Szemenyei-Kiss Tamás: Képíró-dosszié

A Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának vezetője, a holokauszt bűnöseit üldöző Efraim Zuroff 2009 első heteiben a politikai akarat hiányával magyarázta azt, hogy a Magyarországon élő, háborús bűnökkel vádolt dr. Képíró Sándort nem állítják bíróság elé, és ki sem adják azoknak az országoknak, ahol készek lennének őt felelősségre vonni…

A háborús és emberiség ellenes bűnöket elkövetők pereinek lefolytatásáról rendelkező Nemzetközi Katonai Törvényszék alapszabálya – melyet Magyarország is jogrendjébe iktatott – az első olyan nemzetközi dokumentum volt, amelyben a háborús bűntetteket és az emberiség elleni bűncselekményeket szabályozták. Ilyenformán ezek az alapszabályok büntetőjogi keretet nyújtottak (s nyújtanak napjainkban is) a bűncselekmények számtalan számos kategóriája számára, melyek a nemzetközi jog oltalma alatt büntetés tárgyát képezték, illetve képezik.

Az emberiség ellen elkövetett bűnök egyetemes bűncselekmények, mivel akár háborúban, akár békében történő elkövetésük büntethető. – A háborús bűnökhöz hasonlóan az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekre sem a bűnvádi eljárás, sem a büntethetőség tekintetében nem vonatkozik az elévülés. (Foto: Dr. Képíró Sándor egykori csendőrszázados 2010-ben)

Hazánkban, abban az országban, ahol a beregszászi zsidók, 11.000 ember deportálását parancsnoki beosztásban végző Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagyot illetve a háborús bűntettekért távollétében halálra ítélt Wass Albert grófot 1990 után magas állami kitüntetésben részesítették, és azóta is folyamatos a Hungarista Állam egykori vezetőinek rehabilitálását célzó igyekezet – a tényfeltárás szinte hiábavaló tevékenység. Újságíróként azonban az objektív tájékoztatás kötelezettsége arra késztet, hogy a rendelkezésemre álló ismereteket, dokumentumokat, levelezéseket, kutatási anyagokat a nyilvánosság elé tárjam. – Azokat az információkat is, melyek magyarázatát adják a felelősségre vonás elmaradásának és a radikális nacionalizmusnak nevezett nemzetiszocialista szervezkedés „jogállami” kezelésének.

(A Képíró-dossziét sorozatunk első részében a későbbi témák egy-egy fejezetéből idézünk röviden – hiszen az elmúlt 66 esztendőt teljes anyagát, közöttük a háborús bűntettek feltárását nehezítő körülmények ismertetését csak ilyen formában közvetíthetjük Olvasóinkhoz. – A Szerk.)

Már jóval a hitleri Harmadik Birodalom szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult sztálingrádi vereséget, az észak-afrikai front összeomlását megelőzően a szövetséges Magyar Királyi Honvédség és a Magyar Királyi Csendőrség alakulatai 1941 decemberében, valamint 1942 januárjában súlyos harcokat vívtak a megszállt jugoszláv területeken tevékenykedő partizánokkal, melyek során mindkét részről jelentős veszteségek voltak. – A partizánegységek (a Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnökség iratai alapján) 1942. január 6-ra nagyobb katonai akciót szerveztek, melynek során vissza akarták foglalni Bácskát. – Mivel a magyar veszteségek alig egy hónap leforgása alatt elérték az 1200 főt, a Vezérkari Főnökség 2. Nyomozó Osztályához beosztott tiszt (Fóthy cs. alezredes) jelentése alapján a vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes az egész Bácskát hadműveleti területté nyilvánította: elrendelte a tisztogatást és a megtorlást. – A Vezérkari Főnökség az akció főbb irányítójául Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, Grassy József vezérkari ezredest, Deák László ezredest és Zöldy Márton csendőrszázadost jelölte ki.

1942. január 20-ra Újvidékre érkeztek a razziához szükséges katonai-csendőri erők, köztük dr. Képíró Sándor csendőrtiszt, akik az egész várost kivűlről hermetikusan lezárták, ugyanakkor a Duna-partot a folyamörség alakulatai biztosították.

A razzia január 21-én kezdődött, ebben két tanszázad, az újvidéki és makói, valamint a szekszárdi csendőrtiszti iskolától egy szakasz vett részt, dr. Képíró Sándor századost – a makói csendőrtiszti iskola tanárát – a kutató járőrök közé osztották be. Kaptak egy hosszú névsort, melyben a letartóztatandók adatai szerepeltek, de emellett őrízetbe kellett venni azokat a személyeket is, akik nem tudta magát kellőképpen igazolni vagy partizángyanúsnak bizonyult. – A tisztogatást már a kezdetektől fogva Feketehalmy-Czeydner és tiszttársai (közöttük dr. Képíró Sándor is) önhatalmúlag kiterjesztették a környező községek – Zsablya, Csurog, Mozsor, Óbecse – szerb és zsidó lakosságára, a vérengzés során több ezer bűnözőnek illetve partizánnak minősített embert, továbbá ártatlan polgári személyeket lőttek agyon a nyílt utcán vagy lőttek bele a jeges Dunába vágott lékekbe. Az újvidéki razziának nevezett megtorlások során a későbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvéd- és csendőralakulatok 3340 elsősorban szerb polgári lakost gyilkoltak meg, köztük 729 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 700 zsidó származású személy is.

(A legújabb szerb történészi adatok a genocídium áldozatait illetően 3. 808 személyt jelölnek – ezek közül 2. 578 szerb, 1. 068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségűek voltak.)

Az újvidéki – zsablyai, csurogi, mozsori és óbecsei – események már a második világháború idején is botrányt kavartak. Ezért Horthy Miklós kormányzó e kényszerhelyzetben 1943 decemberében a VKF Bírósága elé állítatta a legfőbb felelősöket: vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyá. altábornagyot, vitéz Grassy József magyar királyi vezérőrnagyot, vitéz Deák László nyá. ezredest, Horkay József és vitéz Gaál Lajos csendőr ezredeseket, vitéz Báthory Géza és Fóthy Ferenc nyá. csendőr alezredeseket, Stépán László, dr. Kun Imre, dr. Csáky József, Bandur Károly, dr. Kacskovics Balázs, dr. Képíró Sándor, dr. Zöldy Márton magyar királyi csendőr századosokat, valamint Gerencsér Mihály magyar királyi csendőr főhadnagyot.

A nevezetteken kivűl kb. 200 honvéd és csendőr ellen is bírósági eljárás indult.

A főbűnösöket a tárgyalások során halálra ítélték – dr. Képíró Sándor 10 év börtönbüntetést kapott – de az ítéleteket nem tudták végrehajtani, mert az elítéltek egy része Németországba, a Harmadik Birodalomba menekült (ők az SS szolgálatába álltak). 1944. március 19-e után, Magyarország német megszállását követően az összes perbe fogott honvéd- és csendőrtiszt visszakapta rangját és ismételten szolgálati viszonyba kerültek. (Foto: Dr. Képíró Sándor 1942 januárjában)

A német megszállást követően viszonylag korán, már 1944 áprilisától elkezdődött a magyarországi és a magyar fennhatóság alatt lévő idegen országrészekben élő zsidók deportálása. – A Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor már a horogkeresztes invázió másnapján utasította a csendőrparancsnokságokat, hogy állítsák össze a területükön élő zsidó személyek „egybeállított kimutatását”, majd azokat küldjék meg létrehozott 6 műveleti (deportálási) zóna illetékes parancsnokságának. Kvázi deportálásokra – a zsidó munkaszolgálatosok kényszermunkájának és kényszerlakhelyének kijelölésére – már 1943 első negyedévétől kezdődően sor került: Dietrich von Jagow budapesti német nagykövet igen jó kapcsolatokat tartott fenn a Magyar Királyi Honvédség és a Magyar Királyi Csendőrség felső vezetőivel, rendelkezésére állt a németbarát, nemzetiszocialista szellemiségű honvéd- és csendőrtisztek névsora. (Gróf Wass Albert sem tett mást Brassóban és Kolozsváron, mint dr. Képíró Sándor Újvidéken vagy Kecskési Tollas Tibor Beregszászon – egyazon listán szerepeltek Berlinben, megbízható szövetségesként ismerték őket a Harmadik Birodalomban.)

Kenedi János kutató Mogyoró Andráshoz, Halmai Gáborhoz, Gavriel Bar-Shakedhez és a hozzám is eljuttatott levele szerint a VKF/2 által felállított „repülő bíróság” 1943. december 14-én megkezdett tárgyalásának (kivonatos) jegyzőkönyve és ítéletei az 1942. januári újvidéki mészárlás elkövetői (köztük dr. Képíró Sándor) ellen fellelhető a Honvédelmi Levéltárban HM HL 1942-8/e; 4903/eln. valamint a 1943-1-69 eln. jelzetszám alatt. Ebben, egyebek mellett, az áll, hogy „számára nem volt egyértemű, hogy egy katonai eligazításon elhangzik az ’úsztassuk le a Dunán őket’ parancs, akkor az illető honvéd- vagy csendőrtisztnek tudnia kellett arról, hogy mi fog történni azokkal, akiket előállítottak majd a Dunához hurcolták őket…”

Idéznem kellett ezt az információt azért is, mert a német megszállást követően, 1943. március 19. után a Sztójay- majd a Szálasi-kormányok idején kapott deportálási parancsok végrehajtása alkalmával se lehettek kétségeik a honvéd- és csendőrtiszteknek az őrízetbe vett, bevagonírozott zsidók sorsát illetően.

A német ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen), de az sem kizárt, hogy a hasonló feladatokat végzett magyarországi nyilas HMH (Hungarista Mozgalom Hírszolgálata) segítségével Argentínába szökött háborús bűnös Buenos Aires-ben vetette papírra az alábbiakat:

„Több, mint negyven év távlatából írom ezeket a sorokat, hogy a szemtanú hitelességével rögzítsem azokat az eseményeket, melyeknek elbírálását a történelem lesz hivatva objektíven kiértékelni…

A razzia 1942. Január 21-én kezdődött, és az első két napon nem történt semmi túlkapás.

Január 23-án délelőtt Feketehalmy altábornagy és Grassy József vezérőrnagy parancsa alapján honvéd-alakulatok gépkocsin a Levente Otthonban lévő foglyokat kivitték a Duna-partra, léket vágtak a Duna jegén és a kivégzetteket elúsztatták. A kivégzéseket kizárólag honvéd-alakulatok hajtották végre, és azon egyetlen csendőr sem volt jelen.

A részemre kiosztott területen nem volt egyetlen fegyverhasználat sem, miszerint egész újvidéki tartózkodásom alatt egy hullát sem láttam. – Ellenben, hogy a razzia során kötelességszerűen jártam el, arra szolgáljon a következő eset, melyre ma, negyven év múltán is világosan emlékezem:

Tudomásomra jutott, hogy a Rex Szállóban, ahol éppen el voltam szállásolva, egy honvéd járőr illegálisan működött. Oda siettem és a szálló tulajdonosa lakásában ott találtam Tanursich szálló-tulajdonost, aki családjával együtt bundában, felöltözve, egy kis kézitáskával útra készen állt.

A fosztogatni akaró banda vezére Pozdor zászlós volt, akit rögtön félrehívtam, és megkérdeztem tőle, hogy ’Mit jelentsen ez a helyzet?’ – ő erre azt válaszolta: ’Viszem ki őket a Duna-partra!’

Mivel a Tanursich család ellen semmiféle vád nem merült fel, ezért a zászlósnak csak annyit mondtam, hogy ’Takarodjanak innen!’ – mire bandájával együtt kivonult a szállóból.

Bevonulásom után jelentettem az esetet Gaál őrnagynak, a Tanursich családnak pedig azt mondtam, hogy ’Nézzék meg, megvan-e mindenük, vetkőzzenek le, és maradjanak otthon nyugodtan!’

1943 novemberében idézést kaptam a VKF Különbíróságától előzetes kihallgatásra, Szegedre, ahol Gazda százados és Jolsvai főhadnagy hadbírók már mint gonosztevőt kezeltek. A főtárgyalás 1943. december 8-án kezdődött. Csendőrökre az illetékes parancsnok a csendőrök felügyelője volt. – Ennek dacára a vezérkari főnök teljesen törvényellenesen , önhatalmúlag a VKF Különbírósága által vont felelősségre…

A tárgyalás csak húzódott, és immár (1944) január közepéhez értünk. Mivel még mindig szabadlábon voltunk, valaki azzal a hírrel jött, hogy aki akar közülünk, az átmehet Németországba, mert a németek átvesznek rangunkkal együtt. Megmondták a helyet és a pontos időt, mikor mehetünk… (Foto: Dr. Képíró Sándor budapesti lakos, 2010-ben)

Sajnos, mivel ’háborús bűnös’ lettem, életem nagy részét hazámtól távol, száműzetésben kellett leélnem. Büszkén vallom magam csendőrnek, és hazám iránti szeretetből szolgáltam. Újvidéken még véletlenül sem láttam egy hullát sem, nemhogy részt vettem volna a vérengzésekben.”

