Stílusgyakorlat

2020 január 5 9:21 de.28 hozzászólás

Azt tartja a mondás: a stílus maga az ember.

Nos, Karinthy ezt elég erősen cáfolja Így irtok ti c. szösszenetében Ady Endrétől Oscar Wilde-ig kötetbe foglalva karikírozta ki bel- és külhoni íróinkat. Ennyi féle ember lett volna? Aligha. De felettébb zseni volt.

Manapság az ilyet parafrázisnak (egy mű újraalkotása más stílusban, eszközökkel úgy, hogy a tartalom hasonló maradjon), tehetségtelenek és csinált államfők esetében plágiumnak hívják.

Jómagam Karinthynak a cipőfűzőjét sem köthetném meg – habár nem ártott volna neki ez az apró segítség, tán tovább élt és alkotott volna – ám ennek ellenére én is írtam R. Chandler, J. Heller, Bradbury, Mándy Iván lektüröket. Elvben novellák is lehetnének, de mivel fogalmam sincs a novellaírás szabályairól, nem merészelem annak nevezni szösszeneteimet.

Bizonyításul álljon itt egy kedvencem, hommage á R. Chandler.

A gyémánt függő

Az irodám ablakán túl egész Los Angeles egy őrjítő ragyogás volt. Ez még nem lett volna baj, de a ragyogáshoz őrjítő meleg is társult, ami úgy a hátamra tapasztotta az ingemet, mintha második bőröm lett volna. Tiszta szerencse, hogy az ablakokra tapadt három-négy évnyi mocsok némiképpen tompította a fejfájdító ragyogást. De lehet, hogy nem is ettől fájt a fejem. Ezt abból gondolom, hogy ahogy ott álltam, és szokásomhoz híven nem csináltam semmit, érezhetően tiszta scotch-ot izzadtam ki magamból, szerintem kétszer annyi felületen, mint amennyim volt.

A dupla üvegek közül egy mumifikálódott lepke nézett rám. Én visszanéztem rá, de nem volt neki mit mondanom. Ő is hasonlóan érezhetett, mert jelentőségteljesen hallgatott. Jobb híján áthelyeztem magam a székemhez – kb. akkora erőfeszítést követelt, mintha mélyvízi búvárként kellett volna a felszínre emelkednem, lihegtem is tőle rendesen – aztán felpakoltam lábaimat az íróasztalra, legalább azok pihenjenek, és csak néztem magam elé. Az irodámban amúgy nem volt túl sok látnivaló: egy redőnyös iratszekrény, tele dohos L.A-i levegővel, egy polc, néhány jogi könyvvel, amiken a porréteg vastagsága arról tanúskodott, hogy utoljára talán Abraham Lincoln idejében üthették fel őket, a falon, bekeretezve, az engedélyem. A sarokban egy jukka küzdött az életben maradásért. Ez volt az összes, amit elkószálhatott a szem.

A padlón egy vékonyra kopott szőnyeg, valamikor talán mustárszínű volt, de mostanra már inkább földszínűre koszolódott, benne gyanús foltokkal. Mindez attól lehetett, hogy már elég rég elvesztettem a bejárónőm telefonszámát, újat meg túl lusta voltam keresni. Velem szemben az ügyfeleknek szánt szék, ami kemény volt, és mindenre inkább alkalmas, mint ülésre, de az utóbbi időben nem nagyon voltak olyan ügyfeleim, akik huzamosabb idő eltöltöttek volna rajta ülve. Az igazságot megvallva, az utóbbi időben egyáltalán nem is voltak ügyfeleim.

Az íróasztal egyik fiókjában az irodai vésztartalék, egy üveg jó fajta malátaviszki, két pohárral, ki tudja, hátha még szükség lesz rá alapon, a másikban meg a 38-asom. Egy magamfajta magánkopó jobban teszi, ha ott tartja, mert a városi zsaruk valahogy nem örülnek, ha ilyesmire bukkannak az embernél. Volt ugyan rá engedélyem, tudtam is vele bánni, de ezek a zsernyákok általában nem valami barátságos fickók, egy pisztoly láttán meg egészen modortalanok tudnak lenni.

