A semmi ágán ül szívünk…avagy mi az, ami számít?

2017 január 22 8:42 de.27 hozzászólás

Szabályokról, törvényekről, hatalomról, közösségről és az egyénről…

Amikor a demokráciát értelmezni próbáljuk, addig többnyire eljut mindenki, hogy ma már szinte mindent szabad, de mindig meghatározza valami és valakik, hogy éppen mit szabad. Továbbá az egyén gondolkodásától függ, hogy a mások számára szabad dolgokat hogyan éli meg.

Feltettem a kérdést a címben, hogy mi is az, ami számít. Teljesen mindegy, hogy magánéletről, érzelmekről, hétköznapi eseményekről, nagyobb eseményekről vagy csak kisebb eseményekről, személyes vagy akár közéleti problémákról van-e szó, két dolog mindig nagyon fontos: az adott történetben szereplők egymás közötti bizalma és őszintesége, de hozzá teszem még a kölcsönösséget is.

Benne élek egy közösségben, (ezen belül pedig egy ideig dolgoztam is egy kisebb közösségben) természetesen csak félig meddig, mert örök kívülálló maradtam, nem is az számít, hogy én minek gondolom magam, hanem, hogy a régóta a közösségben benne élők hogyan tartanak számon.

Automat / Edward Hopper

Automat / Edward Hopper

Szóval látom és figyelem a közösség életét és amit látok, az nem jó dolog, nem jó az irány. Sokkal több az emberek egymás közötti viszonyában a távolságtartás mint a közeledés készsége, sokkal több a hárítás, mint az elfogadás, az empátiakészség és a tolerancia szintje pedig mérhetetlenül alacsony. Cselekedetekből és megnyilatkozásokból nem lehet levonni semmilyen következtetést, mert nyilvánvaló, hogy néhány perc múlva, a hátad mögött már egészen mást mondanak, sőt terjesztenek és a mód, hogy mit és hogyan az pedig attól függ, hogy épp kivel állnak szemben.

Egy kis közösség is, de ebből kiindulva egy település, továbbvezetve a gondolatot egy ország népe “a szomszéd tehene is dögöljön meg” elve alapján él egymás mellett. Szinte lehetetlen valamilyen magyarázatot találni erre a viselkedésformára.

Tulajdonképpen az egyes emberek ezzel a szándékos elidegenedéssel (nem érdekel a más dolga, véleménye, gondja, öröme) csak önmagukat teszik magányossá, azt hiszik, hogy az, hogy a másik pillanatnyi reagálása vagy tágabb értelemben a sorsa nem érdekes számukra, az nekik jó, pedig nem így van.

Vegyünk egy egyszerű példát: Valakivel nem közölnek egy az adott pillanatban számára éppen fontos információt, pedig az megkönnyítené a munkáját. Erre vajon mit érez, vagy mit gondol az illető?. Először vérmérsékletének megfelelően ugyan, de biztos bosszankodik. Aztán kicsit gondolkodik és megkérdezi magától: Szóval fütyülnek rám? Kicsit rosszul esik neki, majd hirtelen levonja a következtetést: Ám legyen, akkor ezentúl én is így fütyülök rájuk és az egész témára. (Ha egy kifejezetten jobb érzésű ember, akkor azért szintén kicsit bosszankodik, gondolkodik, de aztán azt állapítja meg magában, hogy “én azért mégse lehetek ilyen” és nyugodtan folytatja a munkát. Ez a legritkább eset.) Ez az egész mennyivel egyszerűbb lenne úgy, hogy az információt nemtörődömségből elhallgató ember tekintettel lenne a másik emberre, akinek az információjával használni tudna. Nem történne semmi más, csak annyi, hogy gyorsabban menne egy munkafolyamat és ők közelebb állnának egymáshoz, segítenék egymást. Így viszont mindketten megránthatják a vállukat, hogy “majd lesz valahogy”. (Ebben a kis elvi történetben máris két ember van egyedül, rántja meg a vállát magába fordulva: Az, aki nem közölte az információt és akivel nem közölték.)

Bármi történik is velük, akár bosszantó, akár rossz dolog, az emberek többsége nem szól érte, nem reklamál, nem keresi az igazát, egyszerűen beletörődik. (Vagy nem veszi a fáradtságot, hogy tegyen valamit.)