Amit dr. Képíró Sándor Argentínában már elfelejtett, azt az 1943-as, Szegeden lefolytatott peranyag tartalmazza: a Tanursich (Tanurdzic) család – a vádlott, dr. Képíró cs. százados kérése ellenére sem volt hajlandó tanúvallomást tenni, a csendőrtiszt állításait alátámasztani.

„Alapos előkészítés után utaztam 1989 novemberében Budapestre, együtt Serge Klarsfelddel. A Belügyminisztériumban először Tuttos Sándor (síc!), a jogi osztály főosztályvezetője fogadott, aki végigkísért minket az épületegyüttes tetején lévő két kupolateremben, és az odavezető termeken, ahol Klarsfeld és én térdig jártunk a széthajigált iratok között. Tuttos ezredes széttárt karokkal mutatta a pánikszerű iratszűrés eredményét, megengedve, hogy megnézhessek egyet-kettőt (ami a kezembe került, az mind az 1950-es évek elejéről volt). Ezekután bevitt az egyedü rendezett terembe, ahol katalógus szekrények tucatjai álltak, mondván, hogy itt tárolják a csendőrség személyi anyagait…

Ezután fogadott minket Csikos József ezredes, a BM III/2-es osztály vezetője. Rajta kívűl több munkatársa is ott volt, többek között Sersli Sándor és Baczoni Gábor. Miután hosszú tárgyalást folytattunk (az ezredes- SZ. K. T.) megígérte, hogy két nap múlva bemutatja a belső kutatás eredményét… Mivel nyilvánvaló volt, hogy csak ’tesztelni’ akarják Klarsfeldet, megállapodtunk, hogy a demokratikus választások napján térünk vissza, hiszen akkor majd mindenki teljes felelősséget tud vállalni az új és szabad Magyarország szellemében…

1990 márciusában együtt érkeztem Herbstné Krausz Zoricával, aki a jerzsálemi Yad Vashem Intézetben a munka komputerizálását végezte. – Mielőtt Csikossal találkoztunk volna, tájékoztattam az ügyről Jeszenszky Gézát, mint kijelölt külügyminisztert. Csikos lelkesen mosolyogva fogadott, közölte hogy nyomon vannak, beülhetek a TÜK (titkos ügykezelés – SZ. K. T.) szobába és két markos munkatárs ruháskosarakkal fogja felhordani az egész anyagot… Ismét nyomozati anyagokat kaptam, de ezúttal olyanokat, amelyben becsatolva eredeti iratok is voltak, mint pl. Ferenczy László csendőralzredes letartóztatási és házkutatási dossziéja – de emellett hoztak látszólag nem kapcsolódó anyagokat is, nem akarom fejtegetni az esetleges szándékot…,végül Csikos újabb haladékot kért, két hónapot. – Beszéltem Farkas Vladimirral, Péter Gáborral és feleségével, Simon Jolánnal illeve Timár Istvánnal, és mindenki megerősítette, hogy a csendőrség VII. közbiztonsági osztályának, valamint a központi nyomozó osztályának az anyagai megvannak… (Foto: Jeszenszky Géza, külügyminiszter)

A (következő) 1990. májusi találkozóra megszereztük Vihar Béla tanúvallomását a Baky- és Endre-perből, ahol pontosan elmondta, hogy a névlisták léteznek (ami perdöntő volt).

Mivel a protokoll rövidített, elmentem Gombár Csaba akkori RTV-elnökhöz, aki berendelte az egész technikai gárdát annak rekonstruálására, hogy hová kerültek a népbírósági hangfelvételek.

Bent a szobában azt állították (ismét!…), hogy az ÁVH ’fellapátolta’ a hanglemezeket egy teherautóra, erről persze az átadási napló véletlenül nem emlékezik meg, de kint egy szakavatott kinézetű hangmérnök egyszerűen közölte velem, hogy ők mindent lemásoltak és mint privát gyűjtemény megvehető… (Foto: Gombár Csaba, a Magyar Rádió és Televizió elnöke, 1990.)

1992-ben Csikos József és Sersli Sándor a Yad Vashembe látogattak és együttműködési szerződést írtak alá Boross Péter miniszter javaslatára, ami lehetővé tette volna a háborús bűnösök listájának átadását. A Yad Vashem Levéltár akkori igazgatója Ságvári Ágnest kérte fel magyarországi képviselőnek, aki bizalmas értesüléssel igazolta, 1992 elején, hogy a listák változatlanul a Belügyminisztériumban vannak.

2002. novemberében Klarsfeld találkozott dr. Lamperth Mónika belügyminiszterrel. Ő megígérte, hogy utasítást ad a listák ismételt megkeresésére. Bár tudtuk, hogy az anyag sohasem hagyta el a BM központi épületét, mégis Klarsfeld hozzájárult, hogy sor kerüljön egy ilyen diplomatikus keresgélésre, bízva abban, hogy immár nem egy újabb huzavona előtt állunk. – A következő öt hónapon keresztül állandó határidőmódosításokat kértek azzal, hogy a szakértők még mindig nem írták meg a válasz végső verzióját… Végül 2003. áprilisában válaszolt Pál Tibor politikai államtitkár, hogy Klarsfeld jöhet megtekinteni a ’sporiadikus’ anyagokat az Országos Levéltárban és az újonnan átvedlett Állambiztonsági Levéltárban. Klarsfeld engem kért meg, hogy menjek el a két címre. – Először az Állambiztonsági Levéltárba mentem, ott Gyarmati György helyett Baczoni Gábor fogadott, aki már az 1989-es találkozókon is szerepelt, és úgy tűnt, hogy az egész BM Levéltár szürke eminenciása illetve az egész ügy kerékkötője. A legszemérmetlenebbül letagadta, hogy a politikai államtitkár (Pál Tibor) egyáltalán kérte őket valamire, sőt, (szó szerint idézve) azt mondta: ’Lehet nektek a magyar politikusokkal akármennyi találkozótok, az nem fog rajtatok segíteni!’

Ezután mentem el az Országos Levéltár megbízott főigazgatójához, dr. Koroknaihoz, aki szintén közölte, hogy Pál Tibor nem írt nekik semmit. Nem volt más választásom, mint elmenni a BM-be, beszélni Pállal. Ott a titkárnője közölte, hogy az államtitkár úr nem található…

2004-ben, mintegy véletlenül, dr. Hovari János nagykövet kért egy megbeszélést dr. Cynthia Haft-tal, hogy az Izraelben tartózkodó dr. Gecsényi Lajos, az Országos Levéltár főigazgatója személyes kapcsolatot vegyen fel Klarsfelddel. A találkozón én is részt vettem. – Ez volt az első eset, hogy magyar részről egyenesen tagadták a listák létezését.”

„Képíró Sándor meghallgatása nem történt meg, mert a bíróság nem tartotta szükségesnek. – Szerencsétlen dolognak tartom, hogy ott, ahol a kommunisták elítélése az Alkotmánybíróság által hozott döntés következtében lehetetlen, belenyúltak egy elévülési históriába.

Ez nem segíti elő a társadalmi békét, alapja lehet egy hisztérikus rohamnak, hogy miért nem az ÁVO-sokat veszik elő, miért csak a holokauszttal kapcsolatos bűntényekről esik szó. Zuroff úr egy idegen kultúrából betérő ember, és mint ilyen terjeszti ezt a históriát.” – közölte dr. Zétényi Zsolt ügyvéd, Képíró Sándor védője, a Hetek újságírójának 2007. február 9-én.

Zétényi Zsolt, aki országgyűlési képviselőként 1990-1994 között egyik élharcosa volt az ún. igazságtételi törvény megalkotásának, természetesen tudatában van annak, hogy nem „elévülési históriáról” van szó, hiszen a háborús bűntettek nem évültek el… – Ily’ módon értelmetlen jogi vitát folytatni arról, hogy az 1943. december 8-án elkezdett, a VKF Különbírósága által lefolytatott büntetőeljárás során alkalmazott 1930. évi III. törvénycikkbe ütköző bűntettet elkövette-e dr. Képíró Sándor, hiszen Magyarországon a háborús bűncselekményekben történt részvétele miatt kellett volna már eddig is vádat emelni ellene… Erre viszont, úgy tűnik, nem volt és ma sincs meg a politikai akarat. (Foto: Dr. Zétényi Zsolt ügyvéd, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat vezetője)

Még ha el is fogadjuk a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és az egykori csendőrtiszt nyilatkozatait arra vonatkozóan, hogy az újvidéki pogrom résztvevője a kilátásba helyezett börtönbüntetés elől Albrecht főherceg segítségével és a főbűnösök társaságában nem menekült a Harmadik Birodalom oltalmába, akkor sem hagyható figyelmen kívűl az a tény, mely szerint Feketehalmy-Czeydner és Grassy a Waffen-SS tábornokaiként, Zöldy pedig SS-Sturmbannführerként – ugyanakkor dr. Képíró Sándor cs. századosként – került vissza a magyar fegyveres erők kötelékébe 1944. március 19. (a német megszállás) után… E dátumot követően ugyanis elképzelhetetlen volt büntetőeljárást folytatni ellenük – Horthy Miklós kormányzó „pertörlését” illetve a meghirdetett amnesztiát e vonatkozásban úgy értékelhetjük, mint Szálasi Ferenc (a kormányzó általi) miniszterelnöki kinevezését 1944 őszén.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós azon kevesek egyike volt a magyar politikusok sorában, aki mindvégig számolt azzal a lehetőséggel, hogy a háborút elveszthetik a tengelyhatalmak, és a Magyarország által is elkövetett emberiségellenes bűnökért felelősségre vonhatják. – Ezért, és csakis ezért, volt néhány – inkább az európai közvéleménynek szóló – kísérlete arra, hogy az általa „túlkapásoknak” nevezett, tíz- és százezrek halálával járó intézkedések, akciók felelőseit megbüntesse, ám az 1943-1945-ös évek eseményei, a történelem átlépett rajta, az ország irányítása lépésről lépésre a nemzetiszocialisták kezébe került.

Az újvidéki vérengzés után, némely vonatkozásában még azt is túlteljesítve, a Magyar Királyi Honvédség (konkrétan a Honvédelmi Minisztérium) németbarát tisztjeinek közreműködésével zajlott az az emberkereskedelem, melynek elszenvedői, nagy hányadukban áldozatai, az észak-erdélyi és magyarországi zsidó honfitársaink voltak.

A bori munkatáborokba – Marányi Ede alezredes, magyar főparancsnok irányítása alá – már 1943-ban 6000-nél is több munkaszolgálatost küldtek. Dietrich von Jagow SS-Obergruppenführer (budapesti német diplomata) felkérésére a Csatay Lajos vezérezredes, Kállay Miklós miniszterelnök, Bornemissza Géza iparügyi miniszter, Szombathelyi Ferenc vezérezredes (vezérkari főnök, az újvidéki „razzia” elrendelője) és Rusziczkay-Rüdiger Imre honvédelmi miniszterhelyettes készségesen kiszolgálták a németek hadigépezetét – a hungarista hatalomátvételt követően ugyanezt a tevékenységet a 950. M. 42/1944. számú HM-rendelet szabályozta.

Képíró bűntársát, vitéz Grassy József Waffen-SS tábornokot, hasonlóan a délvidéki vérengzés összes vád alá helyezett résztvevőjével együtt a hungarista állam fegyveres erői is alkalmazták – Grassy szervezte meg az első magyar SS alakulatot, a 25. Waffen-SS „Hunyadi” Grenadier Divisiont (ennek a hadosztálynak lett tagja később Grosics Gyula, a háború utáni évek világhírű sportolója…)

Az említett páncélgránátos divizión kívűl még négy, a Waffen-SS kötelékében szolgáló alakulatot szerveztek az újvidéki „hősök”: a 26. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hungaria” hadosztályt, valamint az SS-Kampfgruppe Deák, az Ungarische Ski-Bataillon és az SS-Brigade Ney harccsoportokat.

1944-ben a lakosság a csendőrségben csak a konzervatív hatalom keménykezű apparátusát láthatta. A nemzeti-keresztény kurzus a tekintélyelvű és antiszemita beállítottságú csendőri állományban lelte meg a piszkos munkák – a szociális elégedetlenség letörésére, a zsidók és más nemzetidegennek nevezett népcsoportok deportálásának – elvégzésére alkalmas erőszakszervezetet.

A magyarországi zsidóság deportálását Adolf Eichmann (a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, az RSHA vezetője) utasításai alapján a német Einsatzgruppe és az országban létrehozott 6 csendőrkörzet hivatalnokai, csendőralakulatai végezték. – Negyven gettót alakítottak ki és a bécsi, május 4-5-én megrendezett egyeztető tárgyalásokon rögzítették a deportálások menetrendjét.