Már éppen azon voltam – bár még nem múlt el déli tizenkettő – , hogy a fejemben visszhangzó harangjátékot lecsillapítsam egy korty elsősegélyként alkalmazott viszkivel, amikor árnyék vetődött az irodaajtó matt üvegére. Tekintve, hogy nem vártam senkit, meglehetős kíváncsisággal vártam, mi fog történni. A postámat már behoztam – semmi érdekes, a szokásos reklámok, egy cég gyorsírásra akart megtanítani, amivel garantált állást kaphatok, egy másik titkárnőt közvetített volna, akár csak egy órára is – egy fizetési felszólítás a háziúrtól, egy horoszkóp, meg egy „tanuljunk könnyen, gyorsan németül” ingyenes füzetecske. A folyosót nem ma takarítják.

Az árnyék, ahogy közelebb lépett – gondolom, a táblát tanulmányozta, amire az volt írva: Philip Marlowe, magándetektív – határozottan emberi formát öltött. Aztán kopogás hallatszott.

Nyitva van! – mondtam, a valóságnak megfelelően, meg, mert más hirtelenjében nem jutott az eszembe. Lemondó pillantást vetettem az irodai üvegemre, betoltam a fiókot, és magamhoz vettem az íróasztalról a lábaimat, ahol eddig szenderegtek.

***

Az ajtó kinyílt, és egy ötven év körüli nő nyomult be rajta. Alacsony, molett, szőke, dauerolt frizurával, méretre készített piros-fehér ruhában, piros cipőben, piros körmökkel és rengeteg arany ékszerrel nyaka körül. Néztem, ahogy az asztalom felé masírozott, és olyan érzetem támadt, hogy fiatalabb korában vagy tamburmajor volt az üdvhadseregben, vagy kiképző őrmester a tengerészgyalogságnál.

Akkora kézitáskát szorított a hasához, amivel simán le lehetett volna ütni egy lovas rendőrt, lovával együtt.

-Maga Marlowe? – kérdezte. A hangja után ítélve, úgy véltem, a második tippemre egész jó odszot kaphatnék Jimmynél, a kávéházi bukmékernél.

Tekintve a hőséget, a fejemben még mindig zúgó harangjátékot, és azt, hogy egyedül voltam az irodában, azt feleltem: Legjobb ismereteim szerint, igen.

Ez nem tetszett neki, mert aranykeretes szemüveget öltött, és azon keresztül rosszallóan nézett rám.

-Nem tetszik a modora, fiatalember! – recsegte.

-Sokan vannak ezzel így, de hát nem is akarom én magának eladni – válaszoltam.

Egy darabig csak méregettük egymást, aztán gondolt egyet, és leült az ügyfelek részére fenntartott székbe. Olyan egyenes háttal ült, hogy nem is volt szüksége a háttámlára. Lábát keresztbe tette. Izmos, az én ízlésemhez képest túlságosan is izmos vádlija volt. Táskáját az ölébe csapta, mintegy védekezésül, ha éppen át akarnék ugrani az asztalon, hogy rávessem magam, köztünk legyen, mint a kínai fal.

-Maga magándetektív? – kérdezte.

Ez már a második kérdés volt, ami komolyan gondolkodóba ejtett. Tényleg, mi is vagyok én tulajdonképpen? Az emberi tudat kérdései, amióta elolvastam vagy két fejezetet Nietsche-től, egyre jobban izgattak. De csak igenlően bólintottam.

-Akkor jó! – melegedett fel tekintete egy kicsit, éppen csak annyira, mint egy fagylaltgombóc a jégszekrény belsejében – mert nekem szükségem van egy diszkrét, és gyorsan dolgozó magándetektívre.

-A diszkréciómban biztos lehet, mrs…

-Miss Jankovic – nyomatékosította.

Rendben, legyen, de akkor honnan ez a rengeteg arany, amivel magát terheli? Majd kiderül…

-Szóval, a diszkréciómban biztos lehet, miss Jankovic, ez nálunk alapkövetelmény, de a gyorsaságot nem tudom garantálni, amíg nem tudom, miről van szó!

