A legegyszerűbb megoldás persze az lett volna, ha azt mondom, hogy provokáció áldozata vagyok, semmiről nem tudok semmit és kitartok emellett az álláspont mellett. De az volt a baj, hogy velem együtt elvittek egy csöves rabot, aki a korház raktárában segített gépelni és javítani a ruhákat. A Váci börtönkórház az országos börtönök közül az egyetlen volt, ahol tüdőbetegeket gyógyítottak és ez a fiú is tüdőbeteg volt. Rettenetesen megijedt, hogy, mint TBC-s, ilyen körülmények között el fog pusztulni, bár Ő is hibás volt a dologban, mert mondtam neki, hogy a császárhúst, amit vele is megosztottam, tegye bele az egyik szakaszvezetőnek a zsebébe, amit éppen javításra adott le, de valami butaságból inkább elrejtette. Mondhattam volna neki, hogy edd meg amit főztél, ha már ilyen hülyeséget tettél, de nagyon megsajnáltam, mert tudtam, hogy a Doberdói körülményekbe tényleg belepusztulhat a fiú. Az első kihallgatásnál így azt mondtam, hogy ez az ember nem tud semmiről, a császárhús az enyém. A fiút azonnal el is engedték, de viszont ezzel elesett az a lehetőségem, hogy provokációra hivatkozva védekezhessek. A következő napi kihallgatáson Rózsa őrnagy, a börtön ÁVH-s főnöke közölte velem, – „na, Kopácsi, már bevallotta, hogy a császárhús a magáé, most pedig mondja meg, hogy kitől kapta.”

- Őrnagy Úr, a császárhús tényleg az enyém, az nem vitás, de azt nem fogom megmondani, hogy kitől kaptam.

-Ember, – mondta Rózsa őrnagy, – maga rendőr főkapitány volt, és nagyon jól tudja, hogy a börtönben csak két lehetőség van. Vagy azt mondja, hogyha maga elé teszik is, hogy azt sem tudom, mi az a császárhús, életemben sem láttam még olyat, és tagad a végtelen hülyeségig, vagy elmondja, hogy az övé, de aki ezt bevallja, annak végig kell mennie az útón és bevallani, hogy honnan kapta. Ez a rendőri gyakorlat, amit maga nagyon jól ismer.”

„Őrnagy úr, tisztelettel,” –válaszoltam – „ezt én tudom, de most fog a praxisában először találkozni azzal, hogy bár én bevallottam, hogy enyém a hús de én ezt magának nem fogom bevallani, hogy kitől kaptam.”

„Ember, ne beszéljen félre, nekünk megvannak az eszközeink arra, hogy ezt kiderítsük.”

„Ismerem az eszközöket, de önnek igen hosszú csatája lesz, mert ennek ellenére ezt Kopácsi Sándortól nem fogja megtudni.”

„Maga tudja, mit beszél?”

„Tudom.”

„Akkor most maga visszamegy az elkülönítőbe, és majd csak akkor tárgyalunk egymással, ha közölnivalója lesz…”

„Arra őrnagy úr várhat, ítélet napjáig is, mert én nem fogok ezen az ajtón kopogni,” – mondtam határozottan.

Visszakísértek a zárkába, ahol legnagyobb meglepetésemre az én régi barátomat, a börtönőr-verő Jocót találtam.

Jocó egy határőr főhadnagy, szintén hosszúidős, vékony, szinte törékeny alak, de csupa izom, szelíd arcú, vidám, humoros fickó volt. A látszat gyakran csal és a kissé félszegnek tűnő Jocót a börtönőrök hecc céltáblának szemelték ki. Az egyik görög őr még a Kisfogházban egyszer kihívta a sétáról, és a falhoz állította, majd az arcát a Jocó arcához dugva sziszegte, „Nem tudsz, hogy rab és őr három lépés távolság?”

Jocó a faltól hátrább nem léphetett, ezért az őrt rúgta el öt lépésre. Fütyülés, riadó! Jocó 10 nap sötétzárkát kapott. Ezután több őr is be akarta „törni”, mint a vadlovat, de ezzel csak a „keresztfiúk” számát szaporították. A szigorított sem puhította meg Jocó tenyerét. Aztán hosszú ideig nem próbálkoztak, mert a megkapott pofonért az őr céltáblája lett társai gúnyolódásának. 1959. tavaszán, amikor Vácra szállították a politikai foglyokat, az őrök elérkezettnek látták az időt egy kis zenés búcsúztatásra. A rabomobilból kiszólították Jocót és bevitték a kisfogház irodájába. Hat válogatott, gumibotos, mészáros termetű legény gyűrűjébe lökték be őt, ahol először Karácsony főtörzsőrmester tartott egy rövid bevezetőt. – „Egy kis ízelítőt adunk magának, hogy a Gyűjtőt megemlegesse,” – jelentette be. A szemináriumi bevezetővel szúrták el a dolgot, mert Jocó a másodperc tört része alatt felismerte a helyzetet, és ha már úgysem kerülheti el a verést, Ő kezdte a támadást. Jocó elég ismert boxoló volt és a mondat végére öt fegyőr hevert egy kupacban, a hatodik a félszemű „Vak Bottyán” főtörzsőrmester az íróasztal mögül nyögte, hogy, – „Jézus Mária! Jocó, szálljon be a „rabóba” és el ne mondja senkinek, hogy így elgyalázta az őröket, mert a kezünk messzire ér.”

Jocó illemtudóan elköszönt és a kocsi sarkában heverte ki a gyors izommunka fáradalmait. Nem kereste mindenáron a balhét és majdnem egy évig nem is hallottunk róla. A nagy éhségsztrájk utáni megtorlás Fazekas századost és legényeit azonban ismét elemükbe szólította. Egy nyári napon romlott grenadírmarsot adtak ebédre. Az első falat után legtöbben odaadtuk az „életfogytosnak”, azaz beöntöttük a WC-be. Fazekas készült a leszámolásra és ott állt az ételosztásnál, Jocó zárkájánál. Egyenként kényszeríttette a rabokat a romlott étel elfogyasztására. Többen rosszul lettek. Aztán Jocóhoz ért. „Éhségsztrájk? Lázadás?” Kérdezte kajánul. Jocó szó nélkül a fejére borította a csajka tartalmát. Elvitték a Doberdóra. Fazekas most már a lázadás és a börtön rendjének megbontása, hatósági közeg elleni erőszak és a jó ég tudja még, hogy hány paragrafussal a zsebében ment a Doberdóra egy kis egyéni „szórakozásra”. Ecsetelte Jocónak a jövőjét, amelyben az akasztófa csak megváltó jótétemény lesz számára szörnyű bűneiért.

„Itt valami tévedés van, százados úr! Tisztelettel! Én nem tagadtam meg az étkezést, csak nem tudok enni, ha sürgetnek és a hátam mögött állnak. Egy falat sem megy le a torkomon, és ilyenkor ideges vagyok.”

Fazekas halálosan felbőszült, és az ordítozásra az őrség is előrohant, amikor Jocó egy váratlan mozdulattal a zárka küblijét Fazekas fejére húzta. Az őrség kényszerzubbonyba húzta Jocót és átvitték a korházba. Dr. Soós-Mengele, készségesen tett eleget a kérésnek, hogy fegyelmezzék meg Jocót és csavarják vizes lepedőbe. Az egészségügyi őrök pillanatok alatt sürgős külső elfoglaltságot találtak és így Dr. Mengele az egyik házimunkásnak, Tönköly Gábornak, adott parancsot a lepedőzésre. Gábor azzal védekezett, hogy ő nem egészségügyi és nem ért ehhez a művelethez. Közben Jocót lehozták a ruharaktárba, és ez is igazolta, hogy nem legális orvosi akcióról volt szó, mert azt a rendelőben vagy az ambulancián szokták végrehajtani. Kezében a lepedővel, Tönköly Gabi sírva jött a raktárba, – „Inkább vállalom én is a fegyelmit, de a rabtársamat nem vagyok hajlandó kínozni,” – mondta.

-„Derék fiú vagy Gábor,”- válaszolta Jocó nevetve, -„de most kérlek, hogy teljesítsd a parancsot. Nekem teszel szívességet.”

-„Ezt nem értem,” – mondta az a nagydarab legény, szepegve, -„de ha te kéred, megteszem.”

Jocó nekifeküdt és elégedetten mondta, -„így ni. Most a fejem alá a párnát és minden rendben van.” – aztán kárörvendve hozzátette, -„Elnézegettem a Jagellóknak a buta pofáját, ahogy rázták a fejüket, amikor kényszerzubbonyba húztak engem. Az a szép magyar nóta jutott eszembe, hogy „Nem akar az ökörcsorda legelni.” Ami igaz, az igaz: egyetemi tanár nem jön fegyőrnek. Fazekas már a tisztikarhoz tartozik, de az értelemhez több köze van annak, amit a fejére húztam, mint ami a koponyáján belül van. De itt van ez a dr. Mengele. Nyugodt álmai lehetnek az életében, mert nem kell félni az éjszakai csöngetéstől, hogy meghozzák a Nobel díjat. Csík megyei gyerek vagyok és elküldtem az egész bandát, makkot szedni. Ők akarnak a székely góbé eszén túljárni? Még beletelik egy-két nap, amíg derengeni kezd nekik, hogy ellenem nemhogy büntető, de fegyelmi eljárást sem lehet lefolytatni. A kényszerzubbony meg a vizes lepedő nekem jobb mentőöv, mint a bírói felmentő határozat.”

Felsüvít a körletparancsnok hangja, – „Kopácsi! A százados úrhoz!”

-„Lepedőben van a Jocó?” –kérdi.

-„Igen.”

-„És mit csinál?”

-„Magyar nótákat énekel,” –jelentem.

-„Ez a fickó tényleg frankó bolond,”- állapítja meg Dr. Mengele.

Én csöndesen mosolygok az orrom alatt, és arra gondolok, hogy ha tudnák, hogy Ő az egyedüli normális ember e kis dunakanyari üdülőtelepen.

Fazekas századost három napig széles ívben elkerülte mindenki, aki csak tehette. Az őrség is csak a „szaros” néven becézte ez időtől. Jocó ellen kezdeményezett eljárást senki sem kavarta, miután az ügynek a fejétől kezdve szaga volt.

Lebukásom után megint összekerültünk Jocóval a Doberdón. Jocónak röviden elmondtam, hogy miért kerültem ide. Mire ő mondta, hogy, – „Itt a zárkán belül nem vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt veled részletesen. Elvégre te is tudod, meg én is tudom, hogy minket azért tettek ebbe a speciális zárkába, mert Rózsa őrnagy úr is jelen van,” – és rámutatott a szellőzőnyílásra, ahol nyilván bent volt a mikrofon. – „Mindenesetre úgy fogjuk tölteni az időnket, hogy Rózsa őrnagy úr tudja azt, hogy szeretettel gondolunk rá, ezért talán kezdjük meg mai műsorunkat azzal, hogy szív küldi szívnek szívesen, magyar népdal estet fogunk rendezni. Ajánljuk ezt a szöveget Rózsa őrnagy úrnak,” – és ezzel megkezdtük a magyar nótaéneklési estet. Én egy kicsit mélyebb hangon, mert a nyári ruha, s a jégveremtől annyira megfáztam, hogy a kettévágott hagymának a szagát sem tudtam volna megérezni. Majd két nap elteltével kaptam meg a nyári ruha helyett az u.n. szomán ruhát, ami egy durva daróc, de mégis melegebb volt, de akkor még benne voltam a náthában. Időnként a WC tartályból állott vizet vettünk le a lavórba és tetőtől talpig lemosakodtunk, mert nem vittek minket fürdetni; úgy látszik, az is el volt tiltva.

Jocóval nagyon jól megvoltunk. Egyik nap elővarázsolt a ruhája szegélyéből egy saját maga készítette cigány vetőkártyát. Azzal szórakoztunk, hogy különböző embereknek vetettük ki a dolgait, természetesen a saját dolgainkat is. Az egyik napon például Varró Jocó azt mondja, -„Sándor, ma a te napod következik, neked fogok kártyát vetni.” Nagyon szórakoztatóan kezdte mondani, -„Itt áll egy nő, aki nagyon közel áll a szívedhez,” -Valószínű a feleségem,- gondolom, – „és ő itt van a közeledben. Feltehetően a Te ügyedben jár itt. Ezt nem értem,” – áll meg Jocó az egyik lapnál fejcsóválva, – „mert mi még itt a börtönön belül is el vagyunk zárva a külvilágtól, de akárhogyan is forgatom ezt a kártyát, mégis azt látom, hogy neked ma ajándék áll. Csomagot fogsz kapni.”

-„Jocó,”- válaszolok nevetve, – „ez nagyon jó volt, de ez egy abszurd dolog, mert ajándék már az is, ha nem ordítanak ránk, ha éppen kikísérnek a folyosón kihallgatásra, és nem rúgnak fenékbe, szóval ez az ajándék itt nagyon relatív fogalom.”

-„Nem, nem,”- állítja Jocó, – „materiálisan megfogható ajándékot fogsz ma kapni.”

-„Jocó” – mondom – „rendben van, jót szórakoztunk, de most beszéljünk másról.”

Nem telt bele egy óra, kinyílt a börtön tátika, ahol a csajkát szokták beadni. Csak egy kezet láttam, s mögötte a szürke köpeny ujját, – tehát börtönőr lehetett az illető,- és egy barna csomagolópapírba burkolt csomag hullott be a tátikán keresztül. Odamentünk, felemeltük és legnagyobb meglepetésemre egy pár nagyon jó kolbász volt benne. Jocó rám nézett nevetve. – „Tudod, a liló nem hazudik.”

A liló cigány nyelven a vető kártya. És később derült ki, hogy azon a napon járt ott a feleségem, hogy a börtönparancsnokkal és a politikai tiszttel beszéljen, hogy mi lehet velem, mert nem kapta meg tőlem a soros levelet.

A börtönparancsnok közölte vele, hogy súlyos fegyelmi vétséget követtem el, mert találtak nálam egy 20dkg császárhúst, és nem akarom elárulni, hogy kitől kaptam. A feleségem erre fölháborodva közölte vele, hogy – „rémes, hogy a férjemet még a börtönben sem hagyják békén, provokálják, és mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák. Ennek én nyilvánosságot fogok adni,” tette hozzá erőteljesen. – „El fogok menni a párközpontba és elmondom Sándor Józsefnek, hogy önök vadállati módón hajszát kezdtek a férjem ellen.”

Béres, a főparancsnok, megrökönyödve kérdezte a feleségemtől, – „csak nem tételezi fel rólam, hogy én, aki a Rajk ügyben is ültem, a férjét üldözöm?”

Mire a feleségem megkérdezte Bérestől, hogy most milyen alapon beszélnek egymással: – „mint az elítélt rab felesége a börtönparancsnokkal, vagy miután már ismerem önt, a volt partizán a partizánnal?”

- „Természetesen, elvtársnő, beszélgessünk, úgy, mint volt partizán a partizánnal,” egyezett bele Béres.

- „Rendben van,” mondta a feleségem, – „akkor most még egyszer megkérdem öntől, miért csinálják ezt a hajszát?”

- „Nézze elvtársnő, minden megkönnyebbülne, ha a férje megmondaná őszintén, hogy mi van.”

- „Gondolom, a férjem nem mondhat semmit, mert nem követett el semmi olyat, ami a szabályzatba ütközik, hanem az itteni ellenségei, az ÁVH-sok azok, akik még itt sem hagyják élni,” felelte a feleségem.

- „De elvtársnő,” – mondta Béres, – „nekem ezt az ügyet végig kell vinnem. De maga mit tenne az én helyemben?”

- „Béres elvtárs, miután mi úgy beszélünk most, mint volt partizán a partizánnal, nyugodtan mondhatom magának, hogy ez a kérdés föl sem merülhetne nálam, mert én semmiképpen sem képzelném magam az ön helyébe. Pláne, miután már ültem a Rajk ügyben, nem vállalnék egy ilyen beosztást, ahol egy más előjellel ugyan, de volt bajtársaimat kell, hogy üldözzem.”

Ettől Béres annyira megijedt, hogy nem mert a feleségemmel négyszemközt maradni és tanúként behívta Czeba őrnagyot, a politikai helyettesét, hogy most már előtte folytassák a beszélgetést.

Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy a feleségem kiprovokálta, hogy írhattam neki egy néhány soros levelet, dokumentumként, hogy még nem öltek meg. De azt a levelet már nem kaptam kézhez, amiben a feleségem irt nagyanyám halálhíréről.

Két és fél hétig tartottak engem a Doberdón, de mivel még mindig nem voltam hajlandó elárulni kitől kaptam a császárhúst, levittek egy zárkába, ahol négyen voltunk, nagyrészt Jehovisták. Már másnap reggel 6 órakor, eléggé leromlott szervezettel, minden átmenet nélkül kivittek az uszályra, amely a börtön részére hozott szenet, kirakodni. A szénkirakodás azt jelentette, hogy egy nagyon keskeny pallón kellett egy talicskát feltolni. Miután megpakolták, meg kellett fordulni, és egy másik pallón végig balanszírozni. Egy-egy mázsát kellett 100 m-re elvinni sáros talajon, és utána egy halomra feltolni, ahol összegyűjtötték a szenet és azt ott kidönteni. Ez önmagában is nehéz munka, de itt Fazekas őrnagy, – aki már első pillantásra egy szadista SS tisztre emlékeztetett, – annak ellenére, hogy ilyen kemény munkánál minden órában legalább 10 perc szünetet szoktak tartani; minket megállás nélkül délig dolgoztatott. Délben kaptunk ebédet és egy óra szünetet, utána dolgoztunk megint, megállás nélkül sötétedésig. Ez egy embertelen munka volt még azoknak is, akik fizikumban jóval erősebbek voltak, hát még nekem, két és fél hetes „fogyókúra” után, betegen, legyengült szervezettel. Három nap után megértettem, hogy gyorsan ki kell másznom a csapdából, mert ha nem, halál vár rám. Ziháló tüdővel tántorogtam az imbolygó pallón és éreztem, ha elvétem a lépést és a vízbe zuhanok, percnyi tétovázás nélkül agyonlőnek „szökési kísérlet” miatt.

Tudtam, hogy az éhségsztrájk után Vácra helyezett új börtönparancsnok, Béres őrnagy Auschwitzot túlélt zsidó. De azt is tudtam, hogy több évet ült a Rajk perben Vácott is, és gyűlölte a vele akkor kegyetlenkedő őröket. Úgy hallottam, hogy Fazekas sem bánt vele annak idején kesztyűs kézzel. Erre építettem tervemet, amikor kihallgatást kértem tőle.

Kihallgatást kérni a parancsnoktól – ebben a helyzetben – kockázatos dolog volt. Tetőtől-talpig megmotoztak és órákon keresztül álltam a napon a fallal szemben, tarkóra helyezett kézzel. Végül is bevezettek az őrnagyhoz.

Dupla vagy semmit játszottam. – „Mit szólna ahhoz, ha valaki azt kiáltaná, hogy ön egy auschwitzi hóhér?”

Felpattant, mintha kést vágtak volna belé. – „Hogy merészel ilyet…”

- „Csak jelezni kívántam önnek, hogy a parancsnoksága alatt álló börtönben vannak tisztek, akik ugyanolyan kápó módszerekkel dolgoznak, mint azok, akik Auschwitzban mészárolták a zsidókat.” Felhasználtam elképedését és ecseteltem Fazekas börtönszabályzattal ellentétes kiskirálykodását. Paprika vörösen, nyomban hivatta Fazekast és utasította, hogy tartsa be a szabályzatot: a nehéz szenelési munkánál a csoportokat óránként kell váltani.

Béres megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e megmondani az illegális ételcsomagot hozó őr nevét.

- „Nem mondhatom meg. Ön sem mondta volna meg hasonló helyzetben.”

Megköszörülte torkát: – „A börtönszabályzat megszegésért fél év összkedvezmény elvonással büntetem. Elmehet!”

Elégedett voltam vállalkozásommal. Azzal is, hogy a parancsnok fegyelmi fenyítéssel zárta le az ügyet. A „kápók” külön mutatványszámainak ezzel vége,- gondoltam.

Míg Fazekas visszakísért a partra, kígyóként sziszegte a fülembe, – „Kopácsi! Ezért még fizetsz. Kikészítem a bőrödet. Az én kezem kemény és messzire elér!”

Derűsen néztem vele szembe, és közöltem vele, – „Még ha olyan hosszú, hogy Moszkváig ér, akkor is lekéstél a skalpolásról.”

Mire visszaértünk már ott volt a váltás is. Egy órát pihentünk és cigarettáztunk, aztán újra dolgoztunk egy másik órát.

Társaim között csöves is volt már, köztük elég sok cigány, akik kisebb bűncselekményekért kaptak 6 hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetést. Így lehettem fültanúja néhány beszélgetésnek is, ami két fiatal „füstös képű” között zajlott le.

- „Másfél évet kaptam első fokon.”

-„Hát miért?”

-„Mert hülye volt az ügyész, és hülye volt a bíró.”

-„Miért, mit csináltál?”

-„Tudod, hogy van ez. Ráverik a balhét az emberre.”

-„Nem baj, komám,” vigasztalja a haver, -„majd másodfokon kiderül az igazság.”

-„Na, az baszna be nekem,” – mondja ijedten a fickó.

A másik sarokból ugyancsak hallom, amint két fickó érdeklődik egymás balhéja után. -„Egy évet kaptam. Azt mondták, hogy betörtem és elvittem ezt meg azt.”

-„Mond, hát nem tudtál alibit igazolni?”

-„Mit kellett volna igazolni nekem?”

-„Hát hogy nem voltál ott, ahol voltál.”

A munkaidő végeztével összeszedették velem a holmim és átvittek egy úgynevezett fegyelmi zárkába, ahol mind olyanok voltak, akinek valami miatt kedvezmény elvonása volt. Itt főleg 56-os fiatalok voltak, akik valamennyien a gombgyár különböző üzemrészeiben dolgoztak, mint szerszámkészítők vagy esztergályosok. Közölték velem is, hogy ettől kezdve én is esztergályos leszek. Ennek a hírnek még külön örültem is, mert tudtam, hogy a szabadulásom után mindenképpen fizikai munkán kell majd kezdenem, és minél jobban belejövök a szakmába, annál több esélyem és lehetőségem van.

Elérkezett a spájzolás napja, amikor mindenki más, aki nem volt fegyelmin, megkapta a megrendelt dolgokat. Visszatértünk a zárkára a műhelyből és legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy valamennyiünk ágyán ott van egy halomban, más élelmiszerrel együtt, cukor, zsír, szalonna, de az én ágyamon volt a legtöbb, legalább 5 kg kockacukor, vagy másfél kg zsír, 1 kg szalonna, keksz, és alma is.

- „Hát ez meg micsoda?” –kérdeztem társamtól elámulva.

- „Ez, kérlek” – mondja, – „az 56-os rabok szolidaritás ajándéka a fegyelmi zárka részére. Azok adták össze, akik ezen a folyosón dolgoznak.”

- „Jó, de hogy került be ez a zárkába?” – kérdem.

- „Tudnak róla az őrök is, mert közöttük is vannak szimpatizáns emberek.

És másnap, amikor az egyik őrmester, aki éppen az ebédet osztotta, odaszólt hozzám, amikor a csajkával elé álltam, – „Maga az a Kopácsi, aki nem volt hajlandó elárulni az őrt?”

-„Kérem, tisztelettel, igen,” – válaszoltam.

- „Na, akkor jöjjön ide, ha megette a kaját,” – és kimért nekem a krumplira a megszokott pár darab cafatka húsdarab helyett egy fél csajka tiszta húst.

És bár, mint fegyelmisek, el voltunk tiltva a havi mozi látogatástól is, de aznap az ajtó kinyílt és elhangzott a parancs, – „Fegyelmisek, odavágódni a sor végébe.”

Egy szovjet filmet láttunk, bár a címére nem emlékszem, de arra igen, amikor a közönség nagyot derült azon a jeleneten, ahol a csekisták és határőrök valakit kísérnek és az ÁVH-s tiszt, meghajol, és kezet csókol valakinek. A mellettem lévő sorban felállt az egyik vidám fickó, és a nevetés után azt mondja, – „Nézzétek, megdőlt az ÁVH.”

Ez a kiváltságos kapcsolat, ami az őrök meg társaim között velem szemben kialakult, valószínű, hogy nagyon gyorsan a parancsnokság fülébe jutott, mert nem egészen egy hónap után megint összeszedették velem a holmimat és a fegyelmi zárkáról elszállítottak a Gyűjtőbe.

Levelet kaptunk a Magyar Politikai Fogylyok Szövetségétől

Bár Magyarországon – a demokráciára hivatkozva – szabadon szerveződhetnek, folytathatják tevékenységüket a különböző szélsőjobboldali neonáci, hungarista és „radikális nacionalitásnak” nevezett organizációk, sőt, mint ismert: a rasszista, xenofób, az antiszemita megnyilvánulásoktól sem mentes Jobbik Magyarországért Mozgalom a 2010. évi országgyűlési választások óta parlamenti képviselettel rendelkezik – a közép-európai ország liberális, baloldali tömegeinek nem szükséges feltétlenül utóvédharcokra berendezkednie, amint azt 1956-ban tették…

A Kanadai Magyar Hírlap szerkesztősége Budapestről, a diktatúra üldözötteinek szervezetétől, a Magyar Poltikai Foglyok Szövetsége hagyományőrzőitől baráti, megtisztelő hangú levelet kapott, szerzőnk, a Kanadában élő Kopácsi Judith Wallenberg-cikkének közzétételét követően.

