A drámapedagógia mára annyira ágas-bogas területe lett a színház és a nevelés tudományának határán kicsírázott műfajnak, hogy valószínűleg már kitermelte a saját szakmai nagy öregjeit. Ez nem feltétlenül válik egy művészeti, vagy akár tudományterület hasznára. Az azonban biztos, hogy péntek este nem a nagy öregek tartottak bemutatót.

A „Láthatár” című színházi nevelési előadás közönsége ebben az esetben nem az eredeti célközönségből tevődött össze. Annyiban biztosan nem, hogy az előadás koncepcióját alapvetően gimnazistáknak, a jelen iskolaszámítás szerint kilencedikeseknek és idősebbeknek dolgozták ki. A produkció közönség elé terjesztője a Fórum Társulat. S akkor jöjjön a nagyjából körülményes magyarázat, hogy miért nem emlegettem színdarabot. Tehát miért is nem egy szimpla alternatív színdarab? Holott akár annak tekinthetnénk azt, amit láthattunk 2014. november 21. –én a Hátsó Kapuban. Budapesten, a Dohány utca 13.-ban. Babonáktól mentesítve. Alkalmasint nem is feltétlenül azért, mert az alternatív színjátszás két ismérve, a sznob semmibe-tekintés, és az önmegkarmolás diszkrét vágya nem kellemezte az előadást. Habár ez már önmagában is megért volna egy tapsot.

De máris ígérem, hogy azonnal kikeveredek a körmondatok gyűrűjéből. Szóval, azért csak koncepciót emlegettem az előadás kapcsán, mert az előadók inkább egyfajta vázlatot adnak csak át. Olyan vázlatot, ami elhelyez karaktereket egy virtuális hajó virtuális fedélzetén. Ezt követően a közönségen a sor, hogy a karakter-vázlatokat kiszínezze. Megfogalmazva azokat a gondolatokat, amit gondolhat két magányos lány a hajón, és egy „szárazföldi”. De nem csak gondolatok, hanem teljes karakterrajzok is megfogalmazódhatnak. A narrátor, és inkább pedagógiai asszisztens szerepét eléjátszó rendezői asszisztens felhívására, és „útmutatása” mentén. A karakterrajzok kialakítása arról, hogy milyenek lehetnek a tipikus „szárazföldiek”, illetve „víziek” már csak azért is hasznos nevelési módszer lehet, mert feltűnés nélkül vezethet rá az előítéletesség felismerésére. Márpedig a felismerés nélkül szembenézni sem lehet vele. Mely utóbbihoz sürgősen a végjátékot emlegetném.

Azt a pontot, amikor a színészek, illetve a rendező által tartott csoportos megbeszélés során alakul tovább a történet. Ráébresztve a diákokat, a nézőket, a résztvevőket arra, hogy „vízi”, és a „szárazföldi” is ugyanolyan ember, ugyanolyan beszélgetőtárs, mint bárki más. Ebből a szempontból pedagógiailag mindenképpen figyelemre méltó az izolált közösség és külvilág találkozásának az a fajta feldolgozása, ami a „Láthatár” kapcsán válhat láthatóvá. Nem feledve persze a történet személyes továbbgondolásában rejlő lehetőségeket sem. Ahogy azt sem, hogy a nem szükséges a saját problémák „kibeszélése” a darab szereplőire vetíthető viselkedés-minták felvetéséhez. Nem kell a saját személyes konfliktusokat, akár intimitási abúzusokat a világ elé tárni ahhoz, hogy valaki a hajós-lányok előéletéről találgasson. A saját világtól eltávolítva, és kicsit könnyebben feldolgozhatóvá is téve az esetleges ilyen irányú problémákat.

De nyilvánvaló, hogy nem kell ilyen messzire menni a kommunikációs csatornák megnyitásának jelentőségére. Aminek hiányát, pontosabban a virtuális térbe szorulását, illetve -szorítását annyit, de annyit emlegetik a „mai fiatalok” kapcsán. Holott talán alig különbözik attól, ami régebben volt. Azoktól a módszerektől, amelyekkel annak idején valósították meg a társas magányt a közösségi létet csak kényszer hatására gyakorlók. Amikor a színház, és annak előtere, büféje tág teret adott egyfajta átmeneti zóna kialakítására. S talán ezért is igazolta a történelem, hogy a színház szinte örök. Még akkor is, ha természetszerűleg változik az időben. Akár olyan szerepeket is betöltve, amelyek a személyes láthatárokat képesek beláthatóbbá tenni.

S végül, de korántsem utolsó sorban álljon itt a Láthatár című produkció stáblistája:

Rendező: Márton Gábor Csaba

Rendezőasszisztens: Montvai Hanna

Szereplők:

Lili – Schefcsik Orsolya

Luca – Kallós Viola

Máté – Molnár Markó