A német megszállás és a magyarországi zsidó holokauszt, nem mainstream nézetben 2.

2014 július 23 6:00 de.14 hozzászólás

A döntési folyamat.

Az események vészjóslóak voltak, de a magyar zsidóság sorsa ekkor még nem dőlt el véglegesen. Maga a döntési folyamat 4 lépcsős, evolutív, egyre radikalizálódó folyamatként írható le. Az összes többi parancs, értekezlet e 4 döntést készítette elő, vagy hajtotta végre.

1: Az első egy általános politikai döntés volt. A Führer március 18-án követelte Horthytól, hogy „oldják meg a zsidókérdést.” Másnap a németek bevonultak, március 22-én felálló Sztójay-kormány ezt elfogadta, amely elindította zsidórendeletek áradatát. Kötelezővé tették a sárga csillag viselését, megkezdődött a gettósítás előkészítése.
A végső megoldásról azért sem születhetett azonnali döntés, mert mint azt Eichmann is elismerte, 1944-ben minden (külső) tényező ellenük dolgozott:
• Időhiány: Nyugat, -Kelet,- és Dél-Európával szemben nem tölthettek hosszú hónapokat, éveket az Endlösung kivitelezésével, mert a Vörös Hadsereg veszedelmesen megközelítette hazánk területét, nyugaton, küszöbön állt a partraszállás.
• Munkaerőhiány: nem épült ki német igazgatás, mindenben a magyar közigazgatásra szorultak. A zsidók felkutatásában és elszállításában nem számíthattak a Waffen-SS és a Wehrmacht alakulataira.
• Presztízs csökkenés: ahogy Veesenmayer megfogalmazta a magyar népbíróság előtt, „1944 már válságosnak minősíthető esztendő volt.”

Összefoglalva: Magyarországon több zsidó élt, mint Nyugat-, Észak,- és Dél-Európában összesen, Európa 3. legnépesebb zsidó közösségét kellett rekordidő alatt elégtelen német erőkkel deportálni. A feladat képtelennek tűnt. Az Endlösung ekkor mát a vége fele közeledett. Auschwitzba, az első 3 hónapban csak 25.000 áldozatot küldtek. Maga Eichmann csak egy kisebb építkezést felügyelt, egységének nagy része már tkp. munkanélküli volt.
Ebben a helyzetben küldetett érte Müller, a Gestapo főnöke, aki részletes parancsokat adott neki. Hogy miket, arról Eichmann többször, de egymásnak ellentmondóan nyilatkozott. Ami mindegyik variációban benne van az a következő: A Reichsführer-SS parancsára Magyarországra kell utazni, ahol Geschke zsidóügyi tanácsadójaként „azoknak a zsidóknak a megfelelő módon való elszállításáért lesz felelős, akiket a magyar kormánynak kell evakuálnia.”

Az 50-es években, Argentínában így dicsekedett: Most, hogy annyi íróasztal mögött töltött év után kiléptem a harcmező puszta valóságába. Ahogy Müller fogalmazott, személyesen engem, azaz magát a „mestert” küldték, hogy biztosak legyenek benne, a zsidók nem fognak úgy fellázadni, ahogy azt a varsói gettóban tették […] Mivel ők a „mestert” küldték, akárhogy is, de úgy akartam cselekedni, mint egy mester. Meg akartam mutatni, milyen jól lehet egy megbízást végrehajtani, ha a parancsnok százszázalékosan kitesz magáért.” A magyarországi művelettel példát akart mutatni a későbbi zsidóellenes műveletek irányítói számára. Máskor arról beszélt, hogy „Himmler világossá tette, hogy Magyarország irtózatos alaposságú átfésülését akarja, mielőtt a zsidók rádöbbennének terveinkre és partizán ellenállást szervezhetnének. Ezért személyesen engem jelölt ki a Magyarországra történő behatolás vezetőjéül […] Magyarországon az volt az alapfeladatom, hogy az összes zsidót a lehető legrövidebb időn belül szállítsam ki az országból.”

