Orbán az Európai Néppárt segítségével árulta volna a hazát Brüsszelben, de még azt sem tudta elérni, hogy az európai plénumban napirendre vegyék az ügyet. 2006-ban Orbán úgy gondolta, hogy többek között a baloldal “erkölcsi relativizmusa” miatt kell megvonni Magyarországtól a kohéziós pénzeket. “A korrupció, az erkölcsi relativizmus, a szegénység, a kiszolgáltatottság, a hamis adatokat szolgáltató kormányok, a felelősséget nem ismerő politikusok és a politikai hazugságok”–ezekkel vádolta Orbán az előző miniszterelnök kabinetjét.

A 495 millió eurós támogatás-elvonás a magyarországi GDP több mint 0,5 százalékával egyenlő. Az EB lépése valóban példátlan és a bizottság nyilatkozata szerint “az Európai Bizottság Magyarországnak szóló ismételt figyelmeztetéseit követi, hogy fokozza erőfeszítéseit a túlzott államháztartási deficit befejezésére, valamint a megfelelő lépések elmaradását”.

Olli Rehn pénzügyi biztos szerint Magyarország 2013-ban is átlépi a 3 százalékos deficithatárt, így semmivel sem került közelebb az ország az euro esetleges bevezetéséhez.

Boros Tamás, a Policy Solutions igazgatója szerint főleg a közelekedési és környezetvédelmi beruházások kerültek veszélybe az elvonás miatt. Boros szerint a Fidesz-kormány úgy fogja kommunikálni a legujabb kudarcot, hogy ez a lépés “a magyarok érdemtelen megbüntetéseként” szolgál. A Policy Solutions igazgatója úgy látja, hogy a Fidesz a felelősséget a Medgyessy és a Gyurcsány kormányokra is kenheti.

Lantos János nyilast egyetlen hazáját szerető konzervatív, keresztény Orbán-rajongó sem dobálta meg 2010. vagy 2011. október 23-án Budapesten! Nézzék meg a YouTube-on Lantos kanadai fogadtatását a két nagy nemzeti ünnepünkön. A valamivel több mint 100 fős kanadai rajongótábor egyetlen tagja sem emelte fel Lantos vagy Morvai Krisztina ellen a szavát, egyikük sem ragadott tollat, hogy figyelmeztesse szeretett vezérüket: „Hej, Miniszterelnök Úr, csináljon már rendet, mert ezek az emberek lejáratják hazánkat Kanadában és a nemzetközi közvélemény előtt.” A kanadai rajongók nemhogy nem szóltak oda szeretett vezérüknek, hanem ide hívják Kanadába a fajgyűlölőket, platformot adnak Csurkának, Morvainak, Raffaynak, hogy itt – egy alapjában liberális országban – terjesszék a liberális dögvészről, a zsidóságról, a „másfajták” kirekesztéséről szóló nézeteiket. És, ahogy ezt majd bizonyítani fogom, teszik mindezt – sok esetben – az itteni katolikus egyházak termeiben a helyi plébánosok lelkes támogatásával.

Nem tudok egyetlen egy hazáját szerető konzervatív, keresztény békemenetelőről sem Magyarországon, aki sípokkal, kereplőkkel, kövekkel fojtotta volna a szót Csurkába, Lantosba, Vonába, Morvaiba, mint ahogy tették azt korábban olyanokkal, akiket demokratikus módszerekkel választottak képviselőjüknek a magyar szavazók. (Gondolok most Budapest egykori főpolgármesterére, Demszky Gáborra, vagy éppen Gyurcsány Ferencre, az ország egykori miniszterelnökére, akit a Fidesz második embere, Kövér László, a nyilvánosság előtt egy AIDS fertőzéshez hasonlított (Magyar Hírlap. 2009. február 23.) Megemlíthettem volna egykori köztársasági elnökünket is, Göncz Árpádot, akibe szintén belefojtották a szót a hungaristák, az árpádsávosok, a liberális dögvész ellenfelei – de ez nem volna érvényes, hisz Göncz Árpádot, ahogy a mostani elnököt, Schmitt Pált sem a nép, hanem a parlamenti többség helyezte az állam élére).

Hol voltak az Orbán Viktor által személyesen kinevezett rendfenntartók, akiket egytől egyig saját pártjának padsoraiból helyezett pozícióikba a Fidesz vezére, akkor, amikor Lantos János a Corvin közben arról prédikált, hogyan fognak bosszút állni mindazokon, akik vagy zsidóként, vagy keresztyénként a liberális dögvész szellemiségét képviselik? Megszólalt-e Pintér Sándor belügyminiszter? Hol volt az Orbán egykori személyi testőre által vezetett magyar terrorelhárítás? Hol volt Orbán főügyésze, Polt Péter? Hol volt Rogán Antal, Pokorni Zoltán és a miniszterelnök többi katonája, vitéze, mindazok, akik korábban a XII. kerületben, az engedély nélkül felállított turul madár körül védőláncoskodtak? És hol volt Sólyom László, a tubesi bazsarózsa nagy védelmezője, aki éveken át egyszer sem kérte számon a Fideszen a párt sunyi lapítását a rasszizmus dögvészével szemben? Miért csak Gyurcsány Ferenc katartikus önmegsemmisítésének szükségletéről tudott prédikálni, a maga felsőbbrendű módján?

A hazaszerető, hagyománytisztelő jobboldali urak és hölgyek, egytől egyig, áhítatosan, a hitükkel és jó modorukkal fűtve bóklásznak kinn, a hazaszeretet mezején, jelenleg Európától védve a hazát, és a fülük botját se mozdítják annak az erőszaknak láttán, amelyet a nyilasok a város utcasarkain, a magyar emberek fejében, lelkében nap mint nap elkövetnek. A haza és Orbán iránti érzésük következetesen eltakarja azt a veszélyt, amely a magyar demokratikus rendet leginkább veszélyezteti. Orbán nemhogy nem szólalt fel Vona ellen, hanem megvakarta buksi fejét, keblére ölelte, és csupán akkor kezdett el morgolódni, amikor a tanonc kezdte elcsalogatni a nyilasokat a Fidesz meleg sátrából.

Gondolkozzunk el egy percre, hogy mi történik a fejekben. 2012 elején a magyar Médiahatóság, amelynek minden egyes tagja Orbán Viktor pártjának tagja, elhallgattatja a Klubrádiót, miközben január 6-án beindul a Mozgalom Rádió – a hungarizmus hangja. Idézem a hirdetésüket honlapjukról (2012. január 6.): „Krisztus Urunk megkeresztelkedésének ünnepén, Nemzetvezetőnk születésének 115. évfordulóján útjára indul a Mozgalom Rádió! Az első adásban Domokos Endre Jánossal hallható interjú olyan témákban, mint ’Alakul-e hungarista párt?’, ’Mi a hungarista álláspont Trianonnal kapcsolatban?’, ’Hogy állnak a hungaristák az államforma kérdéséhez?’ vagy éppen’Miért csak keresztények lehetnek tagok?’.” A magyar Médiahatóság is bizonyára egytől egyik hazáját és Orbán Viktort szerető emberekből áll. Ők biztos kint voltak az Andrássy úton. Úgy látszik, a hazaszeretet-érzésük az ő esetükben is mindent eltakar.

Legyünk igazságosak. Orbán időnként megszólalt a fenti anomáliák láttán. Anno elmondta, mit fog tenni a nyilasokkal, a jobbikosokkal, ha hatalomra kerül. Lekever nekik két pofont, mint Horthy, oszt jónapot! Sajnos, a mai napig várat magára a két pofon. De nézzük, valójában mi élt Horthy Miklós fejében a fenti témával kapcsolatban, amit a budapesti békemenetelőknek és kanadai támogatóiknak hazaszeretete, Orbán iránti rajongása eltakar. Mi az, amit Horthyval kapcsolatban egyikük sem hajlandó a fejébe venni, vagy kiverni onnan. Idézném magát Vitéz Nagybányai Horthy Miklóst, akinek önéletrajzi kötete apám könyvespolcán kiemelt és tiszteletbeli helyet élvezett: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem” (Lásd: Strassenreiter Erzsébet, Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1962. 260–261. old.). Horthy 1920 augusztusában, Európa legelső zsidóellenes törvényének bevezetésével egyidőben hozta létre a Vitézi Rendet. Nem véletlenül, ő lett a Vitézi Rend első számú vitéze és egyben főkapitánya. Teleki Pálnak írt levelében Horthy a következőképp írja le, milyen céllal és milyen tagok részvételével hozta létre azt a Rendet, amelynek tagjai közt van Széles Gábor, a január 21-i békefelvonás fő finanszírozója, szervezője, illetve a Vitézi Rend kanadai törzsszékének törzskapitánya, vitéz Majthényi László, aki Kanadából üdvözölte a békemenetelőket: „A Vitézi Rend alapításánál főleg a fajnemesítés gondolata vezetett… fő a származás és a családi körülmények… valamint az egészséges vér… a legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva.” Hogyan látta az első számú vitéz a magyar zsidók hosszú távú perspektíváit? „Minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodni kell, lehetetlen a zsidókat egy-két év leforgása alatt kikapcsolni és hozzá nem értő, leginkább értéktelen és nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell.” Röviden, 1944 tavaszán még szükség volt a Weissekre, a Corinokra, a Munkokra, a Reichmanokra és a többi zsidó nagytőkésre, akik végül is egy különjáratú vonaton kerültek Nyugatra, a nácik karmai elől (Lásd: Anna Porter, Kastner’s Train. Toronto, Douglas & MacIntyre, 2007). Strassenreiter Erzsébet kitűnő dolgozatában („Vitézi Rend: Horthy hű katonái”, Népszava Szép Szó melléklet, 2008. október 31.) így foglalja össze Horthynak azt a magatartását, amelyet Orbán és a magyar jobboldal zöme példamutatónak, a hazafiasság, az úri magatartás, a jó modor tetőfokának tekint: „Horthy a ’zsidókérdést’ úri módon akarta megoldani, ’elegánsan’, fokozatosan akart a zsidóktól megszabadulni. A magyar fasisztákkal, antiszemitákkal együtt Horthy is nemzeti stratégiának tekintette a zsidótlanítást, ezt már a folyamatosan hozott zsidótörvények is szolgálták… ezzel nemcsak utat nyitott a radikális antiszemiták, szélsőjobboldaliak előtt, de bátorította őket”. A látszólagos elhatárolódása az egyre durvább nyilas megnyilvánulásoktól, azok a „pofonok”, amelyekre Orbán talán utalni akart, elég átlátszóak Horthy Miklós következő vallomásának tükrében: „Nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk” (mármint a zsidókra). Nos ezért maradt életben a budapesti zsidóság zöme, és ezért küldte Horthy „csak” a vidéki zsidóság egészét – 460 ezer tisztességes magyar embert – a haláltáborokba 51 nap leforgása alatt, 1944 közepén. Rájuk már nem volt szükség. Ha nem dől be a náci birodalom, ha nem győz a demokratikus Európa, a budapesti zsidók – Horthy és a Vitézi Rend közbenjárásával – mind ugyanoda kerültek volna, ahová szerencsétlen vidéki magyar testvéreik.

Azoknak, akik még most is azt kérdezgetik, hogyan kapcsolódik mindez a Fidesz budapesti békemenetéhez, mondok egy utolsó és nagyon tanulságos példát. Pár hónappal ezelőtt, a béketeremtés szándékától fűtve, Kovács Zoltán, az Orbán-kormány kommunikációjáért felelős államtitkár Washingtonba látogatott, és ott arra kérte az amerikaiakat, hogy értsék már meg végre: a magyaroknak a Trianon ugyanolyan nagy tragédia, mint a holokauszt a zsidóknak, és ő ezt már csak azért is nyugodtan kijelentheti, hisz a felesége zsidó. Én arra kérem Kovács Zoltánt, az Orbán-kormányt és a békemenetelőket, hogy értsék már meg végre: az a 460 ezer magyar zsidó, akit Magyarországon a Magyar Belügyminisztérium és annak csendőrsége, vitéz nagybányai Horthy Miklós beleegyezésével, 51 nap alatt mindenüktől megfosztott, összerugdosva vagonokba préselt, és mint az állatokat a vágóhídra, a haláltáborokba küldött, egytől egyig hazaszerető magyar ember volt! És lett volna a mai napig, ha emberszámba veszi őt a kormányzó erő, és tiszteletben tartja emberi jogait, méltóságát, hazaszeretetét. A zsidók tragédiája Magyarország tragédiája! Ugyanúgy, mint Trianon. A kettőt nem lehet szétválasztani. Ennek a lehetetlen manővernek a kivitelezésében még az sem segít, ha netán valakinek zsidó a felesége. Magyarország fájdalmát nem lehet fajtákra bontani, mondjuk magunk- és magukfajtára. Trianon is és a holokauszt is közös tragédiája minden magyar embernek. A németek, tőlünk Nyugatra, ezt a tanulságot felismerték – kiverték a fejükből azt, amit egyszer Hitler a fejükbe vert. Mi sajnos, képtelenek vagyunk kiverni azt, amit a mi fejünkbe, a szüleink fejébe vertek a „vitézek”. Mindaddig, amíg képtelenek vagyunk ezzel a magatartásunkkal szembefordulni, nem lesz megváltás.

A magyar konzervatívok, békemenetelők legnagyobb tragédiája az, hogy hazánk egyetlen tragédiájáért sem hajlandók felelősséget vállalni. Mindig valaki másra mutogatnak, másokat kárhoztatnak. Most is az EU vagy a külvilág, és nem saját kormányunk felel azért a bajért, amibe belekeveredtünk. Nemzetközi népszerűtlenségünkért, a kedvenc vezérükkel szemben tanúsított nemzetközi felháborodásért nem a vezér, nem a kormány, hanem a nemzetközi zsidóság, a nemzetközi liberális összeesküvés tagjai, a magyarellenesek és az olyan „szarkeverők” a felelősek, mint például én. A békemenetelők hazaszeretet-érzése, pártlojalitása, kultikus bűvölete eltakarja vezéreik szerepét nemzetünk sorozatos tragédiáiban. Hazaszeretetük mindig felmenti, megvédi azokat, akik népünket a vesztébe sodorták. Így van ez évszázadok óta, így van ez most is. Nem az számít, hogy Kovács Zoltán kit vett feleségül, hanem az, hogy mit vett a fejébe, és azt ki tudja-e verni onnan.

De tényleg, hagyjuk a zsidózást, és felejtsük el egy pillanatra, hogy Magyarországon, Orbán uralma alatt, sokkal de sokkal több fajgyűlölő tanyázik, mint ahányan békésen meneteltek egy szál gyertyával a kezükben az Andrássy úton. A fenti adatok úgyis csak idegesítik a konzervatív, hagyománytisztelő keresztény jobboldalt, és tényleg nem az a célom, hogy még jobban felhergeljem őket. Beszéljünk inkább a bolsevik, a baloldali veszélyről, hisz ennek a veszélynek a felelevenítését sokkal jobban szeretik hallgatni a jobboldali konzervatívok, s mint ahogy korábban már utaltam erre, mindig számon is kérik azoktól, akik a nácikra mutogatnak, hogy mondjanak már végre valami rosszat a kommunistákról is, mert ettől jobban éreznék magukat. Nézzük hát a bolsevik, a kádárista antidemokraták táborának méretét. És nézzük, vajon az ő hazaszeretetük mit takar!

Az ország összes közvéleménykutatása szerint azoknak a száma, akik Kádár Jánost, Nagy Imre gyilkosát, egy valóban nagyméretű, nagy kaliberű államférfinak tartják, jóval meghaladja azoknak a számát, akik részt vettek a Fidesz januári békemenetén. A Kádár-korszakra visszakacsintgatók táborának mérete meghaladja a nyilasok táborának méretét is. Méretben közel állnak a Jobbikhoz. Na ez már jobb, megnyugtatóbb, testvéreim?