Egy darabig habozott, mint aki nem akar túl sokat elárulni, de aztán, pirulva, ami az ő korában nem kis teljesítmény volt, kijelentette:

-Eltűnt egy ékszerem. Egy nagyon régi, családi ékszer. Egy gyémánt függő. Még Európából hozta az anyám magával.

Valami kezdett derengeni a harangjáték hátterében: olvastam egy családról, akik Szerbiából menekültek, valami nemesi család, tekintélyes mennyiségű készpénzzel és ékszerrel, ami a pletykák szerint nem teljes egészében volt az övék, lévén, hogy a kedves papának bankja volt odaát, trezorral, széfekkel, de hát, nem kell minden pletykát elhinni.

-Értem – válaszoltam igen okosan – de mégis, miből gondolta, hogy én vagyok a megfelelő ember?

-A sofőröm javasolta. Ott vár lent, a kocsinál.

Kinéztem az ablakon. Az utca túloldalán egy Dodge parkolt, mellette egy fickó unatkozott. Kb. hat láb, két hüvelyk magas lehetett, nem szélesebb, mint egy sörös autó, füleit szürke nemezkalap szorította le, és egy kockás zakó tartotta össze, kb. akkora sikerrel, mint egy halcsontfűző. Ujjai közt sodrófa méretű szivar füstölgött. Olyan arca volt, hogy én a helyében nem mentem volna közel az állatkerti gorillaketrechez, nehogy szegény állatok sokkot kapjanak. Ráismertem. Willy Boy volt, egy igazi nehézsúlyú gengszter, akit évekkel ezelőtt kimostam egy utcai gyilkosság gyanújából. Abban kivételesen ártatlan volt. Úgy látszik, végleg jó útra tért.

-Hát, miss Jankovic, jobb ajánlóm nem is lehetne – biztosítottam.

-Szóval, vállalja?

Igyekeztem gondterhelten nézni, mint aki erősen töpreng, hogy ilyen piti dolgot vállaljon-e?

-Sürgős?

-De mennyire! A hét végén parti lesz a Yacht Klubban, és nekem okvetlenül viselnem kell azt az ékszert!

Magamhoz húztam az előjegyzési naptáramat, előre-hátra lapoztam benne, mintha szabad időpontot keresnék – pedig isten látja lelkemet, úgy egy hónapja csak szabad időpontjaim voltak – és hümmögtem.

-Nos, ha így áll a dolog, miss Jankovic, mit szólna a holnapi naphoz?

-Rendben. Megadom a címemet

Azzal belekotort a hatalmas kézitáskájába, egy aranyozott szegélyű noteszt vett elő, meg egy arany tollat, és lefirkantott valamit. A kitépett noteszlapot két, gondosan manikűrözött körme közé csippentve nyújtotta felém.

-Mennyit kér a munkájáért? – érdeklődött nem túl disztingváltan.

Az előző jelenetre, no meg a gutaütött bankszámlámra gondolva gyorsan megszoroztam kettővel a szokásos napidíjamat, és kivágtam:

-Ötven dollár egy napra, plusz a költségek.

-Ötven dollár?

Úgy ejtette ki a számot, mint valami szitokszót. Gondolom, az ő köreiben, a konyakhoz a szivart ilyen bankókkal szokták meggyújtani.

-De ne jöjjön kilenc előtt, mert akkor még nagyon deprimált vagyok – adta meg az irányvonalat.

Most mondjam neki azt, hogy nekem úgyis a személyzettel lesz dolgom? Előbb-utóbb majd csak rájön.

Miss Jankovic felállt, kemény hátra arcot csinált, és kiviharzott az irodámból. Nem fárasztotta magát köszönéssel. Én meg kihúztam a fiókot, és minden teketória nélkül rácsókoltam az üveg szájára. Elvégre keményen megdolgoztam érte.

***

Éreztem, hogy ez a nap se lesz sokkal jobb, mint a többi. Valami rossz íz a nyelvem alatt azt súgta, hogy ha nem kapom össze magam, délutánra megint csak az irodai üveggel lesz randevúm.

