Ülök egy vietnámi étteremben unokahúgommal. Szürcsöljük a világ egyik legfinomabb levesét. Nyugtatja a lelket, kigyógyít minden bajból. Elnézem az egyre hosszabb haját, figyelem, hogy milyen élvezettel küzd meg a tésztával. Együtt vagyunk.

2.

Azt hiszem, a világ egyik legcsodálatosabb részei a repterek érkezési oldalai. Várom kaliforniai lelkész kollégáimat. Londonban szálltak át, a végén érkeznek meg. Elnézem a többi embert, akikkel várakozom. Nagyrészük nyilvánvalóan vidéki középosztálybeli szülő, akik várják haza gyerekeiket. A ruhájukról látom, hogy otthon nem tudták eldönteni, hogy egy reptérre kiöltözzenek-e vagy sem. A férfiak szinte mindegyike elhízott, a nők tartják magukat. Toporognak. Már nincs miről beszélni. A nőkön jobban látom, hogy izgulnak. Megjött-e a lányuk csomagja, minden rendben van-e velük, mit változtatott rajtuk London vagy az a nagyváros, kisváros, ahova kiköltöztek. Aztán kinyílik a kapu és szép sorjában megérkeznek kortársaim. Egyedül, egy másik ember kezét szorongatva vagy kisgyerekkel a karjukon. Szinte odarohannak egymáshoz. Ölelkeznek. Újra együtt. “Jaj, Istenem, de hiányoztál nekem!”- mondja egy anya, miközben lányát magához szorítja. És sír.

Pentecost

3.

Eszembe jut nekem is, ahogy ugyanígy, ugyanitt várt anyám, apám, nagymamám, öcsém négy évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy meddig álltunk ott az érkezési oldalon. Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy anyám és nagymamám magához szorított. Én is sírtam. Hazaérkeztem. Néha el kell menni, hogy hazatérhessen az ember.

4.

Kaliforniai lelkész kollégáim közül az egyiket nem ismerem. Ötvenes nő. A vacsora alatt kiderül, hogy miért tölt itt egy pár napot, mielőtt tovább utazna. Szeretné felkutatni a családját. Elviszem a falujába, amiért nagyon hálás. Megérintődve állunk egy síremlék volt. A nagyapjáé volt, akiről semmit sem tudott, csak hogy hol van eltemetve. Szégyellték, azt mondták a nagyapjáról, hogy részeges volt, sosem találkozhatott vele. Tegnap mégis találkoztak – lélekben. Nagyapához is joga van az embernek. Mindenkinek. Akármilyen is.

5.

Állok a tököli börtön kapujában. Körülöttem a többi látogató. Várunk. Süvít a szél, enyhén havazik. Az ócska pokrócokba csavart újszülöttek az elején még türelmesen alszanak, de aztán elkezdenek sírni. Mindenki egyre idegesebb, pedig még nincs is itt a hivatalos idő, hogy kinyissák az ajtókat. Egy férfi sincs rajtam kívül. Csak anyák és lányok. Az apák valahogy nincsenek sehol. Aztán egy idő után megkezdődik a zúgolódás. Szidják a börtönt, az őröket, a rendszert. Mindenki ellenség számukra. Az egyik fiatal anyuka megkér, hogy fogjam meg a gyerekét, míg ő megigazítja a ruháját és felveszi a kesztyűjét. Az ócska pokróc redői mögül hamarosan egy pár hónapos kis fej néz rám azokkal a nagy szemekkel. Elmosolyodom. “Zsoltika, az apja után.”- mondja a lány magyarázatul. Bemegyünk.

6.

A tököli börtön a város szélén lett megépítve. Se tömegközlekedés, se járda. Az út is olyan rossz és göröngyös, mintha 200 évet repültünk volna vissza az időben. A látogatás végére már elég erős szél fúj, esik a hó. Kezeim lefagytak, a kesztyű szokás szerint az autó ülését melegíti a kezem helyett. Összehúzom magam, elporoszkálok az autómig. Beülök és behunyom a szemem. Talán imádkozom is. Próbálom valahogy feldolgozni, hogy a srác, akihez jöttem nincs jól. Teljesen depressziós. Szorong. És ahogy tud, alszik. “Köszönöm, hogy jöttél. Ilyenkor három napig ebből élek. Elemezgetem, hogy mit mondtál. És olyan jó, hogy jöttél.”- visszhangoznak bennem a mondatai. És azt sem tudom, hogy miért ítélték több, mint három évre. Nem is fontos.

7.

Az autó lassan indul, az őrök kocsiját leszámítva már csak én vagyok a parkolóban. Ahogy érzékelem, iszonyú csend száll le a tájra. Elindulok. Az út mellett látom a pokrócos anyukát. Gyalog menetel anyjával a hóviharban. Előttük egy nő megy, iskolás kisfiával. Megállok, beszállnak. Megkérdezem őket, hogy bekapcsolhatom-e a fűtést a kocsiban. “Higgye el, én most annyira boldog vagyok, hogy felvett, hogy repülni tudnék, el sem hiszem, hogy ilyesmi történt velem…”- mondja az idősebb nő. Nem tudom, hogy a fogva tartott fia miatt sír, vagy az örömtől.

8.

Rátalálok Fodor Ákos versére.

“Nincs

Semmi

Baj”

(Fodor Ákos: Három negatív szó)

Talán ez a pünkösd örömhíre ma. Hogy bár sok a negatívum bennünk és körülöttünk, talán ezekből a negatívumokból a végén valahogy mégis csak valami pozitív, valami gyógyító keveredik ki mindannyiunk számára.

Hogy egyszer tényleg kimondjuk, hogy nem üres ígérgetésekre és közhelyekre van szükségünk, hanem igazi vigasztalásra, a Vigasztaló lelkületére. Aki nem az észt osztja és eljátssza a Mindentudót, hanem, aki igazán veled van. Együtt érez veled. Kapcsolatba lép a sebzettségeddel, feltárja a sajátját és veled tud emelkedni.

Hogy egyszer tényleg kimondod, hogy elég volt, erőt kérsz és megváltoztatod a viszonyadat önmagadhoz, a Másik emberhez, a teremtett világhoz, Istenhez. Az Élethez. Kipróbálod magad új szerepekben és nem akarod újra és újra elkövetni ugyanazokat a hibákat.

Rájössz arra, hogy más vagy, mint aminek hitted magad vagy amit rád aggattak és kilépsz az ismeretlenbe. Átléped a határaidat. Kapcsolatba kerülsz újra az álmaiddal. Mindavval, amit létrehoztál már és szeretnél még létrehozni. Mindavval, ami erőt ad. Ami lázba hoz. Ami éltet. És elindulsz. Végre.

Szücs Balázs, református lelkész

Hiába mondja neki Anikó asszony, hogy le kéne már feküdni, nem hallgat rá, pedig a Professzor Úr megmondta ezerszer, hogy az ő állapotában ez mennyire veszélyes.

Nem az a legnagyobb veszély, hogy majd megint a nyelvét kezdi lengetni különféle rendezvényeken, világ csúfjára, bekövetkezhet ennél súlyosabb helyzet is, például leharapja a bögre fülét, mert hirtelen az a meggyőződés keríti hatalmába, hogy az a legjobb az egész reggeliben, oszt megakad a torkán.

Miután a szobában ott heverészik fehér botja mellett fekete szemüvegben a hideg kandalló előtt a fideszes potentátok számára ingyenesen és ingyenes élelemellátmánnyal kiutalt vak komondor, Anikó asszony nem mer ellenkezni, és miután a traktora karbantartásán már túl van, inkább szellemi tevékenység felé fordul, folytatva a családi vagyon működésének ellenőrzését.

Hogyaszongya, a kikötőből és a hotelokból befolyik a megfelelő összeg, – szólni is kell Viktornak, hogy gyorsítani kellene Horvátország csatlakozását az Unióhoz, szezon után ki kell cserélni a hajók egy részét, fel kell gyorsítani a füredi kikötő családhoz való rendezésének ügyét, azt majd a Lajos.

Fascio

A Lőrinc rendben van, rá majd szeptembertájt kell odafigyelni, képes és belepisál a dinnyébe, de addig hadd dolgozzon, ez a stadionépítés eléggé macerás ügy.

Leáldoztak már azok az idők, mikor a Fater földhözverhette a kíváncsiskodó fotós gépét, habár minap a hülye szocit jól megkergették az embereink, kell is adni nekik egy-két trafikot…

Okos fejecskéje gondterhelten hajol a könyvekre, – van gondom, nem mondom, mormolja magában, – de aztán elégedetten hátradől – a Család precízen üzemel, alig néhány homokszem kerül csak a gépezetbe, ami ebben a mára már sivataghoz hasonló országban azért nem semmi…

Közben a Vezér vadul keresgél a körülötte feltornyozott könyvekben, Sto gyelaty, Sztálin összes, Mein Kampf, Mussolini élete képekben, Szálasi élete képekben – az utolsó oldalakat Anikó asszony – kímélve férjét a megrázkódtatásoktól – zsilettpengével kivágta, meg a Nemzetvezetőtől a Cél és követelések című alapvetés, ez tetszett neki, mindig kedvelte új fogalmak alkotását, a „talajgyökér rögvalóság” meg egyenesen lenyűgözte.

El is döntötte magában, neki is építenie kell egy gyepüszállást, olyat, mint a Farkasverem, talán a Kossuth tér alá lehetne telepíteni, majd megkérdezi a lehetőségekről Wachsler Tomit, ha van jó ötlete, majd kap két trafikot.

A gyepüszállás neve lehetne esetleg ürgelyuk, az ürge okos állat, szorgalmas gyűjtögető és pörköltnek se rossz…

A gyepüszállást el lehetne látni emelővel, mint a Nemzeti színpadát, és akkor a föld alól, lágy zenére emelkedhetne ki a tribün, melyről szózatot intézhetne a felizgult, öregecskedő budai úrhölgyekhez, akik aztán hazatértük után szemrehányásokkal halmozhatnák el férjeiket a forradalmi lendület elmaradása okán…

De aztán félretette Szálasit, és visszatért régi kedvencéhez, Mussolinihez, aki fénykorában majdnem olyan népszerű volt, mint ő, pedig nem is tudott cimbalmozni.

Igaz, ő sem tud, de ha nagyon akarna, akkor tudna, nem is szólva arról, hogy lehet, hogy tud is, csak még nem próbálta.

Elkezdte kipipálni, hogy mi az, ami átvehető a fasizmus kelléktárából a fülkeforradalmi eszközök közé.

Hogyaszongya:

Totális állam – alakul.

Katolikus egyház helyzetének megerősítése – alakul – Viktor a Hit Védelmezője, ugye, – lehet, hogy kellene is beszélnem Németh Sándorral, változtassa meg ősi egyháza nevét – egy az ország, egy a zászló, egy a hit és egy a vezér, majd legfeljebb adok neki néhány trafikot.

Bosszantó, hogy ez a ravasz Horn elcsaklizta előle a helyiérdekű lateráni egyezmény megkötésének lehetőségét, meggondolatlanul odalökve a pápának a főkegyúri jogosítványokat, a püspökök kinevezésének jogát, de majd visszaveszem – gondolta, szólok is a Zsoltnak, hogy nyújtson be törvényjavaslatot, majd adok neki két-három trafikot.

Osztályharc kilőve, hol van itt osztály még egyáltalán?

Milyen osztály, műkörmös osztály?

Jut eszembe, azért a TEK parancsnokának is adni kell négy-öt trafikot…

Itt összesen két osztály van, mint ezt a Janó tisztességesen megalapvetette, van, akinek van, meg van, akinek nincs és az annyit is ér!

Kinek vagyon, annak nagyon, mondja az ősi dakota közmondás is, és ez egy nagy igazság.

Még, hogy osztályharc?

Vicces, mint a szakszervezetek mozgolódása.

Ezek a pancserek nem törődtek bele, hogy elég nekem a Gaskó – neki már adtam trafikot? – majd megkérdezem Anikót, ők meg kussoljanak csendben.

Idáig is pitiáner megalkuvók voltak, hagyták magukat kiszorítani a munkahelyekről, ezután sem róluk mintázzák a sztrájktanyán az asztalt verő munkás figuráját.

Arról nem szólva, hogy milyen szerencse, hogy még mielőtt ezek szervezkedni kezdtek volna, belelapoztam Mussolini képeskönyvébe, és kiolvastam a „Korporációk” című fejezetet!

