A kamara már a spájzban van

2018 január 31 9:25 de.18 hozzászólás

Az újságíró kamaráról van szó, amelynek létrejötténél Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője sertepertél, aki egyébként a felcsúti focikomplexumnál (vagy komplexusnál?) igazgatta a kommunikáció dolgait.

Természetesen az újságírók érdekeiről lenne szó. (Reméljük, a védelmüket egyelőre nem ambicionálja a mindenféle védelemben oly tevékeny kormányzat.) Annyiban érdekelt vagyok az ügyben, hogy a kilencvenes évek végétől – sok kollégával együtt – a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél (MÚOSZ) ezügyben fáradoztunk. Az Érdekvédelmi Bizottság tagjait a szövetség választotta, nekem az adminisztráció kézben tartása volt a feladatom, szerény díjazás fejében, a kollégák azonban társadalmi munkában dolgoztak, egyéb munkájuk mellett.

Muszáj néhány szót szólni az akkori körülményekről. Zajlott az írott sajtó kiadóinak eladása, megjelentek a kereskedelmi tévék, rádiók (internet még nem volt). A szakma sohasem volt egységes: a tévések, rádiósok kissé lesajnálták a lapoknál dolgozókat, hiszen egy kétperces képernyős jelenlét ismertséget hozott, míg egy újságban megjelenő nevét sem nagyon jegyezték meg. Az újságot írók lenézték a szereplőket – nem is tudnak fogalmazni, csak felmondják, amit más leír. Az operatőrök a fotósokat, és viszont. Mégiscsak hitelesebb egy mozgókép, mint egy merev fotó versus könnyű egy népes csapattal a hátuk mögött villogni. Az országos médiánál dolgozók a helyi, vidéki orgánumoknál dolgozókat. Hiába no, ez egy individuális szakma.

Ezt a sokféle csapatot akarta összetartania MÚOSZ. (Eredetileg minden újságíró tagja volt a MÚOSZ-nak de nem azért, mert kötelező lett volna. Ellenkezőleg. Például azért, mert 1990-ig a szövetség működtette Magyarország egyetlen, elfogadott végzettséget adó újságíró iskoláját, a Bálint György Akadémiát. Egyetemeken nem volt újságíró képzés.) A MÚOSZ egyébként a mai napig társadalmi egyesület, ami meghatározza egyben azt is – milyen eszközöket vehet igénybe az érdekvédelemben. Bár évtizedekig fel-felmerült a közgyűléseken, hogy legyen szakszervezet, vagy kamara, de a közgyűlések többsége mindig elvetette a javaslatot.

Még egy „apróság”. 1989-ben a közgyűlés úgy döntött: a függetlensége érdekében egyetlen kormánytól sem kér a továbbiakban állami támogatást. Ez a mai napig így van. Elsősorban a tagdíjakból gazdálkodik, amit változó mértékben egészítettek ki a saját tulajdonban lévő ingatlanok bérbeadása, az oktatás fizetőssé tétele, az első években meg szponzorok támogatása. A kiadóvállalatok ebben nem jeleskedtek: mindössze a Word Press fotó pályázati díjait állták, és az 1990-ig a MÚOSZ Sportújságírók Szakosztályának az Év sportolója pályázatát.(Szőllősi Magyar Sportújságírók Egyesülete ugyanis a MÚOSZ-ból önállósult, és hosszú évekig a szakosztály volt elnöke, Novotny Zoltán vezette.) De nagyobb cégek azért akadtak: presztízs értékű volt, ha sajtótájékoztatójukat a MÚOSZ székházában tarthatták.
Az 1989-ben még 20-40 fős apparátus, ami szervezte a vitákat, tájékoztatókat, fenntartotta a székházat, az üdülőket, orvosi rendelőt, könyvtárat, 2000-re 10-12 főre apadt, közöttük is kevés főállásúval.
Az érdekvédelmi munka – ahogy az etikai is – elsősorban a tagok társadalmi munkáján alapult.

