő egy napig a padlásán rejtegette, de a házba német egészségügyi alakulatot szállásoltak be. Alkonyatkor kék munkásruhába öltöztettük a katonát és elvittem a majláthi menedékhelyünkre. Pjotr Anikiejevics Petrov, Zsitomirból származó 41 éves katona nálunk vészelte át a zaklatott napokat a község felszabadulásáig.

A sikeres légi és tüzérségi támadás Friessner vezérezredes előbbi gyanúját látszott megerősíteni. Azt feltételezte : ahol ilyen szervezett együttműködés jött létre, ott bármely pillanatban általános támadással egybekötött felkeléstől is tartani lehet. Miskolcot és Diósgyőrt december 3-án a német csapatok feladták.

Az ellenség megtévesztése fontos ütőkártya lehet egy-egy csata eldöntésében. A városért folyó harcban a MOKAN Komité a valóságosnál több erőt sejtetett a német vezérkarnak. A pszichológiai háborúban eredményesebbek voltunk, és Friessner tényként jelentette feletteseinek a lakosság felkelését. Meglepetésünkre a londoni Reuter és a moszkvai TASZSZ hadijelentése is több ezres tömegfelkelésről adott hírt. Ebben a felértékelésben nyilván szerepet játszott, hogy magyarországi viszonylatban az első szervezett ellenállásnak kívántak a követendő példa reményében propagandát csinálni.

Mihajlov, a város szovjet katonai parancsnoka a MOKAN tagjait fegyveres karhatalomnak ismerte el.

Az élet beindításához szükséges szenet szállító vasúti kocsik még a németek által ellenőrzött területen voltak. Ennek a szerelvénynek a kimentése volt a mozgalom utolsó fegyveres akciója, melynek végrehajtásához Mihajlov tábornok szovjet tüzérségi támogatást adott. Ebben az akcióban csoportunk egyik tagja, dr. Gyarmati Mihály is részt vett.

Tíz nap múlva a megmentett gyári felszerelés segítségével, a munkások és a műszakiak áldozatos erőfeszítésével megindult az áramszolgáltatás és az élet Miskolcon és Diósgyőrben.

A korabeli riportok az elragadtatás hangján számoltak be a csodának tűnő eseményről, „A magyar Ruhr-vidék feltámadása” , „Egy nagyüzem tetszhalála és feltámadása” címekkel.

*

Egy napon a felszabadult város főutcáján velünk szemben magas rangú szovjet tiszt lépkedett. Nagyon elegáns volt. Egyenruhája angol szövetből készült, csizmája a legfinomabb kecskebőrből. Hosszú szipkából szívta a cigarettát. Olyan feltűnő jelenség, hogy a nők megfordultak utána. A 2. Ukrán Front politikai főcsoportjának vezérőrnagya a Kárpátok katonai körzetében : a neve Leonyid Brezsnyev.

- Vezérőrnagy elvtárs! Hadd mutassam be önnek Kopácsi Sándort és feleségét, Ibolyát, az unokahúgomat. Mindketten itt, a hegyekben harcoltak.

Ibolya szép fekete szemei Brezsnyevet bókra ihlették. Fazekas György bemutatónk —, Ibolya unokabátyja, akiről azt hittük, hogy eltűnt a doni áttörésnél, valójában hadifogságba esett, és most a szovjet hadsereg tisztjeként tért haza mosolyogva fordított :

- Te vagy a legszebb partizánlány, akit a háború kitörése óta látott…

A Szovjetunió későbbi párt- és állami vezetője két hétig maradt városunkban.

A MOKAN egység legtöbb ellenállóját 1945 januárjában automatikusan besorolták az új demokratikus rendőrség kötelékébe, így lett belőlem rendőr…

*

Hosszadalmas lenne leírni az első négy szolgálati évemet, amit Miskolcon töltöttem. Annyi bizonyos, hogy jó néhány súlyos csalódást éltem át. Az ellenállásban a szociáldemokraták és a kommunisták kéz a kézben harcoltak. A felszabadulás után a rendőrség politikai osztályának vezetői (mind gondosan összeválogatott kommunista) furcsa háborút kezdtek el. Még hallottuk a front ágyúdörejét, de ezek az elvtársak nem a fasiszták elleni harcot, hanem a szociáldemokraták üldözését tekintették fő feladatuknak.

Így tartóztatták le Poprádi Pált, apám régi barátját, aki több mint húsz éve vele együtt harcolt a mozgalomban, majd Dancza Lajost, egy másik ismert szocdem vezetőt Diósgyőrből. Az állambiztonsági szervek helyi vezetői meglehetősen sablonos ürügyet találtak a letartóztatás igazolására. Mindig csak azt fújták : a gyanúsítottak együttműködtek Horthy és Szálasi rendőrségével.

Kihallgatást kértem a főnökömtől.

- Idehallgasson! Az apám és én Poprádi Pál minden lépését jól ismerjük. A legjobb szónok volt a mozgalomban. Szervezője és kiváló baritonistája a vasgyári Vasas Dalárdának. Ami pedig Danczát illeti : a saját élete kockáztatásával bújtatott egy szovjet katonát és amikor a németek a nyomára bukkantak, elhozta hozzánk. Ez a katona egészen a város felszabadulásáig nálunk maradt. Aki ilyen kockázatot vállalt, az nem lehetett besúgó! A válasz a következő volt :

- Ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem magára tartozik. Bizonyítékaink vannak ellenük.

Miközben ez a párbeszéd folyt, beérkezett a diósgyőri rendőrőrs, hogy kiszabadítsa az általuk is jól ismert Dancza Lajost. Az egységet lefegyverezték és a fogdába zárták. Erre 15 fős küldöttséget alakítottunk : valamennyien ellenállók voltak. Kecskés őrnagy, a politikai osztály vezetője őket is őrizetbe vette. Ekkor betelt a pohár. Mi, a MOKAN csoport többi tagja, fegyveresen megszálltuk a rendőrségi épület egyik szárnyát, elbarikádoztuk magunkat és telefonon bejelentettük a parancsnoknak :

- Sztrájkba lépünk mindaddig, amíg elvtársainkat szabadon nem engedik!

- Szóval lázadnak! Ezt drágán fogják megfizetni!

Minden percben vártuk, hogy a politikai osztály vezetője támadást kezd ellenünk. Fegyverünk és lőszerünk bőven volt. Közben hallottuk, hogy lefogott társaink az Internacionálét éneklik. Néhány óra múlva Kecskés és társulata elvesztette a bátorságát, s mást terveltek ki. Az elfogottakat szabadon bocsájtották, de másnap Poprádit és Danczát ismét lefogták és ismeretlen helyre szállították. A lázadás résztvevőit, köztük engem is, vidékre helyezték. Néhány hét múlva beadtam leszerelési kérelmemet, mire minden magyarázat nélkül visszahelyeztek Miskolcra.

*

1946 nyarán alkalmam volt találkozni az ország néhány vezetőjével, sajnos elég rossz körülmények között…

Egy valóságos pogrom során a környék üzemeinek munkásai és szénbányászai meglincseltek egy molnárt, aki feketepiaci áron árulta a lisztjét. A rendőrség több bányászt és munkást letartóztatott és megkínozta őket. A kínzásnak hamar híre futott. Két nappal később húszezer munkás és bányász vette körül a rendőrséget és a kínzók fejét követelte. A tárgyalások eredménytelenek maradtak. A tömeg behatolt a rendőrkapitányság épületébe, megölte a politikai részleg helyettes vezetőjét, Fogarassi főhadnagyot. Ezt követően elindult egy másik tiszt, Borús főhadnagy lakása felé.

Én már néhány hete ágyban fekvő beteg voltam, az elégtelen táplálkozás következtében kapott tüdőcsúcshuruttal. Egyszer csak azt látom, hogy nyílik az ajtó. Egy nő lépett be rajta egy nyolc év körüli gyerekkel, mind a ketten halottsápadtak.

- Borús főhadnagy felesége vagyok. Kérem, védjen meg bennünket!

Ibolya bevezette őket a hálószobába. Én pedig telefonáltam a rendőrségre, hogy küldjenek fegyvereket.

Egyik bajtársam, Simon Lukács érkezett meg, két katona kíséretében. Karabélyokkal, géppisztollyal és kézigránátokkal felfegyverezve.

A tömeg közben gyülekezni kezdett az ablakunk alatt. Kiáltások hallatszottak be az utcáról :

- Kopácsi! Te a bűnös feleségét és gyermekét rejtegeted. Add ki őket, különben meggyűlik velünk a bajod!

- Elment az eszetek? Az asszony és a gyerek semmiről sem tehet!

- Ne okoskodj! A rendőrségen már kikészítettük Fogarassit. A bányászok is velünk vannak. Ha nem adod ki a gyereket és az asszonyt, dinamitot dobunk a házra, akkor valamennyien ott maradtok!

Eközben a gyermek és az asszony majd meghaltak a félelemtől. Ibolya nyugtatgatta őket. Azután fogott egy puskát és egy gránátot, s mindketten az ablak mögött helyezkedtünk el. A két honvéd tiszthelyettes, Bedő és Koltai őrmester, a másik ablak mögött foglalt tüzelőállást.

Megpróbáltam a kint lévőkkel beszélni :

- Idehallgassatok emberek! Régóta ismerjük egymást. Jól tudjátok, hogy nem szokásom össze-vissza beszélni. Ártatlan asszonyt és gyereket fogadtam a lakásunkba. Aki közületek először lép a ház előtti járdára, vagy dinamitot akar dobni a házra, azt minden további nélkül lepuffantom.

Érezhető feszültség állt be. Egyesek elmentek, de mások jöttek a helyükre. És még mindig legalább százan voltak. Tudtuk, hogy az első lövés végzetessé válhat. Hiszen megölheti valamelyik régi elvbarátomat, vagy munkatársamat és egyidejűleg jelt ad a mi legyilkolásunkra is. Összenéztünk Ibolyával. Ha most vége van, akkor az életünk nagyon rövid volt. Az ellenállásban töltött szép napok, a felszabadulás utáni nélkülözések, most pedig meghalni egy ilyen ostoba félreértés miatt. Ibolya sírt, de elszántan tartotta kezében a puskát. Majd felkiáltott :

- Odanézz!

A tömeg oszladozni kezdett. Ügy látszik, az emberek okosabbnak látták, ha felhagynak ezzel a haszontalan és kegyetlen bosszúállással. Egy vagy két óra múlva még láttunk kisebb csoportokat az épület körül, de a tömeg haragja már kialvóban volt. Délután három óra körül kürtszó hallatszott. Akárcsak egy filmben, megérkezett a budapesti rendőrség központi karhatalmi zászlóalja és megszabadított bennünket.

Negyven fokos lázzal zuhantam vissza az ágyba. Rövid idő múlva Péter Gábor, az állambiztonsági szervek főnöke jött be a szobába, hogy kikérdezzen. Társaságában volt Rajk László, egy sasszemű fiatal pártvezető és Kádár János, egy magas növésű, sovány fickó. Felvilágosítást kértek tőlem az eseményekről, hogy a másnapra tervezett munkásgyűlésen szembe tudjanak nézni a válságos helyzettel.

Nem tudom, hogy másnap mit mondtak a Diósgyőri Vasas Otthonban. Azt hallottam, hogy a gyűlés igen viharos volt, s úgy hírlett, hogy egy forrófejű bányász megpofozta Kádárt.

3. fejezet

AKADÉMIA UTCA

1949 kora tavaszán Budapestre helyeztek, egyenesen a hatalom központjába, a Kommunista Párt Központi Vezetőségének székházába. Itt dolgozott a párt összes vezetője, köztük Rákosi Mátyás is. Közvetlen főnököm Szilágyi József ezredes, széles vállú, magas termetű és nyílt tekintetű ember volt. Az ország keleti részéről származott, szegényparaszt szülők gyermeke. Jogi tanulmányait jelesen végezte. Az illegális Kommunista Párt tagjaként (a háború alatt) három évet húzott le a szegedi börtönben, felforgató tevékenységért. Mi, fiatal tisztek, valamennyien példaképként csodáltuk, és megtiszteltetésnek vettük, hogy naponta szemtől-szembe láthattuk.

Szilágyival hamar összebarátkoztunk. Gyakran kérdezgetett az északi iparvidék életkörülményeiről. Amikor megtudta, hogy vidéki lakásunkat feladtuk, Pesten meg nehéz volt lakáshoz jutni, mindent megtett, hogy valami megoldást találjon. És még azt sem hagyta, hogy köszönetet mondjunk.

A marxizmus-leninizmus szinte a kisujjában volt. Olyan magas szinten beszélt az osztályharcról, az állam szerepéről a proletárdiktatúra korszakában, a múlt nagy parasztmozgalmairól, vagy a Francia Forradalomról, hogy az ember azt hitte, egyetemi előadásra tévedt be.

Szilágyi mutatta be nekem ezt a hatalmas és titokzatos régimódi épületet az Akadémia utcában, amit a Központi Vezetőség rendezett be székháznak.

Egyik nap úgy déltájban félre vont.

— Nekem most el kell mennem. Tizenkettőkor vigye be az öregnek ezt a jelentést!

Az öregnek!

A jelentés a rendőrség kommunista alkalmazottairól szólt. Azt hittem, hogy megnyílik a föld a lábam alatt. Jól tudtam, hogy a párt főtitkára, a legendás hős, minden délelőtt az irodájában dolgozik. Csakhogy én még soha nem láttam. 16 évet töltött Horthy börtöneiben! És Sztálin kedvence volt! Valamennyi kommunista pártvezér közül a leghíresebb.

Remegett az akta a kezemben, amikor bevittem Rákosi elvtársnak.

Előszobájában, plafonig emelkedő könyvespolcok között, halk szavú fiatal nő dolgozott. Simon Jolán volt, az ÁVO hírhedt főnökének, Péter Gábornak a felesége.

Rákosi dolgozószobájának párnázott ajtaja előtt Simon Jolán megtorpant egy percre, mielőtt beengedett volna.

- Ön…?

- Kopácsi rendőr százados vagyok, a fegyveres erők osztályáról… Ezt az aktát hoztam át…

Ennél a pontnál már csak dadogni tudtam. Simon Jolán elmosolyodott. (Milyen nyugodtnak és bíztatónak tűnt nekem a mosolya! Később, amikor Rákosi őt is az inkvizíció poklába vetette, hogy kicsikarjon belőle valamilyen terhelő vallomást a férje ellen egyébként sikertelenül —, a legkegyetlenebb módon kínozták meg: súlyokat akasztottak gyenge testére és görgőkre húzták fel…)

- Igen, már tudok róla. Rendben van…

Minden további formaság nélkül kinyitotta előttem az ajtót és beengedett, miközben még mindig mosolyogva, halkan bejelentett:

- Itt a jelentés a rendőrségről, Rákosi elvtárs…

Az íróasztal mögött ülő ember felemelte tekintetét az előtte fekvő papírokról. Furcsa, egészen kerek és teljesen kopasz feje volt, amely mélyen behúzódott a vállai közé. De az egész megjelenése erőteljesnek hatott, s kétfelé álló, dióbarna szemei bátorítóan néztek rám.

- Ja igen, az akta… Tegye csak le ide, elvtársam, köszönöm szépen… Hogy is hívják magát?

Annyira meg voltam illetődve, hogy csak a keresztnevemet tudtam kinyögni, ahelyett, hogy megmondtam volna a teljes nevem és rendfokozatom.

- Sándor.

Rákosi kedves grimaszt vágott.

- Na persze, Sándor…

Aztán felkelt (megdöbbentem, hogy milyen alacsony termetű), majd kövérkés kezével megfogta egy oldalajtó kilincsét, ami a mosdófülkéhez vezetett. De még mielőtt belépett volna, felém fordult :

- Melyik környékről is származik maga? Fogadni mernék, hogy Miskolc-Diósgyőrből való.

- Igen, valóban, Rákosi elvtárs.

Elképesztett, hogy milyen jó megfigyelő ez az ember : egyetlen szó apró északi akcentusából meg tudta állapítani, hogy melyik környéken születtem.

- S, ugye, a Bükk hegységben harcolt a szovjet hadsereg oldalán?

- Igenis, Rákosi elvtárs!

Hihetetlen ez az ember tényleg mindent tudott. Bement, hogy kezet mosson, de a kis mosdófülke mélyéről is további kérdéseket tett fel :

- Mondja, Diósgyőrött nem találkozott véletlenül egy bizonyos szovjet vezérőrnaggyal, akit Brezsnyevnek hívtak? Vidám fickó.

Most értettem meg végre, hogy valaki már referált neki rólam, méghozzá nagyon aprólékosan.

- De igen, Rákosi elvtárs. Megismerkedtem egy magas rangú szovjet tiszttel, akit Brezsnyevnek hívtak.

- Magas rangú, magas rangú! Annak idején még csak az ukrán front haditanácsának egyszerű tagja volt, amikor én Sztálin jobbján ültem a győzelmi banketten. De…

Kijött a mosdófülkéből, törülközővel a kezében, és rám kacsintott.