Bár van elég gond a kamarákkal is – nem mindegyiket vezeti olyan széleslátókörű munkáspolitikus, mint az Iparkamarát vezető Parragh – kell is adnom neki öt-hat trafikot – de ezek még mindig jobbak, mint ezek a kiszámíthatatlan, komcsiktól ránkmaradt, idióta elvekkel fertőzött szakszervezeti korifeusok.

Mire ezek felébrednek, már hipp-hopp, készen is lesz a Pedagóguskamara, ott aztán ellehetnek békésen, egy akolba zárva ezek a nyughatatlan pedagógusok, majd ott is kap valaki egy-két trafikot, oszt csönd lesz hosszútávon.

Na, mi maradt még ki?

Aszongya, az élet folyamatos harc és menetelés, – ez rendben van, a pacifizmus hülyeség – ez is rendben van, a hármas jelszó – hinni – mondjuk a fülkeforradalmi eszmében, – engedelmeskedni -mondjuk nekem, és küzdeni mindenki ellen, aki nem én vagyok – ez is alakul.

Természetesen van még itt feladat bőven.

Például még vannak, akik helytelenül gondolkodnak az állam és az egyén viszonyáról.

Beníto szerint az egyén teljes értelemben csak annyiban létezik, amennyiben az államban van – hát ez nálunk is így van!

Rákosi szerint – pedig ő sem volt egy buta gyerek – aki nincs velünk, az ellenünk van, Kádár szerint, aki nincs ellenünk, az velünk van, szerintem meg aki nincs velünk, az nincs!

Na, megyek aludni, mondta, és letette a pálinkáspoharat, és Anikó felé fordult: Nem buta ez a Benito, majd adok neki is egy-két trafikot – mondta.

Anikó ránézett a vak komondorra, az visszanézett rá és ráhagyta…

 Fényes István

Futballista a zongorán…

Sok megbecsült fotográfia is összegyűlt, de inkább az emlékképek:

Albert Császár fürdik a Népstadion öltözőjében – kopott kád fölé hajló zuhanyrózsa, vasszék, szódavizes üveg, szocialista realizmus –, egy PMSC elleni győztes meccs után (Szőke István bombája préselődött át Rapp Imre lábai között, kötény, 1:0 ide).

Ugyanaz az öltöző, Nyilasi Tibor csapkod mérgesen a történelmi (Esti számára történelmibb, mint a 8:3) összecsapás szünetében, egy ellene megítélt tizenegyes („A 43. percben Nyilasi buktatta a baloldalon már jóval a büntetőterületen belül járó Fazekast. Kuti azonnal a 11-es pontra mutatott.”) miatt bosszankodva. [Esti unokabátyja, mint edző – „… a Vépi fogja a Répát, mert a Répa fél a Vépitől…”]

Esti családi legendáriumának gyakran felidézett momentuma, ahogy Albert és Nyilasi labdarúgók, a hangjukban érzékelhető tisztelettel, szinte egyszerre köszöntötték a csapat hagyományos szilveszteri koccintásakor Esti apját: „De jó, hogy látom, Józsi bá’!” [Esti, mint szemtanú.]

A szép emlények között kitűntetett helyet foglal el a félfenéknyi betonszegély, az Üllői úti pálya lelátóján, közvetlenül Knézy Jenő kommentátorállása (jó szó) előtt; Komár  Laci VIP-páholya, ahova nem szólt jegy, és ahonnan szinte minden hazai meccset együtt nézett az énekes, Zoli a fodrász és Esti.

Arra viszont Esti Kornél kevésbé lehet büszke, ahogy Simon Tibi ráüvöltött egy kapott gól után, a keresztúri iskola tornatermében, baráti focizgatás közben: „Legalább állj be a kapuba, bazmeg, ha már képtelen vagy egy egyeneset rúgni a labdába!” [Hiába, Esti nézni, nem játszani szerette a focit.]

A figyelmes – és a magyar labdarúgás történetében némileg jártas – olvasónak, mire idáig jutott, már feltűnhetett, hogy Esti labdarúgással kapcsolatos emlékei ugyanahhoz a csapathoz, a Ferencvárosi Torna Klubhoz kötődnek. Az előzmények után bátran kijelenthetjük: Esti vérbeli fradista volt [azzá vált édesapja nyomán]. Fradi-szurkolónak lenni életérzés, világnézet, vallás, identitás, értékrend – Erkölcs, Erő, Egyetértés!

De Esti képtelen volt lépést tartani a törzsfejlődéssel, lemaradt, gyengének mutatkozott, nem ismerte fel a Fradi-drukkerek közösségének társadalomformáló, történelmi szerepét.

Nem ostromolta felhevült hazafisággal a tévészékház büféjét [midőn a Forradalom Hajnalán, a B-közép feltámadott tengerén hajózó Auróra az üdítőitalos automatákat lőtte], nem hörögte-üvöltötte a Himnuszt, lángoló hazafisággal, a mérkőzések elején, nagyonnagymagyarországos (és lilagecik feliratú) lobogókat lengetve,

nem huhogott, gágogott, megyagőzösözött,

nem tüntetett utálkozva az idegenszívű klubtulajdonos ellen,

sőt, képtelen volt átszellemülten óbégatni: Gyurcsány, takarodj!

Talán, ha járt volna még focimeccsre, de Esti akkoriban már a stadionok környékére sem merészkedett; érezte, a Fradi-szurkolók többségi társadalmában már nincs helye. Filogenetikai bomlástermékké vált.

Még kétségbeesetten próbált együtt menetelni a Kemény Zöld Maggal (vagy Zöld Kemény Mag?), de minduntalan lépést tévesztett:

nem érzett euforikus boldogságot a stadionépítés hírére,

nem bőszítette fel a libezsibuzokomcsik egyetemfoglalása,

rémülten konstatálta, hogy nem érzi morális kötelességének a Fidesz-székházak védelmét (igaz, egyetlen embert sem ölt még, tehát ilyen erkölcsi magasságokba nem is merészkedhetett volna),

és képtelen kellő elkötelezettséggel támogatni a reformra szoruló felsőoktatás strukturális átalakítását célzó szurkolói törekvéseket.

Se erkölcs, se erő, se egyetértés!

Nem dobbant-dobban együtt a szíve Kubatov Gáborral, Kocsis Mátéval, sőt, az ősfradista (?) Tarlós Istvánnal sem…

Lényeg a lényeg [ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and Wessonját, és lelőtte az illetőt, mint egy kutyát. Olykor még meg is erőszakolta őket, de ezt ő maga is túlzásnak tartotta…]: Esti nem gondolhat magára fradistaként többé.

[Fogalma sincs, mitévő lenne, ha Kubatov Gábor azt üzenné…]

Éry Balázs

Többségük megszavazott zsinórban olyan törvényeket, amit ésszel fel sem fogtak! Pillanatnyi előnyökért eladták magukat a tisztesség látszatára sem adva. Egy gombnyomással elvették az egész nemzet jogát, amit még a háború után is, a szinte teljesen megsemmisített állapotban ez az ország megőrzött és tovább fejlesztett! Segítségükkel torz, hűbéri struktúrát felépítő, bebetonozó hatalmat és védelmet adtak 1 azaz egy emberen keresztül maguknak a magyar nemzet minden állampolgárát kisemmizve, jövőjükből kiforgatva. Miért nem halljuk ezt minden közszolgálati riporter kérdésében? Miért nem harsogja ezt minden ellenzéki? A közszolgálat mindent elhallgat! Miért nem készítik fel az embereket erre? Ebből az is sejthető, hogy a most fizetett járadék is bármikor ötletszerűen elvehető, csökkenthető! Miért engedik, hogy valaki kegyelemére szoruljon a nép, jogos járandósága helyett? Köztörvényes bűnöző véleményem szerint az, aki elhallgatja, és nem tudatosítja az emberekkel: holnap a nyugdíjad töredékét kaphatod, mert a törvény ezt megengedi! Miért lehet adó a célzottan fizetett, valami fenntartására szedett pénz, ha nem arra fordítják? Mi ez, ha nem fosztogatás???

Feudalizmus

Kérem, hallgassák meg ezt a beszélgetést. Az utolsó 10 perc miatt hozom elő megint a témát, amit annyira agyonhallgatnak. Ennyire világosan sehol senki nem beszélt a következményekről, amit nem árt mindenkinek tudni és minél szélesebb körben tudatosítani, mert az emberek többsége fel sem fogja, minek is tapsol még most is a következő választásig…

Kimerik ejteni a szájukon azt a szót: KERESZTÉNY? Az emberek közé mernek menni? Európa közepén megteremtve a kínai modellt, ahol senkinek nem jár semmi, akkor sem, ha fizet érte! Bocsánat, rosszul mondtam: jár! Egy szűk rétegnek (mert a maguk járandóságát törvénybe iktatták!) a luxus minden formája, testőr és szolgálati palota és a kiemelt orvosi ellátás mellett még milliós reprezentálási költséget is vesznek el adónkból maguknak. Kit képviseltek ezek az emberek? A választóikat? Erre valóban kaptak felhatalmazást? Mikor, hol közölték ezt nyíltan választóikkal? A “hölgyek, urak” elvették a 15 éves megtakarításokat, és ők aztán valóban eltüntették azt, a beígért egyéni számla meg sehol! Sőt alapizéjükbe foglalták, hogy neked kell gondoskodnod hozzátartozódról, miközben minden filléredtől megszabadítanak az adóik tömegével, de semmit nem építenek, adnak érte – hacsak a stadionokat annak nem tekintjük… Tiszta feudalizmus!

Mennyire igaz, ami a riportban elhangzik, bizonyítja azt a gyógyszerkassza leültetése, a gyógyászati segédeszközök (mankó, járókeret, felnőtt pelenka, cukorbetegek autonóm eszközei, stb) nagymértékű felhasználói csökkentésének előírása, szigorítása napjainkban.

Komolyan hiszik, hogy élhetnek ebben az országban nyugodtan az alkotmányra tett esküt félredobva, pártállamot felépítve?

Komolyan hiszik, hogy hosszútávon élvezhetik az így megszerzett vagyonukat, és továbbra is szükség lesz szolgálatukra a megszavazott törvények után?

Hol hagyták az eszüket? Köpködnek a tanácsköztársaságra, de a gyerekágyi segélyt, a mezőgazdaságban dolgozók és kisvállalkozásban dolgozók ellátását, amit megteremtett, most is alkalmazzák – valameddig!

Miért nem nézték meg, mi kerül eléjük, mire adják voksukat?

Ezen is elgondolkodhatnak a nép korántsem tisztelt képviselői (már, aki képes a gondolkodásra): létezik végül a politikának egy olyan dimenziója, amit kevés közszereplő képes birtokba venni, ám amin keresztül valamiféle intézmények fölötti kapcsolat alakulhat ki egy politikus és a közvélemény között. Ez azonban már hovatovább a mágia birodalma, ahol például az olyan prózai ellentmondások sem idézhetnek elő zavart, mint ami mondjuk, az új alaptörvény XII. cikkében mutatkozik, amely úgy szüntette meg ez év elején a munkához való jogot, hogy közben deklarálta mindenki számára a munkavégzés kötelességét. Az ilyen apróságra a 2/3 nem ad.

MINDÖSSZE 10-15 ember fogta fel, értette meg, amikor megszavazta az új alapizét, hogy KIVETTÉK belőle a Társadalombiztosítás JOGÁT!

2007. MÁRCIUS. Mikola István sajtótájékoztatóján éles kirohanást intéz a Gyurcsány-kormány egészségügyi reformjavaslat-csomagja ellen. Mint mondta: „a Fidesz álláspontja szerint a társadalombiztosítás egy közösségi monopólium, a 10 millió állampolgár és az állam közötti nagy társadalmi szerződés, amelyet a hatalomnak nincs joga egyoldalúan felmondani, de ha mégis megtenné, a Fidesz – amikor fordul a politika – azonnal helyreállítaná azt”.

Ezzel szemben az Orbán-kormány az első intézkedései között gyakorlatilag megszüntette a társadalombiztosítást. Az új alapizében már szó sincs társadalombiztosításról, a 2012-es évi költségvetési törvény pedig Rogán Antal fideszes képviselő javaslatára meg is szüntette a biztosításalapú egészségügyet. A munkaadói kötelezettségként befizetett 27 százalékos társadalombiztosítási járulékot átkeresztelték szociális hozzájárulássá, vagyis adóra változott. Ezzel már nem kötelező a nyugdíjakra és az egészségügyi ellátásokra költeni ezt a bevételt. S bár Orbán Viktor még 2011-ben is azt ígérte, saját lábra állítja az egészségügyi és nyugdíj-biztosítási alapot, azaz megszűnik az adóktól való függésük, a Rogán-féle javaslat után a jövőben még inkább a döntéshozók jóindulatán múlik, mennyit adnak az „állami” bevételekből nyugdíjra, illetve egészségügyre. Hiába, Orbán soha nem volt olyan szegény, hogy ígérni ne tudott volna.