„Kedves Judith! – írták az 1956-os hagyományőrzők a január 26-án megfogalmazott levelükben – Gratulálunk az elmúlt napokban megjelent Wallenbergről írott cikkedhez. Külön örömünkre szolgál, hogy ilyen remek feldolgozást olvashattunk.

2012. október 23.-ra ismét meghírdetjük a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége irodalmi és történelmi pályázatát, melynek egyik témaköre éppen Raoul Wallenberg lesz… Beleegyezéseddel a Te anyagodat – ti. a Kanadai Magyar Hírlap weboldalán 2012. január 24. napján „Wallenberg – A katyini tragédia utolsó áldozata” címmel közzétett munkádat – is fel tudják majd a pályázók használni irodalmi jegyzeteikben, forrásműveik felsorolásánál.

Katynról legutóbb 2008-ban írtunk ki pályázatot – igen érdekes és megrázó, gondolkodásra késztető írásművek érkeztek be akkor is.

Szeretettel köszöntünk és köszönjük munkádat.

Az 1956-os hagyományőrzők nevében:

Szűcs Erzsébet és Szécsi István”

A második világháború után a magyar zsidóság azon része, amely életben maradt, megpróbált újra beilleszkedni abba a hazába, amely őt – a zsidótörvények kapcsán – kivetette magából. A haza e legnemesebb lelkű fiai teljesítették a magyarokra kötelező érvényű parancsot: „Légy híve rendületlenül hazádnak, oh magyar!” – Velük szemben a Haza politikai kalandorai, polgári és szocialista kormányai nem minden esetben tették meg kötelességüket: Magyarország hasznos, önfeláldozó polgárainak védelmét.

Ezekben az években, mikor Magyarország bizonyos jobb- és szélsőjobboldali politikusai kisajátítják a nemzeti és – nota bene! – még az 1956-os forradalom, a szabadságharc hagyományait is, elfeledik és elfeledtetik a zsidó honfitársaink tragédiáját… azokét a mártírokét is, akik a magyar szabadságért, az eljövendő demokratikus Magyarországért áldozták életüket, különösen értékesnek mondható az a levél, melyet a Kanadai Magyar Hírlap kapott.

Mi, a Kanadai Magyar Hírlap munkatársai, ahogy a Wallenberg-év kapcsán nem feledkeztünk el a svéd diplomata hősiességéről, úgy – erről biztosíthatjuk a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége tagságát – nem feledkezünk el a zsidó Szeles Erika, Angyal István, Gáli József, Földes Gábor, Gimes Miklós, Nickelsburg László, Bán Róbert, Gábor László, Renner Péter áldozatáról… dr. Rajki Márton, Litván György, Hegedűs András, Széli Jenő, Marián István, Mérey Ferenc, Donáth Ferenc, Krassó György és még sok-sok e helyen meg nem nevezett zsidó honfitársunk hősiességéről sem.

Köztudott, hogy az Európai Unió vezetői és a magyarországi ellenzéki pártok által is egyaránt kifogásolt – a szabadságjogokat súlyosan sértő politikai intézkedések közepette megalkotott – törvények következtében elhallgattatott rádióállomások sorából ismert, liberális, baloldali eszmeiségű Klub Rádió ellen milyen harc folyik…

Neelie Kroes, az Európai Bizottság médiaügyekben illetékes alelnöke az elmúlt napokban, bírálva az Orbán-kormány antidemokratikus tevékenységét, jelentette ki, hogy „A sajtó szabadsága alapvető érdek.”

Alapvető érdek. Természetesen nem az autoriter – tekintélyelvű – társadalmakban, hanem azokban a közösségekben, ahol, magától értetődően, az állam minden polgárát azonos jogok illetik meg. Azonos szabadságjok a média, a bírósági eljárások és magántulajdon sérthetetlensége területén – melyek hiányát a nyugati világ, általában a nyugat-európai demokráciák oly’ gyakran lobbantják szemére a magyarországi diplomatáknak, főként magának a kormányfőnek, Orbán Viktor miniszterelnöknek.

A nemzeti tudat túlburjánzása, hangsúlyozása – emlékezzünk csak a január 21-én lezajlott budapesti kormánypárti tüntetésre! – nem erős országot épít, hanem magányt, elszigeteltséget és ellenségeket. Az elszigetelődésnél pedig nincs rosszabb politika. Az öntelt, gyűlölködő (xenofób, rasszista, antiszemita) emberek gyűlekezete végső soron egy elgyengült működésképtelen országot eredményez…

A hóhér nem alszik. – Miközben a társadalom egy nem elhanyagolható része közömbössé, apolitikussá válik, nem érdekli őket az embertársaik sorsa, a mérhetetlen áldozatokkal kivívott szabadság, a demokrácia elvesztésének réme – tulajdonképpen saját jövőjüket, a nemzet jövőjét is veszélyeztetik.

Magyarországon napjainkban a köztársaság, a demokrácia hívei nem legyőzhetetlen erőkkel állnak szemben, hanem csupán egy szűk érdekcsoporttal, amelyik folytonosan konfliktusokat szít – Brüsszelben, Budapesten a szövetségeseink, a szórványmagyarság köreiben egyaránt – azzal a céllal, hogy elszigeteljék Magyarországot a világtól, és taktikájukkal felőröljék a határokon belül még meglévő demokratikus ellenzéket.

A Budapestről érkezett levélnek egyebek mellett ezért is örültünk. – Az egykori, milliók által megtapasztalt önkényuralom ellen harcolt bajtársaink üzentek.

Szemenyei-Kiss Tamás

2014. január 27.

Göncz Árpád politikai pályafutása a második világháború utáni rekonstrukció idején kezdődött. 1945-ban lett tagja a Független Kisgazda Pártnak, ahol a párt Nemzedék című lapját szerkesztette. Közvetlenül az FKGP feloszlatása előtt Göncz főtitkári posztot töltötte be, viszont a demokratikus alakulat felszámolása után hegesztőként és segédmunkásként dolgozott. Az 1956-os forradalom és annak leverése után tanusított bátor kiállása miatt 1957 májusában letartóztatták és 1958 augusztusában – a Bibó-per keretein belül – életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa. 1956 november 4 után Göncz Árpád a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumait továbbította India budapesti nagykövetségének és később pedig Nagy Imre A magyar nép védelmében című kézíratát segített külföldre juttatni. Végül összesen öt évet töltött a váci börtönben, mivel 1963-ban amnesztiával szabadult. “Szó sincs róla, hogy mi a börtönben vesztesnek éreztük volna magunkat. Sőt: négy esztendeig győztesnek”–mondta Göncz megtorlásáról és börtönbüntetéséről.

A rendszerváltás előtti évekig nem politikával, hanem irodalmi munkával foglalkozott Göncz Árpád. Először a Veszprémi Nehézvegyipari Intézet szakfordítójaként, aztán szabadfoglalkozású műfordítóként kereste kenyerét. Göncz a leghíresebb angol-szász írók műveit fordította magyarra, köztük J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényét, valamint Ernest Hemingway, John Updike, William Golding és Truman Capote írásait. “Magyar hagyomány, hogy egy értelmiségi, ha kijön a börtönből, azt hagyják fordítani”–mondta Göncz Árpád a börtön utáni megélhetésről.

Politikai tevékenységről már 1985-ben gondolkodott és 1988-ban alapító tagja lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, aztán az ebből megalakuló Szabad Demokraták Szövetségének. 1988 és 1989 között az SZDSZ ügyvívőjeként tevékenykedett, 1990 májusától pedig a legnagyobb ellenzéki párt parlamenti képviselője.

Köztársasági elnökként és még a két ciklusa utáni évtizedben is Göncz Árpád volt a rendszerváltás óta eltelt több mint 20 év legnépszerűbb politikusa. Göncz első perctől fogva a békés átmenet elkötelezett híve volt és ehhez az is hozzátartozozott, hogy olyanokakat sem ért megtorlás akik esetleg felelhettek a köztársásagi elnök és még sokak bebörtönzéséért. De Göncz elfordult a szemet szemért filozófiájától és inkább a megbocsátás híve volt, még akkor is amikor  ez jogos kérdéseket és időnként megérthető felháborodást váltott ki azokból, akik vele együtt szenvedtek a kommunista rendszerben. “Amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adtam, kaptam olyan levelet, hogy saját kezűleg kellett volna felakasztanom a gyilkost, hogy szívükből kívánják, tegyék azt az én gyerekemmel is, amit az áldozattal elkövetett. Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon.”–mondta Göncz elnökéségének első ciklusában.

Bízunk abban, hogy lesz Magyarországnak ismét olyan államfője, aki humanista morális, meggyőződés nyomán és nem pedig pártpolitikai harcok mentén próbálja képviselni a magyar társadalom egészét.

Kopácsi Judith dolgozata a második komolyabb tényfeltáró esszé, melyet e héten közlük a KMH-ban Raoul Wallenberg svéd diplomatáról. Wallenberg bátorsága és emberisége a Vészkorszak idején a magyar történelem egyik kimagasló szereplőjévé emelte.  Idén lenne száz éves a magyar zsidók megmentéséért ismertté vált néhai diplomata. - A szerk.

Orosz beismerés: Wallenberg Sztálin utasítására lett kivégezve

Raoul Wallenberget, a svéd diplomatát, – aki a második világháború utolsó hónapjaiban az Amerikai Menekültügyi Bizottság megbízottjaként több ezer magyar zsidót mentett meg Budapesten -, 1945. január 17-én vették őrizetbe a szovjet csapatok. Attól a naptól kezdve Wallenberg sorsa több mint 55 éven át homályba borult, egészen 2000. év végéig, amikor is a Kreml által kinevezett vizsgálóbizottság – amelyik Wallenberg sorsát volt hivatva felderíteni – végre bevallotta, hogy „Wallenberget egy moszkvai börtönben a KGB fogságában lőtték agyon”. Egyúttal kiadtak egy hivatalos közleményt is, aminek értelmében „Wallenberg a bizalmatlan és cinikus sztálini rezsim áldozata lett”, – és kijelentették, hogy „Wallenberget és sofőrjét, Langerfelt Vilmost, utólag, felmentik a kémkedés vádja alól”. (i)

De ez a közlemény még mindig nem magyarázza meg, hogy ez a két ember miért és milyen körülmények között halt meg. Leonyid Trosin, az orosz főügyészség szóvivője szerint az esetre továbbra sem derül majd fény, egyszerűen azért, mert az erre vonatkozó dokumentumoknak az irattárból nyoma veszett. Valakiknek – ezek szerint – még mindig érdekében áll, hogy az adatokat erről az esetről elrejtsék, vagy elpusztítsák. A jelenlegi orosz kormány továbbra is ragaszkodik ama álláspontjához, hogy „ugyan lehetetlen kideríteni pontosan, hogy Wallenberg és sofőrje milyen körülmények között halt meg, de a dokumentumok eltűnése arra mutat, hogy sorsuk azonos volt azokkal, akiket Sztálin utasítására végeztek ki”. ii

Miért kellett Wallenbergnek meghalnia?

Raoul Wallenberg halála okának kulcsát Magyarországon találjuk meg. Két fontos forrás is próbálja bizonyítani, hogy Raoul Wallenbergnek az 1940-ben elkövetett katyini tömeggyilkosság igazi elkövetőinek eltusolása érdekében kellett elpusztulnia. A közel négyezer lengyel tisztnek a katyini erdőben történt brutális kivégzésével eredetileg a náci németek voltak meggyanúsítva és ezt mind a szovjet propagandagépezet, mind a szövetségesek több évtizeden át náciellenes propagandaként alaposan ki is használták. A második világháború végnapjaiban Wallenberg számos, ezt az adatot cáfoló, és a szovjet titkosszolgálatot vádoló dokumentumot kapott kézhez, megőrzés végett. 1945 elején a szovjeteknek nem állt érdekükben, hogy erről a tettükről a világ értesüljön, ezért minden olyan személyt, akiről gyanítható volt, hogy tudomása van az igazságról, Sztálin külön utasítására el kellett tenni láb alól.

A katyini tömeggyilkosság

Az 1939. augusztus 23-án kötött Hitler és Sztálin közötti titkos, egymással kötött megnemtámadási szerződés második passzusa szerint a náci Németország és a Szovjetunió felosztotta Lengyelországot egymás között. Németország, fittyet hányva Anglia és Franciaország tiltakozásának, 1939. szeptember 1-én bevonult Lengyelországba, és ezzel megindította a második világháborút. A szovjetek viszont vártak egészen szeptember 17-ig a támadássaliii. A lengyel hadsereg egy része, a német támadástól alaposan megtépázva ugyan, de nemcsak hogy fölvette keleten a szovjetekkel a harcot, de néhány csatát meg is nyertek a beözönlő Vörös Hadsereggel szemben. 1939. szeptember 27-én a lengyelek végül is kénytelenek voltak kapitulálni a hatalmas túlerő előtt.

1939 szeptemberében és októberében a szovjetek több százezer lengyel hadifoglyot ejtettek. 1939 November 19-én az NKVD kezén volt 40 ezer lengyel hadifogoly, köztük 8500 hivatásos és tartalékos tiszt, 6500 rendőrtiszt, és legalább 25 ezer közkatona. . Köztük igen sokan tartalékos tisztek voltak, akik a civil életben, mint orvosok, mérnökök és egyetemi professzorok funkcionáltak. A hadifoglyokat három hadifogolytáborba szállították: a Moszkvától délnyugatra eső Kozielszkbe, a Moszkva és Leningrád között fekvő Ostasovskba, és Harkovtól délkeletre fekvő Sztarobjelszkbe.

1939-40 telén az NKVD, (a KGB elődje) mindent megpróbált, hogy a lengyeleket megnyerje a sztálini szovjet kommunizmus számára. Néhány kivétellel, a primitív és drasztikus módon lefolytatott kihallgatásokat és a propaganda-hadjáratot a hűséges, és művelt tisztek többsége visszautasította. A végén az NKVD csak egy pár száz potenciális közreműködőt volt képes megagitálni. A többieket 1940 tavaszán, élelemmel ellátva és biztosítva őket, hogy haza lesznek szállítva, százasával vonatra rakták őket. A családtagok 1940 tavaszáig bezáróan rendszeres levelezésben álltak ezekkel a tisztekkel. Utána minden egyes levél – a címzett ismeretlen – pecséttel ellátva, visszament a feladóknak. A Londonban székelő, száműzött lengyel parlament által küldött, és az eltűnt lengyel tisztek sorsáról érdeklődő leveleket a szovjet kormány válaszra sem méltatta.

Mint később kiderült, a tiszteteket három különböző kivégzőtáborba szállítottak. A Kozielszkből elszállított rabok Katyinba, az ostasovszkiak a kalinyini, és a Sztarobielszkieket a harkovi vasútállomáshoz irányították. Az utolsó két helyen talált tömegsírt 1992-ben tárták fel iv.

A Szovjetunió 1942. június 22-én történő német megtámadását követően a Londonban székelő száműzött lengyel kormány új szövetségeséhez, a szovjet kormányhoz folyamodott, amiben az eltűnt lengyel tisztek sorsáról, és hollétéről tudakozódtak. Sztálin válasza az volt, hogy: – Előfordulhat, hogy Mandzsúriába menekültek. v

Azután 1943. április 13-án a berlini rádió bejelentette, hogy az orosz Katyin település erdejében egy nagy tömegsírra bukkantak. A sírban több ezer lengyel tiszt holtteste volt, akiket – a rádióhír szerint – 1940 nyarán az NKVD gyilkolt meg. A szovjetek válasza erre az volt, hogy ezt a gyilkosságot csakis a nácik követhették el, mert most jutott eszükbe, hogy míg ők a németek elöl vonultak vissza, „véletlenül” hátrahagytak néhány lengyel tisztet, akiket a németek 1941 őszén kivégeztek. vi

Amikor a londoni menekült lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult, hogy az ügyet kivizsgálja, a Szovjetunió, tiltakozásul, megszakította diplomáciai kapcsolatát a lengyelekkel. Viszont több nemzetközileg is elismert szakértő, így a Svájci és a Lengyel Vöröskereszt is, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a kivégzések pontos időpontja 1940. április 4-e és 13-a között történt. A dátumot a holtestek, az egyenruhák zsebében található naplók, levelek és szovjet újságpapírfoszlányok is alátámasztották. Összesen 4143 személyt azonosítottak. Sajnos, a felfedezés időpontja a győztes sztálingrádi csata utánra esett, amikor is Anglia és az USA – mint a Szovjetuniónak hálás szövetségesei – hajlandók voltak szemet hunyni az események felett. vii

A katyini tömeggyilkosságról szóló akták Magyarországon

Varga Béla, pápai prelátus – aki a Kisgazdapárt képviselőjeként 1945 és 1947 között a magyar parlament országgyűlési elnöke – volt az első, aki felvillantotta, hogy a katyini tömeggyilkosság és Wallenberg sorsa között kapcsolat van. Varga Béla 1947 és 1991 között az USÁ-ban élt. 1995-ben halt meg Budapesten. 1980-ban az Új Látóhatár című, egy – a Német Szövetségi Köztársaságban kiadott – magyar nyelvű magazinban adott interjújában a következőket mondta: – A Szovjetuniónak olyan fontos volt, hogy a katyini mészárlás felelősségéről eltereljék magukról a figyelmet, hogy Sztálin parancsára minden személyt, aki tudta az igazságot, el kellett tenni láb alól.

1939 őszétől majdnem 200 ezer lengyel katona és civil lépte át a magyar határt. A lengyel menekülteket mind a lakosság, mind a magyar kormány szeretettel fogadta. Az elsők között érkezettek közül igen sokan voltak tisztek, sőt jó néhány pilóta is, akik közül majdnem 55 ezernek sikerült a menekülését biztosítani Olaszországon keresztül Franciaországba, ahol sikerült megalakítaniuk a Lengyel Hadsereget, amelyik aztán Hitler ellen harcolt. Igen sokan közülük később részt vettek London védelmében isviii. És szinte nyílt titok volt, hogy az illegális Lengyel Honi Hadsereg végig tartotta a kapcsolatot a Londonban tartózkodó menekült lengyel kormánnyal, a Magyarországon tartózkodó lengyel menekülteken keresztül.ix

Amikor 1943-ban a katyini mészárlásokra fény derült, a londoni lengyel menekültkormány kétségbeesetten próbált információkat szerezni. Varga Bélát kérték föl a majdnem 15 ezer hiányzó lengyel tisztről szóló információk összegyűjtésére és azok továbbítására. Varga Béla összeszedte a Nemzetközi Vöröskereszt szakértőinek törvényszéki leleteit, amiben a svájciakon és a lengyeleken kívül magyar részről részt vett Orsós Ferenc egyetemi tanár, a Bonctani Intézet igazgatója is. Ez a bizottság aztán megállapította, hogy a kivégzések kétségkívül 1940. április 4-e és 13-a között zajlottak le, és ezt akkor és ott csakis a szovjetek követhették el. Varga Béla az adatok nagy részét átadta a Londonba távozó lengyel tiszteknek, de néhány bizalmasabbat sajátkezűleg szállított el Svájcba.x A maradék dokumentum – egy nagyobb pénzösszeggel együtt – a budapesti Hitelbank páncélszekrényében lett elhelyezve.

A Wallenberg-kapcsolat

1944. március 19-étől, a német megszállás napjától kezdően Per Anger, a Svéd Követség másodtitkárának egyik legfontosabb feladata lett az ideiglenes útlevelek kiállítása olyan zsidó személyeknek, akiknek rokonai vagy üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Ezek az útlevelek eredetileg ideiglenes dokumentumok voltak olyan svéd személyek számára, akik utazás közben elvesztették papírjaikat. Csakhogy ebben az időben a svéd követség egyszerre hét másik országot is képviselt, így a segítséget kérők száma egyik napról a másikra megsokszorozódott. A követség sürgős segítséget kért. Ez a kérelem egybeesett azokkal a tárgyalásokkal, amelyek az Amerikai Menekültügyi Bizottság, a svéd külügyminisztérium és a Zsidók Világkongresszusa között zajlott arról, hogy a magyar zsidókat mentendő misszióra egy személyt küldjenek Magyarországra. xi

Raoul Wallenberg, a svéd delegáció titkáraként lett erre a misszióra kijelölve. Wallenberg közvetlen főnöke Iver. C. Olsen, aki nemcsak mint a (War Refugee Board) Háborús Menekültek szervezete nevében működött Stockholmban, de egyúttal az Office of Strategic Services-t is képviselte (ami a CIA elődje volt) Svédországban. Ez a tény valószínűleg felkeltette később a Kreml bizalmatlanságát, különösen arra való tekintettel, hogy a szovjetek ügynökök agresszív munkát végeztek, hogy behatoljanak az OSS körébe.xii

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, négy hónappal a német megszállás, és annak agresszív antiszemita politikájának végrehajtása után. A magyar határon számtalan marhavagont látott, telezsúfolva zsidó személyekkel, akik a „munkatáborokba” való deportálásukra vártak. Augusztusban érkeztek a titkos hírek a „munkatáborokról” szóló borzalmas igazságról, amikor is Wallenberg nemcsak Horthy beleegyezésétxiii, de határozott felkérését is megkapta a budapesti zsidók megmentésére. Wallenberg, amerikai pénzzel, mint svéd diplomata, a svéd koronát képét viselő védelmi papírokat kezdett osztogatni az arra szorulóknak. Számos épületet vásárolt vagy bérelt ki, ahol svéd zászló védte az odaköltözőket. Amikor októberben, a szovjetekkel való különbéke-tárgyalása miatt a nácik letartoztatták Horthyt, Wallenberg, a többi semleges ország képviselőjével egyetemben, mint pl. Svájc, rábeszélték az új, a németek által támogatott báb- kormányt egy közel 33 ezer zsidót befogadó „nemzetközi gettó” felállításáraxiv. Számos lengyel menekült, akiknek sikerült kikerülniük a Gestapó markából, talált oltalmat ezekben a védett házakban. Több mint valószínű, hogy ezek a lengyel menekültek egyedül Wallenbergre merték bízni fontos és titkos irataikat. És ezek között nemcsak a katyini mészárlásokról szóló adatok, de más, fontos diplomáciai papírok is voltak, amik bizonyították, hogy a magyar kormány aktívan részt vett a lengyel menekültek mentésében, és azok biztonságba helyezésében is.xv

A CIA által 1990-ben feloldott titkos anyagokból számos amerikai, orosz és más európai forrás is arra mutat, hogy Wallenberget az amerikai titkosszolgálat értékes információs forrásként tartott számon. Franklin Roosevelt, amerikai elnök hagyta jóvá kinevezését és missziója nem csupán a zsidók megmentésére terjedt ki, hanem a Berlinnel szövetkező magyar nácikat szabotálandó antináci csoportok felderítésével és azokkal való kapcsolatfelvétellel is meg lett bízva. James McCargar, aki a budapesti amerikai követség titkosszolgálati specialistája volt 1946-ban, állította, hogy „az amerikai titkosszolgálatnak a háború végén Wallenberg volt a legmegbízhatóbb összekötője Budapesten.” Neki volt lehetősége titkosírással Stockholmon keresztül, diplomáciai zsákok segítségével hetente többször is beszámolni az ellenállás vezetőivel való együttműködésről is. xvi

Az ellenállás egyik vezetője volt Mikó Zoltán vezérkari százados is. Wallenberg számos alkalommal vette igénybe Mikó szolgálatait, többek között a svéd házakba történő élelem beszerzésében és szállításában is.xvii 1944 karácsonyán Mikót égetően sürgős dologra kérte fel Wallenberg. Addigra Budapestet már körülvette a Vörös Hadsereg és az ostrom elkerülhetetlennek látszott. Wallenberg segítséget kért a követség által tárolt értékek és papírok biztonságos helyre történő azonnali elszállítására. A papírok között voltak többek között azok a dokumentumok, amelyek a svéd követség közvetítésével a magyar és az angol parlament közti titkos tárgyalásokról számoltak be. xviii

A svéd követségnek már előzőleg is voltak bérelt biztonsági páncélszekrényei a Magyar Nemzeti Bank pincéjében, amelyek a Magyar Hadsereg által őrizve, tűz- és bombabiztosnak is bizonyultak. Más követség is használta ezeket értéktárgyaik és bizalmas dokumentumaik tárolására. Mire Mikó a követséghez érkezett, az iratok már az autóban voltak. Wallenberg és Mikó egy másik gépkocsiban a teherautó előtt hajtottak és amint az iratok a bankban biztonságba lettek helyezve, útjaik elváltak egymástól. xix

A szovjet megszállás

Amikor 1945. január közepén a németek föladták Pestet, nem volt idejük arra, hogy akármilyen értéket is magukkal vigyenek. Az oroszok feltörték a bankokat és minden különösebb probléma nélkül felrobbantották a biztonsági páncélszekrényeket is. Pár nappal ezután tartóztatták le Raoul Wallenberget, Varga Bélát, Mikó századost és segédjét, Bondor Miklós főhadnagyot is.

Varga Bélát Kispestre, a szovjet katonai börtönbe szállották, ahol az NKVD faggatta ki arról, hogy postosan mit is tud a katyini mészárlásokról. Az egyik jóindulatú tolmács oktatta ki Vargát arra, hogy ha életben akar maradni, vallja azt, hogy erről az esetről nincsenek értesülései. Ugyanis, a tolmács szerint Sztálin külön utasítására, „minden személyt, akinek bármi tudomása van Katyinról, ki kell irtani”xx.