- … úgy hallottam, hogy ez a fiatal szovjet tiszt nagyon szereti a nőket. És a szubretteket különösen…

Ahá, szóval Szilágyi volt az, aki az én bizalmas közléseimet elmesélte Rákosinak. Kicsit feszélyezve éreztem magam.

- Igen, valóban ezt mondogatták róla, Rákosi elvtárs.

A győzelmi bankett! A nagy Sztálin jobbján! Teljesen megfordult velem a világ. Rákosi élesen rám nézett. Megértette, hogy a beszédtéma kimerült. Intett, hogy elmehetek.

Ezután már naponta láttam Rákosit, a párt „koponyáját” és helyettesét, az aszkétikus külsejű és éhenkórász kinézésű Gerőt, aki a Kommunista Internacionálé komisszárja volt a spanyol polgárháborúban, most pedig a szovjet biztonsági szervek elsőszámú megbízottja Budapesten. Az ő irodáik foglalták el a régi Akadémia utcai épület elnöki szárnyát. Nem messze volt tőlük a Központi Vezetőség másik két hangadójának irodája. Ezek egyike a szadista, kövérkés és dadogó Farkas Mihály volt, az ország fegyveres erőinek főparancsnoka, a másik pedig az előkelő és megnyerő modorú Révai József, a párt főideológusa, aki tudós szemüveg mögé rejtette szép kék szemeit. Ezek a férfiak, a „négyesfogat” tagjai, akik valamennyien a Szovjetunióban töltötték az emigrációt, gyakorlatilag egyedül tartották kezükben az ország vezetését. Rajk László belügyminiszter, az illegalitás bátor vezetője és Kádár János, aki hozzám hasonlóan munkásszármazású volt, nem sokat nyomtak a latban a Moszkvából hazatért nagyvezérekkel szemben.

A Központi Vezetőség székházának másik szárnya egy mellékutcára nyílt. Itt helyezték el a kisebb fontosságú osztályokat, és itt dolgoztak az olyan vezetők is, mint Nagy Imre. Ő is tagja volt a Központi Vezetőségnek, régi szovjet emigráns, de az ő hatásköre ezidőtájt nemigen haladta túl a szocialista mezőgazdaság kereteit.

Nagy Imre ritkán mutatkozott, ő volt az egyetlen a magas rangú vezetők között, akiből a méltóságos egyházi vagy az újságírói „manír” hiányzott, amely a többieket annyira jellemezte. Nagy Imre valójában egy magyar földműveshez hasonlított (hiszen paraszti származású is volt), de olyan földműveshez, aki nagyon sokat tanult életében. Sallangtalan megjelenése, közvetlen modora, somogyi hanghordozása igen népszerűvé tette. Cvikkere, valamint a moszkvai kutatóintézetekben eltöltött huzamos tanulmányok professzoros külsőt kölcsönöztek neki. Bizalomgerjesztő, apai figura volt.

Az, hogy ez az ember, akit a történelem vihara magával sodort, hogyan jutott olyan magas posztra, amelyre soha nem törekedett, és hogyan jutott osztályrészéül a véres mártíromság, mint előtte senki másnak : ez lesz elbeszélésem fő tárgya, nem utolsó sorban azért, mert saját megpróbáltatásaim gyakran az övéhez kapcsolódtak.

(folyatjuk…)

Sajto alá rendezte: Gebergerné Kopácsi Judith

1975 tavaszán vagyunk. Megyek a pesti utcán. A nevem most „Doktor Kopácsi Sándor”. Ha ezt Édesapám megérhette volna! Neki szegénynek csak azt lehetett látnia, hogy munkás fia pár évig rendőr ezredes, aztán pár napig a Nagy Imre-kormány fegyveres karhatalmának egyik vezetője, majd életfogytiglanra ítélt fegyenc. Mikor hét év után általános amnesztiával kiszabadultam, apám már nem élt. Hat újabb esztendő telt el, befejeztem a börtön előtt megkezdett tanulmányaimat, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán letettem az utolsó államvizsgát. Elnyertem a „jogtudományok doktora” címet. Utána elvégeztem a vállalati jogtanácsosi tanfolyamot. Hiába végeztem el. Ezt a foglalkozást nem gyakorolhattam. Minden valamirevaló munkakör betöltéséhez erkölcsi bizonyítvány kellett, feddhetetlen előéletet tanúsító okmány. Ilyet a verőfényes pesti utcán a villamoshoz siető „Doktor Kopácsi Sándor” ex-börtöntöltelék nem kaphat.

Több kérvényt küldtem az igazságügy miniszterhez, hogy töröljék el a büntetett előéletemet. Kitűnően működött a posta. Gyorsan visszajött mindegyik, benne piros ceruzával áthúzva a kérés tárgya, s alágépelték :

VISSZAUTASÍTVA

Felkerestem a Jogi Kar dékánját. Komoly szakértő. A fejét csóválta.

- Maga szerintem alkalmas bármely munkakör betöltésére. Általános amnesztiával jött ki? A polgári jogainak elvesztésére vonatkozó büntetést közvetlenül az amnesztia után fel kellett volna oldani. Milyen indokra hivatkoznak az elutasításnál?

- Semmilyenre.

Megmutattam neki a piros ceruzás papírt.

- Az lehetetlen. Minden elutasítást meg kell indokolni. A maga helyében én minden követ megmozgatnék, hogy fényt derítsek erre a titokzatos ügyre.

Hagytam volna a fenébe az egészet.

De a feleségemet, Ibit nem olyan fából faragták, hogy eltűrné, hogy kikukoricázzanak a férjével vagy a gyerekével.

Egy reggel, mielőtt elindultam a munkába, kezembe nyomta a telefont :

- Most szépen felhívod.

- Kit, te?

- Mihály haverodat.

Másképpen szólva Korom Mihályt, az akkori igazságügy minisztert.

Munkás volt, mint én, a jogi tanfolyamot valaha együtt kezdtük, vacsorázni esténként gyakran mihozzánk jártunk, Ibi nagyszerű paprikást tud főzni. Ezt az embert én tizenöt éve nem láttam.

- Ugyan, majd éppen ő fog fogadni! Semmi dolga neki egy ilyen börtön viselt pasassal, mint én vagyok.

Dehát… a torkomon a kés, nem volt visszaút. És csodák csodája, hamarosan megkaptam a kihallgatást. A minisztérium hatalmas barokk épület, melynek oromzatán Juszticia istennő bekötött szemű szobra tartja a patikamérleget. A titkár elém jött a folyosón.

- Ez és ez tetszik lenni? Tessék erre, a miniszter elvtárs már várja.

Tágas, napsütéses irodában állva fogad Mihály, rám mosolyog.

- Sándor, de örülök, hogy látlak! Hogy van a család?

- Köszönöm, megvan.

- Feleséged?

- Könyvelő egy szövetkezetben.

- És a kislányod? Ugye, kislányod volt?

- Azóta megnőtt. Nemrégiben ment férjhez. A férjével most ott él Kanadában.

Zavart kis csend lett, annyi víz lefolyt közben ezen a fránya Dunán… Én diósgyőri esztergályosból lett főkapitányként ültem mellette a tanulópadban, ő meg fővárosi születésű melósból lett a Központi Vezetőség belső munkatársa. Akkor egysütetűek voltunk.

Ma?

A titkár behozta a kért kávét, megittuk. Előhúztam zsebemből a piros ceruzás elutasításokat. A miniszter arca kínos kifejezést öltött.

- Őszinte leszek hozzád, Sándor! Már régen el kellett volna törölni az állampolgári jogoktól való eltiltást. Az első semmisségi kérelmedet támogattam. Nagy meglepetésemre az Elnöki Tanács elutasította. Először történik velem ilyesmi! Gondolhatod, hogy nem erőltettem a dolgot.

- Legalább mondd meg, hogy milyen indokkal utasítják vissza a kérelmeimet. Az indoklásra vagyok kíváncsi, ahogy azt a jogászzsargonban mondják.

Rám nézett. Ceruzát, papírt vett elő, s néhány sort írt.

- Menj el erre a címre! Nagyon sajnálom, Sándor. Ennél többet nem tehetek érted. Az ügy meghaladja a hatáskörömet.

A Legfelsőbb Bíróság címét adta meg és a megjelölt iroda a II. emelet 51. szám volt. Egy fiatal nő várt rám.

- Kopácsi Sándor? Már értesítettek a jöveteléről. Jöjjön velem!

Hatalmas kulcscsomóról kiválasztott egy kulcsot és kinyitott egy ajtót. Üres termen mentünk keresztül, aztán egy második kulccsal egy másik ajtót nyitott ki. Ezúttal egy szűkös kis helyiségben találtam magamat, ablaka nem volt. Villanyt gyújtott a nő. A szoba közepén egy asztal és egy szék volt. Körbepillantottam, láttam, hogy a falak és az ajtók acélból vannak.

- Foglaljon helyet, el fogja olvasni az önre vonatkozó aktát. Az asztalfiókból vékony dossziét vett elő, kinyitotta és elém tette. Egyetlen papírlap volt benne, azon ceruzás kézírással rendezetlen, áthúzásokkal és beleírásokkal tarkított piszkozat.

A kézirat nagyobbik része adatokat tartalmazott : hivatkozási számokat, dátumokat, iktatószámokat. A papírlap közepén mégis találtam valamit, ami hasonlított indoklásra : „Tekintettel arra, hogy az ítélet életfogytiglani börtönbüntetésre szól, az érdekelt soha nem nyerheti vissza állampolgári jogainak gyakorlását és a bűnügyi nyilvántartásból sem törölhető a büntetett előéletű megjegyzés.”

Azt hittem, álmodom.

- Hölgyem…

- Tessék?

- Annak, amit itt olvasok, nincsen semmi értelme!

- Hogyan?

- 1962-ben egy törvénycikk minden életfogytiglani börtönbüntetést 15 évi szabadságvesztésre változtatott át. Az igaz, hogy a múlt évben ismét bevezették az életfogytiglani börtönbüntetést, de ennek nincs visszamenő hatálya.

Közönyös arccal rám nézett :

- Én itt csak az iktatással vagyok megbízva.

- Elvihetem a dokumentumot?

- Lehetetlen.

- Akkor fotókópiát kérek.

- Ahhoz nincsen felszerelésünk.

- Készíthetek legalább jegyzeteket?

- Az tilos.

Megnézte az óráját : a kijelölt idő letelt. Visszatette a papírlapot a dossziéba, a dossziét pedig a fiókba. Mögöttünk háromszor ráfordította az acélajtóra a kulcsot.

Kétségbeesve kószáltam az utcákon. A hatóságok visszadobták a kérelmeimet. A visszautasítások okát eltitkolták. Azt is megakadályozták, hogy törvénytelenségeik bármiféle bizonyítékához hozzájussak. Holott 56 már messze volt, egy ideje a megbékélés szelei fújtak, és a Nagy Imre-per másik két életben maradt elítéltje tovább űzhette eredeti foglalkozását.

Egy heti betegszabadságot kértem az üzemben. S feleségemmel egyre csak törtük a fejünket. Annyi bizonyos, hogy csak az úgynevezett biztonsági szervekről lehetett szó. A biztonsági szolgálat már akkor is az életemre tört, amikor börtönben voltam. Soha nem nyugodtak bele abba, hogy életben maradtam.

A biztonsági szervek… a titkosszolgálat…

Mit tegyek? Hogyan szabaduljak meg ezektől a patkányoktól, ezektől a piócáktól?

Végső kétségbeesésemben elhatároztam, hogy apám egyik gyerekkori barátjához fordulok, aki igen magas tisztséget töltött be abban az időben, de a hatalom hivatalos körein kívül.

Az illető nem öregedett meg, mióta találkoztunk apám hivatalos temetésén láttam utoljára, ahol ő a ravatal másik oldalán állt, néhány civilbe öltözött szovjet tisztségviselővel, akik azért jöttek, hogy leróják végső kegyeletüket idősebb Kopácsi, a volt partizán előtt. Pár napja szabadultam a börtönből…

Apám barátja könnybe lábadt szemmel nézett rám. (Apám miatt? Vagy énmiattam? Valószínűleg mindkettőnk miatt…)

- Nahát, Sándor, most hallom, hogy vissza akarod nyerni a választójogodat.

Mondtam neki, hogy valami komolyabb dologról van szó. Attól félek, hogy a biztonsági szervek nem hagynak békén.

- Na jó, gyere, sétáljunk egyet!

A kertbe vezető ajtóra mutatott. Még egy olyan minden gyanú felett álló személyiségnek, mint ő neki sem ízlett olyan falak közelében beszélgetni, amelyeknek füle lehetett.

- Sándor, a mi biztonsági szerveinknek semmi közük a te ügyedhez. Utánanéztem a dolgodnak. Az aktáid nyomtalanul eltűntek az irattárakból!

Mintha fejbe vágtak volna! Apám barátja intett, hogy csak nyugodtan sétáljunk tovább.

- Hallottál már valaha arról az orosz tisztről, akit „Memóriának” hívnak? Nincs kizárva, hogy nála vannak a dossziék.

Ismertem ezt az embert. A Belügyminisztériumban a szovjet titkosszolgálat egyik magas rangú tisztjét, Iscsenko tábornokot hívtuk így. Már akkor, amikor még én voltam Budapest rendőrfőkapitánya, kezében tartotta az egész magyar vezetőséget. Ha nála vannak az aktáim, ez azt jelenti, hogy az oroszok nem bocsátottak meg nekem. Vagy kivégzőosztag vár rám, vagy a Gulág. Ezt meg is mondtam idős barátomnak.

Sajnálattal nézett rám.

- Szegény Sándor, úgy látszik nem örökölted apád realitásérzékét. Az idők megváltoztak. „Memória tábornok” nem foglalkozik már apró-cseprő ügyekkel. Nagykutya lett belőle, mindenki hallgat rá. Ha érdeklődik az ügyed iránt, az azt jelenti, hogy az oroszok tartalékban tartanak téged.

Megmagyarázta, hogy a felkelés során játszott szerepemet többféleképpen lehet értelmezni. Mint a párt legfelső vezetésének egykori tagja és mint a miniszterelnök mártíromságának életben maradt társa, olyan személy voltam, akinek szolgálataira Moszkva egy adott válsághelyzetben igényt tarthat.

- A diplomácia útjai kifürkészhetetlenek. Adott esetben az olyan ember, mint te, az ország legelső funkcióinak egyikébe is kerülhet.

Látta, hogy elsötétül az arcom. Megkérdezte, mi bajom. Megmondtam neki :

- Mint tudod, apám a börtönből való szabadulásom előtti estén halt meg. Hét évig várt rám, magát vádolta az én tragédiám miatt. Ugyanis az ő révén kerültem a munkásmozgalomba… Holott számomra ő volt és maradt a világon a legkedvesebb ember. Ha úgy van, ahogyan gondolod, akkor nincs mit várnom. Legjobb, ha már ma délután lepuffantom magamat.

Tovább lépdelt mellettem, lehajtott fejjel, s alig hallhatóan azt dörmögte maga elé :

- És én? Beszéltem én valaha is arról, hogy lepuffantom magamat?

A beszélgetés végén beszámolt nekem arról, hogy milyen benyomásokat szerzett legutóbbi moszkvai utazása során. Egészen felélénkült, arról beszélt, hogy Brezsnyev egyre türelmetlenebbül várja helsinki taktikájának sikerét. Felém fordult :

- Te fiam! Mi lenne, ha emigrálnál?

Beszélt az orosz írókról és más polgárjogi ellenzékiekről, akiket Moszkva Szolzsenyicin nyomdokain nyugatra száműz. Persze, a fegyveres erők tisztje eddig még nem került ezek közé. Még a nagyon gyűlölt Grigorenko tábornokot is inkább pszichiátriai klinikán tartják. De talán ha a dolgokat jól időzítjük…

- Kész vagy komoly rizikót vállalni annak érdekében, hogy emigrálhass?

Mindenre kész voltam. A lányom várt bennünket Kanadában. Nem akartam tovább életre-halálra kiszolgáltatva lenni annak a hatalomnak, amely ilyen szemérmetlenül játszhatott velem.

Ahogyan az várható volt, rögtön a kivándorlási kérelmünk beadásának másnapján elvesztettem az állásomat. Az üzem főmérnökének, aki egy idősebb úr volt, olyan nyilatkozatot kellett aláírnia, miszerint megszegtem a Munka Törvénykönyvének előírásait, és ezért azonnali hatállyal elbocsátanak. Szegény, talán a lelkiismeret furdalástól, talán a szégyentől szívrohamot kapott és rokkant maradt.

A második nehézség a kanadai követségen várt ránk. A konzul egyáltalán nem volt biztos benne, hogy országa menedékjogot tud adni egy politikailag ennyire kompromittált személynek.