Teljesen világos volt: a szövetség nem tud állást adni a tömegesen elbocsátott újságíróknak, csak a foglalkoztatás-elbocsátás körülményeit kérheti számon. Arra meg társadalmi egyesületként végképp nem volt joga, hogy egy-egy lap, műsor megszüntetését megakadályozza. Sokan megsértődtek ezért – pedig normális sajtóviszonyok esetén ez lenne a természetes. Kirívó eseteknél ugyan hallatta a hangját – de az állásfoglalások – ha egyáltalán megjelentek, visszhang nélkül haltak el. Az állásban maradt kollégák sem szólaltak meg. Amikor – talán még1990-ben – szinte egyidőben megszűnt többszáz üzemi és intézményi lap, és utcára került kb. félezer újságíró, az egyik országos ülésen az egyik rádiós kolléga így szólt (a szolidaritás nagyobb dicsőségére):épp ideje volt, micsoda alakok dolgoztak ott. Mintha a rádiónál csupa Ady-tollú Grál lovag töltötte volna meg a műsoridőt. Amikor pár év múlva ő került lapátra, és felháborodva követelte, hogy védje meg a MÚOSZ – nyeltem egyet, és becsszó, nem voltam kárörvendő.

Érdekes tapasztalat volt, hogy míg a sajtóba akkoriban benyomuló magyar vállalkozók kizárólag szárazpecsétes ügyvédi levélre voltak hajlandók válaszolni (a MÚOSZ-nak volt saját ügyvédje, aki ingyen adott munkaügyi, meg sajtójogi tanácsokat is a tagoknak), addig a külföldiek – pl. a Ringier vagy a Sanoma – azonnal tárgyaltak, és végül sikerült valamiféle kompromisszumot kiharcolni.(Mindkét, a svájci és a finn cég is kivonult már. Belátták, hogy nem lehetnek versenytársai olyan „nemzeti” kvalitásoknak, mint egy gázszerelő vagy egy parókakészítő, akik ma uraljákzírottsajtó95%-át, a rádiók tévék kétharmadát.)

Pontosan a MÚOSZ jogosítványainak bővítése érdekében vizsgáltuk meg, mit jelentene a kamarai lét. Először is: a kamara alapításáról a törvényhozás dönt (tehát nem a tagok), és az határozza meg a működési feltételeket is, abba a kamarai tagságnak, de még a vezetőségének sincs beleszólása. Abszolút kiszolgáltatott tehát a mindenkori parlamenti többségnek. Az ún. hivatásrendi kamarák – orvosok, építészek, ügyvédek stb. – felelősséget, adott esetben anyagi felelősséget vállalnak a tagjaikért, ehhez anyagi fedezet, és szakértői gárda is kell.

Egy olyan szabad pálya esetében, mint az újságírás, ez kivitelezhetetlen.

Ennél is fontosabb: vajon meghatározhatja-e egyetlen szervezet, hogy ki lehet újságíró, ki szólhat a nyilvánossághoz? Persze a kamarai tagságot irányító parlamenti többség intenciói szerint.

És még nem is ez a legnagyobb baj ezzel a törvény-barkácsolással. A hivatásos újságírónak ugyanis vannak többletjogai: állami és helyi vezetők ugyanis kötelesek tájékoztatni, kérdéseire válaszolni. (Ez a sajtószabadság lényege.) A mai kormánypotentátok ugyan látványosan leszarják ezt a kötelezettségüket – megmutatva azt is ezzel, mennyire tartják az ő „kedves népüket”, de legalább a kötelező tájékoztatás megtagadásának ténye nyilvánosságra kerül, ami azért felvet némi gyanút a közönségben. Ha viszont a többség kinevezheti a hivatásos újságírót, nem kell többé elszaladni, szégyenszemre függöny mögé bújni, meg marhaságokat beszélni nőügyekről, meg disznóvágásról. Hosszan, szabatosan lehet válaszolni az olyan bátor kérdésekre, minthogy: hogyan tetszik tudni az Ön, bocs Maga zsenialitásával még a nép megmentésére is időt szakítani?

