Minden nehéz, amit komolyan csinál az ember

2019 április 12 10:13 de.1 comment

Mihály Gábor szobrászművész alkotásai Vésztő-Mágortól, Érmihályfalvától Lausanne-ig, sokfelé megtalálhatók. Szobrainak többsége bronzból készült, de dolgozik rézzel, kővel, fával, farag, önt, hegeszt vagy kalapál – ami kikerül a keze alól egyformán figyelemre méltó. Ez utóbbi állítás mellett igen komoly bizonyíték szól: 2019. március 15-én munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki!

Budapesten él családjával, a Százados úti művésztelepen, műterme, bronzöntő műhelye is ott van. Beszélgetésünk során annyi hamar kiderült: kanyargós, hosszú utat járt be – a szó valódi értelmében is hosszút – amíg az elismerésig, a nyugodt munkakörülményekig eljutott.

„Véletlenül születtem a Partiumban” – kezdte a visszaemlékezést és a történet ettől a pillanattól kezdve máris érdekessé vált. Amikor Észak-Erdélyt a háború alatt visszacsatolták Magyarországhoz – folytatta – apámat, aki frissen diplomázott, a Pénzügyminisztérium egy erdélyi kisvárosba, Székelyhídra helyezte. A szüleim addig Békés megyében Csanádapácán éltek. Átköltöztek és én 1942-ben már Székelyhídon születtem. Nem sok időt töltöttünk ott. Apámat behívták katonának, édesanyám egyedül maradt a két gyerekével, így hát visszamenekült velünk a szülőfalujába. Kezdetben a dolgok még jól alakultak, apám, visszajött a háborúból és talán még mindig Csanádapácán élnénk, de 1960-ban el kellett onnan jönnünk – nem egészen önszántunkból. Apám részt vett az 56-os forradalmi eseményekben, elítélték, mint „ellenforradalmárt”, kulák származású volt, ezért amikor három év után szabadult a börtönből, mennünk kellett. Azóta vagyok budapesti lakos.

Ez a „pötty” az életrajzban, azután gondot okozott az iskolákban, a pályakezdésben is. X-es voltam. A nővéremet, aki három évvel idősebb nálam, még az orosházi gimnáziumba sem vették fel, engem később – szerencsére – már igen. Viszont nem ott érettségiztem, mert harmadikos voltam, amikor el kellett hagynunk Csanádapácát. Rákospalotán tudtunk letelepedni. Ez meglehetősen nagy törést jelentett az életemben. Az összes barátomat ott kellett hagynom! Kezdetben színész akartam lenni és az orosházi gimnáziumban jártam is ilyen szakkörbe, énekeltem is. A „humán” tárgyakat szerettem, a „reál” tárgyakból nem voltam igazán jó. Mégis – apám kívánságára – elektrotechnikus szakmát kezdtem tanulni érettségi után. Nem ment, nem volt nekem való. Volt viszont egy unokatestvérem, aki akkor már Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára járt, az ő példájára kezdtem el rajzolni, mintázni, képzőművész körökbe járni. Ekkor találkoztam Laborcz Ferencz szobrászművésszel, a vele eltöltött heti 3-4 alkalom sokat segített a fejlődésemben. Önbizalmat adott, nagyon fontos volt az életemben. A múlt továbbra is akadályt jelentett, valahányszor felvételiztem, nem jutottam be a főiskolára, egészen 27 éves koromig. Ott Mikus Sándor osztályába kerültem, ő volt a mesterem, de sokat tanultam Somogyi Józseftől is.

A Főiskola öt éve után sem volt – eleinte – könnyű az út. Úgy gondolom: minden nagyon nehéz, amit komolyan csinál az ember! Mindig vannak akadályok, amik könnyen a pálya elhagyására késztethetik azt aki, nem elég kitartó. Ezen a pályán nincs főnök, aki megmondja, mit kell csinálni. Itt nem kapunk feladatot, magunknak kell feladatot szabni! Célunk kell legyen, egy egész életre való küzdést kell felvállalni! A kezdő művész életére jól illik a népdal: „Nem szánt-vet az égi madár, mégis eltartja a határ. Én se szántok, én se vetek, mégis megélek köztetek”. Az életmód, a komfort iránti igényeket nagyon alacsony szintre kell leszállítani. Szerencsére kaptam egy Derkovits- ösztöndíjat, ez három évre fedezte a megélhetési költségeket. Művészeti irányt sem szabott számomra senki. A fejlődés útját a gyerekkor, a családi hatások, később a különféle művészeti, stílusbeli élmények jelölik ki. Én a figuralitást választottam, de Laborcz Ferencz irányítása alatt a figuratív és nonfiguratív művészeteknek is alapjául szolgáló természeti formák rajzolását, mintázást ugyanolyan szinten műveltük. Még a pályám elején a Zánkai Úttörővárosban nyertem egy pályázatot. Állt ott a felvonulási téren egy nagy dísztribün, a vezetők onnan integettek a gyerekeknek. Volt előttük egy 65 méter hosszú 90 centi magas mellvéd, csúnya, nyers betonból. A burkolására írtak ki pályázatot fiatal művészeknek. A tervemen a Balaton hullámzása, zászlók lobogása képezett dekoratív, ismétlődő elemet a hosszú és keskeny betonszalagon – megnyertem a pályázatot. Ez volt az első alkotásom, ami sikert, elismerést hozott. Egy évre rá megkaptam a Munkácsy-díjat és lakást itt, a Százados úton.