Az NKVD Bondor Miklós főhadnagyot 1945. február 13-án tartóztatta le, pár nappal azután, hogy sikerült annak elszöknie a Gestapó fogságából. Saját vallomása szerint a két szervezet kihallgatása között csak annyi volt a különbség, hogy amíg a Gestapó őt Mikó kapitánnyal való kapcsolatáról faggatta, akit ők hazaárulónak tartottak, mert Budapestet akarta a teljes lerombolástól megvédeni; addig az NKVD Bondort a Mikó és Wallenberg közötti kapcsolatról vallatta. Bondor csak annyit mondott, hogy tudtával Mikó csupán élelem- és gyógyszerszerzésben és annak a szállításában segédkezett Wallenbergnek, és Bondor a felpakolt teherautóknak csupán a fegyveres őrségét látta el, amíg azok a védett házakhoz nem értek el. De a kihallgatókat csupán a „dokumentumok” érdekelték, amire Bondor nem tudott kielégítő választ adni. Egy alkalommal közvetlenül is neki lett szögezve a kérdés: pontosan mit tud Katyinról. Bondor válasza, hogy ő a németeket tartja felelősnek a kivégzésekért, és hogy azok próbálják az atrocitásokat az oroszokra kenni, – ez valószínűleg az életét mentette meg. Ezek után legalább egy fél tucat fényképet nyomtak az orra alá és követelték, hogy nevezze meg, kiket ábrázol. Amikor Bondor kijelentette, hogy életében nem találkozott egyikkel sem, akkor a kihallgatók megnevezték őket. Mindegyiknek lengyel hangzású neve volt. Viszont az oroszok soha nem világosították fel Bondort arról, hogy szerintük mi lehet a kapcsolat a lengyelek, Mikó és Wallenberg között. Bondor emiatt meg volt róla győződve, hogy az oroszok azt hitték, Wallenberg egy kém volt, és mind Mikó, mind Bondor az ő bűntársai voltak.

Mikó százados és Bondor főhadnagy tárgyalására 1945. július 9-én került sor a romániai Konstanza (Constanţa) nevű városban. Mindkettőjüket golyó általi halálra ítélték kémek kiképzésével vádolva őket, akik „ártatlan, jóindulatú embereket tévesztettek meg és akartak felhasználni a szovjet hadsereg feltartóztatására.” Ítélethirdetés után elvezették őket a halálra ítéltek cellájába, ahol Mikó elmondta Bondornak Wallenbergnek a katyini dokumentumokkal való kapcsolatát. Mikó szerint Wallenberg komolyan hitt abban, hogy az amerikaiak meg fogják őt menteni az oroszoktól.

Hasonlóságok Wallenberg és Mikó eltűnése között

Wallenberg és Mikó sorsa között igen sok a párhuzam. Eredetileg mindketten a lakosság érdekében és saját akaratukból vették fel a kapcsolatot a Budapestet ostromló szovjet parancsnoksággal.

Wallenberg 1945. január 17-én indult el Budapestről, az ideiglenes magyar országgyűlés városába, Debrecenbe, hogy Malinovszkij marsallal, a szovjet megszálló csapatok főparancsnokával megtárgyalja a svéd követség által kidolgozott tervet a budapesti gettókat túlélő zsidók megsegítésére.xxi

Mikó 1945. január végén Vörös János, a magyar honvédelmi miniszter, felkérésére indult el a szovjet csapatokhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest kapitulációjáról, lehetőleg elkerülve azt a teljes pusztítást, amit a németekkel szimpatizáló magyar csapatok ellenállása váltott ki.

Mindkét esetben az egyéneket letartóztatták és sorsuk utána ismeretlen lett.

Wallenberg fogadtatása a szovjet parancsnokságon igen hézagos. Annyi még tudunk, hogy a budapesti szovjet parancsnokságon barátságosan és közreműködően bántak vele, és engedélyt kapott a város elhagyására is, hogy Malinovszkij marsallal találkozhasson. A következő információ Wallenbergről már Moszkvából érkezik, ahol udvarias fogadtatás részeként körbeviszik megmutatni neki Moszkva turista nevezetességeit is. Utána, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, letartóztatják és a hírhedt Ljubjanka börtönbe szállítják.xxii

Mikót szintén a legnagyobb szívélyességgel fogadják és majdnem egy hétig még készségesen kikérik véleményét a magyar hadsereg akkori körülményeiről is. Azután minden teketória nélkül letartóztatják őt is.

Wallenberg, még mielőtt Mikó a szovjet katonai parancsnokságon jelentkezett volna, már 1945. január 17-én szovjet fogságban volt. Ez elegendő idő lehetett arra, hogy a szovjetek információkat szerezzenek mind Wallenbergtől, mind az elfogott lengyel tisztektől Mikó szerepéről, az iratok elhelyezésének segítésében a Nemzeti Bank pincéjében. Mikó már az NKVD őrizetében volt, amikor egy detektívcsoport a lakására ment és őszintén meg voltak lepődve, amikor közölték velük, Mikó már jelentkezett a szovjet parancsnokságon. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy ez a csoport már megkezdte a nyomozást a Wallenberg és Mikó közötti kapcsolat felderítésére.

A szovjetek mind Wallenberg, mind Mikó ügyében kategorikusan megtagadtak minden információt. Wallenberg esetében a nemzetközi nyomás sem működött. Csak Gorbacsov hatalomra kerülése után vallották be, hogy Wallenberg eltűnéséért ők a felelősek, de még ezek után sem adtak erre elfogadható magyarázatot. Mikó esetében a szovjetek 1990-ig tagadták, hogy ő valaha is a fogságukban lett volna. Ez igen meglepő volt, miután Mikó a magyar honvédelmi miniszter felkérésére indult el tárgyalásokat folytatni a szovjet csapatok vezetőivel, és Mikó kapitány legközelebbi rokonai és barátai is tudták, hogy Mikó 1945. január utolsó napjaiban jelentkezett a Szovjet Parancsnokságon.

Folyamatos hamis propaganda Wallenberg sorsáról és a katyini tömeggyilkosságról

Wallenberg esetében a szovjetek közel 55 éven át folytatták hamis propagandájukat. Sztálin idejében a félrevezetések négy, egymásnak ellentétes verzióban lettek tálalva.

Először a Kreml ugyan elismerte, hogy Wallenberg szovjet fennhatóság alatt áll, de azt már tagadta, hogy a svéd diplomatát elrabolták és a ljubjankai börtönben tartják fogságban.

Két évvel később a szovjetek kategorikusan kijelentették, hogy a szovjet hatóságoknak semmiféle tudomása nincs Wallenbergről.

A harmadik változat egy évtizeddel későbbi, Hruscsov idejéből származik, amikor is a szovjetek elismerik, hogy Wallenberg a ljubjankai börtönben volt, ahol valószínűleg szívtrombózisban halt meg, még 1947-ben. Ehhez a változathoz majdnem 25 éven keresztül ragaszkodtak, amikor is ezt a gorbacsovi felmelegedés alatt felváltotta a negyedik változat: Wallenberg meghalt, de halálának részletei ismeretlenek.xxiii

Ugyan az orosz kormány 1992-ben kiadott olyan dokumentumokat, amelyik beismeri, hogy a szovjet vezetőség és az NKVD voltak felelősek a katyini mészárlásokért, de ennek a tagadása hosszú évekkel ezután is folyamatban volt. Például, még 1998 nyarán a washingtoni Ronald Reagan épületben, egy USA által szponzorált, az orosz Katonai Múzeum által kölcsönadott Második Világháborús Fényképek kiállításán, az egyik orosz program szerint a lengyel tisztek katyini meggyilkolásáért változatlanul a németeket és nem az NKVD-t tartották felelősnek. xxiv

És amíg a lengyel parlament egy csoportja azon igyekezett, hogy kicsikarjon egy elismerést az orosz kormánytól, amiben az elismerné részvételét ebben a tömeggyilkosságban, 1998 őszén Jurij Csajka, az orosz kormány által kinevezett biztos levéllel fordult a lengyel igazságminiszterhez, és követelte, hogy hozzanak létre egy vizsgálóbizottságot, ami felderítené azon orosz katonák halálának okát, akik 1919/20-ban az orosz-lengyel háborúban estek lengyel fogságba. A levél szerint legalább 83500 orosz hadifogoly halt meg embertelen állapotok miatt lengyel koncentrációs táborokban. Az 1990-es évek elején az a hír terjedt el Varsóban, hogy Gorbacsov adott ki utasítást beosztottjainak, amely szerint olyan adatokat találjanak, amivel a katyini eseményeket ellensúlyozhatják. A lengyelek ugyan tiltakoztak a gyanúsítások ellen, de egyúttal kijelentették, hogy hajlandók lennének egy közös bizottságot létrehozni, amelyik mind a lengyel, mind az orosz levéltárakban korlátlanul kutathatna további információkért. Az ajánlat kategorikusan vissza lett utasítva. xxv

Miért volt fontos a szovjeteknek, hogy a katyini atrocitásban való részvételüket titokban tartsák?

Az incidens egy maradandó politikai következménnyel járó, az emberiség ellen elkövetett bűnügynek számit. A lengyel foglyok tömeges kivégzése a második világháborúban nem a csaták hevében történt, hanem bizonyíthatóan egy hidegvérrel elkövetett politikai gyilkosság volt. Az áldozatok, 1939 szeptemberében a szovjet Vörös Hadsereg által, Lengyelország keleti részének lerohanása közben elfogott lengyel tisztek, katonák, és civilek voltak. Igazából ezek a lengyel katonák nem is számíthattak hadifogolynak, mert a Szovjetunió nem üzent háborút Lengyelországnak és a lengyel katonai parancsnokság parancsba adta, hogy ne vegyék fel a harcot a szovjetekkel. A közel 15 ezer lengyel tiszt kivégzése egy nemzet vezetőrétegének szisztematikus kiirtásának számit és az megfelel a genocídiumxxvi, azaz a népirtás fogalmának.

A Szovjetunió soha nem lett hivatalosan elitélve a katyini mészárlások miatt. A Szovjetunió több mint 50 évig tagadta felelősségét ez ügyben. A katyini mészárlásért a németek lettek okolva, és ezt mind a Szovjetunió, mind a nyugati hatalmak is, náciellenes propagandának használták fel. Katyin tiltott téma volt mind a háború utáni Lengyelországban, mind a szovjetek által ellenőrzés alatt tartott mindegyik országban. Cenzorok töröltek ki minden erre vonatkozó adatot, és még említése is komoly következményeket vont maga után.

1945-ben, Wallenberg eltűnése idejében a szovjetek mindent elkövettek annak érdekében, hogy erről az ügyről eltereljék magukról a figyelmet, olyan mértékben, hogy Sztálin külön utasítására, mindenkit, akinek tudomása van az igazságról, el kell tenni láb alól. A bizalmatlan és paranoid sztálini szovjet vezetés szempontjából az 1940-ben történt katyini erdőben elkövetett tömegmészárlás felelősségének eltusolása érdekében teljesen jogosultnak tartotta Wallenberg kivégzését. Így lett Wallenberg a katyini tömeggyilkosság utolsó áldozata.

***

Wallenberg – forrásmunkák

i.  “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

ii. “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

iii. Edward J. Rozek, Allied Wartime Diplomacy: A Pattern in Poland (New York: John Wiley & Sons, 1958), 34. By invading Poland, the Soviets violated their 1932 non-aggression pact with Poland (which had been extended to 31 December 1945), as well as the 1929 Treaty of Paris, outlawing war, which they had signed. Ibid., 18-9, 35.

iv. Robert Conquest, historian, U.S. State Department Soviet affairs strategic analyst, interviewed by Louis R. Coatney, 18 June 1992.

v. “Katyn Massacre,” Encyclopaedia Britannica” (on-line)

vi. Janusz K. Zawodny, Death in the Forest: The Story of the Katyn Forest Massacre, (Notre Dame IN: University of Notre Dame, 1962). Pg.15.

vii.  Christopher Andrew & Oleg Gordievsky, KGB: The Inside Story, pg. 270, 273

viii. John Flournoy Montgomery, American Ambassador to Hungary,: Hungary, The Unwilling Satellite

ix. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

x. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

xi. Per Anger, The Jewish student centre online resource http://fcit.usf.edu/holocaust/People/Rescuer.htm

xii. David E. Murphy, Sergei A. Kondrashin, and George Bailey, Battleground Berlin: CIA vs. KGB in the Cold War (New Haven: Yale University Press, 1997), p. 4.

xiii. On July 29, 1944, in a report to his government Raoul Wallenberg wrote: “Horthy’s position is illustrated by the very real fact that the deportations were cancelled per his order, but also by a number of smaller interventions. Among them, two verified instances of trains loaded with prisoners being ordered to turn back just before reaching the border. That Horthy’s power is a factor to be reckoned with is shown by the fact that while the above- mentioned trainload of intellectuals was sent across the border, the entire Jewish Council was detained by the Gestapo, so that they would not be able to report the matter to the head of state, who was judged to have enough power to order the train to turn back.” (U.S. Holocaust Museum: Raoul Wallenberg: Letters and Dispatches 1924-1944; New York: Arcade, 1995, p. 241.)

xiv. Elenore Lester and Frederick E. Werbell, “The Lost Hero of the Holocaust.: The Search for Sweden’s Raoul Wallenberg,”

xv.Vilmos Bondor, The Mikó Puzzle. (A Mikó-rejtély) 1995. Puski., ISBN 963-8256-65-6. Pg.37.

xvi. “Evidence that Raoul Wallenberg was a U.S. espionage asset.” U.S. News Online, 13 May 1996.

xvii. Bondor, pg. 37

xviii. Bondor, pg.159.

ixx. Bondor, pg. 73.

xx. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. pg. 363.)

xxi. John Bierman, Righteous Gentile: The Story of Raoul Wallenberg, Missing Hero of the Holocaust (New York: Viking Press, 1981), pp. 117-19.

xxii. Maria Ember, Wallenberg Elrablása, (The Kidnapping of Wallenberg), Budapesti Negyed 8.(1995/2)

xxiii. The Wallenberg Mystery: Fifty-five Years Later http://www.ajc.org/site/c.ijITI2PHKoG/b.848905/k.1BFE/The_Wallenberg_Mystery_Fiftyfive_Years_Later/apps/nl/newsletter3.asp

xxiv. See Benjamin J. Stein, “Can We Talk?” American Spectator, November 1998, p. 66.

xxv. Zdzislaw M. Rurarz, former Polish ambassador to Japan, who was granted asylum in the U.S. in 1981. “Soviets Murder Truth in Memorial to Katyn Massacre.” Wall Street Journal, 6 January 1989, p. A10: 3

xxvi. “Genocide – 1) the use of deliberate systematic measures (as killing, bodily or mental injury, unliveable conditions, prevention of births) calculated to bring about the extermination of a racial, political, or cultural group or to destroy the language, religion, or culture of a group . . . .” Webster’s Third New International Dictionary of the English Language, Unabridged, (Springfield MA: Merriam-Webster, 1986.)

Kiket végeztek ki a svéd diplomata halálára hivatkozva?

A második világháború után fantasztikus kombinációk, híresztelések kaptak lábra – világlapok, a korabeli magyarországi média is könyvtárakat megtöltő mennyiségű írások tömegével árasztották el a nyilvánosságot – ezeknek a híreknek, álhíreknek egyetlen céljuk volt: fényt deríteni a svéd diplomata, a követségi titkár, Raoul Wallenberg eltűnésének körülményeire és feltételezett gyilkosainak kilétére…

Mint ismeretes, Wallenberg és a szövetséges titkoszolgálatok meg nem nevezett munkatársai emberfeletti küzdelmet vívtak a magyarországi hungarista állam és az országot megszállás alatt tartott német katonai egységek vezetőivel annak érdekében, hogy minél több zsidó honfitársunkat megmentsék az elhurcolástól, a tömeges kivégzésektől. A diplomata – közeli munkatársainak emlékiratai szerint – 1945. január 13.-án (néhány közzétett vallomás alapján, január 17-én) tűnt el, s mert a háború után a Népbíróság László Dezső tanácsa előtt tett vallomásokat 1948 óta sem hozták nyilvánosságra, immár több mint fél évszázada folyik a találgatás, hogy kik és hol végeztek vele… egyáltalán: gyilkosság áldozata lett-e Raoul Wallenberg?

A Népbíróságot – összhangban szövetséges hatalmak jaltai és a londoni megállapodásaival – 1945-ben hozták létre azzal, hogy ítéleteikkel felelősségre vonják a második világháború idején elkövetett háborús és népellenes bűnök elkövetőit, éppenúgy mint a Harmadik Birodalomban, ahol a feltétel nélküli fegyverletétel első óráitól működtek a népbíróságok, Volksgerichthof elnevezéssel. – Magyarországon a kész, hivatalosan megszövegezett rendeletet 1945. február 5-én bocsátották ki, 81/1945. M. E megjelölésel. A Budapesti Népbíróság elődje, a Néptörvényszéknek nevezett testület dr. Major Ákos (az 1990 előtti évtizedek híres színművészének, Major Tamás a fivére) vezetésével már január 30.-tól ítéleteket hozott az elfogott – népellenes bűnök elkövetésével vádolt – személyek ügyében.

1948 októberében állították bíróság elé Dési-Dregán Miklóst, akit 13 háborús bűnös társaságában azzal is vádolták, hogy ő adott parancsot a budai városrész II. kerületében tevékenykedő nyilaskeresztes osztagának, a rettegett Bakonyvölgyi-csapatnak, Wallenberg felkutatására és a helyszínen történő kivégzésére.

A népbírósági akták Dési-Dregán Miklós borbély, a nyilasház körzetvezető helyettes parancsnoka ügyében egyebek mellett az alábbiakban idézett tanúvallomást tartalmazzák:

„Amikor a nyilas banditák fogságában voltam, kihallgatás közben és rabságom idején állandóan láttam ezt az embert, akiről akkoriban azt mondták nekem, hogy „Hegyi”-nek hívják. – Azóta is Hegyi néven élt emlékezetemben. – De itt, a tárgyalás folyamán meggyőződhettem arról, hogy tévesen tájékoztattak akkoriban, mert nem Hegyinek, hanem Dési-Dregánnak hívják… Nem tévedek, mert heteken át láttam intézkedni, gyilkosságra parancsot adni. – 1945. január 13.-án kihallgatáson voltam ennek az embernek a szobájában, amikor behívatta a hírhedt Bakonyvölgyi-osztag pribékjeit és szétosztott közöttük két-két sokszorosított fényképet. Bakonyvölgyi megkérdezte tőle, ki ez az ember?…

Dési-Dregán ekkor kioktatta őket, hogy ’a fénykép a nyomorult Wallenberget ábrázolja, aki menti a zsidókat’. A másik kép Wallenberg autójának a fényképe volt. A körzetvezető helyettes parancsnok utasítást adott, hogy ha az autót meglátják, állítsák meg, és a benne űlő Wallenberget rögtön lőjék agyon. A pártszolgálatosok tudomásul vették a parancsot és szétszéledtek…”

Dr. László Dezső tanácselnök ezután tényként állapította meg a vádlott bűnösségét. Az ítélet indoklásában – melyet 1948. október 23.-án hirdettek ki – a Népbíróság, Raoul Wallenberg közeli munkatársainak tanúvallomásaira is (!) hivatkozva, hangsúlyozta ki: „nyílvánvalónak tartja, hogy Dési-Dregán kiadott parancsa alapján a nemes lelkű, hősi bátorságú emberbarát ez alkalommal a nyilas orgyilkosok áldozata lett”.

Lévai Jenő, a korszak ismert szakértője, illetve Palásti László újságíró könyvet, riportokat írtak Wallenbergről, a svéd diplomata feltételezhető gyilkosaival folytatott beszélgetéseikről, nyomozásaik egyes állomásairól – de sok-sok más kutatóhoz hasonlóan legfeljebb addig jutottak el, hogy a pesti városrész felszabadulása után Wallenberg Budára akart átmenni, tárgyalásokat kezdeményezve a nyilasok vezetőivel annak érdekében, hogy az ott bújkáló üldözöttek egy részét megmenthesse.

Raoul Wallenberg jó néhány személlyel beszélt, kérve őket: csónakon vigyék át őt a Duna másik partjára, a még mindig ostrom alatt álló budai városrészbe… Tervezett debreceni útja előtt – nem törődve az életveszéllyel – átkelt a Dunán… a bírósági irattári dossziék legalábbis ezt a verziót ismételgették, mindinkább homályosabbá téve az eltűnt személy sorsát.

A Ljubjankában vagy a Lefertovo börtönben tartották fogva? Valamelyik Moszkva melletti börtönben végeztek vele?

Vagy talán a szovjet gulagok valamelyik táborának hótemetője lett utolsó állomása Wallenbergnek?

E találgatások most már az idők végtelenségéig folytatódhatnak. A hótemetők e táborok kellékei voltak. Az elítéltek neveit nyírfakéregre írták tintaceruzával. Amikor meghaltak (éhen vagy a bántalmazások következtében) és földi maradványaikat nem lehetett a kőkeménységű földbe ásni, a holttesteket hókupacok alá temették névtelenül – a nyírfakérget pedig, melyen az elhúnyt neve szerepelt, egyszerűen eltörte a láger parancsnoka vagy valamelyik „blatnik”, ahogy a gulágokon a kápókat nevezték…

A világ mindeddig nem szerzett adatokat, leírást, minden kétséget kizárva, haláláról. Képünkön a moszkvai levéltárban lévő „APX. N – 0757” jelzetű Wallenberg-dosszié, melyen az 1947-es évszám is szerepel – tehát abban az évben még életben volt.

A Budapesti Népbíróság Dési-Dregán Miklós, Tuboly Miklós, Gaál György, Hajgató Lajos, Hellinger Antal, Gáncsos Zoltán és Dunkel Károly esetében Raoul Wallenberg meggyilkolásának tényét állapította meg társtettesi minőségben – mindegyiküket halálra ítélve. Az elítélteket, a Markó utca 27. szám alatt lévő bírósági épület udvarán végezték ki 1948. december 21-én, holttesteiket a rákoskeresztúri köztemető 298-as számmal ellátott tömegsírba temették. Dési-Dregán Miklósné halálos ítéletét 1949. március 23.-án hajtották végre.

Való igaz, a budai Németvölgyi út 5 számú házban lévő nyilas pártszolgálatosok és az SS-katonák még 1944. december 28-án a pesti városrész VII. kerületi Bethlen Gábor téren lévő zsidó kórházat támadták meg, majd december 31-én a budai Maros és Városmajor utcai zsidó kórházakat, később, 1945. január 14-én a Városmajor utcai klinikát – összesen mintegy 500 személyt meggyilkolva – de a svéd diplomatával még csak nem is találkoztak…

Wallenberg meggyilkolásának mítoszát egy Müller Károly nevű személy (könyvkiadó, könyvkereskedő) útján, közreműködésével, bíróság előtt tett tanúvallomásával terjesztették – jutalma a Kádár-rendszerben a Bartók Béla utcai (korábban a Müller család tulajdonában lévő) műszaki antikvárium boltvezetői beosztása lett.

A történelmi ködöt sűrűbbé téve, az elmúlt évek nyilvánosságra hozták Willy Rödel német diplomata nyilatkozatát, miszerint ő 1945-1947 között a Lefertovo börtönben cellatársa volt a svéd zsidómentőnek… elmondása szerint Wallenberggel jól bántak a szovjet hatóságok, hiszen fontos politikai fogolynak számított.

A hiány miért nem része az állami bűnözésnek?

Miután a Szovjetunió felbomlott és az orosz állambiztonsági szervek – elsősorban a svéd kormány kérésének eleget téve – néhány részletet közöltek a diplomata 1945. január 17-én történt magyarországi letartóztatásáról és később a moszkvai börtönök egyikébe történt szállításáról, továbbá az 1947. július 17-én („szívroham miatt”) bekövetkezett haláláról. Egyéb információkat a moszkvai politikusok azóta sem közöltek Wallenbergről. Annak ellenére sem, hogy először 1962-ben, egy nemzetközi konferencia szünetében folytatott beszélgetés alkalmával elhangzott, hogy a “svéd hírszerzőt”, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal volt munkatársát egy elmegyógyintézetben ápolják… majd később olyan hírek is megjelentek a nyugat-európai hírközlő lapokban, hogy még a hetvenes, sőt, a nyolcvanas évek elején is élt – de bizonyítékokkal senki sem tudott szolgálni sorsáról.

Bár a második világháború befejezését követő években először a Néptörvényszék, majd később a Népbíróság nagy hányadában igazságos ítéleteket mondott ki a háborús és népellenes bűnösök tekintetében – Raoul Wallenberg esetében ezek a bíróságok (talán nem is véletlenül) cinkosává lettek az országot megszállás alatt tartó Szovjet Hadseregnek és a Szovjetunió titkosszolgálatának.

Kenedi János tette fel a napjainkig is megválaszolatlan kérdéseit az Élet és Irodalom hasábjain „Egy kiállítás hiányzó képei” című cikksorozatában, többek között azt is, hogy „A hiány miért nem része az állami bűnözésnek?” – Például a néptörvényszéki, népbírósági testületek tevékenységét tettenérhető hiányossággal ismertető iskolai tananyagok tekintetében? Az általam leírtakra vonatkoztatva: miért hallgat történetírásunk arról (még 2012-ben, a svéd diplomata születésének 100. évfordulóján is!), hogy 1948-ban Magyarországon embereket végeztek ki Wallenberg megölésének vádjával?

Szemenyei-Kiss Tamás

Országos Széchényi Könyvtár

Bibliotheca Nationalis Hungariae

Kézirattár, fond 567 jelzetű gyűjtemény felhasználásával

A háború megindulásakor, – amikor a villámgyőzelmek néhány napon belül bekövetkeztek, már a második napon nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael legyőzi az ellene fordult arab hadseregeket,- már jóformán az emberek 90%-nak a szimpátiája Izrael oldalán volt. Bár a hivatalos propaganda, – különösen a szovjet, – egyoldalúan az arab oldalt támogatta, de mindenki tudta, hogy az agressziót az arabok és Nasszer követte el és Izrael önvédelemből, a halálos veszedelemből igyekezett kiszabadulni. Azon kívül, eddig a zsidókról az volt elterjedve, hogy kereskedők, puhány emberek, és amikor azok most ilyen keményen és katonai fellépéssel, szinte a német katonai gépezethez hasonlóan vették át a villámháború taktikáját, csodálattal szemlélték az emberek, még azok is, akik nem egészen értették, hogy pontosan miről is van szó.