- Semmit sem tudok magának ígérni… Majd utánanézek… Jöjjön vissza!

Látogatásunk a kanadai követségen elég volt ahhoz, hogy riadóztassa a magyar biztonsági szerveket. A velünk szemközti ház egyik emeleti lakását kiürítették (kilakoltatták onnan az ott lakó luxus kurvákat, akik devizáért fogadtak külföldi vendégeket).

Másnapra benépesült a kiürített lakás. Az új lakók behúzott függönyök mögé rejtőztek. Amint elhagytuk a házat, rögtön követni kezdtek : vagy egy pár, vagy egy férfi, vagy egy nő jött utánunk. Hogy mire voltak kíváncsiak? A feleségem meg én egyszerűen azért mentünk sétálni, hogy ne kelljen közvetlenül a „poloskába” diktálni a beszélgetéseinket (a rejtett mikrofonokat mi a rendőrségen poloskáknak csúfoltuk). Ha túl hosszúra nyúlt a séta, akkor váltották egymást a követőink. Szegény „kukkok” , ahogy neveztük őket, elég rosszul végezték munkájukat. Ha rendőrfőkapitány koromban ilyen rossz személyzettel kellett volna dolgoznom, elég hamar kirúgtak volna az állásomból (s ez mennyi bajtól mentett volna meg).

Munkanélküliségem ötödik vagy hatodik napján, amikor éppen az utcán sétálgattam, egy bútorszállító autó majdnem elgázolt. Áttörte a járda szélére kifeszített láncot és súrolta a vállamat. Ibolya gyors reflexe nélkül, aki hátrarántott, otthagytam volna a fogamat.

- Hé, mi ez? Hát nem tud vigyázni!?

De senki sem nézett ki a vezetőfülkéből. Mintha egy láthatatlan kéz vezette volna a bútorszállítót gyorsan hátratolatott és elviharzott.

Másnap megismétlődött az incidens, de ezúttal közvetlenül akkor, amikor kiléptem a házból. Nagyon figyeltem, úgyhogy egyetlen ugrással sikerült visszahúzódnom. Ez a teherautó is eltűnt, miután felborogatta a járda szélére kirakott kukákat.

Vajon a két egymás utáni incidens csak a véletlen játéka volt vagy gyilkossági kísérlet? Úgy határoztunk, hogy nem teszem ki többé a lábamat a lakásból, csak a legszükségesebb esetben.

Két nappal később csengettek. A feleségem nyitott ajtót. A látogató úgy mutatkozott be, mint a belügyminiszter küldötte. Jelezte, hogy az útlevélosztály vezetője sürgősen látni kíván engem.

- Mi a garancia arra, hogy nem tartják benn a férjemet?

- De asszonyom… Benntartani… manapság? Hogy lehet ilyesmit elképzelni is?

- Nem érdekel. Előre megmondom, ha a férjem két órán belül nincs itthon, rengeteg hívás megy Kanadába, és holnapra a nyugati újságok mindent tudni fognak! Akkor aztán maga és a főnöke megnézhetik magukat.

- De asszonyom…

- Csak semmi „de asszonyom”! Mondja meg a miniszternek, amit most mondtam.

Az útlevélosztályon egy napbarnított arcú, kedves fiatalember fogadott, aki úgy mutatkozott be, mint a miniszter titkára.

- Kopácsi elvtárs (bebörtönzésem óta soha senki nem hívott elvtársnak), két hírem van a maga számára, egy jó és egy rossz. Először a rosszat mondom. Nem tudjuk teljesíteni kivándorlási kérelmét. Azonkívül tárgytalanná is vált. A második hír meg fogja magyarázni, hogy miért. Igen, Kopácsi elvtárs, mi megsértettük az ön jogait. Elismerjük a hibánkat. Holnaptól kezdve olyan állást kaphat, amely megfelel a képzettségének.

Ezen egy kicsit meglepődtem.

- No, nézd csak. Ez azt jelenti, hogy vissza fogom nyerni a büntetlen előéletemet?

A fiatalember megköszörülte a torkát.

- Nézze… azért nem azonnal.

- Ja úgy.

- De azért felírom erre a papírlapra, hogy ez a kívánsága és referálni fogok a miniszter elvtársnak. Közben azonban az a kérésem, hogy beszéljen az elvtársnővel… a feleségével.

- Beszéljek?

- Igen, abban az értelemben, hogy tanúsítson egy kicsit több bizalmat és legyen türelmesebb. És mondjon le a kivándorlásról. Jobb volna, ha megszokna azokat az új, kellemesebb életfeltételeket, amelyeket hamarosan biztosítunk az önök számára.

Otthon sorra vettük mindazt, amit hallottam. A Belügyminisztérium állást ajánl nekem? Világos volt, hogy ez mit jelent : a biztonsági szervek számára végzendő munkát. Megnéztük a naptárt.

Másnapra vártuk a kedvező választ a kanadai követségtől. No nézd csak! A Belügyminisztérium megvárta az utolsó pillanatot, hogy visszacsábítson.

Telefonáltunk a kanadai követségre :

- Van valami hír a vízumkérelmünk ügyében?

- Miért? Meggondolták magukat? Mégis kérik a kiutazást?

- Ki mondta azt, hogy nem kérjük? A konzul meg volt hökkenve.

- Az ottawai magyar diplomáciai képviselet éppen most informálta a kanadai kormányt arról, hogy a Kopácsi házaspár lemond bevándorlási kérelméről.

Majd hanyatt estem.

- Ilyesmiről szó sem volt. Kérjük a beutazást.

Úgy látszik, a hatóságok bolondnak néznek bennünket. A tűzzel játszanak. Biztos voltam benne, hogy nem informálták manővereikről „Memória tábornokot” , és az adott nemzetközi helyzetben páratlan botránynak néznek elébe.

Este tízkor a lányunk telefonált Kanadából. A beszélgetés kétszer szakadt meg. Mielőtt végleg megszakították volna a vonalat, megértettem, hogy tengerentúli barátaink el vannak szánva a legkomolyabb lépésekre is. Kanadában jelentős számú magyar él. Az ottani magyarok között voltak személyes barátaim, részben az ellenállás idejéből, részben abból az időből, amikor rendőrfőkapitány voltam. Újságírók látogatták meg lányomat, akinek lakása valóságos propaganda irodává változott. A CBC, a kanadai televízió a lakáson készített riportot kivándorlási kálváriánkról.

Lányom és férje, Péter kapcsolatban volt az Újvilág és Európa leghíresebb személyiségeivel, Habsburg Ottótól kezdve akinek komoly szava volt az Európai Parlamentben egészen a dalai lámáig. Megtudtam, hogy a Szabad Európa Rádió „Reflektor” című műsorában Gallicus (Mikes Imre) foglalkozott a „Kopácsi üggyel” : „Igen rossz előjel a helsinki konferenciához” .

A magyar hatóságok reagálása gyors volt.

Csengettek. „Sürgős” jelzéssel idézést kaptunk az útlevélosztálytól, másnap reggel 9 órára.

Ügyintéző kinézésű tisztviselő fogadott sokdioptriás szemüveg­gel. Felénk nyújtott egy nagyalakú papírt és az iktatókönyvet. Megszólalt :

- A konzuli útlevelet nem érdemelték meg. Amit most kapnak, az visszatérésre nem jogosít.

- Egyszóval kiutasítási végzést kaptunk!

- Ezt harcolták ki maguknak. Vegyék, ahogyan akarják. Ha óhajtják, lemondhatnak a magyar állampolgárságukról.

- Önként nem mondunk le – válaszoltuk szinte egyszerre. – Vegyék el, ha úgy tetszik. Hatalmukban áll, hogy megfosszanak tőle!

Az ügyintéző hátralökte székét.

- Végeztünk!

A naptárra esett a pillantásom : 1975. június 13. Péntek. Antal napja.

Akkor hát… a jövő héten a tengeren túlra repülhetünk innen. Kis híján táncra perdültem.

Naiv borsodi vasesztergályos fejemmel nem tudtam : elrepülni elrepülhetek, de ami történt velem, az elől el nem menekülhetek.

S az, ami velem megtörtént, nem volt kevés.

Hogyan kezdjek hozzá?

Hogyan mondjam el?

(Folytatjuk…)

Az elkövetkező demokratikus kormánynak nem kell mást tenni, mint a parlamenti diktatúrát gyakorló Fidesz MPSZ törvényei szerint köztörvényes bűncselekmények elkövetéséért felelősségre vonni azokat a személyeket, akik mintegy fémjelzik a jelenlegi Orbán-rendszert és nevüket adják a jelenlegi kormány politikainak aligha nevezhető tevékenységéhez.

Ahogy azt a korábbi magyarországi hírekben is olvasható volt, a kiskunfélegyházi származású dr. Gubcsi Lajost, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) Központi Bizottsága tagját, az MSZMP KB alosztályvezetőjét nevezte ki Hende Csaba honvédelmi miniszter a tárcához tartozó egyik állami tulajdonú cég ügyvezető igazgatójának.

A szocialista egypártrendszer kemény emberének számító, közgazdász végzettségű politikus, a KISZ központi lapjának egykori főszerkesztője 2004 óta áll rendszeres kapcsolatban dr. Orbán Viktor miniszterelnökkel, a Fidesz MPSZ elnökével. A kormányfőnek küldött leveleit az 1948-ban született ellenlábasa a közelmúltban publikálta – többek között azt a tanácsát is, melyben (Horn Gyula után szabadon?) leírta: ha a pártnak nincs nyilvános programja, verjen le tíz „cölöpöt”, melyhez a nép igazodni tud.

„Ha van tíz ilyen cölöpöd, verd le mielőbb, nyilvánosan, az egész magyar nép tudtával…” olvasható az említett levelek egyikében, melyekből egyebek mellett az is kiderül, hogy a két politikus per tu viszonyban áll egymással, és a idézett intelmet Ópusztaszerről postázta a kormányfőnek.

A honvédelmi miniszter a tulajdonosi jogokat gyakorolva hét gazdasági társaságnál hajtott végre azonnali vezetőcserét. – Hende Csaba döntése nyomán a HM Zrínyi Kommunikációs Kft. élére is új ügyvezető igazgató került: a posztot egy olyan egykori kommunista káder kapta meg, akinek a kíméletlenségéről, a vörös katonákra emlékeztető durvaságáról már a nyolcvanas évek végén cikksorozatokat irtak… és aki végül az akkori viszonyok között hatalmas vagyonnak számító hatmillió forint „eltűnése” miatt vált meg a Magyar Ifjúság főszerkesztői székétől.

A HM Zrínyi Kommunikációs Kft. a honvédelmi tárca PR- és reklámcége, amely 50 fős személyzettel lapkiadással, kiadványszerkesztéssel, rendezvényszervezéssel foglalkozik – valamint (az MSZMP KB egykori tagjai gondozása mellett) hozzátartozik a Honvédelmi Minisztérium honlapjának szerkesztése is.

NYILATKOZATOK AZ „ELTŰNT” FORINTOKRÓL

„Voltak korok, amikor a mecénások, a tudomány, a művészetek nagylelkű támogatói nélkül nem létezhetett volna semmiféle kultúra…” – olvashattuk a művészeti díjak átadásairól szóló cikkekben tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Pénzmosásról, pártpolitikáról ezek az újsághírek nem tudósítottak, pedig a rendszerváltásnak nevezett Nagy Átrendeződés évében az alapítványok egy részére fontos társadalmi feladat hárult. Ezek biztosították a létrehozott pártok, gazdasági vállalkozások pénzügyi alapjait – a „mecénások” (a letűnőben lévő korszak politikusai, szellemi vezetői) olyan világot teremtettek hamarosan, amely nem hasonított sem a szocializmusra, sem a polgári demokráciára. Az ifjúkommunisták tevékenységét már 1990 előtt botrányok kísérték. Tény, hogy 1987-ben a Kommunista Ifjúsági Szövetség és annak legfőbb orgánuma még nem a művészetet, hanem deklaráltan az AIDS-betegek gyógyítását kívánta támogatni. Hogy miért éppen azt, az mindvégig titok maradt, mint ahogyan az is, hogy az alapítvány/alapítványok megszervezésének élére miért éppen egy politikai hetilap főszerkesztője és helyettese álltak… – Az összegyűjtött, „a KISZ-vagyonból kimentett”, pénz egy részéből jött létre a Magister, majd a Magyar Ifjúság a Magyar Művészetért Alapítvány, melyet később, 1990 után, már Magyar Művészetért Alapítvány néven ismert meg a nyilvánosság.

1989-ben a Magyar Művészetért Alapítvány egyik díjazottja, a neves zongoraművész, Kocsis Zoltán nem tudta átutaltatnia a Solt Ottilia-vezette Szegényeket Támogató Alap (a SZETA) javára a neki járó ötvenezer forintot -– egyszerűen azért, mert nem kapta meg.

Gubcsi Lajosnak kellett volna ebben az ügyben intézkedni, hiszen az ő neve állt az Alapítvány OTP-számláján. Nem a kuratórium elnöke neve vagy esetleg Pálfy G. Istváné – hanem, mintha sajátja lett volna a Magyar Ifjúság szerkesztőségében gyűjtött pénz, a Rózsadombon élő politikusé. – A rendkívűl kínossá vált ügyről akkor Sinkovits Imre, a kuratórium elnöke nyilatkozott a sajtónak és küldött táviratot a zongoraművésznek. Tájékoztatásában megemlítette, hogy Szemenyei-Kiss Tamás, a hetilap sajtómenedzsere korábban sokmindenbe belepillanthatott a szerkesztőségben, ahová több mint kilencmillió forint adomány érkezett – de a főszerkesztő Hámori Csaba illetve az újság olvasói felé csak hárommillióról adott számot. Hogy hová lett az akkoriban komoly értéknek számító hiányzó összeg? – „Ezt, az időközben Düsseldorfba emigrált sajtómenedzser már csak azért sem tudhatta, mert Gubcsi, felkeresve Hámori Csabát, majd az Ifjúsági Könyv- és Lapkiadó igazgatóját, elérte azt, hogy megszabaduljon attól a kényelmetlen munkatárstól, aki mindenbe beleütötte az órrát…” – panaszkodott Sinkovits Imre színművész az őt felkereső újságíróknak.

1990 tavaszán a Reform szerkesztősége birtokába került az a lista, amely tartalmazta, hogy a szerkesztőséghez érkezett milliókból kik részesedtek, természetesen nem orvosként vagy AIDS-betegként, hanem egyszerűen csak szerkesztőségi munkatársként, segítőként… a fizetési listán a főszerkesztő neve is olvasható volt, aki 10 havi főszerkesztői fizetésével azonos összeget vett fel két kiadvány szerkesztéséért – ezért titulálták ironikusan az alapítvány különdíjazottjának.

Gubcsi Lajost a pártállam utolsó hónapjaiban. Később Horváth István belügyminiszter és Kacziba Antal vizsgálati osztályvezető segítségével tisztázták a gyanúsítgatások alól az ifjúkommunisták vezéralakját. A közelgő választások előtt nyugton hagyták a rózsadombi villájában – amely abban az időben egyébként is pártközpontként működött – az általa 1989-ben alapított párt a vidék érdekvédelmét hirdette meg (amely párt 1990-ben csúfosan megbukott, tagsága ugyanis jobbára rokoni körökből verbuválódott – ezt követően egy német-magyar gazdasági vállalkozás szakértőjeként MDF-támogatással az NSZK-ba tette át székhelyét, Budapesten csak a Magyar Művészetért Alapítvány díjátadó ünnepségein láthatták egykori elvtársai).

Ötvenhatos mikor leszel, Gubcsi Lajos? – kiáltott fel, minden valószínűség szerint kínjában, az egyik újságíró kollégánk még 1992-ben, aki mindvégig figyelemmel kísérte Gubcsi Lajos pályafutását a pártállamtól a demokrácia beköszöntéig…

 A RÓZSADOMBI VILLA TÖRTÉNETE

Panaszosunk rózsadombi telkét 1952-ben kebelezte be a Magyar (Párt)Állam, hivatkozva részben a 2400 / 1945. számú FM-, később a 600 / 1945 . számú kormányrendeletre. Az akkori illetékesek levélben közölték vele, hogy „tevékenységük úgynevezett birtokpolitikai célokat szolgál… különben is, nem csupán az ő 330 négyszögöl földterületét vették el, hasonló sorsra jutott a környéken lévő tizenhét hasonló nagyságú és értékkel rendelkező tulajdonostól”.

Dr. Nagy Zsoltné – született Ferenczy Mária – kifosztását követően szinte azonnal megkezdte telkének visszaperlését a Magyar Államtól, gyakorlatilag Rákosi Mátyással kezdve, Gerő Ernő hivatalnokain át, mindenhol és minden időben protestált, ám a megnevezettek (a sort Kádár Jánossal zárva) szinte refrénként ismételgették a panaszosnak: „közérdekű igénybevétel történt”.