1944. június 21-ig 327.244 főt, június 29-ig 40.505 személyt, július 9-ig újabb 53.684 magyarországi zsidót hurcoltak el a Magyar Királyi Csendőrség egységei és szállították őket a Harmadik Birodalom megsemmisítő lágereibe. – A Sicherheitsdienst pontos kimutatásai külön tüntették fel a hungarista állam, a nyilasok által deportáltak számát, ez 70.000 személyt jelölt meg, a budapesti gettóban és különböző országok követségein, védett házaiban mintegy százezer zsidó honfitársunk élte meg az 1945. január 18-i napot.

Dr. Képíró Sándor ezt a tevékenységét jellemezte úgy életrajzában, hogy „híven, becsülettel és vitézül szolgáltam.” (Foto: Csendőrök és a megszálló német hadsereg katonái, Budapesten, 1944 tavaszán)

A csendőrtiszt, aki Cseres Tibor (a délvidéki vérengzésről írott könyv szerzője) halála után, 1996-ban tért vissza Magyarországra Argentínából dr. prof. Tarnói László, a Szálasi-kormány igazságügyi kabinetfőnöke társaságában, az alábbiakat látta fontosnak rögzíteni életrajzában:

1943. augusztus 1.-én századossá léptetett elő Horthy Miklós kormányzó úr, valamint ugyanezen a napon kineveztek a kiskunhalasi szárny parancsnokának. 1943. december 3-ra idézést kaptam a VKF Bíróságától Szegedre, előzetes kihallgatásra. Ettől a dátumtól kezdve 1944. június 1-ig eljárás folyt ellenem, ezért nem szolgálhattam. 1944. Június 1-től mint kerületi segédtiszt szolgáltam Kolozsváron. Júliusban a kolozsvári helyőrségi kórházban heresérvvel operáltak meg, amelyet a lovaglástól kaptam. Utána betegszabadságon voltam július végéig, majd augusztus elsejével bevonultam Miskolcra, a csendőr iskola parancsnokaként. Itt a háború ellenére normálisan folyt a kiképzés, a csendőr-parancsnokság az ősz folyamán nyugatra távozott, de a tanszázadot otthagyták Miskolc védelmére. A város védelmét Siegler Konrád ny. ezredes szervezte meg úgy, hogy november 8-án riadóztatták és az Avasra helyezték védőállásba mint gyalogság (síc! – Sz.K.T). A tanszázad volt az egyetlen magyar egység, amely Miskolcot védte.

November utolsó heteiben német hegyivadászok váltottak le bennünket a fosztogatások megakadályozására. December 2-án járőreim jelentették, hogy a németek szedik le a távbeszélő vonalakat. Beszéltem egy német katonával, aki mondta, hogy ők már mennek, és hogy az oroszok már elfoglalták Diósgyőrt, az orosz páncélosok a Sajó völgyén felszaladtak egészen Sajószentpéterig. Így tehát bekerítettek bennünket.

Bevontam járőreimet és december 2-án éjjel a Szent Anna Kápolna melletti földúton még kijutottunk Miskolcról. – A továbbiakban a Dunától északra kijutottunk Ausztriába, Hollabrun városába, ahol értesültünk május 8-án (síc! – SZ.K.T.), hogy vége a háborúnak, és aki nem éri el a Linz-Kaplitzi útvonalat, az orosz fogságba kerül. Sikerült elérni ezt az útvonalat, és május végén az amerikaiak átadták az egész 3. magyar hadsereget az oroszoknak.

Mondtam az embereimnek, hogy mindenki menjen, ahová tud, és ne kerüljön orosz fogságba.

Eljutottam Linztől északra, ahol egy helybeli gazdához beálltam mezőgazdasági munkásnak élelemért. Később Linzben a tolató-pályaudvaron vasutat építettem, itt egy magyar vasútépítő egységhez kerültem, majd átmentem Tirolba, ahol felíratkoztam az Argentín Katolikus Egyház listájára és 1948. augusztus 1-én megérkeztem Buenos Airesbe…”

Az igen zavaros önéletrajzi részlet – amint olvashattuk – egyetlen mondattal intézte el a Képíró megfogalmazásában „újvidéki razziának” nevezett tömeggyilkosságot. Összesen másfél sorban említi az ellene és 260 társa ellen indított büntetőeljárást – majd a következő, 1944. június elsejei dátumig minden esemény kihullott az emlékezetéből (azt már csak a szerző említi meg, kiegészítve a kolozsvári szolgálati hónapokat, hogy az erdélyi városban egy helyen szolgált a horogkeresztekkel díszített kitüntetésekkel rendelkező – szintén tömeggyilkos – Wass Albert gróffal, akit a VKF a német-olasz tiszti bizottság mellé rendelt.

Az újvidéki „igaz hazafi”, aki egyetlen halottat sem látott a szörnyű vérengzés színhelyén, ahogy megrajzolta élete egyik legfontosabb történetét 1944. december 2-án hagyta el Magyarországot – a viszonylag közeli Hollabrun városát még elérte egységével, ám 1945. május 8-ig a csendőrök tanszázadával együtt majdnem fél évig tartó kómába eshetett: a közbeeső hónapok eseményeiről egyetlen sort sem olvashatunk önéletrajzában.

Se hadifogság, se fogolytábor… egyszer csak „átment Tirolba”, ott pedig felíratkozott az Argentín Katolikus Egyház listájára és több mint két évvel a háború befejezése után 1948. augusztus 1-én megérkezett Buenos Airesbe.

Ez a több mint különös NJA-irat, melyet fennen lobogtatnak a „nemzeti jogvédők”, kísérletet sem tesz arra, hogy beszámoljon az 1944. december 2 – 1945. május 8, majd az 1945. május 8 és 1948. augusztus 1 közötti hónapokról évekről…, vélhetően jó okuk van arra, hogy ezt a történelmileg is igen fontos időszakot – mint lényegtelent – ne tárgyalja az emlékirat.

Efraim Zuroff illetve a Yad Vashem-munkatársak birtokában mindazonáltal lehet valamilyen dokumentum, amely kényes kérdéseket tehet fel dr. Zétényi Zsolt ügyvédnek és védencének: egyebek mellett azt is, hogy dr. Képíró Sándor egykori cs. százados 1945. február-március hónapokban folytatott-e tárgyalásokat a Budapesti Rendőr-főkapitányság keretei között létrehozott Politikai Vizsgálati Osztály (PRO) vezetőjével, Péter Gáborral?

(Ne feledkezzünk el a cikksorozat első részében említett Gavriel Bar-Shaked nyilatkozatának arra a részére, mikor 1989-ben a Belügyminisztérium irattárában az erre vonatkozó PRO-dokumentumok után érdeklődtek, majd találkoztak Péter Gáborral, Farkas Vladimirral, Simon Jolánnal és Timár Istvánnal – akik megerősítették, hogy egyrészt léteznek a dr. Képírót is érintő „Csendőrség VII. Közbiztonsági Osztály” aktái, másrészt… a hírhedt csendőrtiszt 1945 utáni tevékenységéről is szó esett.)

Képíró a „Hogyan lettem háborús bűnös?” című vitairatában említést tett az önkéntes számüzetése tényéről – igaz, csupán csak egy fél mondat erejéig.

A megtorlástól, ha a száműzetésről esik szó, leginkább a nemzetiszocialzmus elkötelezettjei tartottak, és akiknek sikerült biztonságos befogadó országot találni (vagy a háború utáni titkos nemzetiszocialista szervezetek gondoskodtak az odajutásban) úgy döntöttek, hogy tartós hontalanságra rendezkednek be. – Önkéntes száműzöttnek tekintették magukat, hirdetvén, hogy a nemzetiszocializmus kudarca csak ideiglenes, és Ausztráliában, Argentinában, Venezuelában vagy akár Szíriában a türelem a legfontosabb…

A Harmadik Birodalom utolsó napjaiban megalakult ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen) elsősorban a magas rangú nácikat és családtagjaikat mentette ki Európából, továbbá azokat a szövetséges horvát, magyar, ukrán, stb. katonákat, akik különleges szolgálatokat tettek Németországnak. (Foto: A M. Kir. Csendőrség laktanyája)

A „magyar ODESSA”, a HMH (a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata) 1946-ban alakult meg Caracasban, Venezuelában – e helyen Henney Árpád altábornagy, dr. Tarnói László a hungarista állam főhivatalnoka és Nyisztor Zoltán katolikus pap szervezte a nyilasok, illetve a Hungarista Mozgalom vezetőinek, szimpatizánsainak kimentését.

Az ODESSA főként Argentínába, Braziliába, Chilébe, Paraguay-ba és Szíriába (kis számban Egyiptomba) menekítette védenceit. Vezetőinek nevét még napjainkban is sűrű homály fedi, de a szélsőjobboldali mozgalmak és a nemzetiszocialista mozgalmak kutatói tudni vélik, hogy Otto Skorzeny (aki 1948-ban szökött meg börtönéből), Alfred Naujocks, Reinhard Gehlen, Rodolfo Freude, Hans-Ulrich Rudel, Alois Brunner, Antonio Caggiano, Emil Dewoitine és Franz Stangl igen komoly szerepet játszottak a titkos szervezetben.

A bori kényszermunkatábor magyar főparancsnokát, Marányi Ede alezredest (aki 1944 novemberében parancsot adott dr. Radnóti Miklós kivégzésére) „Fehér Antal” néven bújtatták Argentinában, ugyanide került dr. Képíró Sándor cs. százados is – és egyelőre csak az utóbbi adhat választ arra a kérésre, hogy 1948-ban (?) az „Argentin Katolikus Egyház” voltaképpen a HMH-t vagy az ODESSA-t takarja.

„Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból, a Mileticeva utcában minden lakót meggyilkoltak, és mindezt a ház előtt tették. Csupán két kisbaba menekült meg, Kerényi Sándor és Goldstein Gyurika. A szolgálók párnába rejtették őket, és így menekültek meg…

A vérengzés három napjában Újvidéken tilos volt bármiféle gyülekezés akár nyilvános helyen, akár a házakban. Minden bolt bezárt; a városban nem volt forgalom, a telefonvonalakat elvágták és tilos volt rádiót hallgatni. Az első két napon körülbelül húsz embert öltek meg. Sajnos, az áldozatok száma nem volt elég magas a magyar hatóságoknak, úgyhogy új megközelítést rendeltek el. Így az utolsó napon a vérengzés a Mileticeva utcából indult, abból az utcából, ahol laktunk. Az egész családomat meggyilkolták a ház előtt, ahol laktunk, éppúgy, ahogy az utca minden egyes lakóját. Miután az embereket megölték az utcán, a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket. (Foto: M. Kir. Csendőrség díszőrsége 1944 augusztusában a Budavári Palotában)

Azon a napon –30 C volt Újvidéken és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai ’strandon’ gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma 828 zsidó áldozatról tudunk, akik az újvidéki vérengzésben haltak meg…”

Nem kis ellentmondás van abban, hogy az Antall-kormány éveiben, Boross Péter belügyminisztersége és a napjainkban „fajvédelmi miniszterként” emlegetett Für Lajos honvédelmi minisztériuma idején, azzal a jelszóval, hogy igazságot akarnak szolgáltatni azoknak a honvédtiszteknek, akik nem írták alá a Kádár-féle Tiszti Nyilatkozatot – szinte rehabilitálási láz tört ki. Elmondása szerint ekkor kapta vissza rangját és egyenruháját az a Szalay Róbert karhatalmista százados, aki ugyan aláírta a szabadságharc leverése után a hűségnyilatkozatot, de később köztörvényes bűncselekmények miatt ítéltek el és zárták ki a hadseregből. (Ő volt az is, aki a Fidesz-FKGP-MDF koalíció éveiben 1956-ot a hungarista hatalomátvétel folytatásának tartotta és az első hitelesen megválasztott miniszterelnöknek Szálasi Ferenc „Nemzetvezetőt” – az utolsónak pedig Orbán Viktor kormányfőt nevezte meg…)

Kéry Kálmán egykori Horthy, majd Szálasi-tiszt javaslatára ezeket az eljárásokat kiterjesztették az 1945 utáni népbírósági eljárások elítéltjeire is – a büntetöjogi rehabilitáció bírói gyakorlatához az 1994 januárjában hozott alkotmánybírósági határozat szolgáltatott jogi hátteret, az a határozat, amely kétségbe vonta, majd megsemmisítette a második világháború utáni Népbírósági törvényt. A háborús bűntettek miatt elítélt (a cikksorozatban már említett) Wass Albert és Kecskési Tollas Tibor teljes rehabilitálása és kitüntetése mellett 2005-ig összesen 5400 ügyben állították helyre a kérelmezők egykori rangját és egedélyezték számukra az egyenruha viselését. Ahogy azt Kovács Tamás történész az egyik 2007-ben elhangzott előadásában kijelentette: „Erkölcsi, jogi zsákutcába jutottunk – a rehabilitálások tekintetében jogi trükközés zajlik.”