Így hát begyömöszöltem magam az autóm átforrósodott ülésébe, és elindultam a miss Jankovic által megadott címre. Az út Bay Cityig rövid volt, mint egy hajnali álom. A ház a Sunseten állt, és nem volt mögötte más, csak egy járónapnyi gondosan nyírt pázsit, az öböl és az óceán. Lehetett ott egy úszómedence is valahol, de onnan, ahol álltam, nem láthattam rá. Az alacsony, fehér bungaló, talán, ha tíz szobával, úgy terpeszkedett el, mint olvadó jégrém a fehéren izzó nap alatt. Égetett-cserép tetejével úgy próbált kinézni, mint egy ház, aminek történelme van, de szemlátomást kudarcot vallott. Újonnan, új pénzen épített volt. Egy rakás vadonatúj pénzen.

A japán háziszolga, aki a kapun beengedett, kb. olyan arccal nézett rám, amitől egy egészen undorító bogárnak érezhette magát bárki, akinek nincs akkora élettapasztalata a japán háziszolgák arckifejezésével kapcsolatban, mint nekem. Oldalt, a kocsi beállón, Willy Boy fényesítette a Dodge malomkerék nagyságú dísztárcsáját. A kora délelőtti időponthoz képest Eric von Stroheimnak volt öltözve, ami azért nem derítette mosolyra senkinek az arcát.

Miss Jankovic vár engem – közöltem a kis japánnal, aki mosolytalanul bólintott, és bevezetett egy nagy, homályos hallba, majd egy ajtón át ki, a teraszra, a vakító napsütésbe.

A japánnak időközben elegendő ereje volt ahhoz, hogy megszabaduljon savanyú ábrázatától, így majdhogynem undor nélkül adta át két ujja közt elhullott csótánypáncélként fogott névjegykártyámat miss Jankovicnak.

Miss Jankovic, valószínüleg a korai óra miatt, egy nádfotelben ülve fogadott. Pezsgőszínű selyem köntöst viselt, alatta vélhetően éppen annyi ruhadarabbal, ami elégséges ahhoz, hogy az ember lánya megmártózzon az óceánban. A köntös onnan, ahol én álltam, olyan domborulatokra engedett belátást, hogy annak csak a tizedétől is a pápa minden bizonnyal feladná a nagyböjtöt. Miss Jankovic végigmért, ami, tekintve 185 cm-es magasságomat, nem volt éppen kis teljesítmény tőle, és törött üvegcserépként kéklő szemeivel úgy vizsgált, mintha először látna. Nézésétől leginkább egy itatóspapírra feltűzött bogárként kezdtem érezni magam.

-Kér egy italt? – kérdezte. Végig gondoltam az előttem álló feladat nehézségeit, és úgy véltem, nem árt megolajozni egy kicsit azokat a rozsdásan forgó kerekeket, amit az agyam helyén hordoztam.

-Köszönöm, egy viszkit, jéggel. De csak, ha pohárba kapom – válaszoltam udvariasan.

Miss Jankovic megrázott egy csengőt, mire egy szemlátomást keleti, finom bőrű, karcsú lány bukkant elő, aranyszínű, testhez simuló ruhában, ami jobb lábán egészen a csípőjéig fel volt hasítva.

-Scotch jó lesz? – kérdezte miss Jankovic. Míg megpróbáltam leesett államat felszedni a padlóról, és letörölni a bamba vigyort a képemről, bólintottam. Úgy éreztem, ha ez az angyal vitriollal teli poharat nyomna a kezembe, még azt is meginnám. A csengőt ettől a pillanattól kezdve merő anakronizmusnak tartottam. Egy gong sokkal jobban megtette volna.

Miss Jankovic hangja térített vissza a földre:

-Hogy akarja kezdeni? – kérdezte.

-Gondolom, megnézném a helyszínt – mármint, hogy hol tartja az ékszereit – aztán beszélni akarok a személyzettel – válaszoltam tőlem telhető elmésséggel.

-Rendben, Miura majd oda vezeti. Előre bocsátom, ő, és Liu Csen, a komornám – így mondta, a komornám, amitől kezdtem magam egy kicsit kényelmetlenül érezni, tekintve, hogy az európai udvartartás fogalmi rendszerének ismerete nem éppen tartozott az erősségim közé – természetesen minden gyanú felett állnak, őértük én állok jó!