Tény: 1947-ben az iratok tartalmazták a kártalanítást – ezt az 1947. évi V. tvr. rögzítette – azonban 1957-ben a XI. tvr. a kártalanítások megkezdését hatályában felfüggesztette.

Miből is állt a közérdekű igénybevétel?

Nos, a tizennyolcadik telek – a Törökvész-lejtőn és környékén – különleges rendeltetésű lett: 1984-ig először az MDP, majd az 56-os szabadságharc leverését követően az MSZMP kincstárába került, adományozás útján 1.- azaz egy forint jelképes összegért jutott a többnyire pártfunkcionárius-kedvezményezettek birtokába.

Dr. Nagy Zsoltné telke, birtoka 32 év múltán adományozottként lett Gubcsi Lajos tulajdona.

Az ifjúkommunista első volt azok között, akik 1984 és 1988 között pártjutalmazottként építési területhez jutottak: dr. Gubcsi Lajos, felesége Jakab Anna és az utóbbi szülei tehát 1.- forintért pompás, 17 millió forint forgalmi értékű rózsadombi telek tulajdonosai lettek és ehhez még egyéb pártállami áldást kaptak.

Előbb a KISZ-tulajdonban lévő Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, majd a II. kerületi OTP-fiók biztosított számára építési hitelt s mintegy a sors ajándékaként Makovecz Imre építész elvtárs vállalta (még 1984-ben!), hogy minimális ellenszolgáltatásért megtervezi Gubcsi elvtárs számára a csodapalotát…

(Ha bárki kételkedne a leírtakban, és esetleg napjainkban, 2010-ben, Makovecz igaz magyarról nem tételezné fel az akkori tevékenységét – hát, kérem… járjon utána, a tényfeltáró újságíró, jóindulata jeléül úgy könyveli el, hogy az azóta elhúnyt Makovecz úr 1984-ben csupán csak megbotlott, egyebekben nem vállalt közösséget az átkos kommunista rendszerrel.)

Bár Antall József miniszterelnök válaszra sem méltatta az eredeti tulajdonost, a Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal 1993 tavaszán 219. 000.- Ft névértékű kárpótlási jegyet utalt ki a sokat szenvedett honfitársunknak – ezzel pedig a rendszerváltás logikája mentén mindenki, dr. Nagy Zsoltné áldozat és dr. Gubcsi Lajos MSZMP központi bizottsági alosztályvezető a jogos jussához juthatott – az utóbbi, immár demokrataként és miniszteri tanácsadóként megtarthatta az adományként kapott rózsadombi telket, természetesen az időközben felépített villával együtt.

Ha egyszer majd Hende miniszter úr vagy Orbán miniszterelnök úr arra járnak – emlékezzenek e történetre, melyhez nekik (ugye?) semmi közük… ők csak egy egész állami vállalatot adományoztak a hozzájuk hasonló különleges anyagból gyúrt demokratának.

Szemenyei-Kiss Tamás

Egyik alkalommal egy volt Gestapós tisztel, raktak egy zárkába. Wurmbouer Adolfnak hívták. 1945-ben, mint gestapós a háború végén esett francia hadifogságba. Elmondása szerint először a Dosven Buro használta fel az idegen légióban, szaharai, vagy indokinai területen. Utána az angol intelligencia szerviznek adták át, végül a CIC dobta be Magyarországra. 1955-ben ítélték tizenhat évre kémkedésért. Bécsújhelyen született, osztrák fiatalemberként került egy csereakcióval Szegedre, ott tanult meg magyarul. Ami furcsa volt nekem, hogy a kémekkel általában nem nagyon vicceltek, és legtöbbjük halálos ítéletet kapott, különösen ilyen professzionista esetben, aki már a német kémszolgálat és kémelhárítástól kezdve a világ valamennyi kémszervezetében teljesített szolgálatot. Az életét, állítólag, az, mentette meg, – nem tudom ez igaz-e vagy sem – hogy van Bernben egy nemzetközi kémbank, egy archívum, ahol a hivatalos, nemzetközileg jegyzett kémeknek van a névsora, és ezeket nemzetközi megegyezés értelmében nem ítélnek halálra. És, állítólag, így kapott ő 16 évet. A forradalom napjaiban kiszabadították, de egy nőügy miatt ott maradt egy vidéki városban, és amikor el akart menekülni, akkor bukott le. Visszavitték a börtönbe, ahol folytatta 16 éves ítéletét. Olyan ember volt, aki egy-egy apróbb sérelemért képes volt majdnem halálra menő éhség sztrájkolni. Az egyik alkalommal 27 napig húzta, és még mesterséges táplálással is nehezen tudták megmenteni. Még viccesen meg is jegyeztük, hogy sikerült neki már életében elérnie a súlytalanság állapotát. Ez a fickó, mint a fasiszta Németország neveltje, egyszer azt mondta nekem a zárkában, hogy, „Na, párttitkár, ahogy megváltozik a helyzet a legújabb gázkemencét veled, fogom kipróbálni.”

Teljes lelki nyugalommal feleltem neki, „Idefigyelj, te hülye ürge. Téged a megbízóid legfeljebb lassú tűzön fognak megégetni, amiért Te, túlteljesítve minden normát, itt elmondtál róluk. Nem hiszem, hogy mint bukott kém, ezek után túl sokat érnél nekik. Ha Te történetesen amnesztiával szabadulnál is, akkor te nem mész majd a megbízóidhoz, se kemencét építeni, se másmilyen szolgálatot teljesíteni, hanem el fogsz menni a szovjet követségre és verklis szó mellett, fogod a szovjet himnuszt énekelni és politikai menedéket kérni.”

Mérgében nekem ugrott és elkezdett verekedni. Nem ez volt az első eset, hogy verekedést kezdeményezett, máskor is, pl. amikor sakkozás közben megvertem, akkor is tettlegességre került a sor. De nem volt különösebb dolog lefogni és legyűrni, mert egy cingár ember volt. De, hogy ebben az esetben mennyire fején találtam a szöget az is bizonyította, hogy nem egészen egy hónappal ezelőtt megkért, hogy írjam le részére az orosz himnusz szövegét, mert meg akarja tanulni. „Rendben van”, – mondtam neki – „de cserébe akkor leírod nekem az Idegen Légió dalának a szövegét.” Le is írta, és mindketten fújtuk a megtanult indulót.

56-tal kapcsolatosan, nagyon sok orvos került börtönbe, mert egy-egy megyében, kerületben, korházban legismertebb ember, szimpatikus, a néppel önzetlenül segítő orvos volt. Volt olyan orvos, akit, mialatt a járásban betegeket látogatott és gyógyított 1956. októberi – novemberi napokban, távollétében választották meg a forradalmi bizottság elnökének. Ennek alapján ítélték el több, mint tízévi börtönbüntetésre. Ezek az orvosok teljesítettek szolgálatot aztán úgy a váci, mint a Gyűjtő börtönkórházában is. Éppen ezért az orvosi ellátás, ebben az időben magas színvonalú volt ezeken a korházakon belül.

Egyik ilyen érdekes alakja volt a börtönorvosoknak dr. Mészáros Gábor, aki a tatabányai korháznak volt egyik nőgyógyász főorvosa. Mint mélyen vallásos református ember, nem volt olyan reggel vagy étkezés, mikor magába szállva, időnként hangosan is, ne imádkozott volna. Egy cellában voltam vele, és mi ilyenkor mindig néma tisztelettel hallgattuk. A nyugalom és a derű áradt belőle. Sokat beszélgettünk. Egy egészen más világnézetű, polgári ember volt, aki a háború alatt a Kassai korháznak volt a főorvosa. Semmi köze nem volt a kommunizmushoz, de mélységesen humanista, demokrata ember volt. A család eredetileg lengyel származású volt, mesélte, hogy egyik testvére részt vett a lengyel ellenállási mozgalomban, és amikor az a terület a Szovjetunióhoz tartozott, az oroszok felszólították, hogy működjön velük, Ö megtagadta azt, amiért tíz évet volt börtönben.

Csak azt nem értettem, hogy miképp lehet egy anatómiát tanult ember, ilyen mélységesen vallásos? Meg is kérdeztem tőle egy alkalommal. „Tudod fiam,” – válaszolta, – „éppen, azért mert orvos vagyok, nagyon sokszor találkoztam az életben olyan jelenséggel, esettel, amikor csak az isteni csoda segített, és én ennek számos tanújelét láttam. Ezért lett az én hitem ilyen meginghatatlan.”

Egy ízben nagyon depressziós hangulatban voltunk a zárkában, és ekkor Gábor bácsi nyugodt, higgadt, emberi bölcsességgel teljes szavai ráztak fel bennünket. Akkor kérdeztem meg tőle, „Gábor bácsi, mi az, ami téged olyan otthonossá tesz ebben a körülményben? Olyan megelégedett vagy, nem látszik rajtad semmi depresszió, semmi kisiklás, ami a mi napjainkban előfordul.”

„Édes fiam,” – válaszolta szerényen, – „én beszéltem nektek már az Istenbe vetett hitről. Én meg vagyok arról győződve, hogy az Isten mindenkinek elrendeli, hogy milyen lesz a sorsa. Ha az én Istenem az Ö végtelen bölcsességében azt rendelte számomra, hogy nekem ide kell kerülnöm, veletek együtt, akkor valamilyen célja volt ezzel. De,” –szakította magát félbe, „gyere ide az ablakhoz. Neked jó szemed van. Itt van velünk szemben a köztemető, és a kerítésen belül láthatók a sírkövek. Látod ott jobbról a harmadikat?”

„Látom, Gábor bátyám.”

„El tudod olvasni, mi van ráírva?”

„Igen. Az van ráírva, hogy dr. Mészáros Istvánné.”

„Ez az én édesanyám. Hát nem az Isten végtelen bölcsessége, hogy amikor kitekintek az ablakon az én drága jó édesanyámnak a sírját, láthatom? Hogyne lennék boldog, és megelégedett, amikor még a rabságban is a közelében lehetek.”

Én csak némán nyeltem egyet, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel a hittel. De Gábor bácsi tovább folytatta, „Fiam, ahogy szavaidból kiveszem te meg vagy győződve, hogy ateista neveltetésed miatt nem hiszel Istenben. De én tudom, hogy Te emberi vonásaidban, természetedben, valójában közel állsz az Istenhez, anélkül, hogy tudnál róla. És hidd el, hogy egyszer meg fogod találni, hogy Istennek milyen célja van veled. Egyszer majd kinyilatkoztatja, mert én úgy érzem, hogy Te még gondolataidban és lelkileg is egy nagy változáson fogsz keresztül menni, mert neked még beszélned kell.”

Ezt a végtelenül türelmes embert, és aki soha egy csúnya szót nem mondott, csak akkor lehetett kihozni sodrából, amikor néhanapján sakkban megvertem. Olyankor olyan dühös volt, szinte az önérzetében volt megbántva, hogy elszállt tőle néhány zamatos káromkodás is. Miután felállítottuk a figurákat, a partit általában azzal kezdte, „Add fel szerencsétlen.”

Mikor kikerültünk, Ő Miskolcra került le orvosnak. Egy alkalommal meglátogattuk. A lánya, és annak a férje is szintén orvos volt, és amit nagyon érdekesnek tartottam, hogy a magyar intellektueleknél teljesen szokatlanul, hét gyermekük volt. Mindketten mélységesen vallásos volt, és az volt a felfogásuk, hogy általában a szegény embereknél van sok gyerek, holott a középosztály, az értelmiségnél kellene sok gyermeknek lenni. Soha nem felejtem el, hogy egy Diósgyör közelében lévő lakásban hét gyermek nyüzsgött a szobában és mászkált jobb-balra. Mint később hallottam, a Nők Lapjában egy cikk is megjelent róluk, miután, kérelműket egy mikrobuszra elutasították, arra hivatkozva, hogy az csak egy vállaltnak jár. Gábor bácsi azzal érvelt, hogy a társadalom mikromodelja a család, és emiatt nekik jár egy mikrobusz. Ki is utaltak erre nekik egyet.

Egy másik ilyen intellektuális alak a régi úri Magyarországnak volt reprezentánsa. 56-tal kapcsolatban került be. Dr. Lukács Elemérnek hívták. Egy Sorbonban végzett, európai műveltségű, rendkívül konzervatív ember volt. Már elmúlt hatvan éves, és bár nézeteivel nem értettem egyet, tudása miatt rendkívül tiszteltem. Óriási irodalmi és általános műveltsége és remek előadó készsége volt. Híres volt arról is többek között, hogy tenyérből tudott jósolni, – állítólag a Sorbonon ezt a tantárgyat, mint kiromanciát is tanították. Foglakozott ezen kívül még Freudi álomfejtéssel is. Egy alkalommal nekem csinált tenyérelemzést. „Nehogy azt hidd,” – mondta, – „hogy miután Te innen kiszabadulsz, a rendszer valaha is meg fog neked bocsátani. Te elindultál egy úton, és még mindig hordod a hátadon, puttonyként azt az eszmét, amely gyermekkorod álomvilága volt. De ezt előbb-utóbb le fogod vetni, és meg fogod találni, amit talán ma még lehetetlennek tartasz, a te kommunista világod a humanizmusban fog feloldódni és nem ezen a kontinensen fogod befejezni az életedet.”

Én akkor ezen a jóslaton egy nagyot nevettem, bár utóbb megtudtam, hogy a feleségem is fordult ezekben az időkben egy jósnőhöz. Ez egy elég hétköznapi dolog volt, hogy a börtönkörülmények között, akármilyen materialista gondolkodású is egy ember, de a csodavárásban és a rettegésben eljutnak odáig a hozzátartozók is, hogy higgyenek az ezoterikus hókusz-pókuszokban is. Tény, hogy a jósnő is ugyanezt mondta neki, hogy kiszabadulásom után tengeren túlra fogunk menni.

Szabadulásom után találkoztam vele, semmiféle nyugdíjat nem kapott, mert mint reakciós elem még a Rákosi időben is börtönben volt.

Amikor a Róka féle brigádban dolgoztam a cipész üzletben, volt alkalmam megismerkedni egy Varga nevezetű Horthysta kémelhárító tisztel. Nagyon érdekes történetet mesélt el a német megszállás idejéről. A német vezérkar, a megszállás után követelte a magyaroktól, hogy az angol és amerikai repülőtiszteket, akik itt voltak hadifogságban, adják ki nekik. Volt köztük egy angol gróf is, aki az ifjú Horthynak volt valamilyen vadász cimborája. A Gestapó követelésének nem lehetett ellenállni, így került sorra, hogy a Gestapó és az SS tisztek a hadifoglyokat átvették és Budapestről, Szentendrén keresztül szállították volna őket tovább. A magyar vezérkar azonban kiadott egy parancsot, amelynek értelmében magyar tisztek, német egyenruhába öltözve megállították a konvojt és mire az SS-ek észhez tértek, az egész galerit lekaszabolták, és a foglyokat kiszabadítva egy rejtekhelyre vitték őket.

Ez a Varga, mielőtt a kémelhárításhoz került, egyetemet végzett, és antropológiát is tanult. Egyik alkalommal meg kérdezte tőlem, hogy készíthet-e rajtam is egy ilyen vizsgálatot, amikor is a koponya alkatából és a dudoraiból ki lehet valakiről következtetni, hogy milyen karaktere van. Persze bele egyeztem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan is zajlik le egy ilyen vizsgálat. Végig tapogatta a fejemet és közben néhány jellemző tulajdonságot mondott el rólam, pl. hogy „bajtársias, társai mellett kiáll”, és végső következtetésként kinyilvánította, hogy „ne féljetek tőle, nem vamzer, bármit is beszélhettek előtte, nem fog elárulni benneteket.”

Többek között ennek is köszönhettem, hogy a vagányok, no meg az a jó néhány egyén, akik háborús bűncselekményért ültek, akik a volt kommunista rendőrtiszttel eleve rendkívül bizalmatlanok voltak, maguk közé fogadtak engem.

Úgy 1961-62 táján a Gyűjtőfogházban megengedték, hogy a politikai rabok felállítsanak egy önképzőkört. Ezen belül verseket, színdarabokat, és zeneszámokat adhattak elő. Ebben főleg olyanok vettek részt, akik a magánéletükben is folytattak irodalmi tevékenységet, mint pl. Fekete Sándor, és Gáli Jóska. Érthető, hogy az egész börtön óriási izgalommal várta az előadást. 1962 őszén volt megtartva az első előadás, két hétig, folyamatosan, egy közepes méretű teremben. Míg a korházban voltunk, majd kétnaponként mentünk be az előadásra, részben jutalomból, valamelyik nővér elvitt bennünket. De minden alkalom óriási élmény volt számunkra. Az egyik alkalommal a Piros Bugyelláris című darab, a másik, pedig egy szovjet tárgyú egyfelvonásos vígjáték volt. A kosztümös darabnak óriási sikere volt, az egyik női szerepet egy szintén Rácz Sándor nevű, egy nagyon jóképű, lányos képű, egyetemista, játszotta, olyan átéléssel, hogy szerintünk jobb volt, mintha egy igazi nő lett volna. A zenekar is felejthetetlen élmény volt számunkra.

