Morag Gunn nevelőapja, Christi kisvárosi kukás, aki nyomdafestéket nem tűrő jelzőket aggaszt az őt lenéző és megvető kanadai préritelepülés öntelt elitjeire. Egyik nap – enyhén ittas állapotban – Christi kiviszi magával a maniwakai szemétdobra a nyolcéves kislányt, hogy büszkén bemutathassa neki munkahelyét. „Szemetükről ismerheted meg őket igazán! Felmenőimre esküszöm – édes kislányom! – hogy a rohadt, átkozott, istenverte szemetükön keresztül kapsz róluk krisztusian tiszta képet” – üvöltötte Christi a kislánynak, aki sápadtan nézte, ahogy jobb módú osztálytársai a hátuk mögött gúnyolták a kukázó nagybácsit.

Christiben – Margaret Laurence The Diviners című regényének iskolázatlan, csiszolatlan és kissé részeges főszereplőjében – mégis akad egy jó adag bölcsesség, amikor azt mondja, hogy a szemét igencsak sokat mond egy adott társadalomról, annak értékeiről, titkairól és előítéleteiről. Bár lehet, hogy a történetírás méltóságához nem illő megfigyelés, mégis kijelenthetjük: a legkörültekintőbb történészek kicsit olyanok, mint a kukások. A saját társadalmuk által kiselejtezett iratok között turkálnak, kutatnak és ezáltal nemcsak a múltnak egy kis szeletét próbálják rekonstruálni, hanem rávilágítanak kortárs társadalmuk értékeire is.

A selejtezett iratok és tárgyak jelzik, hogy mi az, ami nélkülözhető, haszontalan, értéktelen vagy a peremre szorítható mai társadalmunkban. 2010 óta meteoritszerű gyorsasággal nőttek és bővültek Magyarország szemétdombjai olyan iratokkal, értékekkel, intézményekkel és személyekkel, amelyekre a hatalmi pozícióban lévők, valamint hangadóik és támogatóik nem tartanak igényt. Ha Magyarország szemétdombjain turkálhatna Maniwaka kíváncsiskodó kukása, a sörösüvegek, elhasznált zsírpapírok és piszkos pelenkák közt találná a Magyar Köztársaság alkotmányát, amelynek bevezetője nemcsak annak ideiglenes, átmeneti jellegére utal, hanem olyan abszolút értékekre is, mint a parlamentáris demokráciára és az elesettekről sem megfeledkező szociális piacgazdaság. Christie szintén kikaparhatná a szemétdombból a felszámolt intézmények romjait, köztük a habozó, lompos pártpolitika által halálra ítélt Új Színházat, amelynek a regionális, páneurópai és magyar kortárs művészeti fókusza fényévnyi távolságra állt a giccses, befelé forduló és kisstílű nacionalizmustól. Ugyanerre a szemétdombra dobták a legújabb kori magyar történelem és az 1956 forradalom történetének feltárásával megbízott 56-os Intézetet, valamint a pártpolitikusok által megfogalmazott elvárásoknak és világnézetnek megfelelni nem tudó vagy nem akaró egyházakat. Szintén a szemétkupac tetején találhatjuk a magyar-magyar kapcsolatokat, miután a kormány, annak külképviseletei és legeltökéltebb hívei szavazatmaximalizálásra használják a diaszpórát. Egyik nap busszal szállítják őket a pesti tüntetésre, később pedig marsrutkán hordják majd őket a külképviseleti szavazófülkékbe, miközben a szórványságban eltiporják mindazokat, akik ehhez nem adják nevüket.

Minden esetben a hatalmon lévők dönthetnek arról, hogy mi számít értéknek, hogy mi fér bele az országimázsba, és hogy mit vagy kit kell kiszorítani, kitiltani és kiközösíteni. Van, amikor a parlament padsoraiból hozzák meg ezt a döntést, és van, amikor Budapest felett a Nemzeti Galériából vagy az Operaház egyik díszes, patinás páholyából. Csak arra nemigen számítanak, hogy a sötétség biztonságos leple alatt mindig akadnak olyanok, akik kimerészkednek a szemétdombra, és a hulladékból kimentenek egy-egy apró ereklyét abból a világból, amelyet feletteseik végleg eltüntetni kívántak. És az elegáns fénytengerben úszó Operaházban, a feudális hatalom korridorjaiban gőgösen bolyongók olyannyira elszakadtak a szürke mindennapok világától, olyannyira eltévedtek a saját illúzióikban, hogy észre sem veszik, ahogyan szép lassan visszacsempésznek egy-egy tárgyat a szemétdombról.

Margaret Laurence talán jobban tudta, mint bárki más, hogy mit jelent az, amikor anakronisztikus, viktoriánus nézetek vagy zsigeri előítéletek miatt bélyegeznek meg másokat. Az 1974-ben publikált The Diviners című könyve részben a kukázó nagybácsiról szól, de maga a regény is kis híján a szemétdombra került, miután 1976-ban, majd 1985-ben ismét betiltását szorgalmazták az Ontario-tartománybeli iskolabizottságoknál.

Istenkáromló, obszcén, trágár, züllött és keresztényellenes. Így minősítették Laurence írását azok, akik arra sem vették a fáradtságot, hogy elolvassák, hanem különböző fundamentalista keresztény csoportokra hallgatva egyből a liberális, szekuláris és szabados jelzőkkel illették a szerzőt és regényét, ezzel ellenségként könyvelték el. Felépült egy hamis dichotómia a liberálisnak, szabadosnak, politikailag befolyásosnak vélt írónőről, aki kötelező olvasmány volt Kanada iskoláiban, és aki rendíthetetlen pillére annak a baloldalinak vélt társadalomnak, mely állítólag a „tiszta”, „keresztény”, „erkölcsös” és „hagyományőrző” Kanadát próbálta leváltani.

Tíz évvel halála után derült ki, hogy az ikonikus írónő, aki cenzorok ellen szállt harcba, törékeny, melankolikus lélek volt, aki alkoholizmussal, súlyos depresszióval, tüdőrákkal és a magánnyal küzdött, aki a hírhedt „liberális” fogadások és értelmiségi körök társasága helyett otthon cigarettázott és ivott egyedül konyhája félhomályában, miközben a háttérben bús skót zene szólt a lemezjátszóján. Végül ebben a konyhában írta le 1987 január 5-én utolsó bejegyzését személyes naplójába, mielőtt a hajnali homályban öngyilkos lett. „Remélem, hogy ez az ital működik. A lelkem már úgyis egy másik országban jár, és testem pedig egy átkozott teher.”

Azon a januári estén kilátástalannak, reménytelennek tűnt Laurence helyzete, bár önjelölt cenzorai – a „keresztényi” erkölcs és a „hagyományőrzés” pártfogói – sohasem látták Laurence emberi oldalát, inkább csak egyfajta eretnek liberális Góliát-rémképet terjesztettek róla. Olyan képet, mint amilyet a magyarországi kormánypárt és holdudvara fest az általuk messze túlbecsült balliberális értelmiség állítólagos befolyásáról, a „magyarellenes”, konspiratív nemzetközi sajtóról és a másképpen gondolkodó magyar diaszpóra „hazaárulásáról”.

Laurence élete tragikusan végződött, de könyvei általában halvány reménnyel végződnek. A Divinersben például éppen a lomtalanítás után találják meg az igazságot, amikor mindaz, amit mások elfeledtetni szeretnének, végül előkerül. „Regényeim nem az optimizmusról szólnak, hiszen bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki optimista legyen ebben a világban. De írásaimban mindenképpen jelen van a remény” – mondta Laurence egy interjúban. És talán ez lenne a helyes hozzáállás a demokratikus ellenzéki oldalról nézve, hiszen a túlfűtött optimizmus mindig elvakít és bukáshoz vezet, a frusztrált pesszimizmus viszont megbénít. A legfontosabb feladat, a lomtalanítás után, az éjjeli kukázás: kimenteni mindazt, ami érték és megőrizni mindazt a bizonyíték, amivel dokumentálhatjuk, hogy miért, hogyan és kiknek köszönhetően jutottunk ide.

Nem először tesz botrányos, antiszemita kijelentéseket Gendron. Egy korábbi tévé műsorban azt állította, hogy a zsidók “ellenszenvet” éreznek mindazok iránt, akik nem zsidók. 2006-ban már egyszer felfüggesztették Gendron munkaviszonyát a TQS nevű francia csatornánál, de miután 2009-ben nevet és arculatot váltott az adó, új szerződést kötöttek vele. “Mindez most már a múlthoz tartozik. Gendron nagyon jól ismeri szabályainkat”–jelezte a V-Télé, a TQS jogutódja 2009-ben. De mégis úgy tűnik, hogy ma sem érti Gendron, mit  találtak oly sokan sértőnek diskurzusában.

A Jewish Defence League ma délután 13 órától tüntet a huntingdoni polgármesteri hivatal épülete előtt.  

Huntingdon az Haute-Saint-Laurent québeci megyében található, Montreáltól 75 kilométeres távolságra - délnyugatra - fekszik. A kisváros jelenlegi lakossága 2,587.

Göncz Árpád politikai pályafutása a második világháború utáni rekonstrukció idején kezdődött. 1945-ban lett tagja a Független Kisgazda Pártnak, ahol a párt Nemzedék című lapját szerkesztette. Közvetlenül az FKGP feloszlatása előtt Göncz főtitkári posztot töltötte be, viszont a demokratikus alakulat felszámolása után hegesztőként és segédmunkásként dolgozott. Az 1956-os forradalom és annak leverése után tanusított bátor kiállása miatt 1957 májusában letartóztatták és 1958 augusztusában – a Bibó-per keretein belül – életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa. 1956 november 4 után Göncz Árpád a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumait továbbította India budapesti nagykövetségének és később pedig Nagy Imre A magyar nép védelmében című kézíratát segített külföldre juttatni. Végül összesen öt évet töltött a váci börtönben, mivel 1963-ban amnesztiával szabadult. “Szó sincs róla, hogy mi a börtönben vesztesnek éreztük volna magunkat. Sőt: négy esztendeig győztesnek”–mondta Göncz megtorlásáról és börtönbüntetéséről.

A rendszerváltás előtti évekig nem politikával, hanem irodalmi munkával foglalkozott Göncz Árpád. Először a Veszprémi Nehézvegyipari Intézet szakfordítójaként, aztán szabadfoglalkozású műfordítóként kereste kenyerét. Göncz a leghíresebb angol-szász írók műveit fordította magyarra, köztük J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényét, valamint Ernest Hemingway, John Updike, William Golding és Truman Capote írásait. “Magyar hagyomány, hogy egy értelmiségi, ha kijön a börtönből, azt hagyják fordítani”–mondta Göncz Árpád a börtön utáni megélhetésről.

Politikai tevékenységről már 1985-ben gondolkodott és 1988-ban alapító tagja lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, aztán az ebből megalakuló Szabad Demokraták Szövetségének. 1988 és 1989 között az SZDSZ ügyvívőjeként tevékenykedett, 1990 májusától pedig a legnagyobb ellenzéki párt parlamenti képviselője.

Köztársasági elnökként és még a két ciklusa utáni évtizedben is Göncz Árpád volt a rendszerváltás óta eltelt több mint 20 év legnépszerűbb politikusa. Göncz első perctől fogva a békés átmenet elkötelezett híve volt és ehhez az is hozzátartozozott, hogy olyanokakat sem ért megtorlás akik esetleg felelhettek a köztársásagi elnök és még sokak bebörtönzéséért. De Göncz elfordult a szemet szemért filozófiájától és inkább a megbocsátás híve volt, még akkor is amikor  ez jogos kérdéseket és időnként megérthető felháborodást váltott ki azokból, akik vele együtt szenvedtek a kommunista rendszerben. “Amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adtam, kaptam olyan levelet, hogy saját kezűleg kellett volna felakasztanom a gyilkost, hogy szívükből kívánják, tegyék azt az én gyerekemmel is, amit az áldozattal elkövetett. Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon.”–mondta Göncz elnökéségének első ciklusában.

Bízunk abban, hogy lesz Magyarországnak ismét olyan államfője, aki humanista morális, meggyőződés nyomán és nem pedig pártpolitikai harcok mentén próbálja képviselni a magyar társadalom egészét.

Orbán Viktor elfeledkezett a választóinak tett ígéreteiről?

Magyar nap volt tegnap, január 24-én, Brüsszelben, Belgium fővárosában, a NATO és az Európai Unió székhelyén. – Orbán Viktor miniszterelnök, a január 21-én lezajlott budapesti és torontói tüntetések hőse, látszólag elfeledkezve a „szabadságharcról” és a választóinak tett ígéreteiről, európai retorikát erőltetve magára szólalt fel az Európai Parlamentben, ahol szembesülnie kellett politikája következményeivel…

Mint ismert, az Európai Unió a tagországok számára kötelező megállapodások folyamatos megsértése miatt három eljárást indított Magyarország ellen illetve kilátásba helyezte az uniós alapszerződés 7. cikkelyének esetleges alkalmazását – vagyis első lépcsőben a szavazati jog felfüggesztésére irányuló eljárás megindítását.