Lehetett is némi igazsága, hiszen az 1990 után elkezdődött felülvizsgálatok során együtt, azonos eséllyel indult ebben a rehabilitációs versenyben az ártatlanul meghurcolt a háborús bűnösökkel: a kilencvenes évek végére – a második ún. nemzeti kormány idejére – Szálasi volt tábornokai, hivatalnokai és a kollaboránsok is célegyenesbe fordulhattak. Összesen 21 altábornagy, 19 vezérezredes, 742 alezredes, 852 hadnagy, 944 százados, 969 őrnagy és 983 főhadnagy kapta vissza a csillagait, az egyenruháját és a rangjukhoz illő nyugdíjakat.

Rehabilitálták vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest (Szálasi elhelyezési kormánybiztosát), vitéz Jány Gusztáv vezérezredest, Bárdossy László miniszterelnök ügyében 2001-ben a MIÉP kezdeményezett perújítást…

1995. január 16-án a Legfelsőbb Bíróság négy felülvizsgálati tárgyalást pörgetett le összesen három óra leforgása alatt. Mindegyikre jutott vagy negyvenöt perc. – Mind a négy egykori vádlottat, háborús és népellenes bűnök elkövetőit, dr. Kecskés Mihályt, Koréh Ferencet, Wiltner Bertalan Miklóst és Herodek Sándorné Rátz Erzsébetet felmentették.

Dr. Kecskés hadbíró, majd később ügyész volt a Vezérkari Főnökségen – ő képviselte a vádat többek között Szenes Hanna brit önkéntes és zsidó szabadságharcos perében, halálos ítéletet kérve a 23 éves lányra (az ítéletet 1944. november 7-én hajtották végre a hírhedt Margit körút 85 sz. alatt lévő fegyházban.) Az antiszemita Koréh Ferenc, a „székely Streicher” sem számított már népellenes bűnözőnek a kilencvenes évek elejétől. Fedák Sárit, a háborús propagandahőst, aki náci karlendítéssel lépett a színpadra (és aki a frontszínház ukrajnai turnéján a zsidó munkaszolgálatosokról szólva kijelentette: „Nem baj, ha lelövik, aki kidől a munkából, legalább lassanként mind elfogynak”) – 1994-ben rehabilitálta a demokratikusnak mondott Magyarország. (Foto: Csendőrök Újvidéken 1942. január 22-én. Dr. Képíró: „Nem láttam halottakat Újvidéken…)

A Simon Wiesenthal Központ szerint Képíró részt vett az „1942-es délvidéki mészárlásokban” valamint „az 1944-es deportálásokban” – csendőr századosként. Horthy Miklós katonai bírósága tíz év börtönre ítélte az újvidéki vérengzés miatt. A Simon Wiesenthal Központ szerint a csendőrtisztet 1946-ban újból elítélték: egy népbírósági perben tizennégy év börtönbüntetést kapott. – Ez utóbbi büntetőeljárást úgy a védelem, mint a nyomozó hatóságok cáfolják, azzal az egyszerű magyarázattal, hogy nem lelhető fel az állítólagos népbírósági ítélet.

Az „elveszett iratokból” 6. 500 kérelmező esetén, amint említettem, 5. 400 peranyagot mégis megtaláltak – ezeket a személyeket, javarészt a népbíróságok által elítélteket, egytől-egyig felmentették 1990-et követően…

A kutatásokra alapozva korabeli jegyzőkönyvek tartalmazzák, hogy Képíró Sándor elismerte, igazoltatásokat végzett Újvidéken, valamint alegységeket vezetett, melynek tagjai elkövettek gyilkosságokat is. – Ő ugyan, állítása szerint, a „ravaszt nem húzta meg”, ugyanakkor állítása szerint, az „igazoló bizottságok” elé szállította az embereket, akiket a rögtönítélő bíróság kivégeztetett.

Nagybaczoni Nagy Vilmos Horthy Miklós honvédelmi minisztere visszaemlékezéseiben megírta, hogy 1942 januárjában a kormány beleegyezésével Újvidéken és környékén a partizánmozgalom leverése ürügyén tisztogató razziát hajtottak végre. Szervezett rablás és fosztogatás egészítette ki az igazoltatásokat és előállításokat – ám jellemző módon a három nap alatt egyetlen katona vagy csendőr sem sérült meg. Az emberek megrettenve beszéltek arról, hogy mi történt… sokan arra számítottak: Újvidék után Szabadka következik.

Az 1943-as vizsgálat során tanúvallomások hangzottak el, melyek szerint Budapestről Újvidékre beérkezett gyorsvonat egész utazóközönségét a vasúti váróterembe terelték, és ott mindenkit igazoltattak. A zsidókat kiválogattták, és a strandra terelték, ahol ezeket az embereket, nőket, gyermekeket, fiatalokat és öregeket előbb levetkőztették, majd a Dunába lőtték őket. – A razziát végrehajtó csendőrök és katonák sorra járták a házakat és kihurcolták a lakásokból a zsidókat, illetve az egyéb gyanúsnak minősített személyeket. Az akció órák alatt vérfürdővé változott. Nagybaczoni szerint a Kállay-kormány nem térhetett ki az Európában is ismertté vált esemény kivizsgálása elől, de jogerős ítélet nem született.

Az újvidéki tisztogatásban többen kitüntetést is kaptak (magát az egységparancsnok dr. Képíró Sándort is az újvidéki akció után léptették elő századossá. – A Szerk.)

De a folytatás így az honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos szorgalmazására a minisztertanács elé került, majd később lezajlott a tárgyalás. Az ítéletek kihírdetésére a vádlottak jelenlétében nem került sor, mert ők német segítséggel a Harmadik Birodalom területére szöktek – ott nemcsak menedéket kaptak, hanem legtöbbjük, mint a német hadsereg tisztjei szolgáltak addig, amíg a nyilasok uralomra jutása után visszatértek Magyarországra és szolgáltak tovább a Magyar Királyi Honvédség és a Csendőrség kötelékében. (Foto: Boross Péter, belügyminiszter 1992-ben)

Ami egyértelműen kiderül a jelenlegi Magyar Köztársaságban egyáltalán nem támogatott nyomozás irataiból az, hogy a kádári Állambiztonsági Szolgálatok főtisztjei még 1992-ben is a Nemzetbiztonsági Hivatal állományában dolgoztak.

„Képíró adatlapja, s néhány róla keletkezett irat 1967-ben még bizonyosan a BM Állambiztonsági Operatív Nyílvántartójában szerepelt, a volt csendőrök és nyilasok aktái és nyilvántartásuk között. (Lásd e nyilvántartásról az 1995-ös Iratfeltáró Bizottság jelentését az OSZK Kézirattárában.) Elég megalapozottnak tűnik az a hipotézis, hogy Cserest – a „Hideg napok” szerzőjét – engedték kutatni ennek a forrásanyagnak legalább egy részében. Ez ellenőrízhető, ha az ÁBTL nem titkosította azt a dossziét, amelyben az 1990 előtti kutatási engedéllyel rendelkező betekintőket nyilvántartották.

A dosszié még szerepel a BM Alkotmány utcai irattárának 1998-ban még általam is látott lajstromában…

Zuroff úrnak sokkal pontosabbat annak a hivatalos Yad Vashem Társaságnak a tagjai mondhatnak (ha hajlandók beszélni), akik 1989-92 között a BM főiratbirtokosai voltak – dr.Csikos József, Baczoni Gábor és Sersli Sándor. Ennek a társaságnak nemcsak BM-es tagjai voltak (pl. Székely Gábor), akik legalább a Társaság alapításának céljáról és működéséről is számot adhatnak…

Attól tartok, az, hogy hajlandók-e a volt BM-esek beszélni, azon múlik, hogy mennyire tudták elválasztani 1989-92 között azokat az iratokat, amelyek a zsidóvagyonok útvonalán 1939-45 közti csendőr, nyilas, Waffen-SS felől a VKF-2-őn át az MNVKF-2-höz, a Katpolhoz és a PRO-hoz és az ÁVH-hoz vezettek -– azoktól az iratoktól, melyek háborús bűncselekményeket takarnak. Ezek úgynevezett tükröződő iratok s egyik csoportjukból kideríthető a másik iratcsoport létezése is…”

Kenedi 2007. április 10-én írott levele, mintegy folytatva a márciusi sorokat, az alábbiakban idézett hipotézist vázolja:

„Valóban szükség van-e Képíró 1946-os (vélt vagy valós) népbírósági ítéletének felkutatására ahhoz, hogy akár nyomozati, bűnügyi, bírósági iratait, akár őt magát a magyar állam kiadja Belgrádnak? – Közelebbről: Képíró 1942. januári háborús bűnösségének megállapításához mit ad hozzá a második (a deportálásokban való részvétel miatti) ítélet a meglevő első, jól ismert és kellőképpen dokumentált ítélethez képest?

Olvassuk el újra az 1936. évi III. tc. 59. §-át, módosított formájában úgy, ahogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök javaslatára, Bartha honvédelmi miniszter átalakítatta s elfogadtatta a Minisztertanács 1941. október 28.-i jegyzőkönyvének tanúsága szerint. Figyelmesen olvasva Sajti Enikő Délvidék c. tudományos munkájának 142. oldalát, s ott a 46. számú jegyzetet, szerintem elég bátortalan a Képíróval szemben eddig felhozott jogi érvelés. Mármint az, hogy a VKF ’repülő bírósága’ által az ezen a törvénycikkelyen megállpított cselekménye pusztán a Horthy-hadsereg jó hírnevét sértette volna, s hadsereg iránti bizalmát ásta volna alá Képíró – és első perében elítélt társai – ügyében. Ha Képíró az 1936. évi III. tc. 1941 őszi módosításának kihirdetése után vágott bele 1942 januárjában a ’partizánok’ elleni razziázásba, akkor ez jóformán semmiben sem különbözik azoktól a háborús bűncselekményektől, amelyekért Szombathelyit, Grassyt és Feketehalmy-Czeydnert felakasztották.

És ha még azt is hozzáteszem, ami a módosítás indoklásában található, miszerint a tc. 59. §-ának módosítását ’a Délvidéken tapasztalható rendbontás megtorlása (érdekében)’ hajtsák végre, akkor igazán nem tudom mi a különbség a Szovjetúniónak hadat üzenő Bárdossy miniszterelnök háborús cselekménye és az antifasiszta koalíciót (beleértve Titó partizánjait) feltartóztató magyar hadvezetés cselekménye között?

A Harmadik Birodalom győzelmét ki-ki ott segítette, ahol éppen volt – pl. Bárdossy miniszterelnöki pozicióban – ki-ki olyan eszközzel, amilyennel rendelkezett: Képíró például tábori csendőrfőhadnagyként a Duna jegére terelt kivégzendőkkel…” (Foto: Kenedi János történész, tudományos munkatárs)

Kenedi János a továbbiakban néhány mondat erejéig az Antall-kormány idején országgyűlési képviselőként a háborús bűnösöket kitüntető kormánypárt sorait erősítő dr. Zétényi Zsoltnak

is üzent s nem kevésbé a Nemzeti Jogvédő Alapítvány oltalmát élvező radikális nacionalistáknak:

„A másik körülmény, amely hipotézisemet megelőzi, hogy első alkalommal figyelmetlenül olvastam a Képíró Sándorra vonatkozó publikációkat. Nem vettem észre, hogy az 1936. III. tc. 59. §-ának módosítása annyit jelent, hogy Képíró cselekedetei az input oldalon ugyanannyit érnek, mint az output oldalon.

Azaz, ő – illetve az V. csendőrkerület előljárói – pontosan tudták, hogy háborús bűncselekményt követnek el 1942 januárjában, csupán az utólagos történeti feldolgozások mosták el a különbséget.

Hiába írt Képíró feljegyzést a razzia után a maga mentségére, ez semmit sem ér, ha nem előtte határolta el magát a razziában való személyes részvételtől. (Ő maga ügyvéd volt, tudta, mit követett el, de megpróbált ügyvédi svindlivel élni.) – Ezáltal az utókor előtt felértékelődnek az 1942-es razzia szemtanúinak vallomásai, mindenek előtt a Sajti Enikő által a Klubrádióban felolvasott Nagy János vallomása, valamint Vihar Béla tanúságtétele.”

E helyen idézem dr. Zsigmond Anna sorait, melyet Kiss Péter miniszternek írt 2005. december 3.-án a Miniszterelnöki Hivatalba:

„Itt minden visszhang nélkül történik. Rehabilitálni akarják kisbarnaki Farkas Ferencet, Cselényit, a csendőrt és további nyilas csontvázakat őríznek a szekrényben, miközben tekintélyes tudósok jogi magyarázkodásokkal dicsőítenek gyilkosokat…

Lehangoló levelezésem miatt magam is szégyenkezem, hogy ilyen társadalomban élek. Ez az én hazám?”

Ahhoz, hogy megértsük a dr. Képíró Sándor egykori csendőrtiszt védelmét ellátó sajátos tevékenységet űző Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat eszmei hovatartozását, úgy vélem elégséges, ha betekintünk a Szolgálat védenceinek névsorába.