Miért is? Mert félnek. Nem igazán jó szó a félelem, mert ez nem félelem, inkább valami olyasmi, amikor úgy gondolkozunk: “attól tartok, hogy ennek lesz valami következménye”. Hogyan jutottunk el ehhez a “fortélyos félelemhez”? Nagyon egyszerű, úgy hogy soha semminek nem lett tényleg valamilyen mások számára érthető és elfogadható következménye. A sok sok következménynélküliségből nőtt ki, fondorlatos kerülőutakon a “fortélyos félelem”, mert hiszen soha senki nem tud semmi biztosat. (pl. alá kell írni egy papírt, egy nyilatkozatot, mert ha nem kirúgnak, nem szabad tüntetésre menni, mert ha megtudják, kirúgnak, stb. A valóságot ugyan senki nem próbálja ki, mert eleve félnek az emberek, főleg féltik a munkájukat, ami az egzisztenciájuk (eléggé nagyképűen hangzik már ez a szó) alapja.)

Léteznek a törvények, amik szabályozzák, élhetővé teszik az életünket, létezik a hatalom, ami a kezében lévő eszközökkel érvényesíti és betarttatja a törvényeket. Ez idáig érthető is, de mikor maga a hatalom törvényt szeg, nem tartja be a saját törvényeit, és nem szerez érvényt a törvény szavának mindenkire egyformán alkalmazva, akkor van gond, akkor összezavarodnak az emberek, nem csak a zavarosban halászók, de a törvénytisztelők is. Íme megint a “fortélyos félelem”.

A törvényt és az igazságot valójában nem úgy mérik, hogy annak, aki közelebb áll a hatalomhoz más a mérce, és aki más véleményen van, annak is más a mérce, de sajnos ebben a szép új világban, az illiberális demokráciában egyre inkább így mérik.

Akkor most visszakanyarodok a kissé csalódott, bosszús emberhez, akit nem tájékoztattak valami egyszerű, kis dologról. Azt érzi, hogy ő nem számít, magára maradt, nem ettől az egy kis dologtól, hanem az életében, a munkájában a sok hasonló kis dolog összeadódik, és miután magára maradt bezárkózik és már őt sem érdekli más közérzete, más véleménye, vagyis, “dögöljön meg a szomszéd tehene is”, azaz szép lassan elidegenedik. (a társaitól, a környezetétől, a világtól)

Bizony Így történik az elidegenedés, így nem lehet közösségeket építeni, így nem lehet a közösségek erejével még nagyobb közösséget, egy országot építeni.

Ebben az a legszomorúbb, hogy pont azok az emberek a közömbösek a rájuk bízott emberek kisebb és nagyobb gondjai iránt, akiket ezek az emberek bizalommal vezetőikké, képviselőikké választottak. Lehet, hogy alapvetően nem bennük van a hiba, talán nem akarnak rosszat, csak nem jól csinálják, mert nem alkalmasak vezetőnek. Még az is lehet, hogy jót akarnak, megpróbálják valahogy csinálni a dolgukat és azt hiszik, hogy jól csinálják. Nem tudják, hogy nem jól csinálják, csak annyit tudnak, hogy valamit elvárnak tőlük, viszont nem fogadják el a kritikát, a jobbító szándékot se. Ennyi sajnos kevés. Ahogy Váci Mihály mondta: Nem elég – Igazságért! – Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég!

Sokféle meghatározással beszélnek rólunk, rólunk, akik sokan vagyunk: Az emberek, a lakosság, a civilek, a keményen dolgozó kisemberek, a magyarok, pedig bárhogy is hívnak minket éppen, attól még külön – külön, egyenként, magunkra hagytak minket. Nincs munkánk, nincs pénzünk, csorbulnak a jogaink, tele vagyunk korlátokkal, a semmi ágán ül szívünk.

Hollósy Gerti

27 hozzászólás

  • Hosszu evek ota ez a leghitelesebb iras a jelenlegi magyarorszagi helyzetrol. Koszonom.