Ez azt jelenti, hogy az egészségügyi ellátáshoz sincs alkotmányos jogod. Európában nincs még egy ilyen ország, ahol ezt meg merte volna tenni a törvényalkotó!

Ezért van az, hogy életmentő és egyéb vizsgálatokra IS hónapos előjegyzések vannak. Sinkó Eszter, a Szakmai Kollégium Menedzsment és Egészség-gazdaságtan Tagozat és Tanács elnöke szerint a társadalombiztosítás önállóságának felszámolásával bármikor szűkítheti a kormány a szolgáltatási csomagot. Ez spontán módon már meg is kezdődött: bizonyos bonyolult beavatkozásokat a kórházak egész egyszerűen már el sem végeznek. Például a nagyon alulfinanszírozott gerincsebészeti műtétekre egyre kevesebb helyen vállalkoznak. A Fidesz-kormány az elmúlt két év alatt maga is csak elvett az egészségügyre fordítható forrásokból. Csak a Széll Kálmán Terv egyes, illetve kettes változatával további 190 milliárd forinttal apasztotta a gyógyszertámogatást. Az elvonás szakértők szerint bedöntheti a gyógyszerellátást. Mind gyakoribb a hiány, és előfordul az is, hogy daganatos betegek terápiáját kell félbeszakítani, mert nem tudják beszerezni a gyógyszerüket.

A lényege az, hogy az új alapizében kivették az alkotmányos jogok közül a társadalombiztosítást, ami azt jelenti, hogy adó formájában fizetünk nyugdíjadót és egészségügyi adót. Ezért cserében NEM JÁR semmi, sem nyugdíj, sem ingyenes egészségügyi ellátás, a kormány biztosít valamennyit, amennyit éppen kedve tart és simán megvonhatja bármikor a baleseti ellátási jogosultságot és hozzányúlhat az eddigi nyugdíjakhoz is! Nincs alkotmányos garancia semmire, nincs jogorvoslatért kihez fordulni, mert törvénysértést nem követ el a kormány. Hiszen az alapizében ilyen jogod nincs. Ergo a teljes kiszolgáltatottság állapotában teljesen védtelenek az állampolgárok, különösen a gyermekek, a foglalkoztatottak, munkavállalók és a nyugdíjasok. A nem oligarchák, népképviselők, pártnacsalnyikok természetesen nem. Mégis, kik vannak többen?

A cselédtörvény így nyer tökéletes értelmet, ahol az alkalmazásnál még bejelentési kötelezettség sincs és fizetni sem kell az alkalmazott után: rendezze önmaga, ha akarja és tudja a “zsebpénzből”!

Jöjjön egy kis történelem (okulásként), a hazánkban kialakult társadalombiztosítási rendszerről:

Alapelv: a társadalombiztosítás az állam által működtetett szociális ellátórendszer része, amelyben a rendszer hatálya alá vont tagokat mindaddig, míg képesek önmagukról saját munkájukkal gondoskodni, tartalékképzésre kötelezik. Ennek fejében betegség, munkaképtelenség idején, eltartó elvesztése esetén, valamint más kockázatok fennállásának esetén, jogosultak lesznek a rendszer által biztosított ellátásokat igénybe venni.

A társadalombiztosítás a társadalom tagjainak közös kockázatvállalása alapján működő rendszer, melynek fenntartásához minden foglalkoztatónak és jogosultnak bizonyos befizetésekkel, járulékokkal – nyugdíj- illetve egészségbiztosítási járulék valamint a foglalkoztatót és a biztosítottat terhelő járulékok csoportjával – kell hozzájárulnia.

A munkahelyekhez kapcsolódó szociális ellátások a különösen veszélyes bányászatban alakultak ki először. A bányamunkások az egyház javaslatára bányatársládákat alakítottak ki. Legkorábbi adatunk ilyen bányatársládáról 1224-ből való. A bányatársládák elterjedése azonban csak a15. század végén, a 16.század elején valósult meg. A társláda a munkaadó és a munkások önkéntes elhatározásából létesült. A bányászlegénység kezelte, önkormányzati alapon. Pénzügyi alapjai a munkásoktól levont járulékokból és a munkaadó hozzájárulásaiból gyűltek össze. A következő ellátásokat biztosították:

- betegség esetén pénz, orvosi és gyógyszer segély;

- munkaképtelenség esetén nyugbér vagy végkielégítés;

- temetkezési segély, özvegyek és árvák ellátásai.

1778-ban II. József elrendelte, hogy a kincstári bányákban is szervezzék meg a bányatársládákat. 1854-ben az osztrák bányatörvény nyomán, amely Magyarországon is hatályos volt, elrendelte, hogy minden bányabirtokos köteles társpénztárat létrehozni.

Az 1840-es évektől sorra jelentek meg az olyan törvények, amelyek kötelezték a munkáltatókat a beteg vagy balesetet szenvedett munkások támogatására. Az ipari munkások önkéntes szervezkedésekkel munkásegyleteket alakítottak, azzal a céllal, hogy betegeket gondozzanak. A legjelentősebb ezek közül az 1870-ben megalakult Általános Munkásbetegsegélyező és Rokkantpénztár. A pénztár tagjai 12 és 60 év közötti tagokat fogadott be, célja pedig a beteggondozás és a rászorultak segélyezése volt.

1884-ben megjelent az ipartörvényről szóló törvénycikk, mely rögzítette: az ipartestület feladata a segélypénztárak kialakítása. A törvény hatálybalépése után, nagyobb gyárakban számos vállalati pénztár alakult. A kötelező biztosítás 1891-es bevezetése előtt, a különféle önkéntes vállalati betegsegélyező pénztáraknál a biztosítottak létszáma az összes munkás mintegy 40%-át tette ki.

A munkásbiztosítás fejlődésében nagy fordulatnak számít az 1891. évi 14. törvénycikk elfogadása. Ez volt az első olyan jogszabály, amely a kötelező biztosítás elve alapján rendelte el az érintettek ellátásának megszervezését. A törvény a védett személyek két csoportját határozta meg: a kötelező védelem alá esőket és az önkénteseket.

Kötelező védelem alá esők: az ipartörvény hatálya alá tartozó vállalatoknál foglalkoztatottak, a bányákban, kohókban, nagyobb építkezésen, vasúti üzemeknél és ezek gyáraiban, a postánál, a távbeszélőnél, a hajózásban illetve a hajóépítésben, a fuvarozásban, a szállítmányozásban, raktározásban, 8 napnál hosszabb ideig foglalkoztatottak, feltéve, hogy napi bérük nem haladja meg a 4 forintot.

Önkéntes tag lehetett minden olyan személy, aki: 8 napnál rövidebb ideig foglalkoztatott, napi 4 forintnál több kereső, háziiparban foglalkoztatott, önálló iparos, mezőgazdasági vállalatok vezetői és munkásai, a felsoroltak családtagjai. A biztosítás a következő ellátásokat nyújtotta: ingyenes orvosi kezelés és ingyenes gyógyszer, táppénz (legfeljebb 20 hétre), kórházi ápolás, négy hétre gyermekágyi segély, temetkezési segély. A pénztárak, a pénzügyi forrásaikat a munkáltatót és a munkavállalót terhelő befizetésekből származtatta. A járadékkulcs a bér 2-5%-a volt.

1891-re mintegy 450 ezer biztosításra kötelezett volt Magyarországon. A biztosításokkal kapcsolatos feladatokat mintegy 400 pénztár végezte. Magasak voltak az adminisztrációs költségek, gyakran pedig az előírt kötelezettségeiket sem tudták teljesíteni. Ezt a nehézséget kívánta áthidalni az 1907. évi 19. törvénycikk, amely megvalósította a betegségi biztosítás egységes, országosan központosított szervezetét, és létrehozta a baleseti biztosítást. A törvény lényegesen kiterjesztette a védett személyek körét is.

Az első világháború után a magas infláció szétzilálta az ellátásokat, új törvényre volt szükség, amely átalakította az érvényben lévő betegbiztosítást. Ezt a változtatást az 1927. évi 21. törvénycikk hozta meg, mely megerősítette a centralizációt és megszüntette a helyi szervek önálló jogi személyiségét. A betegbiztosítási járulékot 7%-ban állapította meg, ugyanakkor kiterjesztette a jogosultsági kört és az igénybe vehető ellátások körét is.

A két világháború között született meg Magyarországon az öregségi és rokkantsági biztosítás, az 1928. évi 40. törvénycikkelynek köszönhetően. A biztosítottakat két csoportba sorolták: 1. az úgynevezett javadalmazási határ alá esőkre (tisztviselők, művezetők, stb.) és 2. javadalmazási határ alá nem esők (mindenki más, kivéve a mezőgazdasági dolgozók, ők csak 1938-tól lettek védettek). Az öregségi korhatár 65 év volt. A biztosítással kapcsolatos feladatokat az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI), a javadalmazási határ alá esőket a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) és az elismert vállalati nyugdíjpénztárak látták el.

A második világháborúban a nemzeti vagyon több mint 40% megsemmisült, a társadalombiztosítást ért háborús veszteségek elérték a 160 millió dollárt. Kórházak, rendelőintézetek felszerelése megsemmisült, a betegek élelmezése is probléma volt. A járulékfizetők száma egyharmadára csökkent, romlott a fizetési készség. A Minisztertanács soron kívüli jelentős támogatást nyújtott társadalombiztosítási célokra, ez adta meg a pénzügyi alapot, melyből építkezni lehetett. Az öregségi nyugdíjbiztosítás területén áttértek a felosztó-kirovó formára, melyet 1947. január elsején hivatalosan is deklaráltak. 1948-ban a MABIT összeolvasztották az OTI-val. 1950-ben az Országos Nyugdíjintézet vette át az összes közszolgálati és vállalati nyugdíj- és társadalombiztosítási járadék folyósítását. Ettől kezdve az intézmény irányítását a szakszervezetek látták el, létrehozva a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot, az SZTK-t. A társadalombiztosítás központi irányítását a Minisztertanács magának tartotta fenn. A vállalati pénztáraknál biztosított nyugdíjasok az 1948-ban alakult Állami Vállalatok Központi Nyugdíjpénztára alá kerültek.

A Tanácsköztársaság idején, a rendszer ideológiai indíttatásainál fogva jelentősen bővítette a dolgozók ellátásait. Ebből az időből származik a mai terhességi-gyermekágyi segély is. 1948-tól folyamatosan bővült a biztosítottak köre, a mezőgazdasági szövetkezetek megállapodásokat köthettek a társadalombiztosítási szervekkel a tsz-tagok betegségi ellátására. A kisipari szövetkezetek tagjai először önkéntes lehetőséget kaptak, majd 1951-től a kötelező biztosítás alá estek. Biztosítottak lettek továbbá az egyházak lelkészei és családtagjaik, valamint az egyetemi és főiskolai hallgatók is. Ez a rohadt komcsi rendszer mikre nem volt képes!

Az első egységes nyugdíjtörvény, az 1950. évi 30. számú törvény volt, amely kiterjedt minden, az állami társbiztosítás keretében betegbiztosításra kötelezett dolgozóra, az ipari szövetkezetek tagjaira, illetve ezekről a helyekről nyugdíjba vonulókra. E törvény különböző korhatárt állapított meg férfiaknál és nőknél: a férfiaknál 60 év, a nőknél 55 év jelentette a korhatárt. Az új törvény szigorította a jogosultsági feltételeket a korábbi 400 járulékhétről, 10 év szolgálati időre, valamint ekkor jelent meg az a szabály, hogy ha valaki indokolatlanul 5 évig nem teljesít szolgálatot, annak korábbi évei elvesznek. A tb-járulék 10% lett, melyből betegségi ellátásra 6%-ot, a nyugdíjakra és baleseti ellátásokra 4%-ot fordítottak.

Az 1954. évi 28. számú törvény megszüntette a kettős korhatárt és nyugdíjminimumot állapított meg (havi 500 Ft.-ot).

Az 1975. évi II. törvény 22 éven keresztül szabályozta a magyar társadalombiztosítást. A törvény négy biztosítási ágat, a betegségi és anyasági ellátásokat, a családi pótlékot, a nyugellátásokat és a baleseti ellátásokat foglalta törvényi keretbe. Az egészségügyi szolgáltatások finanszírozása a törvény hatálybalépésétől kikerült a társadalombiztosítás finanszírozásából. Ettől kezdve az ellátások állampolgári jogon nyújtott és az állami költségvetésből finanszírozott, az állami egészségügyi rendszer keretében igénybe vehető szolgáltatásként működtek.

