Vacsorák Yonatánnal (1. rész)

2016 április 29 10:05 de.7 hozzászólás

Yonatán a semmiből került elő, de nem váratlanul. Ezer mérföldekről válaszolt kanadai hirdetésemre, Izraelből, s mint a nejem mondta, a stílusa majdnem tökéletes volt amivel teljesen elbűvölt bennünket. Bérbevette a házunkat emailben, anélkül, hogy valaha is láttuk volna egymást. Mire úgy fél év múlva személyesen is találkoztunk vele, már szinte barátok voltunk és ezt a befejezetlen állapotot egy vacsorameghívással kívántuk beteljesíteni.

Ez volt a kezdet.

Illusztráció: Gerard Sebastian

Illusztráció: Gerard Sebastian

Azután a környékünket annyira attraktívnak találta, hogy a közelben gyorsan vett egy lakást, ahova hamarosan beköltözött. Vacsora-találkozásaink így három éve tartanak, és emailváltásokkal kiegészített szavai nyomán lassan kibontakoztak egy különös történet részletei. Yonatán elragadó asztaltárs, tele érdekes tapasztalatokkal, különösen a korához képest. Időnként elhallgat, mintegy összeszedni a gondolatait, majd egy teljesen kerek, mélyenszántó, szinte nyomdakész esszében bontja ki a felvetett témában a véleményét. Jópár hónap eltelt már a kölcsönös meghívásokkal, amikor először megemlítette, hogy neki is magyar felmenői vannak.

”Mi a fene! Hát már neked is, Yonatán?”

De nem, ez nem vicc, bizonykodott, nagyapa és nagyanya bizony Újvidékről… Később, egy másik alkalommal a „csurug” szó is elhangzott és eltartott egy darabig mire rákérdeztem, hogy az meg mi. Megmagyarázta. Curug falu a hely, ahonnan a nagyapa családja, a jómódú Weltmannék, elmenekülni kényszerültek, ”amikor a pogrom jött”, talán a századforduló idején.. Tiltakoztam ugyan, mivel a monarchiában,,legalábbis akkortájt, már nem volt pogrom, dehát a családi legendáriummal lehetetlen volt vitatkoznom. Ennyiben maradtunk akkor.

Csurog – mert ez a magyar neve a falunak – alig több mint harminc kilométerre van Újvidéktől és ha pogrom nem is, éppen elég baj történt ott nem sokkal később, amint azt Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című dokumentumkönyvében írja. Miután idéz a jugoszláv állam megszervezésének irányelveit az 1918. november 9-én rögzítő megállapodás deklarációjából

(“Az országhatárokat a szomszédos államokkal szemben az önrendelkezési jog alapján kell megvonni.”), Leírja, hogy “E magasztos elvi nyilatkozatokkal ellentétben az Újvidékre 1918. november 25-ére összehívott, úgynevezett Nagy Nemzetgyűlésen a lakosság többségét kitevő magyar és német lakosság részvétele nélkül

’önrendelkeztek’, amikor Bácska hovatartozásáról, sorsáról döntöttek.” Kifejti továbbá, hogy a jugoszláv hadsereg, Damjanović Milosav szerb tábornok vezetésével – a tábornok saját bevallása szerint – 1921 augusztusában megszállta a falut számos egyéb településsel és területtel együtt, hogy ezzel a trianoni határokat némileg korrigálja Szerbia javára.

Ennek a megszállásnak lehetett a következménye, hogy Weltmannéknak mindenük odaveszett és ha mást nem, legalább az életüket mentendő, Újvidéken kerestek menedéket.

*

Nem sokkal legutóbbi vacsoránk előtt Yonatánt hazahívta az édesanyja a Washington melletti Georgetownba nemcsak látogatni, de segíteni is a könyvtár rendbetételében. Sok évtizedes, sőt, régebbi dolgokat kellett végre rendszereznie. Amikor a vacsorához megjelentünk feleségemmel, már a bejárat mellett megláttam a polcon két iratot. Az egyik az újvidéki zsidó hitközség alapszabálya, 1913-ból, a másik a Múlt és Jövő 1925 májusi száma. Mindkettő magyar nyelven. Mivel Yonatan izraeli, amerikai egyetemi vegzettséggel, de magyarul nem tud; tőlem várta a megfejtést. Így azután röviden elmondtam neki, hogy melyik micsoda és akkor be is értük ennyivel. Mindenesetre magamhoz vettem mindkét nyomtatványt, hogy később elmerenghessek felettük.

