Józsa szerint hihetetlen, hogy a kormány nem okul a Malév tragédiájából és nem rendezi a szintén a csőd küszöbén álló Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) helyzetét. Igy egyre valószinűbb, hogy egy hónapon belül megbénul Budapest teljes tömegközlekedési hálózata.

Oszkó Péter, az volt szocialista kormány pénzügyminisztere az ATV-nek elmondta, hogy voltak külső befektetők, akik még 2010-ben – a kormányváltás idején – komolyan érdeklődtek a Malév után. Oszkó azt is jelezte, hogy még a kormányváltás előtt a Bajnai-kabinet felajánlotta a Fidesznek, hogy üljenek le és konzultáljanak a Malév sorsáról, de a Fidesz végül elutasította a tárgyalás és közreműködés lehetőségét, annak ellenére, hogy akkor már volt potenciális külső befektető.

A kormánynak rendelkeznie kellene egy olyan tervvel, hogy ha leáll a Malév, akkor indítanának egy újat – tette hozzá az ex-pénzügyminiszter, de most már kevés olyan eszköz van, amely egy új légitársaságba átmenthető lenne.

„Sajnos bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottunk, és aminek elkerüléséért mindent megtettünk. Bár az utóbbi napokig még volt remény az üzemeltetés folytatására, és az utasok bizalma töretlen volt, de az utóbbi napokban megjelent információk hatására a szolgáltató partnerek elvesztették bizalmukat, és egyik napról a másikra elkezdték előre kérni az általuk nyújtott szolgáltatások kifizetését. Ez olyan mértékben gyorsította fel a pénzkiáramlást, hogy mára már tarthatatlanná vált a légitársaság helyzete. Ismert az is, hogy a tulajdonos a legjobb szándéka ellenére az EU elmarasztaló határozatát követően nem tud további anyagi forrást biztosítani a működéshez. Mindezeket figyelembe véve az Igazgatóság úgy döntött, hogy elrendeli a magyar nemzeti légitársaság üzemszerű működésének beszüntetését. Valamennyi utasunktól elnézést kérünk.” – jelentette be Limburger Lóránt, a Malév vezérigazgatója.

A Lehet Más a Politika kemény kritikával illette a Fidesz-kormányt és legújabb gazdasági melléfogását. Vágó Gábor szerint a jobboldal átverte az utasokat. A Fidesz-kormányt az elmúlt másfél évben “csodavárás, totojázás” jellemezte a Malév ügyében, az utasokat pedig hetek óta egy olyan tervvel hitegették, amellyel mindenki számára világossá válik, hogy meddig és milyen feltételek között tud működni a Malév. Ez a terv végül nem készült el, a vállalat járatai idő előtt álltak le – jelezte Vágó. Az LMP politikusa szerint szégyen, hogy Németh Lászlóné nemzeti erőforrás miniszter nem áll a nyilvánosság elé és nem vállal felelősséget az újabb fideszes kudarcért.

Az LMP-s politikus szerint szükség van magyar nemzeti légitársaságra, még akkor is ha a Malév – jelenlegi formájában – valóban működésképtelen volt. Vágó szerint a svajci, vagy belga model lehetne a követendő példa. A svajci Swiss International nevű légitársaság a Lufthansa csoporthoz tartozik, a belga Brussels Airlines részvényeinek 45 százalékát birtokolja a német cég. A Brussels Airlines a 2000-ben becsődölt Sabena-t váltotta fel, a Swiss International pedig az ikonikus Swissair-t, ami 2002-ben szűnt meg.

A Malév 1946-ben alakult meg és Maszovlet-néven (Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt.) ismerték meg az európaiak az első magyar nemzeti légitársaságot. Az első években belföldi járatokra koncentrált a Maszovlet, Budaörs és Debrecen, illetve a főváros és Győr, Szombathely és Szeged között. 1947-től Bukarestbe is repültek a Maszovlet gépei, később pedig Varsóba, Prágába és Belgrádba.

1954 novemberében vált igazán “nemzetivé” a légitársaság, amikor a magyar kormány megvásárolta az szovjet részleteket és Malév-ra változtatta a cég nevét.

1968-tól működtetett a Malév nagyobb kapacitású szovjet Tupolev 134 és aztán később 154-es utasszállító repülőgépeket. 1988-tól kezdték lecserélni a régi szovjet gépeket Boeing 737-200-asokra.

A Malév első részleges privatázációjára 1992-ben került sor, amikor az Alitalia és az olasz Simest bank vásárolt 35 százalékos részesedést. Ekkor kezdődtek az anyagi gondok, hiszen az olasz vezetőség a hosszú-távú járatokra tette a hangsúlyt és két Boeing 767 repülőt vásárolt, mely ötlet nem váltotta be a vezetőség reményeit. Ez a szituáció csak 1997-ig tartott, amikor egy magyar bankokból álló konzorcium visszavásárolta az olasz részvényeket. Ettől kezdve a Malév többségi tulajdonosa (99,5 százalékos részesedéssel) az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. Az előző MSZP-SZDSZ kormány 2007-ben eladta az állami részesedést az orosz érdekeltségű AirBridge Zrt-nek, de Bajnai Gordon miniszterelnök kabinetje 2010 februárjában visszaállamosította a nemzeti légitársaságot és így 95 százalákos részesedést szerzett a nemzeti vagyonkezelő.

Az Európai Bizottság 2012 elején rendelte el, hogy a Malév 38 milliárd forintnyi illegális állami szubvenciót köteles visszafizetni, mely összeg egyenlő a légitársaság teljes 2010-es bevételével. A Malév tartózásai a 60 milliárd forintos szintet is meghaladták.

A Fidesz azt igéri, hogy rövid időn belül új Budapest-centrikus légitársaságot hoz létre, feltehetően a versenyszféra közreműködésével. A kormány összesen két milliárd forintot költhet a külföldön rekedt Malév-utasok kisegítésére, de akár száz milliárdot is meghaladhatja az a kárpótlás, amit a Budapest Airport Zrt-nek lehet köteles kifizetni, amennyiben nem sikerül az új Budapest-centrikus légitársaság létrehozása.

A legegyszerűbb megoldás persze az lett volna, ha azt mondom, hogy provokáció áldozata vagyok, semmiről nem tudok semmit és kitartok emellett az álláspont mellett. De az volt a baj, hogy velem együtt elvittek egy csöves rabot, aki a korház raktárában segített gépelni és javítani a ruhákat. A Váci börtönkórház az országos börtönök közül az egyetlen volt, ahol tüdőbetegeket gyógyítottak és ez a fiú is tüdőbeteg volt. Rettenetesen megijedt, hogy, mint TBC-s, ilyen körülmények között el fog pusztulni, bár Ő is hibás volt a dologban, mert mondtam neki, hogy a császárhúst, amit vele is megosztottam, tegye bele az egyik szakaszvezetőnek a zsebébe, amit éppen javításra adott le, de valami butaságból inkább elrejtette. Mondhattam volna neki, hogy edd meg amit főztél, ha már ilyen hülyeséget tettél, de nagyon megsajnáltam, mert tudtam, hogy a Doberdói körülményekbe tényleg belepusztulhat a fiú. Az első kihallgatásnál így azt mondtam, hogy ez az ember nem tud semmiről, a császárhús az enyém. A fiút azonnal el is engedték, de viszont ezzel elesett az a lehetőségem, hogy provokációra hivatkozva védekezhessek. A következő napi kihallgatáson Rózsa őrnagy, a börtön ÁVH-s főnöke közölte velem, – „na, Kopácsi, már bevallotta, hogy a császárhús a magáé, most pedig mondja meg, hogy kitől kapta.”

- Őrnagy Úr, a császárhús tényleg az enyém, az nem vitás, de azt nem fogom megmondani, hogy kitől kaptam.

-Ember, – mondta Rózsa őrnagy, – maga rendőr főkapitány volt, és nagyon jól tudja, hogy a börtönben csak két lehetőség van. Vagy azt mondja, hogyha maga elé teszik is, hogy azt sem tudom, mi az a császárhús, életemben sem láttam még olyat, és tagad a végtelen hülyeségig, vagy elmondja, hogy az övé, de aki ezt bevallja, annak végig kell mennie az útón és bevallani, hogy honnan kapta. Ez a rendőri gyakorlat, amit maga nagyon jól ismer.”

„Őrnagy úr, tisztelettel,” –válaszoltam – „ezt én tudom, de most fog a praxisában először találkozni azzal, hogy bár én bevallottam, hogy enyém a hús de én ezt magának nem fogom bevallani, hogy kitől kaptam.”

„Ember, ne beszéljen félre, nekünk megvannak az eszközeink arra, hogy ezt kiderítsük.”

„Ismerem az eszközöket, de önnek igen hosszú csatája lesz, mert ennek ellenére ezt Kopácsi Sándortól nem fogja megtudni.”

„Maga tudja, mit beszél?”

„Tudom.”

„Akkor most maga visszamegy az elkülönítőbe, és majd csak akkor tárgyalunk egymással, ha közölnivalója lesz…”

„Arra őrnagy úr várhat, ítélet napjáig is, mert én nem fogok ezen az ajtón kopogni,” – mondtam határozottan.

Visszakísértek a zárkába, ahol legnagyobb meglepetésemre az én régi barátomat, a börtönőr-verő Jocót találtam.

Jocó egy határőr főhadnagy, szintén hosszúidős, vékony, szinte törékeny alak, de csupa izom, szelíd arcú, vidám, humoros fickó volt. A látszat gyakran csal és a kissé félszegnek tűnő Jocót a börtönőrök hecc céltáblának szemelték ki. Az egyik görög őr még a Kisfogházban egyszer kihívta a sétáról, és a falhoz állította, majd az arcát a Jocó arcához dugva sziszegte, „Nem tudsz, hogy rab és őr három lépés távolság?”

Jocó a faltól hátrább nem léphetett, ezért az őrt rúgta el öt lépésre. Fütyülés, riadó! Jocó 10 nap sötétzárkát kapott. Ezután több őr is be akarta „törni”, mint a vadlovat, de ezzel csak a „keresztfiúk” számát szaporították. A szigorított sem puhította meg Jocó tenyerét. Aztán hosszú ideig nem próbálkoztak, mert a megkapott pofonért az őr céltáblája lett társai gúnyolódásának. 1959. tavaszán, amikor Vácra szállították a politikai foglyokat, az őrök elérkezettnek látták az időt egy kis zenés búcsúztatásra. A rabomobilból kiszólították Jocót és bevitték a kisfogház irodájába. Hat válogatott, gumibotos, mészáros termetű legény gyűrűjébe lökték be őt, ahol először Karácsony főtörzsőrmester tartott egy rövid bevezetőt. – „Egy kis ízelítőt adunk magának, hogy a Gyűjtőt megemlegesse,” – jelentette be. A szemináriumi bevezetővel szúrták el a dolgot, mert Jocó a másodperc tört része alatt felismerte a helyzetet, és ha már úgysem kerülheti el a verést, Ő kezdte a támadást. Jocó elég ismert boxoló volt és a mondat végére öt fegyőr hevert egy kupacban, a hatodik a félszemű „Vak Bottyán” főtörzsőrmester az íróasztal mögül nyögte, hogy, – „Jézus Mária! Jocó, szálljon be a „rabóba” és el ne mondja senkinek, hogy így elgyalázta az őröket, mert a kezünk messzire ér.”

Jocó illemtudóan elköszönt és a kocsi sarkában heverte ki a gyors izommunka fáradalmait. Nem kereste mindenáron a balhét és majdnem egy évig nem is hallottunk róla. A nagy éhségsztrájk utáni megtorlás Fazekas századost és legényeit azonban ismét elemükbe szólította. Egy nyári napon romlott grenadírmarsot adtak ebédre. Az első falat után legtöbben odaadtuk az „életfogytosnak”, azaz beöntöttük a WC-be. Fazekas készült a leszámolásra és ott állt az ételosztásnál, Jocó zárkájánál. Egyenként kényszeríttette a rabokat a romlott étel elfogyasztására. Többen rosszul lettek. Aztán Jocóhoz ért. „Éhségsztrájk? Lázadás?” Kérdezte kajánul. Jocó szó nélkül a fejére borította a csajka tartalmát. Elvitték a Doberdóra. Fazekas most már a lázadás és a börtön rendjének megbontása, hatósági közeg elleni erőszak és a jó ég tudja még, hogy hány paragrafussal a zsebében ment a Doberdóra egy kis egyéni „szórakozásra”. Ecsetelte Jocónak a jövőjét, amelyben az akasztófa csak megváltó jótétemény lesz számára szörnyű bűneiért.

„Itt valami tévedés van, százados úr! Tisztelettel! Én nem tagadtam meg az étkezést, csak nem tudok enni, ha sürgetnek és a hátam mögött állnak. Egy falat sem megy le a torkomon, és ilyenkor ideges vagyok.”

Fazekas halálosan felbőszült, és az ordítozásra az őrség is előrohant, amikor Jocó egy váratlan mozdulattal a zárka küblijét Fazekas fejére húzta. Az őrség kényszerzubbonyba húzta Jocót és átvitték a korházba. Dr. Soós-Mengele, készségesen tett eleget a kérésnek, hogy fegyelmezzék meg Jocót és csavarják vizes lepedőbe. Az egészségügyi őrök pillanatok alatt sürgős külső elfoglaltságot találtak és így Dr. Mengele az egyik házimunkásnak, Tönköly Gábornak, adott parancsot a lepedőzésre. Gábor azzal védekezett, hogy ő nem egészségügyi és nem ért ehhez a művelethez. Közben Jocót lehozták a ruharaktárba, és ez is igazolta, hogy nem legális orvosi akcióról volt szó, mert azt a rendelőben vagy az ambulancián szokták végrehajtani. Kezében a lepedővel, Tönköly Gabi sírva jött a raktárba, – „Inkább vállalom én is a fegyelmit, de a rabtársamat nem vagyok hajlandó kínozni,” – mondta.