A zsidóügyeket szokás szerint Adolf Eichmannra testálták, aki a róla elnevezett kommandó (Sondereinsatzkommando Eichmann – SEK) élén neki látott halálos munkájának. Az alakulatot emlegették „zsidótlanító osztagként” (Entjudungskommando) is. Formailag ugyan Geschke alá tartozott, de a parancsokat Berlinből, az RSHA főnökétől kapta, ugyanakkor nagy önállósággal dolgozhatott. Mivel a SEK-nek csak kb. 150-200 tagja volt (tagjainak jelentős része, sofőr, tolmács, titkárnő), így egyáltalán nem volt mindegy, hogy kik irányítják a BM-t.

A miniszter Jaross Andor, politikai államtitkár Baky László lett, de egyiküknek sem volt közigazgatási tapasztalata. Így került a képbe Endre László, aki 25 éves közigazgatási tapasztalattal rendelkezett, ő lett a közigazgatási államtitkár. Endre a Horthy-rendszer leghírhedtebb és legelismertebb főhivatalnokának számított.

Zsidók nagyarányú kitoloncolására nem kellett 1941-ig várni. Már a Felvidék magyarlakta részének visszacsatolása után több mint 3.000 embert toloncoltak. 1938-41 között a kitoloncolás legnagyobb akadálya a szabad célterület hiánya. Mindez legalábbis elsőre úgy tűnt megváltozott a SZU megtámadása után. A régi közigazgatás összeomlása és az új megszilárdulása közti exlex állapotot kívánták felhasználni. Siménfalvy Sándor, a KEOKH vezetőjének vallomása szerint Werth Henrik már ekkor az egész zsidó népesség kiűzését javasolta, de Keresztes-Fischer Ferenc belügyér ellenkezése miatt csak az ún. „galiciánerek” kitoloncolásában egyeztek meg. Kozma Miklós Kárpátalja kormánybiztosa júliusban utasította a csendőrséget a deportálások megkezdésére.

Azonban nemcsak a lengyel és orosz menekült zsidókat dobták át a határon, hanem szabályos papírral rendelkezőket is. A helyi közigazgatás és a rendvédelmi szervek sztahanovista versenyt vívtak. Volt ahol a közigazgatás arra törekedett, hogy minden zsidót elvitessen, másutt „csak” arra utasították a helyi közegeket, hogy a zsidók legalább felét vigyék el. Máramaros vármegye főispánja 30-35.000 ember kiűzését irányozta elő. Az akciót irányító Meskó Arisztid rendőrtanácsos nem is titkolta, hogy a rendeleten túllépve nemcsak a menekült zsidókat, hanem a helyi zsidóságot is deportálni akarja. Egész falvak zsidó lakosságát deportálták, Kárpátalján, Alsó,- és Felsőhidegpatak, Priszlop, Técső és Toronya községekből, de Putnokról is deportálták a zsidó lakosság többségét. Eötvösfalván mind a 8 zsidó család magyar állampolgár volt, Alsószinevérből is több mint 300 embert – többségében magyar állampolgárokat – deportáltak. A deportáltak többségét Kárpátaljáról vitték el, de több ezerre rúg azoknak a száma, akiket Felvidékről, Erdélyből, Nyírségből, sőt Pest megyéből is Budapestről hurcoltak el. 1944-et megelőlegezve a zsidókat étlen-szomjan marhavagonba zsúfolták, majd Kőrösmezőre szállították, Az itteni katonai táborból teherautóval a határra szállítottak, majd Ukrajnába kergették őket. A legtöbb deportált Kamenyec-Podolszkíjba kötött ki, ahol augusztus 27-30. Friedrich Jeckeln parancsnokolta Einsatzgruppe az ukrán segédrendőrség támogatásával lemészárolta őket. 23.600 főt mészároltak le, közülük 15.000 fő volt magyarországi deportált, szomorú érdekessége az esetnek, hogy az volt az első mészárlás, ahol a holokauszt áldozatainak száma meghaladta a 10.000 főt.