„Az Orbán-kormány látszatdemokráciát épít… Magyarország miniszterelnöke Brüsszelben ugyan európai retorikát használ – de ugyanezt a retorikát Budapesten minden esetben elmarasztalja” – hansúlyozta ki Martin Schulz, aki ezzel együtt is elismerését fejezte ki a magyar kormányfől szokatlan, békülékenységről árulkodó felszólalását hallgatva.

Orbán felszólalásában – néhány másodpercre visszazökkenve a megszokottabb hazai világába – elutasította Martin Schulz azon vádját, hogy mint miniszterelnök, úgy Magyarországon, mint az Unió központjában konfrontatív politikát folytat. Az EP elnöke válaszában csak annyit jegyzett meg: „Amíg Magyarország miniszterelnöke nem változtat politikáján, és nem fogadja el az Unió ajánlásait, addig csakis kölcsönös konfrontációra számíthat.”

A hazai hivatalos – értsd: kormánypárti – média, miközben dícsérőleg említette a kormányfő kiállását a hazai érdekek mellett, némi éllel emlékeztette a nyilvánosságot Orbán Viktor országgyűlési felszólalásaira és híveinek azon véleményére, melyek Brüsszel és Trianon közé egyenlőségjelet tettek.

Különösen figyelemre méltó a magyarországi úgynevezett „szabad sajtó” azon igyekezete, hogy a Nemzetvezető brüsszeli nyilatkozatai és a magyarországi bejelentései valahogy összhangban legyenek… ezért a Magyar Távirati Iroda a nemzet érdekében megnyilvánult miniszterelnök által elmondottakat is különleges módon közvetítette a hazai nyilvánosság elé.

A németországi televizió, az ARD (Tagesschau – Die Nachrichten der ARD) és Christoph Prössl, az NDR Rádió riporterei 2012. január 24-én az alábbiakban elhangzottakat rögzítették nézőiknek és hallgatóiknak az Orbán Viktorral folytatott interjú során:

„Magyarországon a többség eddig az Európai Únió mellett volt, de ez most éppen változáson megy keresztül. Ez nem tetszik nekem, de megpróbálom az én választóimat pro-európai útra irányítani – amely most kemény munkának ígérkezik majd…”

A Tagesschau perceiben, a január 24-én elhangzottakat a kormány kézivezérlésével irányított MTI – és a Távirat Irodára hivatkozó „nemzeti elkötelezettségű” pártsajtó munkatársai így intepretálták másnap, január 25-én Magyarországon:

„Orbán Viktor miniszterelnök… elmondta az is, hogy meglátása szerint az országban változik a hangulat, amit sajnálatosnak tart. Eddig az uniopárti álláspont volt jelentős többségben, és jelenleg azon dolgozik, hogy ezen a nyomvonalon tartsa a szavazókat – de ez egyre nehezebb…”

A belga fővárosban, az Európai Unió székhelyén tett nyilatkozat és a következő nap híreiben olvasható – a kormányfőre hivatkozó – tudósítás mondatai között felfedezhető némi (?) különbség. Ha felidézzük a Fidesz-KDNP koalíció híveinek, a választóinak tett ígéreteit, a szélsőjobboldal lecsillapítására is szánt előzetes nyilatkozatait, majd ezt összevetjük a Brüsszelben elhangzottakkal (különösen a német televizió és rádió által közvetített kijelentésekkel), a brüsszeli és budapesti hozzáállás, a megnyilvánulás eltérése nyilvánvalóvá válik.

Orbán Viktor kétlaki magatartása tettenérhető, hiszen a „Van élet az Európai Unión kivűl is… Az ország el van szánva arra, hogy meghatározza jövőjét, az Unión belül vagy kivűl” általa tett nyilatkozatok után a nyugat-európai demokráciákat arra is kioktatta, hogy a Magyarországon működő paramilitáris, neonáci, hungarista szervezetek nem szélsőjobboldaliak, hanem csupán radikális, nemzetük jövőjéért aggódó emberek gyülekezete.

A Fidesz MPSZ elnöke, kormányfő és a magyarországi lakosság helyett a magyar nemzet képviseletében felszólalt politikus 2012. január 24-én a neki és pártjának kiszolgáltatott százezreket, milliókat tette felelőssé a kialakult helyzetért… s mint mondotta, most ezt a tömeget megpróbálja visszavezetni az európai útra.

Az Ázsiából jötteknek, az észak-balkániaknak – a Fidesz MPSZ hatalmas (?) szavazótáborának – most dönteni kell. Most azonnal, vagy legkésőbb 2014-ben. Melyik Orbán Viktort tekinti vezetőjének? – A belga fővárosban tárgyaló, hatalma meghosszabbításáért megalázkodott miniszterelnököt, vagy az általa ellenőrzött orgánumokon keresztül két futballmeccs között üzengető, a nagygyűléseken nemzeti színekben pompázó diktátort?

Szemenyei-Kiss Tamás

2012. január 25.

Brüsszel – Bécs – Budapest

Kopácsi Judith dolgozata a második komolyabb tényfeltáró esszé, melyet e héten közlük a KMH-ban Raoul Wallenberg svéd diplomatáról. Wallenberg bátorsága és emberisége a Vészkorszak idején a magyar történelem egyik kimagasló szereplőjévé emelte.  Idén lenne száz éves a magyar zsidók megmentéséért ismertté vált néhai diplomata. - A szerk.

Orosz beismerés: Wallenberg Sztálin utasítására lett kivégezve

Raoul Wallenberget, a svéd diplomatát, – aki a második világháború utolsó hónapjaiban az Amerikai Menekültügyi Bizottság megbízottjaként több ezer magyar zsidót mentett meg Budapesten -, 1945. január 17-én vették őrizetbe a szovjet csapatok. Attól a naptól kezdve Wallenberg sorsa több mint 55 éven át homályba borult, egészen 2000. év végéig, amikor is a Kreml által kinevezett vizsgálóbizottság – amelyik Wallenberg sorsát volt hivatva felderíteni – végre bevallotta, hogy „Wallenberget egy moszkvai börtönben a KGB fogságában lőtték agyon”. Egyúttal kiadtak egy hivatalos közleményt is, aminek értelmében „Wallenberg a bizalmatlan és cinikus sztálini rezsim áldozata lett”, – és kijelentették, hogy „Wallenberget és sofőrjét, Langerfelt Vilmost, utólag, felmentik a kémkedés vádja alól”. (i)

De ez a közlemény még mindig nem magyarázza meg, hogy ez a két ember miért és milyen körülmények között halt meg. Leonyid Trosin, az orosz főügyészség szóvivője szerint az esetre továbbra sem derül majd fény, egyszerűen azért, mert az erre vonatkozó dokumentumoknak az irattárból nyoma veszett. Valakiknek – ezek szerint – még mindig érdekében áll, hogy az adatokat erről az esetről elrejtsék, vagy elpusztítsák. A jelenlegi orosz kormány továbbra is ragaszkodik ama álláspontjához, hogy „ugyan lehetetlen kideríteni pontosan, hogy Wallenberg és sofőrje milyen körülmények között halt meg, de a dokumentumok eltűnése arra mutat, hogy sorsuk azonos volt azokkal, akiket Sztálin utasítására végeztek ki”. ii

Miért kellett Wallenbergnek meghalnia?

Raoul Wallenberg halála okának kulcsát Magyarországon találjuk meg. Két fontos forrás is próbálja bizonyítani, hogy Raoul Wallenbergnek az 1940-ben elkövetett katyini tömeggyilkosság igazi elkövetőinek eltusolása érdekében kellett elpusztulnia. A közel négyezer lengyel tisztnek a katyini erdőben történt brutális kivégzésével eredetileg a náci németek voltak meggyanúsítva és ezt mind a szovjet propagandagépezet, mind a szövetségesek több évtizeden át náciellenes propagandaként alaposan ki is használták. A második világháború végnapjaiban Wallenberg számos, ezt az adatot cáfoló, és a szovjet titkosszolgálatot vádoló dokumentumot kapott kézhez, megőrzés végett. 1945 elején a szovjeteknek nem állt érdekükben, hogy erről a tettükről a világ értesüljön, ezért minden olyan személyt, akiről gyanítható volt, hogy tudomása van az igazságról, Sztálin külön utasítására el kellett tenni láb alól.

A katyini tömeggyilkosság

Az 1939. augusztus 23-án kötött Hitler és Sztálin közötti titkos, egymással kötött megnemtámadási szerződés második passzusa szerint a náci Németország és a Szovjetunió felosztotta Lengyelországot egymás között. Németország, fittyet hányva Anglia és Franciaország tiltakozásának, 1939. szeptember 1-én bevonult Lengyelországba, és ezzel megindította a második világháborút. A szovjetek viszont vártak egészen szeptember 17-ig a támadássaliii. A lengyel hadsereg egy része, a német támadástól alaposan megtépázva ugyan, de nemcsak hogy fölvette keleten a szovjetekkel a harcot, de néhány csatát meg is nyertek a beözönlő Vörös Hadsereggel szemben. 1939. szeptember 27-én a lengyelek végül is kénytelenek voltak kapitulálni a hatalmas túlerő előtt.

1939 szeptemberében és októberében a szovjetek több százezer lengyel hadifoglyot ejtettek. 1939 November 19-én az NKVD kezén volt 40 ezer lengyel hadifogoly, köztük 8500 hivatásos és tartalékos tiszt, 6500 rendőrtiszt, és legalább 25 ezer közkatona. . Köztük igen sokan tartalékos tisztek voltak, akik a civil életben, mint orvosok, mérnökök és egyetemi professzorok funkcionáltak. A hadifoglyokat három hadifogolytáborba szállították: a Moszkvától délnyugatra eső Kozielszkbe, a Moszkva és Leningrád között fekvő Ostasovskba, és Harkovtól délkeletre fekvő Sztarobjelszkbe.

1939-40 telén az NKVD, (a KGB elődje) mindent megpróbált, hogy a lengyeleket megnyerje a sztálini szovjet kommunizmus számára. Néhány kivétellel, a primitív és drasztikus módon lefolytatott kihallgatásokat és a propaganda-hadjáratot a hűséges, és művelt tisztek többsége visszautasította. A végén az NKVD csak egy pár száz potenciális közreműködőt volt képes megagitálni. A többieket 1940 tavaszán, élelemmel ellátva és biztosítva őket, hogy haza lesznek szállítva, százasával vonatra rakták őket. A családtagok 1940 tavaszáig bezáróan rendszeres levelezésben álltak ezekkel a tisztekkel. Utána minden egyes levél – a címzett ismeretlen – pecséttel ellátva, visszament a feladóknak. A Londonban székelő, száműzött lengyel parlament által küldött, és az eltűnt lengyel tisztek sorsáról érdeklődő leveleket a szovjet kormány válaszra sem méltatta.

Mint később kiderült, a tiszteteket három különböző kivégzőtáborba szállítottak. A Kozielszkből elszállított rabok Katyinba, az ostasovszkiak a kalinyini, és a Sztarobielszkieket a harkovi vasútállomáshoz irányították. Az utolsó két helyen talált tömegsírt 1992-ben tárták fel iv.

A Szovjetunió 1942. június 22-én történő német megtámadását követően a Londonban székelő száműzött lengyel kormány új szövetségeséhez, a szovjet kormányhoz folyamodott, amiben az eltűnt lengyel tisztek sorsáról, és hollétéről tudakozódtak. Sztálin válasza az volt, hogy: – Előfordulhat, hogy Mandzsúriába menekültek. v

Azután 1943. április 13-án a berlini rádió bejelentette, hogy az orosz Katyin település erdejében egy nagy tömegsírra bukkantak. A sírban több ezer lengyel tiszt holtteste volt, akiket – a rádióhír szerint – 1940 nyarán az NKVD gyilkolt meg. A szovjetek válasza erre az volt, hogy ezt a gyilkosságot csakis a nácik követhették el, mert most jutott eszükbe, hogy míg ők a németek elöl vonultak vissza, „véletlenül” hátrahagytak néhány lengyel tisztet, akiket a németek 1941 őszén kivégeztek. vi

Amikor a londoni menekült lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult, hogy az ügyet kivizsgálja, a Szovjetunió, tiltakozásul, megszakította diplomáciai kapcsolatát a lengyelekkel. Viszont több nemzetközileg is elismert szakértő, így a Svájci és a Lengyel Vöröskereszt is, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a kivégzések pontos időpontja 1940. április 4-e és 13-a között történt. A dátumot a holtestek, az egyenruhák zsebében található naplók, levelek és szovjet újságpapírfoszlányok is alátámasztották. Összesen 4143 személyt azonosítottak. Sajnos, a felfedezés időpontja a győztes sztálingrádi csata utánra esett, amikor is Anglia és az USA – mint a Szovjetuniónak hálás szövetségesei – hajlandók voltak szemet hunyni az események felett. vii

A katyini tömeggyilkosságról szóló akták Magyarországon

Varga Béla, pápai prelátus – aki a Kisgazdapárt képviselőjeként 1945 és 1947 között a magyar parlament országgyűlési elnöke – volt az első, aki felvillantotta, hogy a katyini tömeggyilkosság és Wallenberg sorsa között kapcsolat van. Varga Béla 1947 és 1991 között az USÁ-ban élt. 1995-ben halt meg Budapesten. 1980-ban az Új Látóhatár című, egy – a Német Szövetségi Köztársaságban kiadott – magyar nyelvű magazinban adott interjújában a következőket mondta: – A Szovjetuniónak olyan fontos volt, hogy a katyini mészárlás felelősségéről eltereljék magukról a figyelmet, hogy Sztálin parancsára minden személyt, aki tudta az igazságot, el kellett tenni láb alól.

