„Egri Kati: Jól ismerem Lengyel Nagy Anna nevét, de a történeteit csak most, az előadásra készülve olvastam. Még a próbák előtt vagyunk, de már sokat beszélgettünk a sorozat vezető rendezőjével, Pelsőczy Rékával és Cseh Judit rendezővel az általunk megidézett asszonyokról, drámai sorsukról.

A teáltalad megidézett elbeszélő, a már idős asszony, Éva, egy képzelt levélben, a már rég halott apjának meséli el életét. Amikor először olvastad a szöveget, mi minden szakadt fel benned is?

Nagyon megfogott és megrendített az asszony sorsa. A háború alatt, valamikor a negyvenes években született, az ötvenes években volt fiatal, átélte ’56-ot. Nehéz, embert próbáló, drámai korok voltak ezek. Én az ötvenes évek elején születtem, a rettenetes Rákosi-korban már éltem, de nem tudtam, miről van szó. Az 1956-os forradalom idején a Gresham-házban laktunk, a Belügyminisztérium közvetlen szomszédságában. Még csak három éves voltam, de nagyon erős képek ragadtak meg bennem azokról a napokról. Emlékszem, le kellett mennünk a pincébe. De leginkább az maradt meg, hogy a többi gyerekkel ott játszottunk.

A szerepeidbe sokszor beépülnek a saját élményeid is?

Nagyon élesen bejönnek az emlékeim. Mint általában a színészeknek, nekem is jó a memóriám, erősebben fotózza a fontos pillanatokat. Egy-egy szerepnél sokszor bekattan, milyen ismerős a szituáció, a figurák, a kor. Fontos eszköz ez a figurák felépítéséhez.

Ahogy ez az asszony, gondolatban te is levelezel halott szüleiddel?

Szoktam beszélgetni édesanyámmal, édesapámmal. Premierek előtt mindig kérem a segítségüket. Annyi mindenről jutnak eszembe, olyankor elmélázok azon, mi lenne, ha még élnének. Ha szemtől-szembe meg tudnám beszélni velük, amit így csak gondolataimban. Hogy mit szólnának, hogy állnának hozzá.

Szentendre fontos bázisa életednek. Tahitótfalu a jelen, meg a gyerekkor is. Több alkalommal játszottál a szentendrei nyári előadásokon. Ezek a személyes kötődések.

Szentendre a mai napig a szívem csücske. Gyerekkoromat Tahitótfaluban töltöttük, gyakran jártunk kirándulni Szentendrére, ami akkor csöndesebb volt még, nem volt turista-város.

Főleg a Teátrum idején szerettem nagyon. Főiskolásként sokat statisztáltunk ezekben az előadásokban. Játszottam Goldoni Kávéház című darabjában, amelyet Zsámbéki Gábor rendezett. Imádtuk! A Pap-szigeten egy kempingben laktunk, onnan jártunk be Szentendrére. Akkor még a Fő téren volt a színpad, sötétedéskor kezdtünk, varázslatos atmoszféra volt. Az ott lakók az ablakokból nézték a mediterrán hangulatú előadásokat. Nézőként szinte mindent láttam akkoriban. Még állt a Nosztalgia kávéház, a Béke étterem, ahol késő éjszakákig beszélgettünk a kollégákkal.

Tahi most újra a bázisod?

Budapesten, a Gresham-házban laktam, míg el nem adták, hogy szálloda legyen belőle. A férjem Tahiban lakik, így visszakerültem oda. A gyerekkorom óta rengeteget változott, fejlődött, a kollégáim közül is sokan költöztek ide. A helyhez köt a gyerekkor nosztalgiája, és a falu egykori hangulatából is megmaradt valamennyi.

Több társulat tagja voltál, játszottál Szolnokon, Veszprémben, a Radnóti Színházban. Jelenleg nincs állandó helyed, de Tatabányán és a Karinthy Színházban több előadásában játszol. A Karinthyt anyaszínházadnak tekinted?