-„Derék fiú vagy Gábor,”- válaszolta Jocó nevetve, -„de most kérlek, hogy teljesítsd a parancsot. Nekem teszel szívességet.”

-„Ezt nem értem,” – mondta az a nagydarab legény, szepegve, -„de ha te kéred, megteszem.”

Jocó nekifeküdt és elégedetten mondta, -„így ni. Most a fejem alá a párnát és minden rendben van.” – aztán kárörvendve hozzátette, -„Elnézegettem a Jagellóknak a buta pofáját, ahogy rázták a fejüket, amikor kényszerzubbonyba húztak engem. Az a szép magyar nóta jutott eszembe, hogy „Nem akar az ökörcsorda legelni.” Ami igaz, az igaz: egyetemi tanár nem jön fegyőrnek. Fazekas már a tisztikarhoz tartozik, de az értelemhez több köze van annak, amit a fejére húztam, mint ami a koponyáján belül van. De itt van ez a dr. Mengele. Nyugodt álmai lehetnek az életében, mert nem kell félni az éjszakai csöngetéstől, hogy meghozzák a Nobel díjat. Csík megyei gyerek vagyok és elküldtem az egész bandát, makkot szedni. Ők akarnak a székely góbé eszén túljárni? Még beletelik egy-két nap, amíg derengeni kezd nekik, hogy ellenem nemhogy büntető, de fegyelmi eljárást sem lehet lefolytatni. A kényszerzubbony meg a vizes lepedő nekem jobb mentőöv, mint a bírói felmentő határozat.”

Felsüvít a körletparancsnok hangja, – „Kopácsi! A százados úrhoz!”

-„Lepedőben van a Jocó?” –kérdi.

-„Igen.”

-„És mit csinál?”

-„Magyar nótákat énekel,” –jelentem.

-„Ez a fickó tényleg frankó bolond,”- állapítja meg Dr. Mengele.

Én csöndesen mosolygok az orrom alatt, és arra gondolok, hogy ha tudnák, hogy Ő az egyedüli normális ember e kis dunakanyari üdülőtelepen.

Fazekas századost három napig széles ívben elkerülte mindenki, aki csak tehette. Az őrség is csak a „szaros” néven becézte ez időtől. Jocó ellen kezdeményezett eljárást senki sem kavarta, miután az ügynek a fejétől kezdve szaga volt.

Lebukásom után megint összekerültünk Jocóval a Doberdón. Jocónak röviden elmondtam, hogy miért kerültem ide. Mire ő mondta, hogy, – „Itt a zárkán belül nem vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt veled részletesen. Elvégre te is tudod, meg én is tudom, hogy minket azért tettek ebbe a speciális zárkába, mert Rózsa őrnagy úr is jelen van,” – és rámutatott a szellőzőnyílásra, ahol nyilván bent volt a mikrofon. – „Mindenesetre úgy fogjuk tölteni az időnket, hogy Rózsa őrnagy úr tudja azt, hogy szeretettel gondolunk rá, ezért talán kezdjük meg mai műsorunkat azzal, hogy szív küldi szívnek szívesen, magyar népdal estet fogunk rendezni. Ajánljuk ezt a szöveget Rózsa őrnagy úrnak,” – és ezzel megkezdtük a magyar nótaéneklési estet. Én egy kicsit mélyebb hangon, mert a nyári ruha, s a jégveremtől annyira megfáztam, hogy a kettévágott hagymának a szagát sem tudtam volna megérezni. Majd két nap elteltével kaptam meg a nyári ruha helyett az u.n. szomán ruhát, ami egy durva daróc, de mégis melegebb volt, de akkor még benne voltam a náthában. Időnként a WC tartályból állott vizet vettünk le a lavórba és tetőtől talpig lemosakodtunk, mert nem vittek minket fürdetni; úgy látszik, az is el volt tiltva.

Jocóval nagyon jól megvoltunk. Egyik nap elővarázsolt a ruhája szegélyéből egy saját maga készítette cigány vetőkártyát. Azzal szórakoztunk, hogy különböző embereknek vetettük ki a dolgait, természetesen a saját dolgainkat is. Az egyik napon például Varró Jocó azt mondja, -„Sándor, ma a te napod következik, neked fogok kártyát vetni.” Nagyon szórakoztatóan kezdte mondani, -„Itt áll egy nő, aki nagyon közel áll a szívedhez,” -Valószínű a feleségem,- gondolom, – „és ő itt van a közeledben. Feltehetően a Te ügyedben jár itt. Ezt nem értem,” – áll meg Jocó az egyik lapnál fejcsóválva, – „mert mi még itt a börtönön belül is el vagyunk zárva a külvilágtól, de akárhogyan is forgatom ezt a kártyát, mégis azt látom, hogy neked ma ajándék áll. Csomagot fogsz kapni.”

-„Jocó,”- válaszolok nevetve, – „ez nagyon jó volt, de ez egy abszurd dolog, mert ajándék már az is, ha nem ordítanak ránk, ha éppen kikísérnek a folyosón kihallgatásra, és nem rúgnak fenékbe, szóval ez az ajándék itt nagyon relatív fogalom.”

-„Nem, nem,”- állítja Jocó, – „materiálisan megfogható ajándékot fogsz ma kapni.”

-„Jocó” – mondom – „rendben van, jót szórakoztunk, de most beszéljünk másról.”

Nem telt bele egy óra, kinyílt a börtön tátika, ahol a csajkát szokták beadni. Csak egy kezet láttam, s mögötte a szürke köpeny ujját, – tehát börtönőr lehetett az illető,- és egy barna csomagolópapírba burkolt csomag hullott be a tátikán keresztül. Odamentünk, felemeltük és legnagyobb meglepetésemre egy pár nagyon jó kolbász volt benne. Jocó rám nézett nevetve. – „Tudod, a liló nem hazudik.”

A liló cigány nyelven a vető kártya. És később derült ki, hogy azon a napon járt ott a feleségem, hogy a börtönparancsnokkal és a politikai tiszttel beszéljen, hogy mi lehet velem, mert nem kapta meg tőlem a soros levelet.

A börtönparancsnok közölte vele, hogy súlyos fegyelmi vétséget követtem el, mert találtak nálam egy 20dkg császárhúst, és nem akarom elárulni, hogy kitől kaptam. A feleségem erre fölháborodva közölte vele, hogy – „rémes, hogy a férjemet még a börtönben sem hagyják békén, provokálják, és mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák. Ennek én nyilvánosságot fogok adni,” tette hozzá erőteljesen. – „El fogok menni a párközpontba és elmondom Sándor Józsefnek, hogy önök vadállati módón hajszát kezdtek a férjem ellen.”

Béres, a főparancsnok, megrökönyödve kérdezte a feleségemtől, – „csak nem tételezi fel rólam, hogy én, aki a Rajk ügyben is ültem, a férjét üldözöm?”

Mire a feleségem megkérdezte Bérestől, hogy most milyen alapon beszélnek egymással: – „mint az elítélt rab felesége a börtönparancsnokkal, vagy miután már ismerem önt, a volt partizán a partizánnal?”

- „Természetesen, elvtársnő, beszélgessünk, úgy, mint volt partizán a partizánnal,” egyezett bele Béres.

- „Rendben van,” mondta a feleségem, – „akkor most még egyszer megkérdem öntől, miért csinálják ezt a hajszát?”

- „Nézze elvtársnő, minden megkönnyebbülne, ha a férje megmondaná őszintén, hogy mi van.”

- „Gondolom, a férjem nem mondhat semmit, mert nem követett el semmi olyat, ami a szabályzatba ütközik, hanem az itteni ellenségei, az ÁVH-sok azok, akik még itt sem hagyják élni,” felelte a feleségem.

- „De elvtársnő,” – mondta Béres, – „nekem ezt az ügyet végig kell vinnem. De maga mit tenne az én helyemben?”

- „Béres elvtárs, miután mi úgy beszélünk most, mint volt partizán a partizánnal, nyugodtan mondhatom magának, hogy ez a kérdés föl sem merülhetne nálam, mert én semmiképpen sem képzelném magam az ön helyébe. Pláne, miután már ültem a Rajk ügyben, nem vállalnék egy ilyen beosztást, ahol egy más előjellel ugyan, de volt bajtársaimat kell, hogy üldözzem.”

Ettől Béres annyira megijedt, hogy nem mert a feleségemmel négyszemközt maradni és tanúként behívta Czeba őrnagyot, a politikai helyettesét, hogy most már előtte folytassák a beszélgetést.

Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy a feleségem kiprovokálta, hogy írhattam neki egy néhány soros levelet, dokumentumként, hogy még nem öltek meg. De azt a levelet már nem kaptam kézhez, amiben a feleségem irt nagyanyám halálhíréről.

Két és fél hétig tartottak engem a Doberdón, de mivel még mindig nem voltam hajlandó elárulni kitől kaptam a császárhúst, levittek egy zárkába, ahol négyen voltunk, nagyrészt Jehovisták. Már másnap reggel 6 órakor, eléggé leromlott szervezettel, minden átmenet nélkül kivittek az uszályra, amely a börtön részére hozott szenet, kirakodni. A szénkirakodás azt jelentette, hogy egy nagyon keskeny pallón kellett egy talicskát feltolni. Miután megpakolták, meg kellett fordulni, és egy másik pallón végig balanszírozni. Egy-egy mázsát kellett 100 m-re elvinni sáros talajon, és utána egy halomra feltolni, ahol összegyűjtötték a szenet és azt ott kidönteni. Ez önmagában is nehéz munka, de itt Fazekas őrnagy, – aki már első pillantásra egy szadista SS tisztre emlékeztetett, – annak ellenére, hogy ilyen kemény munkánál minden órában legalább 10 perc szünetet szoktak tartani; minket megállás nélkül délig dolgoztatott. Délben kaptunk ebédet és egy óra szünetet, utána dolgoztunk megint, megállás nélkül sötétedésig. Ez egy embertelen munka volt még azoknak is, akik fizikumban jóval erősebbek voltak, hát még nekem, két és fél hetes „fogyókúra” után, betegen, legyengült szervezettel. Három nap után megértettem, hogy gyorsan ki kell másznom a csapdából, mert ha nem, halál vár rám. Ziháló tüdővel tántorogtam az imbolygó pallón és éreztem, ha elvétem a lépést és a vízbe zuhanok, percnyi tétovázás nélkül agyonlőnek „szökési kísérlet” miatt.

Tudtam, hogy az éhségsztrájk után Vácra helyezett új börtönparancsnok, Béres őrnagy Auschwitzot túlélt zsidó. De azt is tudtam, hogy több évet ült a Rajk perben Vácott is, és gyűlölte a vele akkor kegyetlenkedő őröket. Úgy hallottam, hogy Fazekas sem bánt vele annak idején kesztyűs kézzel. Erre építettem tervemet, amikor kihallgatást kértem tőle.

Kihallgatást kérni a parancsnoktól – ebben a helyzetben – kockázatos dolog volt. Tetőtől-talpig megmotoztak és órákon keresztül álltam a napon a fallal szemben, tarkóra helyezett kézzel. Végül is bevezettek az őrnagyhoz.

Dupla vagy semmit játszottam. – „Mit szólna ahhoz, ha valaki azt kiáltaná, hogy ön egy auschwitzi hóhér?”

Felpattant, mintha kést vágtak volna belé. – „Hogy merészel ilyet…”

- „Csak jelezni kívántam önnek, hogy a parancsnoksága alatt álló börtönben vannak tisztek, akik ugyanolyan kápó módszerekkel dolgoznak, mint azok, akik Auschwitzban mészárolták a zsidókat.” Felhasználtam elképedését és ecseteltem Fazekas börtönszabályzattal ellentétes kiskirálykodását. Paprika vörösen, nyomban hivatta Fazekast és utasította, hogy tartsa be a szabályzatot: a nehéz szenelési munkánál a csoportokat óránként kell váltani.

Béres megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e megmondani az illegális ételcsomagot hozó őr nevét.

- „Nem mondhatom meg. Ön sem mondta volna meg hasonló helyzetben.”

Megköszörülte torkát: – „A börtönszabályzat megszegésért fél év összkedvezmény elvonással büntetem. Elmehet!”

Elégedett voltam vállalkozásommal. Azzal is, hogy a parancsnok fegyelmi fenyítéssel zárta le az ügyet. A „kápók” külön mutatványszámainak ezzel vége,- gondoltam.

Míg Fazekas visszakísért a partra, kígyóként sziszegte a fülembe, – „Kopácsi! Ezért még fizetsz. Kikészítem a bőrödet. Az én kezem kemény és messzire elér!”

Derűsen néztem vele szembe, és közöltem vele, – „Még ha olyan hosszú, hogy Moszkváig ér, akkor is lekéstél a skalpolásról.”

Mire visszaértünk már ott volt a váltás is. Egy órát pihentünk és cigarettáztunk, aztán újra dolgoztunk egy másik órát.

Társaim között csöves is volt már, köztük elég sok cigány, akik kisebb bűncselekményekért kaptak 6 hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetést. Így lehettem fültanúja néhány beszélgetésnek is, ami két fiatal „füstös képű” között zajlott le.

- „Másfél évet kaptam első fokon.”

-„Hát miért?”

-„Mert hülye volt az ügyész, és hülye volt a bíró.”

-„Miért, mit csináltál?”

-„Tudod, hogy van ez. Ráverik a balhét az emberre.”

-„Nem baj, komám,” vigasztalja a haver, -„majd másodfokon kiderül az igazság.”

-„Na, az baszna be nekem,” – mondja ijedten a fickó.

A másik sarokból ugyancsak hallom, amint két fickó érdeklődik egymás balhéja után. -„Egy évet kaptam. Azt mondták, hogy betörtem és elvittem ezt meg azt.”

-„Mond, hát nem tudtál alibit igazolni?”

-„Mit kellett volna igazolni nekem?”

-„Hát hogy nem voltál ott, ahol voltál.”