Ezt tapasztaltam például Solymáron, ahol a Svábok közismerten antiszemiták voltak. Én akkoriban, mint beosztott kistisztviselő a Solymári műanyagipari vállalatnál dolgoztam, ami akkoriban legalább ezer embert foglalkoztatott három műszakban. Ezekben a napokban szinte nem volt olyan ember az üzemben, aki ne Izrael győzelméért szurkolt volna. Például amikor benyitottam egy műhelybe, ahol éppen tízóraira összecsődült emberek ültek a padokon, az egyik sváb művezető tartott előadást a „sin bétről” azaz az Izraeli titkosszolgálatról.

„Ez a titkos szolgálat olyan jól működött és olyan jó felderítése volt, hogy a levegőben levő egyiptomi pilótákat név szerint szólították és bemondták, hogy hány gyereke van, és hogy kapatultáljon a gépből, mert a repülőteret lebombázták, és Őt meg akarják menteni. Mondhatnám Nektek fiuk, hogy a Gestapo az ipari tanuló lehetne ezekhez képest.”

Persze a háború kitörésének a másod vagy harmadnapján már többen is felkerestek és a véleményemről érdeklődtek. Tisztában voltam azzal, hogy ezek közül, bár valóban voltak olyanok is, akik csak a véleményemet akarták hallani erről a jelentős eseményről, de olyan is, aki az államvédelmisek számára vinné az információt, amit aztán a dossziémba el lehet majd helyezni. Mert persze az határozta meg mindig, hogy kit hogyan ítélnek meg, hogy milyen állást foglal el egy olyan kérdésben, amire a szovjetunió, no meg a magyar kormány is úgy reagált, hogy megszakította diplomáciai kapcsolatát Izraellel.

Bár az utóbbi években igen visszahúzódtam, különösen röviddel a szabadulásom után történt besúgás után, (amikor is egy rám állított „kolléga” miatt behívattak egy „barátságos beszélgetésre” a Fő utcába), de most úgy döntöttem, hogy ez egy olyan jellegű kérdés volt, amikor az ember az önmagára kényszerített öncenzúrát muszáj feloldania, mert az gombócként az ember torkában már fuldoklásra kényszeríti. Szóval azt mondtam magamnak, hogy a káderlapom nekem már ennél rosszabb nem lehet, és jobb, ha nyilvánosan is kijelentem álláspontomat, mert előbb-utóbb valahol úgyis elszólóm magamat.

Kifejtettem, hogy nézetem szerint Izrael igenis önvédelmi háborút folytat és Izraelnek van igaza, mert már csak akkor nyomta meg a hadigépezetet, miután már Nasszer tankjai is felvonultak a határon. Persze voltak olyanok, akik elítélték Izraelt, mint agresszort, mint például egyik ismerősöm is, aki szintén partizán volt 44-ben. Mondtam neki, ha példának okáért 44-ban négy nyilas pártszolgálatos kísér géppisztollyal ötven zsidót a Duna parton, ismert szándékkal, és esetleg van négy fasza gyerek a zsidók közül, akik azt gondolják, hogy úgyis elpusztulunk néhány perc múlva, nekiugranak a nyilasoknak, és kicsavarják a géppisztolyt a kezükből és belelövik a nyilasokat a Dunába, akkor ki az agresszor? A kisnyilasok, vagy a négy tökös zsidó srác?

Az ismerős persze azt mondta, hogy nem lehet így feltenni a kérdést, rosszul közelítem meg a dolgokat. Mondtam, én így teszem fel. Ami fasizmus volt 1944-ben, amikor az auschwitzi kemencékbe vitték a zsidókat, az 1967-ben, amikor a tengerbe akarják őket beszorítani, szintén az, és hogy most nem gyáva zsidókkal állnak szemben, hanem olyanokkal, akik az életükért harcolnak, azt csak üdvözölni lehet, hogy ilyen módón változott meg egy kis népnek az önvédelmi reflexe.

Persze igen sok józan gondolkodású is volt a partizán társak között. Az egyik, pl. akit a minisztériumi munkahelyén felkerestek azzal, hogy mint régi munkásmozgalmi ember jó példával járhatna elöl, ha Ö lenne az első felajánló, aki az „áldozatul esett arabok” számára önkéntesen felajánlana egy nagyobb összeget.

„Készséggel,” mondta. „Mi lenne, ha egy havi fizetésemet ajánlanám fel?”

„Óriási” örvendezett a felszólító.

„Viszont szeretnék egy záradékot írni hozzá, hogy mit kívánok ezért.”

„És mi lenne az?”

„Hogy ezt az összeget, én, mint régi partizán, felajánlom Egyiptomba, a Nasszer által kivégzett kommunisták özvegyei és árvái javára. „

Abban a pillanatban a gyűjtés leállt, miután igen sok helyen hasonlóak voltak a reagálások.

De életem egyik legmegrázóbb epizódja 1973-ban történt, három hónappal a Yom Kipurri háború kitörése előtt. A reggeli órákban munkahelyemre utazva felszálltam a 6-os villamosra. A villamoson egy magam korabeli, bőrkabátos, kackiás bajuszú férfi állt egy barátjával, akivel hangos beszélgetésbe kezdtek. A beszélgetésre azonnal felfigyeltem, mert sajátos témát ütöttek meg.

„Hát édes komám, tudod, a gyerek elvégezte a katonai iskolát és itt már teljesített szolgálatot a légierőnél, pilóta és egy különleges, speciális kiképzésen van, Moszkvában, két évre. Nem régen látogattam meg Őt, és rengeteg arab katona és pilóta kiképzése folyik az iskolákban és most jött el az idő, amikor a zsidó kérdést végképpen el fogják intézni. Mert meg kell neked mondanom, komám, hogy a történelem folyamán annak idején Titusz óriási hibát követett el Jeruzsálem elfoglalása és a templom lerombolása után, hogy nem az eredeti tervet hajtotta végre, a zsidók fizikai megsemmisítését, hanem a világban való szétszórását. A Hitler sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, mert nem csinált teljes tabula rázát, és meg kell mondani, hogy én voltam kint ebben az időben a fronton, és a Wermacht sem úgy teljesítette a feladatát, ahogy kellett volna. Az egyedüli igazi katonák ebben a háborúban az SS-ek voltak.”

Ez a beszélgetés rendkívüli hangerővel zajlott le, és én azt láttam, hogy az egész villamos dermedt csendben hallgatja, senki sem mer egy szót sem szólni. Énrajtam átvillant az, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a párt vagy a magyar kormány hivatalos Izrael elleni politikája, hanem kifejezetten büntetőjogilag is üldözendő antiszemita uszításnak vagyok tanúja.

Felvillant előttem a kép, amikor 1944 nyarán utaztam a miskolci villamoson, a német megszállás alatt, amikor a németek fiatal magyar suhancokat toboroztak az SS kötelékébe. Miskolcon is láttam már ilyen fiatalokat, akiknek a civil ruháján már ott volt a piros alapon a két villámszerű S-betű, a német SS-ek jelzése, akik italos állapotban randalíroztak, és zsidóztak, és belekötöttek emberekbe. Ezen a napon találkoztam egy ilyen fiúval a villamoson, és amikor elkezdett hőbörögni, hogy „Zsidóvérben fogok fürdeni”, az egyik megállóban dühömben megfogtam és a villamosról lerúgtam. Tettem ezt akkor, amikor az életem veszélyben forgott, mert illegalitásban voltam, de megtehettem, mert a zsebemben fegyver volt. 1944-ben meg mertem engedni magamnak azt a luxust, hogy egy fasisztát, egy szélsőséges antiszemitát lerúgjak a villamosról. Most viszont azt éreztem, hogy a szocializmusban, ahol büntetőjogilag elitélendő és erre vonatkozó törvények is vannak, én, Kopácsi Sándor nem tehetem azt, hogy beleszóljak, mert én, Kopácsi Sándor, ha bevisznek, mint ellenforradalmárt, én húzom a rövidebbet. Mert én lettem az az állampolgár, aki bármit csinál, abból csak kára lesz.

Fizikai rosszullét környékezett, amikor leszálltam a villamosról, és miután hazamentem, szinte zokogva meséltem el az esetet a feleségemnek. És ekkor mondtam azt a felségemnek, hogy ebből az országból el kell mennünk. Érdekes módón nem akkor telt be a pohár, amikor engem bántottak, vagy mellőztek, nem adták meg azt, ami nekem jár. Gondoltam, hogy ezzel még valahogy el lehet vegetálni, de ez az incidens rávilágított arra, hogy én itt egy ötöd rendű állampolgár sem vagyok, akit meg lehet verni akármikor, mindenképpen őneki van vége, és ö húzza a rövidebbet.

Ez volt az, amire azt mondtam a feleségemnek, hogy talán ez a magyar sors, talán szörnyű, de így igaz, a Himnusz szavaival: „Szertenézett, és nem lelé honját a hazában.”

„Szovjet gyártmányú fegyvereket láttam” – feleltem.

„Nem erre gondoltam. Nyugati gyártmányú fegyvert látott-e?”

„Igen. Német Mauser pisztolyokat.”

„Helyben vagyunk. Hol látta, kiknél és milyen mennyiségben?”

„Sashalmon, a szovjet parancsnokságon az engem letartóztató tábornokok derékszíján lógott, fatokban.”

„Maga viccel velem?” – kérdezte fenyegetően.

„Eszem ágában sincs” –feleltem nyugodtan.

„Itt van egy vallomás,” – és mutatta a fehér könyvet, – „amelyben Kecskés Ferenc azt vallja, hogy Győrben látta, hogy a nyugatról érkezett vöröskeresztes autókból fegyvereket raktak ki az ellenforradalmárok részére.”

Elolvasom az aláhúzott részt. Milyen szemérmesek, – gondolom – Kecskés Ferencnek nincs feltüntetve a foglalkozása. Most már bizonyára ÁVH-s alezredes az én régi diósgyőri marós szaktársam. Úgy látszik az Árpádsávos karszalag, elkötelezte őt a mindenkori hatalom kiszolgálására. Munkásmozgalmi embereket letartóztatni, vagy vérplazma helyett gépfegyvert látni – egyre megy. „Nem jártam Győrben.”- válaszoltam, majd hozzátettem, – ”Máshol nem láttak hasonlót?”

„Ne maga kérdezzen! Éppen azt keressük.”

De bármilyen szorgalmasak voltak nem tudtak még egy szemtanút produkálni.

1960 elején újabb kíváncsi látogatóm érkezett. Nagy ezredes három fényképet tett elém. „Kit ismer fel a képeken és mit csinált az illető az ellenforradalom alatt?”

Az első pillanatban felismertem az egyik honvéd alezredest, aki a Honvédelmi Minisztérium részéről összekötő tiszt volt a Nemzetőrség felé. Nézegettem a képeket és elgondolkoztam. Nem oszt és nem szoroz, ha felismerem. De akkor bevisznek napokra a Fő utcába, kezdődik az „Álljon a falhoz”. „Ne nézzen hátra.” „Szétrúgom a valagát, rohadt fasiszta.” Ebből már elég volt.

„Gondolja el, hogy nem civil ruha van rajta.”- segített a jóságos ezredes a gyenge emlékezetemnek.

„Megvan! Ezt felismerem!”- mutattam rá az egyik képre.

„Úgy van! Ki az illető, hol látta, mit csinált, milyen kapcsolata volt vele?”

„ A nevére már nem emlékszem, mert rengeteg embert ismertem és rossz a névmemóriám. De ezt az arcot ezer közül is felismerem. Ez az ember a Szirmabesenyői plébános, akivel 1955-ben Miskolcon a Mindszenti temetőben egy rokonom temetésén találkoztam.”

Kerekre nyílik az ezredes szeme. „Biztos ebben? Mondtam, hogy gondolja el, hogy nem civil, hanem valamilyen egyenruhában van.”

„Igaza van,” –bólogatok – „hiszen a katolikus papok öltözéke is bizonyos értelemben valamilyen formaruha, amely megkülönbözteti őket a civilektől.”

Hosszan nézett a szemembe mielőtt válaszolt,- „Menjen maga a bánatos picsába! Egyébként még találkozunk”, – tette hozzá fenyegetően.

Visszavezettek a korházba és többé börtönéveim alatt, nem háborgattak hasonló ügyekkel. Leírtak, mint alkalmatlan tanút.

De az államvédelmi vezetés mindent megpróbált, hogy a börtönben is olyan helyzetet teremtsenek, amivel öngyilkosságba tudnak zavarni, vagy valamilyen véletlen baleset áldozata lévén moshassák kezeiket.

Miután minden igyekezetük ellenére sem tudtak rám bizonyítani semmit az éhségsztrájkkal kapcsolatban, így más módszert választottak. Egy volt postarablót, Sziklai Lászlót tették a cellánkba, akit történetesen én fogattam el, testvérével együtt 1952 őszén.

Ehhez tudni kell, hogy a politikai foglyok és a köztörvényesek általában külön voltak választva. Azonban a Váci börtönben, a gombgyári részlegben, ami termelőüzem volt, a termelés biztosítására, a sztrájk után, a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe elhurcolt politikai rabok helyét csövesekkel kellett pótolniuk. Világos volt mindenki előtt, hogy a csövesek a politikaiakkal összekeverve már eleve vérre menő konfliktusok forrása. Ez eléggé ismert probléma a Gulág szigetcsoportból. Erre számítva raktak minket össze Sziklai Lacival is.

A Sziklai testvérek, keménykötésű, húsz év körüli fiatalok voltak, akik 1952 őszén több fegyveres bankrablást hajtottak végre a fővárosban, de egyik helyen sem jutottak komolyabb pénzösszeghez. Egy csendes utcában végre találtak maguknak egy postát, ahol rájuk mosolygott a szerencse. Fejükre húzott harisnyával, kezükben fából készített, de mesteri faragású pisztollyal kényszeríttették a postáskisasszonyt a pénzes zsák átadására. A zsákban csaknem százezer forintot találtak. Taxiba ugrottak, a sofőrt kitették és elszáguldottak a tetthelyről.

Rákosi magánkívül hívott fel. – „Tűrhetetlen, hogy szocialista fővárosunkban a dolgozók gengsztertámadásoknak legyenek kitéve, mintha Chicagóban lennénk. Nyolc órát adok, hogy kézre kerítse a bűnözőket, vagy… nagy bajok lesznek.

Úttorlaszokat állítattam minden Budapestről kivezető útra. A pest-hidegkúti sorompónál a rendőr meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő taxit. A taxi átrohant a sorompón. Az egyik rendőr pisztolyából tüzet nyitott és eltalálta az autó kerekét. Az egyik testvér kiugrott a kocsiból és bemenekült az erdőbe. A másik, a karamboltól félájultan, a kocsiban maradt. Behozták a főkapitányságra az elrabolt postazsákkal együtt. A bizonyíték elegendő volt a beismeréshez, egyébként is a budapesti főkapitányság területén hivatalom elfoglalásától kezdve minden bántalmazást megtiltottam. Ebben az esetben kivételesen a kihallgatáson, ugyan a háttérben ülve, de én is jelen voltam. Bár Sziklai László pisztolya csak egy fából faragott replika volt, a postarablást mégis sikeresen elkövették vele. Mint kiderült, a két testvér az egyik nyíregyházi tanító fiai voltak, akiket a gimnázium elvégzése után nem vettek fel egyetemre a származásuk miatt. Vidéki viszonylatban, ugyanis ez a tanító, aki ezelőtt igazgató volt, a szocialista rendszerben kuláknak, azaz osztályidegennek minősült. A két fiú közül az egyik az orvosi, a másik meg a gyógyszerészi szakra jelentkezett, és elutasításuk után, végső elkeseredésükben akartak nyugatra szökni és a határőrök lefizetésére kellett nekik a pénz. Helyzetüket súlyosbította, hogy a nyugatra való szökés miatt követték el ezt a bűncselekményt.

Rákosi példás büntetésként az akasztást helyezte kilátásba a két fiúnak. Ezen megdöbbentem, mert szerintem ez a két fiatal, akinek a terve és életlehetősége, karrierje azért tört derékba, mert az édesapjuk nem jó helyre született, nem voltak megrögzött bűnözők. Hosszú vita után sikerült rábeszélnem Házi Árpádot, az akkori belügyminisztert, hogy próbálja megmenteni a két fiút. A Sziklai testvérek elkerülték a halálos ítéletet és húsz év börtönbüntetést, kaptak. A forradalom idején kiszabadultak. Azonnal nekivágtak a határnak, de azon kevesek közé tartoztak, akiket elfogtak és visszavittek a börtönbe.

Amikor Sziklai Laci belépett a terembe, rögtön felismert, és ellenségeskedés helyett a nyakamba borult és megölelt.

„De jó, hogy látlak,” mondta, de rögtön hozzátette, hogy „na persze nem annak örülök, hogy pont itt látlak. Sose fogom elfelejteni, amit értünk tettél. Nélküled Kopasz atyánk felkötetett volna”.

Egymás mellett feküdtünk és elmeséltük egymásnak történeteinket.

A tiltott határátlépés, és fegyverrel elkövetett rablás miatt félig meddig a Sziklai testvéreket politikainak tekintették és emiatt, amikor elfogták, minden különösebb eljárás helyett egyszerűen csak visszavitték őket a börtönbe. A novemberi napok elején egyszerűbb volt a régi büntetés folyamatosságára hivatkozni, mint bírósági eljárást indítani ellenük.

Sziklai Laci, mint borbély dolgozott a Váci börtönben, ami egy komoly presztízzsel járó beosztás volt a börtönön belül. Közelebb volt emiatt a fazékhoz, több levest is mértek számára. Egyúttal ezermester is volt, hangszereket készített, többek között egy kis zongorát is, és gólyos-csapágyakból kovácsolt olyan csodálatos borotvákat, meg késeket, amit a fegyőrök egy liter pálinkáért vásároltak tőle meg. Amúgy egy nagyon értelmes és vidám fickó is volt.

Egyik nap Dr. Soósnak, akit mi csak Dr. Mengeleként emlegettünk, a fülébe jutott Sziklai Laci üzleti tevékenykedése és fegyelmi eljárást indított ellene. Súlyosbította a dolgot, hogy Sziklai nem volt hajlandó elárulni az őrök nevét, akiknek a megbízásából készítette a késeket, tudván, hogy azokat is komoly büntetésbe részesítenének: a kötelékből való elbocsátást, esetleg még hadbíróság is fenyegette volna őket, amiért egy rabbal üzleteltek. Emiatt Sziklai 15 napi szigorítottat kapott, amit a börtönnyelv által Dóberdóként ismert, nedves földalatti zárkában, egy vékony pokróccal letakart szalmazsákon, töltött el. Egyik nap kenyér és víz, a másik napon fél adag élelem. A börtönkörülmények között amúgy sem különösen jól táplált raboknál egy-egy ilyen fegyelmi 10-12 kg-os súlyvesztést garantált, amit aztán börtönviszonylatban nehezen, vagy egy év alatt lehet csak visszaszerezni.

Nekem volt egy régi, a rendőrségen szolgáló beosztottam, aki átkerült a börtönőrséghez. Neki mondtam el, hogy egy jó barátom került a fegyelmi zárkába és szeretnék neki valahogy segíteni. Ez éppen a hivatalosan engedélyezett féléves 3 kg-os csomag érkezésekor történt, és többek között Laci is megkapta az övét. Mondta, hogy távollétében együk meg, nehogy megromoljon. Volt rendöröm egy kis vonakodás után hajlandó volt velem jönni a rabnyelven hívott „diétás napokon”, amikor Laci csak egy szelet kenyeret és egy kancsó vizet kapott. Én, mint a börtön ruharaktárosa, a tiszta ruhába tekertem a kolbászt, kenyeret, szalonnát, süteményt, meg dohányt. Miután ezen a zárkán dohányozni sem lehetett, amíg Laci elfogyasztotta az ennivalót és elszívta a cigarettáját, addig az őr szóval tartotta kollégáját. Amikor két hét múlva Laci visszatért a fegyelmiből, Dr. Mengele elé került, akinek hivatali kötelessége közé tartozott, hogy a büntetését letöltött rab súlyát lemérve bejegyezze a súly vesztességet. Nagy fejcsóválva vette tudomásul a különleges esetet, amiről talán még tanulmányt is lehetne írni, mert akárhogy is konzultáltunk jobbra-balra, alig tudtunk a mérlegről egy fél kg-ot lecsalni.

Ezzel persze tovább erősödött barátságunk Sziklai Lacival, akinek jóindulatára később is számíthattam.

De Dr. Mengelének még volt néhány ötlete, hogy miként lehetne engem kikészíteni. Egyik nap egy Pillok nevű ÁVH-s őrnagy közölte velem, hogy én egy piszkos ellenforradalmár vagyok, akit még régi mozgalmi múlttal rendelkező édesapja is nyilvánosan megtagadott. Nem reagáltam rá egy szóval sem, pedig zsebemben volt a két nappal ezelőtt érkezett levél, amelyben az egész család, így édesapám is, egy jó pár sorban melegen üdvözölt. Másnap közöltem Dr. Soós századossal, hogy parancsnoki kihallgatást kérek, hogy panaszt tegyek egy előző napi ügyben, amikor bűncselekményt követtek el velem szemben. Higgadtan soroltam az okokat:

„Törvénytelen kínzás hatósági személy jelenlétében és közreműködésével egy előttem ismeretlen civil személy részéről. Hamis hír keltésével a lelki terror alkalmazása még csak nem is vallomás kicsikarása, hanem szórakozás, elferdült lelki kéjelgés céljából.”

Dr. Soós majdnem sírva kért tőlem bocsánatot és kérve kért, hogy ne tegyem meg ezt vele. Lépésről lépésre hagytam magam megpuhítani, és hajlandó voltam a végén elállni kihallgatási kérelmemtől. Alig telt el másfél óra, amikor a parancsnokságra hivattak és a nevelőtiszthez, Czeba őrnagyhoz kísértek.

„Van valami panasza vagy problémája” kérdezte.

„Nekem semmi.” – mondtam én.

„Nem érte önt az utóbbi időben valami sérelem?”

”Tudtommal nem.”

„Márpedig itt fekszik előttem egy jelentés, hogy nem a börtön állományába tartozó személy a büntető intézet szabályával ellentétes, meg nem engedett atrocitást követett el önnel szemben.” Az őrség több tagja is hallotta Soós századossal való beszélgetésemet és sürgősen „törlesztettek” valamit múltbeli sérelemiekért. A parancsnokságnak sem az én kálváriám bántotta az igazságérzetét. Az ÁVH-s tisztek, áttétesen az elhárítók elleni gyűlölet most tápot kapott egy baklövéssel, amikor egyenlítési alkalom kínálkozott.

A szó szerinti idézet után nem sok értelme volt a további tagadásnak. Pillok ÁVH-s őrnagyot kitiltották és Mengele is kapott egy fricskát, ami ha lehet, még bizalmatlanabbá tette a börtönőr beosztottjaival szemben. Az ilyen jellegű torzsalkodás a rabok számára előnyös, mert mindig adott egy kis kaput az enyhítésre, és hallgatólagos szövetséget kaptunk az őrség egy részétől.

Sajtó alá rendezte Gelbergerné Kopácsi Judith

Az „ellenforradalom értelmi szerzőjével” szemben a gyakorlati végrehajtás azonban sajátosan zajlott le. A korház parancsnoka, Dr. Soós Zoltán belügyvédelmi orvos százados volt, (azelőtt ÁVH orvos), aki szinte üldözési mániát kapott a forradalom alatt. Saját elmondása szerint félelmében kiugrott a felkelők elől az első emeleti ablakon. Lábát törte és a felkelők hordágyon vitték be a korházba. A rabok dr. Mengele néven emlegették maguk között. Dérinek külön zárkát biztosított, hogy nyugodtan dolgozhasson. Adott mellé egy másik rabot „társnak”, aki a zárkát is kitakarította. Ez a Jóska nevű társ, „véletlenségből” egy kegyelmi útón életfogytiglanra ítélt keretlegény volt, aki élvezettel mesélte Dérinek, hogyan és hány zsidót irtott ki. Hetenként kétszer-háromszor felpofozta Dérit, hogy ki ne jöjjön a keretlegényi gyakorlatból. A megfélemlítés olyan mérvű volt, hogy Déri, aki kilencévi börtönbüntetést kapott, már csak akkor mert szólni, amikor úgy érezte, egy út maradt számára: az öngyilkosság. Sírva jött le a raktárba elbúcsúzni tőlem. Dérit megnyugtattuk, és megkértük legyen egy-két napig még türelemmel, a dolgot meg fogjuk oldani.

A börtönkórház ruharaktárában, – ahova, mint raktáros nem sokkal Vácra érkezésem után kerültem, – ruhacsere ürügyén feltűnés nélkül tudtunk összejönni. A korházon belül a raborvosok, egészségügyiek és házimunkások szabadon közlekedhettek. Több javaslatot vitattunk meg. Az első verzió szerint nekem kellett volna beszélnem Soóssal, mint földije, akivel szemben még semmiféle túlkapást nem tett.