1985-től bevezették a gyermekgondozási díjat, 1989-ben a társadalombiztosítást leválasztották az állami költségvetésről. 1990-ben önállóvá vált az addigi társadalombiztosítási rendszerben szabályozott családi pótlék és állampolgári jogon járó ellátássá vált, ugyanakkor ebben az évben az addig állampolgári jogon nyújtott egészségbiztosítási szolgáltatások visszakerültek a társadalombiztosítás kötelékébe.

1997-ben megszülettek a mai társadalombiztosítási rendszer alapvető törvényei:

- A társadalombiztosítás ellátásaira és magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény és a végrehajtásáról szóló 195/1997. (XI.5.) Kormány rendelet;

- A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény és a végrehajtásáról szóló 168/1997. (X.6) Kormány rendelet;

- A kötelező egészségbiztosításról szóló 1997. évi LXXXIII. törvény és a végrehajtásról szóló 217/1997. (XII.1)Kormány rendelet;

- Az 1975. évi II. törvény hatályát vesztette;

- A többpilléres nyugdíjrendszer, a magán nyugdíjpénztárakról és a magánnyugdíjról szóló 1997. évi LXXXII. törvény;

- 1993-ban kimondták az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság és igazgatási szervei szétválását, a magyar társadalombiztosítási két biztosítási ágra szakadt: az egészségbiztosításra és a nyugdíjbiztosításra. A két biztosítási ág pénzforrásait az Egészségbiztosítási Alap és a Nyugdíjbiztosítási Alap tartalmazza. Az Alapokat a Kormány felügyeli.

1999. január elsejétől az egészségbiztosítótól és a nyugdíjbiztosítótól az APEH járulékigazgatóságához került a járulékok nyilvántartása, beszedése és ellenőrzése.

 Ille István

Immár kiérdemelte ezt a megtisztelő címet nemzetvezető testvérünk, a mostanság regnáló hatalom örökös vezetője!

Mer’ miről is szól a történet?

Lázárjankó gondolt egy merészet és lépett egy nagyot!

Lázár János

“Lázár János fideszes frakcióvezető és Sánta János a Continental Zrt. vezetője kezdettől fogva együttműködött a trafiktörvény kialakításában, amelynek a fő célja, hogy helyzetbe hozzák a sátoraljaújhelyi céget a piacon, írta a Népszabadság. Sánta, aki egyben a Dohányipari Befektetők Magyarországi Szövetségének (DBMSZ) elnöke is,”… Erről ITT olvashatunk.

Vajon mi van a kézben?

Igen ám, de evés közben jön meg az étvágy igazán! Gondoltak egy merészet és kiírták a pályázatot!

A pályázatok “rendben” lezárultak, innen kuss mindenkinek, aki nem a mi kutyánk kölyke! Mi több, most már pályázni sem kell, mert majd a Hivatal kiosztja a koncessziókat, hiszen 1400 településen – érdektelenség (értsd: nem kifizetődő) okán – nem is pályázott senki! No de majd, most! Lesz jutalomfalat!

Igaz, akadt némi polémia arról, hogy az eddigi árrés karcsú a kölyköknek, – nosza, emeljük meg háromszorosára – nehogy 2014(?)-ben máshová tegyék az X-et! Sőt! Főszatócsunk még ezt a haszonkulcsot is überelni tudta a maga 12%-ával! Mindent az elégedett állampolgárért!

SŐT!

A Nemzeti Főszatócs (igen, nagy betűvel) engedelmével – (uram bocsá’, utasításával) már fagylaltot, jégkrémet – a későbbiekben házipáleszt, bort, sört kenyeret, óvszert, (ja, ezt nem, mert első a család és a gyermekáldás) babaruhát, zongorát – is lehet majd a szigorúan NEMZETI DOHÁNYBOLT-ban vásárolni! Így a NEMZETI DOHÁNYBOLT hálózat szép lassan visszaalakul NEMZETI SZATÓCSBOLTTÁ, ahol csak a cégtábla lesz más. Valakinek biztosan megérte a táblák átfestése.

Ahány nap, annyi eszement ötlet hangzik el, hogy mit is árulhatnak majd? Gondoljunk bele, hogy az indulásig (nyitásig) még hány nap van hátra? Van még kb. 50-60 nap, addig mi fog még itt “termőre” fordulni? Egyben ugyan biztos vagyok: az ÁNTSZ és a KÖJÁL – hacsak meg nem tiltják nekik az ellenőrzést, kivéve a gyevi bírót alapon, – jó vastag bevételt fog produkálni a büntetésekből.

Ugyan a “nyerteseknek” halvány ficcentése sincs még, hogy hol, mit, mennyit árulhatnak, de a lényeg megvan!

Ők a(z) (erő)nyerők! Nekik még selejtezőn sem kell(ett) indulni!

És mi szívjuk! Nem csak a cigit! Mi vagyunk a rossz “végén”!

Gere Gábor

Fotó: dehir.hu

Egy autoriter államban az élet nem fejlődhet csak úgy, szabadon, mindent lépten-nyomon irányítani kell. (Ugye, azt nem kell taglalnom, Orbanisztán miért autoriter állam?). Ahhoz, hogy irányítani lehessen az emberek gondolkodását, az anyai érzést, az olvasmányok körét, a tanulás szisztémáját, a termelést, a kultúrát, a hadsereget, a nyári táborokat, az utca emberét, vezetőkre van szükség. A polgárok, nemzettestvérek és a zemberek elvesztették jogukat, hogy csak úgy éljenek, nőjenek, mint a fű, hullámozzanak, mint a Balaton!

Így hát a Fidesz vezetői négy jellemtípusba sorolhatók.

1 típus. Belőlük általában hiányzik az éles elme és az elemzés képessége. Ezek a hívők jelszavakat és meghatározásokat halásznak a jobboldali újságokból és folyóiratokból, a net-ről és az aktuális pártkiadványokból, gyűjtik az idézeteket Orbán, Kósa, Lázár és a többi félisten beszédeiből és interjúiból. Azonban, ha nem kapnak támaszt, elbizonytalanodnak. Mivel szövegértésük siralmas, nem gondolkodnak el a jelenségek összefüggésein és hajlamosak az alap nélküli ítélkezésre, véleménynyilvánításra. Mindent komolyan vesznek: a Fidesz bolsevik filozófiáját, demagóg ideológiáját, populista szólamait, a választási kampányait, ígéreteit. Iskolás jó tanulóként magolják az orbáni téziseket, kijegyzetelik beszédeit és a pártbrosúrákat. Személyes életükben általában szerények, meglehetősen tanulatlanok, nem nagyon villognak egyéni gondolatokkal, néha nélkülöznek is.

2. Típus. Úgy jellemezném, hogy ők az okos cinikusok. Ezek tudnak az orbáni varázsvessző létezéséről. Szűkebb, bizalmas körben gúnyosan nevetgélnek sok mindenen és mindenkin. Nevetnek a NER blődségein, a silány alapizén, az új nacsalnyikok, főhalljakendek, kinevezett ez meg azok tudatlanságán, a megyei, járási és helyi szintű fűhrerek balfogásain és erkölcsein. Csupán a vezéren és annak magasztos eszméin nem nevetnek. Még kipróbált baráti körben se mernek rajta nevetni, bár időnként meg-megrezdül a szájuk széle, de gyorsan körülnéznek, nem látta-e meg valaki, mert még a végén… Ezek az emberek általában jó módban élnek, az italt sem vetik meg, de csak márkásat isznak.

3. Típus. Ezek az uralkodók. Nyolc-kilenc személy tartozik oda szorosan, és bejárása van még 15-20.-nak. Ez az a világ, ahol nincsenek dogmák, ideálok, szabadon lehet megvitatni bármit. Ott nincsenek eszmék sem, csak szigorú, üzleti matematikán alapuló számítások. Ott ugyanis a pénz az úr, és a mindenható haszon. A maguk területén vidám, szánalmat nem ismerő, első osztályú mesteremberek.

4. Típus. Ők a végrehajtók. Akik tökéletesen közömbösek minden eszme, dogma, erkölcs és filozófia iránt, nekik mindegy, hogy egy embert kell karaktergyilkolni, vagy egy csoportot, szerveződést, pártot kell likvidálni, bedarálni. Elemzéssel nem foglalkoznak. A párt fizet nekik, ők pedig szolgálnak neki és hidegvérrel végrehajtják a megbízást. A pénzt nem nagyon értékelik, inkább tartósabb anyagi javakba fektetik a vérdíjat.

A párthierarchia alsó fokain az első típus, a felsőbb fokain a második típus helyezkedik el. Ha a korlátoltabb, együgyűbb – alapvetően népi káder – első típusbeliekből valaki a Fidesz szociális gépezete folytán a csúcsra kerül, általában rá bízzák a véres munkát. A hatalom persze, megrészegíti őket, de észre sem veszik, hogy ha végeztek a dolgukkal, általában eltűnnek, és még legyenek boldogok, ha nem osztoznak áldozataik sorsában! Odafent pedig ismét a vidám mesteremberek maradnak.

A legfelső vezetők felett, az elérhetetlen magasságban, a sztratoszférában van még egy ködös, érthetetlen, néha zavaros, homályos, tökéletesen illogikus világ, ahol egyedül Orbán Viktor található. Benne érthetetlen módon egyesül minden, ami össze egyeztethetetlen: ő a mesterek feje, főorvos, főtörténész, szupergépész, főszerelő. Ő az obermeister, aki több logikával, felső cinizmussal és közgazdasági tudással rendelkezik, mint legközelebbi tanácsadói és segítőtársai összesen. (A segítőtársaknál egy kicsit elbizonytalanodtam. Egy ilyen géniusznak egyáltalán szüksége van segítőkre, vagy inkább a segítőknek van szükségük őrá?) Egyszóval, ő a szoftver és a hardver egy személyben, ami legutoljára a világ teremtőjének is csak többé-kevésbé sikerült.

Ugyanakkor megvan benne a fanatikus hit és annak vaksága, az abból eredő megszállottság, no meg egy bika csökönyös logikátlansága, amivel csak a párthierarchia első típusú, szuterén szintű katonái közt lehet találkozni.

A varázsvessző megalkotója, annak birtokosa, a főpap, a hívők vezetője ugyanis éppolyan sötét, megszállott hívő, mint a többi.

Ille István

A Rui Tavares jelentés teljes egészében elérhető az EU weboldalán, magyarul is, és bárki akit érdekel elolvashatja. Maradéktalanúl és objektíven leírja a magyar alkotmányozás és közélet teljes állapotát. Ennél azonban érdekesebb az az interview, melyet Tavares a Klubrádiónak adott május 11-én, melyben nemcsak a véleményét mondta el, hanem a riport elkészülésének a folyamatát is leírja. Az interviewt Szelestyei Lajos készítette vele és alább a teljes szövege olvasható.

Rui Tavares

S: Szóval elkészült a jelentés Magyarország állapotáról. De hallotta-e Képviselő Úr, hogy milyen reakciók fogadták idehaza a kormányzat, illetve a Fidesz politikusok részéről?

T: Nos, hallottam számos különféle reakciót már a dokumentum közzététele körüli vitában is, de gyorsan szögezzük le, hogy ez csupán tervezet. Most beindul a parlamenti folyamat, amelynek során, akárcsak korábban, a mostani összefoglaló alapjául szolgáló munkadokumentumok esetében, meghallgattunk egy sor véleményt. Így a Strassburgban jelenlevő összes párt részéről, de beleszólnak más országok küldöttei is. Ami az első megjegyzéseket illeti, úgy tudom, hogy ténybeli tévedéseket, pontatlanságokat hánytak a szememre, ám én magam még semmit sem kaptam. Várom, hogy ezek a kifogások hivatalos formában eljussanak hozzám. Készen állok megtárgyalni ezeket akár a magyar kormánnyal is, mintahogy idáig is ezt a módszert alkalmaztam.

S: Hogy finoman fogalmazzak, a legfőbb kifogás az volt Ön ellen a Fiatal Demokraták részéről, hogy kettős mércét alkalmazott és a Párt elnöksége arra szólította fel Orbán Viktort, hogy ne engedjen semmiféle Brüsszeli, vagy Strassburgi nyomásnak.