1939 őszétől majdnem 200 ezer lengyel katona és civil lépte át a magyar határt. A lengyel menekülteket mind a lakosság, mind a magyar kormány szeretettel fogadta. Az elsők között érkezettek közül igen sokan voltak tisztek, sőt jó néhány pilóta is, akik közül majdnem 55 ezernek sikerült a menekülését biztosítani Olaszországon keresztül Franciaországba, ahol sikerült megalakítaniuk a Lengyel Hadsereget, amelyik aztán Hitler ellen harcolt. Igen sokan közülük később részt vettek London védelmében isviii. És szinte nyílt titok volt, hogy az illegális Lengyel Honi Hadsereg végig tartotta a kapcsolatot a Londonban tartózkodó menekült lengyel kormánnyal, a Magyarországon tartózkodó lengyel menekülteken keresztül.ix

Amikor 1943-ban a katyini mészárlásokra fény derült, a londoni lengyel menekültkormány kétségbeesetten próbált információkat szerezni. Varga Bélát kérték föl a majdnem 15 ezer hiányzó lengyel tisztről szóló információk összegyűjtésére és azok továbbítására. Varga Béla összeszedte a Nemzetközi Vöröskereszt szakértőinek törvényszéki leleteit, amiben a svájciakon és a lengyeleken kívül magyar részről részt vett Orsós Ferenc egyetemi tanár, a Bonctani Intézet igazgatója is. Ez a bizottság aztán megállapította, hogy a kivégzések kétségkívül 1940. április 4-e és 13-a között zajlottak le, és ezt akkor és ott csakis a szovjetek követhették el. Varga Béla az adatok nagy részét átadta a Londonba távozó lengyel tiszteknek, de néhány bizalmasabbat sajátkezűleg szállított el Svájcba.x A maradék dokumentum – egy nagyobb pénzösszeggel együtt – a budapesti Hitelbank páncélszekrényében lett elhelyezve.

A Wallenberg-kapcsolat

1944. március 19-étől, a német megszállás napjától kezdően Per Anger, a Svéd Követség másodtitkárának egyik legfontosabb feladata lett az ideiglenes útlevelek kiállítása olyan zsidó személyeknek, akiknek rokonai vagy üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Ezek az útlevelek eredetileg ideiglenes dokumentumok voltak olyan svéd személyek számára, akik utazás közben elvesztették papírjaikat. Csakhogy ebben az időben a svéd követség egyszerre hét másik országot is képviselt, így a segítséget kérők száma egyik napról a másikra megsokszorozódott. A követség sürgős segítséget kért. Ez a kérelem egybeesett azokkal a tárgyalásokkal, amelyek az Amerikai Menekültügyi Bizottság, a svéd külügyminisztérium és a Zsidók Világkongresszusa között zajlott arról, hogy a magyar zsidókat mentendő misszióra egy személyt küldjenek Magyarországra. xi

Raoul Wallenberg, a svéd delegáció titkáraként lett erre a misszióra kijelölve. Wallenberg közvetlen főnöke Iver. C. Olsen, aki nemcsak mint a (War Refugee Board) Háborús Menekültek szervezete nevében működött Stockholmban, de egyúttal az Office of Strategic Services-t is képviselte (ami a CIA elődje volt) Svédországban. Ez a tény valószínűleg felkeltette később a Kreml bizalmatlanságát, különösen arra való tekintettel, hogy a szovjetek ügynökök agresszív munkát végeztek, hogy behatoljanak az OSS körébe.xii

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, négy hónappal a német megszállás, és annak agresszív antiszemita politikájának végrehajtása után. A magyar határon számtalan marhavagont látott, telezsúfolva zsidó személyekkel, akik a „munkatáborokba” való deportálásukra vártak. Augusztusban érkeztek a titkos hírek a „munkatáborokról” szóló borzalmas igazságról, amikor is Wallenberg nemcsak Horthy beleegyezésétxiii, de határozott felkérését is megkapta a budapesti zsidók megmentésére. Wallenberg, amerikai pénzzel, mint svéd diplomata, a svéd koronát képét viselő védelmi papírokat kezdett osztogatni az arra szorulóknak. Számos épületet vásárolt vagy bérelt ki, ahol svéd zászló védte az odaköltözőket. Amikor októberben, a szovjetekkel való különbéke-tárgyalása miatt a nácik letartoztatták Horthyt, Wallenberg, a többi semleges ország képviselőjével egyetemben, mint pl. Svájc, rábeszélték az új, a németek által támogatott báb- kormányt egy közel 33 ezer zsidót befogadó „nemzetközi gettó” felállításáraxiv. Számos lengyel menekült, akiknek sikerült kikerülniük a Gestapó markából, talált oltalmat ezekben a védett házakban. Több mint valószínű, hogy ezek a lengyel menekültek egyedül Wallenbergre merték bízni fontos és titkos irataikat. És ezek között nemcsak a katyini mészárlásokról szóló adatok, de más, fontos diplomáciai papírok is voltak, amik bizonyították, hogy a magyar kormány aktívan részt vett a lengyel menekültek mentésében, és azok biztonságba helyezésében is.xv

A CIA által 1990-ben feloldott titkos anyagokból számos amerikai, orosz és más európai forrás is arra mutat, hogy Wallenberget az amerikai titkosszolgálat értékes információs forrásként tartott számon. Franklin Roosevelt, amerikai elnök hagyta jóvá kinevezését és missziója nem csupán a zsidók megmentésére terjedt ki, hanem a Berlinnel szövetkező magyar nácikat szabotálandó antináci csoportok felderítésével és azokkal való kapcsolatfelvétellel is meg lett bízva. James McCargar, aki a budapesti amerikai követség titkosszolgálati specialistája volt 1946-ban, állította, hogy „az amerikai titkosszolgálatnak a háború végén Wallenberg volt a legmegbízhatóbb összekötője Budapesten.” Neki volt lehetősége titkosírással Stockholmon keresztül, diplomáciai zsákok segítségével hetente többször is beszámolni az ellenállás vezetőivel való együttműködésről is. xvi

Az ellenállás egyik vezetője volt Mikó Zoltán vezérkari százados is. Wallenberg számos alkalommal vette igénybe Mikó szolgálatait, többek között a svéd házakba történő élelem beszerzésében és szállításában is.xvii 1944 karácsonyán Mikót égetően sürgős dologra kérte fel Wallenberg. Addigra Budapestet már körülvette a Vörös Hadsereg és az ostrom elkerülhetetlennek látszott. Wallenberg segítséget kért a követség által tárolt értékek és papírok biztonságos helyre történő azonnali elszállítására. A papírok között voltak többek között azok a dokumentumok, amelyek a svéd követség közvetítésével a magyar és az angol parlament közti titkos tárgyalásokról számoltak be. xviii

A svéd követségnek már előzőleg is voltak bérelt biztonsági páncélszekrényei a Magyar Nemzeti Bank pincéjében, amelyek a Magyar Hadsereg által őrizve, tűz- és bombabiztosnak is bizonyultak. Más követség is használta ezeket értéktárgyaik és bizalmas dokumentumaik tárolására. Mire Mikó a követséghez érkezett, az iratok már az autóban voltak. Wallenberg és Mikó egy másik gépkocsiban a teherautó előtt hajtottak és amint az iratok a bankban biztonságba lettek helyezve, útjaik elváltak egymástól. xix

A szovjet megszállás

Amikor 1945. január közepén a németek föladták Pestet, nem volt idejük arra, hogy akármilyen értéket is magukkal vigyenek. Az oroszok feltörték a bankokat és minden különösebb probléma nélkül felrobbantották a biztonsági páncélszekrényeket is. Pár nappal ezután tartóztatták le Raoul Wallenberget, Varga Bélát, Mikó századost és segédjét, Bondor Miklós főhadnagyot is.

Varga Bélát Kispestre, a szovjet katonai börtönbe szállották, ahol az NKVD faggatta ki arról, hogy postosan mit is tud a katyini mészárlásokról. Az egyik jóindulatú tolmács oktatta ki Vargát arra, hogy ha életben akar maradni, vallja azt, hogy erről az esetről nincsenek értesülései. Ugyanis, a tolmács szerint Sztálin külön utasítására, „minden személyt, akinek bármi tudomása van Katyinról, ki kell irtani”xx.

Az NKVD Bondor Miklós főhadnagyot 1945. február 13-án tartóztatta le, pár nappal azután, hogy sikerült annak elszöknie a Gestapó fogságából. Saját vallomása szerint a két szervezet kihallgatása között csak annyi volt a különbség, hogy amíg a Gestapó őt Mikó kapitánnyal való kapcsolatáról faggatta, akit ők hazaárulónak tartottak, mert Budapestet akarta a teljes lerombolástól megvédeni; addig az NKVD Bondort a Mikó és Wallenberg közötti kapcsolatról vallatta. Bondor csak annyit mondott, hogy tudtával Mikó csupán élelem- és gyógyszerszerzésben és annak a szállításában segédkezett Wallenbergnek, és Bondor a felpakolt teherautóknak csupán a fegyveres őrségét látta el, amíg azok a védett házakhoz nem értek el. De a kihallgatókat csupán a „dokumentumok” érdekelték, amire Bondor nem tudott kielégítő választ adni. Egy alkalommal közvetlenül is neki lett szögezve a kérdés: pontosan mit tud Katyinról. Bondor válasza, hogy ő a németeket tartja felelősnek a kivégzésekért, és hogy azok próbálják az atrocitásokat az oroszokra kenni, – ez valószínűleg az életét mentette meg. Ezek után legalább egy fél tucat fényképet nyomtak az orra alá és követelték, hogy nevezze meg, kiket ábrázol. Amikor Bondor kijelentette, hogy életében nem találkozott egyikkel sem, akkor a kihallgatók megnevezték őket. Mindegyiknek lengyel hangzású neve volt. Viszont az oroszok soha nem világosították fel Bondort arról, hogy szerintük mi lehet a kapcsolat a lengyelek, Mikó és Wallenberg között. Bondor emiatt meg volt róla győződve, hogy az oroszok azt hitték, Wallenberg egy kém volt, és mind Mikó, mind Bondor az ő bűntársai voltak.

Mikó százados és Bondor főhadnagy tárgyalására 1945. július 9-én került sor a romániai Konstanza (Constanţa) nevű városban. Mindkettőjüket golyó általi halálra ítélték kémek kiképzésével vádolva őket, akik „ártatlan, jóindulatú embereket tévesztettek meg és akartak felhasználni a szovjet hadsereg feltartóztatására.” Ítélethirdetés után elvezették őket a halálra ítéltek cellájába, ahol Mikó elmondta Bondornak Wallenbergnek a katyini dokumentumokkal való kapcsolatát. Mikó szerint Wallenberg komolyan hitt abban, hogy az amerikaiak meg fogják őt menteni az oroszoktól.

Hasonlóságok Wallenberg és Mikó eltűnése között

Wallenberg és Mikó sorsa között igen sok a párhuzam. Eredetileg mindketten a lakosság érdekében és saját akaratukból vették fel a kapcsolatot a Budapestet ostromló szovjet parancsnoksággal.

Wallenberg 1945. január 17-én indult el Budapestről, az ideiglenes magyar országgyűlés városába, Debrecenbe, hogy Malinovszkij marsallal, a szovjet megszálló csapatok főparancsnokával megtárgyalja a svéd követség által kidolgozott tervet a budapesti gettókat túlélő zsidók megsegítésére.xxi

Mikó 1945. január végén Vörös János, a magyar honvédelmi miniszter, felkérésére indult el a szovjet csapatokhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest kapitulációjáról, lehetőleg elkerülve azt a teljes pusztítást, amit a németekkel szimpatizáló magyar csapatok ellenállása váltott ki.