A negyedik, vagy ötödik előadásnál tartottak, amikor mellém, a fapadra került egy volt Horthysta alezredes, akit nem sokkal előtte hoztak át Mária-Nosztráról a Gyűjtőbe. Mária-Nosztrán az osztályidegen elemek ültek, és ekkoriban oszlatták fel ezt a börtönt. A Gyűjtőben a beszédmód és a koszt is emberibb volt, és már ez egyedül is megrendítette ezeket az embereket. De ezen a napon, mellettem ülve a fapadon, ez az ember szinte tátott szájjal nézte az előadást, és amikor megszólalt a rabzenekar, ennek az embernek kigördült a szeméből a könny és átszellemült arccal, zokogva hallgatta végig Eszmerelda keringőjét. Elmondásaiból kiderült, hogy milyen megfélemlített emberek voltak, alig mertek az első időkben beszélni azokról a szörnyűségekről, amelyek az osztályidegen börtönökben uralkodott. Ez az osztályidegen börtön még lényegében őrizte az ÁVH-s börtönöknek a Rákosi időkben lévő szellemét. Az ébresztőjük és takarodójuk korábban volt, ordítással, – időnként fegyelmire kiválasztott alanyokat – anélkül, hogy fegyelmi vétségeket követtek volna el, – bevittek egy külön zárkába, ahol hatalmas mészároslegénynek kinéző örök gumibottal félholtra verték őket. Ez a fegyelmezési forma szinte mindennapos jelenség volt. Az örökös félelem, hogy ebbe akárki, akármikor bekerülhet, mert ez csak kiválasztás kérdése, hogy mikor kire kerül a sor, nem egyet közülük az őrületbe is sodort. Ezeket az embereket, akik onnan érkeztek még sokáig fel lehetett ismerni a testtartásukról, az alázatos görnyedtségükről.

Földes Péterrel is a börtönben ismerkedtem meg. Ő tizenkét évet kapott kémkedésért. Péter a második világháború alatt Párizsban élt és Pierre néven részt vett a kommunista ellenállási mozgalomban. A Gestapó elfogta, de mivel „nagy hal” volt, nem végezték ki. 1943-ban egy sikertelen szökési kísérlet után egy légiriadó alatt sikerült megszöknie és újból csatlakoznia ellenálló bajtársaihoz. A háború után hazament Magyarországra. Az 1956-os események után találkozott a francia követség kultur-attaséjával, akivel kapcsolata volt a háború alatt, mint De Gallé féle mozgalom összekötőtisztje. Neki mondott el részleteket Nagy Imre elhurcolásáról és a terrorról. Az attasé jelentette az információt feletteseinek – a hitelesség kedvéért a hírforrást is megnevezve. A II. Bureau-ba beépült kommunista ügynők ezt az adatot eljutatta az oroszokhoz és ezen keresztül az AVH is megkapta. Földest letartóztatták. Hiába tagadott mindent, a bizonyíték alapján 12 évre ítélték. Kémkedésre az 1963-as amnesztia nem vonatkozott, és így csak hosszú évek múlva szabadult.

1962-ben több orvos is szabadult egyéni kegyelemmel. Így maradt, pl. a Gyűjtő korháza is felelős laboráns orvos nélkül. Egyik nap hozzám lép az egyik görög őr, és közli velem, „Kopácsi, mától te fogsz lenni laboráns doktor.” Én élénken tiltakoztam, hogy azt nem lehet, mert nekem nincs orvosi diplomám. „Te végeztél egyetem, nem?” Válaszol az őr. „Jelenetem alássan, végeztem, de csak jogi karon, és még azt sem sikerült teljesen befejeznem.”

„Te vagy itt szabotálni engem?” Kérdi fenyegetően az őr.

Dr. Klébert Marci, civilben fogorvos, az immár majdnem egyetlen raborvos, ragadta meg a karomat. Arrébb húzott és mélyen a szemembe nézve tagolta, „Sándor, ne bolondozz. Most miért kell neked, hogy az ötödik pofon után valljad be doktori mivoltodat.” Ezek után lettem én a Gyűjtő fogház korházának kiemelt Laboratórumi főorvosa.

1963. március 25. én, csaknem hétévi rabság után lépem át a börtönkaput, a parlamenti választásra készülő olasz TV-riportere kameráinak kereszttüzébe. A Szabadulók első csoportjával engedtek ki, humán meggondolásból, hogy részt vehessek édesapám temetésén, akinek a szíve pár órával szabadulásom előtt szűnt meg dobogni. Fogságom óta ez volt az ötödik szívtrombózisa. Ez idő alatt egy ízben láthattuk egymást, ezt a beszélőt is Fazekas százados már az első percekben megszakította. És már soha többé nem találkoztunk az életben.

Híréhségünket végül is a kisrádiók oldották meg. A börtönben volt egy speciális részleg, ami az ÁVO-nak dolgozott. Itt, miután telefonokkal és lehallgató készülékek gyártásával foglakoztak, meg voltak azok az alkatrészek, különböző elektromos szerkezetek, amivel össze lehetett állítani kisméretű diódás rádiókat. Az elektromérnökök kidolgoztak egy tervet, amelyben a telefonra ráépítettek egy diódát, és mint a régi detektoros rádiók, az erősebb budapesti rádiókat is lehetett vele fogni. Ezt a dióda kristályt viszont csak kívülről lehetett behozatni. De persze a börtönön belül is működött a besúgó, azaz a vamzer-hálózat, és ettől kezdve a hipiseknek, azaz a kutatásoknak a céltáblája a rádió lett. Megindult tehát a háború, és a verseny, hogy minél hamarabb egyre kisebb rádiók készüljenek. Az első készülékek még antennával és földeléssel működtek, de hamarosan ezeken az immár két forint nagyságú készülékeken már hangszint is lehetett szabályozni. Később már elég volt egy vékony drót is, ami hasonlított a katonai cérna anyagához, és azt a varró szerszámok között lehetett tartani. Az ember a feje alá tette, és amikor eloltottak a villanyt, a drótot a radiátorra kellett csatlakoztatni. Nemcsak a hírekről volt szó, a zene után is sóvárogtunk. Óriási megnyugtató ereje volt. Volt olyan este, mikor nyolc óra után végighallgattam az egész műsort, cigányzenét, hangjátékot, híreket, a himnuszt. Hiába voltam másnap egészen kifáradva, másnap este megint végighallgattam a műsort. A rádió nemcsak a hír-szomjat de kulturális éhségemet is kielégítette.

Ezt a rádiót eredetileg nekem Róka szerezte, de egy idő után elajándékoztam, mert éjjelente hallgattam, és nem tudtam magam emiatt kialudni. Kértem Rókát, hogy szerezzen nekem egy másikat, egy kisebb készüléket. Addigra a készülékek mértéke már olyan kicsire zsugorodott, mint egy ostyába burkolt kinin-tabletta. Ezt egy hipis alkalmával le is lehetett nyelni, megvolt az előnye, hogy működőképes maradt még akkor is, amikor kikerült a gyomorból. Mondtam, rendeljen nekem egyet a „speciálban”, és majd elszámolunk, szokás szerint. „Jó,” – azt mondja – „majd kapok egy fél liter rumot vagy likőrt.” Ugyanis akkor, én ekkor már a korház laboratóriumában dolgoztam, ahol hozzájutottam alkoholhoz, és kitűnő piákat készítettem, de én nem nagyon ittam, úgyhogy mindig volt a készletből. De közben én egy másik csatornán keresztül szereztem rádiót, nem a Róka segítségével. Egyik nap átjött hozzám, a korházba és azt mondja, van itt az egyik fogtechnikus, szintén rab. – „Vigyázz”, – mondtam neki, – „erről a pasasról elterjedt, hogy vamzer.” Róka csak legyintett és mondta, – „Ez nevetséges, olyan bulikban vettem vele részt együtt, hogy gyilkolni elmennék vele, nem félek attól, hogy beköp.” De azért, mint később kiderült, elhatározta, hogy „szondázza” ezt az alakot. Elmondta hát neki, hogy épp most szerzett egy új rádiót a Kopácsinak. Nem egészen egy óra múlva, épp a sötétkamrában a tíz órás híreket hallgatva, hívtam elő egy törést, amikor jön az őr. És bár én még egy nagyobb rádiót is könnyen el tudtam rejteni a laboratóriumban, mert voltak itt olyan készülékek, amelyekbe elrejthettem egy-egy dobozt, mintha annak az alkatrésze volna, de amikor kézben van a rádió, akkor már alig lehet elrejteni az ellenőrzés során. Én zsebre tettem a rádiót és kezemben a röntgen képpel, hirtelen kiugrottam az ajtón, félrelökve az őrt, kiáltottam, hogy – „Törés, törés! Az alezredes úrhoz viszem megmutatni!” – Az meglepett őr elengedett, én lerohantam a kazánházba, bedobtam a rádiót és utána mentem az alezredeshez. Mérges voltam Rókára, aki ugyan nem tudta, hogy máshonnan van rádióm, de akkor is figyelmeztetnie kellett volna.

A végén a mérnökök szerkesztettek még egy világvevő rádiót is, amit beépítettek a falba. Lehetett vele fogni Szabad Európát, Londont, sőt, Amerika hangját is. Az elhárítók agyba-főbe keresték, hogy honnan keringenek a hírek a börtönön belül, amiket biztos, hogy nem a budapesti rádióból szerzünk.

Egy alkalommal egy tiszt beült a röntgenkészülékbe, a vállát kezeltetni. Közben, mintegy mellékesen, kezdi kérdezni, – „Milyen érdekes ez, maga biztos ért a készülékekhez, ez is lámpákkal működik, mint a rádió, ugye?” – Mondtam neki, hogy igen. – „Kis átalakítással talán rádióvá is át lehet alakítani, ugye?” – Mondom neki, hogy én ugyan nem értek hozzá, de könnyen elképzelhető. – „Kopácsi, hol a rádió?” – kérdezi hirtelen éles hangon. -„Tudja?”

- „Igen, tudom,” –felelem- „Bródy Sándor utca 5-7 alatt.”

- „Na, menjen a picsába,” – mondta csalódottan, – „nem ezt kérdeztem.”

Végül is a kutatás abba az irányba terelődött, hogy valószínűleg a házi munkások, akik az ÁVH-s elhárító tisztek irodáit takarították a börtönön belül, azok hallgathatták, ott az irodán ezeket a híreket. Úgyhogy ezt a készüléket sosem találták meg, mint ahogy a falba épített pálinkafőzőt sem.

Egy másik érdekes figurája volt a börtön korháznak egy volt honvéd főtörzsőrmester, aki azért kapott életfogytiglani fogházbüntetést, mert parancs alapján felrobbantott egy észak felől tartó szovjet katonavonat mozdonyát, s így késleltette a szovjet csapatok bevonulását. Ezt az embert a kazánházba osztották be munkára, a Gyűjtőben levő rabkórház alagsorában. Ezért a rabnyelv Patkánynak nevezte el. A Patkány egy nagytermetű, angyalföldi munkás volt, nagyhangú, joviális fickó. Egyik nap meghívást adott át, hogy egyik orvoskollégámmal menjünk le hozzá vacsorára, nyúlpörkölt lesz és jamaikai rum. A nyúlpörkölt valóban csodálatos volt, a jamaikai túlzásnak bizonyult. A valóságban denaturált szeszből kotyvasztották, és csak a rabfantázia emelhette a márkás italok közé. Nagyon jól éreztük magunkat. Viszont másnaptól kezdve a korházparancsnokság, de különösen az egyik körletparancsnok nagyon kereste a korház macskáját. A Patkány égre-földre esküdött, hogy nincs összefüggés a vacsora és a macska között, és csak szabadulása után vallotta be, hogy mert nem kapta meg a beígért nyulat, és gentleman akart maradni, ő a bűnös macska ügyben.

Ez után a bizonyos nyúlpörkölt vacsora után megbeszéltük Patkánnyal, hogy ez a pince jó terület arra, hogy ott üvegeket lehet elrejteni. Almabort kezdtünk ott érlelni, és nagyon jó volt, hogy a kazánok mögötti üres térben el lehetett rejteni. Karácsonyra készültünk, a többi orvosokkal, és majdnem 50 litert érleltünk ott. Mikor az első tíz megvolt, Patkány rögtön megkóstolta, és lehívott bennünket a kazánházba egy kis kóstolóra. 1962 utolsó hónapjaiban történt ez, a kubai válság idején. Ez nagyon megijesztett minket, mert tudtunk a készülő amnesztiáról és nekünk egy válság azt jelentette, hogy az amnesztiára esetleg nem kerül sor.

A válság látható jele az volt, hogy a rab kőműves brigáddal óvóhelyet kezdtek építtetni. A kőművesek a korház pincéjébe is bevonultak, és ott valamiféle óvóhely ajtót kezdtek építeni. A Patkány őket is megkínálta a borból, és a vamzerek révén az őrség is megtudott valamit. Megindult a nyomozás, és a szóban fogó üveget azonnal megtalálták. A többi ugyan el volt rejtve, de mi megelőzve a nyomozást beöntöttük az összest a kazánba. De ezt az üveget bűnjelként lefoglalták. A Patkány azzal védekezett, hogy ez egy szörpféle ital, amit ő a meleg ellen használ. A körletparancsnok kijelentette, hogy szakértőket hivat ennek megvizsgálására. Persze az alkohol szaga érződött. Erre mi a laboratóriumban azt tettük, hogy az egyik velünk, szimpatizáló őrrel kinyitattuk ennek a szobának az ajtaját – ez egy raktárféle helység volt, – az őr néhány percre magára hagyott és ami „citrát”-ot, tehát citromsavat öntöttünk az üvegbe, és az elvette a forrásban levő bor erejét. A Patkány nagyon meg volt ijedve, és mondta: – „Most ellenem, indul az egész dolog, holott kollektívában voltunk”. – Mire az egyik orvos így válaszolt: – „Édes komám. Kollektívában voltunk, az igaz, de a hülye egyedül te voltál, mert azt senki sem mondta neked, hogy az utcán át borkimérést is nyissál a kőművesek részére.”

A kubai válságról, pedig mindannyian tudtunk, mert addigra már alig volt olyan zárka, ahol ne lett volna rádió. Azoktól a társainktól, akinek a cellájában, pedig világvevő volt már, meghallhattuk a Szabad Európa és más külföldi adók híreit is. Ebben az időben már volt kapcsolatunk kifelé is. A kubai válság idején már komoly tárgyalások folytak az amnesztiát illetően, mert Kádárék szalonképessé akartak válni az ENSZ-ben, csak az árban nem tudtak megegyezni, mert árucikké vált az amnesztia. Kádárék hajlandóak voltak eleget tenni a folyamatos követelésnek, mert az ENSZ állandóan napirenden tartotta az amnesztiakövetelést és a részletes listát, átnyújtották úgy az orosz, mint a magyar küldöttségnek. Ezen a listán első volt Bibó István, a Nagy Imre kormány államminisztere, aki a Harmadik út című könyvet írta, a második volt Rácz Sándor, az Országos Munkástanács elnöke és a harmadik Kopácsi Sándor, a budapesti rendőr főkapitány, a Politikai Bizottság tagja, a Nagy Imre kormánynak szintén reprezentánsa – én. Ezt követte még több száz név, amelyről tudtak az ENSZ-ben. U Thant-nak, az ENSZ főtitkárának tervbe vett utazása is csak a politikai foglyok kiengedése után jöhetett létre. A tárgyalások folytak és a megegyezés január-február környékén született meg. Erről a feleségem is tájékoztatott, akit bizalmasan értesítettek arról, hogy április negyedikén kiengedik a politikai foglyokat, utána U Thant Magyarországra látogat. A Szabad Európa mérsékeli hangját, és a nyugat német kormány 22 millió dollár gyorssegélyt – hosszú lejáratú kölcsönt ad a magyar kormánynak. Mi szinte hihetetlennek tartottuk, hogy az ember árucikk legyen, és gyorsan kiszámítottuk, hogy egy darab politikai fogolyért 22 ezer dollárt fizet a nyugatnémet kormány. Viszont félő volt, hogy a kubai válság megtorpedózza nemcsak a tárgyalásokat, hanem még háborús válság is van, mert mindkét fél megkötötte magát és kardcsörtető nyilatkozatok is elhangzottak már. A feleségem ijedten keresett föl egy jól értesült barátunkat, aki megnyugtatta, emlékeztetve őt 1955-re, amikor az oroszok megkötötték magukat, és nem akarták aláírni a Bécsi Államszerződést, mindig csak ismételve, hogy, nyet, nyet, nyet, aztán tíz perccel előbb, hogy kenyértörésre került volna a sor, Molotov váratlanul kijelentette, hogy aláírják a szerződést, és annak értelmében kivonulnak Ausztriából. Bár volt ennek a szerződésnek egy másik kivonata is, amely szerint három hónapon belül Magyarországról is ki kellett volna vonniuk az orosz csapatokat. „Emlékezz erre,” – mondta barátunk feleségemnek, „ha keményen fellépnek az oroszokkal szemben, akkor nemhogy háború, de nyelves puszi lesz a dologból.” Ez is történt, és Hruscsov három nap múlva látványosan megette a békát, és kivonta a rakéta támaszpontokat. Pedig azelőtt azt mondta, hogy nincsenek is támaszpontok, mert csak az Alekszandra együttes látogatott Kubába…

Tehát a börtönben is erős óvóhely-építkezés folyt és a raboknál ez óriási izgalmat okozott. Mindenki tudott a készülő amnesztiáról és a tárgyalások kútba esésétől tartottak. Volt olyan rab is, történetesen egy orvos, aki szinte kategorikusan taglalta, mintha nem is a mi bőrünkről lett volna szó, hogy szerinte válság esetén a rendszer elsősorban tőlünk akar majd megszabadulni, tehát ne csodálkozzunk rajta, ha tömegesen elintéznek minket. „Csak az vigasztal,” – mondta – „hogy bár mindenki egyedül hal meg, de ha egymás kezét fogjuk, talán bajtársakként könnyebb a halált elviselni.”

