Megyek, megyek az utcán, épp lejöttem a Tower hídról, nézelődök jobbra, nézelődök balra, egyszerre csak mindenki ferdeszemű, aki velem szembe jön, dehogy jön, éppen csak ácsorog egy halom bugyi, hátitáska és fűszer között. Ezt a rendetlenséget! És mi ez a szag? Jó mélyet szippantok, hátha rájövök anélkül, hogy elájulnék. Ez a nő mellettem meg végigszagol mindent, kis zacskó, nagy ládika, hasas üvegcse, tolja az orrom alá is, mosolyog kedvesen, na ez hiányzott, vegyen csak nyugodtan,

Pesten ilyet úgyse kap.

Megyek, megyek az utcán, már megnyugodva, hogy az én petákom is a Trevi kútban van, de hajt a tömeg valami nagy tér felé, áramlik, özönlik, körbefon, nem menekülök, kik vagytok az istenért? Ez itt egy festett arcú bohóc, ennek meg fekete mindene. Az ott kicsit hajlott hátú nagy fehér szakállal. Átlép rajta egy igazi király, koronáját a füle tartja, palástja meg másra szabott. Amott egy nagy ló, mintha fából lenne, több athéni tolja. Jaj, megsüketülök! Pufók arcú fekete fiú fújja, fújja a réztrombitát, mellette egy hosszúkabátos pici sapkával a kobakján nyugodtan morzsol valamit. Hova jöttem? Mi ez a kavalkád? Meghülyült mindenki?

Hol vagytok, ti rómaiak?

Megyek, megyek az utcán, nem, nem mentem fel a torony üvegpadlójára, inkább felhőkarcolók közé álmodom magam. Nem állom meg, bemegyek egy boltba. Hölgy pult mögül elő, jesszus, mosolyog is rám, remélem nem akar semmit. Csak segíteni. Később hallom, de nem értem a nyelvet, amin diskurál a kolleganőjével.  Álom szárnyán repülök valami iroda-negyedbe, remekül szabott öltönyök, selyem nyakkendők, drága aktatáskák. Érdekes, alig süt a nap, mégis mindenki fekete. El innen, színesebb mezőkre. Majális képe bukkan fel, sok kisgyerek fogócskázik zöld fűben sárga, fekete, fehér pofival,  göndör és sima hajjal, benne kék, piros, narancs masnik. Mind megérti egymást. Úgy hallom, egy nyelvet beszélnek, szépen, raccsolva.

Én mégis beleszédülök.

Megyek, megyek az utcán, itt a szomszédban, igazi kávéra vágyom, igazi kávéházban, jé, de furcsa neve van. Benn jó hangulat, vágni lehetne a füstöt, ha lehetne, mellettem mássalhangzó-tolulásos nyelven rendelnek, a pincér selypítve továbbítja a rendelést, a wc-s néni egy buddha nyugalmával várja ki a zárórát. Kint kis kör, gitáros fiúk hosszú copffal, égő fekete szemmel játsszák a nekem elképzelhetetlen ritmusokat, másoknak a vérében van, táncra perdülnek.  Kis kalap körbe, aprók mellett pár papírpénz, csak nem gondolod, nem én rendeltelek ide titeket.

Hazavágyok.

Megyek, megyek az utcán, fáradok, buszra szállnék. Futok, futok, szemkontaktus a sofőrrel, becsukja az ajtót. Előttem. Boltban vennék, van még kérdése, kérdezi, és jót röhögnek. Gyerek a portásfülke előtt bömböl, anya késik, tanárok haza, lejárt a munkaidő, üres a suli, csak várj kisfiam, majd jön.

Ez vicc? Tán paródia? Tegnap még mással vitázott. Ma meg – na jó, ezt elzárom. Ki se nyitom. El se olvasom, meg se nézem. Meg se hallom. Mégis tudom.  Ébredezek, sietnem kell. A kezemben egy festékes flakon, megyek, sietek, rohanok az utcákon, tereken, hidakon, házfalakon át, lefújok mindent, mi utamba kerül,  csorog le a fekete festék, mállik szét a nagybetű, a kisbetű, a papírok, a szerződések, a kiáltványok, a paragrafusok, a hazugságok, az imádságok, a felépített nagyzolások, a kitalált baromságok, a hajdani fiatalságok, a felduzzasztott paloták, a terméketlenné tett földek, az elnémított versek, a sín nélküli vonatok, a kattogó játékgépek, a hazug történelem könyvek, a házassági szerződések, az idióta mosolyok, a vasárnapi karénekek, az elsötétített városok, a mélyen ülő nagyhasak, és jaj, sietnem kell, mert vége a lázálomnak,

És mindjárt felébredek.

Lőrincz Andrea

(Dream Travel / Ann van der Meer)