Dr. Zétényi Zsolt, dr. Gaudi-Nagy Tamás, dr. Gyurta Tibor Roland, dr. Morvai Krisztina, és a jogtörténész Kádár Éva neveivel fémjelzett üzleti vállalkozást az utóbbi években a demokratikus intézményeket támadó ügyfeleik (jogi) tanácsadóiként ismerhettük meg. A Nemzeti Jogvédő Szolgálat az MTV székházát megostromló radikálisokat és a nemzetiszocialista eszmeiséget nyíltan felvállaló Lelkiismeret88 Csoportot is támogatásáról biztosította, ugyanakkor a néhai csendőrnyomozó Kristóf Lászlónak, Budaházy Györgynek, a rendzavarásért eljárás alá vont Németh Csabának, az 1994-ben működését bejelentett Hungarista Mozgalom társelnökének Ekrem Kemál Györgynek, a budapesti randalírozások „hősének” Gőbl Györgynek és a Kuruc. info egyik szerkesztőjének, Novák Elődnek nyújtott jogsegélyt „hazafias küzdelmük” elősegítésére. (Foto: Megbélyegzett honfitársaink)

- fogalmazta meg hozzám írott levelében Kádár Éva, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány aktivistája 2009. február 9-én, tiltakozva az egykori csendőrtiszt múltjával foglalkozó cikksorozat állításai ellen. A történelmi visszatekintést személyes sérelemként értékelő NJA-munkatárs ugyan egyetlen „állítást” sem cáfolt meg, sőt, Képíró közreadott emlékiratai, az önéletrajza ellentmondásait sem kommentálta – megelégedett azzal, hogy leírhatta: én egy összeesküvés-elmélet fanatikus híve vagyok (akitől bizonyára nem várható el az objektivitás.)

Kádár Éva sorainál is nyiltabban védelmezte meg dr. Képíró Sándort a Magyarországon zavartalanul működő egyik náci alakulat, a HunHír „vitairata”, melyben az alábbiak olvashatók:

„A zsidó hóhér Magyarország belügyeibe piszkított, és áhítozik a vérszagra.

Bírálta Magyarországot a Simon Wiesenthalról elnevezett embervadász terrorközpont jeruzsálemi irodájának vezetője… A gyűlölettől fröcsögő, véres hóhér, Efraim Zuroff a politikai akarat hiányával magyarázza azt, hogy az általuk háborús bűnökkel vádolt Képíró Sándort nem állítják bíróság elé Magyarországon, és ki sem adják azoknak, akik készek lennének őt felelősségre vonni.

Az embervadász Zuroff beszédében emlékeztetett: Képíró Sándor ’bevallotta’ a 67 évvel ezelőtt Újvidéken elkövetett tömeggyilkosságot. Mint mondta: beismerte, hogy 1942 januárjának szörnyű napjaiban, a városban tartózkodott, mint a megszálló magyar erők tisztje. Márpedig mindannyian tudjuk, hogy ők hajtották végre az Újvidéken élő ártatlan zsidók, szerbek és cigányok elleni tömeggyilkosságot – fogalmazott Efraim Zuroff.

HunHír kommentár: Ez a cionista embergyűlölő állat tehát azt mondja: ott voltál, ezért bűnös vagy. A magyarok elleni rémtetteket, a zsidó partizánok brutális tömeggyilkosságait persze figyelmen kívűl hagyja ez a felsőbbrendű. Országában olyanok élvezik a szabadságot, akik emberek tízezreit gyilkolták meg rendkivűl aljas, kegyetlen és brutális módon. Ha Képíró Sándor a kezükbe kerülne, koholt vádak alapján halálra kínoznák éppúgy, ahogy egykoron a magyarországi zsidó ávósok tették az ártatlan emberekkel.”

Dr. Zétényi Zsolt (az 1992-ben kormányzó MDF országgyűlési képviselője, jelenleg a NJA kuratóriumának elnöke és dr. Képíró Sándor ügyvédje) ezekhez a sorokhoz fűzte hozzá 2009. január 10-én a Magyar Nemzet elnevezésű Fidesz pártújságban: „Szellemileg, erkölcsileg és testileg egészséges magyar társadalomra van szükség.”

Dr. Morvai Krisztina, szélsőjobboldali politikus, egyetemi docens pedig megnyugtatta híveit, mondván: „Visszavesszük Magyarországot, mert nekünk, magunkfajtáknak csak ez az egy hazánk van.” (Foto: Dr. Morvai Krisztina, a szélsőjobboldali Jobbik Magyarországért Mozgalom EP-képviselője, az úgynevezett „Nyilas Barbie”)

Dr. Zsigmond Anna kutató Izraelből (Gavriel Bar-Shaked ismertetett levelére utalva) hiányolta az ún. Jaross-listát a Kenedi Jánoshoz írott levelében – mint egyikét azoknak a dokumentumoknak, melyek véleménye szerint igazolhatják az egykori csendőrtiszt bűnösségét. Bár e cikksorozatnak elsősorban nem az a célja, hogy a témával kapcsolatban minden olvasónak választ adjak a felvetéseikre és a különböző hipotéziseikre, rá kell mutatni arra, hogy nem egy publicista bemegy abba az utcába, ahová az NJA jogászai, politikusai terelgetik őket: vagyis az egyértelmű újvidéki háborús bűntettek helyett a csendőrség, ezen belül dr. Képíró kevésbé ismert szerepéről nyitnak vitát…

Mivel a hivatásos, jól megfizetett – állítólagosan demokrata – „tényfeltáró” újságíróink is viszonylag kevés konkrét bizonyítékot, tényanyagot tárnak az olvasók elé, ismerjük meg azt a történelmi kort, mikor az 1990 után rehabilitált, nem egy esetben magas állami kitüntetésben részesített háborús bűnösök tevékenykedtek.

Kollár Erzsébettel tártuk a nyilvánosság elé 2007-2008-ban annak aMagyar Királyi Csendőrségnek a tevékenységét, melynek tagjai, parancsnokai között ott volt dr. Képíró Sándor is.

Jaross Andor belügyminiszter már a német megszállást követő második napon utasította a csendőrparancsnokságokat, és a községi előljáróságokat, hogy állítsák össze a területükön élő zsidó személyek „egybeállított kimutatását” – majd azt küldjék meg az időközben országosan felállított hat műveleti (deportálási) zóna parancsnokságának.

Ha elfogadjuk a Nemzeti Jogvédő Szolgálat segítségével védekező csendőrszázados állítását, mely szerint őt csak 1944. június 1.-től alkalmazták ismételten a Magyar Királyi Csendőrség kötelékében – de ez az állítása is vitatható! – akkor sem mentesült a Jaross által kiadott 9615/1944 illetve 6136/1944 számú titkos utasítások alól, melyeket minden csendőrparancsnok megkapott.

Az 1944. június 29-én felvett auschwitzi jegyzőkönyvekben az alábbiak olvashatók: „Die Nummern A-8270 bis A-8273 erhalten vier Zwillinge, die der SS-Lagerarzt Mengele unter den ungarischen Judinnen ausgesucht hat…” – igazolva azt az eddig is ismert tényt, hogy dr. Képíró Sándor csendőrszázados szolgálati ideje alatt is folytak a deportálások, úgy a műveleti-deportálási zónák parancsnoksága, mint az egyes csendőrparancsnokságok közreműködésével. A deportáltak, a transzportok, a Magyarországról Auschwitzba szállított zsidó és cigány honfitársaink sorsával a területileg illetékes csendőrparancsnokok nagyon is tisztában voltak. A jelenlegi szélsőjobboldali propagandával ellentétben nem a koncentrációs táborokban betegedtek meg az ott elpusztított magyarországi százezrek, hanem J. Mengele és segítői nyilvánították őket annak: vagyis a fiatalokat és a fizikai munkára kiválóan alkalmas személyeket a terv szerint fogolyként kezelték, a többiekkel („die übrigen Menschen”) a gázkamrák végeztek.

A Magyar Királyi Csendőrség különleges helyet foglalt el a Horthy-rendszer erőszakszervezeteinek sorában. A reviziós, irredenta és nacionalista eszmék feltétlen elkötelezettjeként – lásd a napjaink jobboldali és szélsőjobboldali kurzusát! – odaadással hajtotta végre a társadalmi rend belbiztonsága védelmében a rá háruló feladatokat. A nem nagy létszámú, de országosan jól kiépített testület fenntartás nélkül verte szét a munkások, bányászok és a szegényparasztok tüntetéseit is, sortűzzel oszlatta sztrájkjaikat…

A Jaross-lista (esetlegesen így, dr. Képíró Sándor csendőrtiszttel összefüggésben) talán nem létezik. Mivel hat operatív-deportálási zóna volt, úgy vélem, hogy csak listákról lehet szó. Ha a „VI. sz. műveleti zóna” anyagait vizsgáljuk – ide Balmazújváros, Egyek, Földes, Józsa, Kaba, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Nádudvar, stb. tartozott – deportálásra szánt zsidó polgárait Debrecenben ideiglenesen felállított gettóba gyűjtötték össze. Ugyanez volt a helyzet a másik öt „műveleti zónában”, Kolozsváron és Brassóban is.

Arról nincs ismeretünk, hogy dr. Képíró Sándor százados csendőrparancsnokként bárhol, bármikor is megtagadta volna a népellenes parancsokat. (Képünkön: Jaross Andor)

Az egykori csendőrtisztet védő NJA, de maga a vizsgálat alá vont személy sem tér ki arra, hogy mit csinált a német megszállást követő hónapokban, miután állítása szerint „1944. március 22-én szabadlábra helyezték” – 1944. június 1.-ig, amikor is újra szolgálatba lépett.

Ez ugyanolyan rejtély, mint az 1944. decembere és az 1948. augusztus 1. közötti időszak, amelyről Képíró (és a védelmében felsorakozott politikai szervezetek) szintén nem adnak számot.

Amint azt a NJA közleményében olvashattuk 2009. február 1. napján, Képíró Sándor úgy nyilatkozott, hogy „átmentem Tirolba és felíratkoztam az Argentin Katolikus Egyház listájára 1948-ban, majd augusztus 1.-én Buenos Aires-be érkeztem…”

Más emlékirataiban a Nemzetközi Vöröskeresztet útján jutott el ugyanoda s bár az ellentmondás nem lényegtelen, mégis fontosabb lenne ismerni a nyilvánosságnak, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozott 1944. december 2. és 1948. augusztus 1. között?

A történészek és a nemzetiszocialista mozgalmak kutatói egy része rendelkezik ismeretekkel arról a két titkosszervezetről, a német ODESSA-ról valamint a hungarista HMH-ról, melyek a náci és nyilas politikusok illetve a fegyveres testületek tagjainak Európából történő kimentésével foglalkoztak – jóval kevesebb azoknak a száma, akik behatóbban tanulmányozhatták a szövetségesek által megszállt birodalmi területen tevékenykedett Werwolf és a magyar királyság szovjetek által elfoglalt részein partizánharcot vívott Hungarista Légió (más néven a Kopjások) történetét.

Az Unternehmen Werwolf vagy Werwolf Organisation elnevezésű félkatonai szervezet felállítását még Heinrich Himmler az SS legfőbb parancsnoka határozta el 1944 novemberében, miután a szövetségesek elfoglalták a Rajna-vidék nyugati részén lévő Aachen városát. A brit és az amerikai hadsereg katonáira vadászó szervezetbe főleg fanatikus fiatalokat toboroztak, akik még hittek a végső győzelemben – első parancsnokuk a lengyel-német származású Hans Adolf Prützmann SS-Obergruppenführer lett, aki miután elfogták, Lüneburgban a 2. Brit Hadsereg főhadiszállásán ciánkapszulával végzett magával.

A német partizánszervezettől eltérően a hungarista állam Ausztriába, majd a Harmadik Birodalom területére menekült vezetői és katonai parancsnokai Korponay Miklós vk. századost bízták meg a Hungarista Légió (más néven: a Kopjások) létrehozásával – ez a titkos szervezet 1948-ig hajtott végre akciókat a Szovjet Hadsereg által megszállt magyar területeken, de központjaikban, Bécsben és a németországi Bréma városában is tevékenykedtek. A HMH Irattárában Bosnyák Imre illetve Marányi Ede alezredes neveit említik meg, mint a titkos szervezet kiemelkedő jelentőségű tagjait – az előbbit elfogták a szovjetek, és Baden bei Wien-ben 25 esztendei kényszermunkára ítélték, Marányi alezredest az ODESSA Argentinába szöktette.

Mivel dr. Képíró Sándor cs. százados 1944. december 2. és 1948. augusztus 1. közötti működéséről csak minimális ismereteink vannak – ugyanakkor a csendőrtiszt említést tett arról, hogy vasútépítéseknél dolgozott (melyek fő célpontjai voltak a Werwolfnak, valamint a Hungarista Légiónak) – az eddigieknél is fontosabb elszámoltatni a jelzett időszakban végzett valóságos tevékenységéről.