„Nem helyeslem”- Dr. Radó György szólt közbe, – „mivel szerintem Ö sem magától találta ki ezt a módszert. Ö csak alkalmas személy ennek a végrehajtására. Akik mögötte állnak, azoknak érdeke Déri szisztematikus elpusztítása. Soóst ismerjük. Kiszámíthatatlan a reakciója, mert szabályos elmebeteg. Skizofrén típus, aki éjszakákat bent tölt, hogy egy-egy beteget megmentsen és ugyanazt felgyógyultan sötétzárkára vagy szigorítottba küldi, attól függően, hogy melyik énje kerekedik felül. Azon felül megalomániás, mert mindannyiunk előtt mondta el, hogy vendéglőben a sarok asztalhoz ül, farzsebében csőre töltött pisztollyal. Azt hiszi, hogy olyan fontos személy, akinek az életére törnek. Szót sem szabad vele váltani, mert csak a leghalványabb célzás is kegyetlen megtorlást vonhat maga után.

N. N. honvéd alezredes szerint nem jó ötlet a Büntetés-végrehajtás vonalon sem elindítani az ügyet, mivel a fegyvernemi rivalizálásban a Büntetés-végrehajtás a gyengébb fél, habár tudjuk, hogy a börtön parancsnok szívből gyűlöli a Börtön-elháritósókat és szíve szerint örömmel törné ki a nyakukat.

Marad tehát a keretlegény. Mint az önkéntesen megalakult Társadalmi Bizottság tagjai, kezdjük majd a meggyőzéssel és a többit, majd meglátjuk.

„Nézd Jóska,” – kezdem a beszélgetést a raktárba behívott emberrel, – „Régi börtönlakó vagy, több mint egy évtizedet már lenyomtál. Lassan közeledik a szabadulásod. Miért kell neked részt venni egy másik rabtársad gyötrésében? Mi is sokfelől jöttünk, ahány ember, annyi elképzelés. Még az 56-osok soraiban is baloldaltól-jobboldalig minden árnyalat megtalálható. Veszekszünk is eleget. De egy kérdésben egyformán gondolkozunk. Az ellenségünk az, aki az ajtó túlsó oldalán áll. Egy fazékban fövünk, tehát a bajban társak vagyunk. Aki ezt az íratlan szabályt megszegi és a másik oldalra játszik, az szembekerül ezzel a közösséggel.”

Kis szünetet tartottam, majd így folytattam, – „Te sem vagy már mai gyerek. A korlapod szerint magas a vérnyomásod és a szíved sem a legjobban működik. (Dr. Radó mellettem részvevően bólogatott.) Könnyen megszédülhetsz a trepnin, leeshetsz két-három emeletet és megvan a baj. Apropó, Jóska, mit kapsz te ezért a „külön házimunkás” szolgálatért?”

Először felháborodva tagadott.

Dr. Radó György nyugodtan megfogta pulzusát, és mondta, „Látod Jóska, máris felizgattad magad. A te korodban és a te szíveddel ez nagyon veszélyes. Nem akarunk neked rosszat. Segíteni szeretnénk rajtad.

Jóska összeroppant.

„Minden napra egy pakli dohányt ígértek és hétvégeken egy-egy deci pálinkát. És egy negyeddel elengednek, ” – felelte Jóska halálsápadtan.

„Ezt a jövőben is megkapod.” – mondom, és hozzáteszem, – „a jelentésen nem kell változtatni, de a verést és a gépfegyveres történeteidet mellőzd. Ha ezt betartod, tőlünk is megkapod a pakli „Tiszait”, cigarettapapírral együtt. Hétvégén egy deci tiszta szeszt és még egy csomag „Kossuthot” is vasárnapra.”

„ A tisztából nem lehet egy kis előleget kapni?”- kap Jóska mohón az ajánlat után.

„Jelenleg csak denaturált szesz van a raktáron.”

„Fejedelmi ital, az is jöhet.” Szemrebbenés nélkül dobta be az adagot.

Jóska az áldomással megpecsételt szerződést betartotta, Déri, pedig nagyrészt megírta „MG. X-ben” című regényét a börtönben.

Déri 1960. Április 2.-án szabadult, mint később megtudtam a világközvélemény nyomására. Vele együtt több író is egyéni kegyelemben részesült. Mulatságos volt végignézni, hogy a tegnapi gyötrők milyen igyekezettel buzgólkodtak és még a személyi holmiját sem engedték Dérinek, hogy Ö cipelje, a jóságos felügyelő urak saját kezűleg vitték a kapuig.

Déri szabadon bocsátását mi, a korházban dolgozó „Nagy Imrések” pozitív lépésnek értékeltük, hiszen Dérit az ellenforradalom eszmei atyjának kiáltották ki. Ezek után nem tarthat hosszú ideig a mi raboskodásunk sem. De nem így értékelt az átlag rab. A szenvedély hullám másnapra, magasra csapott. Ha a vezéralakot kiengedték, milyen alapon tartanak itt bennünket? Általános éhségsztrájkkal tiltakozunk a szabadságunkért – terjedt el a jelszó az egész börtönben. A józan ész ködbe veszett és az érvek sem tudtak áttörni a szenvedélytől elvakult és elkeseredett rabok gondolatvilágán. A korházban kezelt politikai foglyok is elhatározták, hogy reggel megkezdik az éhségsztrájkot és gyógyszert sem vesznek magukhoz. A többségükben TBC-s betegeknél a PASCH és IZONICXD kúra beszüntetése éhségsztrájkkal legyengített szervezetnél életveszélyes következményekkel jár – mondták a rab orvosok. De mindenre elszánt emberek fanatizmusán ez már mit sem változtatott. Sok zárkában a Nagy Imrések, miután a többség megszervezte a sztrájkot – jobb meggyőződésük ellenére – a kollektívával együtt tartott.

Életem talán egyik legnehezebb döntése előtt álltam. A nap folyamán az operatív, azaz elhárító osztályra tucatjával kisérték a vamzerokat. A Rózsa őrnagy vezette börtönelhárítás mindenről tudott, de semmi intézkedés nem történt, amit ilyen esetben, de még egy lokális verekedésnél is megtettek: zárás elrendelése és teljes izoláció! Sőt, mintha megkönnyítették volna a szabad mozgást a börtön egyes részei között.

A korház raktárába hívtam össze délután az orvosokat és néhány házimunkást. A híreket kicserélve világos volt, hogy a valóságos szenvedélyeket kihasználva az ÁVH maga is önti az olajat a tűzre, provokálják és várják a sztrájk kitörését. Nem kis vita után sikerült egy olyan álláspontot kialakítani, amely kielégítette a forrófejűeket is és a csapdát is elkerülhetővé tette számunkra. Dr. Radó Györggyel együtt képviseltük ezt a felfogást, hogy az egészségügyi dolgozók éppen sajátos életmentő ténykedésüknél fogva még az általános sztrájkok idején is dolgoznak. „Nekünk az a kötelességünk – ha másképp nem sikerül a politikai fogoly TBC-s betegeket a sztrájkról lebeszélni” – mondta Dr. Radó, – „titokban kell adni nekik élelmet és gyógyszert.”

Ez a módszer hivatalosan éhségsztrájk, de az illegálisan alapvető étkezés és gyógyszerellátás, különösen megnyerte a résztvevők tetszését. Így mégiscsak valamilyen módón részt veszünk a közös megmozdulásban. Az egyik orvos ment fel a II. emeleti 12.-es politikai zárkába, ahol ismertette az elgondolást. Rövid vita után elfogadták és a részleteket, a gyakorlati kivitelezést is megbeszélték. Csak kenyér, tej, és hideg élelem jöhetett szóba, mert csak ezeket lehetett, valamint a gyógyszert, feltűnés nélkül beadni. A fürdőszoba ablaka egy világítóaknán keresztül ugyanoda nyílt, ahol a mi első emeleti házimunkás zárkánk volt. Egy vödörbe tettük az élelmet és ezt fonallal felhúzták a zárkába.

Április 2.-án a reggeli elosztásnál a rabok több, mint 60%-a éhségsztrájkba lépett, az élelmet nem vették át. Néhány zárkában a szobagazda közölte az őrparancsnokkal: a politikai foglyok általános amnesztiát követelnek. Legtöbb helyen azonban szótlanul álltak és nem válaszoltak a kérdésekre. A börtönparancsnokság riadóztatta az őrséget. Munkahelyre nem vittek le rabokat. A zárkák között minden érintkezést megszüntettek. A körletek ajtajában géppuskát állítottak fel. A házimunkások sem hagyhatták el a zárkát, az őrség osztotta a kosztot, már ahol azt átvették.

Három napig tartott a sztrájk. A börtönparancsnokot és a helyettesét azonnal leváltották. A Belügyminisztériumból külön bizottság szállt ki és az ÁVH kihallgatások és puhítások megszakítás nélkül folytak. Lényegében az egyéni kihallgatásokon mondták el a sérelmet, mert a rab csak saját nevében beszélhet, ha közösséget képvisel, azt már könnyen börtönlázadásnak lehet minősíteni a szocialista törvények szerint. Az elhárító osztály vezetőjét, akinek hivatása ismerni a börtönhangulatot, csodák-csodájára nem váltották le. Rózsa László ÁVH-s őrnagy a helyén maradt, mert bebizonyította, hogy íme ez az 56-os társulat egy veszélyes ellenforradalmi banda, még a börtönben sem nyugszanak. Az ideiglenes parancsnokság, (Belügyminisztériumi bizottság) a sztrájk után egy rendkívüli parancsot tett közé: ebben, valamennyi sztrájkban részvett rab fegyelmi büntetésként egy év összkedvezmény elvonásban részesült. Egy évig nem írhatott és látogatót, sem fogadhatott. Akik a sztrájkban nem vettek részt, 3kg-os csomagot kaphattak otthonról.

A hangadókat, vagy akiket annak neveztek ki, a Fő utcába vitték és népi államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének gyanújával, eljárást kezdtek ellenük. A halálos ítélettel fenyegetett rabok közül többen kíséreltek meg öngyilkosságot. Az összeesküvés vádját végül is elejtették. Nevetséges lett volna államellenes bűntettel vádolni azokat, akiket hasonló cselekményért tartanak elitélve az ország legszigorúbban őrzött börtönében.

Végül 3-4 hónapos nyomozás után többeket 6 hónaptól 2 évig terjedő börtönre ítéltek, amely visszaesővé minősítette őket, és így kizárta a negyeddel való szabadulás vagy az esetleges amnesztia lehetőségéből.

A korházban a megbeszélés szerint titokban gyógyszerrel és élelemmel láttuk el a sztrájkolókat. A fokozott felügyelet mellett ez már a második napon lelepleződött. A korház parancsnoka azonban hallgatólagosan tudomásul vette az esetet, mivel a betegekért Ö vállalta a felelősséget, és most már annyiban változott a börtönállapot a Rákosi időkhöz viszonyítva, hogy a rabokkal el kellett számolni. A jutalom csomagot viszont nem „érdemeltük” ki és ezt megkönnyebbüléssel vettük tudomásul. A börtönkollektíva a segítő szimpatizánsok közé sorolt bennünket.

Az új parancsnok, Béres őrnagy elkezdte a külön megtorlást. Ébresztő az eddigi reggel 6 óra helyett 4. 45-kor. Az egy éves fegyelmiseket, közel 500 embert, folyamatosan a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe szállították. Helyettük köztörvényes rabokat hoztak. A gombgyár termelése 30%-ra esett vissza. Az őrség durvasága fokozódott. Béres, aki a Rajk ügyben 4 évet ült, most fizetett a börtönőröknek is. Velünk csak ordítozott, de az őröket szolgálati mulasztásért rugdosta is. Számunkra ez nem volt sem öröm, sem elégtétel, mert az őrség a rettegést és dühöt a rabokon vezette le. Néhány hónapnak kellett eltelni, amíg a közös sors valamiféle cinkos egység frontot alakított ki a parancsnok ellen.

Sajtó alá rendezte: Gelberger Kopácsi Judith. Kopácsi Sándor Börtöntörténeteinek harmadik fejezete.

Röviddel Tildy szabadulása után szállítottak át minket Vácra, ahol a „Lordok Házába” kerültünk. Ez egy vastag fallal körülvett épületben, börtön volt a börtönön belül, amelybe a volt politikai előkelőségeket és ennek megfelelően 10 évtől életfogytiglanra elitélt „nehéz fiukat” őrizték. Mi, „Nagy Imrések” kb. harmincan átvonultunk a középkori várakra emlékeztető boltíves kapu alatt. A falak vastagsága majdnem két méter, a szűk udvarba csak déltájban süt be egy-két órára a nap. A folyosón sorakoztunk fel. A körletirodából egy középtermetű, pirospozsgás arcú, meghatározhatatlan korú főtörzsőrmester lépett ki. Ő a körlet parancsok, vagy ha úgy tetszik, a Lordok Házának korlátlan ura. Termetéről ítélve látszik, hogy szereti a hasát. Szorongva fürkésszük az arcát. A kissé pocakos emberek inkább joviális fickók, bár egy börtönön belül semmit sem lehet tudni.

„ A fickó már akkor is börtönőr volt, amikor Horthy Miklós még cserkésznadrágban járt,” súgja a mellettem álló a foga között.

Ez jó most, vagy rossz?- latolgatom. Majd kiderül. Létszám és jelentésadás után a kisőrség elvonul; a főtörzsőrmester lassan végigsétál a sor előtt. Megáll egy „füstös képű” legény előtt, aki gyorsan hadarja, „Tisztelettel, itt valami tévedés van. Tessék engem elvinni a politikaiak közül, mert én egy becsületes rablógyilkos vagyok.” A személyi lap ellenőrzése után a fickót valóban elkülönítik és egy másik zárkába kerül.

Mi meghökkenten nézünk a legény után. A rabok között a politikai megjelölés rangot jelentett a „csövesek”, azaz a köztörvényesekhez viszonyítva, így először nem értettük a dolgokat. De, amint beléptünk a nekünk kijelölt cellákba, minden világos lett. Amíg a „becsületes rablógyilkos” csak egyes személyek életét veszélyeztette, a politikai elitélt a rendszer létét fenyegette. A társadalmi veszélyességnek megfelelően a rablógyilkos zárkájában matracos ágy és angol WC volt. A politikai zárkában – ami eredetileg egyszemélyes magánzárka volt – négyen voltunk, ágy nincs, helyette egy sorban négy szalmazsák, félig töltve törekkel. WC helyett kübli. Este megágyaztunk, ami azt jelentette, hogy az egész zárka padlóját befedte a négy szalmazsák. Jó pár percbe került, amíg a por elült és kissé már láthattuk is egymást.

De még a folyosón állunk a mustrán. Középen megáll a főtörzsőrmester, és szétterjesztett lábbal bemutatkozik. „Emberek! Torma József főtörzsőrmester, az elkülönített részleg körletparancsnoka vagyok.”

Bevezetőnek nem rossz – gondolom – sem a megszólítás, sem a névszerinti (tegyük hozzá eddig szokatlan) bemutatkozás.

„Én nem szeretek sokat beszélni,” folytatta tovább, (ami mint később kiderült enyhe túlzás volt, mert imádta hallani a hangját és egy fél óráig szónokolt). „Lényege: rend, fegyelem, tisztaság! Ha ez meglesz, nem lesz bajunk egymással. Tiszteletet megadni, sapkát levenni előttem. Megszólítás: főtörzsőrmester úr! Tisztelettel. Most maguk köszönnek nekem előre, ha kimennek, lehet, hogy én köszönök maguknak. Én már sok mindent megértem,” tette hozzá, „Én őriztem kom…, – akarom mondani – mindenfajta embert Horthy alatt, Szálasi alatt, Rákosi alatt és jelenleg is. Hiszen maguknak nem kell magyarázni, megértenek engem egy-két szóból is, elvégre maguk becsületes ellenforradalmárok.”

Hűha! De jó a második sorban a falnál állni és csendesen becsúszni a hátak mögé. Elvégre az első sor mégsem vigyoroghat. „Vajon a sánta szamarakba szorult-e valami ebből a népi bölcsességből?” suttogja szomszédom. Én meg arra gondolok, hogyha rendelkeznének is humorérzékkel, akkor is csak ilyen vastag falak mögött kapnának hozzá szuflát és bátorságot.

A bemutatkozás osztatlan sikert aratott, de nem ért véget a nap. Józsi bátyánk, (mert e perctől ez volt a neve közöttünk,) ismét brillírozott humorérzékből. A zárkabeosztást megkaptuk és ki-ki elfoglalta helyét a négyszemélyes magánzárkán. Bemutatkoztunk. A mi zárkánkba négy országos képviselőt tettek: egy Kisgazda, egy Barankovics pártit és Kardos Lászlóval mi ketten képviseltük a Kommunista Pártot. A megvalósult koalíció ült így együtt. Nincs rivalizálás, a hegemón törekvések kizárva, mivel az ajtó kívülről zárva, és idebenn mindenki egyenlő. Milyen jelentéktelenné zsugorodik a nézetbeli különbség, amikor a csajkában azonos lé úszik, és a kilincsel sem nekünk kell bajlódni.

A Tisztelt Ház másik két tagja már nyolc-tíz évet lehúzott egy régebbi összeesküvés ügyben. 56-ban megszakadt egy rövid időre az ülés, de újból behívták őket, mert a rehabilitációs eljárásig nem jutottak el. A Kisgazdapárti honatya 68 éves csontos parasztember. Kissé furcsálljuk, hogy nyugdíj korhatáron túl is veszélyes lehet valaki ilyen ásatag és elfelejtett ügyben. De más zárkában is hasonló mixelést talált ki Józsi bátyánk. A katonák is megkapják partnereiket, pl. Szoboszlay József volt SS főtörzsőrmester Váradi László volt kommunista vezérőrnagyot; és a munkástanács vezetőit is volt nyilasokkal zárják össze. Este zárás előtt kijelölik a szobagazdát, lehetőleg olyat, aki katonásan tudja jelenteni, hogy „tisztelettel, a létszám négy fő.” A mi zárkánkban természetesen ezt a szerepet én kapom, mert „magának ezt hivatalból tudni kell.”

Már másnap estére érzem, hogy a szívébe zárt az öreg. A katonás jelentésnél ott ül a boldog mosoly az arcán. Nem mindenki mondhatja el az anyjuknak a nagy titkot, hogy a volt budapesti főkapitány adja nap, mint nap a létszámjelentést feszes vigyázban a nagyhatalmú törzsőrmester úrnak. Így aztán beválik a bemutatkozásnál tett ígéret, nincs semmi bajunk egymással. Néha még egy apró kis figyelmesség is észlelhető. Kint nem nagy dolog, de itt bent ez is óriási tett. A félórás sétát a déli órákra teszi és a napos oldalon, elhangzik Torma főtörzsőrmester vezényszava, „Séta állj! Sapkát le! Napozás!” A hang pattogó, de szíve van az öregnek. Ilyenkor nem csak a nap melegít. Séta közben beszélgetni tilos, de mi már kitűnően megtanultunk, a száj mozgása nélkül beszélni. – Mi a legújabb politikai hír? Kit vittek el munkára az egyhangú zárkaéletből. Mikor lesz a legközelebbi amnesztia?

Egyik napi sétánál megfagy bennünk a vér. Valaki, – akinek elment a józan esze – megszólal hangosan: „Öregszel Jóska!” Hallatlan dolog, hiszen az öreggel nincs semmi bajunk és most ilyen hülyeséggel, felbőszítik. A tekintélyén esett csorbát ö sem hagyhatja megtorlás nélkül. Ha a tettes nem jelentkezik a büntetés jó esetben egy heti kollektív séta megvonása lesz. Józsi bátyánk arca és nyaka bíborvörösre válik. Most csap le a villám!- gondoljuk remegve.

„Séta állj!” hangzik a falrengető üvöltés. „Onnan jött a hang,” – mutat az egyik sarok felé. Idegtépő hosszú szünet, miközben végigsétál a sorok előtt, majd megáll a sétakör közepén, és immár csöndesebben kijelenti, „Öregszik az anyád picsája. Séta indulj!”

Se büntetés, se tekintélyveszteség. Az öreget e perctől kezdve kifejezetten megszerettük. Üde, emberi színfolt volt a rideg falak között. Pedig hiú ember volt a hatalmára. Szeretett jót cselekedni, de elvárta, hogy ezt látványos köszönettel honorálják. Ha csak ennyi kellett, ezt megtettük neki szívesen. Egyetlen fájó pontja volt. A „Jehova tanúi” szekta tagjaival nem tudott szót érteni. Amikor valamelyiküknek járt jó magaviseletéért a negyed kedvezmény, Józsi bátyánk megírta a javaslatot. A szabadulás napján elmondta, hogy mit köszönhet az illető az ö javaslatának. Mire a válasz, minden esetben az volt, hogy „Istené a dicsőség.”

„De a javaslatot én, – Torma József írtam. Nos, akkor kinek köszönheti a szabadulást?”

„ A mindenható Jó Istennek.”

„Az Isten írta a javaslatot, vagy én?” erősködött tovább Józsi bátyánk.

„ A főtörzsőrmester úr írta, de az Isten vezérelte a kezében a tollat.”

A vitát itt Józsi bátyánk feladta, mert ezzel a fanatikus hittel már ő sem tudott szembeszállni.

Még az első héten adott mindenkinek egy kérelmi lapot, amelyen apróbb kedvezményeket lehetett kérelmezni. „Mit szeretne Kopácsi?”

„Szeretnék angolul tanulni. Egy nyelvkönyvet kérnék hazulról,” feleltem.

„Azt nem lehet,” válaszolta, „az nyugati nyelv. Miért nem tanul oroszul?”

„Azt már tanultam,” – mondtam, – „a letétemben van egy német nyelvkönyv. Szeretném azt megkapni.” Még a Kisgyűjtőben kértem egyszer a nyelvkönyvet, amit feleségem be is küldött.

„Azt sem lehet, mert az is nyugati nyelv.”

„De főtörzsőrmester úr, tisztelettel, én kelet-németül szeretnék tanulni.”

„Azt lehet”, – mondta végezetül.

A nyelvkönyvet megkaptam és a 17. leckénél vonták vissza valami letéti tárgyak felülvizsgálatára vonatkozó indoklással.

Egyik napon a börtön korszerűsítése keretében elkezdték az udvaron ásni a vízvezeték és szennycsatorna részére szolgáló árkot. A Lordok Házában is megszüntetik a kübli korszakot. Az árokásó brigád tagjai hozzák a legfrissebb és szépen kihímezett híreket, mert ők nem tartoznak a zárt körzethez.

„Írva vagyon, hogy egyszer minden bűntény kiderül,” – hangzik a brigádvezető szava. Emberi koponyák, és csontok, csíkos ruhafoszlányok kerülnek a felszínre. Két koponyát nekünk is bemutatnak a rácsos ablakon.

„Tarkólövés,” – állapítjuk meg. Vajon melyik korszak áldozatai lehetnek? Az biztos, hogy ez nem rabtemető, hiszen nem találtak deszkamaradványt és a hivatalos kivégzés módban nem szerepel a tarkón lövés. A nyilas korszakban már előfordulhatott, de nem igen titkolóztak abban az időben a holttestek elrejtésével. Egyszerűbb, ha kizárásos módszert alkalmazunk. Melyik korszakban nem követhették el a gyilkosságot? Azt egyöntetűen megállapítottuk, hogy a golyó ütötte lyukról ítélve a lövedék kis kaliberű 6. 35mm-es CZ pisztolyból származik. A háború előtt és alatt a hadsereg, rendőrség, börtönőrség 7.65 mm-es Fiomnek és 9 mm-es Magyar Frommer pisztolyt használt. A csehszlovák gyártmányú „Zbrojovka” 6.35 mm-es pisztoly az ÁVH-s tisztek és tiszthelyetteseknek volt a hivatalos fegyvere. A váci börtönben a politikai foglyokat az 50-es években az ÁVH őrizte. A régi őrök most szótlanok. Lassan, szinte maguknak suttogják el az emléket, amikor nem kellett elszámolni a rabokkal. Nyilvántartás és halotti anyakönyvezés nem volt. A körlet falán jelmondatok hívták fel az ország figyelmét: az éber őrködés ebben a börtönben nem elég. „Ne csak őrizd, gyűlöld őket!” szólította a plakát minden nap és minden órában harcba az őröket az áruló, az elvetemült, a párt soraiba befurakodott ellenség ellen. Mint rab, a kis gyilkos nyilas, vagy keretlegény egyszerű eset volt. Elvből, vagy hajlamból kegyetlenkedett. Megkapta a magáét és kész. De aki képes volt elmenni spanyolba, jugóba, és beállni egy partizánbrigádba, súlyos sebeket szerezni, hogy a hősiesség látszatával leplezze igazi megbízói későbbi érdekeit, – nos ez valóban veszélyes és megátalkodott ellenség. Frakciót szervezett és félremagyarázta az értéktöbblet elméletét. Nem méltó kíméletre. Sztálin halála napján a nagy halott feletti elkeseredésükben ezek az őrök „kisámfáztak” néhány szerencsétlent ólommal. A Gyűjtőben „csak” a Csillagtúra keretében vertek félholtra ezen a napon politikai foglyokat. Néhány gyengébb felépítésű belehalt a túrázásba, de ez már korházi, „természetes” halálként szerepelt. Még Vácott volt alkalmam beszélgetni néhány rabbal, aki részvett az emlékezetes „csillagtúrán”, de olyanokkal is találkoztam, akik a recski haláltábor lakói voltak, ahol volt időszak, amikor a halálozási arányszám elérte a napi 6-8 főt.