  • Gangos pesti házban nőttem fel. Szobakonyhás, vagy komfortos lakások (mint a miénk is), az ablakok csekély kivétellel a gangra néztek. A lakók egymás előtt éltek, az öregasszonyok kinn ültek a gangon vagy az ablakban, és nézelődtek. Ha valaki arra járt, szóba elegyedtek egymással. Ajtó, ablak nyitva volt mindenütt. Mi gyerekek egész nap a gangon szaladgáltunk, szinte minden lakásba bejáratosak voltunk, ha Pásztor néni palacsintát sütött, mindenki kapott egyet, ha Péknéni tyúklevest főzött, miénk volt a csirkeláb. A házmesterné ordítozott velünk, ha túl zajosak voltunk, és menekültünk, ha Laczkó bácsi részegen a szemünk láttára kergette a feleségét körbe a gangon. A kapu reggeltől este 10-ig nyitva volt, ószeresek, cigányasszonyok jöttek-mentek, ordítva kínálták a portékájukat az udvaron, vagy körbejártak minden emeleten és bekukkantottak minden ablakon, ajtón – urambocsá elcsórtak egyetsmást, ami hebehurgyán előlmaradt (tőlünk egyszer az ajtó elé kitett virágzó leander vitték el a harmadik emeletről). És, hogy a politika se maradjon ki, Kalotai néni – buzgó, buta de kedves kommunista aktivista, vastagon rúzsozva, 6 dioptriás szemüveggel, hogy a hatalmas szemei fölött a szempillaspirál által ejtett ragacsos csomócskákat remekül meg lehetett különböztetni – ajtóról ajtóra járt, és a rákosi-kommunizmus különféle nagyszerű eredményeit magyarázta a háziasszonyoknak…

    Ma ezek a lakások méregdrágán kelnek el, vállalkozók vásárolják kiadásra, sznobok és szinglik bérlik szintén méregdrágán, a kapu zárva, kamerával őrzött terület, az ablakokon, ajtókon rácsok, mint a sing-sing-ben, senki sem járkál, senki sem beszélget senkivel, legfeljebb a közös képviselőnek telefonálnak, ha valami kéne.

  • Hollósy Gerti

    Alma, sajnos pontos.

  • Alma, én is egy ilyen házban laktam gyerekkoromban, amig szegény nővérem meg nem bénult gyermekbénulásban,.(akkoriban az járvány volt!)
    Felköltöztünk a Svábhegyre, béreltek szüleim egy kis lakóházat, hogy a nővérem a verandán, majd a kertben friss levegőt szívjon.
    Az ilyen bérházak ma is megvannak, sajnos a házmesterek is, akiket nem kedvelek.

  • A fenti cikkhez, annyi a hozzászólásom, hogy a félelem sajnos érthető.
    Az emberek memoriájában, még ma is bizalmatlanság van, a másik ember felé, mert a feljelentések kora igen éles emlék még egyeseknél.
    Az úgynevezett, jobb és baloldali különbségek nem változtak sajnos ma sem. A kölcsönös utálat, nem is merem írni, hogy gyűlőlködés változatlan, sajnos!
    Ezért élek én külföldön!

  • Hollósy Gerti

    Figyelő, a “feljelentések kora”, sajnos bármelyik korszakra ráhúzható…

    Mindig vannak emberek, akik okkal, ok nélkül, feljelentéssel avatkoznak be más emberek életébe…
    Úgy gondolom az egész feljelentés téma hol emberség, hol józan megfontolás kérdése, nem hiszem, hogy bármilyen okból is “könnyű lehet feljelentőnek lenni”

  • Kedves Figyelő, az általad használt “házmester” fogalom már-már kirekesztés… 😀 Nagyon rendes házmesterek is legalább annyian vannak – voltak – mint feljelentők. Inkább azokról kell beszélni, akik váratlanul hatalmat kaptak, és ezt képtelenek voltak feldolgozni és tisztességesen csinálni. Na látod, számos kedvenc politikusunk is éppen ilyen “házmester”.

  • Almási, lehet hogy kirekesztésnek hangzik, de sajnos ez az éltapasztalatom. Magyarországon feljelenett az akkori házmester, nyilas időben a zsidókat, a komcsi időben a “reakciósókat”! Kanadában, szintén volt tapasztalatom, ott a gyerekkocsimat lopták el, amit náluk megtaláltam!
    Az lehet, hogy vannak kivételek, de sajnos nekem ez volt a tapasztalatom.

  • Almási, lehet hogy kirekesztésnek hangzik, de sajnos ez az éltapasztalatom. Magyarországon feljelentett az akkori házmester, nyilas időben a zsidókat, a komcsi időben a “reakciósókat”! Kanadában, szintén volt tapasztalatom, ott a gyerekkocsimat lopták el, amit náluk megtaláltam!
    Az lehet, hogy vannak kivételek, de sajnos nekem ez volt a tapasztalatom.

  • Elnézést, hogy duplán jött le az írásom.

  • Alma!

    Itt a 10 pont, ezt most nagyon eltaláltad!
    Minden mondatoddal azon belül is minden szavaddal mélységesen egyetértek!

  • Hollósy Gerti
    2017 január 23
    1:10 du.
    Nem így van. Minden korban nem, csak diktaturákban van lehetőség feljelenteni.
    Élettapasztalat. Kanadában mindenki azt csinál amit akar, annak a pártját támogatja akit akar, anélkül, hogy a szomszéd, vagy a házmester feljelentené!