Elsősorban a magyarországi jogászok vitatják azt, hogy az újvidéki „razzia” – ténylegesen az 1942. január 21-23. napjaiban lezajlott tömeggyilkosság – ügyében a második világháborút követően bármilyen büntetőeljárást kezdeményeztek volna dr. Képíró Sándor ellen. A magyarázat, ha furcsa is, igen egyszerű: a nyomozó hatóságok nem találják azokat a periratokat, azt a népbírósági ítéletet, amely bizonyítaná, hogy a csendőrtisztet 1945-ben vagy 1946-ban a zsidók deportálásával összefüggésben, esetleg az újvidéki vérengzés kapcsán elítélték volna. (Foto: Horthy Miklós kormányzó és Adolf Hitler kancellár)

1946 őszére, a legismertebb hungarista vezetők kivégzését követően jogerős ítélet született

Szombathelyi, Feketehalmy-Czeydner, Grassy és Zöldy ellen indított büntetőeljárásokban – majd a magyarországi hatóságok a délvidéki katonai, csendőri akció legfőbb irányítóit kiadta Jugoszláviának. A nevezett háborús bűnösöket az UDB (az akkori jugoszláv Államvédelmi Igazgatóság) hallgatta ki, ezt követően gyorsított eljárás keretében mind a négy katonát kötél általi halálra ítélték – a velük együtt kiszolgáltatott másik három polgári személy – a bácskai nemzetgyűlés elnöke, az újvidéki polgármester és egy kereskedő – esetében golyó általi halált mondott ki Titó bírósága. Az ítéleteket nyilvánosan hajtották végre.

A Jugoszláviának kiadott háborús bűnösök aktáit a budapesti népbíróság 1947. február 25.-én zárta le, és ekkor adták ki a belgrádi illetve az újvidéki hatóságoknak a dr. Képíró Sándor csendőrszázadosra vonatkozó nyomozati anyagokat – azokban részletesen felsorolva az újvidéki tisztogatások során a közreműködésével statáriális úton kivégzett személyek neveit és egyéb adatait. – A „Novosadskaja Racija” és a „Rejon pod komandom doktora Sandora Kepira” címekkel ellátott dossziékat 1947. június 19-i dátummal helyezték el a belgrádi Szerb Archívumban (ahol jelenleg is „Arhivu Srbije u fondu broj 11, fascikla broj 121. J. o 595-597” jegyzet alatt hozzáférhető.)

A dokumentum tanúsága szerint 1942. január 21-22. és 23. napjaiban a dr. Képíró Sándor csendőr főhadnagy körzetéhez tartozó újvidéki utcákból (Futoskoj ulica – Jevreskoj ulica) és házakból az alábbi személyeket állították elő, majd adták át a kivégzéseket végző dunai folyamörség egységeinek:

Bek, Eugen (41 éves) – Bek, Erika Klara Jelena (34) – Bek, Mira (13) – Bek, Andrija (8)

Bauman, Elza (?) – Grin, Aronova (?) – Grin, Aronov (?) – Dac, Eugenova (?) – Dac, Eugen

Dr. Zemanek, Dezider (39) – Zemanek, Margita (31) – Zemanek, Bela-Baruh (36) – Zemanek, Piroska (26) – Zemanek, Aranka (41) – Zemanek, Jelena (71)

Mendelson, Ernest (43) – Mendelson, Vilhelmina (41) – Mendelson, Marijana (14)

Hajos, Julije-Dula (59) – Hajos, Ruza (55) – Hajos, Nandor (38) – Hajos, Ernest (37)

Hirt, Jakob (47) – Hirt, Blanka (39) – Hirt, Hermina (18) – Hirt NN (keresztnév nem ismert, 16 éves) – Hirt, Alisa (15)

Handler, Ruza-Rozika (40) – Handler, Josif (16) – Handler, Teodor (15) – Handler, Valter (13 éves, tanuló) – Dr. Handler, Sigismund (?)

Vermes, Ede (51) – Vermes, Janka (40) – Dr. Vermes Mirko-Imre (58) – Vermes Ervin (55),

„Ma azt mondhatnánk: koncepciós eljárásról volt szó 1943-ban. – A partizánok felkutatásáért elrendelt razzia idején ugyanis olyan dolgok történtek, amelyek messze túlmentek a kitűzött célon, a partizánakciók meghiúsításán. Emberek életének kioltására került sor. Voltak, akiket ezért felelősség terhelt, de voltak, akiket nem. Az én parancsnokságom alatt álló egységnél és még háromnál nem volt fegyverhasználat, ezt a hajdani per tanúvallomásai igazolták.

Kivégzésekre én nem adtam parancsot. A bíróság elé állított honvéd- és csendőrtiszteket azonban a kollektív vád alapján egyaránt elítélték.

A sommás eljárás célja az volt, hogy igazolja a nyugati közvélemény előtt: a megnevezett parancsnokok egyaránt felelősek a törvénysértő fejleményekért.” (Dr. Képíró Sándor – 2006. december 16.) Foto: Jaross Andor belügyminiszter.

Az ország német haderők általi megszállását követően 1944. április 4-én kelt 6136/1944. VII. res. belügyminiszteri rendelet utasította a községi, városi előljáróságokat valamint a csendőrparancsnokságokat a zsidók összeírására. Az „összes zsidó személyekről és családtagjaikról” négy példányban kellett elkészíteni a jegyzékeket. A rendelet alapján a névjegyzék egyik példányát a rendőrhatóságoknak (a városokban az államrendőrség kapitányságának, a járásokban a főszolgabírónak), a másikat az illetékes csendőrparancsnokságnak, a harmadikat a belügyminiszternek továbbították, míg a negyedik helyben maradt, az előljáróság vagy a polgármesteri hivatal irattárában.

A jegyzékeket a Belügyminisztériumban Bosnyák Zoltánnak, illetve az általa 1944. május 12-én megalapított „Zsidókérdéskutató Magyar Intézetnek” adták át feldolgozásra. A névsorokat (a belügyminisztériumi jegyzékeket is) később átszállították a Budapest V. ker. Vörösmarty tér 4. sz. alá – ahol 1944 nyarán megkezdték a listák tudományos feldolgozását.

VII. Miskolci csendőrkerület (e kerület 1944 őszén Képíró Sándor állomáshelye volt)

IX. Kolozsvári csendőrkerület (1944. június 1.-től Képíró Sándor e helyen szolgált)

A (helytelenül) „Jaross-listáknak” nevezett összeállítások – az utóbbi évek, sőt, évtizedek politikai akaratának megfelelően – állítólag egyáltalán nem állnak rendelkezésre, az illetékesek nyilatkozatai szerint a háborús évekből csendőrségi iratok nem kerültek levéltárba, azokat vagy megsemmisítették, vagy a menekülő egységek magukkal vitték Nyugatra. Olyan vélemények is elhangoztak, mely szerint a csendőrség központi nyomozó parancsnokságának 1920-1944 között vezetett politikai nyilvántartó kartonjait a Vörös Hadsereg Budapest ostroma után a XII. ker. Böszörményi úti laktanyából a Szovjetúnióba szállította – ugyanakkor ezekből az iratokból jelentős mennyiséget a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet Levéltárába juttattak el ismeretlenek.

A tényfeltárók számára – központi, államvezetési akarat hiányában – utolsó esélyként a megyei levéltárak községi iratainak kutatása marad, ezeken a helyeken nem kis számban állnak rendelkezésre ma is a keresett jegyzékek.

A Magyar Királyi Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (PRO) 1945/46-ban – vélhetően a háborús bűnösök elleni eljáráshoz – emelt ki deportálásokra dokumentumokat a helyi rendőri vagy csendőri szervek irattárából. A későbbi években az Államvédelmi Hatóság által végzett iratbegyűjtéseiben nem is annyira a még fellelhető háborús bűnösök felelősségre vonása okán, hanem a (valóban) koncepciós perekhez próbáltak anyagot szolgáltatni. 1951-ben az ÁVH egy ún. dokumentumbegyűjtő alosztályt hozott létre, amely a Munkásmozgalmi Intézet fedőnévvel végezte munkáját – feladatuk alapvetően a kompromittáló iratok begyűjtése volt – a Holocausttal kapcsolatos feltáró tevékenységgel nem foglalkoztak. Évek múltán az összes dokumentum az ÁVH központjába, 1956 után a Belügyminisztérium Nyilvántartó Központjába kerültek, az 1989-1992-es években pedig (iratmegsemmisítés? magánkézbe kerülés?) egyszerűen „eltűntek” a történelmi fontosságú dokumentumok. (Foto: Csendőralakulat tagja a Sajkásvidéken, 1942 januárjában.)

Napjaink kutatói számára e ponton válik különösen sokatmondóvá a cikksorozat első részében olvasható Gavriel Bar-Shaked-nyilatkozat: „…A (következő) 1990. májusi találkozóra megszereztük Vihar Béla tanúvallomását a Baky- és Endre-perből, ahol pontosan elmondta, hogy a névlisták léteznek (ami perdöntő volt.) – Mivel a protokoll rövidített, elmentem Gombár Csaba akkori elnökhöz, aki berendelte az egész technikai gárdát annak rekonstruálására, hogy hová kerültek a népbírósági hangfelvételek. Bent a szobában azt állították (ismét!), hogy az ÁVH fellapátolta a hanglemezeket egy teherautóra – erről persze az átadási napló véletlenül sem emlékezik meg – de kint egy szakavatott kinézetű hangmérnök egyszerűen közölte velem, hogy ők mindent lemásoltak, és mint privát gyűjtemény megvehető…”

Ha elfogadjuk dr. Képíró Sándor nyilatkozatát arról, hogy őt Horthy Miklós kormányzó rehabilitálta és századosi rangra emelte, majd 1944. június 1.-től ismét szolgálatba állhatott Kolozsváron – az egykori csendőrtisztnek még akkor is lehetne mondanivalója az ottani tevékenységéről.

A kassai (VIII. sz.), marosvásárhelyi (X. sz.) illetve a kolozsvári (IX. számú) csendőrkerületek különösen élenjártak a zsidó polgárok deportálásában. E területekről mintegy 275. 000 honfitársunkat szállították Auschwitz-Birkenauba, kis részüket – 15. 000 személyt – a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiba és a német hadiüzemekbe. Ez a mennyiség az összes magyarországi és észak-erdélyi deportáltak hatvan százalékát tette ki.

Június elsejét követően a parancsnokokat, dr. Képíró Sándort is, június 10.-re Szegedre rendelték eligazításra, ahol közölték velük, hogy a „szállítmányokról névjegyzéket készíteni nem szabad.”

Az Írisz-telepi téglagyár területén felállított gettót ugyan Képíró odaérkezése másnapján bombatámadás érte – az őrséget és felügyeletet ellátó csendőrség elbújt, órákra őrízetlenül hagyva a tábort – de az oda bezárt szerencsétlen emberek ennek ellenére sem törtek ki a fogságból, abban reménykedve, hogy már közel van a szabadulás. – A „szállítmányok” összeállítása és bevagonírozása harmadikától már ismét a szokott módon zajlott: a téglagyártól a vasútig tartó jó négykilométeres úton, a rekkenő hőségben, a csendőrök puskatussal nógatták gyorsabb haladásra a kimerült, terheik (csomagjaik, motyójuk) alatt roskadozó embereket. Az úton végig, majd az állomáson ezek a deportáltak csak ékszerek vagy töltőtollak ellenében kaptak őreiktől egy-egy vödör vizet..

A Németországba illetve Auschwitzba történő szállítások, az elhurcolások tényét senki sem jelentette Kolozsváron.

Nem a napjainkban Budapesten élő csendőrtiszttől, hanem először a nürnbergi per egyik vádlottjától, Edmund Veesenmayer-től idézhetek az ott történtekről:

„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor sem kerülhetett volna. Nyomás lett volna rajtuk, de – mivel az 1944-es év már ’krízisév’ volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására.

Ez egy olyan hatalmas rendőri-csendőri feladat volt, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé.

Kívűlről nem lehetett megfelelő erőt hozni e célra, mert csak azok tudták ezt a munkát elvégezni, akik az országot, az ott élő népet ismeri és beszéli a nyelvüket. Eichmannak csak igen kis törzs állt rendelkezésére, 100-150 ember, ilyen gyorsan és surlódásmentesen csak a magyar kormány és annak fegyveres szervezetei teljes segítségével volt lehetséges a deportálások lebonyolítása…” (Foto: Otto Adolf Eichmann, SS-Obersturmbannführer és Edmund Veesenmayer)

Adolf Eichmann („a halál mérnöke”) ugyanerről Izraelben, az elfogása után így beszélt:

„Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar csendőrség embertelensége. Wisliceny SS-Hauptstürmführer beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a csendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra…”

A Simon Wiesenthal Központ még 2006-ban arra kérte a magyar Külügyminisztériumot, indítson hivatalos vizsgálatot annak feltárására, hogy – egyebek mellett – a magyar diplomaták milyen szerepet játszhattak az általuk háborús bűnökkel vádolt dr. Képíró Sándor hazatelepülésében. Polgár Viktor külügyi szóvivő megerősítette: a Magyarország izraeli nagykövetségre eljuttatott levelet Göncz Kinga külügyminiszter megkapta.

„Ismert volt-e a Buenos Aires-i magyar diplomaták előtt Képíró Sándor tartózkodási helye?”