Mindkét esetben az egyéneket letartóztatták és sorsuk utána ismeretlen lett.

Wallenberg fogadtatása a szovjet parancsnokságon igen hézagos. Annyi még tudunk, hogy a budapesti szovjet parancsnokságon barátságosan és közreműködően bántak vele, és engedélyt kapott a város elhagyására is, hogy Malinovszkij marsallal találkozhasson. A következő információ Wallenbergről már Moszkvából érkezik, ahol udvarias fogadtatás részeként körbeviszik megmutatni neki Moszkva turista nevezetességeit is. Utána, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, letartóztatják és a hírhedt Ljubjanka börtönbe szállítják.xxii

Mikót szintén a legnagyobb szívélyességgel fogadják és majdnem egy hétig még készségesen kikérik véleményét a magyar hadsereg akkori körülményeiről is. Azután minden teketória nélkül letartóztatják őt is.

Wallenberg, még mielőtt Mikó a szovjet katonai parancsnokságon jelentkezett volna, már 1945. január 17-én szovjet fogságban volt. Ez elegendő idő lehetett arra, hogy a szovjetek információkat szerezzenek mind Wallenbergtől, mind az elfogott lengyel tisztektől Mikó szerepéről, az iratok elhelyezésének segítésében a Nemzeti Bank pincéjében. Mikó már az NKVD őrizetében volt, amikor egy detektívcsoport a lakására ment és őszintén meg voltak lepődve, amikor közölték velük, Mikó már jelentkezett a szovjet parancsnokságon. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy ez a csoport már megkezdte a nyomozást a Wallenberg és Mikó közötti kapcsolat felderítésére.

A szovjetek mind Wallenberg, mind Mikó ügyében kategorikusan megtagadtak minden információt. Wallenberg esetében a nemzetközi nyomás sem működött. Csak Gorbacsov hatalomra kerülése után vallották be, hogy Wallenberg eltűnéséért ők a felelősek, de még ezek után sem adtak erre elfogadható magyarázatot. Mikó esetében a szovjetek 1990-ig tagadták, hogy ő valaha is a fogságukban lett volna. Ez igen meglepő volt, miután Mikó a magyar honvédelmi miniszter felkérésére indult el tárgyalásokat folytatni a szovjet csapatok vezetőivel, és Mikó kapitány legközelebbi rokonai és barátai is tudták, hogy Mikó 1945. január utolsó napjaiban jelentkezett a Szovjet Parancsnokságon.

Folyamatos hamis propaganda Wallenberg sorsáról és a katyini tömeggyilkosságról

Wallenberg esetében a szovjetek közel 55 éven át folytatták hamis propagandájukat. Sztálin idejében a félrevezetések négy, egymásnak ellentétes verzióban lettek tálalva.

Először a Kreml ugyan elismerte, hogy Wallenberg szovjet fennhatóság alatt áll, de azt már tagadta, hogy a svéd diplomatát elrabolták és a ljubjankai börtönben tartják fogságban.

Két évvel később a szovjetek kategorikusan kijelentették, hogy a szovjet hatóságoknak semmiféle tudomása nincs Wallenbergről.

A harmadik változat egy évtizeddel későbbi, Hruscsov idejéből származik, amikor is a szovjetek elismerik, hogy Wallenberg a ljubjankai börtönben volt, ahol valószínűleg szívtrombózisban halt meg, még 1947-ben. Ehhez a változathoz majdnem 25 éven keresztül ragaszkodtak, amikor is ezt a gorbacsovi felmelegedés alatt felváltotta a negyedik változat: Wallenberg meghalt, de halálának részletei ismeretlenek.xxiii

Ugyan az orosz kormány 1992-ben kiadott olyan dokumentumokat, amelyik beismeri, hogy a szovjet vezetőség és az NKVD voltak felelősek a katyini mészárlásokért, de ennek a tagadása hosszú évekkel ezután is folyamatban volt. Például, még 1998 nyarán a washingtoni Ronald Reagan épületben, egy USA által szponzorált, az orosz Katonai Múzeum által kölcsönadott Második Világháborús Fényképek kiállításán, az egyik orosz program szerint a lengyel tisztek katyini meggyilkolásáért változatlanul a németeket és nem az NKVD-t tartották felelősnek. xxiv

És amíg a lengyel parlament egy csoportja azon igyekezett, hogy kicsikarjon egy elismerést az orosz kormánytól, amiben az elismerné részvételét ebben a tömeggyilkosságban, 1998 őszén Jurij Csajka, az orosz kormány által kinevezett biztos levéllel fordult a lengyel igazságminiszterhez, és követelte, hogy hozzanak létre egy vizsgálóbizottságot, ami felderítené azon orosz katonák halálának okát, akik 1919/20-ban az orosz-lengyel háborúban estek lengyel fogságba. A levél szerint legalább 83500 orosz hadifogoly halt meg embertelen állapotok miatt lengyel koncentrációs táborokban. Az 1990-es évek elején az a hír terjedt el Varsóban, hogy Gorbacsov adott ki utasítást beosztottjainak, amely szerint olyan adatokat találjanak, amivel a katyini eseményeket ellensúlyozhatják. A lengyelek ugyan tiltakoztak a gyanúsítások ellen, de egyúttal kijelentették, hogy hajlandók lennének egy közös bizottságot létrehozni, amelyik mind a lengyel, mind az orosz levéltárakban korlátlanul kutathatna további információkért. Az ajánlat kategorikusan vissza lett utasítva. xxv

Miért volt fontos a szovjeteknek, hogy a katyini atrocitásban való részvételüket titokban tartsák?

Az incidens egy maradandó politikai következménnyel járó, az emberiség ellen elkövetett bűnügynek számit. A lengyel foglyok tömeges kivégzése a második világháborúban nem a csaták hevében történt, hanem bizonyíthatóan egy hidegvérrel elkövetett politikai gyilkosság volt. Az áldozatok, 1939 szeptemberében a szovjet Vörös Hadsereg által, Lengyelország keleti részének lerohanása közben elfogott lengyel tisztek, katonák, és civilek voltak. Igazából ezek a lengyel katonák nem is számíthattak hadifogolynak, mert a Szovjetunió nem üzent háborút Lengyelországnak és a lengyel katonai parancsnokság parancsba adta, hogy ne vegyék fel a harcot a szovjetekkel. A közel 15 ezer lengyel tiszt kivégzése egy nemzet vezetőrétegének szisztematikus kiirtásának számit és az megfelel a genocídiumxxvi, azaz a népirtás fogalmának.

A Szovjetunió soha nem lett hivatalosan elitélve a katyini mészárlások miatt. A Szovjetunió több mint 50 évig tagadta felelősségét ez ügyben. A katyini mészárlásért a németek lettek okolva, és ezt mind a Szovjetunió, mind a nyugati hatalmak is, náciellenes propagandának használták fel. Katyin tiltott téma volt mind a háború utáni Lengyelországban, mind a szovjetek által ellenőrzés alatt tartott mindegyik országban. Cenzorok töröltek ki minden erre vonatkozó adatot, és még említése is komoly következményeket vont maga után.

1945-ben, Wallenberg eltűnése idejében a szovjetek mindent elkövettek annak érdekében, hogy erről az ügyről eltereljék magukról a figyelmet, olyan mértékben, hogy Sztálin külön utasítására, mindenkit, akinek tudomása van az igazságról, el kell tenni láb alól. A bizalmatlan és paranoid sztálini szovjet vezetés szempontjából az 1940-ben történt katyini erdőben elkövetett tömegmészárlás felelősségének eltusolása érdekében teljesen jogosultnak tartotta Wallenberg kivégzését. Így lett Wallenberg a katyini tömeggyilkosság utolsó áldozata.

***

Wallenberg – forrásmunkák

i.  “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

ii. “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

iii. Edward J. Rozek, Allied Wartime Diplomacy: A Pattern in Poland (New York: John Wiley & Sons, 1958), 34. By invading Poland, the Soviets violated their 1932 non-aggression pact with Poland (which had been extended to 31 December 1945), as well as the 1929 Treaty of Paris, outlawing war, which they had signed. Ibid., 18-9, 35.

iv. Robert Conquest, historian, U.S. State Department Soviet affairs strategic analyst, interviewed by Louis R. Coatney, 18 June 1992.

v. “Katyn Massacre,” Encyclopaedia Britannica” (on-line)

vi. Janusz K. Zawodny, Death in the Forest: The Story of the Katyn Forest Massacre, (Notre Dame IN: University of Notre Dame, 1962). Pg.15.

vii.  Christopher Andrew & Oleg Gordievsky, KGB: The Inside Story, pg. 270, 273

viii. John Flournoy Montgomery, American Ambassador to Hungary,: Hungary, The Unwilling Satellite

ix. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

x. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

xi. Per Anger, The Jewish student centre online resource http://fcit.usf.edu/holocaust/People/Rescuer.htm

xii. David E. Murphy, Sergei A. Kondrashin, and George Bailey, Battleground Berlin: CIA vs. KGB in the Cold War (New Haven: Yale University Press, 1997), p. 4.

xiii. On July 29, 1944, in a report to his government Raoul Wallenberg wrote: “Horthy’s position is illustrated by the very real fact that the deportations were cancelled per his order, but also by a number of smaller interventions. Among them, two verified instances of trains loaded with prisoners being ordered to turn back just before reaching the border. That Horthy’s power is a factor to be reckoned with is shown by the fact that while the above- mentioned trainload of intellectuals was sent across the border, the entire Jewish Council was detained by the Gestapo, so that they would not be able to report the matter to the head of state, who was judged to have enough power to order the train to turn back.” (U.S. Holocaust Museum: Raoul Wallenberg: Letters and Dispatches 1924-1944; New York: Arcade, 1995, p. 241.)

xiv. Elenore Lester and Frederick E. Werbell, “The Lost Hero of the Holocaust.: The Search for Sweden’s Raoul Wallenberg,”

xv.Vilmos Bondor, The Mikó Puzzle. (A Mikó-rejtély) 1995. Puski., ISBN 963-8256-65-6. Pg.37.

xvi. “Evidence that Raoul Wallenberg was a U.S. espionage asset.” U.S. News Online, 13 May 1996.

xvii. Bondor, pg. 37

xviii. Bondor, pg.159.

ixx. Bondor, pg. 73.

xx. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. pg. 363.)

xxi. John Bierman, Righteous Gentile: The Story of Raoul Wallenberg, Missing Hero of the Holocaust (New York: Viking Press, 1981), pp. 117-19.

xxii. Maria Ember, Wallenberg Elrablása, (The Kidnapping of Wallenberg), Budapesti Negyed 8.(1995/2)

xxiii. The Wallenberg Mystery: Fifty-five Years Later http://www.ajc.org/site/c.ijITI2PHKoG/b.848905/k.1BFE/The_Wallenberg_Mystery_Fiftyfive_Years_Later/apps/nl/newsletter3.asp

xxiv. See Benjamin J. Stein, “Can We Talk?” American Spectator, November 1998, p. 66.

xxv. Zdzislaw M. Rurarz, former Polish ambassador to Japan, who was granted asylum in the U.S. in 1981. “Soviets Murder Truth in Memorial to Katyn Massacre.” Wall Street Journal, 6 January 1989, p. A10: 3

xxvi. “Genocide – 1) the use of deliberate systematic measures (as killing, bodily or mental injury, unliveable conditions, prevention of births) calculated to bring about the extermination of a racial, political, or cultural group or to destroy the language, religion, or culture of a group . . . .” Webster’s Third New International Dictionary of the English Language, Unabridged, (Springfield MA: Merriam-Webster, 1986.)

Legendája volt a gimnáziumi orosztanárnőnek, pedig szokatlanul szigorú volt. Legendáját mégis az táplálta, hogy az osztályokban tanulók az átlagnál sokkal jobban tudták, szerették és használták az orosz nyelvet. Legendája egyébként abban állt, hogy már a kezdetek kezdetén beszélgetéseket kezdeményezett tanítványaival az élet kis és nagy dolgairól, oroszul, s egyáltalán nem zavarta, ha ezeken a kötetlen beszélgetéseken a diák botladozva, hibásan törte az új nyelvet, csak az volt a fő, hogy beszéljen, gondolkozzon azon a nyelven. A tantervi szigorúság meglepő könnyedséggel párosult nála a tanterven kívüli diskurzusok során tanusított engedékenységgel s az eredménye az lett, hogy tanítványai napról napra szívesebben és könnyebben beszéltek oroszul. És saját tapasztalatukból jöttek rá, hogy miért érdemes szavakat, ragozásokat biflázni.

Ha nem is az ő személyes példája, de hozzá hasonló jó, s a vele pörölő rossz példák tapasztalatai indították talán egyebek között a Magyar-Szovjet Baráti társaságot, hogy új utakat, lehetőségeket keressen, s találjon a magyar ifjúság internacionalista nevelésére, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyuk világlátásuk tisztázására.