(Kanadaiaknak: 1965-ben készült egy film, A tizedes meg a többiek. Óriási siker volt – ma is gyakran ismétlik a tévék – és mindig népes nézősereget vonzva. Fanyar vígjáték a második világháború utolsó napjairól, mikor két front közé szorul a kisember. A túlélni akaró tizedes (Sinkovits Imre) fifikás angyalföldi vagány, a pikírt grófi komornyik (MajorTamás), a katonaszökevény Gálfy Eduárd (Darvas Iván) az ő búsmagyar lelkével, más katonaszökevények, munkaszolgálatból elslisszolt kommunista (Pálos György). Abban van egy jelenet, amikor a kényszerűségből bújtatott sebesült szovjet katonát a spájzban felfedezi a szintén „átutazóban” arra járó német egység egyik tagja. Ő mondja: Az oroszok már a spájzban vannak! A youtube-on elérhető.)

Rátesi Margit

18 hozzászólás

  • Szolgálati közlemény:az Érdekvédelmi Bizottság tagjainak és elnökeinek nevét azért nem említettem, mert nem kértem tőlük előzetesen engedélyt erre.

  • Drága Margit Néni!
    Ezt bírta leírni: “A hivatásos újságírónak ugyanis vannak többletjogai: állami és helyi vezetők ugyanis kötelesek tájékoztatni, kérdéseire válaszolni. (Ez a sajtószabadság lényege.) A mai kormánypotentátok ugyan látványosan leszarják ezt a kötelezettségüket …”
    Drága Margit Néni!
    A vélemény felületeken, bármilyen, zöldséget leírhat, akár “hivatásos újságírónak” is képzelheti magát.. Legyen ez elég, nem csak Ön jár ide, orbánozni, gyurcsányozni, stb
    Nem árt tudni!
    -Újságírónak tekinthetjük azt a személyt, aki tájékoztatási vagy véleményformálási céllal létrehozott szellemi termékét a média valamely műfajában és csatornáján keresztül rendszeresen közzéteszi, vagy a közzétételben foglalkozásából eredően közreműködik.
    – Újságírói tevékenységnek minősíthető a nyilvánosság tájékoztatásának alkotói folyamatában hivatásszerűen történő közreműködés.
    – Továbbá, újságírónak tekintjük azt a személyt is, aki tagja valamelyik bejegyzett újságírói szövetségnek, vagy rendelkezik e tevékenységre vonatkozó megbízólevéllel, valamely bejegyzett tömegtájékoztatási eszköz, felelős szerkesztőjétől.

  • slapaj Tekinted. Egyes számban.

  • Kedves talalom,

    A MÚOSZ lehet, hogy olykor védett érdeket. Ezzel a tevékenységével ugyan nem találkoztam, de elhiszem, hogy volt akiét védte.
    Ezzel szemben jó néhány olyan vitára emlékszem, amikor szinte triviálisnak számító kérdésben lepattintott a MÚOSZ akkori vezetés. Még a szép emlékű Wisinger-elvtárs idejében. A színvonal meg szinte tüöretlenül romlik. Annyira, hogy egy közgyűlés kapcsán már a ki kit utál jobban szintű vita zajlott az elnökség és az önmaximalizált minoritás között.
    Alkalmasint volt szerencsém egyszer végighallgatni egy küldöttgyűlésen egy szpícset az újságírók érdekvédelméről és kamarai ötletekről. Akkor az volt az érzésem, hogy a kamarai ötlet leginkább a gründoló aktivisták érdekeit lett volna hivatva védeni. Meg még néhány NÉVét. Ez az érzésem most sem más. Miközben nem éreztem, hogy fellépnének a NEVEK ellen, ha úgy adódik. Pl. nem rémlik, hogy a Juszt féle “lerohanós” Torgyáninetrjóú kapcsán akár csak egy fél fleknyivel is elítélték volna jusztlacit. Holott az az újságíróetika megszégyanítése volt. Ahogy azóta is számos esetben hiányolhatták az emberek legalább az elvi elítélését néhány dolognak. Vagy kiállást mások mellett. Pl. a média-antiszemitizmus ellen biztos hatalmas decibelekkel áll ki a szervezet, de hogy anno az antifa-tüntetéskor hallgatott, az biztos. Amikor a délmagyar behaluzta a horgosi “menekültinváziót”, a MÚOSZ hallgatott, stb.
    A régi székházban legalább az lehetett az ember érzése, hogy olyan helyen jár, ahol talán Jókai is megfordult. Az új “székháznak” már ez a patinája sincs meg.
    Légy őszínte: a hagyopmányörzésen kívül mit nyújt jelenleg bármelyik újságírószövetség, amiért bárki hanyatt-homolok a tagja legyen. Valószínűleg pont annyit, mint a kamara. Semmit, vagy nagyon keveset.