A munkaidő végeztével összeszedették velem a holmim és átvittek egy úgynevezett fegyelmi zárkába, ahol mind olyanok voltak, akinek valami miatt kedvezmény elvonása volt. Itt főleg 56-os fiatalok voltak, akik valamennyien a gombgyár különböző üzemrészeiben dolgoztak, mint szerszámkészítők vagy esztergályosok. Közölték velem is, hogy ettől kezdve én is esztergályos leszek. Ennek a hírnek még külön örültem is, mert tudtam, hogy a szabadulásom után mindenképpen fizikai munkán kell majd kezdenem, és minél jobban belejövök a szakmába, annál több esélyem és lehetőségem van.

Elérkezett a spájzolás napja, amikor mindenki más, aki nem volt fegyelmin, megkapta a megrendelt dolgokat. Visszatértünk a zárkára a műhelyből és legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy valamennyiünk ágyán ott van egy halomban, más élelmiszerrel együtt, cukor, zsír, szalonna, de az én ágyamon volt a legtöbb, legalább 5 kg kockacukor, vagy másfél kg zsír, 1 kg szalonna, keksz, és alma is.

- „Hát ez meg micsoda?” –kérdeztem társamtól elámulva.

- „Ez, kérlek” – mondja, – „az 56-os rabok szolidaritás ajándéka a fegyelmi zárka részére. Azok adták össze, akik ezen a folyosón dolgoznak.”

- „Jó, de hogy került be ez a zárkába?” – kérdem.

- „Tudnak róla az őrök is, mert közöttük is vannak szimpatizáns emberek.

És másnap, amikor az egyik őrmester, aki éppen az ebédet osztotta, odaszólt hozzám, amikor a csajkával elé álltam, – „Maga az a Kopácsi, aki nem volt hajlandó elárulni az őrt?”

-„Kérem, tisztelettel, igen,” – válaszoltam.

- „Na, akkor jöjjön ide, ha megette a kaját,” – és kimért nekem a krumplira a megszokott pár darab cafatka húsdarab helyett egy fél csajka tiszta húst.

És bár, mint fegyelmisek, el voltunk tiltva a havi mozi látogatástól is, de aznap az ajtó kinyílt és elhangzott a parancs, – „Fegyelmisek, odavágódni a sor végébe.”

Egy szovjet filmet láttunk, bár a címére nem emlékszem, de arra igen, amikor a közönség nagyot derült azon a jeleneten, ahol a csekisták és határőrök valakit kísérnek és az ÁVH-s tiszt, meghajol, és kezet csókol valakinek. A mellettem lévő sorban felállt az egyik vidám fickó, és a nevetés után azt mondja, – „Nézzétek, megdőlt az ÁVH.”

Ez a kiváltságos kapcsolat, ami az őrök meg társaim között velem szemben kialakult, valószínű, hogy nagyon gyorsan a parancsnokság fülébe jutott, mert nem egészen egy hónap után megint összeszedették velem a holmimat és a fegyelmi zárkáról elszállítottak a Gyűjtőbe.

A Magyar Lobby 1200 hivatalos tagságából százan adták aláírásukat a levélhez, az “egymillió amerikai magyar szavazó” nevében.

Ez nem az első eset amikor Lipták és az ő különös csapata bizarr lépésre ragadtatja magát, de minden esetre egyike a legbizarrabbaknak.

Elsőre talán az a kinemmondott feltételezésük teszi különössé, hogy az amerikai külügyben csupa hülyék ülnek, akiknek a magyar ellenzék nélkül fogalmuk sem lenne arról, hogy ott mi folyik. Meg az is, hogy a külügy “ostoba bürokratáit” véleményükben befolyásolni lehet. Külünös az is, hogy csak most, hetekkel később, értették meg a levél jelentőségét. Nem beszélve arról a minősíthetetlen nagyképűségről, hogy a maroknyi aláíró egy teljes milliónyi szavazó képviseletét követeli magának, holott még az 1200 tag támogatását, illetve aláírását sem sikerült megszerezniük.

Érthető, hogy Lipták és a Magyar Lobby egyszerűen nem hajlandó az egyetemes nemzetközi rosszallást Orbán kormánya ellen tudomásúl venni. Világos az is, hogy vagy tudatlanságból, vagy elvakúltságbol eredően, feltétel nélkűl támogatják az Orbán rezsimet, akármi történjen is. De az már erthetetlen, hogy figyelmen kívűl hagyják a levél tartalmát, és azt a tényt, hogy a levél a demokratikus értékek védelmében íródott, és hogy az ellen maga a Magyar Kormány sem emelt szót. Sőt, a kormány oda nyilatkozott, hogy ők is a demokrácia alapján állnak.

Mi az tehát, amit a Magyar Lobby ellenez?

Másra nem gondolhatunk, mint arra, hogy a vékonybőrű kormánypártiak számára még a legudvariasabb levél is ingerlően hat, ha az nem a feltétlen alázat hangnemében szól a kormány politikájáról. De ez nem csoda, mert konnyű megfeledkezniük arról, hogy a Nemzeti Együttműködés Politikája egyenlőre még nem kötelező az amerikai diplomácia számára.

De már dolgoznak azon, hogy rávezessék őket, ennek egyik szánalmas kísérlete a Magyar Lobby levele. És hogy mit remélhetnek tőle, azt mondanunk sem kell.

Talán nem lenne haszontalan, ha a demokratikus érzelmű magyar emigráció is hallatná a hangját. Vagy talán nem arra való-e a Charta? Obama elnök biztosan szívesen látna egy levelet a tények ismertetésével. Nem azért, mintha szüksége lenne rá, hanem mert az egymillió északamerikai magyar nem hódol egyemberként a fasizálódó Orbán rezsimnek, és azt jobb ha ő is tudja.

Kerekes Sándor

A 39 éves Jávor Benedek váltja Schiffer Andrást az LMP frakció élén. A  Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetjogi tanszékének egykori oktatója, valamint a Védegylet tagja,  2005-ben vált ismertté politikai körökben, miután kulcsfontosságú szerepet töltött be a Sólyom László köztársasági elnöksége mellett agitáló kampányban. 2010-ben a budapesti főpolgármesteri posztért is indult, végül 9,89 százalékos eredményt ért el, így Tarlós István és Horváth Csaba mögött végzett.

Jávor Benedeknek erős gyökerei vannak az LMP jobbszárnyában. Ahhoz a konzervatívok felé is nyított értelmiségi környezetvédők csoportjához tartozik, mely 2000-ben megszervezte a Védegyletet. Ma is úgy gondolom, hogy szerepet vállalhatnának a mérsékelt konzervatívok az ellenzéki együttműködésben, illetve a jelenlegi autoriter, etatista és voluntarista kormány leváltásában. Végülis a mai magyar “baloldal” legismertebb szereplői közül jónéhányan alapvetően konzervatív beállítottságú közéleti szereplők – különösen gazdaságpolitikai kérdésekben - mint például Debreczeni József a Demokratikus Koalícióból, vagy akár Bajnai Gordon ex-miniszterelnök. Az LMP jobbszárnya nem biztos, hogy egy gazdasági platformon lenne a magyar baloldal klasszikus liberálisaival, de valószinű, hogy az ökopártiak is könnyebben tudnának lenyelni az együttműködés és a politikai függetleneség részleges feladásának keserű piruláját, ha ebben a kooperációban az LMP-s körökben kissé páriaként kezelt Magyar Szocialista Párton kívül minél többen szerepet vállalnának.  

Ugyanakkor az LMP-nek túl kéne esni MSZP-fóbiáján. A szocik szűk két éve ellenzékben vannak, gazdasági retorikájukban balra fordultak, szívesebben vállalják manapság a magyar patriota szimbólumokat (például a Kossuth-címert) és a sokszor és sokat átkozott Gyurcsány Ferenc három éve mondott le a miniszterelnökségről, ráadásul szakított a szocialistákkal, a középpárti Demokratikus Koalíció színeiben járja miskolc lakótelepeit és a tőle már megszokott energiával végzi azt a fárasztó, grassroots politikai munkát, melyre nem mindenki vállalkozik. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy Gyurcsány “megszorító politikája” és az IMF-es hitelfelvétele a Fidesz haragját és demagóg támadását váltotta ki, most viszont pontosan ilyen lépésekre készül a “nemzeti ügyek” kormánya.  Ezen kívül a szocialista kormány utolsó (pártonkívüli) miniszterelnökét – Bajnai Gordont -privát beszélgetések során még az elkötelezett fideszesek sem tartják horribilis opciónak.

Mobilizálni kell azt a több mint négymillió szavazót, akik jelenleg egyik parlamenti pártot sem támogatják, ezért az LMP nekik akar alternatívát felkínálni–jelezte Jávor Benedek, az LMP hétvégi kongresszusa után. Csakhogy ma már ezen a területen is van konkurrencia. A Negyedik Köztársaság (4K!) pontosan arra a fiatalos, értelmiségi és establishment-ellenes rétegre építi a civil mozgalomból párttá alakuló szervezetet mint az LMP tette 2010 előtt. És most úgy tűnik, hogy Kónya Péter Szolidaritás Mozgalma is párttá alakul – vagy aktív szerepet vállal egy új párt létrehozásában - amennyiben a demokratikus ellenzék képtelen lesz a széles körű összefogásra. Ellenben a legtöbb újonnan induló politikai kezdeményezésnek, a Szolidaritásnak máris van egy tíz ezer magánszemélyből álló bázisa és a szakszervezeti világban is jelen vannak. Ráadásul a Szolidaritás már 200 településen szervezett formában is működik. Az LMP elutasító magatartása ellenére, Kónya még reméli, hogy márciusban megalakul a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal (DEKA) melynek főcélkítűzése az Orbán-kormány leváltása és a 2010 óta felépült, a pártállami időkre emlékeztető rendszer lebontása.

Ha tetszik, ha nem, az MSZP központi szerepet fog játszani ebben az együttműködésben és az Orbán-kormány leváltásában. A Fideszen kívül az MSZP-nek van a legmélyebb beágyazottsága a magyar társadalomban és a volt kormánypárt a mai napig messzemenőleg a legerősebb demokratikus ellenzéki párt vidéki kisvárosokban és településeken. Jelenleg egyedül a szociálistáknak vannak irodái, ingatlanjai és helyi aktivista bázisai országszerte. Ezért ha az LMP célja nem csak éppenhogy átlépni a parlamenti küszöböt (vagyis a puszta politikai túlélés) akkor meg kell barátkoznia azzal az ötlettel, hogy az ennél igényesebb célok elérése ellenzéki együttműködés nélkül nem fog menni. Igy tehát az LMP-nek óvatosabb, békülékenyebb retorikát kéne alkalmaznia a többi ellenzéki párttal kapcsolatban.

“Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek hatalomra kerüljenek!”

Zazrivecz-Vona Gábor a neonáci Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke 2012. január 28-án, a parlamenti párt rendezvényén több ezres hallgatósága előtt kimondta azt, amely milliók számára eddig sem volt kétséges, ti. azt, hogy “Nem vagyunk demokraták”. Az 1999-ben alakult, 2003-ban pártként bejegyzett organizáció – hasonlóan az önmagát szabadelvűnek, liberálisnak hirdető, az 1988-as pártállami törvényeket tiszteletben tartó Fideszhez – eljutott oda, hogy büntetlensége biztos tudatában kimondja azt is: ha pártja hatalomra kerül, “a nyugati világot és Magyarország többi politikai erejét is átható materialista, ultraliberális eszmeiséggel szemben tűzzel-vassal tiltani fogja az elhajlást és az ellenségeikkel való megalkuvást. – Egy jogállamban, önmagában ez az egyetlen mondat elég lenne a kétségtelenül nyilas-hungarista retorikát használó párt betiltására, de Orbán Viktor és cinkosai nagyon is jól tudják, hogy ők is ugyanolyan úton, a weimari demokrácia útján, az öngyilkos demokrácia gyengeségét kihasználva jutottak hatalomba…

*

“Aki elveszi a szólás szabadságát, a vélemény szabadságát, aki korlátozni akarja a lelkiismereti- és vallásszabadságot, a sajtó szabadságát, aki fenyeget, megfélemlít – az szolgaságba akar hajtani minket. Az nem a barátunk, nem a jótevőnk. Az nem fölemelni akar, hanem eltaposni.

Legyünk józanok, maradjunk szabadok, és akik szolgaságba akarnak bennünket hajtani, azoknak ne adjuk meg magunkat. Álljunk ellene a gonosznak.

Magyarországot újra egy beteg ember vezeti. Nem tudjuk, ez hová vezet, de diktatúrából jó még nem származott…

Milyen nagy szükség lenne a magyar futballban egy olyan emberre, aki még Platini szerint is jobban ért a focihoz, mint bárki más. Micsoda pazarlás egy ilyen gyöngyszemet miniszterelnöknek használni, miközben ahhoz meg nem ért.

Amikor a görbe lábaival, kacsázó járásával megjelenik az európai politikusok mellett, pontosan olyan érzésünk támad, mint amikor a naszályi csapat meccse után a Bogyesz vagy a Kutya kijött a kocsmából. – Nincs ezzel az emberrel semmi baj, csak nincs a helyén. Jóravaló falusi középpályás. Nem miniszterelnök, hanem focista…” (Bartus László)

Az “agyagbadöngölő”. – A pesti népnyelv ezzel a jelzővel látta el Orbán Viktor FIDESZ-politikust az 1989. június 16-át követő hónapokban, utalva arra a beszédre, melyet a “szerencsét hozó talizmánként” emlegetett Nagy Imre-koporsó mellett mondott el, és amelyben állítólag szerepelt az a mondatrész, miszerint “a kommunistákat agyagba fogjuk döngölni”. – Az emlékezetes nap óta ugyan kutatók és történészek tucatjai hallgatták végig az ’56-os kommunista vezetők újratemetéséről készített hangfelvételeket, de végül is arra a következtetésre jutottak, hogy a budapesti Hősök terén jelen volt népes hallgatóság a tényekkel ellentétben arra emlékezett, amit hallani szeretett volna – nem pedig arra, ami valóban elhangzott.

