A sánta herceg és a hatalom

2016 február 17 12:03 de.3 comments

Vannak politikusok és vannak államférfiak. A kettő közötti különbséget nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyik kevésbé korrupt, mint a másik, hanem az, hogy az államférfi képes pártja közvetlen érdekein felülemelkedni és észrevenni országa, hazája hosszú távú lehetőségeit, céljait és fejlődését, s önmagát ennek szolgálatába állítani. Következő írásom ezt járja körül.

Európa történelme kevés olyan ősi nemesi családból származó arisztokratát ismer, aki születési előjogainál fogva először felemelkedik, majd hogy új rendszer jöhessen létre, részt vesz saját társadalmi rétege felszámolásában. Ennek megtörténte után egy diktátor érdekében segít az új rendszer felszámolásában is, később segít a diktátort megbuktatni, hogy visszaállíthassa az őt felemelő régi rendszert, végül e régi rendszert újfent megbuktatja, hogy a kor követelményeihez igazodó társadalmi struktúra létrejötténél bábáskodjon. Teszi pedig mindezt úgy, hogy tekintélye és társadalmi elismertsége töretlenül megmarad az éppen hatalmon lévő vezető réteg előtt.

Az események főszereplője Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord herceg, aki az Ancien Régime alatt, XVI. Lajos francia király uralkodása idején előbb teológiai tudás nélkül püspök lett, majd a forradalom javára lemondott egyházi földjeiről. Ezután évtizedeken keresztül úgy irányította a francia külpolitikát, hogy nem volt diplomáciai végzettsége és nyelveket sem beszélt. Segítette Napóleon hatalomra jutását és a Konvent megbuktatását, majd Napóleont ejtve, a Bourbon-restauráció szolgálatába állt. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson külügyminiszterként Franciaország számára olyan pozíciókat biztosított, mintha az ország nem is vesztesként, hanem győztesként került volna ki az évtizedes küzdelemből. Ezután segítette a Bourbonok végleges eltávolítását a hatalomból, hogy a polgári-liberális Lajos Fülöp rendszerének útját egyengesse. Mindeközben fizetett ügynöke előbb Oroszországnak, később Ausztriának, szeretőinek se szeri se száma, ellensége és barátja pedig egyre több. Tevékenysége a történelem távlatából vizsgálva is rányomta bélyegét a mai Európa politikai arculatára.

Charles Maurice de Talleyrand Perigord (1754-1838)

Charles Maurice de Talleyrand Perigord (1754-1838)

Talleyrand ősi frank nemesi családból származott. Wilgrin 843-ban lett Angouléme és Périgord grófja, s a család 1166-ban vette fel a Talleyrand nevet. Az ősök közé tartozott Adalbert de Périgord gróf is, akinek egy mondata híressé vált. 990-ben Hugo Capet, a Párizs grófjából lett király megkérdezte tőle: „Ki csinált belőled grófot?” A történelmivé lett válasz így hangzott: „És belőled ki csinált királyt?”

A herceg 1754-ben született. Születése után nem sokkal – a kor szokásai szerint – szülei egy dajkának adták ki, aki a gondjaira bízott csecsemőt egyszer leejtette. A gyermeknek eltört a jobb lába, de a gondatlan dajka ezt észre sem vette. A csont rosszul forrt össze, s Talleyrand ennek következtében élete végéig csak mankóval tudott járni. Testi hibája elzárta a főnemesi elsőszülöttek kötelező katonai karrierjétől, ezért szülei úgy döntöttek, hogy 15 éves korában papneveldébe adják. Származása folytán ugyanis a főpapi pálya jöhetett még szóba. Itt eltöltött éveiről később így írt: „Jól tudtam, hogy mindaz, amit a dékán úr prédikál, és mindaz, amit az anyám gondol, nem egyeztethető össze a valósággal. Jól tudom, hogy semmiféle valós ismereteik nincsenek. Én lenézem a vallást, amelyet ők gyakorolnak.”