Amint az MSZBT országos elnökségének állásfoglalása hangsúlyozza, az ifjúság nevelésében a formális elemeket kerülve, a gazdag tudásanyag megszerzésén túl olyan lehetőségeket kell találni amelyek erősebb élményeket rögziteken a fiatalokban.

A például vett tanárnő esete így válik általánossá, hiszen a fiatalok világnézetének formálásában a pedagógusnak óriási szerepe jut. Valamint mindazoknak, akik szenvedélyből, hivatástudatból a két nép közötti barátság elmélyítését szolgálják.

Van mit tenni ezen a téren, hiszen az összefüggéseket nem minden esetben feltáró történelemoktatás, a tájékoztatás hiányosságai akadályozták a szilárd és mozgosító erejű történelmi és nemzettudat kialakítását. Az ifjúság szinte minden rétegében találhatók olyanok, akik elfordultak a politikai, közéleti tevékenységtől. Egyebek között azért is, mert ma a pályakezdés és családalapítás éppen erre a korosztályra ró fokozott terhet.

A változó és nem mindig könnyű élethelyzetekből adódó, sok esetben előítéletektől tarkított, sematikus, vagy éppen idealizált kép sűrgős tisztításra vár. S ezen az úton valóban a legjobb és leghatásosabb módszer a személyes élményszerzés segítése, támogatása.

A lehetőségek gazdagok, legyen szó általános iskolásról, gimnazistáról, vagy szakmunkás fiatalról. De kétségtelen tény, hogy általános érvényű recept erre sem létezik. Helytől, kortól, érdeklődéstől függően lehet és kell megtalálni azokat a módozatokat, amelyek a két nép kapcsolatainak hagyományait az ifjúság körében tovább gazdagítják.

Bencsik András

Kiket végeztek ki a svéd diplomata halálára hivatkozva?

A második világháború után fantasztikus kombinációk, híresztelések kaptak lábra – világlapok, a korabeli magyarországi média is könyvtárakat megtöltő mennyiségű írások tömegével árasztották el a nyilvánosságot – ezeknek a híreknek, álhíreknek egyetlen céljuk volt: fényt deríteni a svéd diplomata, a követségi titkár, Raoul Wallenberg eltűnésének körülményeire és feltételezett gyilkosainak kilétére…

Mint ismeretes, Wallenberg és a szövetséges titkoszolgálatok meg nem nevezett munkatársai emberfeletti küzdelmet vívtak a magyarországi hungarista állam és az országot megszállás alatt tartott német katonai egységek vezetőivel annak érdekében, hogy minél több zsidó honfitársunkat megmentsék az elhurcolástól, a tömeges kivégzésektől. A diplomata – közeli munkatársainak emlékiratai szerint – 1945. január 13.-án (néhány közzétett vallomás alapján, január 17-én) tűnt el, s mert a háború után a Népbíróság László Dezső tanácsa előtt tett vallomásokat 1948 óta sem hozták nyilvánosságra, immár több mint fél évszázada folyik a találgatás, hogy kik és hol végeztek vele… egyáltalán: gyilkosság áldozata lett-e Raoul Wallenberg?

A Népbíróságot – összhangban szövetséges hatalmak jaltai és a londoni megállapodásaival – 1945-ben hozták létre azzal, hogy ítéleteikkel felelősségre vonják a második világháború idején elkövetett háborús és népellenes bűnök elkövetőit, éppenúgy mint a Harmadik Birodalomban, ahol a feltétel nélküli fegyverletétel első óráitól működtek a népbíróságok, Volksgerichthof elnevezéssel. – Magyarországon a kész, hivatalosan megszövegezett rendeletet 1945. február 5-én bocsátották ki, 81/1945. M. E megjelölésel. A Budapesti Népbíróság elődje, a Néptörvényszéknek nevezett testület dr. Major Ákos (az 1990 előtti évtizedek híres színművészének, Major Tamás a fivére) vezetésével már január 30.-tól ítéleteket hozott az elfogott – népellenes bűnök elkövetésével vádolt – személyek ügyében.

1948 októberében állították bíróság elé Dési-Dregán Miklóst, akit 13 háborús bűnös társaságában azzal is vádolták, hogy ő adott parancsot a budai városrész II. kerületében tevékenykedő nyilaskeresztes osztagának, a rettegett Bakonyvölgyi-csapatnak, Wallenberg felkutatására és a helyszínen történő kivégzésére.

A népbírósági akták Dési-Dregán Miklós borbély, a nyilasház körzetvezető helyettes parancsnoka ügyében egyebek mellett az alábbiakban idézett tanúvallomást tartalmazzák:

„Amikor a nyilas banditák fogságában voltam, kihallgatás közben és rabságom idején állandóan láttam ezt az embert, akiről akkoriban azt mondták nekem, hogy „Hegyi”-nek hívják. – Azóta is Hegyi néven élt emlékezetemben. – De itt, a tárgyalás folyamán meggyőződhettem arról, hogy tévesen tájékoztattak akkoriban, mert nem Hegyinek, hanem Dési-Dregánnak hívják… Nem tévedek, mert heteken át láttam intézkedni, gyilkosságra parancsot adni. – 1945. január 13.-án kihallgatáson voltam ennek az embernek a szobájában, amikor behívatta a hírhedt Bakonyvölgyi-osztag pribékjeit és szétosztott közöttük két-két sokszorosított fényképet. Bakonyvölgyi megkérdezte tőle, ki ez az ember?…

Dési-Dregán ekkor kioktatta őket, hogy ’a fénykép a nyomorult Wallenberget ábrázolja, aki menti a zsidókat’. A másik kép Wallenberg autójának a fényképe volt. A körzetvezető helyettes parancsnok utasítást adott, hogy ha az autót meglátják, állítsák meg, és a benne űlő Wallenberget rögtön lőjék agyon. A pártszolgálatosok tudomásul vették a parancsot és szétszéledtek…”

Dr. László Dezső tanácselnök ezután tényként állapította meg a vádlott bűnösségét. Az ítélet indoklásában – melyet 1948. október 23.-án hirdettek ki – a Népbíróság, Raoul Wallenberg közeli munkatársainak tanúvallomásaira is (!) hivatkozva, hangsúlyozta ki: „nyílvánvalónak tartja, hogy Dési-Dregán kiadott parancsa alapján a nemes lelkű, hősi bátorságú emberbarát ez alkalommal a nyilas orgyilkosok áldozata lett”.

Lévai Jenő, a korszak ismert szakértője, illetve Palásti László újságíró könyvet, riportokat írtak Wallenbergről, a svéd diplomata feltételezhető gyilkosaival folytatott beszélgetéseikről, nyomozásaik egyes állomásairól – de sok-sok más kutatóhoz hasonlóan legfeljebb addig jutottak el, hogy a pesti városrész felszabadulása után Wallenberg Budára akart átmenni, tárgyalásokat kezdeményezve a nyilasok vezetőivel annak érdekében, hogy az ott bújkáló üldözöttek egy részét megmenthesse.

Raoul Wallenberg jó néhány személlyel beszélt, kérve őket: csónakon vigyék át őt a Duna másik partjára, a még mindig ostrom alatt álló budai városrészbe… Tervezett debreceni útja előtt – nem törődve az életveszéllyel – átkelt a Dunán… a bírósági irattári dossziék legalábbis ezt a verziót ismételgették, mindinkább homályosabbá téve az eltűnt személy sorsát.

A Ljubjankában vagy a Lefertovo börtönben tartották fogva? Valamelyik Moszkva melletti börtönben végeztek vele?

Vagy talán a szovjet gulagok valamelyik táborának hótemetője lett utolsó állomása Wallenbergnek?

E találgatások most már az idők végtelenségéig folytatódhatnak. A hótemetők e táborok kellékei voltak. Az elítéltek neveit nyírfakéregre írták tintaceruzával. Amikor meghaltak (éhen vagy a bántalmazások következtében) és földi maradványaikat nem lehetett a kőkeménységű földbe ásni, a holttesteket hókupacok alá temették névtelenül – a nyírfakérget pedig, melyen az elhúnyt neve szerepelt, egyszerűen eltörte a láger parancsnoka vagy valamelyik „blatnik”, ahogy a gulágokon a kápókat nevezték…

A világ mindeddig nem szerzett adatokat, leírást, minden kétséget kizárva, haláláról. Képünkön a moszkvai levéltárban lévő „APX. N – 0757” jelzetű Wallenberg-dosszié, melyen az 1947-es évszám is szerepel – tehát abban az évben még életben volt.

A Budapesti Népbíróság Dési-Dregán Miklós, Tuboly Miklós, Gaál György, Hajgató Lajos, Hellinger Antal, Gáncsos Zoltán és Dunkel Károly esetében Raoul Wallenberg meggyilkolásának tényét állapította meg társtettesi minőségben – mindegyiküket halálra ítélve. Az elítélteket, a Markó utca 27. szám alatt lévő bírósági épület udvarán végezték ki 1948. december 21-én, holttesteiket a rákoskeresztúri köztemető 298-as számmal ellátott tömegsírba temették. Dési-Dregán Miklósné halálos ítéletét 1949. március 23.-án hajtották végre.

Való igaz, a budai Németvölgyi út 5 számú házban lévő nyilas pártszolgálatosok és az SS-katonák még 1944. december 28-án a pesti városrész VII. kerületi Bethlen Gábor téren lévő zsidó kórházat támadták meg, majd december 31-én a budai Maros és Városmajor utcai zsidó kórházakat, később, 1945. január 14-én a Városmajor utcai klinikát – összesen mintegy 500 személyt meggyilkolva – de a svéd diplomatával még csak nem is találkoztak…

Wallenberg meggyilkolásának mítoszát egy Müller Károly nevű személy (könyvkiadó, könyvkereskedő) útján, közreműködésével, bíróság előtt tett tanúvallomásával terjesztették – jutalma a Kádár-rendszerben a Bartók Béla utcai (korábban a Müller család tulajdonában lévő) műszaki antikvárium boltvezetői beosztása lett.

A történelmi ködöt sűrűbbé téve, az elmúlt évek nyilvánosságra hozták Willy Rödel német diplomata nyilatkozatát, miszerint ő 1945-1947 között a Lefertovo börtönben cellatársa volt a svéd zsidómentőnek… elmondása szerint Wallenberggel jól bántak a szovjet hatóságok, hiszen fontos politikai fogolynak számított.

A hiány miért nem része az állami bűnözésnek?

Miután a Szovjetunió felbomlott és az orosz állambiztonsági szervek – elsősorban a svéd kormány kérésének eleget téve – néhány részletet közöltek a diplomata 1945. január 17-én történt magyarországi letartóztatásáról és később a moszkvai börtönök egyikébe történt szállításáról, továbbá az 1947. július 17-én („szívroham miatt”) bekövetkezett haláláról. Egyéb információkat a moszkvai politikusok azóta sem közöltek Wallenbergről. Annak ellenére sem, hogy először 1962-ben, egy nemzetközi konferencia szünetében folytatott beszélgetés alkalmával elhangzott, hogy a “svéd hírszerzőt”, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal volt munkatársát egy elmegyógyintézetben ápolják… majd később olyan hírek is megjelentek a nyugat-európai hírközlő lapokban, hogy még a hetvenes, sőt, a nyolcvanas évek elején is élt – de bizonyítékokkal senki sem tudott szolgálni sorsáról.

Bár a második világháború befejezését követő években először a Néptörvényszék, majd később a Népbíróság nagy hányadában igazságos ítéleteket mondott ki a háborús és népellenes bűnösök tekintetében – Raoul Wallenberg esetében ezek a bíróságok (talán nem is véletlenül) cinkosává lettek az országot megszállás alatt tartó Szovjet Hadseregnek és a Szovjetunió titkosszolgálatának.

Kenedi János tette fel a napjainkig is megválaszolatlan kérdéseit az Élet és Irodalom hasábjain „Egy kiállítás hiányzó képei” című cikksorozatában, többek között azt is, hogy „A hiány miért nem része az állami bűnözésnek?” – Például a néptörvényszéki, népbírósági testületek tevékenységét tettenérhető hiányossággal ismertető iskolai tananyagok tekintetében? Az általam leírtakra vonatkoztatva: miért hallgat történetírásunk arról (még 2012-ben, a svéd diplomata születésének 100. évfordulóján is!), hogy 1948-ban Magyarországon embereket végeztek ki Wallenberg megölésének vádjával?