Tény, hogy általában mindenkin a félelem lett úrrá. De azok is féltek, akik a másik oldalon álltak. Az őrök beszélgetéséből lehetett látni, hogy féltek, féltették önmagukat meg a családjukat, azon kívül sem bíztak az óvóhelyben, meg a vasablakokban, mondták is, hogy ez az építkezés is olyan, mint halottnak a csók. Még azokban a körökben is általános volt az ijedelem, amelyeket az egész élet-beállítottsága a hatalomhoz fűzte, még azoknak a szájából sem hallottunk optimista szavakat. Az atomháború veszélye mindenkit fenyegetett. Az ÁVÓ-s tisztek egymásközti beszélgetésében is az aggodalom csengett, nem a magabiztosság. Az általános pusztulás képe lebegett előttük, nem a szovjet fegyverekbe vetett hit.

A Gyűjtőben összebarátkoztam az egyik görög származású magasrendű börtönőr tiszttel. Százados volt, Nikosz Makaraidasznak hívták. Nálam alacsonyabb, zömök, fekete, görögös arcélű, kicsit örmény vonású ember volt. Jól beszélt magyarul, de csak tegezni tudott. Gazdasági tiszt volt. A korházba járt be, rövidhullámú kezelésre. Egyszer azt mondta nekem, „Ismerlek téged. És nem szeretem, ha kommunisták vannak a börtönben.” Csodálattal hallgattam, aztán megkérdeztem, „Miért nem szereted?”

„Én még Venizelosz idején, 1938-ban a Görög illegális kommunista párt vezetőségi tagja voltam. A Metaxasz-diktatura idején tartóztattak le és elvitte az egyik szigetre, ahol az illegális kommunistákat őrizték. Mielőtt a német megszállás bekövetkezett, nekünk már megvolt a szökési tervünk. Egy orosz teherhajóra menekült át a szigetről a görög kommunista párt politikai bizottsága. Engem akkor betegség miatt egy másik szigetre szállítottak, a szökésben nem vehettem részt. Néhány hét múlva a németek megszállták az országot, és az őrséget SS katonák vették át. Nagyon keserves tíz évet húztam le még a börtönben. Megértem a háború végét, kiszabadultam. Amikor a polgárháborúnak vége volt, és az összeomlás bekövetkezett, Jugoszlávián át kerültem Magyarországra. Itt nyelviskolát végeztem, hogy jobban megszokjam az új hazámat. Az életem nagy tragédiája, hogy én, a kommunista, a börtönnek és az SS-nek köszönhetem, hogy életben maradtam, mert azok a szerencsések, akiket Sztálin kiszabadított, mind elpusztultak egy titkos per folyamán.”

Ez a tiszt a kubai válság idején is felkeresett. Ő is meg volt ijedve, de reményét hangoztatta, hogy a józan ész felülkerekedik és nem lesz háború. Ő egyébként nemcsak napilapot, a Népszabadságot adott nekem, hanem folyóiratokat is, mint például a Pártélet és a Kommunista. Egyetemet végzett ember volt és a helyi görög pártvezetésben is rész vett.

Én mondtam neki, hogy nagyon örülök, hogy megismerhettem, mert eddig a görögöket csak janicsároknak hívtuk, olyan piszkosul viselkedtek az őrszolgálatban. Kétféle típusú szolgálatra osztották be őket. Akik csak alig tudtak egy-két szót magyarul, azokat külső, un. Torony szolgálatra. Néhányan, akik jobban tudtak magyarul, azok egészen fanatikus gyűlölettel közeledtek a rabokhoz. Ezekkel állandó konfliktusban voltunk, különösen a termelő üzemekben dolgozó a görög őrökkel, -mert ha fegyelmire került a sor, világos, hogy mindig az őrnek volt igaza. A rabot meg sem hallgatták, a rabnak nem lehet ellenvéleménye, legfeljebb olyan mértékben volt enyhítő a parancsnok döntése, hogy a javasolt tíz napot leszállíthatta öt napra.

Ezeknek nagy többsége a polgárháború bukása, a baloldal veresége után Jugoszlávián át került Magyarországra, és a Dunántúlon egy „Görögfalvát” és Budapesten egy kolóniát létesítettek számukra. Ezek egy része igen primitív hegylakók voltak, és megtörtént, hogy a villanymelegítővel felgyújtották a házat, vagy tüzet raktak a szoba közepén. Pontos számukat soha nem ismertük, de lehettek úgy 20-25 ezren, családtagokkal együtt. Sokan közülük részvettek az új ipartelepek és városok építkezésén, pl. Sztálinvárosban is volt egy görög kolónia. Sztálinvárosban napok alatt győzött a forradalom, a hadsereg is rögtön átállt, csak a görög negyedben álltak ellen fegyveresen. Máshol is kivonultak és együtt működtek a szovjet hadsereggel. Ebből adódott később is ez a vadállati gyűlölet, amellyel az 56-osok ellen viseltettek. A nyelvi nehézségek miatt csak a fegyverek nyelvén tudtak beszélni. Egyébként az 56 utáni szovjet intervenció rendkívül kedvező helyzetet teremtett számukra. Ez a börtönszolgálat egyenruhát, ellátást biztosított nekik. Csizma és ököl – ezt értették.

Egyik alkalommal a Gyűjtő börtönkórházában az egyik vasárnap délután, amikor épp zárkán voltunk és olvasgattunk, nyári idő volt és nézegettünk a temető felé. Vasárnap lévén a temetőben nagyobb volt a látogatottság. A temető felé eső részen, a toronyban volt szolgálatban egy magyarul alig beszélő görög. Észrevette, hogy kifelé nézünk és rendkívül dühösen kiabálni kezdett. „Suk be ablak! Suk be ablak!”

Mi csak nevettünk rajta, de ő dühödten tovább kiabált és mivel nem engedelmeskedtünk, a telefonhoz nyúlt. Kis idő múlva a körletparancsnok, aki a szolgálati szabályzat kistükre volt, Pali bácsi, egy igazi katonatiszt, benyitott, és kérdezte, hogy miért nem engedelmeskedünk a kapott parancsnak. „Ki állt az ablak előtt?” kérdi.

„Tisztelettel jelentem, én.”

„És miért nem csukta be az ablakot, amikor az őr felszólította?”

Mondom, engem nem szólított fel, mert én csak azt hallottam, hogy: „Csuk, csuk…”. „Tisztelettel jelentem, azt hittűk, csuklik az illető, még aggódtunk is, nehogy valami baja legyen.”

„Ne hülyéskedjenek, hanem csukják be az ablakot.”

A börtönön belül egyetlen görög 56-os rab volt, akit 15 évre ítéltek, mert részvett a forradalomban, meg volt néhány görög fiatal, aki nyugatra akart menekülni, ezért disszidálásért ítélték el. A forradalomban részvett görögöt rendkívül vegyesen kezelték a honfitársai. Egy részűk, a legfanatikusabbak megvetéssel sújtották, a többiek bizonyos elnézéssel, nemzeti szolidaritással kezelték. Egyébként, váltig hangoztatta az ártatlanságát, hogy ő nem vett részt semmiben, hogy őt be akarták varrni ebbe a dologba, és nyelvi nehézségek miatt nem tudott védekezni. Együgyűnek tetette magát, holott egy rendkívül ravasz fickó volt. Nyilván arra az oldalra keveredett, ahova a baráti kör, vagy nője tartozott, a csoportérdek határozta meg a magatartását.

Meg kell említenem még egy börtönőrrel kapcsolatos epizódot. Ez még a váci börtön korházban, 1960 februárjában történt, amikor is becsempészett magyar kártyával, -ami szintén tiltva volt, – éppen ultipartit játszottunk. Este nyolckor volt zárás és egy nagyon jó őr volt szolgálatban. Ez még beszélni is lusta volt, ami persze kiválóan predesztinálta börtönőrségre. Mi csak arra kértük, hogy a kutyát rendesen zárja be. Kutyának hívták azt a kallantyút, ami úgy rákattant a zárra, ugyanis ha nem zárja rá, az a veszély meg volt, hogy nem halljuk meg, ha jön az ellenőrzés. Megígérte, de természetesen nem zárta rá, így nem hallottuk meg, amikor jött az ellenőrzés Pápai főtörzsőrmester, a körletparancsnok személyében. Én éppen osztáson kívül voltam, csak kibicként néztem. Ő persze nagy örömmel csapott le a zsákmányra. Én mondtam neki, hogy ne forszírozza a dolgot, mert Mengele, a korházparancsnok, rettenetes nagy balhét fog kiverni. De Ő csak hajtogatta, hogy ez neki kötelessége és igenis jelentést fog tenni. Már el is képzeltem, hogy milyen boldogsággal fogja tálalni az ő eredményes nyomozómunkáját. Dr. Mengele reggelente olyan nyolc-kilenc óra tájban jött be, és hat órakor volt az ébresztő. Mondom az egyik vagánynak, – Tóthnak hívták, – akit kiengedtem a zárkából felmosásra, hogy bajban vagyunk, mert elkobozták a kártyánkat és a corpust el kéne tüntetni, de én nem mehetek be a körletirodára. Ez egy zsebes volt, és azt felelte, hogy ezen ne múljon, öt pakli dohányért megcsinálja. Nem alkudoztunk, és csak a szemével intett egy óra múlva, hogy minden rendben van.

Nyolc órákkor bejött a Mengele, a jelentés le volt adva, azonnal hivatta a főtörzsőrmestert. Az kihúzta a fiókot, ahol a corpus volt, de nem találta. Nagy idegesen kihúzta a többi fiókot is, sehol semmi. Azt mondja, „nem értem, százados úr, tisztelettel, hát én itt őriztem….úristen, a kajám hol van?” Ez ugyan nem volt az alkuban, de mindenesetre Tóth azt is elvitte, egy kicsit túlteljesítette a tervet. Persze így a letolást a főtörzsőrmester kapta, mert corpus azaz bizonyíték nélkül nem lehetett a dolgot felterjeszteni.

Egyszer ugyanez a Pápai főtörzsőrmester magához rendelt és azt mondta. „Kopácsi, maga egy régi kommunista vezető volt, én szeretnék magától valamit kérdezni. Mondja, hogy megy ez a kolhozosítás, és ez a szövetkezeti dolog? Mert a testvéremnek, a sógoromnak, az apámnak van egy kis földje, és a munkásőrség körülvette az egész falut. Én úgy tudtam eddig, hogy ez egy önkéntes dolog.”

Nem akartam elkeseríteni, és azt mondtam, hogy biztosan egyéni túlkapásról van szó. „Sajnos,”- azt mondja, – „az ángyomnak egyik rokona tegnap felakasztotta magát, mert megverték, vagy csináltak vele valamit.”

Még ezek a parasztgyerekek, akik bennünket őriztek és kiszolgálták a rendszert, is belerendültek az eseményekbe. Hát ilyen alapokra épült a rezsimnek a fegyveres ereje is, hogy amikor történt valami, ami a húsukba vágott, tőlünk, például tőlem, a rabtól kérdezte meg, hogy mi ez? Nem mondhattam meg neki, hogy ez a hivatalos vonal, legfeljebb azt, hogy egyéni atrocitás történt. De az őrség elkeseredett hangulatából is azt láttam, hogy mivel akkor az egész őrség ezzel foglakozott, erről pusmogtak, nem különítették el a börtön és a külvilág problémáit. Ezeket az őröket már nem lehetett azzal a gyűlölettel uszítani a rabokra, amit az államvédelem tőlük megkívánt.

Az elmúlt időkben, még az ántivilágban, a kommunistának nevezett diktatúra évtizedeiben, a rendszer politikai elítéltjei fegyházában együtt, néhány évig egy cellában, raboskodtam Lénárd Ödön piarista szerzetessel és Tabódy István főesperessel (Shvoy püspök bérmafiával) – azzal a két napjainkra elfeledett katolikus mártírral – akik egyetlen pillanatra sem alkudtak meg az önkényuralommal, akik tetteikkel és egész életükkel az igaz kereszténységet és katolicizmust példázták.

Az 1990. esztendőt követően ez a két magyar, hasonlóan a sokszáz feleslegessé vált egykori ellenállóhoz, visszavonultan élt, egyikükből sem lett dögkeselyű az átmenetileg szabaddá lett Magyarországon – igaz, számukra a hálás utókor 38 év 3 hónap rabság után, még egy lakást sem ajánlott fel. Keresztények maradtak az utolsó pillanatukig – de akkor sem lettek kereszténydemokraták.

A Sátán kedvenc műfaja a kereszténydemokrácia

1992. július első hetében a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) főhadiszállásán, az országos nyomor közepette Népjóléti Minisztériumnak elnevezett kormányhivatalban jártam – egy volt MSZMP-propagndistából lett minisztériumi főosztályvezető meghívására. Meghívóm, Kertész Tivadar, az 1919-es Tanácsköztársaság historikusa, pártpropagandista, még korábban egyházmegyés pap a minisztérium kapujában büszkén nyújtotta át nyomdafriss névjegyét – melyen ott díszelgett a név, a társadalompolitikai főosztályvezetői titulus illetve a Népjóléti Minisztérium címe.

Amíg gondosan eltettem az “igazolást”, régi-új ismerősöm (aki mindig is bőbeszédű volt) kiegészítette a rövidre fogott rangjelzést azzal, hogy Ő, ha eddig nem tudtam volna a titokról, egykori politikai üldözött, a harcoló egyház tagjaként nyerte el jelenlegi magas hivatali beosztását. Azt is közölte velem, mert hát ez sem maradhatott titok, hogy személye azért valamivel több, mint egy egyszerű minisztériumi főosztályvezető: “engem a miniszter úr, dr. Surján László jobbkezének tartanak kollegáim, természetesen azok – tette hozzá a főosztályvezető – akiket ebben a nagy tolongásban nem az irígység vezérel…”

A tájékoztatást teljességgel megértettem.

Kertész úrról röpke két órás beszélgetés közben megtudhattam, hogy társadalompolitikai tennivalói mellett, az egykori propagandistából lett Nagy Ember valóban fontos személlyé lényegült át: 1990 után a Keresztény Népfőiskola (AGAPE) igazgatói megbizatása mellett a Máltai Szeretetszolgálat Népfőiskolája direktori címével is kitüntették. Tagja lett a “Mozdul a Föld” című KALOT-lap szerkesztőbizottságának és ezen kivűl is számtalan társadalmi megbizatást vállalt.

Életrajzában az akkor 66 éves kereszténydemokrata megírta, hogy az “átkos kommunista rendszerben” két alkalommal is hosszú-hosszú börtönbüntetést szenvedett. Pontosabban idézve Tivadar testvért: kétszer két évet mértek rá, ebből két esztendőt 1956 előtt, majd még két évet a forradalom után. Ezt olvasva már számomra is majdnem hihetőnek tűnt, hogy az Actio Catholica sorkatonája a “hosszú-hosszú börtönévek” után még évtizedekig harcolt a demokrácia győzelméért.

Ha valaki csupán csak az általa papírra vetett, nem ellenőrzött, önéletrajza alapján jutalmazta volna meg – ahogyan azt Surján László, a patológus-kórboncnokból lett miniszter is tette – az, minden valószínűség szerint, ugyanúgy bírálta volna el Kertész Tivadar múltját. Ám én nem történelmi igazságtételre készültem a demokrácia eme jelensége kapcsán, hanem csak oknyomozásra, ami már akkor sem volt “politikailag korrekt”, kívánatos műfaj.