T: A kettősmérce gyanúja nagyon komoly dolog, úgyhogy gyorsan tisztázzuk is. Először is bennünket kötelezettség terhel, hogy minden országot egyformán kezeljünk. Természetesen minden államban mások és mások az alkotmányos és jogi keretek, ám az is tény, hogy egyetlenegy országban sem változtak meg olyan radikálisan ezek a keretek, ide értve az intézményeket is, mint az utóbbi másfél évben Magyarországon. És a magam részéről nagyon zavarna, ha az illetékes európai intézmények nem vizsgálnák meg azt az átalakulást, ha nem lépne az Európai Parlament, vagy a Bizottság. Az én feladatom ilyen módon az volt, hogy Magyarországról készítsek jelentést és állok a kérdések elé.

S: Nagyon érdekelne, hogy milyen módszerrel dolgoztak. Ezt azért kérdeztem, mert a jó multkorjában beszéltem a strassburgi szocialista frakció vezetőjével, Hannes Swobodával, és ő arról panaszkodott, hogy úgy érzik, mintha forgószélbe kerültek volna. Tudiillik, hoz valamilyen intézkedést a magyar kormány, az Európai Parlamentben elkezdik elemezni, hogy az mennyiben áll összhangban a közös elvekkel, de még a végére sem értek, máris szembe találják magukat újabb jogsértés-szagú esetekkel. Önök miként tudtak lépést tartani a viharos és permanens magyar törvényhozással?

T: Valóban folyton módosúlt a jogi környezet, a negyedik alkotmányreform például rengeteg dolgot felűlírt. De mi csak a tényekkel dolgoztunk. Azt a megoldást valasztottam, teljesen nyiltan, átlátható modon, minden érintett erővel közösen végeztük a munkát. Ehhez öt munkaokmányt dolgoztunk ki, ezeket elfogadta az összes strassburgi frakció megbízottja. Azért nem egyedűl csináltam, mert nem vagyok tévedhetetlen. Az igazsagszolgáltatás ügyében például egy konzervativ kolléga segített, az alapelvek és értékek kapcsán a szocialistákra támaszkodtam. A sajtószabadság kérdésében a liberálisok véleményét kértem ki, a jogállam és a demokrácia kérdésében mindkét oldaltól támogatást kaptam. Ezeket a papírokat azután rendszeresen megküldtük a magyar kormánynak, amely időnként véleményezte azokat és a megjegyzéseit beépítettük a szövegbe. Így haladtunk előre. És ugyanezt fogom alkalmazni a jelentéstervezet esetében is, folyamatosan konzultálok minden érintett féllel, és ha kell, akkor korrigálom a kifogásolt részeket. Azt hiszem, ez bizonyítja a jóhiszeműségemet, hogy nyitott vagyok a bírálatokra minden oldalról. Ez eddigis így volt, ezután is így lesz.

S: Hányan dolgoztak a keze alá? Volt-e köztük olyan, aki tudott magyarúl? Az Orbán kabinet ugyanis gyakran hivatkozik a kritika hallatán arra, hogy nálunk a dolgok túl bonyolúltak és az idegen anyanyelvűek nem képesek megérteni azokat.

T: Ahogy említettem, velem voltak a megbeszéléseken a strassburgi parlamenti csoportok képviselői. Azután folyamatosan konzultáltam a magyar pártok embereivel, kik gyakran kifejtették véleményüket, aggályaikat. Amikor Budapestre utaztam, a tárgyalásokon mindig részt vett Hankiss Ágnes, Járóka Lívia, Morvai Krisztina és Göncz Kinga. Amikor tehát a pártok vezetőivel, Navracsics Tíborral, Handó Tündével, vagy bármelyik más politikussal, vagy tisztségviselővel találkoztunk, és akkor még ott voltak a jogászok és szakfordítók az Európai Parlament aparátusából. Nomeg a Bizottság és az Európai Tanács megbízottjai, őket sem hagytuk ki a sorból. Nem volt könnyű összerakni a mozaikot, de azt hiszem, sikerült. A jelentés egyébként nyilvános, fent van az Európai Parlament honlapján, méghozzá magyarúl is. Bárkitől szivesen veszek mindenféle megjegyzést, az email címem: rui.tavares@europarl.europa.eu. Én nem bíró vagyok, közvetítőnek tekintem magam az EP pártok és a magyar hatóságok között, illetve képviselem az Unió összes polgárát. Nagyon sokan aggódnak ugyanis, hogy mindenütt tiszteletben tartják-e ezeket a közös elveket: a demokráciát, a jogállamot, a szabadságot, az alapvtő jogokat, az emberi méltóságot, a kisebbségek jogait, és így tovább. Vagy netán bizonyos esetekben ezek csak papíron léteznek.

S: Úgy érzékelem, hogy igencsak alapos munkát végeztek. Ehhez képest a Fidesz részéről az első értékelés az volt, hogy a jelentés politikailag értelmezhetetlen, szakmailag pedig értékelhetetlen. Ha azt nézem, hogy mennyi energiát ölt ebbe a feladatba, ez a minősítés akár sértéssel is felérhet az Ön számára. De miért lepődött meg ennyire a kormánypárt, amikor végig be volt avatva a folyamatba?

T: Nem szeretnék magánvéleményeket kommentálni. Megvárom, amig újból talalkozom a magyar kormány képviselőivel, majd ők elmondják mi a bajuk. De megint csak hangsúlyoznom kell, ez a jelentéstevő javaslata és nem az Európai Parlament álláspontja. Annak kialakításához figyelembeveszünk sok-sok véleményt a továbbiakban. Így a Fidesz is kifejtheti a nézeteit. A demokrácia már csak így működik. De azt el kell mondanom, hogy igyekeztem kizárni minden ideológiai elfogúltságot, elfelejteni, hogy honnan jöttem és melyik oldalon állok a politikai palettán. Épp ezért nyugodtan nézek szembe azzal a lehetőséggel is, hogy találnak tévedést a dokumentumban, mert természetesen ez sincs kizárva. A javításokat ugyanúgy beleveszem a szövegbe, ahogyan eddigis tettem.

S: Értem, hogy nem kíván megjegyzést fűzni a bírálatokhoz, mert el tudja képzelni, hogy a magyar sajto tele van Fidesz nyilatkozatokkal. Például azzal, hogy az Ön jelentése mögött olyan nagyvállalatok állnak, amelyek dühösek a rezsicsökkentés miatt.

T: Tudja én portugál vagyok, a két ország igencsak messze van egymástól. A végzettségem történész és lenyűgöz az Önök különleges történelme. Szóval innen nézve nem látok semmi okot arra, hogy bosszút álljak. Ugyanez érvényes a cégekre is, csak mondom, hogy egyetlen részvényem sincs. És hát a munkámról a végén vagy hétszáz képviselő állít ki bizonyítványt amikor szavaz a dokumentumról. De ismétlem, ez a harmincöt oldal ajánlásokat tartalmaz a demokráciáról, a jogállamról, a hatalmi ágak szétválasztásáról és az alapvtő jogokról. Azután javaslatokat fogalmaztunk meg az Úniós intézmények és a magyar kormány kapcsolatáról. Ám ezek sokkal inkább érintik a Bizottságot mint a magyar felet. Így például felvetjük, hogy a jövőben Brüsszel és Strassburg megbízottjai ne külön-külön, hanem közösen tárgyaljanak Magyarországgal. Szerintem, gyakorlati megfontolásból ez a magyarok számára is sokkal előnyösebb. Javasoljuk azt is, hogy hozzunk létre egy Koppenhágai Mechanizmust, aminek az a lényege, és ez nem csak Magyarországra vonatkozik, hogy a csatlakozás után is figyelemmel lehessen kísérni a tagállamokban a demokratikus normák betartását. Mellesleg abban teljesen igaza van a magyar kormánynak, hogy egyformán kell kezelni a kis és nagy tagállamokat, a régi és az új tagokat. Ebben tökéletesen egyetértünk, annális inkább, mivel én is egy kis országból jövök. Ebben a testületben politikusok nem kapnának helyet, csak szakértők, és a feladatuk az lenne, hogy felmérjék a demokrácia állapotát az összes tagállamban.

S: Mit gondol, miért olyan veszélyes a magyar fejlődés iránya az Únió számára?

T: 1989, de ugyanígy 1956 tanúlsága is az, hogy nem szabad a népeket sorsukra hagyni a diktatúra elleni harcban. Ezt pontosan tudom, mert mi, portugálok meg jobboldali elnyomás alatt éltünk igen sokáig, és hát olyan nagy különbség nincs a jobboldali, meg a baloldali diktatúra között. Szóval a lényeg az, hogy sorsunk összefonódik a közös Európában: mindenki számára szavatolni kell ugyanazokat a jogokat. És most nem csak Magyarországról beszélek, mert vannak gondok Romániában, Bulgáriában, Görögországban, sőt, még Portugáliában is. De szerintem a magyarokat is foglalkoztatja miként alakul a gazdaság a kontinens déli részén. Egy csónakban ülünk és ez vonatkozik a megfelelő életszínvonalra, valamint elsősorban az alapvető jogokra, mert az megelőz minden más tényezőt. Ezért idézem a dokumentum bevezetőjében Petőfi Sándort, mármint, hogy ”haza csak ott van, ahol jog is van.”

S: Ami a jelentés további sorsát illeti, nagyon sok függ attól, hogy miként áll ahhoz a Fideszt is tömörítő Európai Néppárt. Ön mit vár ezügyben a konzervatívoktól?

T: Ugyanazt, mint az összes többi frakciótól. A felelősségünk meglehetősen nagy az európai polgárokkal szemben. Hogy pontosan érzékeltessem miről van szó, ha lejár a mandátumom Strassburgban, visszatérek a civil foglalkozásomhoz. De azt elvárom, hogy a jövő képviselői is harcoljanak az alapjogokért. És ebből a szempontból teljesen mindegy számomra, hogy a jobb-, vagy a baloldalon állnak-e. Mi, a 754 törvényhozó összesen ötszázmillió emberért felelünk a kontinensen. Nekem az az érzésem, hogy Magyarország távolodik a Szerződés masodik paragrafusában lefektetett demokratikus jogállami elvektől. Épp ezért meg kell fordítani ezt a trendet, különben az a veszély fenyeget, hogy a magyar kormány teljesen feladja ezeket a normákat. Úgy gondolom, hogy a helyzet meglehetősen súlyos, ennek megfelelően kell viszonyúlni hozzá. Majd meglátjuk, hogy mit szólnak a kollégáim hozzá Strassburgban.

S: Van egy testület az Únión belűl, amely befolyását tekintve messze a többi fölé emelkedik, ez pedig az állam- és kormányfőket magábafoglaló Európa Tanács. Van valami elképzelése arról, hogy ez a testület miért hallgat Magyarország ügyében?

T: Igazából a politikai intézmények messze nem tökéletesek. Megvannak a hiányosságai a Bizottságnak és a Parlamentnek is. A Tanácsról azt mondhatom, hogy azért ott is vannak változások. A Testület nemrég megvitatta, hogy biztosítani kell a Koppenhágai kritériumok folytonosságát, vagyis, hogy a tagok a csatlakozás után is tartsák be a jogállamiságot. De azt talán meg lehet érteni, hogy a Tanács az elvont értékekkel foglalkozik, nem konkrét ügyekkel.

S: Tudja, azt gondolom, hiogy ha az Europa Tanács figyelmeztetőleg felemelné a mutató ujját, azért azt Orbán Viktor is respektálná.

T: Én azt gondolom, hogy a magyar miniszterelnök kellőképpen tiszteletben tartja az európai intézményeket. Ott volt például Strassburgban, amikor a tél végén a magyar helyzetet vitatták meg, ami bátor és fontos lépés volt tőle. Bízom abban, hogy a jövőben is kifejti véleményét ezen a fórumon.

Nézze! Én sokat tárgyaltam a magyar kormány embereivel, időnként heves volt a vita, de ez nem zavarta az együttműködést, a párbeszédet. És mindig éreztem a tiszteletet részükről.

S: Azért Martin Schultz, az Európai Parlament elnöke éppen a strassburgi látogatás után arra figyelmeztette a magyar vendéget, hogy az ne gondolja, hogy csupa ostoba fickó csücsül az Unióban. Orbán Viktor ugyanis gyakran mást mond külföldön és mást mond idehaza. Ez a kettős beszéd hozzátartozik a taktikájához. De Ön az imént többször is kiemelte, hogy a jelentés a személyes meggyőződését tartalmazza. Beletartozik ebbe az is, hogy szankciókat kell alkalmazni Magyarország ellen?