  • Hollósy Gerti

    Kedves Figyelő, végtelenül egyszerű a dolog, a házmester szót be kell helyettesíteni bármi mással, pl. szomszéd, kolléganő, ismerős, haver, stb. a feljelentés szót pedig szintén helyettesíteni kell, a beárul, kibeszél, mószerol, hátam mögött beszél, befeketít stb. szavakkal és máris kész az új recept és működik, bármilyen korban…

    emberi tulajdonság, veszélyes és kicsinyes gyarlóság…

  • Én még nem gondolkodok, írok “politikailag korrekt” módon. Tudom, de öreg korban nehéz megváltozni már..>

  • Kedves Figyelő, nem semmi, ha bevallod, hogy nem vagy korrekt. Ahogy Miviktorunk is bevallotta.

    Egyáltalában, tudod, hogy mit írsz? Mert hogy Miviktorunk nem tudja, az rendben van, pszichológiailag érthető. De te?

    Szerinted pontosan mit is jelent, hogy valaki politikailag korrekt (ha te nem is vagy az, legalább nekünk elmondhatnád, mert bizonyára tudod…)

  • Mindig elcsodálkozom azokon, akik büszkén bevallják, hogy ők nem korrektek. Ez a trendi mostanság? Az inkorrektség?

    A régimódi, igazán konzervatív ember először is udvarias. Nem sért meg senkit, még véletlenül sem, szándékosan pláne nem. Voltak valaha illemkódexek, az ember azt gondolná, hogy egy valódi konzervatív ember mindig mindenben, minden helyzetben korrekt és udvarias. Most meg tessék, arra büszke mindenki, hogy nem korrekt…

  • Aczél Gábor

    Szép vagy Gerti, legalább nekem szép,

  • Hollósy Gerti

    Figyelő, nem gond…amiről írtam, az itt van nálunk, itthon…

  • Jól van Gerti, én értelek!

    Alma, nem vallom be, egyáltalán, hogy nem vagyok “korrekt”.
    Csak a mai trend szerinti a “politikai korrektségre” értettem.
    T.i ez azt jeleneti, hogy azt írja valaki, ami megfelel a mai eszméknek, véleményeknek.

  • Hollósy Gerti

    Aczél Gábor, köszönöm a “lájkot”… 🙂

  • “Csak a mai trend szerinti a “politikai korrektségre” értettem.
    T.i ez azt jeleneti, hogy azt írja valaki, ami megfelel a mai eszméknek, véleményeknek.”

    Kedves Figyelő, a politikai korrektség nem azt jelenti. Hanem azt, hogy nem beszélünk és nem cselekszünk úgy, hogy az mások (más csoportok) számára sértő legyen.

    Ezt várják el a liberálisok, és EZT TAGADTA MEG Miviktorunk. Te meg szajkózod.

  • Almási Alma, nekem fogalmam sincs mit mondott Orbán, mivel nem élek otthon, nem ismerem a beszédeit.
    Én a saját véleményemet szoktam leírni!

  • Figyelő!

    Ez az Ön “menekülő sávja”, a nem tudom, nem is ismerem, nem
    élek otthon…stb – ennek ellenére alkotja meg a sarkalatos véleményeit, melyben Orbánnak mindig igaza van! “Orbán rendkívül okos ember” – mondja, bár nem ismeri, de ez semmiben nem akadályozza meg! Aki másként vélekedik, az balos,komcsi, hazaáruló – de a rend kedvéért vannak vannak még jelzői!

  • Besancon
    2017 január 26
    4:52 de.
    Nem Orbánt dicsárem, soha nem hallgatom beszédeit, itt nem nagyon lehető ez.
    Mindig, fiatal koromtól megvolt a dolgokról a véleményem, úgy a poitikában mint más témában. Ez érdeklődés és figyelem dolga.

  • Figyelő!

    Hát ez meglehetősen értelmetlen indoklás volt – igaz, “ne keress, ahol nincs” mondja a közmondás!

  • Nem baj, felejtsen el! Én jobboldali vagyok, maga meg baloldali.
    Két világban élünk, nem a személytől függ, hanem érzelemtől!

  • Hollósy Gerti

    Néha megnézem, történt-e valami változás az írásaimnál.

    Kedves Rókafi, most köszönöm, mert figyelmetlenségből elmulasztottam, az eddig kapott egyik legkomolyabb elismerést.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.