A fiatal papnövendék 18 éves korára, fogyatékossága ellenére, a nők bálványa lett. Visszahúzódó, finom természete, szőke haja, hideg kék szeme és borotvaéles esze feledtették testi hibáját. Hamar rájött, hogy a szellemi erő messze nagyobb a fizikainál, s ez az ismeret egész életét meghatározta.

XVI. Lajost 1775-ben koronázták királlyá, melyen a fiatal papnövendék Talleyrand is részt vett. Az eseményről így írt: „XVI. Lajos megkoronázásától datálom a szerelmemet több asszonnyal, akik figyelemreméltóak, a legkülönbözőbb származásúak voltak és akiknek a barátsága egész életemre kihatott.” A koronázási ünnepség résztvevőinek többsége bő másfél évtizeddel később szó szerint elvesztette a fejét.

A huszonegy éves fiatalembert még ebben az évben küldöttnek választották meg az ötévente összeülő egyházi gyűlésre, melynek feladata – mai szóval – az egyházfinanszírozási kérdéseknek a kormánnyal való egyeztetése volt. Ez volt élete első komolyabb megbízatása, s olyan ügyesen tárgyalt, hogy a gyűlés résztvevőinek osztatlan elismerését váltotta ki. Annyira, hogy kinevezték egyháza állandó megbízottjának a pénzügyminisztériumba. Kor- és paptársainak ugyanakkor fel sem tűnt, hogy teológiai ismeretei mennyire hiányosak. Huszonöt évesen már fővikárius Reims-ben. Párizsban meglátogatja Voltaire-t, csodálja éleslátását, bölcsességét és a találkozó miatt egyházi botrány tör ki. Mivel nagybátyja a reimsi hercegprímás, a vihar gyorsan elül, de a találkozó nem marad nyom nélkül az ifjú főnemesben, s ez később meglátszik a forradalom kitörésekor tanúsított magatartásában is.

Az amerikai függetlenségi háború még a francia forradalom kitörése előtt robbant ki, Franciaország pedig a szabadságáért harcoló fiatal USA mellé állt, hiszen ezáltal is korlátozhatta Britannia túlsúlyát. Talleyrand saját vagyonából is segítette a háború finanszírozását, de zseniális éleslátással később mégis így írt az eseményekről: „Az emberiség történelme megtanított bennünket arra az igazságra, hogy a gyűlölet mindig ott lép fel a leghevesebben, ahol a kommunikációs lehetőségek a legkönnyebbek és a legkényelmesebbek. Amikor az első európaiak Amerikába mentek, s ott berendezkedtek, hamarosan szűk lett nekik a kontinens és addig harcoltak egymással, amíg az egyiket el nem nyomták és a másik úrrá nem vált.”

Ez a nézet szűk száz év múlva valóra is vált az USA történelmében, amikor a fiatal államban kitört a polgárháború.

Talleyrand 1789. januárjában, a forradalom előestéjén, 32 éves korában vette át püspöki kinevezését. A magas egyházi fizetést ugyan elfogadta, de kora gondolkodóihoz hasonlóan világosan megértette, hogy a jövő nem az arisztokráciáé, vagy a katolikus egyházé, hanem a harmadik rendé, a polgárságé. A régi rendet még fenntartani akaró XVI. Lajosról így nyilatkozott: „Annyi hősiesség sem volt benne, mint egy vajúdó asszonyban.”

A forradalmi nemzetgyűlés az USA mintájára kikiáltotta minden ember egyenlőségét, a király számára protokolláris szerep maradt. A főnemesek jelentős része emigrált. Talleyrand ugyanakkor felszólalt a nemzetgyűlésben, ahol javaslatot tett egy nemzeti bank létrehozására, valamint a hossz- és súlymértékek egységesítésére.

Az egyházi személyeknek fel kellett esküdniük az új alkotmányra, amit sokan megtagadtak. Utódaikat Róma nem ismerte el. Talleyrand püspök viszont a római tiltakozás ellenére felszentelte az újonnan kinevezetteket, sőt egy nemzetgyűlési beszédében bejelentette, hogy mint az egyház egyik legmagasabb rangú képviselője, a forradalom javára ellenszolgáltatás nélkül lemond minden egyházi birtokról.