Ebben a táborban laknak azok, akik korábban százezrével köpték be ártatlan honfitársaikat. Egyetemi tanszékek, a kutatóintézetek, a szakszervezetek, a sajtó, az állami vállatok, az államigazgatás, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a diplomáciai testületek, az önkormányzatok, a kulturális intézmények, az egyház berkein belül azon fáradoztak, hogy a demokrácia szellemiségét éltető honfitársainknak keserű legyen az élete. A Kádár-rendszer fenntartóinak soraiból több százezren a rendszerváltás után ingázók lettek, és szép csöndben elkezdtek ide-oda járni, hol ennek, hol annak a pártnak a keretei közt kezdték el keresni a kenyerüket, megélhetésüket. Mit is tehettek volna mást? Kádár moszkvai nagykövete, Szűrös Mátyás, Martonyi János, Pozsgay Imre, Járai Zsigmond, Stumpf István (egykori KISZ-titkár és Kádár utolsó belügyminiszterének veje), Bencsik András, Kondor Katalin, Koltay Gábor, Raffay Ernő, Kerényi Imre, Orbán Viktor édesapja, mind hűségesen szolgálták a diktatúrát. Ők, kis kerülőkkel, előbb-utóbb végül is a Fidesz sátrában kötöttek ki. Horn Gyula és nagyon sok korábbi kommunista nagyágyú viszont nem a Fideszben, hanem az MSZP-ben horgonyzott le. A január végi békemenet első sora tele volt ilyen kádárista ingázóval. Hogy a mögöttük menetelő tömegben hány ilyen ingázó volt még, arról fogalmam sincs és nem is akarok találgatásokba bocsátkozni. Hogy mért volt olyan sok régi komcsi a békemenet első sorában, azt nem tudom. Van erről egy kissé pikáns, fajsúlyos magyar közmondás, de azt most inkább hagyjuk. Most különben sem az ingázókról szeretnék beszélni, hanem azokról, akik valóban az egypártrendszert, Kádár Magyarországát siratják, akik annak a másik békemenetnek a rajongói.

Hogy mit takar az ő hazaszeret-érzésük? A Kádár-rendszerre kacsingatókét nem a demokrácia, hanem elsősorban a „lé” és a biztonságérzet gerjeszti. Őket is, akár a jobbikosokat, hidegen hagyják a demokrácia hangzatos szlogenjei. Ők is benne vannak abban a halmazban, amely a Tárki kutatásai szerint a magyarok többségének politikai értékrendjét az Uráltól keletre helyezi el. Itt is, mint a nyilasok vagy a jobbikosok esetében, az eredeti forrásokhoz nyúlok vissza a bizonyítékaimért. Biszku Bélát idézem. Azt az embert, aki az 1956 utáni megtorlások főszervezője volt. Biszku Béla, saját bevallása szerint, ha tehetné, ma is felakasztatná Nagy Imrét, ma is arccal lefelé fektetné őt a sírjába. Biszku Béla ma is úgy feszít ízléstelen poliészter öltözékében odahaza, mint Marci Hevesen. A haja szála sem görbült meg az elmúlt 20 év alatt, mint ahogy a nyilasoké sem. Biszku Béla, kedvenc öltözékében, a következő kérdésével árulta el, mit takar a kádáristák hazaszeretete, amikor nemrég erről faggatta őt egy riporter: „Tudja maga kisasszony, mit jelent az, hogy az erősebb kutya baszik?” Hát igen, ez volt a lényege annak a rendszernek, és ezt bizony jól megtanultuk mi, magyarok, és mindent megteszünk, még most is azért, hogy erről a tanulságról senki se feledkezzen meg. Pedig kutyakötelességünk lenne ezzel a bölcsességünkkel is szembefordulni, ezt is jól kiverni a fejünkből.

A Kádár-rendszerre visszakacsintgatóknak nem az számít, hogy az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a titkosszolgálat független legyen a hatalomtól, szabad legyen a sajtó, legyen félelem nélküli közbeszéd, hogy szét legyenek választva a hatalmi ágak, a hatalom tiszteletben tartsa az egyetemes emberi jogokat, a civil szervezetek függetlenségét, és európai normák alapján, a jogállam keretei közt döntse el, hogy ki kap mit, mikor és hogyan. A Kádár-rendszerre visszakacsintgató tömegeknek elsősorban az számít, hogy biztosítva legyen a munkahelyük, legyen olcsó egészségellátás, közoktatás, tömegközlekedés és ennivaló. Legyen rend az országban, ne kelljen rettegni a betörőktől, tolvajoktól. Lehessen bármikor külföldre utazni, farmerban vagy diszkóba járni, és ne zavarják a zenetévét. És az, hogy a politikusok ne vitatkozzanak egymással, hanem összhangban és erős kézzel vezessenek, és biztosítsák az előbb felsorolt javakat. Amíg a Kádár-rendszerre visszakacsintgatók, akik – ismétlem, jóval többen vannak, mint a békemenetelők – képtelenek szembefordulni azokkal az értékekkel, amelyeket a kommunisták negyven év alatt a fejükbe vertek, addig nem lesz előrelépés, nem lesz haladás, nem lesz megbékélés. Mint a Horthy-rendszer áhítatosai, ezek az emberek is egy visszapillantó tükörbe meredt tekintettel vezetnék hazánkat a jövőbe, és nem érzik – mert hazaszeretet-érzésük mindent eltakar –, hogy ezzel az értékrenddel nem Európába, nem is egy új, keleti paradicsomba, hanem az árokba fogják vezetni hazánkat.

Hogy a kádáristák közül hányan vettek részt az Andrássy úti békemeneten? Nem tudom. Talán közülük is csak hárman vagy négyen. Isten lássa lelkemet, nem szeretném én összemosni a kádáristákat vagy a fasisztákat a békemenetelők nagy tömegével. Én most csak a hazaszeretettől fűtött különféle magyar csoportosulások méreteit próbálom összevetni a békemenetelők méretével, és azon merengek, hogy mi mindent takar el ezeknek a csoportoknak a hazaszeretet-érzése, és valóban milyen árnyékfoltok terjeszkednek a magyar politikai kultúra mezején.

Zárjuk le a mennyiségi mutatókat. Az antidemokraták – a kádáristák, a nyilasok, a jobbikosok – száma együttesen jóval meghaladja a demokratikus értékek iránt érzékeny békemenetelők számát. Konzervatív becslés szerint 5 millióra rúg az antiliberális, antidemokrata magyarok száma, vagyis majd tízszerese az Andrássy útiaknak és kétszerese, háromszorosa a Fidesz táborának. Ha ezek a békemenetelőkön kívüliek összefognak, akár százszázalékos parlamenti többséget és kormányt tudnának biztosítani maguknak. És akkor mi lenne? A békemenetelők akkor is azt mondanánk, hogy akik szót emelnek a kormány ellen, lejáratják a hazájukat? Gondolkozzanak el ezen egy pillanatra, kedves testvéreim! És imádkozzanak, hogy a nemzeti együttműködés, az egy-a-tábor-egy-a-zászló hívószava ne késztesse ezeket az antidemokratikus erőket politikai együttműködésre, mert akkor jaj neked, Magyarország. Hajrá Magyarok. Mondom én…

A következő részben rátérek arra az arcképcsarnokra, amely a békemenet budapesti és kanadai vezetőit ábrázolja. Szeretném közelebbről bemutatni, hogy a békemenet vezetőinek hazaszeretet-érzése mit takar, mit kellene nekik kiverni a fejükből, hogy végre béke legyen Magyarországon, és megszűnjön annak a veszélye, hogy – akár egy kádárista, akár egy horthysta fordulatnak köszönhetően – megsemmisüljön mindaz, amiről a hazájukat szerető demokraták, a köztársaság szerelmesei, évszázadok óta álmodoznak.

Szerzőnk írása a Galamus Csoport szerkesztésében jelent meg.

Cikkem azoknak a honfitársaimnak szól, akik szeretik a hazájukat és szabadon szeretnének élni, függetlenül attól, hogy a világ melyik táján élnek, és milyen politikai szemszögből nézik a valóságot. Mivel ezen soraim az interneten keresztül jutnak el az olvasókhoz, kérem, kattintsanak a YouTube-ra – vagy tegyék fel lemezüket, CD-jüket, ha esetleg megvan Önöknek –, és mielőtt tovább olvassak az írásomat, hallgassanak végig két nagyon szép magyar dalt.

Az első Cseh Tamástól a Petőfi halála, a második, Zorántól A szerelemnek múlnia kell című dal. Mindkettő a hazaszerető magyarok szívéből, a hazaszerető magyarok szívéhez beszél. Kérem, hallgassák meg ezt a két dalt, higgyék el, segíteni fog, nemcsak abban, hogy megértsük egymást, hanem abban is, hogy megértsük önmagunkat.

Amikor az óriási tömegeket megmozdító budapesti „békemenet” tudósításait nézegettem, és elgondolkoztam a menetről szóló, egymástól eltérő elemzéseken, az én fejemben is ez a két nóta zúgott, zakatolt. Régóta kedvelem őket, olykor még kicsit könnybe is lábad tőlük a szemem. Talán azért is, mert oly szépen árad belőlük egyfajta magyar érzelem. Pedig egyik énekes sem Árpáddal jött a Kárpát-medencébe. De ez kit is érdekel, hisz mindkettő magyarnak tartja magát. És látják? Ez az érzés az, ami mindent eltakar.

Nézzük akkor, hogy mi is történt 2012. január 21-én Budapesten. Volt, aki üdvrivalgással fogadta a felvonulást, volt, aki magába roskadt, és úgy érezte, mindennek vége. Volt, aki néhány tízezerre zsugorította a résztvevők számát, volt, aki feltupírozta egymillióra. Volt, aki arról áradozott, hogy milyen jó arcokat látott a felvonulók között, és volt, aki gúnyolódott az arcok láttán. Volt, aki az óriási tömeg láttán sírt, és volt, aki csak nevetett. Volt, aki békemenetnek látta a nagy tömeget, és volt, aki „civil” hadseregnek. A tanulság? Mindig az történik, amit érzünk, ami a fejünkben él, és nem az, ami előttünk zajlik. Mit is mondott erről Dr. Wermer András pszichológus, Orbán Viktor egykori kommunikációs guruja, a mágia struktúrájának legtekintélyesebb hazai szakértője ? Azt, hogy „ami egyszer bement a fejekbe, azt onnan isten sem veri ki”. (Magyar Hírlap. 2006. április 3). A jelenséget, amelyről mások tankönyveket írnak, Zorán négy szóval a helyére teszi: „Egy érzés mindent eltakar”. Cseh Tamás pedig a következőképp teszi ugyanezt: „szemben velem, lovak dobognak, és senki sem….”

A méret és az élet

Engem nem nagyon érdekeltek, sőt, kifejezetten hidegen hagytak a találgatások arról, hogy hányan vettek részt a Fidesz „békemenetén”. Tudom, egyeseknek kicsit bántó lesz az, amit most mondani fogok, pedig nem az a célom, hogy bárkit is megbántsak. „Ha fáj, a kezed ne húzd el, annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz” (Zorán). Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy igazságtalan vagyok, de én azt gondolom, hogy akik a méreteikkel hencegnek vagy mások méretein gúnyolódnak, azok tudatosan, vagy tudat alatt, valamelyik hiányosságukról, kisebbségi érzésükről szeretnék elterelni a figyelmet. Krisztus a maga idejében nagyon magányos férfi volt, mögötte csak egy tucat ember menetelt. Egy idő után viszont már nagyon sokan követték. Én mindig a „méret” mögé nézek, mindig azt keresem, vajon mit takar. Cikkemben a békemenet mérete által eltakart érzelmekről szeretnék beszélni.

Előrebocsátom, hogy egy pillanatra sem kételkedem a budapesti békemenet óriási méretében, a menetelők hazaszeretetében, a magyar kormány iránti őszinte, meghitt vonzódásukban. A menetelők nagyon, de nagyon sokan voltak, sokkal többen, mint azok, akik a kormány ellen tüntettek a budapesti Operaháznál, hetekkel korábban. Abban is biztos vagyok, hogy Orbán Viktor teljes seregének száma jóval meghaladja a budapesti békemenet méretét, hisz különféle okok miatt a miniszterelnök összes rajongója nem tudott a helyszínen lenni. (Az utóbbiak között van a saját nővérem is, aki egyike annak a valamivel több mint százfős kanadai magyar rajongótábornak, amely táviratban, a Magyar Hírlap lapjain üdvözölte a szervezőket, és hazugnak nevezett mindenkit, aki ne adj Isten, másként látja a valóságot, mint a jelenlegi magyar kormány).

Ellentétben egyesekkel, én nagyon jónak tartom, ha a hazájukat és kormányukat szerető magyarok időnként kimennek az utcára, hogy megmutassák hovatartozásukat, méretüket, és főleg, ha ezt békésen, méltósággal teszik, mondjuk egy szál gyertyával kezükben. A politikát nem szabad kizárólag a parlament folyosói közé szorítani. Éljen a haza! Éljen a hazaszeretet! „Vive la republique!” (Cseh Tamás). De itt most nem a magyarok hazaszeretet-érzésről fogok beszélni, amelyet én magam is nagyon tisztelek, hanem arról, amit a hazaszeretet érzése nagyon sok honfitársam szeme elől eltakar. „Hogy lásd egy napod mennyit ér, néha látnod kell, hogy az élet hogyan fogy el”…(Zorán).

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Miért kell óvatosan bánni a mennyiségi mutatókkal? Szakmámból kifolyólag rendszeresen nézegetem, tanulmányozom a közvéleménykutatásokat, a politikusok népszerűségi indexeit a világ minden tájáról. Mindig nagyon ügyelek arra, hogy a számokat megbízható forrásokból merítsem, mert megtanultam: minden szám mögött valamiféle érdek dübörög. A fehér nyulak sosem maguktól jönnek elő a fekete cilinderekből. „Fehér zubbonyban, sötét nadrágban az úton futok, hátam mögött – vive la republique – két ló dobog” (Cseh Tamás)

A Tárki Zrt-re mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szociálliberális agytröszt. A cég tulajdonosa és Orbán pártja között már több mint egy évtizede szoros a kapcsolat. A Tárki gyakran végez közös közvéleménykutatásokat a Századvég Alapítvánnyal, amelynek tulajdonosa, főrészvényese, Stumpf István alkotmánybíró, Orbán Viktor egyik legrégibb harcostársa. Nincs okom azt gondolni, hogy a Tárki Zrt. kutatói tudatosan a Fidesszel vagy a konzervatív jobboldallal óhajtják szembefordítani a magyar emberek gondolkodását. Többek közt ezért is hivatkozom rájuk. Néhány évvel ezelőtt a Tárki kutatói megmutatták, mi az, amit a hazaszeretet érzése nagyon sok magyar ember elől eltakar, mi az, amit a hazájukat szerető konzervatív, jobboldali magyarok nem hajlandók észrevenni, vagy Wermer András szavaival élve, nem hajlandók, a fejükbe vinni.

„Magyarország a világ értéktérképén… egy zárt gondolkodású, magába forduló társadalom… a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közel helyezkedik el… Az alapvető kulturális térképen Magyarország Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához vagy Oroszországhoz közelebb van, mint Szlovéniához vagy a nyugat-európai országokhoz… a magyar adatok a ’nyugati tömb’ szélén elhelyezkedő cseh és szlovák adatoktól is távol helyezkednek el… Mit jelent mindez a mai magyar értékszerkezetre vonatkozóan?… [azt, hogy] mi a nyugat-európai nem posztszocialista országok átlagához viszonyítva

1. kevésbé tartjuk fontosnak a polgári és politikai szabadságjogokat

2. kisebb mértékű a mindennapi politikai szerepvállalásunk

3. kevésbé toleráljuk a másságot

4. értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítási értékek

5. kevésbé bízunk másokban

A magyar mutatók (az általánosított bizalom kivételével) a nem ortodox posztszocialista országoknál is rosszabbak.” (Lásd: „Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében”. Tárki Zrt. Budapest., 2009).