Az, hogy az áldozatok száma nem lett magasabb, az annak a nyomásnak köszönhető, amelyet egy részt a polgári ellenzék (Bajcsy-Zsilinszky Endre és Slachta Margit), más részt a németek fejtettek ki a kormányra. Míg az előbbieket humanitárius okok vezették, az utóbbiak azt kifogásolták, hogy minden egyeztetés nélkül bekavartak. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus 6-án még csak a magyar állampolgárságú zsidók deportálását állította le, a többiekét csak saját hatáskörbe vonta. Őket Siménfalvy augusztus 15-i távirata mentette meg, amelyben elrendelte Kőrösmezőn még fogvatartottak szabadon bocsátását.

A deportálási akció július 15-től augusztus 15-ig tartott, kb. 100-120 zsidó közösséget érintett. Az elhurcolt személyek száma pontosan nem állapítható meg. A KEOKH augusztus 18-i jelentése 17.000, míg 4 nappal később 17.650 főben adta a kiszállítottak számát. A Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája 17.560 emberről tudott, a Határvidéki Rendőrkapitányság III. negyedéves jelentése július 15.-augusztus 12. közti időszakban 19.426 deportáltat említ. De Kozma Miklós is akciózott, még a KEOKH-művelet előtt, így az elhurcoltak száma 21.000 főt is elérhette. Kisebb deportálások még 1942 októberében is folytak, Keresztes-Fischer akkor állíttatta le véglegesen őket. A KEOKH addig saját szakállára deportált.
A tömeges kitelepítések ügye azonban terítéken maradt, így 1941. november 21-i parlamenti vitában Bárdossy azzal védekezett, hogy a kormány csak a németek ellenzése miatt nem deportált még több zsidót Ukrajnába.

1942-ben a német Külügyminisztérium összefoglalta a magyar zsidósággal kapcsolatos német törekvéseket, amelyek a szokásos receptet követték. Első lépésben kérni kell a magyar kormánytól, hogy mondjon le a Birodalomban élő magyar állampolgárságú zsidókról, engedélyezze azok keletre szállítását. Majd vezesse be a sárga csillag viselését, végül egyezzen be a magyarországi zsidók deportálásába.

Ehhez segítséget nyújtott Homlok Sándor berlini katonai attasé, aki július 2-án ismét elővette a 100.000 zsidó deportálásának ügyét, és a német külügy aktív támogatásával ismételten döntést kért a Wehrmacht Főparancsnokságától. A külügyesek a románok által uralt Transznyisztriába kívánták szállítani őket. Azonban ez ellen a románok, akik saját zsidóik elszállításáról tárgyaltak erőteljesen tiltakoztak. A kérdés eldöntése Eichmann elé került. Sztójay Döme augusztus 19-én lelkesülten jelentette haza: „Különösen a megszállott nyugati területeken a zsidókérdést radikálisan kívánják megoldani.” A követ a zsidók deportálásával vallott nézetét nemcsak hivatali elöljáróival osztotta meg, hanem civilekkel is. Így szerzett róla tudomást Ottlik György, a Pester Llyold főszerkesztője is, aki ennek hallatán terjedelmes memorandummal fordult a magyar külügyhöz. Ebben leírta, hogy Sztójay magyar zsidók százezreinek kitelepítését tervezi, ám „nem titkolja, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.”

Szeptember 25-én Eichmann jelentette, hogy a magyarországi zsidók deportálása „műszaki okokból nincs lehetőség”. Ezek a „műszaki okok” a már Sztójay által említett nyugati zsidóság deportálása, amely a Reinhardt-akció keretében épp ekkor ért tetőpontjára, más részt csak a menekült zsidók miatt nem kívánta mozgósítani apparátusát. Ennek ellenére október 2-án Sztójay újra tárgyalt Martin Luther külügyi államtitkár-helyettessel. Luther ismételten kérte a sárga csillag bevezetését, a zsidók teljes kizárását a kulturális is gazdasági életből, valamint, hogy induljon meg a zsidók kitelepítése. Ugyanebben az időben Eichmann nemleges álláspontja ellenére elküldte Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführert. Magyar tárgyalópartnerei őszintén elmondták neki, hogy a 100.000 kárpátaljai és észak-erdélyi zsidó kitelepítése csak az első lépés, utána a többi vidéki zsidó, végül a budapesti zsidóság következik.
Október 3-án Sztójay már Kállaynak is nyíltan kifejtette, hogy a németek az összes zsidó kiirtását tervezik. Hitler szeptember 30-i beszédére hivatkozott: „Ezen mindig visszatérő és határozott és a végletekig menő állásfoglalása nem enged semmi kétséget az iránt, hogy szavai mögött nemcsak üres propaganda célt kell keresni, amit a tények egyébként amúgy is bizonyítanak.