A herceg ettől kezdve a forradalom egyik legismertebb vezetőjévé vált, s 1790. elején az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnökévé választották.

Ebben az időben keresték fel egykori püspökségének képviselői és számon kérték tőle az egyházi földekről való lemondást. A jéghideg válasz így hangzott: „…Igen, határozottan úgy vélem, hogy bigott buzgalmuk megtévesztő. Ha valamennyi eszköz az egyház kezében van, az a legfőbb emberi jogok megsértését jelenti.”

Miután barátja, Mirabeau, a külügyi bizottság tagja meghalt, helyét Talleyrand vette át. Rövidesen megkapta első diplomáciai megbízatását: 1792. elején Londonba kellett utaznia, hogy országa számára megnyerje Anglia jóindulatát. Noha magánemberként utazott, rövidesen fogadta ifjúkori barátja, a legendás hírű angol miniszterelnök: William Pitt. A küldetés sikeres volt: a következő néhány évben Anglia jóindulatú semlegességgel viszonyult a francia változásokhoz.

Hazatérte után Talleyrand előállt azzal a javaslattal, hogy létre kell hozni egy olyan intézetet, mely összegyűjti mindazt, amit az emberi szellem létrehozni képes. Ez volt a későbbi Tudományos Akadémia. Ebben az évben született meg javaslata az általános közoktatásra is, amit három évvel később az új kormányzat az elsővel együtt meg is valósított.

A forradalom új fordulatot vett, amikor kimondták az uralkodó trónfosztását és megbukott a majdnem másfélezer éves francia királyság. Talleyrand az elsők között volt, aki felismerte az új irányvonalat: a külföld számára megfogalmazott jegyzékben „leleplezte” a monarchia visszaéléseit. Ezzel párhuzamosan, alig nyolc nappal a király bukása után, megtette az első lépéseket az ország

elhagyására. Jó oka volt rá, hiszen korábban igyekezett a már csak névlegesen uralkodó királlyal is jó kapcsolatot fenntartani arra az esetre, ha ismét felülkerekedne a királypárti ellenzék. A hatalomra jutott jakobinus diktatúráról tudta, hogy radikálisan át akarja alakítani a hatalmi struktúrát és a társadalmat. Talleyrand addigi sokismeretlenes játszmája életveszélyessé vált, s számára nem maradt más hátra, mint az emigráció.

Végül Danton aláírásával, öt miniszter ellenjegyzésével megkapta útlevelét és 1792. szeptemberében Londonba utazott, majd nemsokára New Yorkba tette át székhelyét. Három hónapra rá a Konvent vádat emelt ellene, így hazatérése teljesen ellehetetlenült.

A jakobinus diktatúra alatt Dél-Franciaországban kitört az ellenforradalom. A kormányerők korzikai származású politikai biztosa fiatal földijére, egy Bonaparte nevű tüzértisztre bízta Toulon ostromát. Ez volt Napóleon első győztes csatája, s nem sokkal ezután tábornokká nevezték ki a huszonnégy éves fiatalembert. Hamarosan Robespierre-el is közeli kapcsolatba került, ami majdnem vesztét okozta, ugyanis a polgárság 1794. júliusában leszámolt a jakobinus rendszerrel, a vezetőket kivégezték, Napóleont pedig börtönbe csukták. Bár néhány hét múlva szabad volt, de az új hatalom, a Direktórium nem ismerte és nem is bízott meg benne, bár az ifjú tábornok többször is felajánlotta szolgálatait.

A királypárti és baloldali felkelések egymás után rázták az országot, s a Direktórium hatalma egyre nagyobb veszélybe került. Amikor Párizsban fellázadt a tömeg, Napóleon éppen kéznél volt, sikeresen meg is fékezte a lázadást, megmentve ezzel a kormányt. A hála nem maradt el, s a fiatal korzikai tábornok megkezdte menetelését a hatalom felé. Talleyranddal való levelezése is ebben az időben kezdődött, és a következő években egymásnak küldött írásaik csak százas nagyságrendben voltak mérhetőek.