„Ha sírsz, a szemed ne takard el, mért titkolnád, hogy egy kicsit nehéz?” (Zorán)

A Magyar Tudományos Akadémia, amelyet az Orbán-kormány egykori minisztere, Pálinkás József vezet, szintén nem nevezhető szociálliberális patkányfészeknek. Az Akadémia nagyszerű kutatói 2009-ben egy kérdőíves tanulmányt készítettek a 18 és 30 év közötti magyarok körében. Arra voltak kíváncsiak, miként is viszonyul ez a generáció a társadalmi előítéletektől leginkább sújtott két kisebbséghez: a cigánysághoz és a zsidókhoz. A kutatók szerint az EU tagországai közül Magyarország az antiszemitizmussal leginkább fertőzött országok közé tartozik. A felnőtt lakosság kétharmada – tehát egy sokkal de sokkal nagyobb tömeg, mint az Andrássy úti békemenetelők – azt gondolja, hogy nálunk a zsidók túlhatalommal rendelkeznek az üzleti világban. A Tudományos Akadémia kutatói szerint a magyar fiatalok 30 százalékát a nyílt, kirekesztő antiszemitizmus jellemzi. Egyötöde még azzal a szélsőségesen antiszemita kijelentéssel is egyetért, hogy a zsidók bomlasztják és gyengítik az őket befogadó nemzeteket.

A hazájukat szerető konzervatív magyarok, és főleg Orbán Viktor rajongói bizony nem nagyon szeretnek beszélni a fenti adatokról, nem szeretik észrevenni, „fejükbe venni” az ilyen adatokat, mert rossz érzéssel töltik el őket. És ebben nincs semmi meglepő. Én se jövök jó hangulatba, amikor ezeket a tanulmányokat nézegetem, olvasgatom. Engem is lehangolnak. Ami viszont meglep, hogy azokat, akik az ilyen adatokra rávilágítanak, Orbán rajongói általában magyarellenesnek, szennyesteregetőnek, olykor szarkeverőnek nevezik. Azoktól, akik az ilyen adatokat feszegetik, gyakran azt kérik, hogy beszéljenek inkább másról, a kommunizmus barbarizmusáról, Trianonról vagy Gyurcsány Ferencről, az előző kormány miniszterelnökéről. Azt pedig végképp nem értik, mi köze van a fenti adatoknak ahhoz a nemes, áhítatos békemenethez, amely január 21-én végigvonult Budapest legszebb utcáján. Mért kell azt is bemocskolni hamis vádaskodással?

Szeretnék mindenkit megnyugtatni – beszélni fogok az egypártrendszerre visszakacsintgató magyarok táborának méretéről és arról is, hogy az ő hazaszeretet-érzésük mit takar. Jobbról balra pásztázok, kérem, legyenek egy kis türelemmel. Nem fogok senkit sem kihagyni, még azokat sem, akik a politikai mezőny közepe felé húznak. A fenti adatokat nem azért közöltem, hogy elvegyem a jó érzésüket, a jó kedvüket a békemenetelőknek, vagy hogy bepiszkítsam ezekkel az adatokkal a békemenetelők táborát. Célom az, hogy szembesítsem az olvasókat azzal a ténnyel, hogy a békemenetelők táborán kívül még nagyobb méretű csapatok menetelgetnek Magyarország főutcáin, és ha ezekkel a menetelőkkel nem fordulunk szembe, sosem lesz béke hazánkban. Mindaddig, amíg a Fidesz békemenetelőinek hazaszeretet-érzése eltakarja a tábor tagjai elől azt a tényt, hogy a magyarok fejében nagyon gyengén pislákol a demokrácia lángja, és azt, hogy a fajgyűlölet és a kirekesztő intolerancia egyre inkább hódít a hazámban, nem lesz megbékélés, igazi összefogás vagy testvéri szeretet e szomorú és oly gyakran megtépázott tájon.

Igaza van-e Wermer Andrásnak? Ami egyszer bement a fejekbe, azt onnan isten sem veri ki? Csak részben. Én hiszek abban, hogy ha valamit beviszünk a fejünkbe, azt ki is tudjuk onnan vinni. A művelet csupán akarat kérdése. A legjobb bizonyíték erre maga Orbán Viktor, aki viszonylag gyorsan és könnyen kiverte egykori liberalizmusát a saját fejéből és mindazokéból, akik anno beálltak mögé. Ő tudja talán a legjobban, hogy a szembeforduláshoz nem kell isteni erő, ez csak saját akaratunkon múlik. És az egészhez Cseh Tamás már rég megírta a háttérzenét, Bereményi Géza meg a szöveget: Fehér zubbonyban, sötét nadrágban az úton futok, hátam mögött – vive la republique – két ló dobog. A hátam mögött, vashegyek futó célra hajlanak, dzsidája végét kengyelbe akasztja a két lovas. Most, szembefordulni… Vive la… szembefordulni… (Cseh Tamás). Hajrá Magyarok!

Most… szembefordulni?

Mivel is kell most szembefordulni? Nem a békemenetelőkkel – nyugodjanak meg, testvéreim –, hanem azzal, ami a fejünkben van, és azokkal, akik a köztársaság, a demokrácia egyetemes értékrendszerének lelkét futó célpontnak tekintik, amit dzsidájuk vashegyével át akarnak szúrni, meg akarnak semmisíteni.

Magyarországon, a különféle közvélemény-kutatási adatokból én kb. egymillió hazáját szerető, fajgyűlölő nyilast számolok – akik dzsidájuk vashegyét futó célra hajlítva lovagolnak. Ha netán valaki most ebből arra következtet, hogy a Jobbik szavazótáborára gondolok, vagy össze akarom mosni a nyilasokat a békemenetelőkkel, kérem ne tegye! Bár a nyilasok és a Jobbik közt gyakori az átjárás, sőt, gyakran együtt mulatnak, ünnepelnek vagy szervezkednek, azért itt mégiscsak két táborról van szó, és tudni kell, hogy mindkettő bojkottálta a békemenetet! A félreértések és a sértődések elkerülése végett leszögezném máris: a Jobbik táborának mérete jóval meghaladja a nyilasokét – mintegy 20 százaléka az összmagyar lakosságnak, és elég szépen duzzad. Mérete ötszöröse az Andrássy úton békésen menetelő magyarokénak. De akár a Jobbik, akár a nyilasok táborát nézzük, kettőjük hazaszeretet-érzése, kettőjük impozáns, meghökkentő mérete egy közös fóbiát takar, melyet úgy hívnak, hogy antiliberalizmus. Most erről a fóbiáról szeretnék röviden beszélni.

A választ arra a kérdésre, hogy a nyilasok és a jobbikosok közös hazaszeretete mit takar, nem egy szociálliberális bolhafészek aljából fogom elővenni, hanem a magyar nyilasok, Jobbikosok vezéreinek szájából. A nyilasok egyik legbefolyásosabb vezérét Lantos Jánosnak hívják. Lantos egy 2011. október eleji nyilvános interjúban („Haragudjunk-e a zsidókra?” Kitartás.hu 2011. október 6.), majd október 23-án, 1956 közszellemiségének szent helyén, a Corvin közben, egy nyilvános előadás keretében tájékoztatta a magyarokat arról, hogy miért kell bosszút állni a liberalizmus vírusával fertőzött embereken, miért kell elnémítani őket. Lantos, a magyar nyilasok szellemi vezére Szálasi Ferenc szavaival kezdte antiliberális tájékoztatóját (minden kiemelés az idézetekben tőlem – GA):

„A zsidó sohasem tud állampolgár lenni: vagy lázadó vagy burzsuj. Ha lázadó, istent, hazát, népet, fajtát, vallást, családot, vagyont és minden népi erkölcsi, szellemi, anyagi sajátosságot ki akar irtani, el akar pusztítani. Ha pedig burzsuj, istent, hazát, népet, fajtát, vallást, családot, vagyont és minden népi, erkölcsi, szellemi, anyagi sajátosságot a maga ronda képére akar formálni” Lantos János, aki ma is szabadon szívja a magyar közélet levegőjét, így folytatja: „nekünk a zsidó szellemiséggel kell leszámolnunk kíméletlenül! És legelőször saját népünk berkein belül… a zsidóság nem tud mást adni, mint ami a lényege, de a fajárulókat (legyen ez akár szellemi vagy faji) mélységesen meg kell vetnünk. Olyanokról beszélünk, akik készakarva, tudatosan szolgálják ki a zsidóságot és sátáni ideológiáját, a liberalizmust. Mert ez népünk és fajtánk számára a halál, a dögvész ideológiája… Egyet jegyezzenek meg… Árulóknak nem járt sohasem kegyelem.”

A közös „nyuszi” a nyilasok és a Jobbik sötét kalapjában az, hogy a liberalizmust vagy kozmopolitizmust mindkét tábor a zsidóságtól származó és súlyosan fertőző vírusnak tekinti. Vona Gábor és Morvai Krisztina két táborra osztja a magyarokat. Az egyik táborban laknak a magunkfajták – a jók, a liberalizmus vírusától mentes magyarok. A másik táborban laknak a magukfajták – a judeo-liberalizmus vírusával fertőzött kozmopoliták, a meleg fajtalankodók, a bűnözés ösztöne által fűtött cigányság, a szabadkőművesek, akikkel nincs megbékélés, akikkel mindörökké harcban kell állnia a magyaroknak. Vannak jó zsidók – ezeket Józsinak becézik, a rosszakat meg Rózsinak. A Józsik azok, akiket nem fertőzött meg a liberális dögvész vírusa. Néhány idézet, hogy megkönnyítsem a budapesti békemenetelők szembefordulását ezzel a valóság show-val.

A pár napja elhunyt Csurka Istvánnal szeretném kezdeni, hisz nevét majd mindenki ismeri odahaza és a tengeren túl. Ő az az ember, akinek Budapest fideszes főpolgármestere nagyvonalúan, szegről végről odaajándékozta a főváros tulajdonában lévő Új Színházat, hogy ott élje ki magát. Csurka, aki mindig is nagyon szerette a hazáját, és nagyon sok hazáját szerető magyar ember tisztelte, már évtizedek óta a nyilasok nyelvén beszél, de tisztelői ezt képtelenek voltak észrevenni. Vagy ki tudja, tán ezért is tisztelték? Ezt csak ők maguk tudják. Lezsák Sándor, a Országgyűlés alelnöke így búcsúztatta jó barátját, szövetségesét a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, amikor a politikust az 56-os hősök parcellájába helyezték örök nyugalomra február 19-én: „azt vetették a szemére többek között, hogy radikális, és ezt mindig úgy értették, hogy szélsőséges, pedig nem szélsőséges volt, csak radikális a magyarság ügyében”. Csurka temetésén a gyászolók között volt Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára, Kocsis Máté, L. Simon László, Papcsák Ferenc és Wittner Mária fideszes országgyűlési képviselők, Bayer Zsolt újságíró és Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója, de részvétkoszorút küldött Orbán Viktor miniszterelnök is. (Lásd: „Eltemették Csurka Istvánt” Heti Válasz. 2012. február 20)

Csurka István nyolc évet lenyomott a magyar parlamentben. Csurka lapjának, a Magyar Fórumnak 2007. augusztus 9-ei számát tartom a kezemben. („Ellenállás” 2. oldal). Nézzük hát, mit takart Csurka hazaszeretete, parlamentarizmusa: „Azt a technikát, amellyel most dolgozik a Gyurcsány-kormány, 1882–83-ban dolgozta ki a magyar és nemzetközi zsidóság. Akkor, 1882. április elsején örökre eltűnt Solymosi Eszter 14 éves szolgálólány, akinek utolsó útja a zsinagóga előtt vezetett el, ahol a sakterválasztásra összegyűlt vad lengyel zsidók (…) rituális okból vérét vették, hulláját eltüntették… (…) most a neoliberalizmus mocskos századában valami hasonló történik (…), most látjuk, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni a zsidók a nem zsidókkal szemben. (…) Nem az a baj, hogy a Jobbik Fekete Gárdát szervez, hanem az a baj, hogy ez komolytalan, komoly meg nincs.” (Kiemelés GA.).

Amikor az angliai írók és színészek két szövetsége – a Writer’s Guild és az Equity – megtudta, hogy 2011-ben Csurka Istvánt micsoda megtiszteltetés érte a Fidesz által jelölt budapesti főpolgármester részéről, azonnal felmondott minden együttműködést Magyarországgal, valamint annak nagykövetségével, és egy tiltakozó nyilatkozatban, 68 aláíróval, az angol kulturális élet színe javának közös hangjával állt ki a magyarországi kisebbségek emberi jogainak tiszteletben tartása mellett. Ez az a szembefordulás, amit én is elvárnék az Andrássy úton békésen menetelőktől, az Országgyűlés alelnökétől. Ne hagyjuk, hogy csak külföldiek szólaljanak fel a magyarok emberi méltóságának védelmében! Kezdeményezzék ezt a magyar békemenetelők! Tudom, nem könnyű ezt megtenni, ehhez más-ként kellene érezni magukat, rendet kellene tenni a fejükbe, ki kellene onnan vinni azt, amit egyszer már bevittek oda.

A Magyar Jelen, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, az „egyesülő magyar nemzet” hetilapja. A lap főszerkesztője Toroczkai László, a Jobbik elnökének Vona Gábornak és Morvai Krisztinának egyik legszorosabb szövetségese, harcostársa. A Magyar Jelen 2007. augusztus 9. számának vezércikkéből megtudhatjuk, hogy mit takar Toroczkai, Vona és Morvai hazaszeretete, mi lapul fekete cilinderük mélyén: „Mostantól egyszerűen ne tűrjünk tovább… és legkevésbé feleljünk meg annak, amit emberinek, európainak és demokratának hazudtak nekünk. (…) Ne mérlegeljük többé a következményeket: mindössze erőt kell felmutatni (…), erőt és határozott választ a társadalmon kívüli söpredéknek… a köztársaság szó nálam már a hazaárulás szinonimája lett (…)”

Én inkább Cseh Tamással, Petőfivel és a békemenetelőkkel karöltve mondanám, hogy Éljen a köztársaság! Vive la republique! Megtennék, kedves testvéreim? Ha nem okoz rossz érzést, mondjuk együtt, kedves békemenetelők: Éljen a köztársaság! Vive la republique! Ugye nem volt nehéz? A jó érzés ettől csak növekedni fog.

2008-ban, egy évvel a fent idézett Magyar Jelen vezércikkének megjelenése után a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) mai napig tartó szövetséget kötött a Jobbikkal. A HVIM hetilapjának 2008. június 7-i számában, a 13. oldalon Toroczkai már így ecseteli a Jobbik és a Hatvannégy Vármegye közös útvonalát: „A magyarországi zsidóságot soha a magyar néphez tartozónak el nem ismerhetjük.” Siklósi András ugyanitt „Tiszaeszlár tanulságai” című cikkében Csurka korábbi nézeteit a következő szavakkal eleveníti fel: „100 millió halott tanúsítja a zsidók többségének égő, olthatatlan vérszomját… Magyarország legnagyobb tragédiái mögött – Muhi, Mohács, Világos, Trianon – rendre ott álltak a zsidók.”

A HVIM vezére, a Jobbik legfontosabb civil szövetségesének vezetője a Magyar Jelen, 2008. október 30-ai számának 2. oldalán így tájékoztat bennünket: „Szálasi Ferenc az utolsó olyan vezetőnk, aki a Szent Koronára esküdött fel… nem kézfogás, önfeledt játszadozás jár a mi részünkről nemzetünk legsötétebb ellenségeinek, hanem pofánverés (ahogy például 2008. július 5-én sikerült Orosz Józsefnek és más buzeránsoknak adni egy pár nyaklevest), s a kötéllel sem hancúroznunk kell velük, pusztán azért, mert egyelőre nem tudjuk őket fellógatni egy fára.” (Gondolom, bár ezt nem tudom megerősíteni, hogy Orosz József Pulitzer-emlékdíjas magyar újságíró azért távozott Kanadába, mert nem akart részt venni a neki szánt szereposztásban).