T: Nézze! Amit leírtam az a ténymegállapító vizsgálódás eredménye s támogatta az összes frakció. Az utóbbi kéviselők egész idő alatt közreműködtek a helyzet tisztázásában, tehát szó sincs rögtönzésről. Ami az esetleges büntető intézkedéseket illeti, ilyenekről nincs szó. Az a meglátásom, hogy a leghatékonyabb eszköz az, ha pozitiv párbeszédet folytatunk a magyar féllel a közös értékekről. Ezért nem is javaslunk gazdasági szankciókat, mert szerintem azoknak nincs helyük ha alapvető politikai, filozofiai problémáról van szó. Úgy látom azonban, hogy a helyzet rendkívűl súlyos, mert azok az elvek és értékek forognak kockán, amelyeket még az Únió alapításakor fogalmaztak meg. Ezekről kell a továbbiakban vitáznunk s ezek betartását kell elérnünk. Mert ha nem vesszük komolyan a saját elveinket, akkor az Únió is szét fog esni, mint például annak idején a Népszövetség. Szerencsére az EU-ban magas a küszöb, igy nem kell ahhoz konkrét jogsértésnek történnie, hogy a Szervezet cselekedhessen. De el kell érni, hogy a normák még szigorúbbak legyenek és fel se vetődhessen annak lehetősége, hogy valamely tagállam szembe megy a közös alapelvekkel. 2009 óta egyébként már az Alapszerződésbe is belefoglalták, hogy a közösség megelőző jelleggel dialógust kezdhet bármely tagállammal, ha úgy ítéli meg, hogy ott ilyen jellegű gondok mutatkoznak. Mellesleg éppen Magyarország volt az első amely a tagok közűl törvénybe iktatta a Lissaboni Szerződést.

S: Koszonom Mr. Tavares, köszönöm szépen.

T: Köszönöm szépen.

Nos, eddig az interview. Ezután lehet-e kétség afelől, hogy ki hazudik már megint?

Kerekes Sándor

Becsüljük a nemes szándékot, – még akkor is, ha tudjuk, hogy “pávatánc” – mert végre valami történik Zazrivecz-Vona & Co. újnyilas, ordas eszmét terjesztő és viselkedésű bandája ellen!

Miért is gondolom mindezt?

Mert Orbán politikájától nem áll messze ez az “eszme”! Még sosem fordult elő, hogykonkrétan, közérthető módon elhatárolódott volna ettől! Mitől is? Hát ettől:

Magyar hitlerista

Sosem fordult elő, hogy az ordas eszméket hirdető, antiszemita horda tevékenysége ellen felemelte volna hangját! Volt ugyan egy halk ficcentés-szerű kijelentése a két pofonról, haza zavarásról, - de ennél több nem! (Vagy valaki esetleg emlékezik ilyesmire?) Én nem! És nem is valószínű, hiszen kell a szövetséges neki, mint egy falat kenyér!

De félre a “sutkával”! Mire is megy ki ez a “játék” – holott egyáltalán nem az – ha belegondolunk jobban?

Most a Kuruc.info, (nagyon helyesen) holnap a Nol, Népszava, ATV, stb., stb., az összes ellenzéki sajtó, internetes oldal!

Aztán egy újabb törvénnyel a szőkék, kék szeműek, nyuggerek, csökkent munka-képességűek, stb. kerülnek “likvidálásra”!

Magyar nácik

Vajon miért nem veszi észre a társadalom, (beleértve a jobboldali érzelműeket is) hogy erre megy ki a “játék”? Vajon miért nem teszünk / tesznek ellene az “illetékesek”? Vajon miért nincs senki, aki megfékezze őt? Minek kell még történnie ahhoz, hogy ez az “ember” eltakarodjon a közéletből? Vajon fog-e valaha felelni azért, hogy az országot gazdaságilag tönkretette? Vajon fog-e felelni azért, hogy Európa úgy tekint ránk miatta, mint a pestisre? Vajon fog-e valaha  felelni a mostani “trafik-mutyi” miatt?

Hosszasan lehetne sorolni még viselt dolgait, de a józanul gondolkodó TÖBBSÉGnek ez nem jelent újdonságot!

Tudom, hogy ez “költői kérdés” csupán, de gondoljunk bele, hogy valójában a MI bőrünk a tét!

 Gere Gábor

Sas Péter alakítja Gyurcsány Ferencet az Elment az öszöd című, államilag szubvencionált propagandafilmben.

Na ja, kísértet járja be a Cinege utcát… Immár vagy hetedik esztendeje, amikor – életében feltehetően utoljára – vezérünk, a nemzeti érzelmű és a szeretett, nyilvánosság elé lépett, olyan nyilvánosság elé, ami nem az ő nyilvánossága, amely nem nemzeti érzelmű, bértapsolókból és vakbuzgó hívekből toborzott kulissza csupán, és ahol, mint a ringben, az igazi ringben, a másik sarokban is van egy bokszoló, aki cseppet sem árnyékbokszoló.

A kísértetek pedig kegyetlen teremtmények, az álmatlanságot előbb-utóbb orvosolni kell. Betegünk talán elkeseredésében egy nemzeti érzelmű sámánhoz fordult, nagybajuszú, kövér varázslóhoz, aki a csillagok állásából, belekből és persze madárcsontokból megálmodta a megoldást: afféle vudu filmet kell csinálni, nemzeti érzelműt persze, mi más egyebet, az Apró-Dobrev-Gyurcsány klánról, a „Fletóról”, hadd kacagjon a nemzeti érzelmű, a zsöllye sötétjében ragadja el a mámorítóan édes gyönyör, hogy lám, bilincsben a Gyurcsány, cellában az álnok, még dalra is fakadna, nemzeti érzelmű dalra, talán, hogy „meghalt a cselszövő”…

Amin az „öszöm” megáll, de tényleg, az maga a film… A kormányzat már az ezredfordulón is odakozmált ezt-azt a kultúra konyhájában, de a Bánk Bán, vagy a Hídember – ha nézhető nem is, de legalább filmre emlékeztető alkotás volt. Afféle „olyan, mintha”…

Az „Elment az öszöd” azonban nem egyéb, mint ripacskodó pojácákkal forgatott vásári hakni. Olyan alkotás, amilyen a Tanú lehetett volna, ha forgatókönyvét Rákosi, Kádár és Aczél eftársak írták volna, nem pedig a halhatatlan Bacsó.

A feltehetően Goldener Bär és Oscar-esélyes alkotás trailerje alapján lassan körvonalazódhat a magamfajta hazátlan bitangok számára, mit is jelent a regnáló hatalom értelmezésében a nemzeti érzelműség.

Valahol szinonimája lehet a „gyönge elméjűnek”, no nem orvosi-egészségügyi, hanem inkább kultúr-antopológiai értelemben.

Pártunk és kormányunk szerint ma nemzeti érzelmű az, aki kritika nélkül el- és befogadja, mi több,  vágyva belélegzi és magába szívja a kormányzati propagandát, akinek kedvéért kár volt már anno is lemászni a fáról, mi több, felegyenesedni, az aztán maga volt az evolúciós tévedés, több mint bűn, hiba a javából, mert fejet szegve hajbókolni így, egyenes gerinccel, melegágya a mozgásszervi betegségeknek…

Nemzeti érzelműnek lenni ma annyit tesz, mint fejet hajtani, hajbókolni, kezet csókolni, tisztelni és szeretni, feltétel nélkül, és persze odaadóan, mégpedig mindenünket odaadóan. A nemzeti érzelmű afféle IQ-anorexiában szenved, gondolat-bulimiában… A nemzeti érzelmű éltetni szeret, ünnepelni és persze tapsolni, vastapsolni… Ők azok, akik végigtapsolták a XX. századot.

Ebben a nemzeti érzelmű világban a magamfajta hazátlannak és világtalannak érzi magát, szemben a hatalommal, amelyik hazát foglal – és vak. És aki ha nem is álmatlan, de akinek álmai réges-rég szertefoszlottak.

Egyet nagyon remélek. Ha jövőre, valami csoda folytán ez a rémálom véget ér, nem készül egy újabb játékfilm, kormányzati megrendelésre, valami hasonló címmel: „Fel is csút, le is csút”…

Sebes Andor, a KMH vendégszerzője

Shakespeare

Az őszhajú úriember, aki az ünnepseget levezette egy siklósi orvos, akinek a fáradságos munkája, valamint pénze tette lehetővé, hogy a költő szobrát, mely eredetileg Ausztráliaban készült, masolatban itt is felállítsák. Általában Siklós városa nagyban hozzájárult az ünnepséghez, az ottani templomi kórus is énekelt.

Az ünnepség szerény volt, még ha kissé túl hosszú is, szokvanyos is volt a tűző napsütésben, de azért megnyugtató is volt a tény, hogy ápoljuk a költő emlékét, aki azt változatlanúl nagyonis megérdemli!

Kerekes Sándor

“A magamfajta Torontóban élő laikus erre azt mondja: miért lenne ez baj?”–kérdi Bede-Fazekas Zsolt az államosított dohánypiac szétosztásáról. “Hiszen legalább Magyarországon is szabályozva lészen a dohánykereskedelem”–tette hozzá a torontói rádiós és még elmondta – Orbán Viktor magyarázatát kérdés nélkül elfogadva – hogy népegészségügyi okai vannak az államosításnak, meg az, hogy így igazságosabb lesz a dohánypiacon keletkező profit elosztása, hiszen “multinacionális láncházak helyett magyar vállalkozókhoz kerülhet” a bevétel.

Kár, hogy – többek között – Szekszárd fideszes polgármestere nem így gondolta. A hvg.hu által talált hangfelvételen Horváth István fideszes polgármester (aki ezek szerint köztörvényes bűnöző) a következőket mondta a dohányboltok elosztásáról: ”Az a lényeg, hogy elkötelezett jobboldalinak kell lenni” és, hogy “ne a szocik győzzenek,” illetve ezt kérdezte a polgármester az egyik pályázóról: “hány kopogtatócédulát hozott be?! Kurva sok megrendelést kapott a Fidesztől.” Egyébként Horváth huga is nyert.

Szekszárd fideszes polgármestere

Horváth István – természetesen – még pár napja tagadta, hogy egyáltalán volt ilyen egyeztetés a dohányboltokról. Aztán amikor előkerült a hangfelvétel híre, már nem tagadott, hanem szemrebbenés nélkül jelezte, hogy ez egy spontánbeszélgetés volt, nem pedig hivatalos egyeztetés. És az Orbán kormány is mossa a kezét, jelezve, hogy ez csupán helyi ügy, nem kell nekik vele foglalkozni. “A kormány helyi ügynek tartja, ezért nem foglalkozik a szekszárdi dohánybolt-pályázatokkal”–mondta Giró-Szász András, hitelességét immár sokadszor lenullázó kormányszóvivő. “Természetes, hogy egy polgármester mindenről tudni akar a településén”–tette hozzá a szócső. Megjegyzem: amikor magyar politikus azt mondja, hogy nincsen ügy, vagy hogy valamivel nem kell a kormánynak foglalkoznia, általában az történik, hogy az üggyel már másnap kénytelenek lesznek foglalkozni, mivel éppen robbanás előtt áll az adott botrány. Ennyit a magyar politikai gárda kommunikációs képességeiről, nem is beszélve rettenetesen rossz itélőképességéről.

Ez nem helyi, hanem valóban nemzeti, országos ügy. Lázár János, a miniszterelnökség államtitkárának barátja, Sánta János dohánylobbista és dohány nagykereskedő írta a trafiktörvényt. Ő lett a törvény legnagyobb nyertese. És mivel a Fideszben is érzik, hogy a trafikmutyi egyszerű, átlagos mutyinál jóval nagyobb ügy a de facto bűnszövetkezetként működő Fidesz-KDNP számára, a törvényhozásban próbálták elkerülni a vádemelésre alkalmas adatok kiszolgáltatását az által, hogy szigorítanak a közérdekű adatközlési törvényeken, ezzel korlátozva az átláthatóságot. Áder János államfő is belátta, hogy ez már rémesen kínos, és visszadobta a törvényt. De ettől még nagy valószínűséggel átmegy egy második szavazáson, amit már nem vétózhat az államfő.

Attól tarthatunk, hogy a trafikbotrány – amennyiben tényleg címlapon marad az ügy – több kárt okozhat a magyar jogállamiságnak és demokráciának mint a Fidesz alkotmányozása, vagy bármelyik más intézkedése. Ugyanis vádemeléssel, Zuschlag János-féle nyolc évig terjedő fegyház büntetéssel és vagyonelkobzással járhat egy esetleges kormányváltás 2014-ben. Ezt nem csak Horváth János is tudja, de feltehetően a nála szignifikánsabb szerepet játszó Lázár János is. Minél most már nagyobb katarzissal, személyes és politikai összeomlással járna egy kormányváltás, annál kisebb annak esélye, hogy a Fidesz belemenne egy ilyen kudarcba és elfogadná azt, hogy esetleg ismét ellenzékből kell folytatnia a politizálást. Mert azt már ők is tudhatják, hogy jónéhány fideszesre nem éppen a parlamenti padsorok várnak.