Kertész Tivadar, az Antall-kormány mintapéldánya (a kiragadott példa) 1926-ban született. A Pázmány Péterről elnevezett egyetem hittudományi karán hallgatott teológiát, tanulmányait 1949-ben fejezte be. 1956-ig semmiféle börtönbüntetést sem szenvedett – miközben a bányák és munkatáborok zsúfoltságig voltak tele a “klerikális reakció” bűnözőivel – kihallgatásra ugyan időnként behívták az ÁVH éber hivatalnokai, de az úgynevezett elbeszélgetések után mindig kiengedték.

1956-ban “belekeveredett” az eseményekbe. Nagyon nem, de annyira mégis, hogy 1957. februárjában őrízetbe vették Székesfehérváron. Onnan két nap vizsgálati fogság után – és persze a papptársaival összefüggő vallomásai megtétele után – kiengedték, felmentve hősünket az ellenforradalmi tevékenység vádja alól.

Függetlenül a világi hatalmasságok döntésétől, ezt követően szoros informatív szálak fűzték – no, nem a belső elhárításnak nevezett BM III/III-as Csoportfőnökséghez, hanem az azzal majdnem egyenértékű Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) köztiszteletnek egyáltalán nem örvendő elnökéhez. Miklós Imre, aki a további életútját egyengette a földi siralomvölgyben, némi semmitmondónak mondott információért cserébe, baráti szivességekre is hajlandó volt… Közbenjárására a jobb sorsra érdemes felszentelt papot először a Chinoin Gyógyszergyárban, majd a hasonló képzettséget megkívánó Reanal Gyógyszergyárban foglalkoztatták – e helyekről aztán egyenes út vezetett a budapesti Villányi útra: ahol 1980-ban beíratkozott a Marxista-Leninista Főiskola hallgatói közé. (Nem, Tisztelt Olvasóim, a mi hősünk nem pártszervezést tanult, hanem szociológiát – oktatói és az Állami Egyházügyi Hivatal legnagyobb megelégedésére.)

1983-ban Preszter Sándor igazgató és Barsi Tomaj Budapest VI. kerületi pártvezető szíves invitálására – Drucker Tibor ajánlásával – a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat sajtó-propagandaügyi előadói beosztásába került… Jótevőinek mindjárt a második évben sajátos módon köszönte meg a bizalmat. Kecskemét város politikai vezetőinek iránymutatása alapján írta meg és adta ki élete fő művét Hollós József dr.-ról, az 1919-es Tanácsköztársaság hőséről.

Vonalasan kitűnő munkáját egy, külön az Ő tiszteletére rendezett párttaggyűlésen köszönte meg a vállalat igazgatója. – Kertész Tivadar, az egykori hörcsögpusztai pap, aki a kommunizmus alkonyára már egészen szépen átnevelődött, 1987-ben vonult nyugdíjba egy tartalmas, a “népi társadalomnak hasznos”, életút végén (idézet a vállalati párttitkár könnyekig megható búcsúbeszédéből).

A folytatás már a talán mindenki számára ismert forgatókönyv alapján zajlott le. Horn Gyula pártvezető, majd miniszterelnök szerint is “a változásokat nem amatőrök készítették elő…” – nem kell hát csodálkozni azon, hogy Surján László keresztény és demokrata miniszter visszahívta, majd a nép-nemzeti kormány szolgálatába állította a különleges anyagból gyúrt Kertész Tivadart és társait.

Napjainkban, amint az szintén ismert, a nemzet keresztény lelkületű patológusa Brüsszelben, az Európai Parlament falai között képviseli Magyarországot és annak a keresztényi értékrendet valló lakosságát.

A nagy mű befejeztetett. – A keresztény lelkületű polgárokból politikusok lettek, az állampárt jónéhány renegátja hívő kereszténnyé lényegült át.

Néhány gondolat az egyház belügyeiről

1990 után először Paskai László bíboros, majd később Veres András, a katolikus püspöki kar titkára nyilatkozott arról, hogy “egyesek” górcső alá vették a történelmi egyház tevékenységét, a kommunista önkényuralom évtizedei alatt tanúsított kollaborálás tényeit.

A napjainkban sem kutatható, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (korábban a Történeti Hivatalban) meglévő dokumentumok a katolikus egyház titkait tartalmazzák… Máté-Tóth András vallástörténész, a Szegedi Tudományegyetem professzora részletesen számolt be arról, hogy az 1963-as II. Vatikáni Zsinatra kiutaztatott 6 főpapból, 7 fő kísérőből, 1 fő delegációs titkárból és az 1 fő orvosból álló csoportból 9 személy a BM III/III-as Csoportfőnökség ügynöke volt…

Paskai bíboros – aki a Political Capital 2005. március 30-án nyílvánoságra hozott egyházi ügynöklista élén szerepelt – úgy vélekedett, hogy “a katolikus egyház szolgáinak nem szükséges az evilági létben elszámolni cselekedeteikkel, ők csak a Mindenható előtt tartoznak számadással…”

Majsai Tamás református teológus erről másként vélekedett.

Az egyháztörténész már évekkel ezelőtt 57 nevet tartalmazott ügynöklistát tett közzé a reformátusok hetilapjában. – A lajstromban szereplők többsége lelkész, protestánsokat éppúgy találunk köztük, mint olyan katolikusokat, akik a gyónási titkokat az ÁVH-nak, majd később az Állambiztonsági Szolgálat tartótisztjeinek jelentették. – ” A rendszerváltás óta eltelt időben az ország egyházi közösségei közül egyik sem volt hajlandó arra, hogy ezt az eminens egzisztenciális illetve erkölcsi kérdést (is) jelentő ügyet fontosabbnak tekintse, mint az égbe emelkedett szekerének megtalálására indított űrexpediciót” . – Bulányi György (aki 1990 után is csak paptársai szívességéből misézhetett templomban, és akit nyolcévi börtönbüntetés után 1982-ben az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására eltíltottak a nyílvános papi működéstől!) ehhez csak annyit tett hozzá, hogy (véleménye szerint) egyháza papjainak 95-96 százaléka kollaboráns volt a Kádár-korszakban.

 Titkosszolgálatok és az ügynöklista

1990 tavaszán, az első szabadon választott kormány, ti. Antall József miniszterelnök, a már korábban létrehozott Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) operatív munkájának vezetésére a kommunista önkényuralom állambiztonsági tisztjének, Nagy Lajosnak adott megbízást – miközben a feloszlatott BM III/III. Csoportfőnökség tábornokai kivételével az NBH teljes apparátusát, az 1990-et megelőző Állambiztonsági Szolgálatok személyi állománya tette ki.

Az 1990-től 2002-ig tartott titkosszolgálati tevékenységet érzékletesen szemlélteti az MDF-KDNP-FKGP-kormány idején (is) működött nemzetbiztonsági főigazgató nyilatkozata:

“1990-ben, az új Országgyűlés megalakulása után több parlamenti képviselő hívott fel telefonon… elnézést kérve, hogy felszólalásainak erőteljes antikommunista éle volt. Mint elmondották, erre azért volt szükség, mert önmagukról el akarták terelni a figyelmet…”

Ha csak a legfontosabb organizációkat – a Magyar Demokrata Fórumot, a Független Kisgazdapártot, a Szabad Demokraták Szövetségét, a Kereszténydemokrata Néppártot, a Fiatal Demokraták Szövetségét (FIDESZ) és az 1989/90 fordulóján még jelentős tömegbázissal rendelkezett Magyar Szociáldemokrata Pártot – vesszük górcső alá, akkor szembetűnő, hogy e pártok valódi rendszerváltásra törekvő politikusait már a kezdetek kezdetén háttérbe szorították, ellehetetlenítették. Végső esetben a fizikai megsemmisítés eszközeitől sem riadtak vissza.

Az 1956-os Dokumentációs és Kutatóintézet ügynöklistája

Június 16-ra, Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének évfordulójára emlékezve az 56-os Intézet listát tett közzé, melyben azoknak az egykori állambiztonsági ügynököknek a neveit (és születési adatait) tüntették fel, akiket 1989. június 16. előtt és a mártírok újratemetésének napján foglalkoztattak annak érdekében, hogy az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott feltételeket ne írhassa át egy esetleges alulról, a köznép tömegeiből kiinduló felkelés, forradalmi változás.

Az ügynökök dolga egyszerű volt: környezetükben, pártjaikban, munkahelyeiken a megbocsájtásra kellett hangolni az embereket és tompítani azt a bosszúvágyat, a történelmi igazságtételre irányuló akaratot, amely milliókban szunnyadozott az önkényuralom évtizedeiben.

Az Állambiztonsági Szolgálatok vezetői, akik értelemszerűen legalább olyan jól ismerték a megalakult új pártok irányítóit, az alakuló új kormány tagjait, mint Grósz Károly, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Horn Gyula, stb. magabiztosan nyilatkozhattak.

“Az újonnan alakult pártokat ügynökökkel tömtük meg… A ’szabadon választott’ vezetők nem világmegváltó forradalmárok, nem rovott múltú ellenzékiek, hanem olyan szakemberek lesznek, olyan személyek kerülnek Antall József kormányába, akik eddig is tették a dolgukat, haladtak felfelé a szakmai vagy hivatali ranglétrán. – Jelentősebbnek mondható ellenzéki tettet a tervezett kormánytagok közül csak Andrásfalvy Bertalan hajtott végre, amikor 1981-ben egy tanulmányt publikált az eredetileg illegális kiadványnak indult, később szamizdattá vált Bibó-emlékkönyvben.”

A nyilatkozat szövegéből kitűnően a volt politikai elítéltekkel, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége tagjaival már eleve nem számoltak a szégyenletes paktum résztvevői: az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal “demokratikus ellenállói…

Az 56-os Intézet által 2009. június 11-én közzétett ügynöklista az alábbi neveket tartalmazza:

Antal László Aladár (1946. 04. 05, Recsk)

Balogh Mihály László (1958. 05. 06, Budapest), Banos György dr. (1953. 08. 09, Budapest), Bárándy György dr. (ügyvéd, 1919. 09. 23, Törökszentmiklós), Bartis Ferenc (újságíró-költő, 1936. 07. 04, Gyergyószárhegy), Bátai György (1952. 03. 03, Budapest), Báthory István (1968. 04. 20, Budapest), Bendák Attila (1966. 10. 02, Budapest), Beőr Attila (1964. 09. 06, Miskolc), Bereczky Vilmos (fn: “Palotás”, 1941. 07. 26, Kolozsvár), Bodó Károly (1935. 07. 23, Budapest), Bohó Róbert (1928. 12. 20, Budapest), Böhm János (1936. 09. 29, Budapest), Böszörményi Péter (1948. 10. 29, Badacsonytomaj)

Cserháti László (1946. 05. 25, Kraslice), Csiszár László (1938. 08. 07, Kispest), Csongor Balázs (1965. 12. 03, Budapest)

Daly György (1940. 04. 12, Kolozsvár), Damenija Csaba (1960. 10. 27, Tbiliszi), Dávid Ágoston dr. (1927. 11. 04, Szeged), Droppa György (1947. 09. 17, Budapest), Dzsudzsák Ilona (1954. 05. 22, Nyírbéltek)

Erdei Csaba Bálint (1940, Budapest), Erdei János Sándor (1950. 09. 14, Orosháza), Erdélyi Tibor (1932. 08. 20, Budapest), Erőss László dr. (1934. 07. 22, Budapest), Érsek István (1942. 07. 14, Budapest), Esti János (1952. 05. 10, Budapest)

Faragó Sándor (1928. 11. 26, Budapest), Ferenczi Imre (1963. 11. 03, Budapest), Ferkis Emilné (szül. Bartha Mária, 1939. 07. 26, Budapest), Fitos Vilmos (1913. 07. 14, Budapest)

Gaár Iván (1965. 12. 21, Budapest), Geyer Ferenc (1941. 02. 27, Felsőőrs), Gombos Jolán (1946. 02. 22, Tirgu Mures – Marosvásárhely), Gunst Péter (1934. 07. 14, Budapest)

Győri Béla Ferenc (újságíró, 1942. 10. 21)

Harasztovics József (1946. 02. 08, Budapest), Hauck Tamás dr. (1952. 12. 07, Budapest), Héczei Imre (1953. 09. 05, Sztálinváros), Hegyes Zoltán (1944. 02. 21, Balmazújváros), Hercz Péter dr. (1946. 03. 08, Kispest), Herczeg József (1933. 10. 12, Budapest), Herendi Iván (1946. 08. 26, Budapest), Hidas Róbert (1931. 03. 13, Budapest), Hoffmann József (1952. 04. 28, Eger), Hont Iván (1948. 09. 29, Budapest), Horváth László Pongrác (1952. 05. 12, Kecskemét)

Incze Miklós dr. (1922. 01. 23, Szeged)

Kása Zsolt (1966. 09. 09, Szombathely), Katkó Tamás (1958. 09. 22, Budapest), Kemény Csaba dr. (1931. 05. 26, Nárai), Kenessei András (1942. 01. 12, Budapest), Keresztes Attila (1963. Budapest), Kiss Ernő Csaba (1949. 09. 30, Budapest), Kiss Nándor László (1943. 10. 20, Budapest), Klárai Vilmos (1926. 10. 29, Budapest), Kovács Zoltán (1941. 12. 21, Bánffyhunyad), Kőszegi Ferenc (1957. 12. 16, Kiskunfélegyháza), Krekács Károly Péter (1948. 08. 02, Budapest), Krieger György (1958. 06. 09, Budapest), Kun Tibor dr. (1951. 02. 24, Lőrinci), Kurucz János (1950. 06. 22, Budapest)

Lak Zoltán dr. (1958. 12. 19, Budapest), Lakos György (1947. 08. 21, Budapest), Lugossy Gyula (1939. 11. 11, Szombathely), Lukács László (1960. 11. 16, Budapest)

Mádi István (1948. 09. 20, Dunapataj), Magyar András dr. (1946. 03. 22, Miskolc), Mandzák Bertalan (1957. 07. 21, Vásárosnamény), Mezei Zoltán (1969. 01. 09, Budapest), Mikes – Micsinay – Tamás (1940. 04. 11, Budapest), Miklós György dr. (1960. 08. 17, Pásztó), Mózes Lajos (1946. 08. 13, Kaba)

Negrelly Aladár (1919. 06. 01, Budapest), Németh Gábor (1924. 08. 12, Budapest), Neszmélyi József (1931. 03. 01, Neszmély), Nógrádi György dr. (1949. 05. 22, Budapest)

Nyíri Lajos (1968. 12. 29, Miskolc)

Olajos Csaba (1929. 08. 14, Makó), Orosz János (1953. 06. 01, Budapest)

Ötvös János Attila (1947. 08. 13, Budapest)

Paál Gyula (1940. 11. 08, Kötegyán), Papp Márió (1948. 07. 27, Budapest), Páska Csaba (1943. 03. 20, Budapest), Petrovits László (1952. 01. 23, Budapest)

Rácz Sándor István (1936. 08. 03, Karcag), Ruttkay Levente (1940. 08. 08, Ungvár)

Sárdy György (1931. 05. 21, Budapest), Schmutz István (1938. 07. 02, Budapest), Simon József (1954. 11. 29, Budapest), Simon László dr. (1939. 09. 30, Soroksár), Sólyom Antal (1941. 05. 04, Kispest), Spánn Gábor (1938. 09. 03, Budapest), Spellenberg Sándor dr. (1937. 02. 11, Budapest), Sümegi Ferenc (1954. 11. 28, Budapest)

Szakáll Ákos (1962. 04. 25, Budapest), Szecső Béla (1968. 04. 18, Budapest), Szekeres László (1945. 02. 13, Tényő – Szabad Európa Rádió), Szentgály Sándor (1937. 09. 17, Budapest), Szeszák Zsolt (1968. 12. 09, Miskolc)

Tahi Péter (1950. 12. 28, Budapest), Tarpai László (1926. 09. 22, Budapest), Tőke Péter (újságíró, 1945. 01. 01, Ikervár)

Ungvári Gyula (1936. 03. 24, Budapest)

Varga István (1965, Siófok), Vincze László Pál (1949. 05. 04, Ókécske), Vörös Vince (1911. 02. 23, Kisbicsérd), Vörös Zoltán Csaba (1966. 02. 22, Kalocsa)

Zudar Endre dr. (1929. 08. 07, Bélapátfalva)

Az 1956-os Intézet által nyilvánosságra hozott lista – amely a BM III/III-as Csoportfőnökség által foglalkoztatott hálózati munkatársak neveit és születési adataikat tünteti fel – korántsem teljes… Mint ismert, a dokumentációs és kutatóintézet tevékenységét éppen az elmúlt hetekben szüntette meg az Orbán-kormány, egyúttal ellehetetlenítve mindazokat az intézményeket és személyeket, akik ezen a vonalon végeztek felbecsülhetetlen értékű kutatómunkát.