A „törvénysértők” közül a két „nagy” ült ez időben, börtönben, Péter Gábor és Farkas Mihály. A kisebbek közül csak Farkas Vladimír, aki Kádár személyes vallatója volt. A recski haláltábor parancsnoka, Potecz József ÁVH-s őrnagy is a börtön állományában szerepelt. Ő volt az Országos Börtönparancsnokság Elhárító Osztályának vezetője. Egy ízben megszemlélte a váci börtönt. Az egyik rab a sétán magáról megfeledkezve ordította felé: „Itt van a recski hóhér!” Potecz halálsápadtan kiáltotta: „Nem voltam hóhér!” és berohant az épületbe. Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy a „rágalmazóval” szemben még fegyelmi büntetést sem alkalmaztak.

De Potecz nem felejtette el az incidenst. Engem is beajánlott a börtönben parancsnokhelyettesi posztot betöltő kegyetlen barátjának, Fazekas századosnak. Fazekas volt a halál angyala. Feladata volt, hogy siettesse a halálát azoknak, akik életben maradtak a perek után.

A hírhedt váci különítmény egyik tagja „Mari néni” főtörzsőrmester ez-időben a „Filatélia” bélyegválogató részleg parancsnoka. A szolid „Mari néniről” senki sem tételezte volna fel, hogy az ötvenes években egy alkalommal a titkos zónába dobta egy elitélt villanyszerelő kombinált fogóját, és amikor felszólítására a rab fel akarta emelni a szerszámot, szó nélkül lelőtte. A „szökés közben” kinyírt bűnözőért kitüntetést kapott és ezt minden nemzeti ünnepen büszkén viselte.

Adatfelvétel az irodán, majd a raktárba kísérnek, ahol a civil ruhát levetve megkapom a csíkos rabruhát. A nadrág szára egy kicsit rövid, viszont a bakancs legalább négy számmal nagyobb. Aztán közlik velem, hogy ettől a naptól kezdve nevem helyett a 476-048-as számon kell, hogy jelentkezzem.

„Megértette?”

„Igen. 476-048-as, tisztelettel jelentem, igen!”

„Ismételje!”

Ismételtem. Ezek után az első emelet egyik zárkájába kísértek. Két fapriccs szalmazsákkal, két ülőke, és a WC a zárka berendezése. Mire szemügyre veszem, nyílik az ajtó és Vásárhelyi Miklós lép be. Viharosan összeölelkezünk. Közel huszonegy hónapos magánzárka után végre egy emberi lény, egy társ, akivel beszélni lehet. Vannak még boldog napok az ember életében. Ez a nap is az volt. Vásárhelyi Miklóst hírből és látásból ismertem. Bár polgári jogainktól megfosztottak, számot viselő rabok vagyunk, ha már összeesküvésért egy perben ítéltek minket el, mégis jó, ha formálisan is bemutatkozunk egymásnak.

A kézfogásos bemutatkozás után már kezdődhet a beszélgetés, időnk is van rá bőven. A szó éhséget csak az ismeri igazán, aki el volt zárva hosszú ideig emberi lényektől. Napokig be nem áll a szánk, de még hetek múlva is meg-megakadtam beszéd közben. Hétköznapi, egyszerű nevek, kifejezések csúsztak a tudat mélyére.

Az első ételosztásnál felakad a szemünk. A tárgyalás alatt már szinte megszoktuk a jó minőségű luxus kosztot, amit a Gundelból szállítottak nekünk, itt azonban a leves íze a rohadt káposzta és fáradt olaj keverékére emlékeztet.

„Milyennek találod?” – kérdezte Miki.

„Kissé szokatlan,” – válaszoltam fintorogva.

„Erre az ehetetlen moslékra mondod, hogy kissé szokatlan?”

„Igen, mivel á la carte nincs, azt hiszem, ezt kell megszokni. Mindenesetre forradalmi romantika kell hozzá.”

Visszamenőleg megkaptuk a börtön újságot is, ami hetenként, a híreknek szublimált tendenciózus hányadát közölve Híradó néven jelent meg. Itt olvastuk a Nagy Imre perről szóló rövid kommünikét és egy pár sort a per nemzetközi visszhangjáról is.

Néhány napon belül megállapítottuk, hogy a kisfogházban vagyunk a halálra ítéltek között. Nap, mint nap hallottuk a kivégzésre hurcoltak búcsúkiáltásait. Ki a forradalmat éltette, volt, aki a himnuszt énekelte, volt, aki az Internacionálét. Sokféle borzalmat meg lehet szokni, ezt nem. Több évtized távlatából is visszatérnek ezek a kisfogház-béli reggelek. Akkor aludni, ma felébredni jó ezekből az álmokból.

Mecséri ezredest és katonáit, akik a siralomházban várnak kivégzésükre, az egész fogház név szerint ismeri. Egész nap dübörög a falon a morze híradás, az őrök tehetetlenek, a rabok rájuk sem hederítnek. Ugyan miféle fegyelmi eszköz félemlítheti meg őket ezek után? Ami számunkra is döbbenetes, hogy a genfi egyezmény, a nemzetközi jog tiltja a sorkatonák harci cselekményért való felelősségre vonását. A lelke mélyén a kiskatona nem is tudja elhinni, hogy ez igaz lehet. Rossz álom az egész. Aztán egy reggelen kivezetik valamennyit a bitófa alá és elhalnak a búcsúkiáltások. Még a sok halált megért marcona örök is szótlanok, csak a folyosóról halljuk amint az egyik csöndesen meséli egy társának – „az a kis tizedes roppant össze egyedül. Folyton azt kiáltotta – „huszonegy éves vagyok, ne öljetek meg!” – Végül hordágyon, eszméletlenül vitték a bitó alá.”

A Nagy Imre pert több hozzákapcsolt per követi. Szinte valamennyi ügynek a bírája Dr. Vida Ferenc. Haraszti Sándor, Fazekas György, Bibó István, Kardos László, Lőcsei Pál, Merey Ferenc, írók, újságírók. Ádám György, aki a Rajk ügyben életfogytiglant kapott, most is ugyanazt az ítéletet kapja. A helyetteseimnek is megrendezik a pert, és tanúként levisznek a Fő utcába. Kis István rendőr alezredes, Deszpot László rendőr őrnagy, Székely rendőr őrnagy és Lantos honvéd őrnagy- összekötő tiszt a vádlottak. Ezt az ügyet a hadbíróság tárgyalta le a Fő utcában. A vád itt is a népi demokratikus rend elleni szervezkedés.

Elnök: – „Milyen tevékenységet fejtettek ki a helyettesei az ellenforradalom alatt saját beosztásuk keretén belül?”

„Végrehajtották utasításaimat” – felelek én.

Elnök: „Ez így túl általános.” Tételesen kezd vallomásokat, vagy helyetteseim által aláirt írásbeli utasításait sorolni. „Itt például nincs az ön kézjegye, ahol a jogi egyetem részére 800 db fegyvert utalt ki Kis István.”

„Mindezt az én szóbeli utasításomra cselekedte. Nem volt idő ebben a helyzetben bürokratikus formák betartására.”

„Nem azt akarja mondani,” – szólalt meg az ügyész – „hogy minden utasítást Ön adott ki ezen idő alatt?”

„De, pontosan azt akarom mondani.” – válaszoltam. – „Ezért vagyok elitélve.”

A védők és a vádlottak is bátrabban kérdeznek ilyen bevezetés után. A válasz minden esetben az, hogy beosztottjaim az én utasításomat hajtották végre.

„Kíván még a vádlottakkal kapcsolatban valamit mondani?” – szegezi nekem a kérdést az elnök.

„Igen!” –felelem – „Szeretnék itt a bíróság előtt valamennyiüktől bocsánatot kérni, hogy utasításaimmal, vagy parancsaimmal akaratlanul is bajba sodortam őket.”

Ez a kijelentés mindenkit meglepett. A tárgyalást ezek után felfüggesztették. Másnap került sor ítélethirdetésre, amit egy volt rendőrömtől hallottam, aki ebben az időben, mint börtönőr, működött. Minden vádlott pontosan naprakész kiszabott ítéletet kapott, amelyet a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek vettek, s valamennyit ítélethirdetés után szabadon engedtek.

Ezek után még egy pár hétig hol engem, hol Vásárhelyi Mikit vittek ingajáratban a Fő utcába, amíg a Nagy Imrés csoport ügyét be nem fejezték. Egy alkalommal éppen Vásárhelyi volt távol, amikor volt rendöröm közlékeny hangulatban volt. Mecséri ezredes siralomházi búcsúzásánál folyosó őr volt és hallotta, amint Mecséri zokogó felesége után kiáltotta, „Mond meg a katonáknak, hogy nem voltam áruló!” Nem a halálra gondolt, hanem a megbélyegző árulás ellen tiltakozott ez a kemény katona, a régi harcos, illegális kommunista.

Mecsérin kívül egyedül Angyal Sándorról tudott még az őr, hogy megengedték neki, hogy kivégzése előtt mennyasszonyától, aki állapotos volt, elbúcsúzhasson. Angyal Sándort, a Tűzoltó utcai felkelő csoport egyik parancsnokát halálra ítélték. Nem kért kegyelmet. Azt mondta a bíráknak, – „Auschwitztól megmenekültem. Akkor határoztam el, hogy mindenfajta előjelű tömeggyilkosság ellen harcolni fogok. Ezért léptem be a kommunista pártba. Nem a népi demokrácia, hanem a gyilkosok ellen fogtam fegyvert. Gyilkosok kegyelméből nem kívánok élni.”

„Csupán csak azt kérte, hogy állapotos mennyasszonyával kivégzése előtt megesküdhessen. Kérésének eleget tettek. A Kisfogházban tartották meg a polgári esküvőt. Férj és feleség még elbúcsúzhatott egymástól. Másnap Angyal Sándort kivégezték.”

Megkérdeztem tőle, hogy tud-e valamit Nagy Imre, Maléter és Gimes kivégzésének körülményeiről. Ijedten nézett rám és nemlegesen rázta a fejét, – „aznap nem voltam szolgálatban,” – mondta gyorsan.

„És társaitól hallott valamit?”

„Vannak területek,” – mondta, amíg óvatosan körülnézett, –„ahova kérdés formájában sem ajánlatos elkalandozni. Itt is vannak elhárító tisztek.”

Az őszi hónapokban munkát kaptunk. Vásárhelyi Miki, több nyelven beszélt és angol nyelvű I. és II. világháborús kémtörténeteket kapott fordításra. Az én írásom olvashatóbbnak bizonyult, így én, mint íródeák végeztem a napi penzumot. Ezért a munkáért fizetést kaptunk, amelyből levonták a rabtartási költséget. A megmaradt 80-90 Ft. egy részéből zsírt, vagy szalonnát, cukrot, dohányt és tisztasági szereket vásárolhattunk. Ezzel tettük elviselhetőbbé az eleinte „szokatlan” börtönkosztot. Esténként irodalmi estet tartottunk, vagy olvastunk a börtönkönyvtár nyújtotta szellemi táplálékból.

A szomszéd cella lakói közül a mellettünk jobbra lévő zárkával tudtunk kapcsolatot tartani. Az egyszerű 22 betűs rabmorze segítségével megtudtuk, hogy a Nagy Imre per másodrendű vádlottja, Donáth Ferenc és a hozzákapcsolt perből Haraszti Sándor, a börtönben meggyilkolt Losonczy Géza apósa, volt a szomszédunk. Sanyi bácsi volt az örök rab, aki már Horthy alatt hosszú börtönbüntetést töltött le, mint illegális kommunista, és a Kádár ügyben ő volt az egyetlen halálraítélt. Három évig tartották a siralomházban és minden ajtónyitásban a kivégzésre való elvezetés félelmének borzalmas perceit élte át nap, mint nap. Főbenjáró bűne az volt, hogy Ö használta először a „Moszkovita” megfogalmazást Rákosi és társaira. Aztán egy napon kihirdették, hogy kegyelmet kapott, majd néhány hónap múlva szabadult és rehabilitálták. Kádár bírósága most tíz évet varrt a nyakába.

„Üdvözlünk vén börtöntöltelék” – kopogjuk a falon. – „Egész életedet a nyugdíjas korig és azután is a börtönben akarod ellustálkodni?”

„Az anyátok fasza” – jött a lakonikus válasz. Nem vitás egy percig sem, hogy az öreg van itt személyesen. Ezt a kifejezést csak Ö használja, ha dühbe gurul. Jobb azonosítás, mintha a személyigazolványát nyújtotta volna át. Néhány nap múlva Sanyi bácsi szolgál egy kis csemegével. Hívójel és utána a szöveg, „Elvtársak! Üdvözöllek benneteket a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 41. évfordulóján.”

„Az öreg szabályosan megőrült” – jelentette ki Miki.

„Vagy csak unatkozik, és most törleszt a börtöntöltelékért”-, mondom én.

Pár nappal később a „Híradó” című lapból értesülünk az újabb berlini válságról. Hruscsov beszéde után feszült a helyzet a nyugattal. A várható fejleményekről vitatkozunk.

„A fene a germánokat! Mindig körülöttük forog a világ!” – morog Miki.

„Megéri Berlin, hogy ennyit ágálnak körülötte? Hruscsov képes lenne egy város miatt kockára tenni a szocializmus ügyét?”- aggodalmaskodok én.

„Példátlan nagy marha vagy!” – csattan fel Miki. –„Pont neked, az életfogytiglanra ítélt piszkos árulónak kell aggódnod a szocializmus jövőjéért? Még idegbajt szerzel itt magadnak ez ügyben. Hagyd ezt meg az érdekelteknek. Ők pontosan tudják, meddig menjenek el, hogy el ne sózzák a levest. A propaganda nem azonos a politikai helyzet valóságos képével” – leckéztet tovább engem Miki, majd rámutat a karomra, – „Mi ez itt rajtad?”

„Tényleg, valami kiütésféle,” – állapítom meg.

„Meggyőződésem, hogy az idegeskedés miatt kaptad.” – mondja Miki és hozzáteszi, „Ma este lesz orvosi vizit, mutasd meg, de meg ne mond az idegességed okát, mert egyenesen az itteni diliházba, a megfigyelőbe visznek, és még hozzá nem is alaptalanul.”

Az esti orvosi viziten tényleg megmutatom az ideges kiütéseket. Másnap volt rendöröm, a fegyőr lép be. – „Szedjék össze a cuccaikat,” – parancsolja.

„Hová megyünk?” – kíváncsiskodom.

„A rab nem kérdez!”- mordul rám, de hozzáteszi- „egyébként a korházba.” Átkísér. Belépünk egy négy ágyas szobába, ahol fehérre festett ágyak vannak matraccal. Olyan, mint egy civil kórterem külön osztálya, csak a rács és a zárkaajtó mutatja, hogy börtönben vagyunk. Miki felé fordulok és mondom – „nem is tudtam, hogy neked is idegkiütésed van?”

„Nekem nincs”- válaszolja nevetve, – „bár azt mondják a hülyeség egy ragályos betegség.”

A szomszéd zárkában Déry Tibor volt, teljesen egyedül. Közismert volt a klasztrófóbiája és sokszor kétségbeesetten kiabált át hozzánk, hogy „Beszélgessetek! Hangosabban beszélgessetek!”

Így hát esténként magyar nóta estéket iktattunk be, mert ezt is kérte, hogy depressziójából kirántsuk. Egyik nap le is buktunk, az őrség rohant be és közölték velünk, hogy „hát magukat nem azért zárták ide, hogy danoljanak,” és büntetésből elvonták tőlünk a karácsonyi csomagunkat. Déry viszont úgy látszik kedvezményben részesült, mert a lyukon, amit egy kanállal kifúrt a falon, hogy jobban halljon bennünket, éppen egy csokoládét dugott át hozzánk, amikor másodszor is lebuktunk.

1959. január elején a parancsnoksági épületbe kísértek és a börtön-elhárítás egyik államvédelmi tisztje, egy őrnagy, akit Füles-Kovácsnak hívtak, mert gyűrött, úgynevezett „birkózó füle volt”, közölte velem, hogy át fognak helyezni egy másik zárkába, mert az egyik Nagy Imrés rabtárs nagyon rossz állapotban van. „Azt mondják magáról, hogy vidám fickó,” – mondta – „így hát magát találjuk alkalmasnak, hogy felvidítsa ezt az embert.”

„Ki az?” – kérdeztem, de csak annyit válaszolt, hogy majd meglátom, egy belevaló fickó. Bekísértek az új zárkába, hát ott feküdt a padon nagyon megviselten,- rögtön megismertem, – Tildy Zoltán, a Nagy Imre per negyedrendű vádlottja. A holmimat letéve köszöntöttem az öreget, és ö egy kicsit öreges hangon közölte, hogy „szervusz Sándor, örülök, hogy itt vagy. A hosszú magány alatt már annak is örültem, hogy egyszer a Fő utcában egy légy berepült a zárkába, gyorsan becsuktam az ablakot, ki ne menjen.” Elmondta, hogy sok csokoládét kapott, de ő nem tudja megenni, ott van az ágy alatt, majd azt egy hét alatt szépen elpusztítjuk.

Tildy Zoltán 1945-től a fordulatig, azaz 1948-ig a Kisgazdapárt jelöltjeként, és az összes többi párttól egyhangúlag elfogadva a Köztársaság Elnöke volt. Ekkor leváltották és rövid idő múlva házi őrizetbe került családjával. Ellene nem indult koncepciós per, csak a budai lakásán egy drótsövénnyel körülkerített hatalmas parkban élt magánőrizetben, ahova államvédelmi őrtornyokat telepítettek. A családja elhagyhatta a villát, Ö nem. Itt élt egészen 1956 októberéig. Ez az Ö külön gulágja volt, bár külön atrocitásnak nem volt kitéve.

Ez egy különös egyedi eset volt, magyarázatot nem találtam rá. Talán külföld felé akartak mutatni valamit. Logika nincs benne, az, biztos, mert például az utána következő köztársasági elnököt, a szociáldemokrata Szakasits Árpádot Rákosi meghívja vacsorára, és a bensőséges vacsora után Péter Gábor feláll, és feleségével együtt letartóztatja. Szakasits 1954-ben szabadult, a felesége ott halt meg a börtönben. A kommunista megtorlás különböző fokozatainak belső logikájába nem lehet belelátni, mert lehet, hogy nincs is logikája.

Tildy Zoltánt, mint a Nagy Imre kormány egyik állam miniszterét velem együtt ítélték el összeesküvésért. Zárkájába érkezésem után rögtön elmeséltem neki néhány viccet. Ő abban az időben hetven éves volt, rendkívül magas, 250-es vérnyomással. De másnap már fölkelt és a vérnyomása lement 170-re. Ez nyilván pszihológia okokra vezethető vissza. Egyébként Ö volt az egyetlen, akinek Bibliája lehetett, mert például a Jehova tanúi szekta-tagoknak a legszigorúbban tilos volt a biblia. Ö talán azért kapott engedélyt, mert mielőtt politikus lett, református pap volt. De rendkívül sok történetet mesélt el a régi Horthy-világ ellenzéki politikájáról, parlamenti életéről, Bajcsy-Zsilinszky Endréről.

Két hét múlva ismét új zárkába kerültünk, most már hármasban Vásárhelyi Miklóssal. Mi ketten tovább folytattuk a fordítási munkát. Nagyon tartalmasan töltöttük el ezt az időt együtt. Tildy Zoltán biblia-olvasásai idején csendben maradtunk és egyszer, amikor Dániel történetét olvasta nekünk én kiegészítettem azt. Döbbenten rám nézett és megkérdezte, „Honnan ismered te, a kommunista, ateista főkapitány a Bibliát ilyen jól?”

Pironkodva vallottam be, hogy én bizony Svejkből vettem az idézetet. De Tildy történeteket is mesélt, például Baltazár püspökről, aki az Alföldön és Erdélyben ismert, jellegzetes alak volt. De a háborús körülményekről is, a német-ellenes ellenállásról, hogyan dolgozott együtt Ö mint a Kisgazdapárt reprezentánsa a szociáldemokrata- majd a kommunista párttal, és hogyan próbálták megszervezni az ellenállás katonai részét. Erre mindig büszke volt, és múltja szerves részeként értékelte.

1959. március végén sétára vittek ki bennünket az udvarra. Teljesen külön, még a sétára is. Tildy a séta közben megkérdezte tőlem, „Mond Sándor, tulajdonképpen miért csuktak be engem?”

„Hát én úgy gondolom, Zoli bácsi, azért, hogy egy idő után kiengedhessenek. Valami alkalmat keresnek csak, és kiengednek.” Nagy nevetés tört ki erre, persze.

Egy hét múlva- Április másodikán – Zoli bácsit hivatták a parancsnoki irodára. Már megborotválkozva jött vissza, és elmondta, hogy felolvasták neki a Népszabadság közleményét, amely szerint Tildy Zoltán magas korára való tekintettel, és mert a bűneit megbánta, egyéni kegyelemben részesül. Mondtam neki, „Zoli bácsi, én szívből örülök, de valamit nem egészen értek. Először és utoljára a tárgyaláson hallottam őszinte megbánásodat és azóta közel 3 vagy 4 hónapja itt ülsz velünk. Ki sem mozdultál a zárkából. Mivel produkáltad ezt a láthatatlan megbánásodat?”

„Telepatikus fenomének ezek, fiam,”- válaszolta – „még a gondolatainkat is tudják. Ha kijutok, mindenesetre közlöm velük, hogy együtt bántuk meg, hátha titeket is kiengednek.”

Kértem, hogy keresse fel családomat szabadulása után, amit meg is ígért és be is tartotta.

De előtte még a tárgyalásra került a szó és azt kérdezte tőlem, hogy valójában Ö hogy viselkedett ott? „Zoli bácsi,”- mondtam – „nem volt a viselkedésedben semmi megemlítésre méltó, legfeljebb az, hogy sokat aludtál és nagyon rosszallóan nézett rád Vida, a bíróság elnöke, mert hangosan horkoltál.”

„Hát igen” – mondta- „én már idős ember vagyok és a koktél, amit kaptunk nyugtatóul, úgy látszik rám így hatott.”

*

A Börtön történetek c. kötetből

Sajtó alá rendezte: Gelbergerné, Kopácsi Judith.

A Nagy Imre Társaság kiadásában jelent meg a kötet Magyarországon. Nem lehet vásárolni, csak azok a középiskolás diákok kapnak belőle, akik a Nagy Imre házat meglátogatták.

Tóth – Balogh II, Laborcz, Kirádi, Szűcs Sándor, Balogh I, Suhai, Szusza, Zsengellér, Sárdi, Várnai… Emlékszik még valaki erre a csapatra? Ők hódították el az első helyet 1945-ben a “Budapest” bajnokságnak nevezett vetélkedőn, majd az 1945-46-os országos ill. az 1946-47. évi Nemzeti Bajnokságon.

Az UTE (az Újpesti Dózsa, majd az Újpest FC elődje) legendás labdarúgóit soroltam fel, akik közül a magyar sportélet egyik legkiválóbbikát, a 163 NB I-es meccsen szerepelt, 19 alkalommal a nemzeti válogatottban is játszott Szücs Sándor labdarúgót Farkas Mihály és Péter Gábor pribékjei 1951. június 4-én kivégezték…

E komor hónapban – csak Budapestről! – 15 ezer embert telepítettek ki… A sztálini Magyarországon ezekben az években az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a rendőrség csaknem 1,3 millió embert tartott bűnügyi nyílvántartásban, a rendes és különleges bíróságok 387 ezer embert ítéltek el (ebből 30 ezer személyt “államellenes” tevekénység miatt). A kitelepítettek száma elérte a 22 ezer főt, bírósági ítélet nélkül 6000 állampolgárt internáltak, a kivégzettek száma – a háborús bűntettek miatt halálra ítélteket nem véve figyelembe! – 510 volt. (Foto: Szűcs Sándor sírja a rákoskeresztúri temető 298-as parcellájában)

Amikor dörgött és villámlott…

Kovács Erzsébettel, korának ünnepelt sztárjával, a “Rejtély”, a “Tűzpiros virág” és a “Donáti úti orgonák” előadójával személyesen sohasem találkoztam – holott még mindketten élünk. A szörnyű titkot (hogy ki volt valójában az a provokátor, aki elárulta őket) Ő is csak 1993-ban ismerhette meg egyik nyilatkozatomból, mikor hazatértem a németországi emigrációból – én pedig telefonon beszélgetve vele, azokat az éveket, melyeket gyermekként (és “osztályidegenként”), távol a fővárostól, kitelepítésben éltem át.

“Az Aranycsapat nem egy tagja megfordult nálunk. Sanyinak Lantos és Hidegkuti voltak a legjobb barátai. Én akkor már énekelgettem különböző szórakozóhelyeken, ahol G. Dénes György, Szenes Iván, Horváth Jenő, Fényes Szabolcs, Seres Rezső dallamai szálltak – az ország mindeközben mozgalmi dalok bűvöletében robotolt.

Egy napon Sanyi előállt az egyetlen elfogadhatónak vélt megoldással: nincs más lehetőségünk, menjünk ki, hagyjuk el az országot… Említette, hogy sporttársai útján ajánlatot kapott az AC Milan-tól és arról is beszélt, hogy akadt egy ember, aki segítené szökésüket. – Fél kiló aranyat kért a ’segítő’ és még ötezer dollárt, ha kijutunk. Amikor az előzetes megbeszélésre elmentünk, találkoztunk a férfival, láttam, hogy nem tiszta a tekintete, de nem mertem szólni.