A Jobbikos Morvai Krisztina a következőképpen reagált Toroczkai üzeneteire: „Nem udvarlásként mondom, hiszen számos előadáson, felszólalásomban említettem már, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat szoktam példaként felhozni, hogy a civil szervezetek mennyire fontosak” (Toroczkai László interjúja Morvai Krisztinával. Magyar Jelen, 2009. április. 2. 9. oldal). A Magyar Jelen előbb idézett számában megszólal Vona Gábor is, a Jobbik vezére, és megerősíti Toroczkai szavait: „A magyarországi zsidó kisebbségnek végre egyértelművé kell tennie viszonyát a magyar nemzethez és országhoz.” Jól hallották? Igen. Egyenes beszéd volt. Vona ígéretet tesz arra, hogy a melegeket pedig következetesen ütlegelni fogják, „mert ez ugyanannak a sátáni folyamatnak a része, amellyel a hagyományos értékeinket akarják megsemmisíteni”.

Én már rég szembefordultam Morvaiékkal, Vonáékkal, már rég azt tartom fontosnak, hogy a magyar nemzet tegye végre egyértelművé viszonyát a kisebbségeihez – a zsidókhoz, a romákhoz, a liberálisokhoz, a másként gondolkozókhoz. Ne szarkeverőként, kártékony féregként, hanem megbecsült családtagként kezelje őket, és akkor végre béke lesz Magyarországon. Kanada, ahová az egyre növekvő hazai intolerancia elől visszidáltam, a világ legjobb példája arra, hogy rendet lehet tenni a fejekben, ki lehet kergetni onnan azokat a romboló, kártékony szemléleteket, amelyek odahaza és a világ több táján testvéreket egymás ellen fordítanak, és milliókat taszítanak a sötétségbe. De a legjobb az, hogy a rendteremtés nagyszerű érzéssel jár. Én azt szeretném, ha Magyarország is a békesség szigete lenne, mint Kanada.

Ha valaki netán még most sem értené, mi köze van a fentieknek a január végi békemenethez vagy a Fideszhez, a következő részben elmondom.

Szerzőnk írása a Galamus Csoport szerkesztésében jelent meg.

A HVG információi szerint, a kormánypárti képviselők azt szeretnék, hogy a pártmunka és a járások vezetése 2014-ig ne legyen összeférhetetlen, hiszen így már a járások 2013 januárjában történő megalakulásától átvehetik azok vezetését a jobboldali pártkatonák. Egy percig sem maradnak állás nélkül a parlamentből kieső fideszesek.

„Össze kell hangolni a Fidesz választókerületi elnökeinek tervezett listáját és a járási beosztást”–nyilatkozta a HVG anonim kormánypárti forrása. A hetilap azt is megtudta, hogy Lázár János már valamennyi fideszes parlamenti képviselővel elbeszélgetett a 2014 utáni időszakról és már el is készült a 106 válaszókerületi elnök listája. A Fideszben leginkább választókerületi elnökök indulnak egyéni mandátumért, így több mint valószínű, hogy a kormánypárt már felállította 2014-es jelöltjeinkek listáját. Ezért is aggódhatnak azok akik nem kerültek fel a listára és gondolhatták úgy, hogy a későbbiekben a járások jelenhetnek nekik biztos állást. A fideszesek már ki is nézték maguknak a vezető járási posztokat .

Az állami hivatalok pártszolgálatba való állítása aligha új fejlemény Magyarországon. A 19 megyei hivatal közül 13 élére már 2010 után is fideszes, vagy kereszténydemokrata politikus került. Érdekes azonban azt megjegyezni, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) összesen 175 járást szeretne kialakítani és élükre inkább szakembereket helyezni, miközben a fideszes országgyűlési képviselők ennél több járást követelnek és sajátmagukat látnák szívesen a hivatalok élén.

Orbán Viktor azokban az években még csak félúton volt a vidéki parasztság és a városi polgári középosztály szinte áthidalhatatlan szakadéka között – éppen hogy csak túl volt az első nehézségeken, tudniillik azon, hogy miként kell egy bajor arisztokrata család (von Lambsdorff gróf) asztalánál viselkedni, és miért szükséges ismerni idegen nyelveket.

Ám Jeszenszky Géza – jelenleg a Norvégia fővárosában, Osloban működő magyar nagykövetség vezető diplomatája – körül abban az időben már kitörni készült a botrány, hiszen közel állt a teljes lelepleződéshez a hírhedt Kalasnyikov-botrány és a Ante Pavelic Gotovina horvátországi usztasa tábornok, a politikai kalandor Eduardo Rózsa-Flores és a Magyar Nemzetiszocialista Akciócsoportok közötti diplomáciai kapcsolatok kiépítéséért.

„Hogyan fogadta volna a magyar társadalom, ha az 1990-ben megválasztott Országgyűlés törvényben zárta volna ki a nép által megválasztott tagjait: Pozsgayt, Németh Miklóst, Szűröst és Horn Gyulát? Vagy eltiltotta volna a politikai tevékenységtől az utolsó kommunista kormány olyan tagjait, mint Glatz Ferenc, Kulcsárt, Békesit vagy Csehák Juditot? Ezeket a személyeket az akkori magyar társadalom nem tekintette bűnösöknek. Még az 56-os sortüzek fellelhető felelőseinek perbe fogását sem fogadta egyértelmű egyetértés…” –

E sorokat a Túróc vármegyéből származó nagyjeszeni Jeszenszky család sarja, a demokratikus Magyarország 1990-1994 között (nyilvánvalóan a nép akaratából) külügyminiszteri posztot betöltött politikusa, Jeszenszky Géza intézte a Szárszói Konferencia vendégeihez, 2008. augusztusában.

A külügyminiszter önéletrajzai

Önéletrajzaiban, mert néhányat a korszellemnek és az éppen regnáló pártvezetésnek illő volt szőrmentén megfogalmazni, így utólag jócskán találunk ellentmondásokat. – „Ott voltam az 1987-es lakiteleki találkozón, majd 1988-ban a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja lettem…” – olvasható a Wikipédiában, ugyanakkor a Ki Kicsoda Magyar és Nemzetközi Lexikon oldalain már 1987-re datálja alapító tagságát az MDF-ben és 1988. őszén az országos választmány tagja.

Politikai meggyőződésének kialakulásában – négy évtized múltán – nagy szerepet játszott az 1956-os magyar forradalom, mint írta „az eseményekben fegyvertelenül vett részt”. Ebben az epizódban valóban lehetett némi igazság, hiszen az „események” idején tizenöt éves volt Antall József osztályfőnök úr diákja a Toldy Gimnáziumban, és oda azért fegyvert nem vihetett be. – A legendák szerint 1957-ben, a forradalom kitörésének első évfordulóján „néma tüntetést”, azaz csöndes megemlékezést tartottak s ezért az egész osztályt eltíltották az egyetemi felvételitől, ámde az „események” 50. évfordulóján megjelent lexikon oldalain már az olvasható, hogy hősünk az ELTE történelem-angol szakára mégis felvételt nyert, sőt, a diploma megszerzése után tíz évvel a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem adjunktusa lett és lehetett. – A kádári kompromisszumokba belesímulás következő állomásaiként értékelhető, hogy ugyanezen a Marx Károlyról elnevezett egyetemen tanszékvezetői megbízást kapott, miközben 1984 és 1986 között a kommunista diktatúra lehetővé tette számára, hogy egy kaliforniai egyetemen (Santa Barbara) tanítson, sőt, 1984-ben illetve 1986-ban tudományos értekezéseket („The Outlines of the History of International Relations” – „Az elveszett presztizs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894-1918”) tehetett közzé, mely tevékenységeket az önkényuralom ellenségei számára emlékezetem szerint nemigen engedélyezték a nyolcvanas években.

A család

1994. tavaszán, még az országgyűlési választások előtt, beszélgettem a külügyminiszter fiával, Jeszenszky Zsolttal, aki a lexikonok száraz tényeinél életszerűbben avatott bele a család, Antall József és Jeszenszky Géza életébe.

„1990 előtt úgy éltünk, mint az értelmiségi családok általában. Nem éheztünk, nem nélkülöztünk, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Telkünk, nyaralónk akkor sem volt, jelenleg sincs. Mi, a család, nem voltunk üldözöttek és nem voltunk ellenállók a régi rendszerben. – 1984 és 1986 között apám vendégtanárként két évig az Egyesült Államokban dolgozott, de ha éppen itthon éltünk, akkor is egy-egy hetet Ausztriában, Szlovákiában töltöttünk sítáborokban, hosszú éveken át ezek a programok jelentették a család pihenését. Azt hiszem nem voltunk gazdagok – igaz, szegények sem – apám a Közgázon tanított, anyám az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott, fizetéseik bőven fedezték a kiadásainkat.

Pesze, pletykákat mostanában is lehet hallani arról, hogy apám az egyetemen valamiféle fontos állampárti funkciót töltött volna be, de azt hiszem, ezek a híresztelések többnyire nem igazak. – Én magam a régi rendszerben sohasem éreztem üldöztetést, és ugyanezt mondhatom el a családunk mind a négy tagjáról is. Apámnak talán volt ilyen élménye – közjátéknak is nevezhetjük – középiskolás korában. A hatvanas évek elején néma tüntetést rendeztek az iskolában, a folyosón… Két éven át, ezt követően, senkit sem vettek fel osztályukból az egyetemre. Apám az érettségi után szennyvíztisztítóként dolgozott – de mártír, ellenálló, az nem volt. A középiskolás története nem jelenthet bizonyítványt számára. Ezt sokan megtették akkoriban.

Az 1993 decemberében meghalt miniszterelnök, Antall József, anyámnak a nagybátyja, a néhai kormányfő édesanyja az én dédnagymamám volt, ő is 1993-ban húnyt el.

A hallgatagnak tűnt miniszterelnök a magánéletben rettentően jópofa volt, az egyik oldaláról a másikra dőlt az, aki hallgatta. Jó bemondásai voltak, szellemesen, kötetlenül beszélgetett mindenféle témáról, kiváló és értelmes embernek ismertem. Miután miniszterelnök lett, a nagyobb ünnepek, együttünneplések jelentősen megritkultak. 1990 után gyakorlatilag megszűntünk klasszikus értelemben vett család lenni… – A politikai életünk egyéb szereplőit is figyelve, sokról nincs jó véleményem.

Göncz Árpád a sajtónak köszönheti a róla kialakult jó képet, de szerintem közhely- és frázispufogtató, Torgyán József dr. abszolút demagóg, Csurka István, ahogy én megismertem, belső bizonytalanságban szenvedett, ezért harsányan fejezte ki magát – ráeröltette másokra is a véleményét. A Fidesz olyan fiatalok gyülekezete, akik a ’V’ betűre formált ujjaikon kívűl még semmit sem mutattak fel, vezetőik nagy részében apáik vére folyik – amúgy politikai értelemben is…”

Jeszenszky Géza a rendszerváltozásról

Mit akart 1989 nyarán a magyar értelmiség?… – kérdezte Jeszenszky Géza néhány héttel ezelőtt az újabb, tervezett Szárszói Konferenciához és a hozzám is eljuttatott levelében. A polgári kormány egykori külügyminisztere, jelenleg Orbán Viktor nagykövete Oslo-ban, négyoldalas levelében egyetlen sort sem írt a munkásságról, azokról a tömegekről, akik 1988-ban az utcákra vonultak és méginkább hallgatott azokról a tízezrekről, akik politikai üldöztetéseket szenvedtek el az önkényuralom idején, vagy akiket bebörtönöztek eszméik vállalásáért. (Foto: Gotovina, a horvátországi usztasák tábornoka, 1992-ben.)

„Demokráciát, többpártrendszert, piacgazdaságot, a szovjet függésből történő szabadulást akartuk. – A puha diktatúra, fusizás, hálapénz, öncenzúra, a három T helyett a szabadságot, magántulajdont, szabad gazdasági versenyt, szabad sajtót, társadalmi szolidaritást. – Mindezt akartuk és mindezt meghozta a rendszerváltozás.

Forradalmat, vérontást, akasztásokat 1989/90-ben senki sem követelt, senki sem kívánt (hangosan legalábbis nem.) Akkoriban büszkeséggel mondta mindenki, hogy egyetlen pofon sem csattant el… A bűnösöket is megvédtük a népharagtól, készülve a törvényes felelősségre vonásra. Na, erre mondják, hogy ez maradt el. Nem igaz, hogy ezt Antall és kormánya nem akarta. Akarta. Csak a legtöbb esetben hiányzott a jogalap, az Alkotmánybíróság elvetette az igazságtételi csomagot, betű szerint ragaszkodott az elévüléshez. A nép többsége ezzel értett egyet, nem Zétényi Zsolttal vagy Kónya Imrével.”

Az amerikai csapatból – saját meghatározásuk szerint a Deák Ferenc Polgári Internetes Levelező Kör és Orbán Viktor Barátai – egyik vezéralakja, dr. Fodor András Attila genetikus, egyetemi tanár és az 1990-es országgyűlés MDF-es képviselője az alábbiakkal egészítette ki Jeszenszky Géza levelét:

„Dr. Torgyán József a kommunista párt megbízásából került a Kisgazdapártba, azzal a pártfeladattal, hogy azt szétverje. Nagy jutalmat kaphatott, amiért azt a munkát véghez vitte… – Antall József ezért is nem állt vele szóba, hanem egykori ’káderlapját’ megmutatta, amikor miniszteri tárcáért kuncsorgott.

Orbán kénytelen volt Torgyán pártjával koalícióra lépni, másképp a vörös fasiszták (sic!) 1998 után további évekre a hatalomban maradtak volna, s ma tudjuk csak igazán, mit is jelentett volna ez. Sokba került Orbánnak ez a kényszerű koalíció, de nem volt más választása…”

Szemenyei-Kiss Tamás

Hétfőre viszont már megis született a Munkáspártot elutasító döntés, melyet Mesterházy Attila jelentett be: a szocialisták nem vesznek részt annak a baloldali kerekasztalnak a tevékenységében, amelyben a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt is jelen van. Ugyanakkor az MSZP kész együttműködni valamennyi demokratikus alakulattal a fasiszta politika elleni harcban. “Az MSZP továbbra is nyitott minden olyan párbeszéd előtt, amelynek értékalapja a demokratikus értékrend és az antifasiszta gondolat, az euroatlanti szövetséghez tartozás támogatása; amely legfőbb céljának tekinti az Orbán-kormány leváltását, és az új Negyedik Köztársaság felépítését”–jelezte a szocialista pártelnök.

A Demokratikus Koalíció is leszögezte: nem kooperálnak a Munkáspárttal és a múlt heti, Schmuck Andor-által vezetett alakulóülésen sem vett részt a balközép ellenzéki párt. “A DK nem kíván részt venni olyan kezdeményezésben, amelyben egy szélsőséges, az uniós tagságot megkérdőjelező, a Fidesszel az elmúlt választásokon és azt megelőző népszavazásokon együttműködő kommunista párt is szerepet kaphat”–jelezte a DK hétfő délután kiadott közleményében.

A Munkáspárt idén aláírást gyűjtést kezdeményezett Magyarország Európai Uniós tagságáról. Arra kérik a Fidesz-kormányt, hogy vizsgálja meg milyen előnyökkel és hátrányokkal járt az uniós tagság és ennek alapján döntsék el: “továbbra is tagok kívánunk-e maradni, vagy hazánk lépjen ki az EU-ból?”