A jakobinusok által Talleyrand ellen kiadott elfogatóparancsot visszavonták, így a herceg 1796. novemberében ismét Párizsban volt.

Talleyrand megérkezése után hamar felismerte, hogy a Direktórium képtelen az országot irányítani, a Bourbon-restauráció elképzelhetetlen, a gazdasági és politikai válság pedig elkerülhetetlen. Ritka éleslátással megértette, hogy a helyzetet egy olyan vezető feltűnése tudja csak megoldani, akinek karizmatikus egyénisége mögé fel tud sorakozni egy egész nemzet. A Direktórium rövidesen kinevezte külügyminiszternek, és a sánta herceg neve ettől kezdve negyven éven keresztül meghatározó fogalommá vált Európa politikai térképén. Haláláig nélküle és ellenére nemigen lehetett politizálni, szinte összenőtt a külügyminiszteri székkel, az ország hatalmi struktúrájában pedig az örökös második hellyel.

A régi-új külügyminiszterről a párizsi porosz követ így írt feletteseinek: „Meghatározott összegű ajándékot kell neki adni, amelynek összegét pillanatnyilag nem tudom megjelölni, de az nem lehet háromszázezer franknál kevesebb.” Korabeli angol becslések szerint külügyminisztersége első két évében a herceget tizenöt állam összesen mintegy 13,5 millió fonttal vesztegette meg. Az összeg egy része továbbcsorgott a Direktórium tagjainak, akik így érdekeltté váltak a korrupcióban és eltussolták a botrányokat. Egyik ellensége szerint „Talleyrandnak pont úgy nincs lába, mint ahogy nincs szíve sem.” Levelező partnere, Bonaparte ugyanakkor kifejezte: megtiszteltetésnek tartja, hogy „…kifejezhetem azt a nagyrabecsülést, amelyet Ön iránt érzek.” A herceg érezte, hogy nem sokára szükségük lesz egymásra, bár azt is tudta, hogy Franciaország felemelkedéséről alkotott felfogásuk alapjaiban eltér. Erről egyszer lakonikusan így szólt: „Szuronyokkal mindent meg lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet.”

Ugyan hivatalosan a Direktórium irányította az országot, de a külpolitika alakítását a Talleyrand-Bonaparte szövetség vette kézbe, s mindkettőjük a maga módszereivel rendkívüli sikereket ért el. Az egyiptomi hadjáratból hazatérő Napóleon katonai puccsot szervezett, melynek előkészítését Talleyrand végezte. Jelentős szerepet vállalt ebben az általa felfedezett és az egyre erőtlenebb Direktórium által kinevezett új rendőrminiszter, bizonyos Fouché…

Hatalomra jutásától kezdve Napóleon és Talleyrand között rendkívül bensőséges viszony alakult ki, noha mindketten átláttak a másikon. Bonaparte tudta, mit köszönhet külügyminiszterének, aki a régi rendszer arisztokráciájának is tagja volt, s a császár szerette volna ezt a réteget is integrálni saját hatalmi struktúrájába. Talleyrand pedig tisztában volt azzal, hogy Napóleon uralma hozza meg végre azt a változást, ami országát kivezeti a feudális és forradalmi anarchiák útvesztőiből. Kapcsolatukat jól jellemzi az a párbeszéd, amit egy szerződéssel kapcsolatban jegyeztek le a kortársak. Talleyrand egyszer megjegyezte a császárnak:

- Meglepetésem van az Ön számára, itt az aláírt szerződés

- Miért nem mondta ezt rögtön? – csattant fel Napóleon

- Mert akkor Ön az összes többi dologra nem figyelt volna oda. Ha Ön boldog, nem lehet Önnel beszélni.

Ezt a stílust Európa urával szemben csak a herceg engedhette meg magának.