Valami azt súgta nekem, hogy ha Eric von Stroheimet, a kis japánt és a keleti angyalt kivesszük a buliból, nem sok gyanúsított fog maradni, de ezt a gyanúmat nem osztottam meg miss Jankovic-csal. Így hát csak álldogáltam ott, kalapommal a fejemen, úgy érezve magam, mint egy kókadt rhododendron, és vártam a viszkimet. Mikor Liu Csen megérkezett a párás falú pohárral – naná, hogy egy teniszütő nagyságú, veretes ezüsttálcán hozta – miss Jankovic, a maga módján, hellyel kínált:

-Na, üljön már le, maga hegyorom, mert begörcsöl a nyakam, ha így kell magára néznem!

Elszakadva a selyemköpeny kivágása által nyújtott látványtól, bevetettem magam egy másik nádfotelbe, amelyik hangos nyiszorgással tiltakozott az őt ért atrocitás ellen, és gondozásba vettem az italomat. Miss Jankovic poharában, hogy mi volt, nem láttam a rengeteg ernyőcskétől, lime szelettől és szívószáltól, de öt dollárt mertem volna tenni egy tízcentes ellenében, hogy nem limonádé.

***

Csendben ültünk egymás mellett, és iszogattunk, mint aki már jó régen ezt szokta csinálni, bámultuk az öböl szél borzolta vizét, és nem csináltunk semmit. Neki ezt ötven dollárja bánta, de szemlátomást nem idegeskedett miatta. Miután kivégeztem jeges viszkimet, kifejeztem abbéli óhajomat, hogy hát akkor én nekikezdenék. Miss Jankovic csengetett, a kis japán megjelent. Én nem tudtam felfedezni csengetés és csengetés közt semmit, ezért reménykedtem, hogy talán a kínai angyal jelenik meg, de ez a csengetés Miurát hívta elő.

A kis japán szó nélkül intett, hogy kövessem. Mit tehettem mást, egy vágyakozó pillantást vetve az üres pohárra, összekapartam magam a nádfotelból, fejemre tettem a kalapom, udvariasan biccentettem miss Jankovicnak, és követtem Miurát vissza a homályos hallba. A falon igen réginek látszó, megsötétült festményekről szigorú ősök néztek ránk, ki páncélban, ki selyemingben, buggyos nadrágban, ki meg zsakettben, cilinderrel a fején. Ők is azt a benyomást kellett volna, hogy keltsék, miszerint egy szörnyű régi, és borzasztóan előkelő családdal van dolgunk, de ez se nagyon sikerült.

Az ilyen képeket a bútorokkal együtt szokták kikölcsönözni, tartós használatra. No meg, miss Jankovic egyikre se hasonlított.

Miura bevezetett miss Jankovic hálószobájába, ami alig volt nagyobb, mint a Centrál Pályaudvar központi csarnoka. A baldachinos ágytól a fésülködőasztalig csak három napi élelemmel felszerelkezve volt érdemes elindulni. Az ágy előtt a szőnyeget, feltételezésem szerint, fűnyíróval ápolták és naponta gereblyézték. Amúgy a berendezés szolid volt, annyira, hogy Ava Gardner is elfogadta volna. Az egyik nyitott ablak előtt – mert volt belőlük egy néhány, és mind a messze húzódó gyepre nézett – egy teakfa asztal szerénykedett, hat fiókkal, meg egy tükörrel. Az asztal lakkozott lapján egy karkötő, egy bross és két nyaklánc hevert, laza összevisszaságban. Már messziről értékeseknek tűntek. Sejtésemet igazolta, hogy Miura olyan szemekkel figyelte minden mozdulatomat, mintha egyenként akarná nagy sebességű filmfelvevőre venni.

-Ezek itt Miss Jankovic ékszerei? – kérdeztem érdeklődve. Miura bólintott.

-A többi fiókban is ilyesmik vannak ? – Miura ismét csak bólintott.

-Nincsenek kulcsra zárva, vagy ilyesmi? – Miura felhagyott eddigi gyakorlatával, és a fejét rázta.

-Máskor is elől szokta hagyni az ékszereit? – Miura a változatosság kedvéért megint bólintott.