„Ezt az informciót továbbították-e Budapestre, és ha igen, akkor kinek?”

„Valóban úgy tájékoztatták-e a követség képviselői Képíró Sándort, hogy következmények nélkül hazatérhet?”

„Lehetséges, hogy a Képíró Sándor 1944-es és 1946-os ítéletére vonatkozó dokumentumokat a magyar tisztviselők elrejtették, vagy esetleg megsemmisítették?”

2007-ben, a Zuroff-levéllel is összefüggésben, illetékességből a Fővárosi Bíróságot jelölték ki a vizsgálatra, amely igazságügyi szerv hamarosan arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a jelenleg ismert adatok alapján a bíróságnak nincs tudomása az 1946-ban hozott ítéletről, amelynek alapján elítélhetnék Képíró Sándort.

A Fővárosi Bíróság Máziné dr. Szepesi Mária tanácsa szükségesnek látta történész szakértő bevonását az ügybe és bár számtalan, e területen jártas szakembert bízhatott volna meg a szakértői vélemény elkészítésével, az eljáró bíró dr. Szakály Sándor történészt nevezte meg eseti szakértőként…, véleményére alapozottan utasította el 2007 februárjában a Simon Wiesenthal Központ munkatársai által benyújtott vádindítványt. (Foto: Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ igazgatója)

A kutatók egy része előtt ismert, hogy a nemzetiszocialista organizációk által népszerűsített, a Kuruc. info, a Barikad. hu, és más ultraradikális orgánumok által napjainkban is hirdetett, árusított kiadványai között megtalálható az a Multiplex Media – Debrecen University Press kiadót feltüntető könyv, melynek a címe „A Hungarista Mozgalom emigrációtörténete” és amely kiadvány lektorként, valamint előszót író munkatársként tünteti fel Szakály Sándort.

Néhány idézet az eseti szakértő történész 2008-ban közzétett írásából:

„Tóth Tibor először vállalkozott arra, hogy az elérhető források és feldolgozások, magánlevelek, állambiztonsági jelentések és személyes interjúk révén adjon képet erről a sajátos emigrációról, melynek tagjai többsége következetes maradt egykori példaképe – Szálasi Ferenc – eszméihez, s következetesen megtartotta magyarságát is…

S hogy miként tette mindezt, hogy működött, mit tett a nyilas-hungarista emigráció, arról szól ez a könyv, amelynek szerzője az emigrációk története kutatásának minden nehézségét – de szépségét is – megismerve fogalmazhatta meg gondolatait.”

„Még ismeretlenebb az a tény, hogy a II. világháború befejeztével és azt követően a háborús bűnösöknek nyilvánított nyilas vezetők kivégzésével vagy bebörtönzésével még nem ért véget a mozgalom története. Rövid időszaknak gondolták az emigrációt és készültek a hazatérésre, ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1956-ban a spanyolok kiképzett, bevetésre kész fegyveres hungarista légiót akartak Magyarországon bedobni. – A Forradalom és Szabadságharc leverését követően a menekültek tömegesen csatlakoztak nyugaton a hungarista táborhoz, megnövelve annak erejét és befolyását…”

Ahhoz nem szükséges történésznek lenni – a középiskolás tanulmányokból is ismert – hogy a Magyar Királyi Csendőrség tagjai Szálasi Ferencre és az ő hungarista államára is felesküdtek. A górcső alá vett személy eszmei hovatartozása tehát nem lehetett kérdéses. Az idézett újnyilas propagandaanyag munkatársa, Szakály Sándor tűnt a jelek szerint a legalkalmasabb eseti szakértőnek a dr. Képíró Sándor múltját vizsgáló Fővárosi Bíróság számára (!), amely Szakértői Vélemény ezt követően csakis az egykori csendőrtisztre kedvező megállapításokat tartalmazhatott…

Sem Zuroff, sem pedig a Simon Wiesenthal Központ nem kapott választ azokra a kérdéseire, hogy milyen szerepet játszottak a magyar diplomaták az egykori csendőrtiszt múltjának eltüntetésében. A Külügyminisztérium arra sem reagált, hogy milyen információkra alapozottan nyugtatták meg(!) az Argentinában élt Képírót a bűntetlenségről – feltehetően azért sem, mert ezek a kérdések egy egész sor más, a nemzetközi törvényekkel is ellentétes magyarországi politikai tevékenységre is ráirányította volna a figyelmet…

Halmai Gábor alkotmányjogász a 2007. április 11-én kelt levelében így vélekedett:

„Képírót az ismert 1942-es ügy alapján nem lehet végrehajtás alá vonni (és ezen nem változtat az 1939-es módosítás), merthogy az elítélés nem háborús bűncselekmény miatt történt, így az elévült, és ez a végrehajtásra is vonatkozik. Olyannyira szerencsés számára ez az ítélet, hogy pontosan ugyanazért a cselekményért most utólag sem lehet háborús bűnösként eljárni vele szemben, mert az sértené a kétszeri elítélés (nebis in idem) tilalmát.

a) Előkerül az 1946-os ítélet – ebben az esetben is joga lenne Képírónak egy perújrafelvételre, tekintettel arra, hogy az ítéletet – ha létezik – távollétében hozták.

b) Ha nincs komoly bizonyíték arra, hogy az ítélet megszületett, akkor háborús bűnössége miatt az ügyészség köteles új büntetőeljárást indítani Képíró ellen, de ennek nem lehet alapja az a tényállás, ami miatt 1944-ben elítélték. Vagyis mást kell találni, vagy Újvidék esetében más bizonyítékokat, vagy a deportálásokban történő részvételét szükséges bizonyítani.

Summa summarum, én egyáltalán nem adnám fel az 1946-os ítélet keresését, merthogy egy új eljárás – ha az ügyészség egyáltalán vádat emel – nagyon nehézkes a bizonyítás szempontjából.”

Dr. Zétényi Zsolt ügyvéd, aki ismereteim szerint védencét eddig nem engedte nyilatkozni a sajtónak sem, interjút csak abban az esetben adhatott Képíró, ha a Nemzeti Jogvédő Szolgálat munkatársai is jelen voltak, sajátosan, mondhatni morálisan szokatlan módon szemléli a második világháborús eseményeket.

2006 karácsonya előtt jelentette ki Kulcsár Anna újságírónak, hogy „az újvidéki razzia nem antiszemita fellépés volt” – „a kapcsolatot (az 1942-es ügy miatti ítéletben szereplő – a Szerk.) hűtlenség és a háborús bűntett között Zuroff teremtette meg. Azonosította a kettőt, összevissza kevert mindent.”

Az ügyvéd a jobboldali újság hasábjain keresztül azt is megüzente a Simon Wiesenthal Központ munkatársainak, hogy tudhatnák: a hűtlenség nem háborús, hanem állam elleni bűntett… (Foto: Dr. Morvai Krisztina büntetőjogász, Képíró egyik védője)

Zétényi dr. a neonácik ismert védője ugyan maga is tisztában van azzal, hogy ahol zsidó embereket gyilkolnak vagy deportálnak – lásd: az Újvidéken, Kolozsváron vagy Miskolcon történteket – ott magától értetődő, hogy antiszemita indulatokat tételezzünk fel, de a cselekmények háborús bűnös volta még ebben az esetben is megállapítható.

A Vezérkari Főnökség(VKF) csupán csak azért alkalmazta a halálos ítélettel is büntethető „hűtlenség” törvényi tényállását az újvidéki vérengzést követően, mert akkor még nem léteztek a háborús bűntetteket szankcionáló törvények.

A mi „weimari” viszonyaink közepette viszont dr. Zétényi jogkövetőnek aligha mondható fejtegetéseit megértéssel kell fogadnunk.

1945. április 23.-án a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány – eleget téve a háborús és népellenes bűnöket szankcionálni rendelő nemzetközi törvényeknek – a 1690/1945. ME rendelet 1. paragrafusával a Magyar Királyi Csendőrséget, mint testületet megszüntette. A csendőrségben szolgált embereket elbocsátották és igazolási eljárás alá vonták – ezt a Belügyminisztériumban „A volt csendőrségi személyek igazolására alakult különleges igazoló bizottság” végezte.

A hadifogságból hazaszállított és önként hazatelepült csendőröket a határon letartóztatták, internálták, majd akiknél indokolt volt, azokat a Népbíróság elé állították. A demokratikus Magyarországon 1996-ban, amint az ismert, mindez nem a háborús bűntetteket üldözni rendelt, 1990 után hazánk által is aláírt nemzetközi törvények szellemében zajlott le. – Dr. Képíró Sándor egykori csendőrtiszt esetében a Buenos Aires-ben lévő diplomaták segítették a hazatérést, büntetlenséget ígérve annak a személynek, akinek ügyében még vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó jelentette ki 1943. október 11-én – megnyitva az Újvidék-aktát – hogy „a legnagyobb mértékben sajnálatos és megbocsáthatatlan hatalmi túlkapás tetteseit meg kell büntetni”. (Fotodokumentum: A M. Kir. Csendőrség és az Eichmann-kommandó tagjainak közös tevékenysége – 1944. június)

A már említett, napjainkban nemzetinek nevezett, jogvédő szolgálat aktivistái a dr. Képíró Sándor ügyében szorgalmazott vizsgálat megkezdése óta kétségbe vonják, hogy az egykori csendőrparancsnok részt vett volna a magyarországi zsidók deportálásában.

Előbb arra hivatkoztak, hogy a Vezérkari Főnökség (VKF) Különbírósága által 10 év szabadságvesztésre ítélt ügyfelük 1943. december 14. és 1944. június 1. között nem láthatott el szolgálatot a Csendőrség kötelékében… – később a miskolci csendőriskola parancsnoki tisztségét látták összeegyeztethetetlennek azzal a deportálási paranccsal, melyet Jaross Andor belügyminiszter juttatott el az ország minden csendőrkörzetébe.

Ha kizárólag csak a bizonytalan identitású szolgálat adataira és információira alapozottan vizsgálnánk az Argentínából hazatelepült csendőrtiszt múltját, figyelmen kívűl hagyva azt is, hogy a védett személy képtelen számot adni a háborús években, majd az azt követő 1945-1948 közötti tevékenységéről, elképzelhető: ugyanarra a következtetésre jutnánk, mint a jogvédők szolgálatvezetője. A helyzet azonban ennyire nem reménytelen. – A történelmi tények, a túlélők tanúvallomásai, nem utolsósorban pedig az irattári dokumentumok cáfolják dr. Képíró Sándor és a védelmében csatasorba állt történészek, jogászok állításait, mindenekelőtt a zsidó honfitársaink 1944-es deportálásait illetően.

Mauthausenben állították össze azt az 500-600 fős speciális egységet, amely a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) terveinek megfelelően tevékenykedett 1944. március 19. után, Adolf Eichmann SS-alezredes irányítása alatt. Az Eichmann-komandó alvezérei között ott volt Dieter Wisliceny, aki 1942-ben a szlovák, 1943-ban a görög zsidók deportálását intézte, Theodor Dannecker, a francia, bolgár és olasz akciók vezetője, valamint Alois Brunner, az osztrák, cseh, francia és görög zsidók deportálója – ezek a specialisták, a Sondereinsatzkommando Eichmann (SEK) különítmény katonái a Magyar Királyi Csendőrség operatív egységei mellett hivatalosan „tanácsadóként” végezték munkájukat.

E ponton említeni szükséges a tárgyalt csendőrszázados múltját védelmező civil egyesület, az NJA két olyan állítását, melyeket a rendelkezésemre álló irattári dokumentumok cáfolnak.

Ezek egyike az a vélelem, hogy dr. Képíró Sándor nem vett részt a zsidók és más megsemmisítésre szánt társadalmi csoportok deportálásában…

Kolozsvár után, 1944. augusztus 1.-től – amint az a cikksorozat korábbi fejezeteiből ismert – a Waffen-SS egységei által megszállt Magyarországon az újvidéki vérengzést követően a lehető leghamarabb ismét szolgálatba állították azokat a katona- és csendőrtiszteket, akiknek lojalitásában a német vezetés megbízott valamint jelentős tapasztalatokkal rendelkeztek a tisztogatás nemzetiszocialista gyakorlatát illetően. A debreceni, miskolci és a szolnoki csendőrkerületek tevékenységi körében az eddig minden felelősségre vonást elkerült csendőrszázados két városban is tevőlegesen vett részt a deportálásokban.