  • Slapika! Hogy Te kit tekintesz hivatásos újságírónak legyen a Te problémád. Meg hogy ki az valóban, az másik kérdés.
    2. Itt is mondtam már – voltam ugyan hivatásos újságíró, de már régen nem vagyok az.
    Andrews Hogy Te nem tudsz a MÚOSZ állásfoglalásairól az annak is köszönhető, hogy nem voltak hajlandók közölni: legfeljebb pénzért. De a honlapon olvasható volt, ahogy például a vezetőtestületek határozatai is. Egy szervezetnek nem az a dolga, hogy NEVEKet védjen, különben is következetlen vagy. (“Meg még néhány NÉVét. Ez az érzésem most sem más. Miközben nem éreztem, hogy fellépnének a NEVEK ellen, ha úgy adódik”) Mi az, hogy “úgy adódik”???
    A Juszt féle interjúra nem emlékszem: de nem az az etikátlan, ami Neked nem tetszik.
    Még egy: minden társadalmi szervezet annyit ér, amennyit a tagjai tesznek érte. Három közgyűlést szerveztem: az utolsót 2011-ben. (A MÚOSZ akkori alapszabálya igen rigorózus volt tisztségválasztás ügyben. Pl., aki küldött akart lenni, annak szavazatokat kellett összeszedni a tagoktól, ugyanígy történt a tisztségekre jelölés is. A legtöbb “szemrehányást” (finoman fogalmazva) a tagoktól kaptam: mit kekeckedek, nyolcan már szavaztak rá, hogy küldött legyen! Hiába mondtam: hát Ti szavaztátok meg az alapszabályt, nekem tartanom kell magamat ehhez! (Azért hozzáteszem: mindhárom küldöttgyűlés döntéseit elsőre elfogadta a bíróság,szabályosnak ítélve.) Az nem túl hatékony megoldás, hogy az ember négy évente egyszer föláll, és minden sértődését rázúdítja az épp ott lévőkre, majd elégedetten továbbáll, hogy milyen jól megmondta. Egyébként nem zavartatva magát a válaszoktól sem.
    “Valószínűleg pont annyit, mint a kamara. Semmit, vagy nagyon keveset”. Mint fentebb kifejtettem: a kamarának pont az a baja, mint szervezeti formának, hogy éppen nagyon sokat akar kézben tartani.

  • talalom

    Bocsika!

    Természetesen, az újságíró definciók, a MUOSZ Etikai Kódexéből, valók… A gyengébbek kedvéért, talán idézőjelbe kellett volna tennem…

  • Slapaj te olyan pofátlan vagy.
    Már már kezdesz HUNT* -i magaslatokra emelkedni.

  • slapaj Ne zavarjon kedves slapaj, de nekem nem az az újságíró akit a Fidesz kinevez. Olyan etikai kódex, amely az alaptörvényre hivatkozik, erősen megkérdőjelezhető.
    Csak a gyengébbek kedvéért.

  • Geyza
    2018 február 1
    7:01 de.
    Gézukám : a te magaslatodat–amíg él ember a földön nem —lehet elérni!
    Te már illepityut régen felül múltad!
    Nagy örömödre üdvözletével.