Újvidéki zsidóság

Újvidéki zsidóság

Az egyik bizonyos Hirschenhauser Benő könyvnyomdájában nyomatott (a foszladozó példány zöld fedőlapja alján olvasható megjelölés szerint). Az újvidéki, magyarnyelvű nyomdász, a könyv- és lapkiadás helyi mindenese, aki ekkoriban már a húszéves pályájának végefelé járt,  s Benővé komolyodott, minthogy korábbi kiadványain még Béninek hívta magát, amiképpen mindenki más is nevezte őt. Később, 1942-ben azután ő is áldozatul esett az újvidéki vérengzéseknek. Frank Gyula pedig, aki a nevét ceruzával a lap tetejére felírta, hogy a tulajdonlás kérdését végérvényesen tisztázza? Meglehet, hogy azonos az újvidéki közösség alelnökével.

Újvidéki zsidóság

Újvidéki zsidóság

De lássuk mi van belül! Az Ex Libris alján két különböző golyóstollból származó bejegyzés, könnyen lehet, de korántsem biztos, hogy az elsőt Weltmann Márton maga irta, de a sötétebb, második rész valaki másé, hiszen a halála évét is közli. A nyomtatvány szöveges oldalán pedig pedáns kezek a magyar helységneveket rendre kihúzták és szerbre írták át  ceruzával. Ugyan mit jelenthetett ez akkor? Talán a beletörődést? Vagy inkább bizalmat a jövőben?

A Múlt és Jövő 1925 májusi száma, egykor fehér, de mára megsárgult-barnult-szürkült fedőlapján, szintén ceruzával, két név. Az egyik Herman Lipóté. Vajon miként került éppen ez a példány Weltmann Márton kezébe? Igaz, már fiatalon, talán a szerb megszállás hatására, cionista lett és az is lehet, hogy kapható volt a lap Újvidéken, de számomra inkább valószínű, hogy a Múlt és Jövőt kézen-közön küldözgették egymásnak a cionisták.

**

Újvidéken az érkezőket meglehetősen antiszemita hangulat fogadta. Már 1921-ben júniusban merényletet kíséreltek meg a régens Alexander ellen és mint ilyenkor szokás, egyes fővárosi lapok siettek megnevezni a ”szokásos gyanusítottakat”, a zsidókat, a helyi magyar sajtó pedig – amely akkor a Délbácska, Szlezák Rezső lapja volt – csatlakozott az antiszemita kórushoz. Augusztusban, vagy szeptemberben Weltmann Márton tizenhatévesen, máris kiábrándultan és gyanakvón került a városba. Annak ellenére, hogy a kormányzatváltást követően a hagyományosan ellenséges magyar adminisztrációval szemben a szerbek sokkal lazábban és megengedőbben viszonyultak a zsidókhoz, a “megszokott” antiszemita kiszólásoktól többé nem kellett tartani.1

Weltmann Márton Zágrábban járt egyetemre és ügyvéd lett. Egy darabig ott is praktizált, majd visszatért Újvidékre. A zágrábi és újvidéki zsidó élet bámulatosan élénk és érdekes volt. Zágrábban egyszersmind cionista szervezet is működött, lapokat nyomtattak, összejöveteleket tartottak, szerveztek, agitáltak. Az alig negyvenezer lakosú Újvidéken, ahol akkor csak két és félezer zsidó élt, mégis, a szokásos zsidó intézmények mellett sportegyesületet, két kórust és még egy kamarazenekart is működtettek.2A szerbek zsidóellenessége korántsem volt oly mélyreható és engesztelhetetlen, mint a korábbi magyar hagyomány. A zsidó közösség együttes optimizmusát mi sem jellemzi jobban, mint az erőfeszítés, amellyel egy tekintélyes zsidó kulturális központ építését megvalósították. Az idők azonban nem kedveztek az optimizmusnak. Igaz ugyan, hogy már 1919-20-ban megalakult a cionista szervezet, amelyet – többeket meglepően – pártfogásába vett az új szerb adminisztráció, de csaknem egyidejűleg, a régens ellen  – állítólag a kommunisták által 1921-ben – megísérelt merénylet antiszemita kirohanásokra adott alkalmat egyes belgrádi újságoknak. Az 1919-ben alakult Zsidó Nemzeti Egylet cionista klubot nyitott és hetilapot bocsájtott ki.3 A hitközség vezetőségére fokozatosan egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a mind nagyobb számban beválasztottcionisták. A 43 tagból 1930-ra már tizennyolc volt cionista, később pedig már több mint felét alkották a választott vezetőségnek.