Szemenyei-Kiss Tamás

Országos Széchényi Könyvtár

Bibliotheca Nationalis Hungariae

Kézirattár, fond 567 jelzetű gyűjtemény felhasználásával

Szerintem nem más nációhoz tartoztak, hanem a magyar polgárok egyszerűen lehúzták a redőnyt és várták, hogy elmenjen a vihar. Pontosan úgy tett a magyar elsötétítő többség mint ahogyan a racionális emberek reagáltak Berlinben 1989 október 7-én, amikor a Német Demokratikus Köztársaság politbürója próbálta megünnepeltetni a néppel az NDK negyvenedik születésnapján. Erich Honecker és elvtársai nem hallották a tribünről, hogy a tömegben egyre többen a “Gorby, ments meg minket!” refrént üvöltötték. De már 1989 október 18-án az NSZEP-hez is elérkezett az üzenet és Honecker lemondott valamennyi posztjáról.

Tóta W. Árpád, a HVG publicistája azon elmélkedett ma reggel, hogy vajon mit kezdjen a magyar nemzet a Békemenet résztvevőivel. Tóta is elismerte, hogy sokan voltak a kormánypárti tüntetésen és jelzi: “ekkora kisebbség elvárásait nem lehet semmibe venni, ugyanúgy számolni kell velük, mint a hétszázezer cigány vagy a félmillió homoszexuális érdekeivel.” Ez annyit jelenthet, hogy amikor egyszer megbukik a rendszer és megalakul a IV. Magyar Köztársaság, még azokat is befogadjuk, illetve azok sem lesznek a kirekesztés áldozatai akik a kétharmadra hivatkozva pontosan ezt a gyalázatot tették velünk, akár Magyarországon, akár itt Észak-Amerikában, vagy máshol. “A magyar nemzet mindig vendégszerető és türelmes volt. Az Orbán utáni kormánynak kiemelt feladata, hogy ennek a sajátos, vibráló kultúrájú színfoltnak megtalálja a helyét a jövő sokszínű, liberális, toleráns Magyarországában. A békés együttélésnek azonban előfeltétele, hogy a kisebbségek ne lépjenek fel hegemón igényekkel, életmódjukat ne kényszerítsék a többiekre”–irta Tóta a menetelő fideszes keménymagról, határon “innen” és határon túl.

De azt még nem tudjuk, hogy pontosan hogyan és mikor ér véget az Orbán-rendszer, bár az biztos, hogy a magyar demokratikus ellenzék nem csak azzal számol, hogy parlamenti választáson keresztül buknak meg, hanem esetleg az utcáról, illetve azzal a lehetséges szituációval is kalkukálni kell, hogy egy a Fidesz által elbukott választás után, a Békemenet keménymagja már nem lesz annyira békés és erőszakkal próbálják megakadályozni az új olajfa koalíciós kormány létrehozását. Sajnos nem egy Isaac Asimov sci-fi regényből kaptuk ezt a horrorisztikus ideát, hiszen a 2002 utáni fideszes hisztéria is erre mutat. És tegyük hozzá, hogy a 1998-2002 között regnáló “polgári” Fidesz nem egyenlő a mostani plebejus, szabadságharcos ámokfutással.

Krémer Ferenc szociológus, illetve történész, valamint a Rendőrtiszti Főiskola docense számolt az utóbbi két lehetőséggel mai elemzésében, melyet a Galamus Csoport publikált. Az írás apropója, hogy Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök és Németh Péter, a magyarországi Népszava főszerkesztője közt (civilizált) vita alakult ki arról,  hogy vajon diktatúra-e az Orbán-rendszer, vagy esetleg annál valamivel kevesebb és hogy mikor, illetve hogyan kell azt leváltani. Most Gyurcsány hozta a békésebb hangot és Németh Péter pedig a harciasabb hozzállást. Krémer Ferenc is inkább Németh Péter nézeteivel azonosul. “Jogszerűen csakis azt a diktatúrát/önkényuralmat lehet leváltani, amelyik hagyja magát, amelyik már nem akar többé diktatúra lenni – úgy, ahogyan 1989-ben történt. A kérdés az, vajon az Orbán-rendszer meg akarja-e szüntetni önmagát vagy sem? Tegyük fel, hogy nem akarja, de vajon hagyja-e magát leváltani? Ha igen, akkor van esélyünk jogszerűen létrehozni a IV. köztársaságot, ha nem, akkor vajon mit fogunk tenni?”–kérdezte Krémer és be kell ismerni,  hogy ez abszolut jogos kérdés. Erre most kéne választ találni és nem 2014 tavaszán kapkodni valamilyen stratégia után. Krémer szerint csekény esély van arra, hogy hagyja magát leváltani ez az “ellenforradalmi rendszer.”

De van aki pozitív fényben mutatja be a mindig alkalmazkodó Orbán Viktor regnálását és szerintük talán elkerülhető a tragédia. Török Gábor jobboldali politológus szerint Orbán nagy talentuma abban rejlik, hogy mindig el megy a falig, aztán éppen az utolsó utáni percben irányt és politikát vált, miközben legvadabb hívei folyamatosan tapsolnak, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

“Nem messzire tekintő stratéga, és különösen nem kérlelhetetlen doktriner, hanem sokkal inkább egy (időnként) átváltozó művész, aki elképesztő beleéléssel képes újabb és újabb politikai szerepeket alakítani. Ha nem így lenne, már régen eltűnt volna a politikai porondról, ő azonban képes volt az elmúlt két évtizedben folyamatosan a reflektorfényben maradni. Nem azért, mert minden eseményt előre látott, hanem mert kiválóan alkalmazkodott a változó igényekhez és körülményekhez. Volt radikális liberális, aztán konzervatív-liberális, majd egyre inkább kereszténydemokrata, később plebejus politikus, majd fülkeforradalmár és szabadságharcos. Meggyőző képességét bizonyítja, hogy nagyon sokan akkor is követték, amikor váltott”–írja Török Gábor blogjában.

De ha ez így van, akkor talán arról is diskurálhatnák, hogy vajon Orbán egy rendkívül tehetséges politikus, vagy talán a magyar jobboldal totálisan igénytelen? Lehet, hogy - mint oly sokszor – a válasz valahol e két véglet között található.

Éppen néhány hónapja mondta egyik barátom, hogy a maga módján milyen “rusztikus” a kis etiópai étterem, bár amikor az ember elsétál a 364 Rideau utcai épület előtt, a “lepusztult” jelző is helyénvaló lehet. Belülről is úgy tűnik, hogy akadna munkája Gordon Ramsay-nek, ha ellátogatna az étterembe és a Ramsay’s Kitchen Nightmares-ben szerepeltetné a vendéglőt. A szőnyeg rongyos, január vége felé még mindig az ablak előtt porosodott a mű karácsonyfa és a mikulás sapkában felszolgáló szakács haverjével együtt nézte az Al Jazeera hírműsorát a bárpúlt mellett lévő tévén amikor beléptem az ajtón.

Egy csütörtöki napon – délután kettőkor - én voltam a restaurant egyedüli kuncsaftja. Miután átnézem a menüt, úgy döntöttem, hogy a Horn of Africa specialitását rendelem: az Abyssinian platter-t és hozzá egy paradicsom salátát. A paradicsom saláta pontosan olyan volt mint amelyet az ember elvárna egy görög, vagy egyéb mediterán étteremtől és még evőeszközök is jöttek hozzá, ami egyébként rendkívüli helyzet, hiszen a Horn of Africa egyik jellegzetessége az, hogy kézzel eszünk egy közös tálból.

Olivabogyókkal és fetával egészen kellemes a saláta, még akkor is ha meglehetősen tradicionális és nem éppen tűnik úgy, mintha az etiópiai konyha egzotikumát kóstolnánk.  

Az Abyssinian platter azonban az etiópiai konyha egy fajta kostolójaként szolgál és már valóban egyedi. Egy óriási zománc tálon szolgálnak fel egy szürke színű, szivacsos kenyeret, melyen hat féle főzelék található.

Két féle lencsefőzelékkel találkozunk: az egyik erősen fűszeretett és csípős, a másik viszont már az érzékenyebbeknek is ajánlott. Ezen kívül három féle főt hússal jön a tál: báránnyal, csirkével és marhával, valamint egy főtt tojást is találunk a szivacsos kenyér tetején, illetve egy adag fűszerezett káposztát. Mindezt villa és kés nélkül kell “felszedni,” a kenyér segítségével.

A húsos tálon kívül van egy vegetáriánus opció is, ami az Abyssinian Platter-nél két dollárral olcsóbb (azaz nyolc dollárba kerül). A Horn of Africa a belvárosi vendéglők között biztosan az egyik legolcsóbbak közé tartozik. A főétel, a saláta, a gyömbér és az adó összesen húsz dollárba (kb. 4600 forintba) került.

Bár mindennapi étkezésre nem feltétlenül ajánlom, de egyszer mindenképpen érdemes kipróbálni a Horn of Africát. Annyit legalább tudni lehet, hogy egy helyi, családi vállalkozást támogatsz amikor ott ebédelsz.

Kapitális hiba lenne ellenzéki oldalról azt feltételezni, hogy most már csak a kormányellenes erők – vagy az utcai politizálásban tapasztalt Jobbik – tudják utcára hívni támogatóit. Ugyanakkor szintén hiba lenne kormánypárti oldalról azt feltételezni, hogy a magyar társadalom túlnyomó részét, illetve annak véleményét képviseli az utcán menetelő, a vidékről és a Felvidékről Pestre szállított fideszes keménymag.

A fideszes jobboldal politikai eszköztárához az is hozzátartozik, hogy ha a más véleményen lévőkről nem vesznek tudomást, ha azt hangoztatják róluk, hogy nem tartoznak a magyar nemzethez, ha a magyar főváros valamennyi közterületét előre lefoglaltatják a pártállami apparátuson keresztül, hogy még véletlenül se tudjon bárki demonstrálni “a Viktor” ellen, akkor tulajdonképpen nincsen ellenzék és mindenki aki számít úgy gondolja, hogy a párttal, a néppel egy az utunk.

A kanadai magyar közösségekben a magyarországi helyzethez  képest is jobban érezhetjük ezt a hozzáállást az Orbán-hívők részéről, hiszen itt sokkal koncentráltabb és kontraszelektívebb a hangadó jobboldali társaság mint az Óhazában. Magyarországon a fideszes és jobbikos keménymag mellett van még Védegylet, vannak Sólyom Lászlók és Elek Istvánok, akik távol tartják magukat a uszító kormánypártiaktól és felszólalnak az új alkotmány autokratikus elemei ellen. Magyarországon a Magyar Nemzet, a burkolatlanul antiszemita Demokrata és a Széles-féle Magyar Hírlap mellett vannak olyan orgánumok mint a Konzervatórium és a Mandiner, melyek ugyan abszolút jobboldaliak, mégis kínosnak találják a fiatal, neoliberális, illetve neokonzervatív szerzői az émelygős, önérzelmű és anachronisztikus klerikális nacionalizmust. A nézeteltérések ellenére, velük le lehet ülni egy asztalhoz, vitázhatunk a szociális igazságosságról és a polgári jogok fontosságáról, a szociális piacgazdaságról és az állam szerepéről, felhozhatjuk aggályainkat az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, beszélhetünk nyíltan keresztény, zsidó, buddhista, krisnás, agnosztikus, vagy ateista világnézetünkről és nem kell tartanunk attól, hogy habzó szájjal ordítanak és hazaárulóznak, vagy hogy ránk borítják az asztalt.

Ugyanez nem mondható el arról az Orbán-párti keménymagról, mely a párbeszéd és nyílt vita helyett két alternatívában reménykedik: 1) a másként gondolkodók nagyon kevesen vannak, a társadalom és a nemzet peremére szoríthatják őket és majdcsak elhallgatnak, vagy 2) ha végül minden kötél szakad, meg lehet őket félemlíteni, olyan polgárháborúval lehet őket megfenyegetni, melyben biztosan elvéreznek, megsemmisülnek.

Bár a Békemenet főszervezője már egyszer felhozta a második opciót, a kanadai magyar közösségek Orbán-párti vezetői még szerencsére csak az elsőnél tartanak. Amikor Göllner András, a Kanadai Magyar Demokratikus Charta alapítója és nemzetközi szóvívője arra kérte Kelemen Tibort, a Montreáli Magyar Bizottság elnökét, hogy tegye lehetővé azt, hogy a helyi kormánypártiak és az ellenzékiek egy asztalnál folytathassanak civilizált, demokratikus párbeszédet a közösség káros jobboldali átpolitizálásáról és a magyarországi helyzetről, azt a választ kapta az MMB elnökétől,  hogy ”nem szimpatizálnak” sem az ötlettel, sem a Charta valós aggályaival, sem magával a Chartával és annak támogatóival. Nem szimpatizálnak, mert esetleg kiderülne, hogy korántsem olyan homogén és ”politikailag egyívású” a kanadai magyarság, mint amilyennek Pordány László nagykövet gondolja és amilyen szintre a kormánypárti diplomácia minden lehetőseget megragadva szeretné lezülleszteni. Egy ottawai nagykövetségi fogadáson, a nagykövet felesége mondta sajnálkozva az egyik éppen távozó vendégnek, hogy milyen rettenetesen szomorú, hogy ennyire megosztott a kanadai magyarság és valamit kéne tenni ez ellen. Valamit biztosan kéne tenni – szerintünk le kéne ülni, egymás nézeteit meghallgatni és esetleg el is fogadni egymás politikáját mint legitim alternatíva, valamint kulturált hangnemben, hazaárulózás nélkül diskurálni. De nem éppen ezt a opciót támogatja a polgárháborús leszámolással riogató jobboldal, a budapesti belvárosból az ellenzéket politikai alapon kiszorító állam, az 1,8 millió forintos magyar állami támogatás után ellenünk uszító, Orbánért imádkozó kanadai magyar hagyományőrző csoport, illetve a magyar nemzetből és a tágabb magyar közösségből minket kirekeszteni, végül pedig megsemmisíteni kívánó külképviselet.