Évek múltán, mikor a kontraforradalmár Orbán az “agyagba döngölt” pártállami személyek tucatjait látta maga körül és legalább ugyanennyit ő maga bízott meg fontos gazdasági-politikai intézmények vezetésével, hamiskás mosollyal vallotta be: 1989-ben igen jól jött számára a suttogó propaganda, a pesti pletyka – de ő ilyen vagy ehhez hasonló kijelentést sohasem tett.

A FIDESZ emblematikus személyiségeit bemutató írások közül most ismerkedjünk meg Orbán Viktor III. osztályba rangsorolt futballista, és ex-miniszterelnök életének három olyan epizódjával, melyeket a karrierpolitikus propagandistái nem tettek közzé a Nagy Indiánkönyv oldalain.

Az első nyílvános “fellépés”

Az ifjúdemokraták elnökével, aki akkor éppen Budapesten tartózkodott a Soros-ösztöndíjjal elnyert oxfordi tanulmányai után, 1988. június 16-án ismerkedtem meg. Azon a napon a rendszeressé vált ellenállási rendezvények soronkövetkező akciója egybeesett Nagy Imre és társai kivégzésének emléknapjával. – Mi, a tüntetők, a demonstráció középpontjában állt belvárosi emlékművet erre a napra Batthyány/Nagy Imre Emlékmécses névre kereszteltük át, annak ellenére is, hogy a két mártírsorsú miniszterelnök politikai pályájának különbségével tisztában voltunk. De, ahogy mondani szokás, a dac, a csakazértis ösztönzött bennünket, de sokaknak ez az esemény csak egy újabb alkalom volt az utcára vonulásra.

A Fideszből egyedül Orbán jelent meg, az új párt teljes vezetősége ezen a napon még nemigen merte megkockáztatni az újbóli konfrontációt a hatalommal – a márciusi Fidesz-alapítással sokan így is, úgy is kifutották a formájukat. És hát az sem kizárt, hogy jónéhányan valamelyik KISZ-gyűlésen vagy pártcsoport vitán szónokoltak a modernizálás érdekében.

A Batthyány Emlékmécsesnél a szervezők, elsősorban a Szabad Kezdeményezések Hálózata aktivistái, tökéletesen megoldották a nyugati sajtó tájékoztatását – így, még a később történtek ellenére is, tökéltes biztonságban érezhették magukat azok a személyek (Fónay Jenő, Orbán Viktor, Csoóri Sándor, stb.) akik szinte felkínálták magukat a rendőri erőszaknak.

Orbán Viktor és társai láthatóan jól felkészültek a ’jelenésre” – nem csoda, hogy az előadás oly’ fényesre sikeredett… (Később, nem véletlenül, éppen ennek a két fiatalembernek a fényképeivel volt tele a külföldi sajtó!) – ’Bátor, mindenre elszánt ellenállók!’ – ’Igaz hazafiak, valódi ötvenhatosok!’ – ilyen és hasonló címekkel megjelent tudósításokat olvashattak másnap Nyugat-Európában. Mosolyognunk kellett hetek múltán, hiszen az ’ötvenhatosok’ kivétel nélkül 20-30 éves fiatalemberek voltak…

Később a rendőrségi rabszállító autóba engem Orbán Viktor mellé tessékeltek be, mindkettőnk kezét hátrabilincselve. Viktor, mert már nem volt közönség, nagyon szótlan lett, feltűnően hallgatag. Később, a Szalay utcai rendőrségi épületben, ahová bevittek bennünket – Hodosán Róza, Kőszeg Ferenc, Vásárhelyi Antal, Csoóri Sándor, Tamás ’Gazsi’ stb. voltak a csapatban – Orbán ismét önmagára talált. Jogot hallgató emberként kérdésekkel, kérésekkel bombázta a fogdaőröket: “Mikor adnak már nekem vacsorát?” – Kis idő múltán azt követelte, hogy telefonálhasson menyasszonyának, mert nem tudja, mi történhetett vele… majd kikelt magából azt ordította: Legalább őt, egyedül, engedjék szabadon – mert lekési a vonatát, és akkor Pesten éjszakázhat!

Kronológia: A Fidesz szóvívői tiltakozó telexet továbbítottak Grósz Károly miniszterelnökhöz és Horváth István belügyminiszterhez a Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján, Budapesten tartott békés állampolgári megemlékezés rendőri szétverése miatt. – Bayer Zsolt Fidesz-szóvivő június 17-én nyilatkozatot adott ki az előző napi rendőri beavatkozás miatt.

Otto von Lambsdorff vendégei

1991. május 11-én Fidesz-delegáció utazott Németországba – Orbán Viktor, Hegedűs István, Módos Márton, Urbán László, Bárány Anzelm, Edvi Péter és Bayer Zsolt részvételével, ahol is a küldöttség (így olvasható a hivatalos dokumentumokban) többek között tárgyalásokat folytatott Lambsdorff-fal, a liberális FDP elnökével illetve Hans-Jochen Vogel SPD-elnökkel. Nos, az alcsútdobozi milliőben felcseperedett fiatalember – aki az elmúlt közel két évtizedben is csak részben pótolta be azt az elmaradását, melyet sokan mások már a jó szülői házban megszereznek – kíséretével együtt harsány hahotára fakadt érkezésük másnapján, látva a vendégeknek megterített asztalt. A villásreggelinél ugyanis annyi “szerszám” volt látható, mint (Viktor szerint) egy műtőben a súlyos és komplikált operáció előtt…

De ez lett volna a kisebbik baj. – A valóságos probléma ott kezdődött, mikor a német gróf a delegáció tagjaihoz szólva, beszélni kezdett. Nem ám úgy “echte” magyarul, hanem Goethe ékes nyelvezetén… A tolmács, akit Orbán delegációvezető csupán a haverság kedvéért vitt magával Németországba, lángbaborult arccal fordult az Elnökhöz: “Te, Viktor, az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszél ez az ember!”

Az ifjú liberális pártvezér – aki mint említettem nem a bravúros nyelvtudásáért vitte magával cimboráját a germánok földjére – a falubelije felé fordulva csak ennyit bökött ki:

“Ennek nagyon örülök, barátom, csak azt nem tudom, hogy akkor mi a sz..ról fogok én itt tárgyalni?”

A szükséghelyzetben – amint arról később Bayer Zsolt is beszámolt – végül Lambsdorff gróf hozatott tolmácsot, “mi pedig ettünk és ismerkedtünk az asztalon csillogó-villogó szerszámokkal…”

Az Isten óvja meg tőlük Magyarországot!

Vass Éva: “Én, a FIDESZ-adminisztráció egykor volt titkára, úgy hiszem, valamennyire ismerem őket. Ebbe beleértve Orbán Viktor pártelnököt is, az ifjúdemokraták teljhatalmú urát. – Mi, akik ugyanolyan fiatalok voltunk, de nem tartoztunk a ’88-as Bibó-kollégisták soraiba, a legteljesebb bizonytalanságban éltünk, dolgoztunk az Országgyűlési Képviselők Irodaházában. Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket, kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak – gyakorlatilag nem is vettek emberszámba.

Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben. Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot, hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége…

A kényszerszabadság után Orbán behívott a ’Fehér Ház’-beli szobájába. Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát – amint azt a filmekben is láthatjuk – az asztalra téve.

Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak. Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem tart igényt a munkámra. – Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti.

Így lettem egyik napról a másikra – csak azért mert anya maradtam – munkanélküli, felesleges ember.

Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy hová-merre menjek – eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok, az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek címezve. Eleinte még akadt egy-egy dícsérő levél, de később csak pocskondiázó sorok érkeztek. Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen hiú ember az Elnök magára és a pártjára.

Fizetésem maradéka néhány nap alatt elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben. Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam, mert enni azért kellett a kisfiamnak. – Annyit még el kell mondanom a történetről, hogy a Vezér munkatársai – Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány ott lebzselő – szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember szólt csak vígasztalólag utánam, Fodor Gábor, mondván: ’Úgy látszik, a Viktor ma bal lábbal kelt fel…’

Mit mondhatok most, 2010 nyarán?… Az Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek a hétköznapi élettől, a kisemberektől elrugaszkodott fiatalok valamikor is hatalomra kerüljenek!” (Vass Éva, Budapest-Újpest, 1993)

Szemenyei-Kiss Tamás

Országos Széchenyi Könyvtár – Bibliotheca Nationalis Hungariae

Kézirattár, a szerző Fond 567 jelzetű gyűjteménye felhasználásával

Levelet kaptunk a Magyar Politikai Fogylyok Szövetségétől

Bár Magyarországon – a demokráciára hivatkozva – szabadon szerveződhetnek, folytathatják tevékenységüket a különböző szélsőjobboldali neonáci, hungarista és „radikális nacionalitásnak” nevezett organizációk, sőt, mint ismert: a rasszista, xenofób, az antiszemita megnyilvánulásoktól sem mentes Jobbik Magyarországért Mozgalom a 2010. évi országgyűlési választások óta parlamenti képviselettel rendelkezik – a közép-európai ország liberális, baloldali tömegeinek nem szükséges feltétlenül utóvédharcokra berendezkednie, amint azt 1956-ban tették…

A Kanadai Magyar Hírlap szerkesztősége Budapestről, a diktatúra üldözötteinek szervezetétől, a Magyar Poltikai Foglyok Szövetsége hagyományőrzőitől baráti, megtisztelő hangú levelet kapott, szerzőnk, a Kanadában élő Kopácsi Judith Wallenberg-cikkének közzétételét követően.

„Kedves Judith! – írták az 1956-os hagyományőrzők a január 26-án megfogalmazott levelükben – Gratulálunk az elmúlt napokban megjelent Wallenbergről írott cikkedhez. Külön örömünkre szolgál, hogy ilyen remek feldolgozást olvashattunk.

2012. október 23.-ra ismét meghírdetjük a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége irodalmi és történelmi pályázatát, melynek egyik témaköre éppen Raoul Wallenberg lesz… Beleegyezéseddel a Te anyagodat – ti. a Kanadai Magyar Hírlap weboldalán 2012. január 24. napján „Wallenberg – A katyini tragédia utolsó áldozata” címmel közzétett munkádat – is fel tudják majd a pályázók használni irodalmi jegyzeteikben, forrásműveik felsorolásánál.

Katynról legutóbb 2008-ban írtunk ki pályázatot – igen érdekes és megrázó, gondolkodásra késztető írásművek érkeztek be akkor is.

Szeretettel köszöntünk és köszönjük munkádat.

Az 1956-os hagyományőrzők nevében:

Szűcs Erzsébet és Szécsi István”

A második világháború után a magyar zsidóság azon része, amely életben maradt, megpróbált újra beilleszkedni abba a hazába, amely őt – a zsidótörvények kapcsán – kivetette magából. A haza e legnemesebb lelkű fiai teljesítették a magyarokra kötelező érvényű parancsot: „Légy híve rendületlenül hazádnak, oh magyar!” – Velük szemben a Haza politikai kalandorai, polgári és szocialista kormányai nem minden esetben tették meg kötelességüket: Magyarország hasznos, önfeláldozó polgárainak védelmét.

Ezekben az években, mikor Magyarország bizonyos jobb- és szélsőjobboldali politikusai kisajátítják a nemzeti és – nota bene! – még az 1956-os forradalom, a szabadságharc hagyományait is, elfeledik és elfeledtetik a zsidó honfitársaink tragédiáját… azokét a mártírokét is, akik a magyar szabadságért, az eljövendő demokratikus Magyarországért áldozták életüket, különösen értékesnek mondható az a levél, melyet a Kanadai Magyar Hírlap kapott.

Mi, a Kanadai Magyar Hírlap munkatársai, ahogy a Wallenberg-év kapcsán nem feledkeztünk el a svéd diplomata hősiességéről, úgy – erről biztosíthatjuk a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége tagságát – nem feledkezünk el a zsidó Szeles Erika, Angyal István, Gáli József, Földes Gábor, Gimes Miklós, Nickelsburg László, Bán Róbert, Gábor László, Renner Péter áldozatáról… dr. Rajki Márton, Litván György, Hegedűs András, Széli Jenő, Marián István, Mérey Ferenc, Donáth Ferenc, Krassó György és még sok-sok e helyen meg nem nevezett zsidó honfitársunk hősiességéről sem.

Köztudott, hogy az Európai Unió vezetői és a magyarországi ellenzéki pártok által is egyaránt kifogásolt – a szabadságjogokat súlyosan sértő politikai intézkedések közepette megalkotott – törvények következtében elhallgattatott rádióállomások sorából ismert, liberális, baloldali eszmeiségű Klub Rádió ellen milyen harc folyik…

Neelie Kroes, az Európai Bizottság médiaügyekben illetékes alelnöke az elmúlt napokban, bírálva az Orbán-kormány antidemokratikus tevékenységét, jelentette ki, hogy „A sajtó szabadsága alapvető érdek.”

Alapvető érdek. Természetesen nem az autoriter – tekintélyelvű – társadalmakban, hanem azokban a közösségekben, ahol, magától értetődően, az állam minden polgárát azonos jogok illetik meg. Azonos szabadságjok a média, a bírósági eljárások és magántulajdon sérthetetlensége területén – melyek hiányát a nyugati világ, általában a nyugat-európai demokráciák oly’ gyakran lobbantják szemére a magyarországi diplomatáknak, főként magának a kormányfőnek, Orbán Viktor miniszterelnöknek.

A nemzeti tudat túlburjánzása, hangsúlyozása – emlékezzünk csak a január 21-én lezajlott budapesti kormánypárti tüntetésre! – nem erős országot épít, hanem magányt, elszigeteltséget és ellenségeket. Az elszigetelődésnél pedig nincs rosszabb politika. Az öntelt, gyűlölködő (xenofób, rasszista, antiszemita) emberek gyűlekezete végső soron egy elgyengült működésképtelen országot eredményez…

A hóhér nem alszik. – Miközben a társadalom egy nem elhanyagolható része közömbössé, apolitikussá válik, nem érdekli őket az embertársaik sorsa, a mérhetetlen áldozatokkal kivívott szabadság, a demokrácia elvesztésének réme – tulajdonképpen saját jövőjüket, a nemzet jövőjét is veszélyeztetik.