***

Még tavaly tavasszal, amikor Budapestre készültem, kaptam egy fényképes emailt Yonatántól, aki arra kért, hogy a képen látható házról, amelyben a nagyapja lakott annak idején, s amelyben később egy ideig a japán követség működött, szóval, hogy erről az épületről készítsek egy új fényképet, mert szeretné látni, miként fest mostanság. Odaírta még, hogy „valami Rómer Flóris 63”, de tett utána egy kérdőjelet.

Rómer Flóris 63.

Rómer Flóris 63.

A fényképen középkorú pár áll egy teljesen mindennapos, tipikus budai villa előterében. Annyira ismerősnek látszottak, hogy megpróbáltam alámerülni az emlékezetem lehető legmélyebbjébe, hátha találkoztam velük a szüleim révén annak idején, hatvan évvel ezelőtt, vagy talán nagyszüleim házánál, a számos vendég között. A találkozás, persze, nem eshetett meg, a fénykép nyilván családi relikvia Yonatán számára, s pusztán illuziót sugallt nekem. Ráadásul nem emlékeztem, hogy valaha is jártam volna előzőleg a Rómer Flóris utcában.

Pedig jártam ott, és éppen abban a házban. De ez nem jutott eszembe, amikor nekivágtunk feleségemmel, hogy megkeressük az épületet. Amelyből a fényképen csak a homokkő lábazat látszik, ilyen házat pedig százával, ha nem ezrével lehet látni Budán.

A ‘kaland’ pedig melynek során a házban jártam, az velem esett meg ifjan, a történetet gépbe diktálva, hangfelvételként küldtem el Yonatánnak.

“Aligha voltam húsz éves, amikor egy amolyan munkabrigádban, afféle alkalmi “szövetkezet” félében dolgoztam, fiatal csibészekkel, amilyen magam is voltam. Ott, a fiatal srácok körében terjedt egy híresztelés, amely szerint Kínában bagóért lehet gyémántokat vásárolni… Az ember – így a spekuláció – kereshetne egy nagy csomó pénzt, ha a Kínában vásárolt olcsó gyémántokat becsempészi Japánba, s ott jópénzért eladja azokat. Egy fiatal, ambiciózus srácnak, mint amilyen én voltam, ez egy “brilliáns” ötletnek tűnt.

A világon semmit nem tudtam a gyémántokról és ma már azt sem hiszem, hogy Mao Ce Tung Kínájában lett volna eladó gyémánt, de akárhogyis, amilyen őrült az ötlet volt és miután az egész dologban teljesen tudatlan voltam, ‘természetesen’ arra az elhatározasra jutottam, hogy én szeretném ezt az őrült gyémántbizniszt megpróbálni.

Akkoriban egy magyar turista hetven dollárnyi kemény valutával a zsebében vághatott neki a világnak. Ennyi volt az egész, amit kaphatott és forintot se vihetett magával. Így a legtöbb, amire számíthattam, ez a hetven dollár lett volna. Mindenek előtt azonban ki kellett derítenem, hogy kaphatnék-e én vízumot Japánba. Nem is szólva arról, hogy kaphatnék-e útlevelet egyáltalán, meg hogy ez akkoriban milyen valószínűtlen volt, azt meg se próbálom elmondani.

Így hát, egy nap nekiszántam magam és elmentem a Japán Követségre.

Kopogtattam az ajtón, beengedtek, bevezettek egy kis irodába és ott ült egy középkorú hölgy aki megkérdezte, hogy mit kívánok.