Kezdett idegesíteni a pasas. Már azon voltam, csak a játék kedvéért persze, hogy kitalálok egy olyan kérdést, amire legalább egy bővített mondattal kellene felelnie, de arra gondoltam, hogy ez talán túlerőltetné szegény fickót, így hát inkább hagytam.

-Az ablak mindig nyitva van?

Miura, legnagyobb meglepetésemre, minden látható erőlködés nélkül két mondattal is válaszolt:

-Nem. Délután, mikor ide süt a nap, be szoktuk csukni a spalettát.

Ahogy kinéztem az ablakon, virágzó bougainvilleákat pillantottam meg, melyek egészen az ereszig kúsztak fel, valamint két, kertésznek maszkírozott embert, akik a füvön sertepertéltek.

Otthagytam Miurát, hogy hozza helyre magát a számára biztosan szokatlan verbális megterhelés után, és a házat megkerülve, kimentem a hátsó kertbe. Tényleg volt ott egy úszómedence.

A két kertésznek látszó, közelebbről szemlélve, valóban kertész volt. Egy férfi és egy nő. Késő harmincasok, kora negyvenesek, naptól megégett nyak és vállak, valamint egy spániel.

A férfi vékony, inas testén rövidnadrágját bőr nadrágtartó rögzítette, vállára hulló haját indián hajpánttal szorította a homlokára. Egy hortenziabokrot gyilkolt éppen egy metszőollóval. A nő ujjatlan trikót viselt, melltartó nélkül, és térdelve a füvet gyomlálta. Mivel úgy 15 kilót vert rá a férfire, főleg csípőben és mellben, ez a tevékenysége egy karthauzi szerzeteset is kihozott volna a sodrából.

Közeledtemre felegyenesedett, és gyanakvóan nézett rám. A férfi adott egy kis előnyt a hortenziabokornak, és ugyanúgy tett. A spániel semmit nem csinált. Úgy látszott, hogy kedvelt engem.

-Jó reggelt!- köszöntem.

-Miben segíthetünk? – kérdezte a nő.

-Szoktak maguk a házban is dolgozni?

-Nem, kérem, az minekünk tilos terület, oda nem léphetünk be, de igazából nincs is miért – válaszolta a nő. A pasas úgy tartotta a metszőollót, mintha manikűrözni akarna, de valószínüleg most, hogy nem volt vele dolga, fogalma se volt, mit csináljon vele.

-Tudják, az az ablak melyik szobába nyílik? – lendítettem kezemet a ház felé. Valamiért ez a mozdulat két mátyásmadárnak nem nyerte el a tetszését, mert hangos zsörtölődésbe kezdtek a bougaivillea ágai közt.

Mindketten először kinyújtott kezem irányába néztek, aztán egymásra, végül rám.

-Miért, tudnunk kellene? – ez megint csak a nő volt. Ma ez volt a szereposztás. A spániel még nem gondolt arra, hogy ő is beszáll a társalgásba.

-Azok a madarak régóta itt tanyáznak?

Megint egymásra néztek, nyilván, mert nem bírták követni a kérdéseim logikai láncolatát, ami őszintén megmondva, nekem is nehezemre esett volna, mivel éppen improvizáltam.

-Ó, azok már évek óta itt élnek, ide-oda röpdösnek, néha még a nyitott ablakon is beröppennek, a kutyát sem érdekli, igaz, Ben?

Ben bólintott, hogy igaz. Ahogy elnéztem, bármire bólintott volna, amit a nő mond. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a ház felé. A bougainvillea ugyan sűrűn nő, de nem annyira sűrűn, hogy ne tudtam volna felfedezni a mátyásmadár fészkét. Kértem Bentől valami botot, ő idehozta az úszómedence mellől a levélszedő hálót, annak a nyele elég hosszú volt.

Majd építetek egy másikat, vagy, ha nem teszik, pereljetek be – közöltem a madarakkal, és lepiszkáltam vele a fészket, ami egyáltalán nem tetszett nekik. Bennek és a nőnek sem. A spániel nem nyilatkozott.