Magyarországon napjainkban a köztársaság, a demokrácia hívei nem legyőzhetetlen erőkkel állnak szemben, hanem csupán egy szűk érdekcsoporttal, amelyik folytonosan konfliktusokat szít – Brüsszelben, Budapesten a szövetségeseink, a szórványmagyarság köreiben egyaránt – azzal a céllal, hogy elszigeteljék Magyarországot a világtól, és taktikájukkal felőröljék a határokon belül még meglévő demokratikus ellenzéket.

A Budapestről érkezett levélnek egyebek mellett ezért is örültünk. – Az egykori, milliók által megtapasztalt önkényuralom ellen harcolt bajtársaink üzentek.

Szemenyei-Kiss Tamás

2014. január 27.

“Azt olvasom az eduline.hu weboldalon, hogy a roppant erkölcsös (és persze keresztényi) Hatalom a következő tanévtől kezdve – hivatalos tananyagként! – morált oktatna az általános és középiskolásoknak.

Hemperegnék a görcsös röhögéstől, ha ez az egész nem lenne olyan végtelenül szomorú. Mert azért gondoljunk már bele kicsinyt, hogy mégis hogyan működne ez az egész? Végtelenül gyakorlatias, pedagógus feleségem ugyanis azonnal feltette az alapkérdést: ugyan kik oktatnának erkölcsöt az alap- és középfokú iskolákban, amikor erre kiképzett, “morálszakos” tanárok egyáltalán nem léteznek Magyarországon?! “Majd csak szereznek ilyeneket a Fidesz Pártközponttól.” – válaszoltam neki amúgy viccnek szánva … aztán ráébredtem arra, hogy ez bizony egyáltalán nem vicc: tényleg az Új Állampárt fog erkölcstanászokat rászabadítani gyermekeinkre!

No, azonnal be is indult a “vezérhangya” az általában minden diktatúrát (és diktátort) vehemensen utáló elmémben, s sorra vettem: a Kétharmadnyi Napoleon Bandájából ugyan kik jöhetnek szóba, mint erkölcstanászok? Sok név jutott az eszembe, de közülük csupán néhány díszpintyet fogok most felsorolni. Legyen az első mondjuk …(Dr.?) Schmitt Pál.” Tovább Szendám blogjágoz!

Az erkölcs fontos eleme a tisztelet. Ezért ameddig kisilabizálják a jobboldalon, hogy mit is jelent a fideszes morál, inkább hallgassuk meg Aretha Franklin pezsgő Respect című számát, ahelyett hogy még a hétvégi jókedvet is a Fidesz álszent nonszenszével döntenénk be.

Morag Gunn nevelőapja, Christi kisvárosi kukás, aki nyomdafestéket nem tűrő jelzőket aggaszt az őt lenéző és megvető kanadai préritelepülés öntelt elitjeire. Egyik nap – enyhén ittas állapotban – Christi kiviszi magával a maniwakai szemétdobra a nyolcéves kislányt, hogy büszkén bemutathassa neki munkahelyét. „Szemetükről ismerheted meg őket igazán! Felmenőimre esküszöm – édes kislányom! – hogy a rohadt, átkozott, istenverte szemetükön keresztül kapsz róluk krisztusian tiszta képet” – üvöltötte Christi a kislánynak, aki sápadtan nézte, ahogy jobb módú osztálytársai a hátuk mögött gúnyolták a kukázó nagybácsit.

Christiben – Margaret Laurence The Diviners című regényének iskolázatlan, csiszolatlan és kissé részeges főszereplőjében – mégis akad egy jó adag bölcsesség, amikor azt mondja, hogy a szemét igencsak sokat mond egy adott társadalomról, annak értékeiről, titkairól és előítéleteiről. Bár lehet, hogy a történetírás méltóságához nem illő megfigyelés, mégis kijelenthetjük: a legkörültekintőbb történészek kicsit olyanok, mint a kukások. A saját társadalmuk által kiselejtezett iratok között turkálnak, kutatnak és ezáltal nemcsak a múltnak egy kis szeletét próbálják rekonstruálni, hanem rávilágítanak kortárs társadalmuk értékeire is.

A selejtezett iratok és tárgyak jelzik, hogy mi az, ami nélkülözhető, haszontalan, értéktelen vagy a peremre szorítható mai társadalmunkban. 2010 óta meteoritszerű gyorsasággal nőttek és bővültek Magyarország szemétdombjai olyan iratokkal, értékekkel, intézményekkel és személyekkel, amelyekre a hatalmi pozícióban lévők, valamint hangadóik és támogatóik nem tartanak igényt. Ha Magyarország szemétdombjain turkálhatna Maniwaka kíváncsiskodó kukása, a sörösüvegek, elhasznált zsírpapírok és piszkos pelenkák közt találná a Magyar Köztársaság alkotmányát, amelynek bevezetője nemcsak annak ideiglenes, átmeneti jellegére utal, hanem olyan abszolút értékekre is, mint a parlamentáris demokráciára és az elesettekről sem megfeledkező szociális piacgazdaság. Christie szintén kikaparhatná a szemétdombból a felszámolt intézmények romjait, köztük a habozó, lompos pártpolitika által halálra ítélt Új Színházat, amelynek a regionális, páneurópai és magyar kortárs művészeti fókusza fényévnyi távolságra állt a giccses, befelé forduló és kisstílű nacionalizmustól. Ugyanerre a szemétdombra dobták a legújabb kori magyar történelem és az 1956 forradalom történetének feltárásával megbízott 56-os Intézetet, valamint a pártpolitikusok által megfogalmazott elvárásoknak és világnézetnek megfelelni nem tudó vagy nem akaró egyházakat. Szintén a szemétkupac tetején találhatjuk a magyar-magyar kapcsolatokat, miután a kormány, annak külképviseletei és legeltökéltebb hívei szavazatmaximalizálásra használják a diaszpórát. Egyik nap busszal szállítják őket a pesti tüntetésre, később pedig marsrutkán hordják majd őket a külképviseleti szavazófülkékbe, miközben a szórványságban eltiporják mindazokat, akik ehhez nem adják nevüket.

Minden esetben a hatalmon lévők dönthetnek arról, hogy mi számít értéknek, hogy mi fér bele az országimázsba, és hogy mit vagy kit kell kiszorítani, kitiltani és kiközösíteni. Van, amikor a parlament padsoraiból hozzák meg ezt a döntést, és van, amikor Budapest felett a Nemzeti Galériából vagy az Operaház egyik díszes, patinás páholyából. Csak arra nemigen számítanak, hogy a sötétség biztonságos leple alatt mindig akadnak olyanok, akik kimerészkednek a szemétdombra, és a hulladékból kimentenek egy-egy apró ereklyét abból a világból, amelyet feletteseik végleg eltüntetni kívántak. És az elegáns fénytengerben úszó Operaházban, a feudális hatalom korridorjaiban gőgösen bolyongók olyannyira elszakadtak a szürke mindennapok világától, olyannyira eltévedtek a saját illúzióikban, hogy észre sem veszik, ahogyan szép lassan visszacsempésznek egy-egy tárgyat a szemétdombról.

Margaret Laurence talán jobban tudta, mint bárki más, hogy mit jelent az, amikor anakronisztikus, viktoriánus nézetek vagy zsigeri előítéletek miatt bélyegeznek meg másokat. Az 1974-ben publikált The Diviners című könyve részben a kukázó nagybácsiról szól, de maga a regény is kis híján a szemétdombra került, miután 1976-ban, majd 1985-ben ismét betiltását szorgalmazták az Ontario-tartománybeli iskolabizottságoknál.

Istenkáromló, obszcén, trágár, züllött és keresztényellenes. Így minősítették Laurence írását azok, akik arra sem vették a fáradtságot, hogy elolvassák, hanem különböző fundamentalista keresztény csoportokra hallgatva egyből a liberális, szekuláris és szabados jelzőkkel illették a szerzőt és regényét, ezzel ellenségként könyvelték el. Felépült egy hamis dichotómia a liberálisnak, szabadosnak, politikailag befolyásosnak vélt írónőről, aki kötelező olvasmány volt Kanada iskoláiban, és aki rendíthetetlen pillére annak a baloldalinak vélt társadalomnak, mely állítólag a „tiszta”, „keresztény”, „erkölcsös” és „hagyományőrző” Kanadát próbálta leváltani.

Tíz évvel halála után derült ki, hogy az ikonikus írónő, aki cenzorok ellen szállt harcba, törékeny, melankolikus lélek volt, aki alkoholizmussal, súlyos depresszióval, tüdőrákkal és a magánnyal küzdött, aki a hírhedt „liberális” fogadások és értelmiségi körök társasága helyett otthon cigarettázott és ivott egyedül konyhája félhomályában, miközben a háttérben bús skót zene szólt a lemezjátszóján. Végül ebben a konyhában írta le 1987 január 5-én utolsó bejegyzését személyes naplójába, mielőtt a hajnali homályban öngyilkos lett. „Remélem, hogy ez az ital működik. A lelkem már úgyis egy másik országban jár, és testem pedig egy átkozott teher.”

Azon a januári estén kilátástalannak, reménytelennek tűnt Laurence helyzete, bár önjelölt cenzorai – a „keresztényi” erkölcs és a „hagyományőrzés” pártfogói – sohasem látták Laurence emberi oldalát, inkább csak egyfajta eretnek liberális Góliát-rémképet terjesztettek róla. Olyan képet, mint amilyet a magyarországi kormánypárt és holdudvara fest az általuk messze túlbecsült balliberális értelmiség állítólagos befolyásáról, a „magyarellenes”, konspiratív nemzetközi sajtóról és a másképpen gondolkodó magyar diaszpóra „hazaárulásáról”.

Laurence élete tragikusan végződött, de könyvei általában halvány reménnyel végződnek. A Divinersben például éppen a lomtalanítás után találják meg az igazságot, amikor mindaz, amit mások elfeledtetni szeretnének, végül előkerül. „Regényeim nem az optimizmusról szólnak, hiszen bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki optimista legyen ebben a világban. De írásaimban mindenképpen jelen van a remény” – mondta Laurence egy interjúban. És talán ez lenne a helyes hozzáállás a demokratikus ellenzéki oldalról nézve, hiszen a túlfűtött optimizmus mindig elvakít és bukáshoz vezet, a frusztrált pesszimizmus viszont megbénít. A legfontosabb feladat, a lomtalanítás után, az éjjeli kukázás: kimenteni mindazt, ami érték és megőrizni mindazt a bizonyíték, amivel dokumentálhatjuk, hogy miért, hogyan és kiknek köszönhetően jutottunk ide.

Nem először tesz botrányos, antiszemita kijelentéseket Gendron. Egy korábbi tévé műsorban azt állította, hogy a zsidók “ellenszenvet” éreznek mindazok iránt, akik nem zsidók. 2006-ban már egyszer felfüggesztették Gendron munkaviszonyát a TQS nevű francia csatornánál, de miután 2009-ben nevet és arculatot váltott az adó, új szerződést kötöttek vele. “Mindez most már a múlthoz tartozik. Gendron nagyon jól ismeri szabályainkat”–jelezte a V-Télé, a TQS jogutódja 2009-ben. De mégis úgy tűnik, hogy ma sem érti Gendron, mit  találtak oly sokan sértőnek diskurzusában.

A Jewish Defence League ma délután 13 órától tüntet a huntingdoni polgármesteri hivatal épülete előtt.  

Huntingdon az Haute-Saint-Laurent québeci megyében található, Montreáltól 75 kilométeres távolságra - délnyugatra - fekszik. A kisváros jelenlegi lakossága 2,587.

Göncz Árpád politikai pályafutása a második világháború utáni rekonstrukció idején kezdődött. 1945-ban lett tagja a Független Kisgazda Pártnak, ahol a párt Nemzedék című lapját szerkesztette. Közvetlenül az FKGP feloszlatása előtt Göncz főtitkári posztot töltötte be, viszont a demokratikus alakulat felszámolása után hegesztőként és segédmunkásként dolgozott. Az 1956-os forradalom és annak leverése után tanusított bátor kiállása miatt 1957 májusában letartóztatták és 1958 augusztusában – a Bibó-per keretein belül – életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa. 1956 november 4 után Göncz Árpád a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumait továbbította India budapesti nagykövetségének és később pedig Nagy Imre A magyar nép védelmében című kézíratát segített külföldre juttatni. Végül összesen öt évet töltött a váci börtönben, mivel 1963-ban amnesztiával szabadult. “Szó sincs róla, hogy mi a börtönben vesztesnek éreztük volna magunkat. Sőt: négy esztendeig győztesnek”–mondta Göncz megtorlásáról és börtönbüntetéséről.

A rendszerváltás előtti évekig nem politikával, hanem irodalmi munkával foglalkozott Göncz Árpád. Először a Veszprémi Nehézvegyipari Intézet szakfordítójaként, aztán szabadfoglalkozású műfordítóként kereste kenyerét. Göncz a leghíresebb angol-szász írók műveit fordította magyarra, köztük J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényét, valamint Ernest Hemingway, John Updike, William Golding és Truman Capote írásait. “Magyar hagyomány, hogy egy értelmiségi, ha kijön a börtönből, azt hagyják fordítani”–mondta Göncz Árpád a börtön utáni megélhetésről.

Politikai tevékenységről már 1985-ben gondolkodott és 1988-ban alapító tagja lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, aztán az ebből megalakuló Szabad Demokraták Szövetségének. 1988 és 1989 között az SZDSZ ügyvívőjeként tevékenykedett, 1990 májusától pedig a legnagyobb ellenzéki párt parlamenti képviselője.