Számunkra az egyetlen gyér vigasz az a hit, hogy mindez egyszer véget ér és lesz még olyan kormánya és ottawai külképviselete Magyarországnak, mely politikailag és világnézeteileg sokszínűnek látja a magyarságot és mely nem az egyik,  vagy a másik ”oldal” elhallgatásán és kirekesztésén munkálkodik. Remélem, hogy valamilyen formában a Kanadai Magyar Hírlap is megéri ezt a napot.

A Magyar Gárda alapítója – és egyenruhájuk tervezője – kijelentette: „A menet kiállást jelent… elsősorban és határozottan Orbán Viktorért, másodszor a kormányért és Magyarországért, harmadsorban mindnyájunkért.”

Amint azt korábbi híradásainkban már jeleztük, „az emberek spontán megmozdulásaként” szervezett kormánypárti tüntetésre a vidéki városokból autóbuszokkal szállították a miniszterelnök szimpatizánsait, a szomszédos Romániából pedig 50 lej befizetésével biztosították a budapesti rendezvényre utazás lehetőségét.

*

Ahogy az már egy nappal korább ismertté vált Budapesten, a rendőrség teljes személyi állományánál, a Készenléti Rendőrségnél, a Terrorelhárítási Központ és a Köztársasági Őrezred fegyveresei, civil ruhás nyomozói és adminisztratív dolgozói számára „összetartást” (azaz folyamatos riadókészültséget) rendeltek el – azzal a magyarázattal, hogy a kormány egyfajta „2006-os jellegű” eseményektől tart. – És bár az Országos Sajtószolgálat közleményei között olvasható volt egy olyan felhívás is, amely arra szólította fel a főváros lakosságát, hogy lobogózzák fel házaikat magyar zászlókal, ablakaikba magyar jelképeket helyezzenek el – jelképezve az Európai Unió és az IMF ellen vívott „szabadságharc” melletti szimpátiájukat – a nagyváros épületein egyetlen zászlót sem fényképezhettek le a tudósítók.

**

Bár a kormányhoz közel álló sajtó korábban több százezres üntetést vizionált, a demonstráció napján a rendezők viszafogottabban már csak 80-100. 000 résztvevőre számítottak.

A jelzetthez képest – „az egész nemzet mögöttünk áll” – 16:10 órakor mintegy 50-70 ezres tömeg indult el a Hősök teréről, elképesztő rendőri készültség jelenlétében. Erdélyből és a délvidéki Vajdaságból összesen kb. 200 fő érkezett Budapestre, a külföldön működő etnikai pártok szervezésében.

A Terror Háza elnevezésű intézménynél több olyan transzparenst emeltek a magasba, amelyeken az „uniós beavatkozás” ellen tiltakoztak, néhány felírat pedig Trianont és Brüsszelt vonta párhuzamba. – Egy kisebb csoport, akik Felvidékről (a szomszédos Szlovákia területéről) érkeztek, „Köszönjük a magyar állampolgárságot!” vitt az utca két oldalán ácsorgó, nézelődőkkel összekeveredett vonulók sokadalmában.

A szélsőjobboldaliakat összefogó parlamenti párt – a Jobbik Magyarországért Mozgalom – korábban közzétett nyilatkozatában megértéssel állapította meg, hogy a „Fidesz MPSZ, pontosabban Orbán Viktor, nem teheti meg azt, amit a radikális nacionalisták megtehetnek, ezért híveiket, szövetségeseiket – Betyársereg, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmom, Új Magyar Gárda, Nemzeti Őrsereg, Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség, stb. elnevezésű organizációkat – a tüntetéstől történő távolmaradásra szólította fel”.

Bár Szíjjártó Péter, a Nemzetvezető személye körüli miniszter a demonstráció előtt úgy tájékoztatta az újságírókat, hogy a Fidesz MPSZ vezető politikusai közül senki sem vesz részt a „civil” tüntetésen, az Országház közelében, a rendőrök százaival biztosított elkerített helyen, ott voltak azok a „jobboldali” politikusok, Lezsák Sándor, Wittner Mária és Demeter Ervin, akik az utóbbi másfél évtizedben szerepet játszottak a szélsőjobboldali szervezetek körüli botrányokban is.

Orbán Viktor miniszterelnök a délelőtti órákban – nem nevezve meg a nyilatkozata címzettjét – bejelentette, hogy a költségvetési tartalék figyelembe vételével az ország működésének biztosításához sürgősen 20 milliárd euróra (kb. 600 milliárd forintra) lenne szüksége kormányának. Nyilatkozatával egyidejűleg több nyugat-európai orgánumban olyan értelmű kommentár hangzott el, hogy mivel nincs sok remény a magyar kormányfő álláspontjának megváltoztatására, ezért „a magyarországi demokratikus ellenzéket szükséges helyzetbe hozni”. (A „helyzetbe hozás” mikéntjét az EU-politikusok nem említették.)

A kormánypárti tüntetők meglehetősen fegyelmezetlen tömege röviddel 17 óra után érte el a Kossuth Lajos téren lévő Parlament épületét. A tervezettnek megfelelően beszédek megtartására nem került sor – a résztvevők, egymás szórakoztatására, hazafias dalok éneklésébe kezdtek, néhány, a „vonuló masszából” előkerült szónok rövid, de annál harsányabb beszédet intézett a téren megjelentekhez a „bankok, az IMF és az Európai Unió gyarmatosító politikája” ellen.

A baloldali szervezetek közül a Munkáspárt, az Egymillióan a Demokráciáért, a Szolidaritás Szakszervezeti Mozgalom és a 100-150 tagot számláló Zöld Baloldal rendezett tüntetést a Schmitt Pál rezidenciája, a Sándor Palota közelében, követelve az államelnök lemondását, továbbá a Magyarok Világszövetsége szervezésében a Szabadság téren – a pártrendezvénytől elkülönülten – néhány száz személy jelenlétében tartottak beszédeket „a nemzet kritikus óráit” emlegetve.

Szemenyei-Kiss Tamás

Budapest, 2012. január 21. – 18:05

“Fizikailag távol ugyan, de lélekben Veletek megyünk a Hősök terétől az Országházig, hogy megmutassuk a világnak: hazug minden külföldön megfogalmazott és terjesztett propaganda, hazug minden megfizetett, képmutató, szélhámos mesterkedés, amely Magyarország és nemzetmentő, nemzetféltő kormányának lejáratására irányul.Igyekszünk, hogy találjunk olyan nyugati fórumokat, amelyek a mi véleményeinket is elfogadják és közlik, hogy felvilágosíthassuk a nyugati közvéleményt a valóságról. Hisszük, hogy Isten Magyarországot nem gyarmatnak, nem a pénzvilág vazallusának szánta, hanem független, szabad államnak, a magyar népet pedig saját sorsát irányítani képes nemzetnek, amely a keresztény értékek megőrzésével és felmutatásával példát mutat Európának és a világnak.

“Magyarország megújulásának történelmi ideje van”, fogalmazta meg Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke. Ennek a megújulásnak a sikerét mi, kanadai, egységes nemzetben gondolkozó magyarok minden erőnkkel és eszközünkkel támogatjuk”–írta Dancs Rózsa

A fent említett ”eszközökhöz” a tavalyi év végén megszerzett 1,8 millió forintos magyar állami szubvenció is bizonyára hozzátartozik, melyet a torontói Kalejdoszkóp Hagyományőrző Klub nyert a Szülőföld-alapon keresztül. Ennek fényében azért elég nagy merészség ”megfizetett” Fidesz-ellenes külföldi lapokról beszélni.  

De ha már témánál vagyunk, mindenképpen felhívjuk a KMH olvasóinak figyelmét a Montreál-központú Kanada Világa című honlapra, mely minap publikált szerkesztői véleményt a Kalejdoszkóp felhívásáról.

“A Kanada Világa független hírforrásként teret nyújt a szolidaritást kifejező közlemény és annak aláíróinak a közlésében. Egyúttal szomorúságunkat is kifejezzük annak okán, hogy az Orbán-féle marketing kommunikáció elérte Kanadát. Az árokásás eredménye, a politikai kettéosztottság kanadai magyar és kanadai magyar között egyre csak fokozódik, ami finoman szólva is szégyenletes!”–írja a Kanada Világa, mely jegyzetet biztosan egy nagy nemzetközi bankból publikálta a lap, miközben a bankos lány a púlt mögött számolta a liberálbolsekvik gyurcsányi rablóbandától érkező pénzhalmazt.

De sajnos rossz a világgazdaság helyzete és hamarosan kiürül a kassza! Ezért azt javaslom a Kanada Világának, hogy legközelebb a Kanadai Magyar Hírlappal karöltve nyújtson be pályázatot a magyar államnak. Kérjünk úgy húsz milliót, aztán csak kapunk valamit. Mi is tudjuk őrizni a hagyományt!

A polémia a new yorki Népszavában kezdődött, amikor Bartus László főszerkesztő ”A Bajnai-jelenség” című jegyzetében szólalt fel (többek között) a magyarországi katolikus egyház pártpolitikai szerepvállalása ellen:

“Magyarország jövője attól függ, meg tud-e szabadulni attól, hogy a római katolikus egyház befolyása érvényesüljön a közéletben, hogy a katolikus egyház a jobboldali pártok segítségével ostrom alatt tudja tartani a demokráciát, a parlamentarizmust, a polgári szabadságot. Nem lehet másképp megszabadulni, soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a katolikus egyházat ki nem irtják a közhatalomból. A fejszét a fa gyökerére kell vetni, a magyar nép jövője azon múlik, hogy ki tudja-e irtani a katolicizmust a politikai életből és az államhatalomból. Orbán ellen egy radikális katolikusellenes pártot kellene alapítani, amely minden erejével pusztítja a katolicizmust a közéletből”–írta Bartus László.

Komoly fenntartásaim vannak az ilyen jellegű polémikus fogalmazással és mindenképpen leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy csak a katolikus egyház próbálja befolyásolni a magyar közéletet, miközben tudjuk, hogy egyes református vezetők bizony nem csak a közéleti rivaldafényhez kerültek közel, hanem a szélsőjobboldalhoz is. Jó példa erre a MIÉP-es ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész, aki budapesti templomában látta vendégül David Irving hírhedt (és leszerepelt) brit holokauszt-tagadót. Ráadásul az osztrák-magyar monarchia bukása után és a Horthy-rendszer első éveiben éppen a katolikus egyházat nézték elég sokan gyanakvó szemekkel, hiszen szerintük idegen erőkhöz – azaz, a római katolikus habsburgokhoz – gravitált és nem az új Magyar Királysághoz, melyben prominens szerepet játszottak református grófok, arisztokrata családok és protestáns politikusok.

De ahelyett, hogy Stumpf András értelmes választ írt volna Bartus László cikkére, vagy egyszerűen jelezte volna, hogy sértőnek, illetve helytelennek találja az AN főszerkesztő mondandóját, a Heti Válasz munkatársa egy “Zsidóellenes pártot!” felkiáltással ellátott cikkben, módosított változatban közölte le a Népszava írásának egy részét, melyben egyszerűen “zsidóval” helyettesítette a katolikus egyház fogalmat. Ezzel feltehetően Stumpf azt kívánta bizonyítani, hogy milyen elemi felháborodás tört volna ki akkor, ha Bartus a zsidókról írja azt, ami megjelent a katolikus egyházról. “Soha nem lesz nyugalom, béke és szabadság, amíg Magyarországon a zsidókat ki nem irtják a közhatalomból”–jegyezte Stumpf András a Heti Válaszban.

“A célom csupán az, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, echte náci szöveggel van dolgunk. Természetesen sem katolikusellenes, sem zsidóellenes pártra nincs semmilyen szüksége az országnak. A tavaly Kertész Ákos magyarellenes, rasszista cikkét közlő Bartus mostani szellemi csúcsteljesítményéből sugárzó náci gyűlöletre sincs. Remélem, a magát a magyar baloldal emigráns zászlóvivőjeként feltüntető Bartussal az általa szeretettek semmilyen szellemi közösséget nem vállalnak sem most, sem a jövőben”–írta Stumpf a Népszavában megjelent cikkről.  