Nagyon jó állandó társulathoz tartozni. De mindig csak addig maradtam, ameddig jól éreztem magam. Ha ennek vége volt, eljöttem, nem akartam pusztán a biztosért megkeseredetté válni. Fájdalmas, hogy a rendszerváltás óta sok társulat felbomlott, sok színház megszűnt. Szabadúszónak azért jó lenni, mert az ember csak azt vállalja, ami tetszik, de nehéz, mert nincs biztonságod. A Karinthy Színházat valóban az anyaszínházamnak tartom, de nincsen állandó társulata, sokszor nehéz a színészeket, a produkciót összeegyeztetni. Kevésszer megy egy-egy előadás, pont az tűnik el, hogy a játszások során tovább építs egy karaktert, lubickolj benne. Tatabányára is sokszor hívnak, kicsit azt is otthonomnak érzem.

Nincs hiányérzetem. Volt néhány szerep, amire vágytam volna, de helyette jöttek olyanok, amelyekre nem számítottam.

A mostani előadásban együtt fogtok szerepelni testvéreddel, Mártával. Nehezítette a pályátok elejét, hogy mindketten színészek lettetek?

Eleinte nehéz volt, hogy sokszor a szüleinkhez hasonlítottak minket. De amikor az ember már kivívja a saját útját, akkor már jólesett, jó anekdotákat meséltek róluk. Jólesett hallani ezeket. Talán ezért is a pályánk elején Mártival nagyon kerültük a közös szerepléseket. Hosszú idő után néhány éve Stephen King Dolores című darabjában ismét együtt szerepeltünk. Ráadásul akkor mindketten Tahiban laktunk, együtt jártunk a próbákra, egész nap együtt voltunk. Az már kicsit sok is volt.

Nézitek egymás előadásait?

Ha lehet, mindig megnézzük egymást. Sokkal kritikusabban nézzük egymást, ismerjük egymás gyengeségeit, erejét. Édesanyánk mondta mindig, ha nézett minket, hogy sokkal jobban izgult, mint a saját premierjein. Hát én is így érzek, amikor Mártit nézem.

Szentendre Egri Márta színművész számára is meghatározó hely, hiszen tizennyolc évig élt a szomszédos Tahitótfaluban. „Szentendrét átlengi a művészet, van bukéja, aminek a kultúrához van köze, ez különös ízt ad a városnak” – mondja. Kisebbik lánya Szentendrén járt iskolába. Jó ott lenni, vallja. A Nővérek című nyári előadás kapcsán beszélgettünk vele.

Talán a felelősség is más. Ha csapatban játszom is van, de talán kisebb, mint amikor egyedül állok a színpadon. Sokkal jobban kell a szöveghez és a közönséghez igazodnom. A Kalauz Jutka című előadásban a zenekar a partnerem. A monodráma nehéz műfaj, de nagyon szeretem csinálni. Éppen friss bemutatónk a Nyolc nő című előadás, ahol úgy éreztem, a két monodráma után kiengedhetek egy kicsit, ott vannak a partnerek, ráfeküdtem egy hullámra, ami visz. Sokkal nagyobb koncentrációt, összpontosítást igényel egy önálló est létrehozása. Hogy kihez beszélsz, mit akarsz elmondani. Kérdések fogalmazódnak meg benned, amelyekre te magad válaszolsz a közönségnek.

A Szentendrei Teátrum és Orlai Tibor közös produkciójában fogtok bemutatni két sorsdrámát. Beszélgetésünkkor még a próbák előtt vagytok. Ismerkedsz a szöveggel, barátkozol a karaktereddel? Már megkezdődik a karakter felépítése?

Még a tanulásnál tartunk, de Cseh Judit rendezővel már beszélgettünk a történetről, kitalálta például, hogy a hatvanas-hetvenes évek egy, a családról szóló zenéjével induljon az előadás. Mintha abból jutna majd eszébe történetem elbeszélőjének a saját családja, az életük, amit elmesél.

Kati és a te szövegedben is a főszereplő asszonyok felidézett emlékeiből sejlik fel a múlt. Monodrámád, a Nővérek sztorija látszólag egyszerű, a két testvér és egy férfi szerelmi háromszöge.