A napóleoni korszak első időszakában Talleyrand külpolitikai éleslátással, a majdani császár pedig katonai zsenialitásával egyedülálló pozíciót biztosítottak Franciaország számára. A külföldön élő Bourbonok keresték a kapcsolatot a herceggel, aki óvatosan lavírozva soha nem utasította el teljesen a közeledési kísérleteket, de igyekezett olyan látszatot tartani, mintha maradéktalanul hűséges lenne a császárhoz. Amikor Napóleon hatalma csúcsán volt, Talleyrand rájött, hogy a francia törekvések túlnőttek realitásuk maximumán és a rendszer bukása törvényszerű, hiszen a császár olyan pozícióra törekedett, amely Oroszország és Anglia ellenében nem volt megszerezhető. A herceg 1807-ben lemondott külügyminiszteri posztjáról és ettől kezdve mindent elkövetett, hogy a világ ne azonosítsa Franciaországot Napóleonnal. A császárral fennmaradt a jó kapcsolat, sőt az sok dologban továbbra is megfogadta tanácsait, bár környezetét lecserélte olyan személyekre, akiknek lojalitását fontosabbnak tekintette a szakmai tudásnál. Talleyrand és a ravasz rendőrminiszter, Fouché, ekkor már azon gondolkodtak, hogy kit lehetne Napóleon helyett a francia trónra ültetni. A herceg kiváló kapcsolatokat épített ki Metternichhel, az osztrák külügyminiszterrel, valamint porosz és orosz diplomáciai körökkel, sőt ellátta őket titkos katonai információkkal is, amit azok bőségesen jutalmaztak.

1814-ben Napóleon hatalma végóráit élte, a szövetségesek már Párizst ostromolták, a városban maradt Talleyrand pedig meggyőzte a védők parancsnokát, Marmont marsallt, hogy adja fel a várost. Maga az ostrom is a herceg ötlete volt: kapcsolatai révén javasolta a szövetségeseknek, hogy a Rajnánál harcoló császárt Párizs ostromával támadják hátba. A számítás bevált, Napóleon lemondott. A Párizsba bevonuló Sándor cár és III.Frigyes Vilmos porosz király elsőként Talleyrand-t keresték fel. Kinevezték az ideiglenes kormány fejévé, s ő egyből felvette a kapcsolatot a Bourbonokkal. A herceg pontosan tudta, hogy a régi rendszer képviselőinek visszakerülése a hatalomba nem lesz hosszú életű, de az ország függetlenségének biztosítását csak így tartotta lehetségesnek. Sándor cár bizalommal volt az új kormányfő felé, hiszen évekig szolgáltatott neki információkat Napóleonról. Talleyrand pedig saját palotájában látta vendégül az orosz uralkodót annak párizsi tartózkodása idején. A személyes kapcsolat meghozta gyümölcsét és Sándor cár nemsokkal a francia fővárosba való bevonulása után így nyilatkozott: „…Európa üdvösségéhez az szükséges, hogy Franciaország nagy és erős maradjon” Stendhal, a híres író ugyanezt másként fogalmazta meg: „Sándor cár Talleyrand úrhoz költözött. Ez a jelentéktelen körülmény döntötte el Franciaország és valószínűleg egész Európa sorsát…”

A herceg megtartotta a Napóleon által neki adományozott összes címet és előjogot, a polgárság, az egykori „harmadik rend” szintén mögé állt. A Bourbonok nem kedvelték, de ez kölcsönös volt, ugyanakkor mindegyiknek szüksége volt a másikra. Az 1814. április 23-án aláírt fegyverszüneti szerződésben az volt legnagyobb siker, hogy megmaradhattak az 1792-es határok, ami a nagyhatalmi státus megmaradását jelentette Franciaország számára.

1815. elején elkezdődött a bécsi kongresszus, melynek feladata volt, hogy a győztes hatalmak újra rajzolják Európa térképét. Franciaországot Talleyrand képviselte, s hamar rájött: a felemelkedő Poroszország és az európai hatalommá vált Oroszország igyekszik a rendezést a maga javára

kihasználni. A herceg velük szemben létrehozott egy francia-osztrák-angol szövetséget, melynek keretében az angolok jónéhány általuk elfoglalt francia gyarmatot is visszaadtak.