Elindultunk a végzetes útra. Szerelmem megkért, akármi is történjen, soha ne valljam be, hogy disszidálni akartunk. Voltak gyanús jelek, de mi naivan hittünk… A határ előtt ’segítőnk’ megkérte a Sanyit, hogy fogja meg a fegyvert, amit a kezébe ad és állítsa élesre a biztonság kedvéért. – Néhány perc múlva az árkokból fegyveres katonák ugrottak elő… Bevittek bennünket az örsre, engem a falhoz állítottak, a Sanyit megbilicselve azonnal elvitték valahová. Én később az ÁVH rettegett Gyorskocsi utcai épületébe kerültem, elvették gyűrűmet, órámat, meztelenre vetkőztettek, kívűl-belül megmotoztak… Kivették a bugyimból a gumit, levágták a szoknyámról a gombokat, elvették a cipőfűzöt. Az öt lépés hosszú zárkában két fapriccs volt és egy kübli. Szigorúan hanyatt kellett feküdni éjjel, a mellen, az örség számára láthatóan, összekulcsolt kézzel. Itt tanultam meg a kenyeret elszopogatva enni, úgy tovább tartott… A kihallgatásokon vallattak, vertek, lekurváztak – de tagadtam.(Foto: Kovács Erzsébet és Szűcs Sándor)

Egy napon Sanyi kézírásával hoztak egy papírt, melyen egyetlen mondat volt olvasható: ’Mondjál el mindent, én is elmondtam mindent!’

Vallottam. – A tárgyaláson ott volt az Újpesti Dózsa két embere, mint ülnök. A ’segítő’ sehol. Minden jéggé dermedt, világossá vált, hogy tőrbe csaltak. – Szücs Sándor vádpontjai: hazaárulás, tiltott határátlépés kísérlete, fegyvercsempészés a kapitalistáknak, csoportos szökés… Az ítéletet is hamarosan kimondták: az Ő ítélete kötél általi halál, én négy év börtönt kaptam.

Még az elején a börtönparancsnokot a cellában lemisiztem… Az egyenruhás őrjöngve ripakodott rám: ’Tetűmári! Maga szemét, utolsó ribanc, hogy meri Farkas Mihály elvtárs nevét a mocskos szájára venni!’ – Rögtön a sötétzárkában találtam magam. Kis üvegdarabbal felvagdostam az ereimet, de a vérem kicsurgott a folyosóra, ezért még életben találtak rám. Másfél év után munkára vittek bennünket, akkor kezdték el építeni a Csepeli Autógyárat. Mivel szépen raktam a téglákat, engem neveztek ki csoportvezetőnek. Gróf Apponyi Júlia keverte nekem a betont…

Azt sem tudtam meg 1989-ig, hogy a Sanyit hová temették. Puskás Feri, az Aranycsapat, az egész futballvilág egyetlen olyan játékosa volt, aki talán tehetett volna valamit Szűcs Sándorért. A ’száguldó őrnagy’ állítólag igyekezett is kijárni a kegyelmet csapattársának, de mindhiába…”

Amit a háború utáni évek híres énekesnője sem tudhatott: szerelmét, Szűcs Sándor futballistát egy soha ki nem hirdetett – ebből következően nem hatályos – 1950. évi 26. számú törvény (“fegyveresen elkövetetett tiltott határátlépés bűncselekménye”) alapján végezték ki… Az ismert sportoló nem kért kegyelmet. Kovács Erzsi akkor és még évtizedekig ennyit tudhatott meg a válogatott labdarúgó haláláról, illetve a saját büntetőügye hátteréről. – Azt, hogy Puskás (eredeti nevén: Purczeld) Ferenc, a későbbi legenda, valóban akart-e segíteni és volt-e valós alapja a 20 NB I-es focista disszidálási szándékának 1951-ben, az valószínűleg soha nem derül ki. Aztán később, öt év múltán “Öcsi” és még egy egész csatársorra való világhíresség 1956-ban úgy döntöttek, hogy nem térnek haza. – Megérezhettek valamit. Elhatározásuk őket igazolta – a rémálom a levert szabadságharc után folytatódott.

“Parasztbáró”, a pártállam ügynöke

199O után ugyan volt lehetőség a múlt feltárására, de előbb Horváth Balázs, majd Boross Péter belügyminiszter nyílvánította titkosnak azokat a titkosszolgálati iratokat, melyek fényt deríthettek volna Kovács Erzsébet és Szűcs Sándor tragédiájára. Azokban az években – tétova kísérletként – egy könyvet is megjelentettek “Rejtély” címmel az újpesti labdarúgó halála okait kutatva, de a valóságot az egyébként jószándékú szerzők meg sem közelítték. Kádár János 1989-ben halt meg, ő, mint ismert, díszsírhelyet kapott a hálás utókortól – az egykori történet főszereplői pedig beteget jelentettek. Az Állambiztonsági Szolgálat belső elhárításra kiképzett ügynökei egy részét a Gyűjtő Fogház területén működött Elmemegfigyelő Kórház falai közé menekítették, a BM III/III-as Csoportfőnökség vezetője, Horváth József tábornok is olyan igazolásokkal rendelkezett, melyek szerint az ideg- és elmeállapota nem teszi lehetővé a kihallgathatóságukat.

Úgy egyébként, pártállami vezetők, a népellenes bűncselekményeket elkövetett személyek mellett, az összes, még élő bűnöző részére is közkegyelmet hírdetettt az Antall-kormány. – Amnesztiában részesült az ÁVH, majd a Kádár-korszak leghírhedtebb ügynöke, Kovács József, vagy ahogyan a nemzeti ellenállás bebörtönzött tagjai ismerték, a “Parasztbáró”. is.

Jómagam a pártállam legbecsületesebb szigetén, a Gyűjtőben találkoztam a mindig mosolygó Fejvadásszal. 1971-ben, mert a katolikus egyház pápája túlzottan is nagy érdeklődést mutatott a börtönben sínylődő Tabódy István iránt, helyezték cellánkba azt a “Parasztbárót” akiről ugyan majdnem mindenki tudta, hogy nem valódi politikai elítélt. Viszont sejthető volt az Operatív Osztály célja: ezzel a kiváló, magasan képzett ügynökkel kívánják elkészíttetni azt a jelentést, amely Kádár János számára ad majd tájékoztatást Tabódy és paptársai általános állapotáról, jövőbeli terveiről. – Így került negyedikként társaságunkba Kovács József, az ÁVH, majd a kádári Állambiztonsági Szolgálat hírhedt fejvadásza. (Foto: Péter Gábor és Kádár János.)

“A zsidókat valahogy nem találtam szimpatikusnak…”

Mivel mi hárman a ránk kiosztott közel negyven év fegyházbüntetéssel sem voltunk éppenséggel zöldfülűek, naivnak pedig még börtönőreink sem tartottak bennünket, így meglehetősen szórakoztató hónapokat töltöttünk együtt négyesben. A szórakoztatásról az egészen más feladatokkal megbízott Parasztbáró gondoskodott, elmesélve kalandos életének egy-egy hátborzongató epizódját – többek között azt a történetet is, hogy miképpen juttatta a negyvenes-ötvenes évek válogatott labdarúgóját, Szűcs Sándort a bitófára. Az ő elmondása alapján az Újpesti Dózsa focistája maga is rendőrtiszt volt. A szökési kísérlethez magával vitte szolgálati fegyverét, és mivel a “segítő” joggal tételezhette fel, hogy munkája végeztével a menekülő vele is leszámol – az egész tervet előre (!) bejelentette az Államvédelmi Hatóságnak.

Így, önmagában hihető is lett volna a történet, amennyiben később nem említett volna néhány más, hasonló esetet. Mivel, ki tudja miért, bennünket is antiszemitának tartott, hátborzongató esetleírásokat ismertetett az ÁVH-val folytatott együttműködéséről. Mint említette, az Államvédelmi Hatóságnak voltak ismeretei azokról a zsidó családokról és értelmiségiekről, akik munkahelyükön, baráti köreikben említést tettek disszidálási szándékaikról… Mivel neki “csak” gazdasági ügyei voltak – innen a “Parasztbáró” elnevezés – együttműködést ajánlottak fel számára, sőt, megfelelő kiképzésben is részesítették. Az ÁVH tájékoztatta őt a célszemélyekről, olyan körökben mozgatták, ahol kapcsolatokat létesíthetett ezekkel az emberekkel – még arról is gondoskodtak, hogy a Szombathely közelében élő gazdálkodóról olyan hírek terjedjenek el, miszerint jó pénzért hajlandó segíteni a Nyugatra igyekvőknek.

Aranyért és más vagyontárgyakért végezte a munkáját – a zsákmány egy részét az ÁVH tisztjeivel is meg kellett osztania – de, mint mesélte, az üzlettel mindenki jól járt.

Az ÁVH fejvadásza nyugati tipusú gépkocsit vásárolhatott, az akkori legjobb minőségű technikával (távcső, hírközlési eszközök, álcaruha) szerelték fel, ugyanakkor vadászatra hívatkozva az úgynevezett határőr örsök úttörőinek szüleit is tájékoztatta arról, hogy mikor tartsák otthon a gyermekeiket.

“Parasztbáró” állítása szerint jónéhány alkalommal meghiúsult az akció. Nem egy esetben ő maga sem akarta nagyon – de a több kiló arannyal menekülő zsidókat nem találta szimpatikusnak. “Az ÁVH-val ugyan felesben dolgoztam, de a tiszta ügyek jobban tetszettek…” – fejtegette Kovács József. “Volt, akit én hagytam belefutni a határőrök karjaiba vagy éppen a tűzvonalba, volt, hogyan éppen azok nézegettek másfelé…”

A kiválóan képzett ügynök-gazdálkodó külföldről, belföldről felvásárolta a kombájnokhoz, mezőgazdasági gépekhez szükséges alkatrészeket – majd a hiányt (melyek gyakran voltak) megvárva, busás haszonnal adott tovább a portékán. Innen kapta a “Parasztbáró” gúnynevet is. A Dunántúlon alig-alig akadt olyan szövetkezet, melynek elnöke ne lett volna az ügyfele.

E békés munkáját 1970-ig végezte. Néha, olykor haramiatársai – az ötvenes években az ÁVH, a hatvanas években Kádár rendőrsége – bevonták a forgalomból (“kicsit pihenni”, mondták), de ott is, mint politikai elítéltnek hazudott ügynök dolgozott, olykor, mint mesélte, meg is csömörlött az egésztől.

*

Péter Gábor, Farkas Mihály és az ÁVH vezetői hatalmas magánvagyonokat halmoztak fel az ötvenes években. Talán nem tévedés leírni: az őket 1956 után leváltó új szocialista-kommunista rendszernek nem morális aggályaik voltak velük szemben, sokkal inkább az összeharácsolt véres pénzt irígyelték meg. Azt, hogy az 1993 januárjában elhúnyt Péter Gábort és véreskezű ÁVH más vezetőit miért nem vonták felelősségre a “rendszerváltást” követően – nos… erre talán nem a krónikásnak kell(ene) választ adnia. Mikor a németországi emigrációból 1993-ban hazatértem, és egyik nap a Blaha Lujza téren akkor még meglévő Sajtóházban jártam, elsőként is, nem kis meglepetésemre dr. Győrffy Tibor újságíró “kollegával” (az ÁVH egykori őrnagyával) futottam össze – aki négyszemközt gúnyosan kérdezte meg: “Hogy s mint kollega úr! Úgy gondolja, hogy ezúttal maguk győztek?…”

Néhány nap múltán, nyitott szemmel járva, úgy a Sajtóházban, mint az Újságíró Szövetség Andrássy úti székházában egyre-másra csodálkozhattam rá azokra a “demokratákra”, akiket évtizedekkel azelőtt a börtönvilág rettegett uraiként az Államvédelmi Hatóság, a hirhedt Állambiztonsági Szolgálat tisztjeként, vagy valamelyik szerkesztőség párttitkáraként ismerhettem meg.

Forrás:

- Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára, ABTL-A-942 sz. iratgyűjtő

- Szemenyei-kéziratok, OSZK Kézirattár, fond 567

- Hadtörténeti Intézet, 11627. számú dosszié

Szemenyei-Kiss Tamás

Az Újvidéki razziában vállalt szerepe miatt állították bíróság elé ismét Képíró Sándort, akit már 1944-ben tíz évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek. Az 1942 januári újvidéki vérengzés felért egy tömeggyilkossággal, amikor a Magyarországhoz visszacsatolt Bácskában magyar csendőrök és honvédek nem csak az ellenük harcoló szerb partizánokat mészároltak le, hanem szerb civileket, valamint a Novi Sad környékén élő zsidóságot is.

Összesen 3,309 és 3,340 között volt a magyar csendőrök által elkövetett mészárlás áldozatainak száma. A kegyelmet nem ismerő csendőrök legalább 147 gyermeket is meggyilkoltak. Még a Horthy-rendszerben is elfogadhatatlan volt az etnikai alapú mészárlás amit a csendőrség Bácskában elkövetett. A mészárlás felelőseit 1944-ben halálra ítélték, az ítéletet azonban nem hajtották végre és így a háború útán jugoszláv hatóságoknak adták át az elitélteket. Képíró Sándort is ekkor ítélték el először, őt azonban nem halálra. A háború után a magyar népbíróság saját kezű gyilkosság vádja miatt 14 év szabadságvesztésre ítélte el a volt csendőr századost. De Képíró ekkor már nem volt Magyarországon, Argentinába emigrált és 1948 augusztusától Buenos Aires-ben tartózkodott. 1996-ban tért vissza Magyarországra és békében élhette le nyugdíjas éveit a magyar fővárosban.

De vajon Képíró Sándor gyilkolt Délvidéken, vagy utasított-e mást a gyilkosságra? Ungváry Krisztián és Kádár Éva történészek szerint erre nem létezik elegendő konkrét írott bizonyíték, ugyanakkor kétségtelen, hogy egykori járőrcsoport parancsnokként morális felelősséget visel Képíró Sándor. “A csendőrtisztek feladata az igazoltatás ellenőrzése és a járőrök irányítása. (…) Újvidéken még véletlenül sem láttam egy hullát sem, nemhogy részt vettem volna a vérengzésben”–állította Képíró 1984-es memoárjában, aki szerint a Honvédség viseli a felelősséget a szerbek és zsidók mészárlásáért, nem pedig a csendőrség. Csakhogy az egészen bizonyos, hogy a csendőrség abban az esetben is felelős amikor a honvédség követette el a gyilkosságot, hiszen az igazoltató magyar tisztek adták át a honvédeknek az áldozatokat.

Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal központ részéről 2006 szeptemberében kezdeményezett bírósági eljárást Képíró Sándor ellen. Az újvidéki mészárlás idején vállalt szerepe mellett az 1944-es magyar zsidóság deportációja miatt fordult először a szerb, aztán a magyar igazságszolgáltatáshoz.

De a 2011 július 18-án kihírdetett nem jogerős felmentés szerint nem bizonyítható, hogy Képíró Sándor délvidéki járőrcsoport parancsnokként valóban tudott volna a mészárlásokról. Ugyanakkor Falvai Zsolt ügyész amellett érvelt, hogy a vádlott egy általa továbbított szóbeli parancson keresztül szólította fel beosztottait arra, hogy az igazoltatás bármilyen jellegű megtagadásának esetén végezzék ki az újvidéki zsidókat és szerbeket. A vádirat továbbá azt is állítja, hogy Képíró 30 délvidéki civil kivégzéséért is felel, hiszen ő utasította a kivégző helyre való elszállításukat.

Karsai László történész kritikával illette a Simon Wiesenthal Központot, a Képíró-perrel kapcsolatos tevékenységéért, ugyanakkor elmondta: nem akkurátus az az érvelés miszerint Képíró nem tudhatta mi történik körülötte. De komoly problémát jelenthetett a vádírat elkészítésében az, hogy a magyar ügyészség nem számíthatott a szerb hatóságok közreműködésére, a vérengzéssel kapcsolatos eredeti vizsgálati anyag pedig hiányzik.

Az viszont kétségtelen, hogy egy fajta hőssé vált Képíró a magyar szélsőjobboldal számára és ezt legjobban 2011. szeptember 3-án bekövetkezett halála és temetése körüli reakciók bizonyítják. A Jobbik részéről Novák Előd, Rubi Gergely és Jámbor Nándor parlamenti képviselők is jelen voltak Képíró temetésén, a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület szélsőjobboldali csoporttal együtt.

Kanadai magyar viszonylatban Képíró ügye és az újvidéki mészárlás történetének újabb feltárása azért fontos, mert még pár évtizeddel ezelőtt éppen a háborús bűnös tevékenységet bizonyosan végző csendőrség múltját ünnepelték egyesek a torontói Magyar Házban. 1985-ben nyították meg Torontóban az ún.  Magyar Királyi Fegyvereserők Múzeumát, melynek megnyítóján csendőrök fogadták a kanadai állami képviselőket. Vitéz Szathmáry Károly csendőr gyűjteménye halála után került a torontói Magyar Házba, aztán 2000 májusában a budapesti Hadtörténeti Múzeum ”Torontó” elnevezésű termébe. Torontóban azonban botrány tört ki a csendőr kiállítás miatt és a Toronto Star c. napilap 1988 január 24-ei számában szólította meg azokat a helyi magyar közösségben – különösen Kosaras Vilmost, a Menóra főszerkesztőjét – akik szerint nyíltan fasiszta ízű az egész tárlat.

Szemenyei-Kiss Tamás hat fejezetből álló tanulmányát teljes terjedelemben olvashatják lapunkban.

Kopácsi Sándort, mint Budapest rendőrfőkapitányát 1956. november 1-én nevezték ki a Nemzetőrség helyettes főparancsnokának. – November 5-én, a szovjet inváziót követően, Szerov hadseregtábornok a megszálló haderők parancsnoka tartóztatta le. – 2 éven át magánzárkában tartották, majd a “Gyűjtőbe” (a Budapesti Szigorított Börtön és Fegyházba), később a Váci Fegyházba (a “Lordok Házába”) szállították.

1958. június 15-én a Nagy Imre és társai perben életfogytiglani fegyházra ítélték az önmagát “nemzeti kommunistának” valló szabadságharcost – később, 6 évi börtönt követően, amnesztiával szabadult. – 1975-ben Kanadába emigrált, 1989-ben, a Kádár-rendszer bukását követően rehabilitálták, Izrael Államtól megkapta a “Világ Igaza” megtisztelő kitüntetést…

Torontóban, 2001. március 2-án halt meg a magyar történelem egyik legnagyszerűbb alakja.

Szemenyei-Kiss Tamás

Prohászka Ottokár, a néhai székesfehérvári püspök politikailag is képviselt modern antiszemitizmusa a két világháború közötti középosztályra, és az 1990. utáni esztendőkben Magyarország jobboldali köreire is, alapvető hatással volt.

A székesfehérvári püspök politikai nézete és antiszemitizmusa elsősorban abból a felvetésből táplálkozott, mely szerint a modernitás, a kapitalizmus és a zsidóság összefüggő fogalmak.

„Mi az antiszemitizmust nem faji, vallási, hanem szociális, üzleti reakciónak fogjuk fel – írta már 1893-ban (jóval megelőzve a hungaristák másik ideológusát Istóczy Győzőt), majd hozzátette: A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet.”

Nézetei később sem változtak.

A zsidóság „sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot” – fogalmazta meg 1923-ban – ezért nemzeti önvédelemnek tartotta az általa pozitívnak nevezett, a keresztényeket előnybe helyező antiszemitizmust, a „liberalizmus mételyével” az általa megalkotott nemzetiszocialista eszmét, a hungarizmust állította szembe.

Prohászka már 1918 óta követelte a numerus clausust – melyet két másik zsidótörvénnyel együtt Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökei iktattak törvénybe – 1944-ben azután éppen Prohászka vált az egyik legtöbbet idézett hivatkozási alappá.

„A magyarság egyik legkiemelkedőbb lelki embere”

Bár a Holokauszt Emlékközpontban Prohászka Ottokár fotóját „A konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja” felirattal Hitler fényképe közelében állították ki és a magyarországi szélsőjobboldali szervezetek egyértelműen a hungarista-nemzetiszocialista eszme egyik legjelentősebb ideológusának tartják napjainkban is az 1927-ben elhúnyt főpapot – az elmúlt évszázad borzalmainak ismeretei, az Európa-szerte feltámadó modern nemzetiszocialista mozgalmak sem késztették gondolkodásra azokat a jobboldali politikusokat és egyházi személyeket, akik résztvevői voltak 2008. október 10-én Prohászka mellszobrának leleplezésén a Lakiteleki Népfőiskola kertjében.

A másfél évszázaddal ezelőtt született püspök, főrendiházi tag, országgyűlési képviselő érdemeit Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti főegyházmegye érseke, Prohászka egykori tanítványa méltatta, kihangsúlyozva: „a magyarság egyik legkiemelkedőbb lelki embere meggyőződéssel vállalta az antiszemitizmust, hangoztatván, hogy mindez a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen: a legjogosultabb mozgalom.

A megemlékezést és Kliegl Sándor szobrász alkotásának felavatását Lezsák Sándor, a Fidesz MPSZ parlamenti képviselője, az Országgyűlés alelnöke szervezte – az a politikus, aki 1990 és 1994 között (az Antall-kormány idején) közbenjárt két háborús bűnös, gróf czegei Wass Albert és Kecskési Tollas Tibor állami kitüntetéseinek ügyében, valamint a beregszászi zsidók 1944-es deportálásában parancsnoki beosztásban volt csendőrtiszt rehabilitálásának érdekében.

A lakiteleki szoboravatáson résztvevőként ott volt a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága elnöke, a Fidesz MPSZ országgyűlési képviselője, Balog Zoltán is – íly módon a legnagyobb ellenzéki párt nyíltan eszmei azonosságot vállalt az egykor volt székesfehérvári püspök ideológiájával: a hungarizmussal és a teológiai műveiben antijudeizmusnak nevezett antiszemitizmussal. A már említett kalocsa-kecskeméti főegyházmegye érseke mellett – ismételten, immár sokadszor cáfolva a római katolikus egyház által hírdetett politikamentességet – Prohászka Ottokár szoboravatása kapcsán félre nem érhető állásfoglalásként a nyílvánosság elé lépett Spányi Antal székesfehérvári püspök is, aki korábban (2006 júniusában) a nyitrai zarándoklat megszervezésével, majd 2006. szeptember 26-án a szélsőjobboldali erők által rendezett kormányellenes tüntetésen történt részvételével és beszédével hívta fel magára a figyelmet.

„Fáj, hogy tudatosan és hosszan, megfontoltan hazudtak, becsaptak és félrevezettek mindenkit, miközben Orbán Viktort nevezték hazugnak. Fáj, hogy a múlt miatt és nem a jövőért kell megszorító csomagokat a nyakunkra venni… Fáj, hogy azt állítják szélsőségesek vagyunk, és nekünk kell mindig védekezni. – Változást akarunk! Azt kérjük, hogy a morális válság szünjön meg! – A miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) mondjon le…” – követelte Spányi, a Szentatyára is hivatkozva az Árpád-sávos lobogók alatt felvonult tüntetők előtt.

Prohászka Ottokár múltjára emlékeztetvén híveit, megtévesztő és meglehetősen támadó hangnemben lépett fel a liberálisokkal és név szerint említve Gusztos Péter szabaddemokrata országgyűlési képviselővel szemben, kijelentve: „történelmi tény, hogy Prohászka híresen jó viszonyt ápolt a zsidósággal, a Tanácsköztársaság bukását követően pedig, a keresztényi megbocsátásra hivatkozva, a püspök maga járt közben azokért, akiket a népharag fel akart akasztani…” – Lezsák Sándor ehhez, a nyilas hatalomátvétel 64. évfordulóján, 2008. Október 15-én a Népszabadságnak nyilatkozva, annyit tett hozzá, hogy „Prohászka Ottokár az egyházi-politikai működése idején szót emelt a kozmopolita-parazita réteg visszaszorításáért, a magyarság felemelkedéséért.”

A hitvédelemtől a hungarizmusig

Spányi Antal püspök Gusztos Péter liberális képviselővel folytatott polémiájából kitűnően nem eléggé tanulmányozhatta tanítómestere életművét – vagy egyszerűen csak félrevezette az általa is „szélsőségesnek” nevezett neonácikat.

1920-ban a Nemzetgyűlés 6. űlése jegyzőkönyve szerint ugyanis február 26-án Prohászka Ottokár állapította meg, hogy „a Tanácsköztársaság zsidó forradalom volt, amely teljes egészében idegen volt a magyar ideológiától.” Azt pedig, hogy értelmezése szerint mit jelent a „magyar ideológia” – az 1918. július 31-én, Wekerle Sándor miniszterelnöksége idején, a Főrendiház CXIV. űlésén elmondott zsidóellenes kijelentései is igazolják. Talán nem egészen a véletlen műve, hogy ezen a júliusi napon elhangzott megnyilatkozásaira figyelt fel Horthy Miklós kormányzó és Meskó Zoltán belügyi államtitkár, aki 1932 júniusában alapítója volt az első magyar nyilaspártnak, a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkás Pártnak, ő alkalmazta pártja jelvényeként először a nyilaskeresztet és a zöld inget. – Horthy éppen a főrendiházi felszólalása hatására kérte fel a székesfehérvári püspököt a miniszterelnöki megbizatás elfogadására 1920-ban, emlékezve hű katonája és belügyi államtitkára, Meskó Zoltán harsány helyeslésére.

Az 1858-ban született Prohászka (eredeti nevén: Prochaska) Ottokár mint német-svájci felmenőkkel bíró, német anyanyelvű püspök jól ismerhette az osztrák politikai elitet és a magyar főnemesség gondolkodását – azt az ellentmondást is, hogy a magyar gazdasági és politikai elit (miközben az ország teljes függetlenségére törekedett) elfogadhatatlannak tartotta a Nagy-Magyarország területén élő kisebbségek és népcsoportok egyenjogúságát.