Október 17-én Ermensdorf német követ hivatalosan is kérte a magyar kormányt, hogy az október 2-i Luther-Sztójay megbeszélés szellemében járjon el, december 2-án Sztójay csalódottan közölte Kállay nemleges válaszát. Természetesen Luther is csalódott volt, de úgy tett, mint aki elfogadható indoknak tartja, hogy a zsidókat gazdaságban betöltött fontos szerepük miatt nem lehet deportálni. Azonban tett még egy kísérletet arra, hogy a Galíciából, Kárpátaljáról (sic!), Szlovákiából beszökött, gazdasági szempontból értéktelen zsidók deportálását nem lehetne-e „legalább megfontolás tárgyává tenni?”

Endre Munkácsra utazott. Itt 2 táborban 27.000 főt zsúfoltak össze, a tífuszjárvány miatt a táborokat karantén alá helyezték, Endre be se tette a lábát. A nap hátralevő részében az alábbi táborok következtek: Beregszász (10.000), Huszt (11.000), Técső (10.000), Nagyszőlős (több mint 12.000), Aknaszlatina (5000). Este Máramarosszigetre érkeztek, ahol 12.000 zsidót őriztek. Itt egy újabb radikális gyorsításra került sor. Az eddigi szemléken kiderült, hogy a mostoha körülmények (éhínség, járványveszély) miatt nem lehet a zsidókat hónapokig fogva tartani. Mivel Eichmann 1,1 millió zsidóval kalkulált, így a napi 1 vonat/3000 fővel számolva egy év alatt végeztek volna a deportálással (valójában az országban,- a kikeresztelkedettekkel együtt- kb. 760-780.000 zsidó élt, de még így is 250-260 nap kellett volna). Ezért a duó kidolgozta a deportálások gyorsításának a tervét, a napi egy helyett 4 vonatot terveztek indítani. Ez azt jelenti, hogy az eredeti ütem szerint május 15-től a deportálások leállításáig 170-180.000 zsidó került volna Auschwitz-Birkenauba, a gyorsítás után. 437.000 ember került oda. A 2 E ismét kezébe vette a kezdeményezést, mivel nem találtak ellenzőre, így tovább radikalizálhatták eredeti tervüket.

Másnap, 26-án útjaik elválltak, Eichmann vagy Berlinbe, vagy Auschwitzba utazott, hiszen tájékoztatni kellett kollégáit a gyorsításról, Endre pedig folytatta a szemlét. A helyi hatóságok képviselőiből ömlött a panasz és a kérdések özöne. Endrét viszont ez nem érdekelte, mert tudta, hogy hamarosan megindulnak a vonatok. Eichmann tanácsára – ahol erre lehetőség volt – téglagyárakban jelölték ki a gettók helyét, mert azokhoz vezettek vasúti sínek. E napon, Nagybányán és Szatmárnémetiben is értekezletet tartott a helyi szerveknek. Az utóbbi helyen kárpátaljai tapasztalatokra hivatkozva járványkórházakról, szülőotthonokról, ivóvíz,- és élelmiszerbiztosításról, valamint a helyi zsidó tanácsok megalakításáról beszélt. Elrendelte, hogy a zsidók 14 napra elegendő élelmiszer kötelesek magukkal hozni. Külön felhívta a figyelmet a zsidóknál lévő készpénz és értéktárgyak elkobzására, ám az elvétel során „a zsidókhoz nyúlni nem szabad, mert ütésük és rugdosásuk nem méltó a magyar emberhez”. Még aznap felkereste a mátészalkai (18.000), kisvárdai (7.000) és a nyíregyházi táborokat. A körülmények mindenütt rettenetesek voltak, de a nyíregyházi állapotok mindent vittek: 1 zsidóra kevesebb, mint 1 m² terület jutott.