  • Némá köhög a bolh…izé..a HUNT*

  • Slapika! Az érdekvédelmi kódexben ennél részletesebb a definíció (fotósok, tévések igen internet még nem). Nagy vita volt erről, és lehet, hogy érdemes lenne újranyitni. Mindkét kódexet a MÚOSZ választott tagjai dolgozták ki, és mindkettőhöz az akkor létező +8 újságíró-szervezet – vita után! – csatlakozott: beleértve a katolikusokét, a sportújságírókét, a fotósok társaságáét, a tudományos újságírók klubját, meg a Magyar Újságírók Közösségét (az MDF kormány idején alakult, azóta felszívódott csapat), a rádiós és tévés szakszervezeteket, meg a Sajtószakszervezetet. Igen tanulságosak voltak ezek a viták. Pl:ott van, hogy valamelyik újságíró-szervezet igazolványával rendelkezők. Ez azért került bele, mert egyre több lett az ún. szellemi szabadfoglalkozású, a kiadók ugyanis nem alkalmaztak újságírót főállásban, csak cikkre (műsorpercre stb.) fizettek. (Ez ma már általános.) Viszont: ha egy újságíró nem kap pl. meghívót sajtótájékoztatóra, mert nincs szerkesztősége, akkor megfosztják az alapvető munkaeszközétől: az információtól. Átmegy az egész szakma a tájékoztatási kötelezettségből az intimpistáskodásba.
    Az új-ságot író, fotózó, felvevő tulajdonképpen közvetítő. Az lenne a dolga, hogy a közös dolgainkat irányítókat megkérdezze (számon kérje), mit tesznek és miért, azok ellenzőit meg arról, hogy miért nem jó az éppen irányítók elképzelése, és ők mit tennének másképp. Ez lenne a választó közönség tájékoztatása, hogy felelős döntést tudjanak hozni, amikor szavaznak. Azt ugye mégsem lehetne elvárni, hogy pl. a mai “magyarok” kormányának 5,6 millió választópolgár tegye fel a kérdéseit.(Merthogy ha 2,4 millió egyetért vele, még mindig marad 5,6 millió, akinek válaszolnia illene.)
    Na, ezt nem kéne megvárni – erre lenne való a “kommunikáció”, aminek a fontos szereplői mégiscsak az újságírók. Márpedig, ha az éppen regnáló hatalom azt is meghatározhatja: kik tehetnek föl egyáltalán kérdéseket , az egyértelmű. A kamarának erre van joga.

  • talalom
    2018 február 1
    12:19 du.
    ” Nagy vita volt erről, és lehet, hogy érdemes lenne újranyitni.”
    Igen bizony. Tudod mikor? Valamikor a 2000-es évek eleje-fele. Wisingerig elmentem, hogy az netes nicknév lehessen bejegyzett írói álnév pl.
    Amikor még Andrassew Iván is kevés volt ahhoz, hogy a rendszeres véleménypublicisztikát a neten (pl. blog) elismerjék újságírói tevékenységnek. stb.
    Ha közel húsz év után még a “lehet, hogy kéne erről beszélni” állapotban van a MÚOSZ, az elég szomorú….

  • Geyza
    2018 február 1
    12:03 du.
    Úgy látom magadra ismertél!
    üdvözletével.

  • Nem a “MÚOSZ van ilyen állapotban, hanem a szakma. Szerintem egyébként a blogger nem újságíró – a köznyilvánosság szereplője, de nem újságíró. (Ha megnyugtat: én sem működöm hivatásos újságíróként.)
    Sokan publikálnak rendszeresen – nem is rosszul- pl. tudósok, más értelmiségiek – ettől még nem újságírók. Én ott húznám meg a határt (ez nem a MÚOSZ álláspontja), hogy az, aki napi rendszerességgel hivatásszerűen tájékoztatja a nyilvánosságot. Legyen írott szó, kép vagy hang. (Tehát fotós vagy operatőr is.) Ugyanígy az etika-ügy. Bayer Zsolt nem etikátlan attól, hogy sokak számára vállalhatatlan és undorító elveket vall. Az uszítás nem etikai vétség: bűncselekmény. Amit nem egy társadalmi szervezet – de nem is egy kamara – testületének kell megítélnie, hanem a büntetőjognak.
    Charlie itt fentebb jött megint a bolseviki (többségi) elveivel. Azt nem is említve, hogy 2,4 millió mióta többség 5,6 millióval szemben, egy régi anekdota. Ezek szerint a lócitrom a legfinomabb étel: milliárdnyi légy nem tévedhet…