Napóleon száznapos visszatérése a hatalomba nem igazán zavarta meg a kongresszus működését. Talleyrand szerint az ügy „néhány hét kérdése, gyorsan meg fog oldódni”. Igaza lett, és a volt császár végleg eltűnt az európai politikai színpadról.

A waterlooi vereség után Franciaországnak újabb békeszerződést kellett aláírnia, de a herceg el tudta érni, hogy az új béke lényegében megegyezzen az egy évvel korábbival. A belpolitikában már nem volt ilyen sikeres: minden próbálkozása ellenére a király és a pozíciója megtartása miatt mellé álló Fouché a napóleoni vezető garnitúra többségét kivégeztette.

XVIII. Lajos és külügyminisztere egyre kevésbé tudták egymást elviselni, s második emberként Talleyrand húzta a rövidebbet: nyugdíjazták. Főrendi házi tagsága megmaradt, de ez gyakorlati hatalommal már nem járt. Ettől kezdve mindent megtett a Bourbonok lejáratására, s politikai nézetei is egyre inkább a polgári-liberális radikalizmus irányába tolódtak el. Egyre nyíltabban hangoztatta, hogy ha a hatalom nem képes a reformokat elfogadni, törvényszerű a bukása.

1821-ban egyik felsőházi beszédében már a cenzúra eltörlését és a sajtószabadságot követelte, ami egyértelműen a liberális ellenzék mellé állását jelezte. A beszéd olyan jól sikerült, hogy ellenfelei még válaszolni sem tudtak rá. Szövege fennmaradt, s a mai napig bármelyik szabadelvű politikai mozgalom programját képezhetné.

Stendhal 1829-ben ezt írta: „Az öreg … Talleyrand nyilvánosan kijelentette: 1814-ben ő hívta vissza a Bourbonokat, hogy békét köthessen, 1829-ben pedig azért kell elkergetni őket, hogy békességünk legyen.”

A herceg házai ebben az időben már az ellenzék kedvenc találkahelyei voltak. A Bourbonok liberális gondolkodású orléans-i ágával pedig egyre szorosabb kapcsolat szövődött. 1830-ban, amikor XVIII. Lajos utódja, X. Károly még az alkotmányt is vissza akarta vonni, kitört a forradalom. A polgárság olyan uralkodót akart, aki angol mintára „csak uralkodik, de nem kormányoz”. Ez a személy nem volt más, mint Lajos Fülöp, az egyik orléans-i Bourbon.

Az új király egyik legelső ténykedése az volt, hogy Talleyrand-t kinevezte londoni nagykövetnek. Ez azt eredményezte, hogy megszűnt Anglia és Franciaország elhidegülése, az európai nagyhatalmak közös franciaellenes politikája pedig zátonyra futott. A független Belgium is a hercegnek köszönheti létét: egy londoni konferencián Talleyrand ügyes lobbizása következtében jött létre.

A herceg 1834-ben, nyolcvanéves korában, nyugdíjba vonult. Életműve Franciaország számára nagyhatalmi státust, az ország polgári rétege számára pedig szabad gazdasági mozgásteret biztosított. Elvtelenségei, nőügyei, köpönyegfordításai messze eltörpültek életének legfontosabb alapelve mellett: a nemzet érdeke mindig fontosabb, mint egy adott időpillanatban uralkodó kormányé.

Talleyrand halála előtt még a katolikus egyházzal is kibékült. 1838-ban ezt írta a pápának: „…Most kinyilvánítom, hogy életem utolsó óhaja az egyház jótéteményében való remény” A pápa megbocsátott, bár a párizsi humor éppen az ellenkezőjéről anekdotázott: Amikor Talleyrand halála után megjelent a pokolban, az ördög így fogadta: „Édes barátom, nagyon köszönöm a szolgálatait, de be kell ismernem, hogy azért némileg túlment az én utasításaimon!”

Egri-Eiben István

3 Comments

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.