Endre visszautazott a fővárosba, ahol a Zsidó Tanács képviselői vártak rá, de nem fogadta, hanem titkárához küldte őket. Hétfőn, 24-én indult ismét vidéki körútjára, melynek 1 hete alatt 2.000 kilométert tett meg és 34 várost keresett fel. Utazásának 2 célja volt, a propaganda és deportálás.

A 2. cél jóval fontosabb volt: a Szentkúton elhatározott deportálások megszervezése. Endrét a magyar hivatalnokok mellett elkísérte Eichmann és Wisliceny is, akik megismerkedtek azzal a területtel, ahol majd május 15-én kezdeniük kell.
Az első nap a legfontosabb várossal, Kassával kezdtek, ez a város lesz az átadás/átvétel helyszíne. A következő napon, 25-én megkezdődött a kárpátaljai gettók szemléje, elsőként Ungvár, ahol a gettó 14.237 fogvatartottján kívül még egy fatelepen is 2.600 zsidót tartottak fogva. 12 zsidó öngyilkos lett, egy nőt „szökés közben” lelőtt egy próbarendőr. Később kiderült, hogy az asszony süket volt, ezért nem hallotta a sípszót. A zűrzavarra jellemző, hogy amikor ismeretlenek betörték az ablakát, a polgármester azt hitte merényletet követnek el ellene. A zűrzavart a SEK helyi képviselője, Theodor Dannecker is növelte, amikor azt állította, hogy megöltek egy német katonát, erre hivatkozva követelte, hogy végezzenek ki 100 tekintélyes ungvári zsidót. A vizsgálat viszont kiderítette, hogy egy magyar nőt öltek meg, a német tábori csendőrök szállásán.
Az ungvári körülmények természetesen borzalmasak voltak. Nem volt vízvezeték, egy tűzoltókocsi hozta a vizet, a napi fejadag 3 liter volt, WC-K hiányában, mindent elöntött a bűz, a fertőtlenítéshez meg nem volt mész. A keresztény lakosság járványtól retteget, a polgármester kérte a zsidók elszállítását, ám Endre mindent rendben talált, csak egyet kifogásolt, kevésnek találta a tábort őrző csendőrök számát.

Endre és csapata is tüsténkedett. Értekezletet tartottak a „tisztogatási hadművelet” lebonyolítása, a zsidó javak (lakás, élelmiszer stb.) leltározása és elosztása ügyében, valamint a Horvát Állammal határos megyék (III., IV., V. csendőrkerületek déli zónái) területén felállítandó gettókról és a zsidó tanácsokkal való kapcsolattartás mikéntjéről. Döntöttek arról, hogy nem csak akkor kell személyi motozást tartani, amikor összeszedik, hanem akkor mikor a gyűjtőhelyekről elszállítják őket. A Honvédség támogatásáról biztosította az akciót, Pécsen még laktanyákat is készek voltak „zsidók internálása céljából átengedni, ha utána a laktanyát mostani állapotába helyezik”. Még aznap két, Baky által aláírt rendelet kötelezte a magyar közigazgatási és rendőri szerveket a SEK támogatására. Az egyik rendelet szövege tartalmazott egy baljós kitételt, miszerint a zsidókérdés „országosan és intézményesen lesz megoldva”. Még ugyanezen a napon a magyar kormány saját fennhatósága alán vonta az Eichmann által megalakított Zsidó Tanácsot, de ezzel csak cseberből vederbe kerültek, mert Endre lett a felügyelőjük.

A magyar holokauszt sebességére jellemző, hogy Hitler munkaerő utasításának hatására az eredeti gettósítási terv 1 hét alatt limitált deportálási tervvé változott, de még el sem kezdődtek a kiszállítások, újabb változás következett be. Már nem a Jägerstab munkaerő igényének kielégítése volt a cél, hanem a teljes megsemmisítés.

14 hozzászólás

  • nos, az eddig előtártak alapján egyre kevésbé igazolódhat be az „áldozat nemzet” teóriája. orbánnak keményen meg kell küzdenie ennek bizonyításáért.
    schmidt mária meg – ha jól sejtem – kezd egyre inkább történelemhamisító színben feltűnni.