Nem ez az első alkalom, hogy a Munkáspárt a Fideszhez fordul. A 2009-es szociális népszavazás idején a Fidesz platformja mellett kampányolt a Munkáspárt, a kommunista párt 22. kongresszusa óta pedig “nemzetihangvételű” programot állítottak össze. Thürmer Gyula még az előző MSZP-SZDSZ kormány idején leszögezte: nem álltak be a Fidesz mögé, ugyanakkor átvették a legnagyobb kormánypárt retorikájának egy részét. “Támogatjuk a magyar polgárság és a magyar értelmiség harcát a külföldi és a hazai nagytőke uralma ellen, mindazért, amit mi is magyarnak érzünk, és magyarnak akarunk tudni a jövőben is”–írta a kommunista pártelnök Az elsikkasztott ország című könyvében.

1989 és 1993 között Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven működött a mai Munkáspárt, mely a rendszerváltás óta egyszer sem lépte át a parlamenti küszöböt. A parlamenti sikernek számító öt százalékos küszöböt egyedül 1998-ban közelítette meg, amikor az első fordulóban 4,08 százalékot ért el Thürmer pártja.

A per Drummondville-ből indult, amiután 2008-ban Jean Charest liberális kormánya bevezetett egy új Ethics and Religious Culture című órát, mely a világ vallásait és hagyományait mutatja be a québeci iskolásoknak. A per a kanadai Legfelsőbb Bíróságon kötött ki és a tiltakozó római katolikus szülők azt szerették volna elérni, hogy katolikus otthonokban felnövekvő gyerekek részére ne tegyék kötelezővé az órát, mivel szerintük megzavarhatja őket a más hitek és világnézetek korai bemutatása saját vallásuk gyakorlásában. Québec katolikus és református örökségén kívül, a zsidóságra is kitér az új tananyag és úgy szintén a kanadai első nemzetek hagyományaikra és lelkiségére.

A Québec-tartományi LB már 2011-ben úgy döntött, hogy a kötelező tananyag nem sérti a vallásszabadság elvét. Jean Morse-Chevrier, a québeci Catholic Parents Association szóvívője azt reméli, hogy a mostani szövetségi bírósági döntés ellenére a québeci oktatásügyi miniszter átgondolja a kötelező tananyagot és a vallásszabadsággal kapcsolatos katolikus aggályokat is megfontolja. A csoport olyan bizonyítékot kíván gyűjteni, mely kimutatja: az általános iskolákban kötelező, más vallásokat bemutató tananyag lelki traumát okoz a katolikus diákok számára.

“A fiám még csak a negyedik osztályba jár, de máris kérdéseket és kételyeket fogalmaz meg saját vallásával kapcsolatban. Mindennek el jön az ideje, de várni kéne, hogy a gyerekek egy kicsit idősebbek legyenek mielőtt kötelezővé tesznek egy ilyen jellegű tantárgyat”–nyilatkozta S.L.. A perhez csatlakozó szülő nevét nem hozhatjuk nyilvánosságra, a kanadai LB által elrendelt publikálási tilalom miatt.  

Az LB-hez forduló szülők szerint a québeci kormány egy “vallási és világnézeti svédasztalhoz” ülteti katolikus gyermekeiket.

Az új multikulturális etikai és komparatív vallásokról szóló tananyag valamennyi diák számára kötelező órának számít – kivéve az első éves gimnazistáknak – és a hagyományos katolikus és protestáns tanításokra épülő erkölcs-órát váltotta fel.

A kilenc kanadai LB bíró úgy döntött, hogy a Québec-tartományi kormánynak feladata a multikulturalizmus megerősítése iskoláikban, így tehát elfogadhatatlan volt a keresztény vallásra épülő tananyag. “Az a vélemény, miszerint a más vallásokról való tanítás sérti a vallásszabadságot felér a kanadai multikulturális társadalom totális elutasításával és egyben ignorálja a québeci kormány e területen lévő kötelességeit. Québec sokszínűségére való tekintettel, a kormány többé nem részesíthet előnyben egy adott vallást, vagy világnézetet egy másik vallással szemben”–jegyzi a kanadai LB. Ugyakkor két bíró jelezte, hogy az új multikulturális tananyag megfogalmazása és annak tanítása valóban “kissé kérdéses.”

A Montreálban működő római katolikus Loyola High School szintén a bíróságon támadta a québeci kormány azon határozatát, mely a 160 éves parokiális intézet számára is tiltja a katolikus vallásoktatást és az új multikulturális programot teszi kötelezővé. A québeci LB eredetileg az iskola mellett foglalt állást, de a tartományi kormány már benyújtotta fellebbezését. Julius Grey, prominens montreáli ügyvéd szerint a mostani kanadai LB döntés a kormány fellebbezését erősíti, hiszen ha katolikus diákok esetében sem lehet kivételezni, ugyanez az elv a katolikus iskolákra is vonatkozhat. Ezentúl ők sem adhatnak le kizárólag katolikus vagy keresztény lelkiségről szóló tananyagot.

Másnap, ahogy megérkeztem a Gyűjtőfogházba, Sziklai Laci, mint a börtön borbélya nyitotta rám az ajtót és mondta, – „Tudtam, hogy jössz. Ha akarsz melózni, csak szólj az őrmesternek, és mond, hogy értesz a szobafestő és mázoló szakmához.” Másnap, miután valóban ezt válaszoltam az őrmesternek, átvittek a „jobb csillag” egyik szárnyába, amit a Vácról ideszállítandó politikai foglyok számára készítettek elő. Itt főleg köztörvényesek dolgoztak, nekik volt egy szobafestő brigádjuk. Ezek közé vitt engem Sziklai. Egy forradásos arcú, tipikus tizenharmadik kerületi vagány volt a vezetőjük, aki így fogadott: – „Komám! Hallom, hogy te rendőrfőkapitány voltál.”

Egy pillanatra elállt a lélegzetem, – „Kész a számlám,” – gondoltam. –„Ezek fel fognak aprítani.”

Ehelyett a fickó kedélyesen folytatta, – „De nincs semmi baj, mert ennek ellenére igen jó információkat kaptam rólad a haveroktól.” Aztán barátságosan megveregette a hátam és hozzátette, – „Mostantól kezdve a mi védelmünk alatt állsz. Meglátod, úgy fogsz élni, mint Ábrahám kebelén.” Hálásan pislogtam Sziklai Laci felé.

Délfelé, pár órai munka után, magához hivat a vagányok vezetője, aki egy magas, fekete, kicsit cigányos képű, igazi angyalföldi gyerek volt, civilben szállítómunkás. Többszörösen büntetett előéletű gyerek, aki lopásért, betörésért, hivatalos közeg elleni erőszakért, (tehát rendőrverésért) és egy erőszakos nemi közösülésért, amit Ő csak „gyorsbaszásnak” emlegetett, éppen négyévi büntetését töltötte le. Közli velem: – „Mivel te nyilván műveltebb ember vagy, lesz neked egy bizalmi feladatod. Te leszel a csoportunk sajtófelelőse.” – Bambán nézhettem rá, mert rögtön megmagyarázta: – „Én, tudod, Népszabadság előfizető vagyok, és naponta kapom az újságot. Mostantól te fogod majd a déli szünetekben az arra érdemes cikkeket ismertetni.”

-„De tudomásom szerint a börtönben nem jár a Népszabadság, csak a hivatalos Börtönújság.”

-„Hát, aki nem fizet elő, annak valóban nem jár, csakhogy én előfizető vagyok. Igaz, nem hat forintot fizetek, mint a kintiek, hanem valamivel több, mint száz forintot, ezért az őr naponta szállítja nekem a Népszabadságot.”

Ez egy érthető dolog volt, mivel a csöveseket éppúgy érdekelték a politikai hírek, mint a politikai foglyokat, hiszen egy amnesztia éppúgy, sőt hamarabb vonatkozhatott rájuk, mint a politikaikra.

Az én érkezésem éppen karácsonyra esett, és még mindig kedvezmény elvonás alatt voltam, ami azt jelentette, hogy nem kaphattam meg a karácsonyi csomagot. Ünnep estélyén az ágyam tele volt pakolva jobbnál jobb falatokkal. Körülnézek és kérdem a fiuktól, hogy ez meg micsoda?

-„Te most éppen diétás vagy, azért ez most jár neked.”

- „Én ezt nem fogadhatom el,” – szerénykedem.

- „A pofádat befogod, vagy szétverem,” – mondja a srác kedvesen.

Karácsony másnapján Sziklai Laci állit be és csomagjából mindent megfelezve, elém tette. Szabadkozásomra közvetlenül csak így felelt, – „Az anyádnak a picsáját. Hát te mit tettél velem, amikor a Doberdón voltam? Úgy vágom ki az ablakon a csomagot veled együtt, hogy repül, ha megsértesz.” – Majdnem könnybe lábadt a szemem hallván a káromkodással kevert mondatokat.

Itt kerültem össze Rókával is. Kicsit cigányos, ravasz kifejezésű figura volt, innen kaphatta a nevét. Ö is a tizenharmadik kerületi Dzsumbujból jött, és ö is volt már büntetve hatóság elleni erőszakért és „gyorsbaszásért”. Ezekért, meg az 56-os forradalomban való részvételéért 14 évet kapott. Mikor megismertem, a vagány múltját már elfeledtette a „politikai” jelen, mert 56 miatt ö is politikainak számított, és úgy is viselkedett, mint egy politikai. Sok személyes emlékét mesélte el nekem, de másoktól is hallottam, hogy habár harcolt 56-ban, sokszor mentett meg ÁVÓ-s tiszteket az atrocitástól. Nem a pisztolyt gyorsan elsütő, vérengző típus volt. Mély humanitásról tett tanúságot, az volt a véleménye, hogy azon kell segíteni, aki éppen üldözve van. Így személyes tekintélyével mentett meg embereket. Ezt a nézetét a börtönben is vallotta, sőt, gyakorolta. Például a váci börtönkórházban ö járta körbe a zárkákat egy nyakába akasztott tálcával, és az orvos által felirt gyógyszereket, szállította az egészségügyi őrmester felügyelete alatt. Közben szállította a híreket, üzeneteket is, rendkívül találékony módón. Volt ebben az őrségnek is cinkossága, mert az igen drága külföldi gyógyszerek, amiket a fogoly orvosok megrendeltek „kipróbálásra”, időnként kijutottak a börtönből. Amikor ez Dr. Mengele tudomására jutott, és vizsgálatot rendelt el, Róka megbotlott a tálcával és fél emeletet gurult lefelé. A gyógyszerek persze szétszóródtak, szedte boldog-boldogtalan, őr és rab, egyaránt. Persze a nyilvántartás ezek után úgy összekuszálódott, hogy lehetetlen volt a vizsgálatot lefolytatni.

Róka az éhségsztrájk idején is különböző híreket szállított, ezért a sztrájk szervezői egyikének tekintették, és beszállították Vácról a Fő utcára. Mint megtudtuk, ellenük a „népi demokrácia megdöntésére szőtt összeesküvés” vádjával folytattak eljárást. Ez igen komikus volt, mert hogyan dönthetnék meg a börtönben őrzött emberek a Népköztársaság rendjét? De az Ávó-sok végig akarták vinni ezt a játékot egészen a bitófáig. Aztán nem tudom milyen politikai erők szóltak bele, mert a tárgyalást ugyan megtartották, hónapokig gyötörték őket, de végül is egy-két évet kaptak, és az amnesztia rájuk nem vonatkozhatott. De Róka ezt nem tudta előre, és bár nem volt gyáva ember, most úgy érezte, hogy itt valójában az életéről van szó, és lenyelt egy húszcentis drót-darabot. Mivel itt nem tudták megoperálni, Tökölre szállították, és ott vették ki a gyomrából a drótot. Rókát utána a sátoraljaújhelyi szigorított büntetőintézetbe vitték.

Külön ki kell térnem arra, hogy az ÁVÓ-sok ezt az éhségsztrájkot akarták felhasználni, hogy ellenem is eljárást indíthassanak, és ha már az első per alkalmával nem tudtak eltenni láb alól, reménykedtek, hogy akkor majd valamilyen formában ennek a pernek a keretén belül sikerülni fog. A Fő utcából visszatért rabtársak is mondták, hogy a kihallgatások menete is ebben az irányban folyik. Róka igen szellemesen védett engem meg: – „Ugyan mit akarnak attól a szemellenzős kommunistától? Hát még ez most is hithű kommunista, nem megy az bele ilyen dolgokba…”

Később, miután őt már visszahozták a Gyűjtőbe, megint összekerültünk. Ő egy-éves összkedvezmény-elvonásban részesült. Ö is bekerült a dzsumbujos festő brigádba, és együtt festettük az ágyakat. Amikor én megkaptam Sziklaitól a fele csomagját, odamentem hozzá, hogy felezzünk. Azt mondta, – „Édesapám, te nem felezel velem, legfeljebb én felezek Veled, mert én is kaptam csomagot.”

Kiderült, hogy az ő hozzátartozói nem törődtek a kedvezmény elvonással, küldtek neki csomagot, és Róka a dumájával úgy megzavarta az őrt, hogy az odaadta neki. Erre a hozzátartozói a másnapi váltáskor megint beadtak egy csomagot és az őr ezt a csomagot is, engedélyezte Rókának.

- „Ezt hogy csináltad, Róka?” érdeklődtem.

- „Ó, hát az nem volt olyan nagy dolog. Az őrmester egy jó gyerek, de olyan bunkó amilyen csak egy fegyőr lehet.”

Az őrmester, akit mi csak egyszerűen „Su betűnek” tituláltunk, valóban hírhedt volt a butaságáról. Egyik alkalommal, épen, amikor csomagot veszünk át, megjelenik a Gyűjtő nyilvántartó vezetője, akit úgy hívtak, hogy a Szép-Kovácsné. A főtörzsőrmesternő egy babaarcú kövér szépség volt, és persze ahányszor megláttuk, mindig röpködtek a megjegyzések: – „Jaj, az a Szép-Kovácsné, az Isten csak egyszer segítene rá…” – „Igen, tényleg jó nő, csak egy kicsit molett…” Erre az őr, – mert az övé az utolsó szó-, így zárta le a diskurzust: – „Hát, én nem tudom emberek. Velem szemben még sosem volt molett…”

1961-ben a Gyűjtőfogház egyik munkatermében berendeztek egy cipészüzemet, és mi Rókával együtt bekerültünk ebbe a részlegbe. Ez az üzem egy zseniális, ravasz zsidó őrnagy újítási ötlete volt. A hadseregnek voltak annak idején orosz típusú vászonszárú csizmái, amiket kiselejteztek. Ott álltak nagy halomban használatlanul, vagy csak alig használva. Az újítás abból állt, hogy a kiselejtezett csizmákból a felsőrészt kibontják, és ebből vászon-tornacipőket készítenek. Az őrnagy, aki eredetileg cipész volt, kidolgozta ennek a technikáját és ezért lényeges újítási díjat vett fel. Mivel ennek a feldolgozása a börtönben, a börtön-munkaerővel volt a leggazdaságosabb, itt kezdték meg a termelést. A cipőfelsőrész-készítést fázisokra osztották fel: az első volt a szabászat, aztán a cipőknek az összeragasztása, a cipőknek az összedolgozása, a talpnak a megmunkálása. Ez manufakturális jellegű munka volt és norma alapján ment a munka végzése. Nagyon fontos volt, hogy ki milyen helyen ült és dolgozott a szalagnál, mert aki lassú munkás volt, az meg tudott állítani egy munkafolyamatot, és így a teljesítményt is lelassította. Én épp Róka mellett ültem, ő intézte így a dolgot, és egymás kezére dolgoztunk. Egyik nap Róka odaszólt nekem:

- „Figyelj ide. Most te lazítani fogsz, és a többiek is lazsálni fognak. Ez így megy majd egy-két hétig, és aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz…”

Na, a termelékenység szépen leesett, és mivel a parancsnok és az ott dolgozó börtönőrök, akik művezetők voltak, vagy előmunkások prémiuma a termelés eredményétől függött, elkezdtek siránkozni a zsebűk miatt. Az őrnagy akkor engem és még valakit magához hivatott és kérte, hogy tegyünk valamit, szervezzük újra az egész munkafolyamatot, mert ez így nem jól van, ha az egész csoportnak lerontjuk a tevékenységét. Nagy mérgesen mentem vissza és mondtam Rókának, – „Én nem tudom, mi volt a politikád ezzel a dologgal, hogy lelassítottad a termelést. Most az őrnagy a másik taggal együtt jól leszúrt bennünket, és tudod, hogy börtönön belül még fegyelmi is lehet ebből.”