Komoly veszélyt jelent a trafikügy a magyar demokráciára. Attól tartok, hogy talán most lépte át végérvényesen a Fidesz azt a Rubicon, amiután már nincsen visszaút és amiután nem lehetséges civilizált, békés választási bukás és átmenet. Nincs olyan politikus aki öntudatosan vesztébe rohan. Márpedig a húsz évre, bizonyítottan pártpolitikai megfontolások mentén szétoszott koncessziók felelőseit bíróság elé kell vonni és ha ők is tartanak attól, hogy tényleg ez történhet kormányváltás után, akkor minden kapcsolatrendszerüket és zsarolási potenciájukat felhasználva terelhetik a Fideszt egy olyan útra, amely már nem vezet szabad választásokhoz.

Voltak sokan, akik be is dőltek neki, de hát nem véletlenül találták ki a Fidesz kétségkívül ügyes és tehetséges kommunikációs szakemberei.

De lehettek volna ők bármennyire is ügyesek, ha nem társul mellé három feltétel, melyek nélkül a szlogen önmagában üres és hatástalan maradt volna.

Az első feltétel a kommunikációs fegyelem.

Éveken keresztül röhigcsélt – még hatalomban – a mai ellenzék a papagáj-kommandón, ahelyett, hogy odafigyelt volna arra, hogy miért csinálja Orbán kommunikációs stábja azt, amit csinált.

Évek kellettek hozzá, míg észrevették, további évek, míg el is hitték, majd még néhány év ahhoz, hogy a bőrükön érezve keservesen megtapasztalják, hogy mennyire hatékony ez a mélységes emberismeretről tanúskodó, de tulajdonképpen roppant primitív módszer.

Illusztráció: tasz.hu

Ha megkérdezünk az utcán valakit, hogy ki a mindenkori magyar miniszterelnökök közül a hazudós, három ember közül kettő, de inkább két és fél azt mondja, hogy Gyurcsány, pedig – ha mélyebben belegondolunk – éppen Gyurcsány volt az egyetlen magyar politikus, aki fellépett a rendszerváltás óta folyó, permanens ígérgetés és hazudozás ellen.

Ám felhasználva egy – nem is a nyilvánosságnak szánt – beszédének kiragadott részletét, egy 1956-os Szabad Nép vezércikk parafrázisát – hazudtunk reggel, délben meg este – majdnem meggyilkolták őt politikailag.

Nem mással, csak azzal, hogy papagájként ismételték a nagyon rövid, nagyon egyszerű üzenetet: Gyurcsány hazudott, maga is beismerte.

Ami persze marhaság, de eljut Józsi bácsi szőrös füléig, fészket ver az agyában, és onnan kiverni aztán hólapáttal sem lehet.

Nincsenek hosszú körmondatok, nincs magyarázgatás, kijelentés van és a kijelentés sulykolása egészen addig, mígcsak Józsi bácsi agyában a Gyurcsány névhez nem társult elválaszthatatlanul a hazug ember fogalma, függetlenül az állítás igazságtartalmától.

No, persze ezt az üzenetet rengetegszer el kellett mondani a cél eléréséhez, de ezzel sem volt gond, ma sincs, mert a Fideszben kommunikációs fegyelem van, beintésre egyszerre mindenki ezt kezdi mantrázni, bármikor bárki megszólal, beleszövi a mondandójába az adott üzenetet, ezt harsogja a jobboldali rádió, ezt mantrázzák a jobboldali televíziók beszélő fejei, Orbántól a pártszékház portásáig mindenki.

Példa erre napjainkban a velejéig hazug és álságos, csak a gazdagoknak kedvező rezsicsökkentési szlogen, tessék megfigyelni – ha például szóba kerül a libasült, a fideszes politikus okvetlenül rámutat, hogy a szocialisták alatt a zemberek nem tudtak libasültet enni, mert nem futotta gázra.

Most, hála a Fidesz-kormány rezsicsökkentő politikájának, már akár két libát is meg lehet sütni, a mellét szalonnával spékelve, sütés közben gondosan locsolgatva a libazsírral, merthogy a rezsicsökkentésnek hála, abból is kétszer annyit lehet kisütni, mint az elmúlt nyolc évben bármikor.

Magyarember meg elájul a boldogságtól, elismerően bólogat – ez igen, ez aztán a nagyvonalúság – közben nem veszi észre, hogy már megint hülyének nézték, mint ahogy azt sem, hogy neki libára akkor fogja futni, ha majd Orbán kilencven fokban elforgatott matróztrikóban csillés lesz az újranyitott Zobák-aknán.

Merthogy ez a második feltétele annak, hogy működjön Orbán délibáb-világa, magyarember végtelen hiszékenysége, manipulálhatósága és – mondjuk ki nyíltan – mélységes ostobasága.

Orbán fata morganaja olyan, mint a viccben a sivatagi délibáb: a távolban paloták, pálmák, tavacskák,

dúskeblű hurik látszanak.

Amikor közelebb érsz, akkor eltűnik a palota, a pálmák, a dúskeblű hurik és kettesben maradsz egy tevével. (Most érkezett a hír: a tevék kikérik maguknak, hogy egy lapon említsék őket Viktorral…)

Az én népem hihetetlenül hiszékeny, a tetejében két dolgot felettébb imád: az egyik, mikor hazudnak neki, a másik meg, amikor félhet.

Magyarember úgy él a félelemben, mint hal a vízben, magától egy istennek se viselkedik ésszerűen, de ha retteghet akármitől is (nyilasok, ávó, orbánviktor) akkor elemében van, akkor azonnal elkezdi törni a fejét azon, hogy hogyan tudja kijátszani és túlélni a rendszert, majd ennek bekövetkezte után a nyelvét hozzáméri új urai fenekéhez.

Ha szükséges, még egy rőfnyit nyújt rajta, nehogy elégedetlen legyen vele a seggtulajdonos (segg tulajdonos? – ezzel a hejesírással mindig bajom van…)

Ennek érdekében – álcázva valódi törekvéseit, miszerint vigyük haza az országot csavaronként – vad nyalásba kezd, melynek következtében mára már sálra sincs szüksége, mert a nyelvét háromszor körbe tudja tekerni a nyakán.

A harmadik dolog, ami szükséges ahhoz, hogy a népbutítás hatékony legyen, az egy valós igény.

Nem azt írtam, hogy reális igény, hanem azt, hogy valós igény, mint faluban az antiszemitizmusra, mely ugyan nincs, de igény volna rá az egyszeri tanácselnök véleménye szerint.

Ez az igény jelen esetben egy illúzióra épül, a „szeressük egymást gyerekek” szép illúziójára, mert magyarember elméleti szinten képtelen elfogadni egy versenyre és versengésre épülő társadalom elképzelését.

Magyarember azt képzeli, hogy az optimális állapot az, amikor mindenki szereti egymást, kivéve a zsidókat és a cigányokat, és könnyes szemmel együtt búslakodik a nemzet sosemvolt nagysága és nemlétező hősies diadalainak ködbe vesző emléke felett.

Ezzel egyidejűleg persze végighúzza a parkolóban tízforintossal szomszédja vadonatúj autójának oldalát – biztosan összelopta a rávalót a rohadt – és megmérgezi a szomszédasszony macskáját, minek vernyákol erotikusan éjszaka, mikor meg neki még az asszony is hátatfordít, nemhogy Claudia Schiffer lihegné a fülébe Seherezádé me… me… mehhhh… mehet még!… meséit…

A mi hazánkban elméletileg mindenkinek egyformán kell gondolkodnia, egyazon Istent imádni, mindenki keblének családszeretettől kell duzzadni, persze egy-két pofon a legjobb asszonynak is kijár, már csak hogy tudja, hogy ki a főnök, a k*rva kölyöknek meg hetente kell, leessen egy-két saller, nem árt az neki! A Vezért is verte az apja, mint a répát, mégis milyen sokra vitte!

Szóval, ha valami kell a magyarnak, az leginkább a nemzeti együttműködés, melynek aktuális célját – menet közben váltogatva a repertoár egyes elemeit- egyszemélyben Viktor, a demokrata diktátor prezentálja folyamatosan.

Orbánt magyarembernek találták ki.

Meg kell azért jegyeznem, hogy a kifejezés – Nemzeti Együttműködés Rendszere – önmagában nem mond semmit.

Az együttműködést Bubu, az ősember találta fel, aki szolt Voninak meg Huzinak, hogy jöjjenek segíteni, mert egyedül nem tudja hazacipelni a mamutot.

Azóta millió és millió alkalommal szervezte meg valaki különféle emberek együttműködését különféle célok érdekében, melyek között volt ilyen is, meg olyan is, de olyan egy se volt, hogy valaki kiállt volna a tömeg elé és felszólította volna őket, hogy gyertek együttműködni!

Ez a mi országunk kivételével mindenütt halott vállalkozás lenne, mert mindenhol azonnal akadna legalább egy izgága, aki feltenné a kérdést: jó, de hát milyen cél elérése érdekében?

Nálunk ez egyszerű volt, a Vezér meghirdette az együttműködést, propagandagépezete elmantrázta ötvenmilliószor, hogy együttműködünk, aki meg nem, az hazaáruló, majd mindegyik együttműködőre ráadta a hámot, maga felült a bakra és odacserdített kettőt az igavonók közé, mire is azok azonnal boldogságban úsztak, mert már megint hülyére vették őket, félhetnek végre és bónuszként még azon is röhöghetnek, hogy a másik hátán csattant a karikás.

Hogy holnap esetleg az ő hátukon csattan?

Na és? Az még odébb van és megmondta a Vezér is, hogy a hídon akkor kell átmenni, mikor odaértünk.

Jómagam csak azon csodálkozom, hogy a demokratikus ellenzék mennyire képtelen a tanulásra, szervezetei külön-külön is, de együtt hatványozottan ostobán kommunikálnak – vagy nem is kommunikálnak.

Ha én valamelyik párt elnöke lennék, és már hónapok óta tartana ez az idióta rezsicsökkentési kampány, akkor kommunikációt irányító munkatársam csúnyájának vége már régen a mángorló hengerei közé lenne csippentve, én meg minden héten egy tekerésnyit javítanék a kreativitásukon.

Hogy menet közben valahol elhagyták kommunikációs felületeiket is, az már csak hab a tortán, megjegyzem, ezeket véletlenül elhagyni nem lehetett, ezeket tervszerűen tették tönkre vagy játszották át a jobboldalnak, erre bármikor képes lennék egy jólformált, résmentes kis összeesküvés-elméletet fabrikálni.

Hát, most itt tartunk – együttműködés létezik a Fidesz nagyágyúi és gazdáik között, szép példája volt ennek a forint árfolyamával való játék, mikor Szijjártó és Kósalali egy percre bedöntötték a forintot, kitermelve nyolcéves finanszírozásuk árát uzsorásaiknak, de ugyancsak magas szintű együttműködés folyt a Fradi csőcseléke és a puccsista vezér között, ahol egy felgyújtott televízió székház egy stadiont ért.

Mostmár csak az a kérdés, hogy az ellenzék mikor tanul meg együttműködni.

Ők könnyű helyzetben vannak, mert ha maguktól nem jut eszükbe cél, én tudok nekik azonnal javasolni egyet…

Fényes István

Nem.

Ha a kormányról és svindlijeiről, vagy a fidesz svindlijeiről írunk, akkor véleményt nyilvánítunk a működéséről. Mondhatjuk, hogy maffiaszerűen működnek, a cselekedeteik, a viselkedésük, a szervezettségük hasonlít a Cosa Nostra, vagy a Camorra viselkedésére, módszereire. Ez szabad vélemény nyilvánítás.

De nem mondhatjuk az egész ország jobboldali érzelmű embereire, hogy maffiózók. És nem is mondjuk.

Pláne a kormány és a kormánypárt nem maffiázhatja le az ország felét!

A fidesz tehát immár minden baloldali magyar embert sérteget. Maffiabaloldal műve a Laborcz ügy, a maffiabaloldalnak nem tetszik a trafikmutyi, a maffiabaloldal csóválja a fejét a gazdák kisemmizésén és a földmutyin, a maffiabaloldal ítéli el 3 millió ember megtakarításának ellopását, és így tovább, mi vagyunk, magyar baloldaliak a maffia. Ezt találták ki. Nagy bon mot, nem mondom, három évig kellett a karaktergyilkolászóknak töprengeni rajta – nekem hamarabb eszembe jutott és megírtam, hogy a Fidesz a mucsai Cosa Nostra.

