A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.

Ebből az alkalomból mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeumban:

MI LÁRMA EZ MEGÉNT?

Petőfi vers-koncert

 Klasszikusok kortárs hangszerelésben

PREMIER

Időpont: a Magyar Kultúra Napja, 2016. január 22. péntek, 20 óra

 „Ha azt mondom, gyere, elmondok pár Petőfi-verset zenére, nem biztos, hogy felcsillan a szemed, hm? Pedig egy nemzeti hősért illene csillogni a szemnek.

 És ha azt mondom, ne félj, ez a nemzeti hős nem bronzból van, hanem a túlérzékeny rapperek tündéri arroganciájából, meg az együttérzésre szomjazó színész szemérmetlen önsajnálatából?

 Petőfi depressziós, naiv, paranoid, fülig szerelmes bárkibe, s az igazság föltétlen győzelmébe vetett hite, akár egy óvódásé, oly csorbíthatatlan. Te mikor áldoztad fel utoljára az életedet a hazáért? Mikor voltál akasztáson, mikor láttál valakit deresre húzva?

 Petőfi egy, a miénknél sokkal nyersebb korban védelmezte azokat az értékeket, amelyekért ma nekünk egyet kattintani is fáradtságot jelent. Közben megalkotta az újjáéledő magyar nyelv legnagyobb hatású életművét.

 Rendszerkritikus szövegei az elmúlt 170 évben egyetlen napra sem veszítették el aktualitásukat. Petőfit nem kell leporolni, mert mindazt képes megszólítani, amit a valaha élt összes művész megszólaltatni vágyott, és amit a valaha élt összes ember hallani kívánt. Nem tudom, hogy ez mi, de az biztos, hogy a dögös beatek mindörökké jól fognak neki állni.

 Szóval gyere, elmondok neked pár Petőfi-verset zenére, lesz félhomály, muzsika, vetítés és költészet. Érezd magad otthon, egy nemzeti hőst láthatsz vendégül.

 Petőfi never dies.”

Horváth Kristóf

Ének, vers: Horváth Kristóf  „Színész Bob”

Dévényi Zoltán –Eged Márton — Szarvas Dávid–

Ál Tamás — Miklós Melánia

Fotók a sajtófotózáson készültek: Gergely Bea

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)