Amikor a zsidók a hatalomból való kiírtásáról ír - még akkor is ha ezzel csupán sokkolni próbálja olvasóit - Stumpf András lehetne egy kicstt érzékenyebb Magyarország tragikus legújabbkori történelmére, melyben 600 ezer magyar zsidót mészároltak le származásuk miatt. A valóság az – és ezt Stumpf András is tudhatja -, hogy Magyarországon egyedül a zsidók ellen indítottak szisztematikus, tömeges, származási alapú, a hatalom által levezényelt gyilkos gyűlöletkampányt, melynek horrorisztikus eredményét elsősorban Auschwitz-Birkenau-ban találhatjuk. Katolikus magyarok is szenvedtek az ország legújabbkori történelmében, intézményeik felszámolásával, kirekesztéssel és megkülönböztetéssel kezdte regnálását Rákosi Mátyás és sztálinista állampártja, de származási alapon nem gyilkoltak, vagy toloncoltak ki katolikusokat.

Ezen felül Bartus László nem “a katolikusokról” mint demográfiai csoportról írja azt, hogy ki kéne irtani őket a közhatalomból, hanem maga az egyházat, mint intézményt támadja. Tehát a támadás nem katolikus vallású állampolgárok, emberek ellen szólt, hanem az AN főszerkesztője egy bejegyzett szervezet ellen emelte fel hangját. Stumpf a balliberális oldal állítólagos kettős mércéjére kívánt rámutatni, csakhogy ezt egy csúsztatással, egy hamis hasonlatra épülő cikkel próbálta ecsetelni.

Lehet, hogy Stumpf András valóban offenzívnek találta Bartus László írását, hiszen a fiatal újságíró a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen diplomázott 2004-ben, esetleg úgy érezte, hogy saját katolikus hitét, vagy identitását támadta az Amerikai Népszava. Csakhogy hívő katolikusként – amennyiben Stumpf valóban annak tartja magát – a Jézus tanításaival megegyező válasz biztosan nem az, hogy egy sokat szenvedett kisebbségre való durva hivatkozással  - e kisebbség ismételt célponkét való megjelölésével – próbáljuk sokkolni olvasóinkat. 

Egyetemi munkámon kívül egy ottawai római katolikus egyházközségnek is dolgozom, mely naponta több mint 150 rászorulónak nyújt vacsorát, napközben pedig az elszegényedett és sokszor bántalmazott nőknek biztosít menedéket. Naponta találkozunk olyanokkal akik ugyan élnek egyházközségünk által nyújtott karitatív szolgáltatásokkal, de nem mindig szalonképes mondatokkal osztják meg velünk véleményüket maga az egyházról, vagy a katolicizmusról. Erre nem az a válasz, hogy sértődötten védekezünk, hanem folytatjuk munkánkat és tevékenységünkön keresztül változtatjuk meg az egyház időnként negatív imázsát.

Stumpf András esetével kapcsolatban: joggal várhatunk többet egy olyan újságírótól, aki éppen a héten nyerte el a Junior Prima Díjat egy, a Friderikusz Sándort is magába foglaló zsüritől.

A háború megindulásakor, – amikor a villámgyőzelmek néhány napon belül bekövetkeztek, már a második napon nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael legyőzi az ellene fordult arab hadseregeket,- már jóformán az emberek 90%-nak a szimpátiája Izrael oldalán volt. Bár a hivatalos propaganda, – különösen a szovjet, – egyoldalúan az arab oldalt támogatta, de mindenki tudta, hogy az agressziót az arabok és Nasszer követte el és Izrael önvédelemből, a halálos veszedelemből igyekezett kiszabadulni. Azon kívül, eddig a zsidókról az volt elterjedve, hogy kereskedők, puhány emberek, és amikor azok most ilyen keményen és katonai fellépéssel, szinte a német katonai gépezethez hasonlóan vették át a villámháború taktikáját, csodálattal szemlélték az emberek, még azok is, akik nem egészen értették, hogy pontosan miről is van szó.

Ezt tapasztaltam például Solymáron, ahol a Svábok közismerten antiszemiták voltak. Én akkoriban, mint beosztott kistisztviselő a Solymári műanyagipari vállalatnál dolgoztam, ami akkoriban legalább ezer embert foglalkoztatott három műszakban. Ezekben a napokban szinte nem volt olyan ember az üzemben, aki ne Izrael győzelméért szurkolt volna. Például amikor benyitottam egy műhelybe, ahol éppen tízóraira összecsődült emberek ültek a padokon, az egyik sváb művezető tartott előadást a „sin bétről” azaz az Izraeli titkosszolgálatról.

„Ez a titkos szolgálat olyan jól működött és olyan jó felderítése volt, hogy a levegőben levő egyiptomi pilótákat név szerint szólították és bemondták, hogy hány gyereke van, és hogy kapatultáljon a gépből, mert a repülőteret lebombázták, és Őt meg akarják menteni. Mondhatnám Nektek fiuk, hogy a Gestapo az ipari tanuló lehetne ezekhez képest.”

Persze a háború kitörésének a másod vagy harmadnapján már többen is felkerestek és a véleményemről érdeklődtek. Tisztában voltam azzal, hogy ezek közül, bár valóban voltak olyanok is, akik csak a véleményemet akarták hallani erről a jelentős eseményről, de olyan is, aki az államvédelmisek számára vinné az információt, amit aztán a dossziémba el lehet majd helyezni. Mert persze az határozta meg mindig, hogy kit hogyan ítélnek meg, hogy milyen állást foglal el egy olyan kérdésben, amire a szovjetunió, no meg a magyar kormány is úgy reagált, hogy megszakította diplomáciai kapcsolatát Izraellel.

Bár az utóbbi években igen visszahúzódtam, különösen röviddel a szabadulásom után történt besúgás után, (amikor is egy rám állított „kolléga” miatt behívattak egy „barátságos beszélgetésre” a Fő utcába), de most úgy döntöttem, hogy ez egy olyan jellegű kérdés volt, amikor az ember az önmagára kényszerített öncenzúrát muszáj feloldania, mert az gombócként az ember torkában már fuldoklásra kényszeríti. Szóval azt mondtam magamnak, hogy a káderlapom nekem már ennél rosszabb nem lehet, és jobb, ha nyilvánosan is kijelentem álláspontomat, mert előbb-utóbb valahol úgyis elszólóm magamat.

Kifejtettem, hogy nézetem szerint Izrael igenis önvédelmi háborút folytat és Izraelnek van igaza, mert már csak akkor nyomta meg a hadigépezetet, miután már Nasszer tankjai is felvonultak a határon. Persze voltak olyanok, akik elítélték Izraelt, mint agresszort, mint például egyik ismerősöm is, aki szintén partizán volt 44-ben. Mondtam neki, ha példának okáért 44-ban négy nyilas pártszolgálatos kísér géppisztollyal ötven zsidót a Duna parton, ismert szándékkal, és esetleg van négy fasza gyerek a zsidók közül, akik azt gondolják, hogy úgyis elpusztulunk néhány perc múlva, nekiugranak a nyilasoknak, és kicsavarják a géppisztolyt a kezükből és belelövik a nyilasokat a Dunába, akkor ki az agresszor? A kisnyilasok, vagy a négy tökös zsidó srác?

Az ismerős persze azt mondta, hogy nem lehet így feltenni a kérdést, rosszul közelítem meg a dolgokat. Mondtam, én így teszem fel. Ami fasizmus volt 1944-ben, amikor az auschwitzi kemencékbe vitték a zsidókat, az 1967-ben, amikor a tengerbe akarják őket beszorítani, szintén az, és hogy most nem gyáva zsidókkal állnak szemben, hanem olyanokkal, akik az életükért harcolnak, azt csak üdvözölni lehet, hogy ilyen módón változott meg egy kis népnek az önvédelmi reflexe.

Persze igen sok józan gondolkodású is volt a partizán társak között. Az egyik, pl. akit a minisztériumi munkahelyén felkerestek azzal, hogy mint régi munkásmozgalmi ember jó példával járhatna elöl, ha Ö lenne az első felajánló, aki az „áldozatul esett arabok” számára önkéntesen felajánlana egy nagyobb összeget.

„Készséggel,” mondta. „Mi lenne, ha egy havi fizetésemet ajánlanám fel?”

„Óriási” örvendezett a felszólító.

„Viszont szeretnék egy záradékot írni hozzá, hogy mit kívánok ezért.”

„És mi lenne az?”

„Hogy ezt az összeget, én, mint régi partizán, felajánlom Egyiptomba, a Nasszer által kivégzett kommunisták özvegyei és árvái javára. „

Abban a pillanatban a gyűjtés leállt, miután igen sok helyen hasonlóak voltak a reagálások.

De életem egyik legmegrázóbb epizódja 1973-ban történt, három hónappal a Yom Kipurri háború kitörése előtt. A reggeli órákban munkahelyemre utazva felszálltam a 6-os villamosra. A villamoson egy magam korabeli, bőrkabátos, kackiás bajuszú férfi állt egy barátjával, akivel hangos beszélgetésbe kezdtek. A beszélgetésre azonnal felfigyeltem, mert sajátos témát ütöttek meg.

„Hát édes komám, tudod, a gyerek elvégezte a katonai iskolát és itt már teljesített szolgálatot a légierőnél, pilóta és egy különleges, speciális kiképzésen van, Moszkvában, két évre. Nem régen látogattam meg Őt, és rengeteg arab katona és pilóta kiképzése folyik az iskolákban és most jött el az idő, amikor a zsidó kérdést végképpen el fogják intézni. Mert meg kell neked mondanom, komám, hogy a történelem folyamán annak idején Titusz óriási hibát követett el Jeruzsálem elfoglalása és a templom lerombolása után, hogy nem az eredeti tervet hajtotta végre, a zsidók fizikai megsemmisítését, hanem a világban való szétszórását. A Hitler sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, mert nem csinált teljes tabula rázát, és meg kell mondani, hogy én voltam kint ebben az időben a fronton, és a Wermacht sem úgy teljesítette a feladatát, ahogy kellett volna. Az egyedüli igazi katonák ebben a háborúban az SS-ek voltak.”

Ez a beszélgetés rendkívüli hangerővel zajlott le, és én azt láttam, hogy az egész villamos dermedt csendben hallgatja, senki sem mer egy szót sem szólni. Énrajtam átvillant az, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a párt vagy a magyar kormány hivatalos Izrael elleni politikája, hanem kifejezetten büntetőjogilag is üldözendő antiszemita uszításnak vagyok tanúja.

Felvillant előttem a kép, amikor 1944 nyarán utaztam a miskolci villamoson, a német megszállás alatt, amikor a németek fiatal magyar suhancokat toboroztak az SS kötelékébe. Miskolcon is láttam már ilyen fiatalokat, akiknek a civil ruháján már ott volt a piros alapon a két villámszerű S-betű, a német SS-ek jelzése, akik italos állapotban randalíroztak, és zsidóztak, és belekötöttek emberekbe. Ezen a napon találkoztam egy ilyen fiúval a villamoson, és amikor elkezdett hőbörögni, hogy „Zsidóvérben fogok fürdeni”, az egyik megállóban dühömben megfogtam és a villamosról lerúgtam. Tettem ezt akkor, amikor az életem veszélyben forgott, mert illegalitásban voltam, de megtehettem, mert a zsebemben fegyver volt. 1944-ben meg mertem engedni magamnak azt a luxust, hogy egy fasisztát, egy szélsőséges antiszemitát lerúgjak a villamosról. Most viszont azt éreztem, hogy a szocializmusban, ahol büntetőjogilag elitélendő és erre vonatkozó törvények is vannak, én, Kopácsi Sándor nem tehetem azt, hogy beleszóljak, mert én, Kopácsi Sándor, ha bevisznek, mint ellenforradalmárt, én húzom a rövidebbet. Mert én lettem az az állampolgár, aki bármit csinál, abból csak kára lesz.

Fizikai rosszullét környékezett, amikor leszálltam a villamosról, és miután hazamentem, szinte zokogva meséltem el az esetet a feleségemnek. És ekkor mondtam azt a felségemnek, hogy ebből az országból el kell mennünk. Érdekes módón nem akkor telt be a pohár, amikor engem bántottak, vagy mellőztek, nem adták meg azt, ami nekem jár. Gondoltam, hogy ezzel még valahogy el lehet vegetálni, de ez az incidens rávilágított arra, hogy én itt egy ötöd rendű állampolgár sem vagyok, akit meg lehet verni akármikor, mindenképpen őneki van vége, és ö húzza a rövidebbet.

Ez volt az, amire azt mondtam a feleségemnek, hogy talán ez a magyar sors, talán szörnyű, de így igaz, a Himnusz szavaival: „Szertenézett, és nem lelé honját a hazában.”