A nevem kezdett ismertté válni a pályázatokon, 1986-ban a ceglédi sportcsarnok homlokzatára olimpiai öt karikát idéző dekoratív elemet készítettem, ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság főtitkára, Schmitt Pál avatta fel. Később ő bíztatott egy másik munkára, amikor Magyarországra látogatott Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke. Ekkor született egy szobor: három kerékpáros úgy halad, hogy a kerekeik az olimpiai öt karikát mintázzák, mert közülük kettő éppen fedésben van! Az elnök úrnak ez annyira megtetszett, hogy az épülő új Olimpiai Múzeum parkjában, Lausanne-ban kívánta felállítani. Ma is ott van. Ekkor már Békés megye is „felfedezte”, hogy onnan származom, meghívtak egy pályázatra, megnyertem, elkészítettem egy életnagyságú Szent László lovas szobrot Vésztő-Mágor-ra, rézlemez domborítással. Egyik siker hozta a másikat. A következő megnyert pályázat eredményeként Szarvason állíthattam fel a Körös holtágának vizében magas oszlopon szobrot, amint a mondabeli Mihály és Gábriel főangyalok hozzák a Szent koronát. Az MLSZ 100 éves évfordulójára a Puskás Stadionba készíthettem emlékművet. Egy másik szobrom a Parlament és a Margit-híd közötti sétányon áll. Erről viták is folytak, hogy az olimpiai karikák színe nem piros-fehér-zöld. Csak hát ezek nem az olimpiai karikák, nem is úgy vannak fonva, ezért is lett a szobor címe: Szimbólum! Heraldikailag sem akar mása lenni a nemzetközileg használt jelképnek. Ez csak emlékeztetni akar arra és a versenyekre, ahol a magyar sportolók kiemelkedő sikereket értek el.

A művészeti sikerek mellé idővel megjöttek az elismerések is. Mint például a NOB Képzőművészeti díja, idehaza a Köztársasági Elnök Aranyérme, a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztje, most pedig, 2019. március 15-én a Kossuth-díj! Számomra ez azt jelenti, hogy ilyenkor „helyére kerül” az ember. Önbizalmat ad a továbbiakra. Csöppet sem érzem magam nyugdíjas szobrásznak, terveim vannak és szerencsére feladatok is várnak. A következő, egy Széchenyi emlékmű lesz az Al-Dunánál. A felállítást Szerbiába, a Vaskapu környékére tervezzük. Elkészítésére a Széchenyi Társaság kért fel, a tervet bemutatták Áder János köztársasági elnöknek, ő fővédnökséget vállalt, várjuk ugyanerről Szerbia elnökének válaszát. Kétalakos szobor készül. Széchenyi ugyanis 1830-ban járt arra és nagy segítségére volt az akkori szerb fejedelem, Milos Obranovics. Őt Szerbiában mind a mai napig nagy tisztelet övezi. Egy Olaszországból Svájcba került férfi is szeretne a szülőfalujába egy szobrot tőlem, amint egy fiatalember egy bőrönddel a kezében nekivág a nagyvilágnak. A harmincas években Cser Károly szobrászművész egy másfeles életnagyságú, Attila lovas szobrot készített gipszből. A szobor a háború alatt megsemmisült, de fényképek vannak róla. Vác városa felkért a rekonstrukcióra, fel szeretnék állítani ezt a szobrot. Ez hatalmas kihívás, de dolgozom, mert erőm még engedi!

Révay András

1 Comment

  • Sajnalom hogy Gabor MIhaly szobraszmuvesz kepesseget es alkotasait senki nem erdemelte emlitesre meltonak.

    A tehetseg, kepesseg es szorgalom az egyedulli ami el-kobozhatatlan es meg-tagadhatatlan.

    Szegney elodei, sajnos hogy a mult-rendszer kegyetlensegeit nem kerulhettek el !

    Sok sikert, elismerest. jo egeszseget es hosszu-boldog eletet kivanva szamara !!!

This site is protected by Comment SPAM Wiper.