A fészekben több söröskupak, egy kulcs és néhány színes üveggolyó társaságában ott csillogott egy gyémánt függő. Ben és a nő bambán nézték, ahogy a zsebkendőmbe göngyöltem. A spánielt nem érdekelte a dolog.

Visszamentem a hallba, azon át ki, a teraszra. Még hátra volt egy kis ornitológiai felvilágosítás, meg a házirend megváltoztatására vonatkozó javaslat, de az már gyerekjáték volt.

Visszahajtottam Hollywoodba. Az ötven dollár jól esően melengette a tárcámat.

28 hozzászólás

  • Orsós Elemér

    Ráismertem! Ügyes!
    (Nekem megsúghatod hogy, a hülye örökösöktől 50 dollárért vetted az eddig kiadatlan eredeti kéziratot! 😀 )

  • Ez egy regi Dragnet episod a 60-as evekbol by Jack Webb.

  • Kedves István!

    Ez szuper volt!
    Ha irodalmi pályára adta volna a fejét, ott is boldogult volna.
    Nagyon tetszett.

    Bigskorpio

  • Bendeguz79
    2020 január 5
    8:22 du.

    az elhunyt Bencsics Klára alias figyelő szerint pedig csak annyi, hogy jól tudok fordítani angolból.

    mivel Bencsicset – személyes antipátiája ellenére – hitelesebbnek tartom, mit téged.
    kétlem, hogy Bencsics olvasott volna bármit is Chandlertől, mi több, a Dragnet-sorozatot se nézte – nem az ő szintje volt – ám kétségtelenül jobb ítélőképessége volt, mint neked.

    azon felül, ha úgy véled, ez egy Dragnet-epizód szinopszisa, kérlek, segíts, hogy megkaphassam az engem jogosan megillető jogdíjat!

    ja, és Jack Webb biográfiájában valahogy sehol nem fordul elő se Chandler, se Marlowe neve. érdekes, nem?
    https://www.imdb.com/name/nm0916131/bio

    na, gizi, ezen dolgozz +1 kicsit 😀

  • Bigskorpio
    2020 január 6
    6:23 de.

    megtisztelő a véleménye. ami azt illeti, próbálkoztam vele, három kötetre való, 60 db. novellám (ebben a műfajban húsznál többet egy fedél alá kötni nem érdemes) keres kiadót, ám Magyarországon évek óta nem adtak ki novelláskötetet, hacsak nem Bächer Ivánnak hívták a szerzőt.
    első kötetes niemandként esélyem sincs hátszél nélkül a piacon megjelenni. a menyem ugyan ismeri Szőcs Gézát, de sajnos, politikailag nem állunk azonos platformon.

  • Jöhet a többi is! Szuper!

  • Bizony, bizony…. Lopkovic a “The Big Sucker”-ből .

  • Civilizálódunk, civilizálódgatunk.
    Ki gyorsabban, ki lassabban.
    Így aztán nem csoda hogy utóbbiak rálőnek az előbbiekre.
    Azok pedig megsütik őket.

    /R. Chandler/

  • D.Bernstein
    2020 január 6
    3:13 du.

    bizony, bizony, hülyeséget beszélsz. nem ártana, ha ide idéznél valami féle bizonyítékot állításod hitelességének igazolására, mert a végén még elterjed rólad, hogy egy hiteltelen, hazug macskajancsi vagy 😀
    ja, és olyan, hogy The Big Sucker nem létezik, csak egy Sucker (Lenyúlsz, vagy kinyúlsz) c. film 1999-ből, de annak még az oldalszelében sincs hasonló történet és szöveg.

    na, fuss +1 kört 😀

  • Futottam…. 1955 !
    hommage á I.Ille !

  • Well Rashid, miert allandoan az ellensgeskedesed ???

    De hagy szegny “Figyelot”, O mar eleg reg por es hamu.
    Legalabb a holtakat hagynad bekeben.

    Jack egy szinesz majd rendezo-igazgatoja volt a sorozatnak.

    Minden episod valosag volt, s rendorsegi adtok-alapjan kovetve. Csupan a nevek valtoztatva, vedeni az artatlanok egyeniseget.