- „Csak bízd rám ezt a dolgot,” – mondja Róka – „tudom én, mit teszek. Most szépen megcseréljük a helyeket. Te ide ülsz, és most rápörkölünk a dologra. Dumálhatunk közben, de a munkának mennie kell.”

És valóban, napokon belül lehetett látni a termelési eredményeken, hogy napról-napra növekednek. Egy hónap múlva az őrnagy magához kérte a munkalapot, hivatta Rókát, aki belső munkavezető volt, és Ő adott referenciát, hogy mint szervezték meg a munkát. Ezek után, legnagyobb meglepetésemre az őrnagy magához hivat, és azt mondja,

- „Úgy látom, önnek használt a kritika, és ezért egy rendkívüli levélírást engedélyezek az Ön számára és a beszélőt a feleségével tíz perc helyett meg fogom hosszabbítani harminc percre.”

Mikor mindezt közöltem Rókával, így szólt: – „na látod, ürge, így kell politizálni, nem úgy, ahogy ti tettétek. Először egy kicsit rosszabbul, aztán feljönni. Akkor jön a vállveregetés. Becsületből lófaszt élsz! Gógyival kell dolgozni, nem úgy, mint ti!”

Így jutottam egy rendkívüli levélíráshoz, és amikor letelt az összkedvezmény-elvonásom, akkor a beszélőt a feleségemmel jutalmul a termelési eredményért tíz perc után még húsz perccel meghosszabbították.

Így dolgoztunk három-négy hónapig a cipészüzemben. Az ebédszünetben többször voltam tanúja, amint a cigányok, – mert a csoportunknak több mint ötven százaléka az volt, – önfeledten elkezdtek dúdolni, az egyik a földet, a másik a talpát verte és pillanatokon belül hangulatos cigánymuzsika és tánc kerekedett. Akkor láttam először ezeket a folklór jellegű táncokat és akkor hallottam először azokat a bús keserves és fülbemászó igazi cigány dalokat, amelyeket máig szívesen őrzök és éneklek. Itt van belőlük néhány:

Kertem alatt jár a posta

Talán a levelem hozza

Hozd el postás a levelet

Ne szomorítsd a szívemet.

Sárga kocsi, sárga szerszám

Szépen pereg négy pej után

Nem pörög az, senki másnak

Csak az én mágnás babámnak.

Devla, devla, de megvertél

De szerencsétlenné tettél

Elvetted a feleségem

Kiben volt a reménységem.

Megbotlott a lovam lába

A vármegye kapujába

Azért botlott meg a lába

Mert a romnyim be van zárva

Börtönajtó szakadjon ki

Te meg rózsám szabadulj ki

Szabadulnék, de nem lehet

A fegyőrök nem engednek.

Miután a cigányok, akik otthonról nemigen voltak olyan jól eleresztve és emiatt nem is kaptak csomagot, no meg, miután csak akkor kerültek be a termelésbe és ezért a spájzolási lehetőségük is kisebb volt, egy-egy cigarettáért olyan táncolást rendeztek, hogy még az örök is szívesen nézték. Persze ezeknek a cigányoknak legnagyobb többsége kis tolvaj volt, maximum hat hónap vagy egy évre ítélve. De nagyon sok volt köztük a TBC-s, és mivel Vácott volt az egyetlen TBC-s korház, volt rá eset, hogy egy ősszel szabaduló csöves, akinek se kutyája, se macskája nem volt odakint, a fülem hallatára mondta a főtörzsőrmesternek, „Itt a korházba megvan a meleg helyem. Mint TBC-s itt minden nap kapok egy liter tejet, megvan a kajám. Kérem, ne dobjanak ki télvíz idején.”

De hát senkit nem lehet benntartani a büntetése letöltése után, így, aztán amikor lejött a fickó a ruharaktárba, ahol átadtam neki a civil ruháját, azt mondta: – „Idefigyelj komám. Egy kérésem van: ezt a rabruhát tedd félre, mert egy héten belül megint itt leszek. Nem megyek a betoncsőbe aludni, mért dögöljek ott meg.”

Pontosan olyan bűncselekményt tett, – mert jobban ismerte a paragrafusokat, mint bárki, – amiért hat-hét hónapot kapott. És egy hét múlva megint ott volt, és szépen átvészelte a telet. Hihetetlen volt számomra: az ember legnagyobb kincse a szabadsága, és vannak olyanok, akiknek a börtön falai biztonságot jelentenek a téli megfagyás ellen.

A cipő-szaküzemben volt köztünk egy közismert vamzer, akinek a neve Kovács József volt, de mindenki csak Parasztbárónak hívta. Ez valamikor egy rendőr-törzsőrmester volt, egy parasztgyerek, de a fellépése, mint egy báróé. Olyan dumája volt, hogy a nőket pillanatok alatt levette a lábukról. Egyébként disszidálókból gazdagodott meg, amikor ítéletet mondtak fölötte, már másfél millió forint körül járt az az összeg, amit, mint rendőr így összeharácsolt. Úgy lépett föl, mint egy rendőrnyomozó, tehát álrendőrként, szedte rá az embereket. Tíz-tizenkét évet kapott, mert valamilyen hivatali titok kiszolgáltatásával is vádolva volt. De a börtönben a rabok és az őrök is szájtátva hallgatták a dumáját. Az őrök mesélték, hogy a tárgyalásán szebbnél szebb nőkkel volt tele a terem, akik elragadtatva hallgatták. Egyetlen idős nő vádolta csak, hogy házasságot ígért neki. Erre a Parasztbáró így szólt, – „Tisztelt bíró úr, tessék szétnézni a hallgatóság között. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők ülnek itt, ez mind a szeretőm volt, de egyik sem mondja, hogy házasságot ígértem neki. Csak pont ennek a nőnek ígértem volna, aki markotányosnő volt a Rommell hadseregben, aki Sztálingrádnál az ágyút húzta?” A hallgatóság olyan röhögésbe tört ki, hogy azonnal felfüggesztették a tárgyalást.

A Parasztbáró magas, széles vállú, markánsarcú, férfias ember volt, behízelgő modorú, szuggesztív egyéniség. Akkor is, amikor Háry Jánoskodott, akkor is, amikor tudtuk, hogy sötét vamzer dolgai vannak, szívesen hallgattuk, mert kiválóan tudott mesélni. Lebilincselő elbeszélő volt, és valóban tátott szájjal hallgattuk. Ő volt ekkor mindennek a központja, minden mást elhomályosított, úgyhogy teljesen értettük sikereit a nőknél, és azt is, hogyan tudott milliókat kicsalni emberektől, és mindenkit becsapni. Sokszor még a korház helyettes parancsnoka, egy BV százados orvosnő is hatása alá került, Ö sem mert vele szemben szigorúan fellépni, sőt talán még titkos borzongással is hallgatta, pláne amikor a parasztbáró ezzel szédítette, – „Százados úrnő, tisztelettel, ha kijutok innen, én gyémántból fogom az utat kikövezni, amerre jár, és kacsalábon forgó kastélyt építek magának, a jóságáért.”

Egyszer viszont a Parasztbáró valamilyen üzleti ügyben keresztezte a vagányok útját, ha jól emlékszem beárulta őket, hogy van náluk kis rádió. Tény, hogy a műhelyben összeült a „vamzer-ellenes bizottság” és ítéletet hozott a Parasztbáró ellen. Azt nem tudtuk pontosan, hogy kikből áll ez a bizottság. Csak elejtett szavakból tudtunk következtetni, hogy Róka is benne van a dologban. Egyik nap délután befejeztük a munkát, felsorakoztunk és hármas sorban megindultunk a lépcsőn. Az egyik fordulóhoz értünk, amikor egy nehéz test zuhanását hallottam. Mellettem egy csíkos ruhás test húzott el, és beleállt a falba. Aki fejjel lezuhan, az, természetesen elveszti az eszméletét, és a Parasztbáró is véres fejjel, mozdulatlanul feküdt a földön. Azonnal hozzá rohantak az őrök, és eszméletlenül, súlyos állapotban szállították a korházba. Csak napok múlva tudták kihallgatni, akkor azt vallotta, hogy hirtelen egy rúgást érzett, ezért zuhant le.

- „Hogyan, hát nem nézett körül, vagy hátra, hogy ki volt?”

Mire a Parasztbáró így felelt, – „a százados úrnak lenne ideje hátranézni, mikor jól seggbe rúgják, hogy fejjel lefelé repül?”

Utána óriási nyomozás kezdődött, mindenkit külön kihallgattak ebből a csoportból, aki ott lement a lépcsőn. Lehettünk vagy húsz, huszonöten, de senki sem tudott felvilágosítást adni. Rókát többször kihallgatták, ö azt mondta, ő még a fordulóban volt akkor és semmit sem látott. A központból is jöttek vizsgálni a történteket, nemcsak a helyi ÁVÓ-sok, mert a Parasztbárót többször is felhasználták, időnként még a Fő utcába is elvitték, és fogda ügynökként dobták be kihallgatás alatt lévő emberekhez. A nyomozás hatalmas apparátussal folyt, de nem tudtak kideríteni semmit. A Parasztbárónak olyan súlyos sérülései voltak, hogy csak lassan gyógyult. Utána még egyszer átvitték a Fő utcába, és amikor onnan visszakerült, egy egyszemélyes zárkába tették. Egyik éjszaka riasztották az egyik raborvost, aki velünk egy zárkában volt, hogy futólépésben induljon. Mint kiderült a Parasztbáró felakasztotta magát, és az orvos akkor érkezett a helyszínre, amikor a szíve éppen megállt. Közvetlen artériás injekcióval aztán sikerült neki újra megindítani a szívét, de aztán a többi rabok jól leszidták az orvost, hogy -„Nem tudtál megbotlani, te rühes?” Az, szegény szabadkozott, hogy Ö mint orvos cselekedett, és bár igazán tudja, hogy ki ez a Parasztbáró, de nem tehetett egyebet, mint az utolsó tíz pillanatig is kötelességből küzdeni az életéért.

Persze vagány és vagány között is volt különbség. Vegyük például Kuksit, aki elálló fülei miatt kapta a nevét. Különben egy teljesen kopasz, alacsony ember volt, repedt-fazék hangja Lenin hangjára emlékeztetett. A váci börtön korházába igazi, vagy csinált betegségét kipihenni, visszaeső bűnözőként került. Épp akkor politikainak volt minősítve, mert, mint mondta, a forradalom alatt „fegyveres kéregető” volt.

- „Tudod,” – mesélte nekem egyszer, – „én így szóltam az ürgékhez este az utcán: kérem szépen, segítsen a bajba jutottan, és adjon néhány száz forintot. Nagyon udvariasak voltak velem, és átadták a párszáz forintot. És képzeld, az a hülye bíró, az azt mondta, hogy én raboltam, mert gitár volt a nyakamban. Hát rablás ez?” Miután ezt November 4.-e, azaz az oroszok bejövetele után cselekedte, ezért, mint fegyverest, életfogytiglanra ítélték.

Felgyógyulása után bekerült a Filatélia üzembe, ahol más Nagy Imrések között Fazekas Gyuri is dolgozott. Ez egy harmincfős üzemrész volt, ahol bélyegeket válogattak, amiket exportra küldtek ki. Így hát valutát hozó műhelynek is lehetett tekinteni. Külön teremben dolgoztak, az asztalon rengeteg bélyeg, csipesszel válogatták őket, és különböző tasakokba rakták. A parancsnokuk Mari Néni volt, aki arról volt híres, hogy az ötvenes években, mikor még az AVH kötelékébe tartozott, asszonyos vonásai ellenére egy rabot, aki egyébként villanyszerelő volt, beküldött a börtön fala és egy villanyvezeték-rendszer közé, és agyonlőtte „szökésért”.

Dolgozott itt egy Rézvári nevezetű ember is, egy közismert vamzer, aki többször feljelentette a Népszabadság előfizetőket, azaz, akiknek az őrök jó pénzért naponta szállították kívülről az újságot. Ezt az alakot már többször is megverték emiatt, maga Róka is részvett egyszer egy ilyen vamzer-megfenyítő akcióban. Az egyik Népszabadság lebukás után elhatároztuk, hogy a Rézváriból most már elég, meg kell büntetni, de úgy, hogy a tetteseket ne lehessen megtalálni.

Kuksi mondta, – „Édes fiaim, ezt csak tömegverekedés formájában lehet megoldani. Ketten majd összeszólalkoznak, mások odamennek csitítani, ők is belekeverednek, aztán úgy intézzük, hogy Rézvári barátunk a kupac aljára kerüljön és a pofonok meg a rúgások kilencven százalékát ő fogja kapni. De,” –tette hozzá Kuksi – „én vagány gyerek vagyok, nálam ennek szabott ára van, részben a kidolgozásért, részben a kivitelezésért. Tíz pakli dohányt és tíz pakli cigarettapapírt fogok kapni!” – Heves alkudozás következett, végül is megegyeztek nyolc pakliban.

Másnap aztán a tíz órás munkaszünetben megkezdődött az akció. Kuksi és még valaki összeszólalkozott, -„Te szidtad az anyámat?” felkiáltással. Elcsattant egy-két műpofon, nemsokára az egész Filatéria ott verekedett, természetesen a kupac alján a Rézvári-gyerek, aki a végén elvesztette az eszméletét is. Mari Néni, a parancsnok először megpróbálta csitítani a társaságot, de nem bírt velük, végül kiugrott az ajtón segítségért. Közben Kuksi olyan pofont kapott valami bivalyerős embertől, hogy szaltót csinálva repült föl az asztal tetejére. Később, letépett füllel behozták a korházba, ahol röhögve mesélte, hogy Martiniquec-tól Trinidád-ig minden bélyeget lesöpört erről az asztalról. Aztán berohantak az őrök és puskatussal szétválasztották a társaságot. Rézvárit eszméletlenül hozták be a korházba. A végén csak apróbb fegyelmi büntetéseket osztottak szét a verekedésért, mert nem derült ki, hogy az egész célja a vamzer megverése volt. És bár csak alig páran tudták az igazi okot, a többiek is kiváló levezetést találtak a nagy verekedésben, mert minden feszültség, kezdve a szexuális frusztrálástól, a lehető legjobb módón vezethető így le. Úgyhogy a végén mindenki kielégült, az is, akinek betörték a fejét és kékre-zöldre verték.

Rézvári a zuhogó pofonok fergetegéből kiszámíthatta, és sejthette is, hogy mire ment ki a játék, de mivel bizonyítani semmit sem tudott, csendben maradt. De ettől kezdve amúgy sem láthatott bele a kártyákba, így nem volt veszélyes senkire.

Sajtó alá rendezte: Gelbergerné Kopácsi Judith

Az elkészült, a közelmúltban megjelent könyv születésének körülményei – visszafogott megfogalmazással élve – meglehetősen botrányosak, megtévesztést sejtetnek.