Széchenyi már 1935-ben felismerte, hogy azonos jogokat kell adni az itt élő nemzetiségeknek…, azt is, hogy nem támadni kellene a jóval műveltebb, korszerűbben haladó szellemű Ausztriát, hanem bölcsebb dolog lenne tanulni tőlük. A kiegyezés után az osztrákok kezdeményezték azt is, hogy a Monarchia szövetségi állammá alakuljon át – ez az államforma biztosította volna a nemzetiségek autonómiáját, a vallások közötti különbségtétel megszűnését, a szabad nyelvhasználatot és a választójogot. – A terv azonban nem valósulhatott meg: a magyar nemesség, a magyar társadalmi elit nem tudta elviselni, hogy a csehek vagy a zsidók ugyanolyan jogokat kapjanak, mint ők.

Prohászka a múlt évszázad első felének a legismertebb egyházi személye volt, a nyílt – már akkor is a tömegeknek és az alsóbb néprétegeknek szánt – antiszemita kirohanások helyett a szalonképesebbnek tűnő antijudeizmus kifejezést használta, mint teológiai fogalmat, hitvédelemnek tüntetve fel a zsidóellenességet. A faji alapon differenciáló keresztény-szocialista mozgalmának az 1920-as évek elején is lelkes hívei voltak, ezzel Magyarország, a polgári középosztály és a társadalmi elitet jelentő felső tízezer jóval megelőzte a hitleri Harmadik Birodalom Alfred Rosenberg és Adolf Hitler neveivel fémjelzett faji alapon szerveződött nemzetiszocializmusát. Ahogy azt Ungváry Krisztián történész, a szélsőjobboldali mozgalmak kutatója a tényeknek megfelelően állapította meg: „Tévedés volna azt gondolni, hogy ezek az emberek (ti. a székesfehérvári püspök hívei, politikájának folytatói) műveletlen, a világtól elrugaszkodott futóbolondok lettek volna. A numerus clausus törvényjavaslat a Budapesti Egyetem orvosi karáról indult ki, és a parlamentben 64 képviselő közül csak heten szavaztak ellene…” /Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd – Beszélő, 2001. 6. sz./

A „The Jewish Question in Hungary” című, 1920-ban megjelent – korántsem csak teológiai mű – szerzőjét, Prohászka püspököt támogatta Méhely Lajos, a Cél című fajbiológiai szemle szerkesztője, akadémikus és elismert egyetemi tanár, Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara elnöke (később a Katynba küldött nemzeközi orvoscsoport vezetője), gróf Teleki Pál egykori és leendő miniszterelnök, a már említett Meskó Zoltán fajvédő politikus és 1935-től a Hungarista Mozgalom, a nemzetiszocialista alapon szerveződött pártok politikusai is.

A zsidóság elleni harc szellemi vezetője

Halála után Prohászka a nemzetiszocialisták, mindenekelőtt a hungaristák számára megfellebbezhetetlen szaktekintéllyé vált. A zsidókérdést tárgyaló művei adták az ideológiai alapot a képviselőháznak először a numerus clausus törvény elfogadásához, majd a két ezt követő zsidótörvény kihirdetéséhez. Gondolatai közül kiemelték az antiszemitizmust legitimáló érveit, melyek így önálló életre keltek, és a polgári jobboldal, majd a magyarországi nemzetiszocialista pártok fő hivatkozási alapjává váltak.

Ravasz László református püspök 1944-ben a demokratikus nyilvánosságnak címezve „elborzadt és tiltakozását jelentette be” mikor a deportálások körülményeiről értesült – ugyanakkor számára köztudottan már 1917-et követően a zsidókérdés faji kérdés volt, 19 parlamenti felszólalásában konzekvensen támogatta a zsidótörvényeket. Ennek megfelelően sokan Prohászka szellemi örökösének tekintették, amit dr. vitéz Endre László, a Sztójay-kormány belügyi államtitkára (a magyarországi zsidóság deportálásának egyik fő szervezője) a hozzá intézett levelezőlapja sorai is igazolnak: „Nemcsak mint a magyar közélet és a magyar protestánsok főpapjának, hanem mint boldogult Prohászka Ottokár szellemi öröksége letéteményesének (is) Boldog Új Évet Kívánok.”

A szociálpolitika (értsd: hungarizmus) forradalmasítói az írók köréből eleinte Oláh György és Milotay István voltak, majd Erdélyi József, Kerényi Károly, gróf Wass Albert, Matolcsy Mátyás, Nyírő József tűntek fel – és hát nem tagadható az a tény sem, hogy a faji alapú szociálpolitika és nemzetvédelem szellemi megalapozásáért, majd gyakorlati megvalósításáért felelősség terhelte az ún. népi írók jelentős részét is…

Az egyértelműen hungaristáknak nevezhető írók mellett az irodalmi élet akkori jeleseit is bűvkörébe vonta a nemzetiszocialista eszme. A harmincas évek közepétől – mikor Szálasi Ferenc Prohászka hungarista ideológiájára alapítva létrehozta a Hungarista Mozgalmat és a Nemzet Akaratának Pártját, majd a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot és ezek utódszervezeteit. – Olyan nagyságok, mint Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János, Darvas József, Kovács Imre, Németh László, Veres Péter, Zilahy Lajos csatlakoztak olyan, a mai szemmel rasszistának és sovinisztának nevezhető körökhöz és egyesületekhez, mint például a Törzsökös Magyarok Budapesti Asztaltársasága (ahol érthetően csak „fajmagyarok” kaphattak helyet.)

Illyés Gyula, aki a Nyugat 1932. augusztusi számában Budapest zsidó szellemi hegemóniájáról panaszkodott, 1938-ban Párizsban már Károlyi Mihálynak is kijelentette, hogy csak a zsidó földbirtokok felosztását tartja szükségesnek és a zsidótörvények kapcsán kifejtette: a magyar kultúra védelmében szükségesnek látja a zsidóságot sújtó rendelkezéseket. – Kovács Imre, Darvas József és Erdélyi József még irodalmi díjakat is átvettek a nyilas Oláh Györgytől, az Imrédy Béla által alapított Egyedül Vagyunk című lap főszerkesztőjétől. – 1938. augusztus 25-én Pethő Sándor, a Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikkében (mintha az orgánum múlt heti számait olvasnánk!…) meghírdette, hogy „a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon és ezért nem szükséges kitérni a zsidókérdés elől sem: erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása.”

Magyarországon szalonképes a politikai antiszemitizmus?

Hazánkban – bár a többpártrendszer bevezetése, a rendszerváltást követően azonnal megkezdődött a nemzetiszocialisták szervezkedése – nem alulról indult az a kezdeményezés, amely lényegében kísérletet tett a két világháború közötti eszmékhez történő visszatérésre. Az Antall-kormány egy egész sor olyan háborús bűnöst rehabilitált, akiknek a bocsánatos bűne legfeljebb „csak” az antiszemita magatartásukkal valósult meg a második világháború éveiben vagy azt megelőzően. Horthy Miklós kenderesi újratemetése, gróf Teleki Pál történelmi szerepének átértékelése, Kecskési Tollas Tibor és gróf czegei Wass Albert magas állami kitüntetései után logikus folytatásként következett Prohászka Ottokár erkölcsi felmentése.

A nemzetiszocialista elnevezést, a szinte zavartalanul építkező hungarista akciócsoportok kivételével, hivatalosan sehol sem használták – Szálasi Ferenc nevét is olykor kínos következetességgel hallgatták el az egyre inkább szélsőjobboldali irányba fordult pártok – ezzel pedig akarva-akaratlanul (esetleg tudatlanul?) arra az útra tértek, mint ősellenségük Joszif Visszarionovics Sztálin. (Magát a kifejezést feltehetően a generalisszimusz utasítására 1931-32-től tilos volt használni a Szovjetúnióban. Ettől fogva a szovjet politikusok és általában a kommunisták Hitlerre, a nemzetiszocialistákra vagy a Harmadik Birodalomra mindig a „fasiszták” vagy „hitleristák” szavakkal utaltak…)

Azzal, hogy Prohászka Ottokár püspököt, a hungarizmus legnagyobb hatású ideológusát a magyarországi jobboldali pártok a közelmúltban piedesztálra emelték és munkásságában a legkeményebb nemzetiszocialista megnyílvánulásokat a nemzeti szociális szókapcsolattal, a hungarizmust pedig a hit- és nemzetvédelem kifejezésekkel helyettesítették, a lényegen mit sem változtat. – Azt a rehabilitálást, amelyen az Országgyűlés alelnöke és a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága elnöke továbbá a római katolikus egyház két magyarországi főpapja is tevékenyen részt vettek – azt a politikai tevékenységet nem lehet összeegyeztethetőnek nevezni a demokráciával.

A történelmi ismereteinkből merítve tisztában lehetünk azzal, hogy a magyarországi főpapság jelentős hányada aktívan vett részt annak a helyzetnek a megteremtésében, amely a Holokauszthoz vezettek. – A jelen jobb- és szélsőjobboldali politikusai ugyan még nem követték el a múlt évszázad legszörnyűbb bűntetteit, de a megnyílvánulásaik súlyosan sértik a magyarországi lakosság túlnyomó többségének az erkölcsi érzékét és egy egész népcsoport ellen követnek el bűncselekményeket, mikor a hóhérokat és azok segédeit állítják példaképül az ifjúság elé.

Szintén a történelem lapjairól és részben a személyes tapasztalatokból ismert, hogy a napjainkban már kibékíthetetlennek hirdetett ellenfél – a nácizmus és a katolikus egyház – 1933-ban, a nemzetiszocializmus hatalomra jutása évében mégis egyezséget kötött. Bár kezdetben mindkét intézmény a másik ellen prédikált (mai szóhasználattal élve: elhatárolódtak), 1933. július 8-án Rómában a Szentszék és a Német Birodalom között konkordátum aláírására került sor – a katolikus papság hűséget és a politikai életből való kivonulást ígért az NSDAP-nak…

Jelenleg az önmagukat Isten szolgáinak nevező egyházi személyek és az egyre inkább szélsőjobboldali politikát folytató „nemzeti alapokon álló” pártok egyesíteni igyekeznek a legkülönbözőbb tipusú elégedetlenségeket. Az elégedetlenkedők tömegében majdnem teljes egészében alulról érkezett, frusztrált, magukat kisemmizettnek érző lumpenrétegek találhatók – amin nem változtat az sem, hogy ennek az utcákon tomboló csőcseléknek olyan úgymond értelmiségi vezetői is vannak, akik nem jutottak jó pozicióhoz 1990-et követően (ezért is frusztráltak), íly módon a politikán keresztül igyekeznek érvényesülni. Prohászka Ottokár ideológiája ezen a keskeny sávon egyensúlyozik: populista, szociális igét hirdet a társadalom perifériájára szorult tömegeknek – ugyanakkor a felelősök megnevezésével szélesre tárja a kaput a xenofób, rasszista indulatok előtt, a „nemzetvédő hungarizmus” pedig szinte észrevehetetlenül alakul át Rosenberg és Hitler neveivel fémjelzett nemzetiszocializmussá.

Szemenyei-kéziratok

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR

Bibliotheca Nationalis Hungariae

Kézirattár, fond 567 jelzetű gyűjtemény

Bűnrészesség gyilkosságban vagy háborús bűntett? A Simon Wiesenthal Központ és a magyarországi igazságszolgáltatás.

Az ausztrál legfelsőbb bíróság közép-európai időszámítás szerint 2011. december 9-én dönt arról, hogy a Perth-ben (Nyugat-Ausztrália) élő Steiner (alias Zentai) Károlyt, akit háborús bűnök elkövetése miatt a magyarországi igazságszolgáltatás bíróság elé akar állítani, kiadhatják-e a magyar hatóságoknak? Charles Zentai kiadatását még a jelenlegi kormányzatot megelőző szocialista-liberális Gyurcsány-adminisztráció terjesztette a távoli kontinens illetékesei elé, de a kiadatást Zentai ügyvédei különböző jogi trükköket alkalmazva mindeddig megakadályozták. Ha az ausztrál legfelsőbb bíróság – ti. az ausztrál kormány – úgy döntene, hogy nem gördít akadályt a kiadatási kérelem elé, akkor a második világháború után ez lenne az első alkalom, hogy Ausztrália (Commonwealth of Australia) háborús bűntettek elkövetése miatt bármely országnak kiadja állampolgárát…

Röviddel karácsony előtt az ausztráliai Perth szövetségi bírósága óvadék ellenében átmenetileg szabadlábra helyezte a Hakea börtönben kiadatási őrízetben volt Charles Zentai (alias Steiner Károly) ausztráliai lakost, aki az 1957-ben elnyert állampolgársága óta Perth déli külvárosában, Willetonban él – és aki állampolgársági kérelmében azt állította, hogy 1945 márciusában távozott Németországba „abban a zűrzavarban, amely Budapest Vörös Hadsereg általi felszabadítását követte”.

A Simon Wiesenthal Központ által indított vizsgálatot követően az egykori, zászlósi rangban volt, magyar katona Efraim Zuroff illetve a háborús bűnösöket üldöző nácivadász szervezet vádjaira reagálva – bizonyára ügyvédje tanácsára – úgy nyilatkozott, hogy a terhére rótt kínzás, embertelen bánásmód és gyilkosságban történt részvételében (ti. a 18 éves budafoki lakos, zsidó fiatalember, Balázs Péter halálában) egyebek mellett azért sem lehet bűnös, mert a gyilkosság előtti napon, 1944. november 7-én elhagyta Budapestet és nem tartózkodott a bűntett színhelyén…

Az ausztráliai szövetségi bíróság birtokában lévő állampolgársági kérelem illetve a gyanúsított védekezése között (melyet a Simon Wiesenthal Központ iratanyagában található bíróság előtt tett tanúvallomások és egy, még élő, tanú vallomása is cáfol) nyilvánvaló az ellentmondás.

Az alábbiakban a bűnügy nyilvánosság előtt nem ismert tényeit és a háborús bűntett ügyében elhangzott nyilatkozatokat tárom az olvasók elé.

Budafok, 1944

Az 1921. október 8-án sváb (népi német) családban született Steiner Károly, bár az éppen aktuális politikai kurzusoknak megfelelően a budafoki svábok történetét másként írják le a historikusok, sohasem volt szociáldemokrata, az NSDAP faji ideológiáját vallotta és mindig is katonának készült.

Keresztes-Fischer belügyminiszter, Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt, kétségtelenül a szövetséges Harmadik Birodalom nyomására 1939. április 13.-án hagyta jóvá a magyarországi Volksbund (teljes nevén: Volksbund der Deutschen in Ungarn) 1938-as megalakulását követően a szervezet alapszabályzatát, melyhez az ideológiát a hitleri Németország szállította. – A Deutsche Zeitung így üzent az Ötödik Hadoszlopnak:

„Évszázadok óta mi németek határoztuk meg, vagy befolyásunk által alakítottuk a történelmet ezen a földön, még vérünkkel is emeltük a magyar állam faji értékét.

Azzal, hogy magyar földön élünk, mi biztosítottuk a Nyugatról jövő szellemi kulturáramlat folytonosságát – ekével, fegyverrel és a kultúra fáklyáival megszereztük a jogot arra, hogy az országban az uralkodó nép (Herrenvolk) legyünk…”

1940-ben a Magyarországi Németek Népi Szövetsége (a Volksbund) beköltözött a Tisza Kálmán – jelenlegi nevén Köztársaság – tér 26. és 27. számú házakba, ettől kezdve az épületek Birodalmi Német Házként (Reichsdeutsches Haus) üzemelt illetve vált gyűjtőhelyévé Adolf Hitler magyarországi katonáinak. Basch Ferenc vezetésével a sváb fiatalok fegyveres kiképzését irányító, a Harmadik Birodalom érdekeinek képviselőjeként tevékenykedő szervezet a leventekiképzés szorgalmazásán kívűl jelentős szerepet játszott a Waffen-SS magyarországi toborzásaiban is.

Annak ellenére, hogy a sem a Volksbund, sem más német organizációk nem helyeselték a német nevek magyarosítását – sőt, követeléseik között az eredeti sváb nevek újbóli használata szerepelt! – Steiner Károly, főleg a középiskolai tanárainak rábeszélésére (az ún. zsidótörvények bevezetése közepette) változtatta a „zsidós hangzású” családi nevét Zentaira, amely döntése később a tiszti iskola vezetői körében is egyöntetű helyeslésre talált. – A Volksbund összejöveteleit gyakran látogató tisztiiskolás, a budafoki leventeoktató 1944 őszén már záslósként szolgált az Aréna út (ma Dózsa György út) 51. alatt lévő I. számú fogatolt vonatosztály állományában. – Ebből a laktanyából indult az a tiszti járőr is, amelyik 1944. november 7-én elfogta és a Vonat Laktanyába hurcolta az akkor 18 éves zsidó fiút, Balázs Pétert.

Mi történik a laktanyában?

„A budafoki illetőségű fiatalembert, aki ruházatán nem viselte a zsidók megkülönböztetésére előírt sárga csillagot, Zentai zászlós ismerte fel egy villamoson, ezt követően vették őrízetbe és kísérték be az Aréna úti laktanyába…” – ezek a sorok olvashatók a 2005-öt követő hazai és külföldi híranyagokban, melyek azonban csak részben fedik az igazságot.

Balázs Péter ugyanis 1944 áprilisában behívót kapott – részben a leventekorú zsidó fiatalok számára előírt 125. 179/eln. 40-1942. sz. rendelet, másrészt a munkaszolgálat végzésére kötelezettek parancsa alapján – melynek nem tett eleget, munkaszolgálat helyett hamis, keresztény személyi iratokkal élt, napközben utazgatott, ismerőseinél tartózkodott.

November 7-én a Vilmos császár (jelenleg Bajcsy-Zsilinszky) úti villamoson a járőrként tevékenykedő honvéd zászlós találkozott vele, aki nem csupán a szintén budafoki illetősége okán ismerte fel a bújkáló Balázs Pétert, de mint egykori iskolatársa, később leventeoktatója tisztában volt azzal, hogy sárga csillag viselésére kötelezett személy. – A munkaszolgálat megtagadásának ténye valamint a hamis igazoló iratok tárgyi bizonyítékai részben a helyszínen, majd a kihallgatása alkalmával tisztázódtak.

A járőr által előállított fiatalembert (a későbbi tanúvallomások alapján) a századiroda mellett lévő szobában hallgatták ki. Ott délután három órától kezdődően Nagy Lajos századparancsnok-helyettes, Máder Béla százados és Zentai Károly felváltva bántalmazták. A kihallgatás estig, kb. 19 óra 30 percig tartott, az őrízetbe vett személy ekkor a sok veréstől már haldoklott. – A kihallgatók ezt követően Mahr Lajos honvéd őrízetére bízták a súlyos állapotban lévő Balázs Pétert, aki javasolta, hogy hívjanak orvost az őrízeteshez. A tisztek megtagadták a katona kérését, viszont hat, a laktanyában lévő zsidó munkaszolgálatost rendeltek a haldokló mellé, akikre ráparancsoltak: mondjanak héber gyászimákat, mondják el a kaddist a haldokló mellett. Ezt követően a tisztek elmentek inni… Balázs Péter még fél óráig élt – mire a kihallgatók visszatértek már halott volt.

Máder, Zentai és Nagy Lajos eleinte azon tanakodtak, hogy a laktanya udvarán ássák el a holttestet, de később megváltoztatták szándékukat, és úgy határoztak, hogy inkább a Dunába dobják.

Zentai megparancsolta Monori József szakaszvezetőnek, hogy lovaskocsit állítson a körlet elé, majd Zentai és Nagy Lajos kicipelték Balázs Péter hulláját, és szalmával takarták le. Az Aréna úton, majd a Váci úton átkelve a Dráva utcán haladva érték el a Duna Újpesti rakpart szakaszát, itt folyónál köveket kötöttek rá és úgy dobták a vízbe, ahol a holttest azonnal elsüllyedt.

A történteket Monori József, Nagy Lajos, Máder Béla, Mahr Lajos 1946-os illetve 1948-as bíróság előtt tett vallomásaik is igazolták Máder százados, majd Nagy Lajos 1948 februárjában lezajlott perében. (Máder Bélát 1946. március 21-én életfogytig tartó kényszermunkára ítélték, 1956 szeptemberében szabadult… Nagy Lajos századparancsnok-helyettest 1948. február 26-án halálra ítélték, ítéletét a köztársasági elnök életfogytig tartó kényszermunkára változtatta – ő 1956 végén külföldre távozott.)

Steiner-Zentai, az emigráns

Dr. Balázs Dezső, budafoki ügyvéd, az eltüntként kezelt Balázs Péter apja 1948. április 19-én feljelentést tett a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán – Zentai Károly ellen – a feljelentő Zentait személyesen nem ismerte, sohasem találkozott vele, információit egy ismerőstől kapta.

„Én 20 évén át folytattam Budafokon ügyvédi gyakorlatot, Zentai ismert engem is és a fiamat is. Fiam a Felső Építő Ipariskola téli tagozatának tanulója volt, képesített kőmíves segéd lett. Zentai tudta, hogy a fiam bejár az építőmunkások szakszervezetébe, és részt vesz az ellenállási mozgalomban. Tiszttársai előtt többször kijelentette, hogy szeretné a fiamat elfogni…” – olvasható az apa feljelentésében, de az már rejtély, hogy beadványában miért éppen a Katonapolitikai Osztályhoz fordult?

1948. április 21-én a Budapesti Népügyészség azt indítványozta, hogy „a Népbíróság a távollevő Zentay/Steiner Károly volt zászlós terhelt ellen az 1945. VII. tc. által törvényerőre emelt Nbr. 11. §. 5. pontjába ütköző háborús bűntett miatt a Bp. 475. §-a alapján bocsásson ki elfogatóparancsot Németország amerikai övezetéből…”

És bár az elfogatóparancs Zentai-Steiner pontos németországi lakcímét is feltüntette, az ügyészség súlyos tévedésben volt. A menekülő nem az amerikai zónában tartózkodott mielőtt Olaszországba távozott, hanem a francia megszállási övezetben. – A francia hatóságok pedig, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal, csak nagyon ritkán tettek eleget a kiadatási kérelmeknek, később azért sem volt sikeres Zentai bíróság elé állítása, mert az olaszországi (Róma melletti lágerből) Ausztráliába távozott, ez a távoli ország – bár a legutóbbi időkig Magyarország nem kérte a kiadatását – más személyek esetében sem tett eleget a háborús bűntettekért körözött személyek ügyében hozzájuk intézett kéréseknek.

Az apa, dr. Balázs Dezső, sokat tett, hogy fiai gyilkosait bíróság elé állítsák. 1970-ben úgy halt meg, hogy erre csak részben került sor. A „Halló! Itt Péter! Péter beszél” című könyve előszavát Kéthly Anna írta. Az apa hagyatékában maradt iratokat a család még a hetvenes években átadta a Simon Wiesenthal Központ megbízottjának.

A BM III/III-as Csoportfőnökség – bár az ügy nem a belső elhárításhoz tartozott, így kétséges, hogy egyáltalán igaz-e a rájuk történő hivatkozás – 1968-ban megállapította „Zentai esetében a kiadatási eljárás eredménye a meglévő iratokból nem tűnik ki, de javaslatot teszünk a körözés fenntartására”. (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.1.9 V-120693, 11-3.)

Magyarország és a háborús bűnösök

Zentai esetét és a hozzáférhető információkat tanulmányozva, nyugodtan állítható, hogy a nyomozó hatóságok és a média hozzáállása katasztrofális.

A Simon Wisenthal Központ – személyesen Efraim Zuroff – állítása szerint Izraelben még élő tanúja van az 1944-es eseményeknek, olyan tanú, melyről a hazai hatóságoknak semmilyen információja sincs, bár a koronatanú 2005-ben Tel Aviv-ból még élő műsorban nyilatkozott egy tv-műsorban.

A magyarországi bűnüldözők, bár az ellenkezőjét állítják, semmiféle nyomozást nem folytattak le az ügyben. Amit tudnak Balázs Péter tragédiájáról, azt mind a meggyilkolt zsidó fiatal édesapja gyűjtötte össze, valamint a második világháború utáni háborús bűnperek irataiból ismerik. Tőle tudták meg azt is, hogy a háborús bűnös édesanyja Ausztráliába vándorolt ki – csak így szerezhettek tudomást Zentai tartózkodási helyéről. Az utóbbi évtizedekben (főleg 1990 után!) semmit sem tettek Steiner-Zentai felkutatására, hasonlóan dr. Képíró Sándor csendőrtiszthez – mindkettőjük ügyében csak a Simon Wiesenthal Központ nyomozott, folytatott kutatómunkát, miközben a demokratikus magyarországi hatóságok ahol csak tudták, ott hátráltatták a háborús bűnösök felkutatására alakult szervezetek tevékenységét.

Jogosan vetődik fel a kérdés: ha az évek óta Budapesten tartózkodó és a szélsőjobboldali szervezetek védelmét élvező csendőrtiszt, dr. Képíró Sándor, ügyében sem történt vádemelés, akkor mit várhatunk a távoli kontinensen élő Zentai Károly esetében?

Olvassuk csak azt képmutató kijelentést az ügyészségi szóvívő részéről, hogy „ha… majd Magyarországon tartózkodik Charles Zentai, azért szükséges letartóztatásba helyezni, hogy a gyilkosságban bűnrészes gyanúsítottat megakadályozzák az Ausztráliába történő hazautazásában”.

Az ügyészség eme nyilatkozatát értelmezni szükséges. Szó sincs ugyanis arról, hogy Steiner-Zentai Károlyt háborús bűnök elkövetésével gyanúsítanák… mindössze csak a hazautazásának a veszélye, az ebből következő kényelmetlen diplomáciai helyzet aggasztja a bűnüldözőket.

Szemenyei-Kiss Tamás

OSZK – Bibliotheca Nationalis Hungariae – Kézirattár, Fond 567 jelzetű gyűjt.

ABTL 3. 1. 9 V-120693, 11-3