Szegénynek lenni meglehetősen kellemetlen állapot.

Emellett cseppfolyós is, hiszen a szegénység relatív dolog, mindenki számára mást és mást jelent, merthogy a saját helyzetét mindenki máshoz viszonyítja – ezt már tán Marx is megfogalmazta, mikor azt mondta, hogy az ember viszonyaiban az, aki.

Mindenesetre ez a tény a szegénységről alkotott elképzeléseinket is jelentősen befolyásolja, merthogy ha valaki egy budai kispolgár, annak számára az a szegénység, ha nem telik neki márkás holmira, nincs a legutolsó szériából származó kártyafüggetlen okostelefonja, nem engedheti meg magának, hogy a Costesben vagy a Borkonyhában vacsorázzon, és az órája nem Rolex.

Természetesen tudja, hogy ezek nélkül meg lehet élni, ezért aztán, amikor a szegénységről hall, igen könnyen kioktatja a környezetét, egyrészt a telhetetlenségről, másrészt a munka társadalomban betöltött szerepéről.

Viszont, miután fogalma sincs az igazi szegénységről, állandó tévedésben van, ostoba álláspontjából nemigen lehet kimozdítani, pedig ha magas erkölcsiségéről lelökné végre valaki a valóság talajára, hát összevissza törné a pofáját és hetekig lepedőben forgatnák.

Mikor gyerekek voltunk, proli környéken laktunk – nem panelproli, mert hol volt még akkor a panel – ahol meg lehetett tapasztalni a valóságos szegénységet, melyben a zsíroskenyér, tetején a törött pirospaprikával már a tehetősség szimbólumának számított, mert a barátok egy részének vízbe mártott cukroskenyér, vagy sóval-paprikával megszórt üres kenyér jutott – vagy még az sem.
De legalább kenyér többnyire azért jutott.

És a mi környékünk még a jobbak közé számított, mert az Aszódi úti kisházak, vagy a Mária Valéria telep között, azok lakóihoz képest szinte luxusban éltünk, pedig akik ott laktak, azok is dolgoztak valahol – ez már a felszabadulás utáni időszakban történt, amikor a munka becsület és dicsőség dolga volt.

Aztán jöttek azok az évek, amikor a Valériát lebontották, a helyén felépült a József Attila lakótelep, az osztálytársaim szakmát tanulhattak, gimnáziumba járhattak, és mindahányan minden évben egy picikével jobban éltünk.

Színházba, moziba jártunk, könyveket vettünk, folyóiratokat olvastunk, zenét hallgattunk, volt ruhánk, cipőnk – több is -, és ehettünk, szinte korlátlanul.

A nép az ezeréves éhezést vadul próbálta bepótolni, evett, evett – eleinte ritkábban, később minden nap húst – még libacombot is – telhetetlenül.

Talán a nagy zabálhatnék tette azt is, hogy amikor jött a rendszerváltás a „Legyen mindenkiből miniszterelnök ebben a kolbásszal kerített Paradicsomban!” jelszavával, akkor a cselédek, zsellérek, suszterek és segédmunkások fiai és unokái illúzióikon fellelkesülve hagyták kirabolni az országot – és önmagukat is – hiszen megérkezett a Kánaán.

Horthy rendszere sem demokratikus, sem gazdag, ellenben az első, a fajelméletet ideológiájába beemelő európai állam volt, rengeteg szegénnyel, kevés gazdaggal, nyílt szavazással és egy ideig botbüntetéssel.

Nem kellett sok idő, mire visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk.

Szokták emlegetni, hogy a rászoruló gyermekek ellátást kapnak az iskolai étkeztetésben, de azt nem, hogy a rászoruló három év alattiak kilencven százaléka semmiféle ellátást sem kap, az anyja sem, ha szegény, és azt sem, hogy a többi rászoruló gyerek negyede is kimarad a mai Magyar Paradicsom szegénykonyhájának áldásaiból.