Köztársasági elnökként és még a két ciklusa utáni évtizedben is Göncz Árpád volt a rendszerváltás óta eltelt több mint 20 év legnépszerűbb politikusa. Göncz első perctől fogva a békés átmenet elkötelezett híve volt és ehhez az is hozzátartozozott, hogy olyanokakat sem ért megtorlás akik esetleg felelhettek a köztársásagi elnök és még sokak bebörtönzéséért. De Göncz elfordult a szemet szemért filozófiájától és inkább a megbocsátás híve volt, még akkor is amikor  ez jogos kérdéseket és időnként megérthető felháborodást váltott ki azokból, akik vele együtt szenvedtek a kommunista rendszerben. “Amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adtam, kaptam olyan levelet, hogy saját kezűleg kellett volna felakasztanom a gyilkost, hogy szívükből kívánják, tegyék azt az én gyerekemmel is, amit az áldozattal elkövetett. Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon.”–mondta Göncz elnökéségének első ciklusában.

Bízunk abban, hogy lesz Magyarországnak ismét olyan államfője, aki humanista morális, meggyőződés nyomán és nem pedig pártpolitikai harcok mentén próbálja képviselni a magyar társadalom egészét.

Orbán Viktor elfeledkezett a választóinak tett ígéreteiről?

Magyar nap volt tegnap, január 24-én, Brüsszelben, Belgium fővárosában, a NATO és az Európai Unió székhelyén. – Orbán Viktor miniszterelnök, a január 21-én lezajlott budapesti és torontói tüntetések hőse, látszólag elfeledkezve a „szabadságharcról” és a választóinak tett ígéreteiről, európai retorikát erőltetve magára szólalt fel az Európai Parlamentben, ahol szembesülnie kellett politikája következményeivel…

Mint ismert, az Európai Unió a tagországok számára kötelező megállapodások folyamatos megsértése miatt három eljárást indított Magyarország ellen illetve kilátásba helyezte az uniós alapszerződés 7. cikkelyének esetleges alkalmazását – vagyis első lépcsőben a szavazati jog felfüggesztésére irányuló eljárás megindítását.

„Az Orbán-kormány látszatdemokráciát épít… Magyarország miniszterelnöke Brüsszelben ugyan európai retorikát használ – de ugyanezt a retorikát Budapesten minden esetben elmarasztalja” – hansúlyozta ki Martin Schulz, aki ezzel együtt is elismerését fejezte ki a magyar kormányfől szokatlan, békülékenységről árulkodó felszólalását hallgatva.

Orbán felszólalásában – néhány másodpercre visszazökkenve a megszokottabb hazai világába – elutasította Martin Schulz azon vádját, hogy mint miniszterelnök, úgy Magyarországon, mint az Unió központjában konfrontatív politikát folytat. Az EP elnöke válaszában csak annyit jegyzett meg: „Amíg Magyarország miniszterelnöke nem változtat politikáján, és nem fogadja el az Unió ajánlásait, addig csakis kölcsönös konfrontációra számíthat.”

A hazai hivatalos – értsd: kormánypárti – média, miközben dícsérőleg említette a kormányfő kiállását a hazai érdekek mellett, némi éllel emlékeztette a nyilvánosságot Orbán Viktor országgyűlési felszólalásaira és híveinek azon véleményére, melyek Brüsszel és Trianon közé egyenlőségjelet tettek.

Különösen figyelemre méltó a magyarországi úgynevezett „szabad sajtó” azon igyekezete, hogy a Nemzetvezető brüsszeli nyilatkozatai és a magyarországi bejelentései valahogy összhangban legyenek… ezért a Magyar Távirati Iroda a nemzet érdekében megnyilvánult miniszterelnök által elmondottakat is különleges módon közvetítette a hazai nyilvánosság elé.

A németországi televizió, az ARD (Tagesschau – Die Nachrichten der ARD) és Christoph Prössl, az NDR Rádió riporterei 2012. január 24-én az alábbiakban elhangzottakat rögzítették nézőiknek és hallgatóiknak az Orbán Viktorral folytatott interjú során:

„Magyarországon a többség eddig az Európai Únió mellett volt, de ez most éppen változáson megy keresztül. Ez nem tetszik nekem, de megpróbálom az én választóimat pro-európai útra irányítani – amely most kemény munkának ígérkezik majd…”

A Tagesschau perceiben, a január 24-én elhangzottakat a kormány kézivezérlésével irányított MTI – és a Távirat Irodára hivatkozó „nemzeti elkötelezettségű” pártsajtó munkatársai így intepretálták másnap, január 25-én Magyarországon:

„Orbán Viktor miniszterelnök… elmondta az is, hogy meglátása szerint az országban változik a hangulat, amit sajnálatosnak tart. Eddig az uniopárti álláspont volt jelentős többségben, és jelenleg azon dolgozik, hogy ezen a nyomvonalon tartsa a szavazókat – de ez egyre nehezebb…”

A belga fővárosban, az Európai Unió székhelyén tett nyilatkozat és a következő nap híreiben olvasható – a kormányfőre hivatkozó – tudósítás mondatai között felfedezhető némi (?) különbség. Ha felidézzük a Fidesz-KDNP koalíció híveinek, a választóinak tett ígéreteit, a szélsőjobboldal lecsillapítására is szánt előzetes nyilatkozatait, majd ezt összevetjük a Brüsszelben elhangzottakkal (különösen a német televizió és rádió által közvetített kijelentésekkel), a brüsszeli és budapesti hozzáállás, a megnyilvánulás eltérése nyilvánvalóvá válik.

Orbán Viktor kétlaki magatartása tettenérhető, hiszen a „Van élet az Európai Unión kivűl is… Az ország el van szánva arra, hogy meghatározza jövőjét, az Unión belül vagy kivűl” általa tett nyilatkozatok után a nyugat-európai demokráciákat arra is kioktatta, hogy a Magyarországon működő paramilitáris, neonáci, hungarista szervezetek nem szélsőjobboldaliak, hanem csupán radikális, nemzetük jövőjéért aggódó emberek gyülekezete.

A Fidesz MPSZ elnöke, kormányfő és a magyarországi lakosság helyett a magyar nemzet képviseletében felszólalt politikus 2012. január 24-én a neki és pártjának kiszolgáltatott százezreket, milliókat tette felelőssé a kialakult helyzetért… s mint mondotta, most ezt a tömeget megpróbálja visszavezetni az európai útra.

Az Ázsiából jötteknek, az észak-balkániaknak – a Fidesz MPSZ hatalmas (?) szavazótáborának – most dönteni kell. Most azonnal, vagy legkésőbb 2014-ben. Melyik Orbán Viktort tekinti vezetőjének? – A belga fővárosban tárgyaló, hatalma meghosszabbításáért megalázkodott miniszterelnököt, vagy az általa ellenőrzött orgánumokon keresztül két futballmeccs között üzengető, a nagygyűléseken nemzeti színekben pompázó diktátort?

Szemenyei-Kiss Tamás

2012. január 25.

Brüsszel – Bécs – Budapest

Kopácsi Judith dolgozata a második komolyabb tényfeltáró esszé, melyet e héten közlük a KMH-ban Raoul Wallenberg svéd diplomatáról. Wallenberg bátorsága és emberisége a Vészkorszak idején a magyar történelem egyik kimagasló szereplőjévé emelte.  Idén lenne száz éves a magyar zsidók megmentéséért ismertté vált néhai diplomata. - A szerk.

Orosz beismerés: Wallenberg Sztálin utasítására lett kivégezve

Raoul Wallenberget, a svéd diplomatát, – aki a második világháború utolsó hónapjaiban az Amerikai Menekültügyi Bizottság megbízottjaként több ezer magyar zsidót mentett meg Budapesten -, 1945. január 17-én vették őrizetbe a szovjet csapatok. Attól a naptól kezdve Wallenberg sorsa több mint 55 éven át homályba borult, egészen 2000. év végéig, amikor is a Kreml által kinevezett vizsgálóbizottság – amelyik Wallenberg sorsát volt hivatva felderíteni – végre bevallotta, hogy „Wallenberget egy moszkvai börtönben a KGB fogságában lőtték agyon”. Egyúttal kiadtak egy hivatalos közleményt is, aminek értelmében „Wallenberg a bizalmatlan és cinikus sztálini rezsim áldozata lett”, – és kijelentették, hogy „Wallenberget és sofőrjét, Langerfelt Vilmost, utólag, felmentik a kémkedés vádja alól”. (i)

De ez a közlemény még mindig nem magyarázza meg, hogy ez a két ember miért és milyen körülmények között halt meg. Leonyid Trosin, az orosz főügyészség szóvivője szerint az esetre továbbra sem derül majd fény, egyszerűen azért, mert az erre vonatkozó dokumentumoknak az irattárból nyoma veszett. Valakiknek – ezek szerint – még mindig érdekében áll, hogy az adatokat erről az esetről elrejtsék, vagy elpusztítsák. A jelenlegi orosz kormány továbbra is ragaszkodik ama álláspontjához, hogy „ugyan lehetetlen kideríteni pontosan, hogy Wallenberg és sofőrje milyen körülmények között halt meg, de a dokumentumok eltűnése arra mutat, hogy sorsuk azonos volt azokkal, akiket Sztálin utasítására végeztek ki”. ii

Miért kellett Wallenbergnek meghalnia?

Raoul Wallenberg halála okának kulcsát Magyarországon találjuk meg. Két fontos forrás is próbálja bizonyítani, hogy Raoul Wallenbergnek az 1940-ben elkövetett katyini tömeggyilkosság igazi elkövetőinek eltusolása érdekében kellett elpusztulnia. A közel négyezer lengyel tisztnek a katyini erdőben történt brutális kivégzésével eredetileg a náci németek voltak meggyanúsítva és ezt mind a szovjet propagandagépezet, mind a szövetségesek több évtizeden át náciellenes propagandaként alaposan ki is használták. A második világháború végnapjaiban Wallenberg számos, ezt az adatot cáfoló, és a szovjet titkosszolgálatot vádoló dokumentumot kapott kézhez, megőrzés végett. 1945 elején a szovjeteknek nem állt érdekükben, hogy erről a tettükről a világ értesüljön, ezért minden olyan személyt, akiről gyanítható volt, hogy tudomása van az igazságról, Sztálin külön utasítására el kellett tenni láb alól.

A katyini tömeggyilkosság

Az 1939. augusztus 23-án kötött Hitler és Sztálin közötti titkos, egymással kötött megnemtámadási szerződés második passzusa szerint a náci Németország és a Szovjetunió felosztotta Lengyelországot egymás között. Németország, fittyet hányva Anglia és Franciaország tiltakozásának, 1939. szeptember 1-én bevonult Lengyelországba, és ezzel megindította a második világháborút. A szovjetek viszont vártak egészen szeptember 17-ig a támadássaliii. A lengyel hadsereg egy része, a német támadástól alaposan megtépázva ugyan, de nemcsak hogy fölvette keleten a szovjetekkel a harcot, de néhány csatát meg is nyertek a beözönlő Vörös Hadsereggel szemben. 1939. szeptember 27-én a lengyelek végül is kénytelenek voltak kapitulálni a hatalmas túlerő előtt.

1939 szeptemberében és októberében a szovjetek több százezer lengyel hadifoglyot ejtettek. 1939 November 19-én az NKVD kezén volt 40 ezer lengyel hadifogoly, köztük 8500 hivatásos és tartalékos tiszt, 6500 rendőrtiszt, és legalább 25 ezer közkatona. . Köztük igen sokan tartalékos tisztek voltak, akik a civil életben, mint orvosok, mérnökök és egyetemi professzorok funkcionáltak. A hadifoglyokat három hadifogolytáborba szállították: a Moszkvától délnyugatra eső Kozielszkbe, a Moszkva és Leningrád között fekvő Ostasovskba, és Harkovtól délkeletre fekvő Sztarobjelszkbe.

1939-40 telén az NKVD, (a KGB elődje) mindent megpróbált, hogy a lengyeleket megnyerje a sztálini szovjet kommunizmus számára. Néhány kivétellel, a primitív és drasztikus módon lefolytatott kihallgatásokat és a propaganda-hadjáratot a hűséges, és művelt tisztek többsége visszautasította. A végén az NKVD csak egy pár száz potenciális közreműködőt volt képes megagitálni. A többieket 1940 tavaszán, élelemmel ellátva és biztosítva őket, hogy haza lesznek szállítva, százasával vonatra rakták őket. A családtagok 1940 tavaszáig bezáróan rendszeres levelezésben álltak ezekkel a tisztekkel. Utána minden egyes levél – a címzett ismeretlen – pecséttel ellátva, visszament a feladóknak. A Londonban székelő, száműzött lengyel parlament által küldött, és az eltűnt lengyel tisztek sorsáról érdeklődő leveleket a szovjet kormány válaszra sem méltatta.

Mint később kiderült, a tiszteteket három különböző kivégzőtáborba szállítottak. A Kozielszkből elszállított rabok Katyinba, az ostasovszkiak a kalinyini, és a Sztarobielszkieket a harkovi vasútállomáshoz irányították. Az utolsó két helyen talált tömegsírt 1992-ben tárták fel iv.