Az önkényuralom évtizedei során “törvényesen” kivégzettekről, a Szovjetunióba hurcoltakról és ott meggyilkoltakról még napjainkban is csak részinformációk állnak rendelkezésünkre… hasonlóan a két budapesti temető (a Fiumei úti és a rákoskeresztúri) tömegsírokhoz. 1990 óta egyetlen kormány sem szorgalmazta e tömegsírok – a diktatúra virágoskertjei – feltárását és az áldozatok számának meghatározását…

Szemenyei-Kiss Tamás

Temetésén személyesen jelentek meg a napjaink nácizmusáig eljutott Fidesz MPSZ politikusai: Lázár János, a párt országgyűlési frakciójának vezetője, Német Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára, Kocsis Máté, L. Simon László, Papcsák Ferenc és Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselői, Kövér László, az Országgyűlés elnöke, valamint Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke. Orbán Viktor miniszterelnök részvéttáviratot küldött az elhúnyt író családjának. Ma már tényként kezelik Csurka István állambiztonségi érintettségét, de korántsem volt ő a mai jobboldal egyedüli olyan irója, aki annak idején közreműködött a Kádár-rendszer belső elhárításával.

Bartis Ferenc, a Magyar Írószövetség tagja, az Összmagyar Testület alapítója illetve elnöke, az 56-os Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja és főtitkára, a clevelandi Árpád Akadémia tagja, Belváros-Lipótváros (Budapest) díszpolgára, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének tulajdonosa és az 56-os Forradalom Hőse 1936. július 4-én született a székelyföldi Gyergyószárhegyen. – Újságíró-szerkesztői tevékenységét a Bukarestben megjelent Falvak Népénél kezdte, majd a Csíkszeredában kiadott Hargitánál dolgozott, végül pedig a Marosvásárhelyen szerkesztett Új Életnél tevékenykedett Sütő András közelében…

Életrajza szerint a magyarországi 1956-os forradalom után Romániában letartóztatták. Bár nyilatkozataiban és könyveiben azt állította, hogy előbb halálra, majd „többévtizedes börtönbüntetésre” ítélték – a valóságban tíz évet töltött, ahogy emlékezett „embertelen román börtönökben”. Szabadulása után kényszerlakhelyre költöztették feleségével és fiával (Bartis Attilával) együtt, majd – szintén a konfabulációtól sem mentes önéletrajzi írásaira alapozottan – „1984-ben végleg kiutasították szülőföldjéről és megfosztották román állampolgárságától”…

Az Állambiztonsági Szolgálat ölelő karjaiban

Hősünk, Bartis Ferenc BM III/III-as ügynökmúltjáról nem most, 2009 júniusában, hanem már a 2004. február 27-én, a rejtélyes „Szakértő ’90” oldalain nyilvánosságra hozott listából értesülhettünk, ahol neve együtt szerepelt a kádári belső elhárítás munkatársaival: Bohó Róbert 1956-os, a Petőfi Körből ismert forradalmárral, Fényi Tibor SZDSZ-alapítóval, Szegvári Katalin és Juhász Előd tévés személyiségekkel, Bába Iván MDF-politikussal, Zimányi Tibor egykori recski politikai rabbal, Hornyák Tibor 56-os szabadságharcoséval és Foky Ottó 56-os Széna téri forradalmáréval, vagy a közelmúltban elhúnyt Csurka István íróéval.

A „székely ötvenhatost”, állításával ellentétben, természetesen nem utasították ki Romániából. 1956-ban sem harcolt – legalábbis a kifejezés klasszikus értelmezésében nem: a magyarországi felkelés leverését követően egy, a házsongárdi temetőben elszavalt verse miatt vonták felelősségre, majd a házkutatás során talált levelezése és egyéb tiltott írások és antikommunista propagandaanyagok tartása miatt ítélték el… Szabadulása és rendőri felügyelete letelte után, felesége halálát követően fiával Magyarországra szökött, ahol minden bizonnyal a menedékjogi kérelmének elbírálása idején szervezték be a BM III/III-as Csoportfőnökség tisztjei.

A Belváros-lipótvárosi Vas utca 19-ben kapott lakást, újságíróként pedig az akkori Lenin körúton lévő Képes 7 Szerkesztőség munkatársa lett -– amely munkakör különösen alkalmas volt a hálózati tevékenység végzésére.

Az első években a lakásán történt ellenzéki összejövetelekről készített jelentései, valamint a hetilap szerkesztőségében végzett megfigyeléseinek leírásaiban összegezhetjük munkáját. Vendégei, Borbáth Ottilia, a már korábban – névházasság folytán – áttelepült marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi szinésznő, Tóbiás Áron író, Romhányi László szinházi rendező, Geréb Attila erdélyi menekült és Vásárhelyi Antal mellett inkább a jövőbeli MDF-es ellenzékiek voltak. Így utólag már megmosolyogtató, hogy a Vas utcába meghívottak majd’ mindegyike őszinte rácsodálkozással szemlélte a lakás bejáratánál felszerelt – bizonyára az állambiztonsági szolgálatok által ajánlott – „biztonsági felszerelést”, amely Bartis elmondása szerint a román Securitate behatolása ellen védte a lakást (és a vendégeket). Naivak voltunk és a messziről jött mélyhangú székelynek mindegyikünk hinni akart, mert azokban az években mindent, mindenkit vakká tett a román- vagy inkább a Ceausescu-ellenesség.

Ügynökök a Demokrácia Házában

A legendás Jurta Színház, melynek védelmében az Egyesült Államok és a nyugat-európai polgári demokráciák is felemelték szavukat 1987. április 14-én nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. – Igazgató-rendezője, Romhányi László mellett az ország első magánkézben lévő színháza tulajdonosai között jegyezhettük Berecz Jánost, az MSZMP Központi Bizottsága tagját, Zimányi Tibor „szabadságharcost”, a Recski Szövetség jövendő elnökét, Geréb Attila szinházi segédrendezőt és még vagy hét-nyolc soha senki sem látta személyt a demokratikus ellenzék illetve a pártállami nómenklatura soraiból. (A Jurta Színház megnyító ünnepségének legrangosabb szónoka Berecz János volt, az a politikus, akivel a színház irányítói a pártállam utolsó órájáig bizalmas kapcsolatokat ápoltak. S bár igazán rangos szerzők írtak darabokat a hivatalosan Magyar Színkör elnevezésű, szövetkezeti alapon működő színháznak, melynek állandó és vendégszereplői között ott volt Bessenyei Ferenc, Sólyom Ildikó, Sinkovits Imre, Bródy János, Dózsa László, Tomanek Gábor, Muszte Anna, Úri István és még jónéhányan, a Jurta, mint a művészet háza, nem alkotott maradandót. – A bemutatott darabok rendre leszerepeltek…, az előadásokat érdektelenség kísérte.

Talán ezért, vagy talán az egyre inkább forradalmibbá vált belpolitikai légkör okán változott azzá a színház, amely végül is 1988/1989-ben világhírűvé tette: a népligeti Jurta lett a magyarországi „demokratikus ellenzék” (vagy minek nevezzem?) központja…

1988 januárjában „In memoriam Márton Áron” címmel bemutatott összeállítás jelezte a változások kezdetét, majd még ugyanabban a hónapban, január 30-án került sor az első politikai vitára. – Az igen feszült légkörben először a hatalom meghívott képviselő léptek vissza a Magyar Demokrata Fórum által szervezett eszmecserétől, majd Kukorelli István és

Bihari Mihály jelentette be, hogy nem tartja meg az előadását. A politizáló közönség (a demokratikus ellenzék kemény magja) hangját végül is két bevezető előadás szólaltatta meg: Csurka István és Für Lajos. A pártállami Országgyűlés jogállásáról egyetlen expozé hangzott el – ezt Halmai Gábor tartotta – az akkor még perifériális ellenzékinek számító Sólyom László, előadás helyett, hozzászólásában a nyugati demokráciák válságjelenségeiről beszélt.

Amiről sokan nem tudtak – legfeljebb sejtéseik voltak a lehallgatásokról – a Jurta Színház működtetői minden rendezvényről, felszólalásról hangfelvételt készítettek. A felvételek felügyeletét Geréb Attila irányította, azokhoz csak és kizárólag a színház igazgatótanácsa tagjai férhettek hozzá. (E hangfelvételek további sorsáról nincsennek ismereteim, az 1990. évet követően a politikai szervezetek sem igen szorgalmazták nyilvánosságra hozatalukat.)

A politikai rendezvények egymást követték. Márciusban ismét az MDF (Duray Miklós és Tamás Gáspár Miklós felszólalásával) tanácskozott a népligeti darázsfészekben, majd április folyamán „A magyar zsidóság önismerete” címmel a Rakpart Klub tartotta meg rendezvényét Erős Ferenc, Gadó György és Holczer Tibor részvételével. – S bár a később hírhedtté vált igazgató-rendező nyilatkozata után (Romhányi: „Mi, a Jurta Színház tulajdonosai és vezetői semmiféle közösséget sem vállalunk a falaink között tartott politikai rendezvények szervezőivel…”) a Magyar Demokrata Fórum bejelentette, hogy a továbbiakban nem veszi igénybe a színház szolgáltatásait, május hónapban már a Fidesz jelentkezett és bérelte ki napi 30. 000 forintért a Jurtát. Ezen az ifjúdemokrata nagygyűlésen előadóként egyedül Deutsch Tamás szólalt fel – a párt későbbi elnöke, Orbán Viktor (hasonlóan az 1990 utáni vezető politikusokhoz) még jelenlétével sem kompromittálta magát. Bíró Zoltán ellenzéki szerepére vonatkozóan felejthetetlen volt az a momentum, mikor az óvatos reformkommunista az első MDF-rendezvény előtt a színházhoz vezető úton ácsorogva, mintegy élő akadályként igyekezett lebeszélni ismerőseit arról, hogy a Jurtába menjenek – mondván, hogy „nagy baj lesz belőle…”

A színház és vezetői, tulajdonosai élettörténetének leírása, tevélenységük ismertetése e műfaj kereteit szétfeszítené – ezért a forradalmi(nak látszó) évet átlapozva legyen elég, ha jegyzeteimből csupán csak azt az egy oldalt emeljem ki, amely egyaránt érintette a Jurtában megalakult politikai szervezteket és a szürke eminenciás, Bartis Ferenc szerepét.

A jövőbeli politikacsinálók utolsóként hozták létre az Összmagyar Testület elnevezésű – immár kifejezetten a jövőnek szóló – organizációt, melynek heteken belül saját nyomtatott sajtója és a működéshez elegendő pénz állt rendelkezésére. A 20 személy jelenlétében a színház társalgójában megalakult szervezet előre kinevezett alvezérei ugyan titkolni igyekeztek leendő elnökük totálisan részeg állapotát, végül is az alapítók nőtagjai vették kezelésbe a „kedélyes székelyt”, mondván, hogy talán ők sem lennének különb állapotban ilyen történelmi pillanatokban…

A húsosfazék melett

Talán hangsúlyoznom sem kellene: a messziről jött, de még idejében érkezett „ötvenhatos hőst” elsőként rehabilitálták, bár… a bukaresti minisztériumokban lévő nyomozati és perirataihoz (Wass Albert nemzeti hőshöz hasonlóan) a magyarországi igazságügyi szervek aligha juthattak hozzá. – Szinte az elsők között kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tiszti keresztjét, amit csak azért sem illő irigyelni tőle, mert a feledékeny demokráciánk ugyanezt a kitüntetést nyújtotta át a magyarság olyan kiválóságainak, mint Ekrem Kemál György, Wass Albert, Porubszky „Potyka” István vagy Kecskési-Tollas Tibor… – a szélsőjobboldal ismert ikonjai.

Ezt a kitüntetését az amerikai és kanadai nácik is értékelték. A székely-magyar hőst először az amerikai Árpád Akadémia tagjai közé választották, majd arra is felkérték, hogy legyen egyik alelnöke (később főtitkára) az 56-os Magyarok Világszövetségének. – Ahol addigra már olyan személyiségek fémjelezték a szabadságharc szellemiségét, mint Major Tibor (a hungarista Szittyakürt főszerkesztője), vitéz Bánkuty Géza (üzletember, az amerikai, kanadai és magyarországi nemzetiszocialisták anyagi támogatója), Ft. Dr. Dömötör Tibor (a diplomás, „Kun Páterre” emlékeztető személy), Pongrátz Gergely, Szalay Róbert és Csurka István, a magyarországi szélsőjobboldal emblematikus figurái.

Az rejtély, hogy az „56-os Forradalom Hőse” címet (és kitüntetést) kiktől kapta – ismereteim szerint, leszámítva a napjainkban is külföldön élő gazdasági menekülteket, ilyen titulust legfeljebb az Ausztráliában, Egyesült Államokban és Kanadában tevékenykedő, önmagukat szabadságharcos szervezetek osztogatnak tagjaiknak, illetve hozzátartozóiknak. Az ügyben, mint említettem, különben is az a lényeges, hogy nem található semmiféle bizonyíték Bartis Ferenc gyergyószárhegyi, később marosvásárhelyi illetőségű lakos 1956-os harci tevékenységére vonatkozóan – az 1956 utáni évekre vonatkozóan is csak a romániai kommunista rendszert támadó versei és beszédei miatt kiszabott börtönbüntetés iratai állnak a kutatók rendelkezésére.

A leginkább tűnődésre okot adó furcsaság, megmagyarázhatatlan ténykedés a budapesti Belváros-Lipótváros eljárásához fűződik, vagyis a díszpolgári cím adományozásához.

A díszpolgári cím erkölcsi elismerés, amellyel az adott település tiszteletét és háláját fejezi ki a kitüntetett személynek… A sok előnnyel járó címet általában az nyerheti el, aki a közösség érdekében kifejtett tevékenységével, magatartásával eredményesen elősegítette a település anyagi és szellemi értékeinek gyarapodását, valamint a politikai, gazdasági vagy kulturális élet területén a település rangjának emelése, hírnevének növelése érdekében jelentős tevékenységet fejtett ki.

Napjainkra már ismert: Bartis Ferenc belvárosi lakását 1984-ben az Állambiztonsági Szolgálat, pontosabban a BM III/III-as Csoportfőnökség közbenjárásával utalta ki az V. kerületi tanács lakásügyi osztálya. Budapest-szerte voltak olyan lakások, ingatlanok, melyeket az állambiztonsági szolgálatok használtak a fedett találkozók lebonyolítására, a hálózati személyekkel történő kapcsolattartásra. (Ezeknek az ingatlanoknak a további sorsáról sem tájékoztatták mindeddig a nyilvánosságot…) – Az úgynevezett „6-os karton” és a „közösség érdekében” kifejtett ügynöki tevékenység szerény véleményem szerint nem valószínű, hogy emelte a Belváros rangját, a kulturális vonatkozásról már nem is téve említést.

Az életművét Magyarországon hagyta…

Temetéséről – a székelyföldi Gyergyószárhegyen – az egyik helyi újság így számolt be: „Főnix madár volt, aki majd újraéled hamvaiból…” Szilágyi Árpád, a Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége részéről mondott búcsúbeszédet, ő a költő-újságíró életének azt a momentumát emelte ki, amikor az 1956-os magyar forradalom hevében Kolozsváron, a házsongárdi temetőben, az ismeretlen katona, illetve Reményik Sándor sírjánál elszavalta saját versét – ezt követően hurcolta el a politikai rendőrség és a karhatalom, hosszú börtönévekre kárhoztatva.

Bartis Ferenc, a radikális szélsőjobb ingadozó katonája immár – kívánságának megfelelően – szülőfaluja temetőjében nyugszik, életműve javarészét jelentős távolságban, Magyarországon hagyva. Ám halhatatlan szelleme és lelke, ahogy azt a végső búcsút celebráló Ervin atya fejtegette, „velünk együtt várja a kozmikus feltámadást”.

Csurka István halála, a temetése körüli megnyilvánulások, egy sor dolgot világossá, egyértelművé tettek. Nevezetesen azt is, hogy a jelenlegi kormányzó párt – a Fidesz MPSZ – minden kétséget kizárva, eljutott a hungarizmusig.

A nácizmus magyar apostola (ti. Csurka István) élete utolsó napjaiban így értékelte a jelenlegi kormányfő tevékenységét:

„Orbán Viktor, akinek most a fejét követelik, ha szigorúan magyar szempontok szerint ítélünk, mindent jól tett és éppen ez a bűne…”

Nos…, akiről a magyarországi szélsőjobboldal legképzettebb és legnevesebb személyisége így vélekedett, eloszlathatta a kétségeket. Akiről azt mondta, hogy mindent jól tett, arról – ne legyenünk bizonytalanságban! – megkapta a hiteles pecsétet. Az a személy hiteles nemzetiszocialista. Csurka mindig is nyiltan beszélt. Akivel ő csak részben nem értett egyet, amellett nem mondott beszédet, nem emelt szót.

Orbán Viktor és Csurka István szellemi alapja – életük során – közös volt.

Szemenyei-Kiss Tamás