Dr. Csapody Tamás, jogász, egyetemi oktató, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársaként 2008-ban, akkor már súlyos betegként keresett fel lakásomon – elmondva, hogy „bár Önnel talán nem illendő így beszélni, de, mint a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata utolsó vezetőjének kár lenne sírba vinni azt a sok információt, melyekkel rendelkezik, különösen Radnóti Miklós halála körülményeire tekintettel…”

Mivel a Holokauszt Emlékközpont 2012. március elsején du. 17 órakor ünnepélyes keretek között tervezi bemutatni a „hézagpótló, alapos, értékes kötet” bemutatóját, rövid levélben fordultam az egykor oly’ gyakori látogatómhoz – aki felbuzdulásával, egyebek mellett, megakadályozta az Országos Széchényi Könyvtárral, Földesi Ferenccel és Kenedi Jánossal közösen tervezett akció (a Hungarista Mozgalom Európai Munkatörzse levéltára Budapestre hozatala) sikerét, levélben fordultam a könyv szerzőjéhez:

„Tisztelt Csapody Tamás Úr!

Önnek – valószínűleg – nem szolgál örömére, hogy még mindig élek… de, olvasva a Vince Kiadó gondozásában megjelent ’Bori munkaszolgálatosok’ című könyvének recenzióját, bátorkodom emlékeztetni arra, hogy a lakásomon több alkalommal, 2007. június 27-i kezdéssel, folytatott beszélgetéseink alkalmával Ön azt közölte velem, hogy a felvett hanganyagokkal, az elmondásaim-közléseim alapján készített jegyzetek felhasználásával elkészült tanulmányt (!) – mert akkor erről volt szó! – a mű megjelenése előtt bemutatja nekem…

Az azóta eltelt évek során ugyan Ön több tudományos fórumon – még a Népszabadság hasábjain is – kihangsúlyozta, hogy jómagam ’nem segítettem kielégítően munkáját’, de könyvének közelmúltbeli megjelenése nem erre utal.

Mivel Ön – tudományos munkát (?) végezve – úgy vélem, nem tett eleget az ilyenkor elvárható követelményeknek, kérem nyilatkozatát arra vonatkozóan, hogy miként kívánja rendezni azoknak a szellemi termékeknek a sorsát, a jegyzeteket, a hanganyagokat, melyeket lakásomon vett fel s amelyeket min. ’beépített’ – önmagát szerzőként feltüntetve a 2012 januárjában megjelent könyvébe?

Mivel Ön a ’kutatásai’ lényeges részét nem a bori munkaszolgálatosok immár romokban sem létező lágereiben vagy a belgrádi levéltárakban szerezte (sokkal inkább megtisztelt vendégként a lakásom ebédlőjében) s mivel akkor már – olvasóként – birtokában lehetett Bartus László: Jobb magyarok – A szélsőjobb útja a hatalomig című könyvében foglaltaknak, továbbá Szemenyei-Kiss Tamás: Radnóti Miklós és Wass Albert a második világháborúban című, 2007-ben, a marosvásárhelyi Új Élet című napilapban megjelent cikksorozatnak, azt hiszem elegendő ideje lehetett azok feldolgozására.

Válaszára csak – és hangsúlyozottan – 24 óráig várok, azt követően megfelelő fórumokon közzé teszem, a nyilvánosság elé tárom a Vince Kiadó gondozásában megjelent könyve születésének körülményeit ismertető írásomat.”

E történetnek, illetve a második világháború történései kutatójának voltak a leírtaknál hátborzongatóbb megnyilvánulásai is. – A közelmúltban, talán éppen a városmajori Szív- és Érsebészeti Klinika valamelyik műtőjében vagy az intenzív osztályán tartózkodva élet és halál között, feleségemet felkereste az akkor már beszélgetéseinkből sajtócikkeket készített, Nívó Díjjal kitüntetett „kutató” azzal, hogy menjen be a klinikára hozzám, írasson alá velem egy üres papírt – amely főlé majd Ő odaírja engedélyemet a Nemzeti Könyvtárban (OSZK) őrzött kézirataim kutatására, mert Ő (ti. Csapody Tamás) nem várhat arra, hogy felépüljek. Az egyébként is kétségbeesett Erzsébet asszonynak még azt is elmondta, mint a Semmelweis Orvostudományi Egyetem munkatársa, biztos abban, hogy meg fogok halni, ezért a tudomány, a nyilvánosság érdekében is nyomatékosan kéri, a kutatási engedély megszerzését…

Barátaimmal, Kenedi János történésszel és a tragikus körülmények között életét vesztett erdélyi professzor asszonnyal, Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténésszel, sokkal szerényebb körülmények között élve, alkotva, egymás munkáját segítettük – publikációinkban inkább a másik eredményeit előtérbe helyezve.

Hősünk a szélsőjobboldal ikonjaként ismert, 1998 februárjában meghalt erdélyi gróf valóságos életét bemutató tanulmányom – a Ki menti meg Wass Albert lelkét? című publikáció – romániai megjelenését követően keresett fel, de akkor sem segíteni, hanem segítséget kérni. S mert soha senkitől nem tagadtam meg, még betegen sem, a segítséget, rosszullétek közepette is diktáltam, hangszalagra mondtam számára azokat a történelmi eseményeket, melyekre – állítólagos tanulmányához – szüksége volt.

Akkor már a Jewish News Agency híranyagaiban, a Sofar zsidó hírportál cikkei között, a Szombat című folyóirat oldalain és számtalan helyen – főként az interneten – hozzáférhetőek voltak azok a tényfeltáró írások, melyeket illendően, elvárhatóan (a forrást, a szerzőt feltüntetve) bárki felhasználhatott, méghozzá ingyen, mert az aktív újságírói pályát befejezve soha, egyetlen orgánumtól sem kértem honoráriumot cikkeim, tanulmányaim közléséért vagy utánközléséért. Bartus László, az Amerikai Népszava főszerkesztője volt az egyetlen úriember, aki tisztességesen honorálta a munkájához nyújtott segítségemet.

Most, amikor majd 2012. március első napján a budapesti Holokauszt Emlékközpontban bemutatják „Csapody Miklós könyvét” – legyen legalább egy olyan ember aki rám, a szakmánkban „négernek” ismert kutatóra is gondol majd.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest

2012. február 19.

Két tényező sürgetheti a kormányt a hónap elején becsődölt Malév pótlásában. Elsőként: a Fidesz nem gondolta, hogy a 66 éves nemzeti légitársaság összeomlása és elszúrt, rendezetlen csődje nem csak a cserben hagyott dolgozókat és utasokat tölti el felháborodással és szomorúsággal, hanem a tágabb magyar társadalmat is, mely láthatóan kötődött az Európa-szerte ismert magyar brandhez és melynek egy része pár hét alatt 6 ezer alárást gyűjtött és Facebook-csoportot is indtott a Malév-örökség megmentésének érdekében. Az érzelmeknél sokkal konkrétabb faktor – mely megmagyarázhatja a Fidesz volte-face-át – a Ferihegy 2 elnéptelenedése, a 60 milliárd eurós repülőtéri fejlesztés felfüggesztése és összes hosszútávú desztinációt szolgáló járat (illetve az American Airlines és a Hainan Airlines) távozása a magyar repülőtérről.

A Magyar Szocialista Párt jelezte, hogy támogatni fogja az Orbán-kormányt egy új, piaci  alapokon működő nemzeti légitársaság létrehozásában, ugyanakkor a Fidesz mindenképpen felelősséget visel a Malév tragikus szétesésért. “A Malév hirtelen és tragikus leállása közvetlenül a kormány határozatlansága, tétovasága és a Malév vezetésének az ügyetlensége miatt történt” – jelentette ki Józsa István szocialista frakcióvezető-helyettes. Az MSZP-s politikus szintén elmondta, hogy pártja támogatni fogja a Malév balsorsát feltáro vizságálóbizottság munkáját, ugyanakkor szerinte 1990-ig viszza kell menni a vizsgálatok során és így lehetne fényt deríteni a Malév működésében és privatizációjában elkövetett hibákra és mulasztásokra.

A Lehet Más a Politika ellenzéki ökopárt pedig rámutatott arra a tényre, hogy a Malév bértartózásai a kilenc milliárd forintot is meghaladják, ugyanakkor csak egy milliárd forint maradt a becsődölt cég számláján. A Malév teljes tartózása viszont a 120 milliárd forintos szinten is eléri, így tehát a dolgozókon és utasokon kívül, a kis- és középvállalkozók is nagyot buktak a Malév csődjén. Ez a helyzet Pestszentlőrincen különösen súlyos. “A Fidesz bebizonyította, hogy még az MSZP kormányoknál is rosszabb gazdája volt a Malévnek, az állami vagyonnak. A dolgozók, a közvélemény jogosan vár magyarázatot arra a kormánytól, hogyan juthatott ilyen váratlanul csődbe a cég”–jegyzi Scheiring Gábor LMP-s képviselő.

Közben a MALERT – Szárnyakat adunk álmainknak nevű civil csoport is folytatja munkáját, annak érdekében, hogy minél hamarabb legyen ismét budapesti légitársaság. “Célunk egy új és jól működő légitársaság világra segítése. Egy olyan vállalaté, amely a légi-közlekedésben rejlő lehetőségeivel és vendégszeretetet tükröző szolgáltatásaival hozzájárul az emberek közötti üzleti és baráti kapcsolatok fejlődéséhez a világ megismeréséhez. Egy olyan vállalat meglapítása, ahol nekünk civileknek is megadatik, hogy kontrollálhassuk mit művelnek választott vezetőink az értékeinkkel, a tudásunkkal, az anyagi és természeti erőforrásunkkal”–áll a civil csoport nyilatkozatában. A MALERT nem kommentálta a fideszes Etihad Airways tárgyalásokról szóló hírt.

Közben megérkeztek Arizona államba a Malév Boeing gyártmányú repülőgépei, ahol napokon belül szétbontják a magyar cég flottáját.

Látszik, hogy A Lehet Más a Politika egyre inkább a határon túli magyar közösségekre fókuszál, nyilván próbálja ismertetni az LMP nemzetstratégiáját a diaszpórában, ahol a magyar politikát csak perifériálisan figyelő többség keveset tud az LMP-ről. Miben különbözik az LMP a diaszpórával és határon túli magyarsággal kapcsolatos hozzáállásában a többi párttól?

Mi már közvetlen párttá alakulásunk után is – tehát 2009-ben – nagyon fontosnak tartottunk, hogy a határon túli magyarokkal kapcsolatos ügyekben megszólaljunk. Így például 2009-ben jogsegélyt ajánlottunk fel a szlovákiai magyarok számára, a különböző diszkriminatív törvények miatt – és azóta is folyamatosan jelen vagyunk, ezekre a témákra is folyamatos figyelmet szentelünk.

Annyiban mások vagyunk, hogy mi nem válogatunk. Számunka minden magyar ugyan olyan fontos és nem teszünk különbséget „jó” magyarok és „rossz” magyarok között. Nem Budapestről kell osztani az észt, nem Budapesten kell azt megmondani, hogy az adott magyar közösségeknek mi az amit nekik csinálni kell. Azt gondolom, hogy az ottani közösségek megtudják maguktól hozni ezeket a döntéseket. A magyar kormánynak pedig az a feladata, hogy amikor ezeket döntéseket meghozták, a lehető legnagyobb segítséget adja meg a közösségek számára, hogy elérjék céljaikat. Ez az elv mindennek az alapja és ezt érvényesítjük politizálásunkban is, tehát akármelyik határon túli magyar közösségről van szó, mindegyik szervezetével felvesszük a kapcsolatot. Nincs az, hogy van számunkra egy kedves párt és csak velük vagyunk kapcsolatban, hanem mindenkivel ugyan olyan kapcsolatra törekszünk.

Az LMP civil alappal és gyökerekkel rendelkező párt és a mai napig nagyon sok civil szervezettel nagyon jó kapcsolatot ápol és igyekszik a legtöbbet tenni a civil szervezetekért. Ugyanezt a figyelmet a határon túl is gyakoroljuk.

Mi a jelentősége a parlamenti bizottság munkának – és most elsősorban a Nemzeti Összetartozás Bizottság tevékenységére gondolok, melynek Ön is tagja – ha eddig az abszolút törvényhozási arrogancia jellemezte a Fidesz hozzáállását?

Mi a kezdetektől támogattunk a bizottság megalakulását, annak létrehozása egy helyes szimbólikus lépés volt. Ami a konkrét működést illeti, ezzel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Természetesen ezt a nyilvánosságot is ki lehet használni, hogy kevésbé ismert ügyeket is propagáljunk. Ez eddig helyes. De sajnos vannak nagyon negatív aspektusai is. Például Semjén Zsolt, aki ugye a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes eddig – többszöri ellenzéki kérésekre sem – találta fontosnak, hogy a kormány működésével kapcsolatos aggályokra válaszoljon.

A határon túli magyar közösségek, illetve a diaszpóra a kormánypárt által elindított átpolitizálása komoly problémát jelent számunka. Mit tud tenni az LMP, amikor a kormánypárt állami intézmények – adott esetben külképviseleteit is - pártpolitikai célokra használja fel? Ezt tapasztaltuk Kanadában, ahol kinevezése után, Magyarország ottawai nagykövete egyik interjújában politikailag “egyívásúnak” nevezte a kanadai magyarságot. Mi erre a válasz ellenzéki oldalról?

A Fidesz nem csak hibát követ el, hanem lenézi a határon túli magyarságot, ha minden közösséget egy az egyben saját politikai táborának gondolja. Úgyanúgy, ahogyan a magyarországi magyarok is nagyon sokszínűek véleményben és gondolatban, úgy a határon túli magyar közösségekben is nagyon sok gondolat és eltérő vélemény van. Egy demokráciában ez így helyes. Az, hogy a Fidesz ezt nem így látja, az nagyon sok mindent elárul a kormánypártról.

Ez igaz, de számunkra a legsúlyosbb gond mégis az, hogy a kormánypárt  a külképviseleteket és egyéb állami intézményeket is felhasználja pártpolitikai célokra és beavatkozásokra. Tehát mi a helyes ellenzéki válasz, amikor az állami apparátus és közintézmények átpolitizálása folyik?

Úgy gondolom, hogy nem csak a határon túli magyarság kérdésében, hanem minden más kérdésben is pártállamot építenek, tehát szándékosan el akarja mosni a határokat az állami intézmények és a párt között. Mindenhová saját pártkatonáit ülteti, minden kérdést egy az egyben fideszes gőzhengerrel akar megoldani. A megoldás viszont kétirányú lehet. Az ellenzéki pártoknak azt a sokszínűséget amely minden közösségben meg van, el kell fogadniuk. Ezen kívül a civil szervezetekkel is kapcsolatot kell ápolni és kifejezetten hangsúlyozni kell azt a metódust, hogy minden alakulatnak és minden irányzatnak megpróbálja ismerni az érveit.

A második irány pedig a határon túli magyar közösségek önvédelmi reflexe, hogy nem hagyják magukat lenyomni és nem hagyják azt, hogy a Fidesz egy az egyben narancsuralmat építsen ki ott is, úgy ahogy a határokon belül is. Erre nagyon sok példát látunk. Hála Istennek, az internetnek köszönhetően a határon túli magyar média – akár Önöknék a nyugati diaszpórában, akár a kárpát-medencében – sokszínűvé vált. Honlapok, újságok, blogok jelentek meg, ahol az eltérő véleményeknek teret adnak. De mondok még egy példát. Amikor Pelczné Gáll Ildikó elment az RMDSZ kongresszusára és a Fidesz által támogatott elnök-jelölt választását szorgalmazta, egyszerűen kifütyülték az RMDSZ delegáltak. Ebből az esetből is ha minimálisan, de valamit azért tanult. Ez a kétirányú folyamat az ami megálljt tud parancsolni ennek a fideszes gőzhengernek.

Tehát úgy gondolja, hogy a Fidesz képes tanulni hibáiból, különösen ha látják a jobboldalon, hogy nem engedi a határon túli magyarság azt, hogy durva pártpolitikai érdekérvényesitésre használják őket fel?