A Szovjetunió 1942. június 22-én történő német megtámadását követően a Londonban székelő száműzött lengyel kormány új szövetségeséhez, a szovjet kormányhoz folyamodott, amiben az eltűnt lengyel tisztek sorsáról, és hollétéről tudakozódtak. Sztálin válasza az volt, hogy: – Előfordulhat, hogy Mandzsúriába menekültek. v

Azután 1943. április 13-án a berlini rádió bejelentette, hogy az orosz Katyin település erdejében egy nagy tömegsírra bukkantak. A sírban több ezer lengyel tiszt holtteste volt, akiket – a rádióhír szerint – 1940 nyarán az NKVD gyilkolt meg. A szovjetek válasza erre az volt, hogy ezt a gyilkosságot csakis a nácik követhették el, mert most jutott eszükbe, hogy míg ők a németek elöl vonultak vissza, „véletlenül” hátrahagytak néhány lengyel tisztet, akiket a németek 1941 őszén kivégeztek. vi

Amikor a londoni menekült lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult, hogy az ügyet kivizsgálja, a Szovjetunió, tiltakozásul, megszakította diplomáciai kapcsolatát a lengyelekkel. Viszont több nemzetközileg is elismert szakértő, így a Svájci és a Lengyel Vöröskereszt is, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a kivégzések pontos időpontja 1940. április 4-e és 13-a között történt. A dátumot a holtestek, az egyenruhák zsebében található naplók, levelek és szovjet újságpapírfoszlányok is alátámasztották. Összesen 4143 személyt azonosítottak. Sajnos, a felfedezés időpontja a győztes sztálingrádi csata utánra esett, amikor is Anglia és az USA – mint a Szovjetuniónak hálás szövetségesei – hajlandók voltak szemet hunyni az események felett. vii

A katyini tömeggyilkosságról szóló akták Magyarországon

Varga Béla, pápai prelátus – aki a Kisgazdapárt képviselőjeként 1945 és 1947 között a magyar parlament országgyűlési elnöke – volt az első, aki felvillantotta, hogy a katyini tömeggyilkosság és Wallenberg sorsa között kapcsolat van. Varga Béla 1947 és 1991 között az USÁ-ban élt. 1995-ben halt meg Budapesten. 1980-ban az Új Látóhatár című, egy – a Német Szövetségi Köztársaságban kiadott – magyar nyelvű magazinban adott interjújában a következőket mondta: – A Szovjetuniónak olyan fontos volt, hogy a katyini mészárlás felelősségéről eltereljék magukról a figyelmet, hogy Sztálin parancsára minden személyt, aki tudta az igazságot, el kellett tenni láb alól.

1939 őszétől majdnem 200 ezer lengyel katona és civil lépte át a magyar határt. A lengyel menekülteket mind a lakosság, mind a magyar kormány szeretettel fogadta. Az elsők között érkezettek közül igen sokan voltak tisztek, sőt jó néhány pilóta is, akik közül majdnem 55 ezernek sikerült a menekülését biztosítani Olaszországon keresztül Franciaországba, ahol sikerült megalakítaniuk a Lengyel Hadsereget, amelyik aztán Hitler ellen harcolt. Igen sokan közülük később részt vettek London védelmében isviii. És szinte nyílt titok volt, hogy az illegális Lengyel Honi Hadsereg végig tartotta a kapcsolatot a Londonban tartózkodó menekült lengyel kormánnyal, a Magyarországon tartózkodó lengyel menekülteken keresztül.ix

Amikor 1943-ban a katyini mészárlásokra fény derült, a londoni lengyel menekültkormány kétségbeesetten próbált információkat szerezni. Varga Bélát kérték föl a majdnem 15 ezer hiányzó lengyel tisztről szóló információk összegyűjtésére és azok továbbítására. Varga Béla összeszedte a Nemzetközi Vöröskereszt szakértőinek törvényszéki leleteit, amiben a svájciakon és a lengyeleken kívül magyar részről részt vett Orsós Ferenc egyetemi tanár, a Bonctani Intézet igazgatója is. Ez a bizottság aztán megállapította, hogy a kivégzések kétségkívül 1940. április 4-e és 13-a között zajlottak le, és ezt akkor és ott csakis a szovjetek követhették el. Varga Béla az adatok nagy részét átadta a Londonba távozó lengyel tiszteknek, de néhány bizalmasabbat sajátkezűleg szállított el Svájcba.x A maradék dokumentum – egy nagyobb pénzösszeggel együtt – a budapesti Hitelbank páncélszekrényében lett elhelyezve.

A Wallenberg-kapcsolat

1944. március 19-étől, a német megszállás napjától kezdően Per Anger, a Svéd Követség másodtitkárának egyik legfontosabb feladata lett az ideiglenes útlevelek kiállítása olyan zsidó személyeknek, akiknek rokonai vagy üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Ezek az útlevelek eredetileg ideiglenes dokumentumok voltak olyan svéd személyek számára, akik utazás közben elvesztették papírjaikat. Csakhogy ebben az időben a svéd követség egyszerre hét másik országot is képviselt, így a segítséget kérők száma egyik napról a másikra megsokszorozódott. A követség sürgős segítséget kért. Ez a kérelem egybeesett azokkal a tárgyalásokkal, amelyek az Amerikai Menekültügyi Bizottság, a svéd külügyminisztérium és a Zsidók Világkongresszusa között zajlott arról, hogy a magyar zsidókat mentendő misszióra egy személyt küldjenek Magyarországra. xi

Raoul Wallenberg, a svéd delegáció titkáraként lett erre a misszióra kijelölve. Wallenberg közvetlen főnöke Iver. C. Olsen, aki nemcsak mint a (War Refugee Board) Háborús Menekültek szervezete nevében működött Stockholmban, de egyúttal az Office of Strategic Services-t is képviselte (ami a CIA elődje volt) Svédországban. Ez a tény valószínűleg felkeltette később a Kreml bizalmatlanságát, különösen arra való tekintettel, hogy a szovjetek ügynökök agresszív munkát végeztek, hogy behatoljanak az OSS körébe.xii

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, négy hónappal a német megszállás, és annak agresszív antiszemita politikájának végrehajtása után. A magyar határon számtalan marhavagont látott, telezsúfolva zsidó személyekkel, akik a „munkatáborokba” való deportálásukra vártak. Augusztusban érkeztek a titkos hírek a „munkatáborokról” szóló borzalmas igazságról, amikor is Wallenberg nemcsak Horthy beleegyezésétxiii, de határozott felkérését is megkapta a budapesti zsidók megmentésére. Wallenberg, amerikai pénzzel, mint svéd diplomata, a svéd koronát képét viselő védelmi papírokat kezdett osztogatni az arra szorulóknak. Számos épületet vásárolt vagy bérelt ki, ahol svéd zászló védte az odaköltözőket. Amikor októberben, a szovjetekkel való különbéke-tárgyalása miatt a nácik letartoztatták Horthyt, Wallenberg, a többi semleges ország képviselőjével egyetemben, mint pl. Svájc, rábeszélték az új, a németek által támogatott báb- kormányt egy közel 33 ezer zsidót befogadó „nemzetközi gettó” felállításáraxiv. Számos lengyel menekült, akiknek sikerült kikerülniük a Gestapó markából, talált oltalmat ezekben a védett házakban. Több mint valószínű, hogy ezek a lengyel menekültek egyedül Wallenbergre merték bízni fontos és titkos irataikat. És ezek között nemcsak a katyini mészárlásokról szóló adatok, de más, fontos diplomáciai papírok is voltak, amik bizonyították, hogy a magyar kormány aktívan részt vett a lengyel menekültek mentésében, és azok biztonságba helyezésében is.xv

A CIA által 1990-ben feloldott titkos anyagokból számos amerikai, orosz és más európai forrás is arra mutat, hogy Wallenberget az amerikai titkosszolgálat értékes információs forrásként tartott számon. Franklin Roosevelt, amerikai elnök hagyta jóvá kinevezését és missziója nem csupán a zsidók megmentésére terjedt ki, hanem a Berlinnel szövetkező magyar nácikat szabotálandó antináci csoportok felderítésével és azokkal való kapcsolatfelvétellel is meg lett bízva. James McCargar, aki a budapesti amerikai követség titkosszolgálati specialistája volt 1946-ban, állította, hogy „az amerikai titkosszolgálatnak a háború végén Wallenberg volt a legmegbízhatóbb összekötője Budapesten.” Neki volt lehetősége titkosírással Stockholmon keresztül, diplomáciai zsákok segítségével hetente többször is beszámolni az ellenállás vezetőivel való együttműködésről is. xvi

Az ellenállás egyik vezetője volt Mikó Zoltán vezérkari százados is. Wallenberg számos alkalommal vette igénybe Mikó szolgálatait, többek között a svéd házakba történő élelem beszerzésében és szállításában is.xvii 1944 karácsonyán Mikót égetően sürgős dologra kérte fel Wallenberg. Addigra Budapestet már körülvette a Vörös Hadsereg és az ostrom elkerülhetetlennek látszott. Wallenberg segítséget kért a követség által tárolt értékek és papírok biztonságos helyre történő azonnali elszállítására. A papírok között voltak többek között azok a dokumentumok, amelyek a svéd követség közvetítésével a magyar és az angol parlament közti titkos tárgyalásokról számoltak be. xviii

A svéd követségnek már előzőleg is voltak bérelt biztonsági páncélszekrényei a Magyar Nemzeti Bank pincéjében, amelyek a Magyar Hadsereg által őrizve, tűz- és bombabiztosnak is bizonyultak. Más követség is használta ezeket értéktárgyaik és bizalmas dokumentumaik tárolására. Mire Mikó a követséghez érkezett, az iratok már az autóban voltak. Wallenberg és Mikó egy másik gépkocsiban a teherautó előtt hajtottak és amint az iratok a bankban biztonságba lettek helyezve, útjaik elváltak egymástól. xix

A szovjet megszállás

Amikor 1945. január közepén a németek föladták Pestet, nem volt idejük arra, hogy akármilyen értéket is magukkal vigyenek. Az oroszok feltörték a bankokat és minden különösebb probléma nélkül felrobbantották a biztonsági páncélszekrényeket is. Pár nappal ezután tartóztatták le Raoul Wallenberget, Varga Bélát, Mikó századost és segédjét, Bondor Miklós főhadnagyot is.

Varga Bélát Kispestre, a szovjet katonai börtönbe szállották, ahol az NKVD faggatta ki arról, hogy postosan mit is tud a katyini mészárlásokról. Az egyik jóindulatú tolmács oktatta ki Vargát arra, hogy ha életben akar maradni, vallja azt, hogy erről az esetről nincsenek értesülései. Ugyanis, a tolmács szerint Sztálin külön utasítására, „minden személyt, akinek bármi tudomása van Katyinról, ki kell irtani”xx.

Az NKVD Bondor Miklós főhadnagyot 1945. február 13-án tartóztatta le, pár nappal azután, hogy sikerült annak elszöknie a Gestapó fogságából. Saját vallomása szerint a két szervezet kihallgatása között csak annyi volt a különbség, hogy amíg a Gestapó őt Mikó kapitánnyal való kapcsolatáról faggatta, akit ők hazaárulónak tartottak, mert Budapestet akarta a teljes lerombolástól megvédeni; addig az NKVD Bondort a Mikó és Wallenberg közötti kapcsolatról vallatta. Bondor csak annyit mondott, hogy tudtával Mikó csupán élelem- és gyógyszerszerzésben és annak a szállításában segédkezett Wallenbergnek, és Bondor a felpakolt teherautóknak csupán a fegyveres őrségét látta el, amíg azok a védett házakhoz nem értek el. De a kihallgatókat csupán a „dokumentumok” érdekelték, amire Bondor nem tudott kielégítő választ adni. Egy alkalommal közvetlenül is neki lett szögezve a kérdés: pontosan mit tud Katyinról. Bondor válasza, hogy ő a németeket tartja felelősnek a kivégzésekért, és hogy azok próbálják az atrocitásokat az oroszokra kenni, – ez valószínűleg az életét mentette meg. Ezek után legalább egy fél tucat fényképet nyomtak az orra alá és követelték, hogy nevezze meg, kiket ábrázol. Amikor Bondor kijelentette, hogy életében nem találkozott egyikkel sem, akkor a kihallgatók megnevezték őket. Mindegyiknek lengyel hangzású neve volt. Viszont az oroszok soha nem világosították fel Bondort arról, hogy szerintük mi lehet a kapcsolat a lengyelek, Mikó és Wallenberg között. Bondor emiatt meg volt róla győződve, hogy az oroszok azt hitték, Wallenberg egy kém volt, és mind Mikó, mind Bondor az ő bűntársai voltak.

Mikó százados és Bondor főhadnagy tárgyalására 1945. július 9-én került sor a romániai Konstanza (Constanţa) nevű városban. Mindkettőjüket golyó általi halálra ítélték kémek kiképzésével vádolva őket, akik „ártatlan, jóindulatú embereket tévesztettek meg és akartak felhasználni a szovjet hadsereg feltartóztatására.” Ítélethirdetés után elvezették őket a halálra ítéltek cellájába, ahol Mikó elmondta Bondornak Wallenbergnek a katyini dokumentumokkal való kapcsolatát. Mikó szerint Wallenberg komolyan hitt abban, hogy az amerikaiak meg fogják őt menteni az oroszoktól.

Hasonlóságok Wallenberg és Mikó eltűnése között

Wallenberg és Mikó sorsa között igen sok a párhuzam. Eredetileg mindketten a lakosság érdekében és saját akaratukból vették fel a kapcsolatot a Budapestet ostromló szovjet parancsnoksággal.

Wallenberg 1945. január 17-én indult el Budapestről, az ideiglenes magyar országgyűlés városába, Debrecenbe, hogy Malinovszkij marsallal, a szovjet megszálló csapatok főparancsnokával megtárgyalja a svéd követség által kidolgozott tervet a budapesti gettókat túlélő zsidók megsegítésére.xxi

Mikó 1945. január végén Vörös János, a magyar honvédelmi miniszter, felkérésére indult el a szovjet csapatokhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest kapitulációjáról, lehetőleg elkerülve azt a teljes pusztítást, amit a németekkel szimpatizáló magyar csapatok ellenállása váltott ki.

Mindkét esetben az egyéneket letartóztatták és sorsuk utána ismeretlen lett.

Wallenberg fogadtatása a szovjet parancsnokságon igen hézagos. Annyi még tudunk, hogy a budapesti szovjet parancsnokságon barátságosan és közreműködően bántak vele, és engedélyt kapott a város elhagyására is, hogy Malinovszkij marsallal találkozhasson. A következő információ Wallenbergről már Moszkvából érkezik, ahol udvarias fogadtatás részeként körbeviszik megmutatni neki Moszkva turista nevezetességeit is. Utána, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, letartóztatják és a hírhedt Ljubjanka börtönbe szállítják.xxii

Mikót szintén a legnagyobb szívélyességgel fogadják és majdnem egy hétig még készségesen kikérik véleményét a magyar hadsereg akkori körülményeiről is. Azután minden teketória nélkül letartóztatják őt is.