  • Nagyon jó és szükséges dokumentum gyűjtemény a való történesekről. Nélkülözhetetlen anyag nemcsak a KMH olvasói, de a magyar demokratikus közösség számára is…

    – Egyetlen baráti megjegyzést és javaslatot tennék hozzá azt, hogy az évszámokkal az anyag túlságoságosan szűkmarkú. Mégpedig úgy, hogy sokszor, annak olvasása közben vissza kell nézni, pislogni hogy az adott hónap és nap, éppenséggel melyik évhez is tartozik. Néha ki is derül, hogy nem ahhoz, amelyet a földi halandó hozzá gondolt. Pláne, hogy ami az írójának természetes és magától étetődő tény az az olvasónak még újdonság is lehet. Szerintem, nem árt és nem is fölösleges azt a fránya négy, vagy kétjegyűt [pl.: 1941., vagy ’42. stb.] a napokhoz mindig hozzá rendelni… –

    Mind emellett, ismételten köszönet jár a kutatásért és a megjelnésért legalább annyira.

  • brunszvik teri: igyekszem korrigálni. a megkutatott anyag terjedelme okán azért ez nem egyszerű.

  • A Mátészalkai Gettóról jut eszembe Schwrtz Emánuel és felesége, na meg a kis fiuk, Bernát (Brnard) akik szintén e koncentrációs láger lakóiként határozták el, ha túlélik ezeket a endrelászlókat és bakykat bizony itthagyják ezt a hazát és máshol keresik meg a létük biztonságát… Végül Amerikában kötöttek ki, ahol a kis Bernátból lett Tonny Curtis, a világhírű és nagy tehetségű filmsztár…

  • Borzasztó még belegondolni is abba, hogy 70 évvel e borzalmas, szinte példátlan Genocidium után Magyarországon még milliós nagyságrendben élnek olyanok, akik megpróbálják ezt a szégyenteljes tényt összemosni és elkenni. Már csak ezért is tiltakozni kell a hazug emlékmű ellen, mert ezek az erők az új ifjúság, a következő generációk becsapásán, félrevezetésén törik a fejüket… Mert ők, bűnös nagyszüleik tisztáramosásában érdekeltek.

  • Részletes, kimerítő, magas színvonalú, és mindenek előtt az objektív történelmi valóságról szóló cikk!
    Nagy-nagy gratula hozzá!
    Nagyon várom a folytatást!

  • fuser: még kettő jön. nem az én érdemem, mivel orbánéknak nem igazán sikerült az alapinformációkat eltüntetni, csak elhazudni. a végén pedig közlök egy elérhetőséget, ahol mindez eszenciában olvasható…

  • István a te óriás érdemed az, hogy eszedbe jutott a téma, és lelkiismeretesen el kezdtél dolgozni rajta. Le a kalappal!

  • Imádom a dokumentumokat, a tényeket. Sosem csak egyszer szoktam elolvasni. Az írásból számomra új részleteket is megismertem. Viszont tényleg megkönnyítené a megértést, ha a dátumok jobban követhetőek lennének.

  • Szukits Rezső

    Nem attól, annak beismerésétől, kell félni, ami megtörtént, hanem attól, ami megtörténhet.

  • Aszalós Sándor

    István, ez egy nagyn kiváló tanulmány.

  • aszalós sándor: nem saját kútfőből van, hozott anyagból dolgozom, de azért az egyes mozaikdarabkákat én raktam össze.

  • Aszalós Sándor

    Lásd Fuser 🙂

  • aszalós sándor: fuser nem ér, ő elfogult 🙂
    nem mellesleg eszembe jut a műszaki egyetem könyvtárának áhitatos csendje: egy köhhentés, egy pisszentés nem hallatszott. igaz, én csak matematika korrepetálás okán jártam oda, még 1963-ban 🙂 (mielőtt valaki belém kötne, hogy akkor hogy’ a bánatban lettem a számítógép szoftverrendszerek tudora, ki kell, hogy jelentsem: e téren a matematika exact ismerete másodlagos kérdés – hacsak nem vagy programozó matematikus. a rendszerszervezés logikán, megoldások ismeretén és az összefüggések felismerésén alapul). ami a csendet illeti, a levéltár is valahogy így működik. a franc se tudja, miért hívják levéltárnak 🙂