Másképpen fogalmaznék. A fidesz soha nem tanult a hibáiból. A Fidez olyan mint amilyenek a Bourbonok voltak. Soha nem tanul és soha nem felejt. Egy dologra figyel a Fidesz, ez pedig az erő. Ez nem tanulás és ez nem jó szándék. Ha a Fidesz egy picit meghátrál, ez azért törénik, mert felméri, hogy a közösségekben nagyon jelentős számú személy és csoport nem ért egyet azzal, amit csinálnak.

Sokszor azt tapasztaltuk a rendszerváltás után Észak-Amerikában – és ez talán az egész nyugati szorványságra érvényes megfigyelés – hogy a határon túli magyar közösségeket célzó stratégia igazán csak a a környező országokban élő magyarokat vette figyelembe. Az LMP figyelembe veszi-e a nyugati diaszpórát, az amerikai és kanadai magyarokat?

Igen, kifejezett célunk ez és egyet értek ezzel a sajnálatos megállapítással. A határon túliak között abszolút magától értetődően fontos a nyugati diaszpóra. Mindenhol nagyon kevés figyelem ésik arra a kérdés, amit a vegyes családok és a vegyes családokban felnövekvő magyar származású emberek helyzete képez. A nyugati diaszpóra ebből a szempontból is kiemelt lehet és úgy gondoljuk, hogy erre a területre nagyobb hangsúlyt kell fektetni.

Hogyan látja a szavazati-jog kiterjesztését?

Mi letettünk egy abszolút konstruktív javaslatot az asztalra, mely a szavazati-jog egy az egyből való megadása és egy az egyből való elutasítása között volt, de a Fidesz arra sem volt hajlandó, hogy erről egyáltalán vitatkozzunk. Az, hogy a gyakorlatban, hogyan fog kinézni a szavazati-jog 2014-ben azt még Semjén Zsolték sem tudják.

Feltehetően lesz még meglepetés a Fidesz számára, hiszen az látszik, hogy sokszínűbb és összetettebb a határon túli magyarság mint amire ők számítanak.

Igen, én ezzel tökéletesen egyetértek. Ők azt feltételezik, hogy mindenki úgy táncol ahogyan ők fütyülnek és ebben csalódni fognak.

Alábbi képeink a Menóra és a Magyar Hírlap című kanadai magyar újságokból, illetve Domány Sándor A Montreáli Magyar Zsidóság és a Montreáli Mártirok Temploma Hitközség története c. könyvéből származnak.

Az 1966-ban rendezett Purim-bál rendezőbizottsága. Felső sor balról jobbra: Mrs. Judith Safrany, Mrs. Lici Rostas, Mrs. Lilly Klauber, Mrs. Sari Haber, Mrs. Lilly Toth, – Alsó sor balról jobbra: Mrs. Vera Vaktor, Mrs. Erzsébet Fejes, Mrs. Magda Domanyi, Mrs. Panni Farago. (Forrás: Magyar Hírlap, 1966. január 29.)

A Nőegylet vezetősége 1964-ben (Forrás: Dományi Sándor, A montreáli magyar zsidóság és a Montreáli Mártírok Temploma Hitközség története)

A Nőegylet vezetősége 1983-ban. Álló sor balról jobbra: Tóth Lili, Dományi Magdi, Grósz Daisy, Komlós Éva, Gerő Margit, Fleisher Erzsébet, Hochmann Hermina. Ülnek, balról jobbra: Fülöp Éva, elnöknő és Römer Irén. A képen nincs rajta: Kassai Magda és Solti Ilonka. (Forrás: Dományi Sándor)

Forrás: Menóra, 1963. január 25.

Forrás: Dományi Sándor

Forrás: Magyar Hírlap, 1971. december 25.

Forrás: Magyar Hírlap, 1965. február 27.

„Valami nincs rendben Magyarországon…” – jegyezte meg a cikk szerzője, de engem (aki egykor szintén részesülhettem egy idegen állam gondoskodásában) nem is maga a nyers, érzelemmentes statisztikai adatok érdekeltek, hanem sokkal inkább az észak-amerikai állam polgárainak hozzáállása a menedékjog kérdéséhez.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, melynek aláírói között Magyarország és Kanada egyaránt szerepel, egyebek mellett tartalmazza az alábbiakat is:

„Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek…

Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint saját hazájába viszatérni…

Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni, és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.”

Lopnak, piszkosak, nem dolgoznak, mások a szokásaik, mint nekünk… sorolják azokat az okokat, melyek miatt a roma társadalmat alacsonyrendűnek vélik az úgynevezett fehér embereknél. És mert keresnek – találnak okokat arra, hogy kifejezésre juttassák rasszizmusukat, azt a látens idegengyűlöletet, melyet a nemzetiszocialisták fejlesztettek tökélyre.

Franco Nero a világhírű filművész, Cziffra György zenész, Domján Edit a magyarországi filmművészet tragikus sorsú alakja, Szécsi Pál az ifjúság bálványa, Sztankay István a Nemzet Színésze, az 1956-os mártírok jelentős része… De felsorolhattam volna Czinka Panna, Dankó Pista, Pege Aladár vagy Mága Zoltán neveit is. Nos, ők is ebbe a kasztba tartoznak, tartoztak. Ha megbélyegezzük a cigányokat – a nevezett személyek ellen is vétünk.

És bűnt követünk el Auschwitz, Dachau, Birkenau haláltáboraiban ártatlanul elpusztult embertársaink emléke ellen is, mert az Európát lángba borító őrültek, a zsidóság után a cigányságot jelölték ki, mint kiírtandó állatfajt…

Emlékezzünk, emlékezzetek Erdély fekete márciusára, mikor a szélsőjobboldali Vatra Romaneasca felhívására Marosvásárhelyen csőcselék bandák támadtak a nemzeti ünnepre, március 15.-re emlékeztek honfitársaink 1990-ben!

Az akkor még magyar többség által lakott városba leitatott, felheccelt román parasztokat, bányászokat szállítottak, akik rátámadtak az ünneplő magyarokra. – Sütő András, az Európa- hírű író is súlyos sebesüléseket szerzett, fél szemére megvakították. Összesen öt magyart gyilkoltak le Ion Antonescu késői követői.

A Marosvásárhely-közeli Hidegvölgyből romák siettek honfitársaink megsegítésére. – Ekkor hangzott el a híres kiáltás: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”

Budapesten, 1990. március 15-én szinte óránként hangzott el a felhívás: a román hadsereg avatkozzon be a magyarság védelmében… Az Erdély fővárosába érkezett ejtőernyős egységek napok múltán végre eleget tettek a lassan jött parancsnak és bevonultak Marosvásárhelyre. A támadókhoz hasonló soviniszta romániai bíróságok dühe ezt követően a cigányok ellen fordult: különböző büntetőperekben összesen hat roma nemzetiségű embertársunkat ítélték súlyos börtönbüntetésre, mert beavatkoztak az etnikai zavargásokba.

A rövid emlékezetű egykori hazánkfiai elfeledkeztek volna Torontóban, Montraelban és Ottawában élve azokról a napokról, mikor ők is éhesen, nincstelenü, fáradtan, reménytvesztetten érkeztek meg Kanadába?

Mikor az amerikai, brit és francia hadsereg által katonailag megszállt Nyugat-Németországban, Zirndorf városkába kellett utazni, ahol ki nem mondottan is másodrangú polgárként kezelték a menedékért folyamodókat?

A bevándorlási hivatalokban – szerte a világban – egykor mi is „cigányok” voltunk…

A romák vagy cigányok Indiából származó népcsoport. Önmagukat „rom”-nak, vagyis embernek nevezik. – A magyarországi történetírás szerint a XV. században érkeztek Európába. Akkor… vagy már korábban? Esetleg Árpád vezér honfoglaló törzseivel együtt?

Az emberiség szempontjából közömbös a válasz. Ők is a Föld gyermekei, Isten teremtményei. Mi, az emberiség lennénk kevesebbek nélkülük.

1935. november 26-án Adolf Hitler Harmadik Birodalmában a zsidók és „árják” közötti házasságot megtiltó 1935-ös nürnbergi törvényeket a cigányokra is kiterjesztették, majd 1936. március 15-én (!) a cigányoktól is megvonták a szavazati jogot. Ugyanebben az évben, május 22-én több száz berlini romát telepített ki a rendőrség a Marzahnál kijelölt karavántáborba.

Az 1940-es évekre a Harmadik Birodalom cigánytársadalma hamarosan a zsidósághoz hasonlóan embertelen megaláztatást és méltánytalanságokat volt kénytelen elviselni. – A cigányokat is gettókban különítették el: 1940. január 30-án döntés született arról, hogy 30 ezer németországi cigányt a megszállt Lengyelországba deportálnak. 1942. április-június közötti időszakban további németországi romák kerültek a varsói gettóba, ahol „Z” betűs (Zigeuner) karszalaggal megkülönböztetve, a zsidóságtól elkülönölt közösségként nyomorogtak.

A zsidókérdés „végső megoldását” (Endlösung) szentesítő, nemzetiszocialista vezetők részvételével Wannsee-ben lezajlott konferencia szellemében Himmler még ugyanazon év december 16-án elrendelte, hogy az összegyűjtött és fekete háromszöggel jelölt romákat az auschwitzi koncentrációs táborba szállítsák.

1943. november 15-én Himmler rendelete értelmében arról rendelkeztek, hogy tiszta vagy félvérű cigányok a zsidókéval azonos elbánásban részesüljenek. (A kétséges eseteket a német rendőrség volt hivatott eldönteni.)

Jóllehet, a „munkakerülőnek” – Arbeitsscheuen – nevezett cigányokat szórványosan már 1938 óta szállították Buchenwaldba, de a cél ekkor még nem a gyors megsemmisítésük volt. Az 1943-as Himmler-féle dekrétumot követően ugrásszerűen megnőtt az internált romák száma: Buchenwaldban 1942 végén 9500 rab volt – számuk egy évvel később már elérte a 37 ezret, 1945 januárjára pedig a 110 ezret. A koncentrációs táborokat túlélő zsidók és nemzetiszocialista fogvatartóik tanúvallomásai alapján az Auschwitz-Birkenauba, Buchenwaldba, Ravensbrückbe, kisebb számban a sobibori és belzeci lágerekbe hurcolt romákkal sok esetben embertelenebb módon bántak, mint a zsidókkal…

Ravensbrückben tömegesen sterilizálták a cigányokat, Birkenauban a cigány gyermekeket és nőket tifuszkisérletben való részvételre kényszerítették.

Adolf Hitler szövetségesei – köztük Magyarország – is különböző bevetési csoportok (a német Einsatzgruppe mellett a Magyar Királyi Csendőrség alakulatai) futószalagon pusztították a romákat, illetve ezek a bábkormányok szivesen álltak a nemzetiszocialisták segítségére „a cigánykérdés megoldásában”. A horvátországi usztasák a jaszenováci koncentrációs táborban gyilkoltak meg több tízezer romát – a zsidókkal és szerbekkel egyetemben. Romániában az Ion Antonescu-kormány létesített haláltáborokat a Dnyeszteren túl, ahová 25 ezer romát hurcoltak, ezekből 11 ezren ott is pusztultak el.

A Harmadik Birodalom által megszállt cseh és morva területek cigányságát előbb a letyi és hodonini, majd az auschwitzi lágerekbe szállították, ahol elgázosították őket. – A Szovjetuniótól átmenetileg elhódított balti és fehérorosz területeken mintegy 30-35 ezer cigányt öltek meg az SS, a Waffen-SS katonái és szövetségeseik. Auschwitzban elég volt zsidónak vagy romának lenni a halálhoz. 1945-ben, Hirosimában és Nagaszakiban japánnak lenni a tűzhalálhoz.

Ha létezik Túlvilág, Isten ítélőszéke előtt majdan mindegyikünknek számot kell adni tetteiről. A cigányok ellen elkövetett embertelenségekről is.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest

2012. február 16.

A társaság a 2,305 támogatóval rendelkező Facebook-csoportján keresztül vonja be a Malév újraindításában reménykedőket a létrehozandó új légitársaság elnevezése körüli  döntéshozatalba. Összesen 26 lehetséges név közül lehetett választani, köztük: Air Hungary, BlueNose Air (utalva a régi Malév-gépek színeire), Blue Wings Air, DHA-Duna Hungarian Airlines, Hungarian United, Pannonia Airlines és Malév Next Generation.

Lévai Péter a Malert részéről a Malév Boeingok Phoenixben történő szétszerelésük ellen is fél próbál lépni, vagy legalábbis kapcsolatotba lépni a bontást végrehajtó Aero Turbine nevű céggel. A “Géza,” “Feri,” és a “Jolán” becenevű gépeket szedik szét először az amerikai repülőtéren.

Közben további rossz hírek érkeznek a Ferihegyről, ahol 250 alkalmazottat – vagyis a munkavállalói közösség több mint 20 százalékát - meneszti a Budapest Airport, mivel továbbra is folytatódik a Terminál 2 elnéptelenedése. A Ryanair és a Wizzair diszkontos légitársaságokon kívül, egyetlen nagy külföldi nemzeti cég sem hajlandó betölteni a Malév szerepét, így 1,5 millió utassal csökkenhet a budapesti repülőtér forgalma. A leépítésen kívül a Budapest Airport 60 milliárd eurós fejlesztési terveit is felfüggesztette. Szintén komoly gondot jelent a Ferihegy számára az, hogy a Malév-csőd óta nem csak az American Airlines függesztette fel egyetlen budapesti járatát, hanem a kínai Hainan Airlines is. Igy most már egyetlen hosszú távú desztináció sem érhető el Budapestről, a repülőtér kettes terminálja pedig észrevehetően kipusztultnak látszik.

A Malév rosszul levezényelt csődje és egy új nemzeti légitársaság létrehozását kezdeményező kormányzati terv teljes hiánya a vártnál is súlyosabb gazdasági hatással bírhat. Ráadásul most már az sem elképzelhetetlen, hogy a magyar-lengyel Wizzair fapados légitársaság elvérzik a Ryanairrel folytatott csatában. Az ír cég már jelezte: panaszt nyújtottak be az Európai Bizottságnak a Wizz Air ellen, mely a Ryanair szerint nem felel meg az unió európai tulajdonosi hátteret szábályozó követelményeinek. A Ryanair szerint a Wizz Air tulajdonosa nem európai uniós állampolgár. Turi Ferenc, a Capitol Consulting elemzője elmondta: a Ryanair ki akarja “véreztetni” magyar-lengyel konkurenst. Turi szerint sikkerrel járhat a Ryanair terve, hiszen ahová betette az ír cég a lábát, “ott kő kövön nem maradt.”

Nem könnyű feladat előtt áll a MALERT, de ha nem jön létre egy új Budapest-centrikus légitársaság, akkor nem csak a Wizz Air fog elvérezni, hanem a Ferihegy is.

Schmitt Pál sem jár rosszul azzal ha még a doktori cím elvétele előtt lemond, hiszen élete végéig jár neki sofőr, luxusautó, titkárság és komoly pénzbeli juttatás. A III. Magyar Köztársaságban ki kellett tölteni az adott elnöknek teljes öt éves mandátumat, mielőtt részesülne ilyen juttatásokban, azonban Fidesz - sarkalatos törvényein keresztül - ezt a feltételt eltörölte.

A Schmitt Pál elnököt érintő plágiumvád 2012 január 11-én került napvilágra, miután a HVG kiderítette, hogy a jelenlegi államfő 1992-es doktori disszertációjának csaknem 180 oldala szinte szóról szóra megegyezik Nikolaj Georgiev bolgár sporttörténész 1987-es kézíratához.

Bár Martonyi János mindenképpen a Fidesz mérsékelt és leginkább szalonképes szárnyához tartozik, mégis kínosnak bizonyulhat a jobboldali párt számára, hogy a leendő államfő a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja volt a rendszerváltás előtt. Szintén felmerül az a gondolat, hogy a kétharmaddal rendelkező Fidesz miért nem tehetne gesztust az ellenzék felé, olyan jelölt támogatásával, mely a baloldal számára is elfogadható.