Akinek van gyereke, az tudja, hogy a kisgyereknek, ha hazaér az iskolából, nem áll le a gyomorműködése és – felettébb fegyelmezetlenül – estére már megint éhes, márpedig, ha otthon üres a spájz, fűtetlen a lakás, esetleg még villany sincs, akkor bizony hiába a társadalom magasszintű gondoskodása, melyet némelyek feltételeznek, a didergő gyerek egy istennek sem képes magát Krőzusnak érezni.

„Aki akar, dolgoz” – mondják sokan, – olyanok, akiknek van valamiféle rendszeres jövedelmük, pedig ennél nagyobb hazugság a világon nincs.

Ha nincs munkahely, lehetsz te maga a megtestesült erkölcs, akkor sem fogsz tudni kenyeret keresni.

Amúgy pedig, bárki bármit mond, létezik a nyomornak olyan foka, melyen megszűnik az erkölcs.

A tisztes szegénység szép maszlag, a szegénység nem tisztes, hanem gyilkos.

Gyilkolja az embert, az emberi tartást, a jellemet – mindent.

Katona József idejében sem volt más a probléma, mint ma.

Ha valaki ellop egy libát, hát teljes haragjával lesújt rá a maffia-állam törvénye, de ha a tőled lopott pénzből  körvadászatot rendez és halomra gyilkolja a fácánokat, a kutya nem ugat utána.

„Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített” – írta Katona József, Tiborc szájába adva a nép panaszát, ma már egy Katona József sincs, nem trendi a szegénységgel foglalkozni.

Szegénynek lenni szégyen, titkolja is Julcsa néni, mielőtt csonttá fagyva átköltözik oda, ahol soha nem kell többé fázni, neki már a Pokol is megváltás lenne.

A társadalom pedig elfordul tőle, becsapva önmagát úgy csinál, mintha még mindig minden gyár bejáratánál munkahelyek sorát hirdetnék, lenne munkásszálló, szakszervezeti segély, jutalom.
Pedig egyik sincs, sőt, a nyolc órás munkaidőért és a nyugdíjért kell harcolni – a sors fintora, hogy elsőként azoknak, akik ezt a mocskot, amit Orbán maffia-államának nevezhetünk, a vállukon tartják.

Most ismét nekiveselkedett Orbán, örök nyomorba taszítani a legszegényebbeket, ellehetetleníteni bármiféle társadalmi mobilitást.

Nincs út felfelé, a művelődés lehetőségét is megvonják a szegénytől, a nyomorgó gyermekét, unokáját is nyomorra ítéli ez a rendszer.

Ugyan Vörös Csepel már régen nincs, szervezett nagyipari munkásság is csak nyomokban létezik, de a dal – úgy látszik – örökérvényű marad:„Még, még, még és még!

Hogy ez így nem fog örökké így tartani, az biztos, az, hogy addig mi lesz, az bizonytalan, az, hogy vér nélkül megússzuk valószínűtlen.

A szegénység senkinek sem jó – még a gazdagnak sem.

El fog jönni majd az az idő – nem is sokára – mikor, mint a harmadik világ országaiban, a gazdagok ötméteres kerítésekkel körülvett, biztonsági őrökkel őrzött luxusgettókban érezhetik csak magukat biztonságban, de nincs az a kerítés, amelyik megvédhetne bárkit is a felháborodott tömegtől.

Lehet bátran félni, mert te sem vagy biztonságban, hiszen te is a kiváltságosok kasztjának tagja vagy.

Fedél van a fejed felett, nem éhezel, van pénzed fűteni, világítani, internet-előfizetést venni, – egy nyomorgóhoz képest te maga vagy a szerencse gyermeke.

Éhséglázadásoknál pedig nem szokták mérlegelni, hogy demokratától vagy a rendszer kiszolgálójától rabolnak, kit erőszakolnak meg, kit húznak fel a fára.

Egy társadalom minősége két dolgon múlik: hogyan termeli meg, és hogyan osztja el a javakat.
Nálunk a termelés szervezése sem megy, a javak elosztása pedig szó szerint kriminális, és a helyzet évről-évre romlik.

Nem lesz ennek jó vége, attól tartok…