Wallenberg, még mielőtt Mikó a szovjet katonai parancsnokságon jelentkezett volna, már 1945. január 17-én szovjet fogságban volt. Ez elegendő idő lehetett arra, hogy a szovjetek információkat szerezzenek mind Wallenbergtől, mind az elfogott lengyel tisztektől Mikó szerepéről, az iratok elhelyezésének segítésében a Nemzeti Bank pincéjében. Mikó már az NKVD őrizetében volt, amikor egy detektívcsoport a lakására ment és őszintén meg voltak lepődve, amikor közölték velük, Mikó már jelentkezett a szovjet parancsnokságon. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy ez a csoport már megkezdte a nyomozást a Wallenberg és Mikó közötti kapcsolat felderítésére.

A szovjetek mind Wallenberg, mind Mikó ügyében kategorikusan megtagadtak minden információt. Wallenberg esetében a nemzetközi nyomás sem működött. Csak Gorbacsov hatalomra kerülése után vallották be, hogy Wallenberg eltűnéséért ők a felelősek, de még ezek után sem adtak erre elfogadható magyarázatot. Mikó esetében a szovjetek 1990-ig tagadták, hogy ő valaha is a fogságukban lett volna. Ez igen meglepő volt, miután Mikó a magyar honvédelmi miniszter felkérésére indult el tárgyalásokat folytatni a szovjet csapatok vezetőivel, és Mikó kapitány legközelebbi rokonai és barátai is tudták, hogy Mikó 1945. január utolsó napjaiban jelentkezett a Szovjet Parancsnokságon.

Folyamatos hamis propaganda Wallenberg sorsáról és a katyini tömeggyilkosságról

Wallenberg esetében a szovjetek közel 55 éven át folytatták hamis propagandájukat. Sztálin idejében a félrevezetések négy, egymásnak ellentétes verzióban lettek tálalva.

Először a Kreml ugyan elismerte, hogy Wallenberg szovjet fennhatóság alatt áll, de azt már tagadta, hogy a svéd diplomatát elrabolták és a ljubjankai börtönben tartják fogságban.

Két évvel később a szovjetek kategorikusan kijelentették, hogy a szovjet hatóságoknak semmiféle tudomása nincs Wallenbergről.

A harmadik változat egy évtizeddel későbbi, Hruscsov idejéből származik, amikor is a szovjetek elismerik, hogy Wallenberg a ljubjankai börtönben volt, ahol valószínűleg szívtrombózisban halt meg, még 1947-ben. Ehhez a változathoz majdnem 25 éven keresztül ragaszkodtak, amikor is ezt a gorbacsovi felmelegedés alatt felváltotta a negyedik változat: Wallenberg meghalt, de halálának részletei ismeretlenek.xxiii

Ugyan az orosz kormány 1992-ben kiadott olyan dokumentumokat, amelyik beismeri, hogy a szovjet vezetőség és az NKVD voltak felelősek a katyini mészárlásokért, de ennek a tagadása hosszú évekkel ezután is folyamatban volt. Például, még 1998 nyarán a washingtoni Ronald Reagan épületben, egy USA által szponzorált, az orosz Katonai Múzeum által kölcsönadott Második Világháborús Fényképek kiállításán, az egyik orosz program szerint a lengyel tisztek katyini meggyilkolásáért változatlanul a németeket és nem az NKVD-t tartották felelősnek. xxiv

És amíg a lengyel parlament egy csoportja azon igyekezett, hogy kicsikarjon egy elismerést az orosz kormánytól, amiben az elismerné részvételét ebben a tömeggyilkosságban, 1998 őszén Jurij Csajka, az orosz kormány által kinevezett biztos levéllel fordult a lengyel igazságminiszterhez, és követelte, hogy hozzanak létre egy vizsgálóbizottságot, ami felderítené azon orosz katonák halálának okát, akik 1919/20-ban az orosz-lengyel háborúban estek lengyel fogságba. A levél szerint legalább 83500 orosz hadifogoly halt meg embertelen állapotok miatt lengyel koncentrációs táborokban. Az 1990-es évek elején az a hír terjedt el Varsóban, hogy Gorbacsov adott ki utasítást beosztottjainak, amely szerint olyan adatokat találjanak, amivel a katyini eseményeket ellensúlyozhatják. A lengyelek ugyan tiltakoztak a gyanúsítások ellen, de egyúttal kijelentették, hogy hajlandók lennének egy közös bizottságot létrehozni, amelyik mind a lengyel, mind az orosz levéltárakban korlátlanul kutathatna további információkért. Az ajánlat kategorikusan vissza lett utasítva. xxv

Miért volt fontos a szovjeteknek, hogy a katyini atrocitásban való részvételüket titokban tartsák?

Az incidens egy maradandó politikai következménnyel járó, az emberiség ellen elkövetett bűnügynek számit. A lengyel foglyok tömeges kivégzése a második világháborúban nem a csaták hevében történt, hanem bizonyíthatóan egy hidegvérrel elkövetett politikai gyilkosság volt. Az áldozatok, 1939 szeptemberében a szovjet Vörös Hadsereg által, Lengyelország keleti részének lerohanása közben elfogott lengyel tisztek, katonák, és civilek voltak. Igazából ezek a lengyel katonák nem is számíthattak hadifogolynak, mert a Szovjetunió nem üzent háborút Lengyelországnak és a lengyel katonai parancsnokság parancsba adta, hogy ne vegyék fel a harcot a szovjetekkel. A közel 15 ezer lengyel tiszt kivégzése egy nemzet vezetőrétegének szisztematikus kiirtásának számit és az megfelel a genocídiumxxvi, azaz a népirtás fogalmának.

A Szovjetunió soha nem lett hivatalosan elitélve a katyini mészárlások miatt. A Szovjetunió több mint 50 évig tagadta felelősségét ez ügyben. A katyini mészárlásért a németek lettek okolva, és ezt mind a Szovjetunió, mind a nyugati hatalmak is, náciellenes propagandának használták fel. Katyin tiltott téma volt mind a háború utáni Lengyelországban, mind a szovjetek által ellenőrzés alatt tartott mindegyik országban. Cenzorok töröltek ki minden erre vonatkozó adatot, és még említése is komoly következményeket vont maga után.

1945-ben, Wallenberg eltűnése idejében a szovjetek mindent elkövettek annak érdekében, hogy erről az ügyről eltereljék magukról a figyelmet, olyan mértékben, hogy Sztálin külön utasítására, mindenkit, akinek tudomása van az igazságról, el kell tenni láb alól. A bizalmatlan és paranoid sztálini szovjet vezetés szempontjából az 1940-ben történt katyini erdőben elkövetett tömegmészárlás felelősségének eltusolása érdekében teljesen jogosultnak tartotta Wallenberg kivégzését. Így lett Wallenberg a katyini tömeggyilkosság utolsó áldozata.

***

Wallenberg – forrásmunkák

i.  “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

ii. “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

iii. Edward J. Rozek, Allied Wartime Diplomacy: A Pattern in Poland (New York: John Wiley & Sons, 1958), 34. By invading Poland, the Soviets violated their 1932 non-aggression pact with Poland (which had been extended to 31 December 1945), as well as the 1929 Treaty of Paris, outlawing war, which they had signed. Ibid., 18-9, 35.

iv. Robert Conquest, historian, U.S. State Department Soviet affairs strategic analyst, interviewed by Louis R. Coatney, 18 June 1992.

v. “Katyn Massacre,” Encyclopaedia Britannica” (on-line)

vi. Janusz K. Zawodny, Death in the Forest: The Story of the Katyn Forest Massacre, (Notre Dame IN: University of Notre Dame, 1962). Pg.15.

vii.  Christopher Andrew & Oleg Gordievsky, KGB: The Inside Story, pg. 270, 273

viii. John Flournoy Montgomery, American Ambassador to Hungary,: Hungary, The Unwilling Satellite

ix. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

x. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

xi. Per Anger, The Jewish student centre online resource http://fcit.usf.edu/holocaust/People/Rescuer.htm

xii. David E. Murphy, Sergei A. Kondrashin, and George Bailey, Battleground Berlin: CIA vs. KGB in the Cold War (New Haven: Yale University Press, 1997), p. 4.

xiii. On July 29, 1944, in a report to his government Raoul Wallenberg wrote: “Horthy’s position is illustrated by the very real fact that the deportations were cancelled per his order, but also by a number of smaller interventions. Among them, two verified instances of trains loaded with prisoners being ordered to turn back just before reaching the border. That Horthy’s power is a factor to be reckoned with is shown by the fact that while the above- mentioned trainload of intellectuals was sent across the border, the entire Jewish Council was detained by the Gestapo, so that they would not be able to report the matter to the head of state, who was judged to have enough power to order the train to turn back.” (U.S. Holocaust Museum: Raoul Wallenberg: Letters and Dispatches 1924-1944; New York: Arcade, 1995, p. 241.)

xiv. Elenore Lester and Frederick E. Werbell, “The Lost Hero of the Holocaust.: The Search for Sweden’s Raoul Wallenberg,”

xv.Vilmos Bondor, The Mikó Puzzle. (A Mikó-rejtély) 1995. Puski., ISBN 963-8256-65-6. Pg.37.

xvi. “Evidence that Raoul Wallenberg was a U.S. espionage asset.” U.S. News Online, 13 May 1996.

xvii. Bondor, pg. 37

xviii. Bondor, pg.159.

ixx. Bondor, pg. 73.

xx. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. pg. 363.)

xxi. John Bierman, Righteous Gentile: The Story of Raoul Wallenberg, Missing Hero of the Holocaust (New York: Viking Press, 1981), pp. 117-19.

xxii. Maria Ember, Wallenberg Elrablása, (The Kidnapping of Wallenberg), Budapesti Negyed 8.(1995/2)

xxiii. The Wallenberg Mystery: Fifty-five Years Later http://www.ajc.org/site/c.ijITI2PHKoG/b.848905/k.1BFE/The_Wallenberg_Mystery_Fiftyfive_Years_Later/apps/nl/newsletter3.asp

xxiv. See Benjamin J. Stein, “Can We Talk?” American Spectator, November 1998, p. 66.

xxv. Zdzislaw M. Rurarz, former Polish ambassador to Japan, who was granted asylum in the U.S. in 1981. “Soviets Murder Truth in Memorial to Katyn Massacre.” Wall Street Journal, 6 January 1989, p. A10: 3

xxvi. “Genocide – 1) the use of deliberate systematic measures (as killing, bodily or mental injury, unliveable conditions, prevention of births) calculated to bring about the extermination of a racial, political, or cultural group or to destroy the language, religion, or culture of a group . . . .” Webster’s Third New International Dictionary of the English Language, Unabridged, (Springfield MA: Merriam-Webster, 1986.)

Legendája volt a gimnáziumi orosztanárnőnek, pedig szokatlanul szigorú volt. Legendáját mégis az táplálta, hogy az osztályokban tanulók az átlagnál sokkal jobban tudták, szerették és használták az orosz nyelvet. Legendája egyébként abban állt, hogy már a kezdetek kezdetén beszélgetéseket kezdeményezett tanítványaival az élet kis és nagy dolgairól, oroszul, s egyáltalán nem zavarta, ha ezeken a kötetlen beszélgetéseken a diák botladozva, hibásan törte az új nyelvet, csak az volt a fő, hogy beszéljen, gondolkozzon azon a nyelven. A tantervi szigorúság meglepő könnyedséggel párosult nála a tanterven kívüli diskurzusok során tanusított engedékenységgel s az eredménye az lett, hogy tanítványai napról napra szívesebben és könnyebben beszéltek oroszul. És saját tapasztalatukból jöttek rá, hogy miért érdemes szavakat, ragozásokat biflázni.

Ha nem is az ő személyes példája, de hozzá hasonló jó, s a vele pörölő rossz példák tapasztalatai indították talán egyebek között a Magyar-Szovjet Baráti társaságot, hogy új utakat, lehetőségeket keressen, s találjon a magyar ifjúság internacionalista nevelésére, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyuk világlátásuk tisztázására.

Amint az MSZBT országos elnökségének állásfoglalása hangsúlyozza, az ifjúság nevelésében a formális elemeket kerülve, a gazdag tudásanyag megszerzésén túl olyan lehetőségeket kell találni amelyek erősebb élményeket rögziteken a fiatalokban.

A például vett tanárnő esete így válik általánossá, hiszen a fiatalok világnézetének formálásában a pedagógusnak óriási szerepe jut. Valamint mindazoknak, akik szenvedélyből, hivatástudatból a két nép közötti barátság elmélyítését szolgálják.

Van mit tenni ezen a téren, hiszen az összefüggéseket nem minden esetben feltáró történelemoktatás, a tájékoztatás hiányosságai akadályozták a szilárd és mozgosító erejű történelmi és nemzettudat kialakítását. Az ifjúság szinte minden rétegében találhatók olyanok, akik elfordultak a politikai, közéleti tevékenységtől. Egyebek között azért is, mert ma a pályakezdés és családalapítás éppen erre a korosztályra ró fokozott terhet.

A változó és nem mindig könnyű élethelyzetekből adódó, sok esetben előítéletektől tarkított, sematikus, vagy éppen idealizált kép sűrgős tisztításra vár. S ezen az úton valóban a legjobb és leghatásosabb módszer a személyes élményszerzés segítése, támogatása.

A lehetőségek gazdagok, legyen szó általános iskolásról, gimnazistáról, vagy szakmunkás fiatalról. De kétségtelen tény, hogy általános érvényű recept erre sem létezik. Helytől, kortól, érdeklődéstől függően lehet és kell megtalálni azokat a módozatokat, amelyek a két nép kapcsolatainak hagyományait az ifjúság körében tovább gazdagítják.

Bencsik András