  • talalom
    2018 február 2
    1:36 du.

    Amikor a kisebbség (2,4 milla ) gyakorol többségi hatalmat az a vegytiszta bolsevizmus. (Vö. SZKP érintett kongresszusával anno).

    Eika: Valóban nem egyetértés kérdése. De jó néhány hírmasístás kapcsán a MUOSZ hallgatott, mint megannyi sz..r a gazban. Ahogy amikor a diáktüntetések alatt megpróbálták presszionálni a diáklánt a rádiósok (vagy TVsek?) azt sem igazán ítélték el.
    Egyébként, szerintem, bármilyen szakmai szervezetnek kellene egyfajta morális, etikai minimumot képviselnie. De elfogadom, hogy a MÚOSZ nem ilyen szervezet, és ott nincs etikai, illetve morális minimum. Néha, úgy érzem, szakami sem.

    Szakma: Írod: “Sokan publikálnak rendszeresen – nem is rosszul- pl. tudósok, más értelmiségiek – ettől még nem újságírók. ”
    Ezek szerint a szakújságírók nem újságírók. Egy füst alatt a véleménypublicisztika sem újságírás. Innentől természetesen a kritikusok sem. Világos. jobbára véleménypublicisztikát üző Andrassew Iván sem volt újságíró. Na most. Ha egy blogger anyagai rendszeresen megjelennek egy szerkesztett portálon, mint pl. itt vagy másutt, akkor az minek minősül? Illetve fordítva. Ha valakinek az anyagai nem jelennek meg, de tagja a MÚOSZ-nak, akkor ő újságíró?

    Félre ne értsd. Nem rajtad kérem számon. Csak ezekre a kérdésekre a MÚOSZ-nak láthatóan közel húsz éve nincs válasza. Márpedig a világ még ennél is gyorsabban változik.

  • talalom,

    Egyébként a válaszok megtalálása nem hiusági kérdés. Reflektálva erre: “(Ha megnyugtat: én sem működöm hivatásos újságíróként.)”
    Szóval, elsősorban nem hiúsági kérdés, hanem tényleg szakmai, szakmaértékelési kérdés. Mielőtt a fürdővízzel nem csak a gyerek, hanem a lavór is repül.

  • Egy társadalmi etikai testületnek nincs apparátusa arra, hogy a teljes médiát figyelje: a MÚOSZ is csak a bejelentett esetekkel foglalkozott. Ez szerintem jól van így – különben cenzúra lenne, nem etikai testület.
    Nem szeretném megélni pl., hogy egy etikai testület egyeseket eltiltson a publikációtól “etikai” okok miatt. Aztán mire megvédi magát már tönkrement.
    Mondok példát. Megjelenik egy hír: XY rózsaszín ingben jelent meg az eseményen, ami utalhat a nemi identitására is.
    Ez etikátlan vajon? Hiszen igaz: az illető rózsaszín inget vett fel.Én meg nem mondtam, hogy “biztos azért, mert buzi”. Csak annyit: utalHAT – vagyis egyesek, némelyek esetleg arra gondolhatnak, hogy… Még csak nem is “híreszteltem”, hiszen nem állítottam semmit.
    Szóval, bonyolult az ügy. Nincs mese, meg kell tanulni OLVASNI is.
    Pedig etikátlan

  • "tisztelthölgyeimésuraim"

    Nagyon szellemes a cím is…