Szeretnék Japánba menni, mondtam, és azért jöttem, hogy megtudjam, hogyan juthatok vízumhoz.

* Oooh! – mondta a hölgy. –  Egy pillanat.

Azzal bement a háta mögötti ajtón át a következő szobába, ahonnan néhany

másodpercig suttogás hangjait hallottam, majd visszatért, mögötte egy apró, gömbölyded, idős japán férfivel. Amikor a hölgy visszaült a székére, a férfi, amint ott állt mögötte, alig látszott magasabbnak mint a nő ülve. Magyarul szólalt meg, persze “japán accentussal,” mint képzelheted, de elég jól beszélt és én, azt hittem, jól megértettem. Ő is megkérdezte, hogy mit kívánok.

* Szeretnék Japánba utazni – mondtam.

* Oooh! – mondta ő is. – És – kérdezte – pénze van?

* Persze, természetesen-  siettem megnyugtatni. – Hetven dollár! – Vágtam ki diadalmasan.

– Hetven dollár? Az nem elég.  – Micsoda!? – kérdeztem hitetlenkedve, hetven dollár egy nagy összeg, annak még Japánban is elégnek kell lennie meglehetős hosszú ideig.

Ez az idős ember nagyon hasonlított  Buddhára; a feje gömbölyded volt, a fülei mélyen lelógtak és amint mosolygott, misztikum és jóindulat árasztotta el az egész lényét. Márpedig most már mosolygott. Mosolygott, nézett rám és nem szólt semmit. Csak állt ott, mosolygott és nem szólt egyetlen szót sem. Én is csak álltam ott, némileg bosszankodva és vártam, hogy szavaim megteszik a hatásukat. Mit tudtam én, hogy Japánban hetven dollár még arra se lett volna elég, hogy a repülőtérről a városba vitessem magam. Ott álltunk tehát, ő mosolyogva, én bosszankodva, némán, mígnem lassanként rájöttem, hogy ennek a kihallgatásnak vége. Akkor elköszöntem és eljöttem.

Sosem jutottam el Kínába. És nem vettem gyémántokat. Később, sokkal később, gyakran és rendszeresen vásároltam gyémántokat, de Japánba se jutottam el még.

Most, hogy tudom melyik épületről van szó, annál nagyobb kedvvel megyek el megkeresni.”

(Folytatás következik…)

Kerekes Sándor

7 hozzászólás

  • Érdekes műfaj! Kicsit novella, kicsit történelem, kicsit szépirodalom, kicsit memoár. Mindenesetre, várom a folytatást!

  • Én is várom. Nagyon tetszett.

  • Kedves Sándor!
    Nem tudom mikor fog legközelebb találkozni Yonathannal. Lenne hozzá egy kérdésem amit kérnék tolmácsolni neki.Felmenőim közt vannak bácskaiak. Szerencsére még van köztük élő személy. Szabadkán élnek. Nos csak annyi lenne a kérdés ismerte-e a Halbrohr családot? Ugyanis annak idején még a múlt század legelején (pontos időpontot nem tudok) ő volt az egyike akik megalapították Ujvidéken és Szabadkán az első neológ hitközséget. Előre is köszönöm és várom a folytatásokat

  • Kedves rupert!

    Ami a űfajt illeti, én történelmi pletykának hívom.

    Avi, a kérdésedet elküldtem Yonatánnak.

  • Nemtom eldönteni, hogy a zöld tányéron az ott egy különös, spéci bájgli, vagy pedig egy extra méretű hajában főtt krumpli, kettévágva.

  • Szerintem egy méretesebb sült hal – csak abból kiindulván gondolom, hogy jobbra is balra is hal a téma: az asztalon egy piros rák, a talpas tányéron pedig egy, még nyers állapotában leledző hal! A dolog logikája szerint az ott egy szép sült hal citrommal, meg almával !

    “Vagy ha nem hát kisnyúl…”

  • Nade…hallal halat nem jó enni !
    Esetleg hagymát hagymával.Amint Öregkabos memmondotta.

    De kumpi és desszert dukál mindkettőhöz nemiga?..:)