Illusztráció: awesomenator.com

De nem a jobboldali magyar emberek! Nem több millió magyar állampolgár!

Nos, ugyanannyi baloldali magyar állampolgár is van, nem múltak el, mint a kamaszkori pattanás, nem is múltak ki, bár a Don azt szokta állítani, hogy megsemmisítette őket, itthon is egész Európában.

Akkor még különösebb ez a mostani pánik.

“A kormánypárt szerint a magyar emberek már jól tudják, mit kell érteni azon, ha a baloldal “alternatív választásról” kezd gondolkodni.

Mégis milyen alapon papol a választások tisztaságáról az a Gyurcsány-Bajnai-szövetség, amely minden erkölcsi, jogállami, demokratikus határt átlépett, amikor a 2010-es választások befolyásáért bűnözőkkel volt képes szövetkezni – teszi fel a kérdést a Fidesz.

A magyar “maffiabaloldal” az alvilággal is lepaktált azért, hogy egy választást elcsaljon – fogalmaznak, kiemelve: egy demokratikus választás végrehajtásáról és felügyeletéről a demokratikus országokban a nép által demokratikusan választott Országgyűlés dolga gondoskodni.”

Túl azon, hogy milyen kapkodó, idióta, általános iskoláshoz se méltó a megfogalmazás – mi az, hogy attól, hogy egyszer egy titkosszolgálati vezető teljesen hivatalosan, lepapírozva, dokumentálva épp egy bűnözővel beszélt (aki akkor még feltételezett bűnöző volt, se elítélve se semmi) attól már az egész baloldal apraja nagyja gengszter? Bajnait meg idekeverni csalás és ámítás: egy szimpla miniszter volt.

A munkások, a munkásasszonyok, a tanárok az egészségügyben dolgozók, a katonák, a tűzoltók, a munkanélküliek és a nyugdíjasok, az értelmiségiek és a nehéz sorsúak – egyetlen maffiát képviselnek.

Na ne…

Egyelőre 3 éve ez a kormány viselkedik úgy, ahogy a klasszikus maffia, ez a kormány húzta ki milliók lába alól a talajt, ezek vannak most is kegyetlen szószban, mert a trafikmutyi óta egyre többen látják, hogy ez valóban maffia. Látják, érzik a sáfrányt és azt hiszik, ha visszadobják a lasztit, akkor nyeregben lesznek újra.

Hoztak maguknak egy választási törvényt, ami rettenetesen megnehezíti a többi párt helyzetét, mindenféle trükköt bevetnek, ott van a határon túliak szavazásának a problematikája óriási csalási lehetőséggel, a hirdetési lehetőségek korlátozása, lehetne sorolni: érik az intézményesített választási csalás.

“Az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért választási szövetség, az MSZP és a Demokratikus Koalíció szerdán azt közölte az MTI-vel, hogy Bócz Endre volt fővárosi főügyész, Fleck Zoltán jogszociológus, Rytkó Emília, az Országos Választási Iroda korábbi vezetője, Szigeti Péter, az Országos Választási Bizottság (OVB) korábbi elnöke és Szoboszlai György választási szakértő, az OVB egykori tagja fogadta el felkérésüket, hogy legyenek az e hónapban megalakuló alternatív választási bizottság tagjai.”

“Mostani közleményükben azt írták: a felkért szakértőkből álló bizottság a szavazással összefüggő jogi és politikai folyamatok civil kontrollja lehet.”

Nagyon helyes. Annál is inkább mert a külföldi megfigyelést sem engedélyezik. Mutyiban akarják levezényelni.

Ettől rezeltek be. Ettől lett minden magyar baloldali maffiózó, és a magyar baloldal maffia.

Hát kérje ki magának a baloldal!

 Ossian / a KMH vendégszerzője

Fotó: mszp.hu

A szocialisták három éven keresztül végig sírták nyugat Európát és Észak Amerikát a magyar alkotmányosság valóban aggasztó állapotáról, miközben most, amikor már az unió – de akár néhány néppárti EP képviselő is -esetleg készen állna komolyabb lépésekre és nyomásgyakorlásra, az MSZP kihátrál és – maximálisan felvállalva a Fidesz kommunikációját – bejelenti, hogy a szankciók magyarellenes támadással érnének fel. Vajon mára Mesterházy Attila sem tud különbséget tenni egy kormány, illetve egy kormánypárt és egy állam, vagy annak társadalma között?  És komolyan azt gondolja, hogy akik eddig bevették a Fidesz “nemzetellenes erőkről” szóló polémiáját, azok hírtelen belátják, hogy az MSZP is lehet patriota, és netán az ellenzékre szavaznak?

Az MSZP most feltehetően hazafiságát próbálja bizonyítani. “Nincsen hazafiság európaiság nélkül, és nincsen modern európaiság hazafiság nélkül”–fogalmazott Mesterházy, bár mondata szinte teljesen értelmezhetetlen. Egyszerre próbálja kielégíteni az európai föderalizmus és a “nemzetek Európájában” álmodozó köröket, miközben az “európaiság” kifejezés vagy totálisan semmitmondó, definiálhatatlan, vagy egy eurocentrikus, sovinista világnézetre vall, és ami ráadásul Észak-Amerikából nézve különösen hamisan cseng.

Ember legyen a talpán aki követni próbálja az MSZP politikáját. A szocialistáknak csak addig kell a külföldről érkező aggodalom, vagy bírálat, csak addig tiltakoznak az alkotmányosság felszámolása ellen, ameddig vissza nem kerülnek prominensei az Országgyűlés bársonyszékeibe. Aztán majd kormányon megint tengődhetnek irány és jövőkép nélkül.

Ezek után nem kell csodálkozni azon, hogy kevesebb mint egy évvel a 2014-es parlamenti választások előtt a kormányváltást kívánok 37 százaléka nem talál magának elfogadható, választható ellenzéki pártot. Egyre inkább bővülhet majd a tartózkodók tábora, ha a szocialisták azzal védik a demokráciát, hogy Orbán Viktor magyarországi side show-ja ként nyilvánosan elítélik az esetleges szankciókat, miközben a külföldi bírálók fülébe súgják: “csak így tovább! De ne zavarjon benneteket, ha majd a nyilvánosság előtt mi is úgy teszünk, mintha fellépésetek egy újabb támadás Magyarország ellen. Hiszen már csak ilyen a politika!”

Ha ezt így folytatják, az MSZP nagyon gyorsan felébredhet arra a valóságra, hogy ez a pitiáner és tehetségtelen mutyizás magyar politikai körökben még talán elmegy, de másutt végérvényesen taszítja az amúgy szolidáris embereket és pártokat.

Orange blur / mayhem-chaos.net

Az MSZMP-tagok – voltak vagy egymillióan – tisztában lehettek vele, hogy az ő esetleges vétségeiket enyhébben ítéli meg a jogalkalmazó, és mindent megtesznek, hogy lehetőleg tisztára mossák őket, már csak a mundér becsületét is védendő. Ők jobban boldogultak a hivatalokban, ők hamarabb kaptak lakást, autó kiutalást, és -alkatrészt, víkendtelket, általában jobb kapcsolatokkal bírtak a “mezei munkás-paraszt-értelmiséginél”. Mindezeket az előnyöket érdemtelenül kapták, csak azért mert a szocializmus lelkes éltetői voltak, vagy legalább is azt a látszatot keltették. Diktatúrában semmi sem természetesebb ennél, bár a rákosista önkényuralom idején egy elvtárs sem lehetett biztos benne, hogy nem jön érte éjszaka a nagy fekete autó.

Mármost többpártrendszeri plurális demokráciában ilyesmi ugye nem történhet meg, hiszen elvileg politikai váltógazdálkodás van, a szabad választásokon bármikor leválthatja a nép azokat, akik kivételeznek a szimpatizánsaikkal, és akkor minden a visszájára fordul. Igen ám, de ahol egyidőben van demokrácia, plusz az uniós jogrendhez való igazodás kényszere, de ugyanakkor “centrális erőtérben” zajlanak az események, ott könnyen összekutyálódhatnak a dolgok. Mindenesetre most azt láthatjuk, hogy a nem párt-, hanem jogállami keretek között is mintha lehetne olyan rendszert kialakítani, ahol a hatalmat gyakorlók számára nem kívánatos, esetleg nem tűrt személyek alól kikerül(het) a talaj, vagy a sámli, a hozzájuk húzók meg egyre-másra kerülnek ilyen-olyan kivételezetten kedvező helyzetbe. Mintha lehetne úgy csűrni-csavarni a törvényeket, a közbeszerzési tendereket, meg a pályázati kiírásokat, hogy azzal csakis a csókosok járhassanak jól. Még akkor is, ha a törvény mindenkire egyformán érvényes. Nagy bűvészmutatvány ez, de ne feledjük: itt és most egy sosem látott tehetségű mágus viszi a prímet.

Kezdődött ugye azzal, hogy a választásokat, ill. azok eredményét elnevezték (fülke)forradalomnak, amelynek eredménye lett a “rendszerdöntés”.(Ez a rendszer tehát már nem az a rendszer, de akkor mi is? A NER?) Új miniszterek, új államtitkárok, és helyetteseik, új( fő)osztályvezetők, új söfőrök (bizalmi állás), ez rendben is van. Hogy aztán ezek az újak mindenkit elzavarhattak indoklás nélkül akit csak akartak, az már minimum necces, de hát egy vezető választhassa meg a munkatársait – gondolták, és lőn. De még csak azután jött a neheze. Hogyan lehetne megszabadulni az összes köztisztviselőtől, politikustól, intézményvezetőtől, kórházigazgatótól, nagykövettől, bírától, orvostól, újságírótól, színházvezetőtől, filmestől, egytemi, főiskolai, gimnáziumi, sőt általános iskolai tanártól, esetleg óvónőtől, aki nem a “mi kutyánk kölyke”, és mint ilyen zavar(hat)ja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét? Többféleképpen: Eleinte alkottak úgynevezett lex-törvényeket, amelyek néhány nagyon fontos embert – nagyköveteket, polgármestereket – kivételezett helyzetbe hoztak. Aztán jött a korhatárosdi, mindenekelőtt a bíráknál, amit az Unió azóta sem tud elfogadni. Kitalálták, hogy egy bíró – legyen az bármilyen szintű vezetője a bírói szervezetnek – 62 éves kora után alkalmatlanná válik a munkavégzésre. Pápáknál, politikusoknál, ez pályakezdő életkornak számít, bíráknál pályavégző lett. Ezen aztán módosítottak, de a vezetőhelyeket már addigra betöltötték megbízható ifjú bíró elvtársakkal. Aztán jött a „vagy nyugdíj, vagy munka” megoldás az összes közalkalmazottra érvényesítve. Vannak persze a kivételezettek, akiknek munkájára nagy szükség van, de hogy ezek valójában kik is lesznek, azt majd kiolvassák a Kubatov-listákból.

Aztán következett a legújabb kori földosztás műkörmösöknek, és egyéb csókosoknak, haveroknak. A gazdák csak hüledeztek, tiltakoztak, még az államtitkár is lemondott, de ez mit sem számított. Legújabb fejlemény a nemzeti trafikhálózat kiépítése, ami úgy tűnik, nagyobbat szól annál, amit gondoltak. Sebaj, megcsinálják. Sőt, ennek mintájára jöhetnek majd a nemzeti italboltok, a nemzeti kocsmák, nemzeti húsboltok, ahol majd csak (vér)magyar disznók, baromfik és marhák alkatrészeit árulhatják (mély)magyar hentesek és mészárosok. De lehet tovább is menni: miért ne lehetnének nemzeti kávéboltok, nemzeti zöldségesek, kizárólag magyar(nak mondott) termékekkel, nemzeti drogériák (bocsánat: illatszerboltok), nemzeti cipő-, és ruhaboltok, stb, stb. A multik, meg a kínaiak meg takarodjanak el innen, ne a magyarok áldozatos munkával megkeresett pénzéből hizlalják magukat, meg a profitos zsákjukat. A kutyaúristenit neki!

Ha valaki azt hinné, hogy csak viccelek itt kínomban, akkor gondoljon vissza a három évvel ezelőtti állapotokra! Gondolta volna-e, hogy (ilyen hamar) idejutunk? Ugye, hogy nem…

 Gulyás András