Szolnokon a zsidók beszállítására és a gyűjtőtáborok belső őrizetére, más gyűjtőtábor-központokhoz hasonlóan e helyen is más városból iderendelt karhatalmat vettek igénybe – az országszerte alkalmazott gyakorlattól eltérően azonban nem csendőrszázadokat, hanem sátoraljaújhelyi, miskolci és nagyváradi tanegységeket, a csendőriskolák hallgatóit. Ez pedig a kiképzők (többek között a tárgyalt iskolaparancsnok dr. Képíró) tudta nélkül nemigen történhetett meg. Ezek a tanegységek a helybelieket részben ismerő helyi csendőrökön is túltéve, kíméletlenül hajtották végre a feladatokat. (Foto: Adolf Eichmann)

A miskolci és debreceni csendőrkerület tagjai középkori módszerekkel igyekeztek rábírni a vármegyei zsidóság vagyonos vagy annak vélt tagjait elrejtett értékeik bevallására. Többek között a fejjel lefelé kikötött emberek meztelen talpát ütötték. A „pénzverde” bevezetett szokása a helyi sajtó adatai szerint közel kétmillió pengőnyi értékkel növelte a „nemzeti vagyont” (többnyire a csendőrök magánvagyonát.) – Az elszenvedett gyötrelmek és a kilátástalanság miatt ezekben a gyűjtőtáborokban is sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, jórészt méreggel, de volt akit a bejáratokat őrző népi német (Volksbund) vagy az ezekből a körökből verbuvált Deutsche Miliz (DM) önkéntesei lőttek le.

Az NJA, nyilvánvalóan a védencük emlékirataira alapozottan, célzatosan emlegeti fel, hogy dr. Képíró Sándort és még 10 csendőrtisztet a magyarországi katonai bíróság 1944. február 18-án felmentette a Szegeden emelt vádak alól. – Ténylegesen azonban az újvidéki „hatalmi túlkapások” elítéltjeit nem mentette fel sem a VKF Különbírósága, sem pedig Horthy Miklós kormányzó. hanem a német inváziót követően a Harmadik Birodalom vezetői, mindenekelőtt Edmund Veesenmayer nagykövet, teljhatalmú birodalmi megbízott követelte Horthy Miklóstól, hogy az SS tábornokaiként visszatért főtiszteket és a szegedi perben elítélt honvéd- és csendőrtiszteket részesítse kegyelemben, állítsa vissza a szolgálati viszonyukat. – Így,1944. március 19. után az érintettek február 18-i dátummal mentesültek a Szegeden hozott ítéletek alól. Szükséges kihangsúlyozni azt is, hogy a csendőrszázados szerinti „szolgálatba visszahelyezés” június 1.-i dátumát semmilyen ésszerűség sem indokolta, a front közeledett, és ha már a kormányzó kegyelmi rendeletét közel fél évvel korábban kihirdették – akkor mivel indokolták volna (német megszállás és hatalmi viszonyok mellett!) a szolgálat végzését?

2006 augusztusában Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az MSZP közgazdasági tagozatának egyik űlésén jelentette ki, hogy „jelenleg az itt maradt államszocializmus leépítése zajlik…” – A második világháborút követő államszocialista politikáról, magáról a struktúráról beszélve nehéz ugyan általánosítani, de a gazdasági helyzet, a társadalmi morál és a cikksorozatunk témáját képező háborús bűnösök megítélése az utóbbi évtizedekben nem sokat változott.

Még 1960-ban, Adolf Eichmann elfogása és Izraelbe szállítása után, űlt össze az MSZMP Külügyi Bizottsága eredetileg azzal a céllal, hogy a „Mester”, a magyarországi zsidók deportálása legfőbb irányítójának a kiadatását kérjék az izraeli hatóságoktól. – A Külügyi Bizottság még a határozat megszövegezése előtt véleményezésre küldte el tervezetüket a pártapparátusnak, személyesen Kádár János elvtársnak. – Részlet az MSZMP Külügyi Osztálya 127/SE/1960 számú „Szigorúan titkos” minősítésű jegyzőkönyvéből:

Kádár János: „Egyeztessünk a baráti országokkal – ez helyes. Másik feladat, megfelelő dokumentumok összeszedése, bizonyos anyagok publikálása. Az nem lesz célszerű, hogy minden lap első négy oldala ezzel legyen tele. Ezt nem kell csinálni. Utána az van, hogy Argentínával mit csináljunk?… Ez mérlegelendő.

Mérlegelendő, hogy célszerű-e vagy nem célszerű. Ezt erősen mérlegelni kell, mert most úgy vagyunk velük, hogy nagysokára elszánták magukat, hogy mozdonyokat vesznek tőlünk.

S ezzel a dologgal túl sokat foglalkozunk, akkor háborús bűnöst se kapunk, de mozdonyt se vesznek tőlünk…” (Foto: Kádár János)

Az Antall- és a Boross-kormányok szinte futószalagon gyártották a rehabilitálási iratokat, nemcsak a már ismertetett háborús bűnösök, gróf czegei Wass Albert és Kecskési Tollas Tibor esetében, hanem konkrétan az újvidéki tömeggyilkosságok napjaiban kompromittálódott Kovács Jenő csendőrszázados ügyében is. Az 1993-ban leporolt fél évszázados iratok tanulmányozását követően a Legfelsőbb Bíróság 1994. április 18.-án hozott Bfv. X. 3130/1993/3. sz. ítéletében minden vád alól felmentette a háborús bűntettekért – az újvidéki „razzia” napjaiban elkövetett bűncselekményekért – elítélt és 1957-ig szabadságvesztést szenvedett csendőrtisztet, így az ítélet kézhezvétele után a csendőrszázados azonos elbírálás alá esett, mint a demokratikus tevékenységükért elítélt, kárpótlásra érdemes nemzeti ellenállók. Kovács Jenő egykori csendőrszázados 1994 tavaszán már a rehabilitált honvéd- és rendőrtisztek társaságában, egyenruhában tiszteleghetett a rákoskeresztúri temető 298-as parcellájában, a Nemzeti Pantheonban eltemetett – 1947-ben kivégzett – bajtársa, Láday István csendőrezredes sírjánál…

2006. február 13.-án Kulcsár Anna újságírónak adott interjújában két olyan kijelentése is elhangzik, melyek mindenképpen kételyeket ébreszthetnek a tényfeltárókban és az Olvasókban. – „Annak idején (1944. december 2-án – a Szerk.) harcoló csapatokkal mentem ki és fokozatosan vonultam vissza…” Ugyanebben az NJA-közlemények között is olvasható beszélgetésben közölte – ugyanarról – hogy „Politikai okokból hagytam el az országot.”

A két állítás közül az egyik nyilvánvalóan nem helytálló, különösen akkor, ha egy még korábbi nyilatkozatában azt olvashattuk: a miskolci csendőriskola parancsnokaként nem folytatott harci cselekményeket – mikor december 2-án észlelte a Waffen-SS egységek visszavonulását, akkor parancsot és különösebb előkészületeket mellőzve a tanszázad egy részével előbb a mai Szlovákia területére vonult, majd Ausztriába, mindvégig követve a visszavonuló német csapatokat. Helytállásról, fegyelemről, honvédelemről vagy katonai-csendőrségi fegyelemről egyetlen mondatot sem olvashatunk az emlékirataiban.

Természetesen voltak olyanok, nem is kevesen, akik 1945 és 1948 között politikai okokból hagyták el az országot a világháború befejezése után vagy a szovjet megszállás, a nekik nem tetsző politikai berendezkedés miatt – de elmenekülni leginkább azoknak volt ajánlatos, akik megtorlástól tarthattak. Ilyenek voltak a hungarista állam vezetői, a nemzetiszocializmus elkötelezettjei és a háborús bűnösök. Ez utóbbiak távoli kontinenseken – többnyire álnéven – tartós hontalanságra rendezkedtek be.

Az „Argentin Katolikus Egyház segítségével” illetve a „Nemzetközi Vöröskereszt útján 1948-ban” ellentmondásai ugyanebbe a sorba tartoznak…

Az újvidéki vérengzésnek, melyben dr. Képíró Sándor tevékeny részvétele vitathatatlan, annak idején igen komoly viszhangja volt a háborúban álló Európában is. Bajcsy-Zsilinszky Endre már az 1943-ban ismertetett memorandumában figyelmeztette az Országgyűlést és az ország vezetőit, hogy a délvidéki magyarság iszonyú árat fizethet az újvidéki események ki nem vizsgálása miatt – többek között ennek tudható be Horthy Miklós döntése, melyben kötelezte Szombathelyi Ferencet a büntetőeljárás lefolytatására. (Az már egy külön fejezet tárgyát képezné, hogy a kormányzó azt a katonai vezetőt – a VKF első emberét – bízta meg a feladattal, aki maga is felelős volt az ott történtekért, ti. ő utasította „razziára” az odavezényelt honvéd-, csendőr- és folyamörség-egységeket.) – Az „iszonyú árat” a délvidéki magyarság már 1944 végén, 1945 elején megfizette: Képíró Sándornak és társainak tudható be egyértelműen, és annak hogy a háborús bűnösöket nem vonták felelőségre – a partizánok, és a jugoszláv politikai vezetés az újvidéki áldozatok számát tízszeresen meghaladó büntetőhadjáratba kezdett, egész falvakat, nagyobb községeket töröltek le a térképről, magyar nemzetiségű lakóikkal egyetemben. (Foto: Randolph L. Braham)

1946. április 30-án véglegesítették a magyarországi háborús bűnösök névsorát, amelyben 31 csendőrtiszt neve szerepelt – az összes háborús bűnös (618 fő) 5 százaléka.

1945 után ezek közül összesen 320 személyt vontak felelősségre. – Később, 1956 és 1961 között, e körben összesen 140 ítélet született Magyarországon az egykori csendőrök ellen. – A Nyugat-Európába, Ausztráliába, Észak- és Dél-Amerikába menekült személyek kivonták magukat a háborús bűnösségüket vizsgálók hatóköréből (egyúttal a nemzetközi törvények hatálya alól is!) – majd 1990-et követően Magyarországra települve azt a lehetőséget is kizárták, hogy a demokratikus országok valamelyike alkalmazza velük szemben a háborús bűnöket szankcionálni rendelő nemzetközi törvények valamelyikét.

Az argentínai emigrációról, mint a háborús bűnösöknek menedéket, törvényen kivűliséget biztosító exiliumról, külön is kell szólni.

A „Nemzetközi Vöröskeresztre” vagy az „Argentín Katolikus Egyházra” hivatkozás többnyire a német titkosszervezet, az ODESSA és a Henney-Nyisztor-Tarnói által létrehozott nyilas HMH mentőtevékenységét takarja. –

Otto Skorzeny, Alfred Naujocks, Richard Gehlen, Robert (Rodolfo) Freude, Hans-Ulrich Rudel, Alois Brunner, Antonio Caggiano, Emil Dewoitine és Franz Stangl voltak a legismertebbjei az Argentínába történő kimentéseknek – de a Vatikánban, Svájcban, Nyugat-Németországban, Olaszországban, Paraguay-ban és Chilében (minimális mértékben még Szíriában is) tevékenykedett katolikus egyház vezetői komoly segítséget nyújtottak a horvát, magyar, belga, német, osztrák nemzetiszocialisták mentésében.

Az természetesen nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a zsidóktól elrabolt vagyonok részét képezték-e ezeknek a titkosszervezeteknek – vagy egyenesen a kimentett személyek magánvagyonának – de ismerve a második világháború alatti tevékenységüket, élve a gyanúperrel, az ellenkezője sem zárható ki.

2011. július 18-án Budapesten, a Fővárosi Bíróság tárgyalótermében első fokon ítéletet hoztak a háborús bűntettek elkövetésével vádolt dr. Képíró Sándor ügyében. A nyilvános tárgyaláson „bizonyítottság hiányában” mentették fel a vád alól azt a csendőrszázadost, akit az 1942-ben elkövetett cselekményeiért még Horthy Miklós országlása alatt elítéltek – majd, Magyarország német megszállását követően, kegyelemben részesítettek.

Az ítélet indoklása még a tárgyaláson részt vett neonáci, hungarista közönséget is meglepte… az előzetes véleménykutatások szerint a nyilvánosság – a vádlott idős korára tekintettel – néhány év letöltendő vagy felfüggesztett börtönbüntetésre számított. A nem jogerős ítélet kimondása után nyilatkozó Vlagyimir Vukcsevics szerb főügyész (aki részt vett a háborús bűntettekkel vádolt Mladics kiadatásában is) szerint a budapesti ítélethozatal alkalmával nem történt igazságszolgáltatás…

Amint várható volt – hiszen az ítélet kimondásakor dr. Képíró Sándor már kórházban tartózkodott és orvosai nem javasolták a bíróság előtti megjelenését – 2011. szeptember 3.-án, életének 98. évében (végelgyengülés követketében) elhúnyt.

Temetésére a Békés megyei Sarkad községben – a neonáci, rasszista parlamenti párt, a Jobbik Magyarországért Mozgalom vezérkarának, a hivatalosan betiltott Magyar Gárda egyenruhásai, a Magyar Királyi Csendőrség legálisan működő tagjainak jelenlétében és a nyilaskeresztekkel dekorált szimpatizánsok százai jelenlétében – szeptember 24-én került sor.

A temetésen Ruby Gergely, Jámbor Nándor és Novák Előd országgyűlési képviselőként, dr. Zétényi Zsolt a Nemzeti Jogvédő Szolgálat képviselőjeként, Porubszky István a Magyar Gárda nevében búcsúzott a „nemzetszolgálat mártírjától”…