Számomra arról szól, hogy van fatális szerelem, ami ellen nem lehet védekezni. És arról is szól, lehet-e ilyen helyzetben tisztességesnek maradni. A húg, akinek az életét mesélem, nem szereti el a férfit. Őt szeretik el. De azért nehéz erről beszélni, mert nagyon összetett, rendkívül bonyolult az a kapcsolati rendszer, amelyben ők hárman élnek. Mint ahogy a szerelem is nagyon bonyolult dolog. Nem tudsz ellene mit tenni, erről szól a történet.

Szól a testvérek nagyon mély szeretetéről, a kétségekről. A hűtlenségben mégis a hűségről szól?

Hogy van az, hogy az ember testvérének a férje lesz később az ő ura, akinek szül két gyereket.

És eközben hatalmas szeretetben vannak, a nővér nem gyűlöli, nem haragszik rá. Ettől megrendítő az anyag, mert mindenki elfogadja a másik személyiségét, érzelmeit. Hogy ők így egy család.

Talán nem véletlen, hogy a sorozatnak ezt a két szövegét kaptátok Katival. A készülés közben eszedbe jutott, mi lett volna, ha…?

Nagyon örülök, hogy most úgy vagyunk együtt a színpadon, hogy külön-külön, mégis együtt.

Persze, eszembe jut, hogy bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Ennek tudatában elemzem és tanulom a szöveget. Nem tudom, mit tennék hasonló szituációban.

Hogyan lehet lekötni a nézőket egyszemélyes drámákkal?

Úgy látom, ma ismét divatja van a monodrámának, nem véletlen, hogy engem is most talált meg három ilyen előadás. A műfajnak vannak hullámai: emlékszem, milyen sikere volt Mezei Mária, Ruttkai Éva estjeinek. Kiment a divatból, s most mintha visszatérőben lenne. Az emberek kíváncsiak ezekre a történetekre.

Említetted, jó, hogy saját önállóságotokat megőrizve, de együtt játszotok. Keveset vagytok közösen darabokban. A ti döntésetek, hogy a családot és a színházat ne keverjétek?

Erre valóban nagyon figyeltünk, hosszú ideg nem szerepeltünk együtt. Nem akartunk, bár olykor megtaláltak közös színdarabok. Nagyon örültünk, amikor a Kripli című előadásban együtt játszottunk, de azért, mert egy különös, nagyon elrajzolt karakterű, nem szokványos testvérpárt alakítottunk benne. Úgy érzem, valahogy mostanra egymáshoz öregedtünk. Ellenállni is hülyeség volna egy ilyen jó felkérésnek. Azt látom, a mi korosztályunk egyre esendőbb, jó így összekapaszkodnunk. Jó érzés, jólesik.

A pályádnak voltak nagyon gazdag, jó periódusai, de voltak benne hullámvölgyek is. Orlai nagyon jó pillanatban talált meg. Évek óta visszatérő szereplője vagy a produkcióinak. Társulatodnak érzed?

Orlai Tibor már önmagában nagyon jó dolog, remekül csinálja a színházat. Budapesten van, ami nekem azért fontos, mert rengeteget játszottam, játszom vidéken. Most Tatabányán. De nem szeretnék többet eltűnni.

A szolnoki időszakodban leírt a pesti közönség?

Habár fővárosi színházban vagy, de nem szerepelsz a tévében, elfelejtenek. Szolnokon szép feladatokat kaptam, az ottani közönség ismert, szeretett, de Budapestről kikoptam. Ezt többet nem akarom. Itt élek a fővárosban, ide köt a családom is, és ez nekem fontos. Amikor Szolnokról feljöttem, kemény három évembe telt, hogy vissza tudjak kapaszkodni. Bele kellett mennem olyanokba is, amelyeket amúgy szívem szerint nem vállaltam volna. De gagyit még a legvacakabb helyzetemben sem vállaltam. S remélem, a továbbiakban sem kényszerülök rá.

A tatabányai színházat, ahol most vagy, ti hoztátok létre, sok függ tőletek. Jó építkezni?

Ez a harmadik évadunk. Nagyon izgalmas színház egy rendkívül izgalmas társulattal. Nagyon jó közösen építeni, szeretek színházat csinálni. Színészcsaládban nőttem föl, nagyszerű tanáraim és mestereim voltak, talán ragadt rám annyi tapasztalat és tudás, amit át is tudok adni.”

Marton Éva

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

   Levél apámhoz…..

  A nővérek…