    Ellenkezoleg mint nallatok. Ott valtoztattatok a nevet, vedeni a bunosoket es hoherokat.

    S mi a feneert lenne Chandler es Marlow neve Jack bio-jaban???

    Na de legalabb nehany szot irtal a temean az ocsarkodasaid melett.
    Az igazan nagy elohaladasod.

  • T.Ille Úr !
    Az “Így írtok ti” nem “szösszenet” hanem – stílusparódia.
    – A műfaj klasszikusa, mérföldköve, amely a későbbi irodalmi paródiákat írók számára mércévé, vezérfonallá, kötelező szabállyá vált.
    – Természetesen nem “ki karikirozza” hanem parodizálja az irodalom meghatározó stilusait!
    – Élete eme föműve, – ugyanez – megjelent a Kanadai Magyar Hírlap, 2013 november 19-számában is.
    – “Novellája” néhány kisebb képzavar ellenére olvasmányos.

  • Az irodalmi folyóirat szerkesztője nézegeti a kéziratot, és megkérdi a szerzőt:
    – Miért Bumeráng a címe?
    – Mert eddig minden szerkesztőségtől visszajött hozzám.

    Csak megjegyzésként: azért az analfabéták a legjobb íráshamisítók, mert nincs saját stílusuk!

  • Bendeguz79
    2020 január 7
    12:18 du.

    ezt tárgyald meg Bernstein elvtársaddal, ő delirált arról, hogy az lett volna az ÉN írásom modellje.
    bocsika, de Klára asszony említése mitől ellenségeskedés?
    amúgy teljesen érdektelen, mi a véleményed az írásomról.

  • slapaj
    2020 január 7
    3:54 du.

    lesz mivel dicsekednem az unokáimnak: Slapaj, az ítész, követi munkásságomat!
    micsoda megtiszteltetés!
    amúgy valóban megjelent már, most csak a rajongóim és tisztelőim kívánságára került fel ismét. na, und?
    a képzavar, ha megengeded, tudatos hangulati eleme az írásnak, de ennek felismerése számodra megoldhatatlan feladatnak ígérkezett.
    ja, és nem ez életem fő műve. ez csak egy könnyed ujjgyakorlat.
    kedvenc Slapajom, hogy’ állsz a szőlővel? csak nem savanyú? 😀

  • D.Bernstein
    2020 január 7
    11:37 de.

    dicséretes alaposság, már csak az a kérdés, hogy én ezt hol, és mikor is láthattam?
    mert Magyarországon nem, azon felül amikor ezt írtam, 2008-at mutatott a naptár.
    ja, és 1955-ben 8 éves voltam, érdeklődési köröm nem terjedt ki egy amerikai TV-sorozat megtekintéséig 😀

  • Rashid;

    Amit en itten olvasok tolled es a Bernsteien-oktol, legyen az Dora vagy Gabor, de ketsegtelenul ertelmesebb ,kepesebb es tisztessegesebb magatartast bizonyotottak soraikkal ment a te Haran al Rashid-od.

    S ha irni ohajtanal, legalabb vegyel valami leckeket legalabb “talalom”-tol.

    Ami a fenti cikkedet jellemezi, igazan semmi dicsekvore valot nemm bizonyotottal.
    Csak hencegsz, mert bekepzelt egoista vagy!

    Soraid bizonyitja, hogy azt meg te is belatod !!!

  • Bendeguz79
    2020 január 9
    11:24 de.

    mit is akartál mondani, gizi? vagy te is tolmácsot kérsz? ha írni óhajtanál, vegyél leckét egy általános iskolástól, aki legalább beszéli a magyar nyelvet 😀
    amúgy vagyok, aki vagyok. mond ez neked valamit, vagy a kultúrád nem terjed odáig, hogy felismerd?

  • lelszi
    2020 január 9
    3:05 de.

    attól tartok, ez természetes, ugyanis egy analfabéta írni sem tud 😀
    “Az a személy, aki sem az isk.-ban, sem azon kívül nem tanult meg írni, olvasni, és alapszinten számolni; nincsen birtokában ezek készségeinek”.

    te csak félanalfabéta vagy, ami abban nyilvánul meg, hogy csak fél egyig lehet veled beszélni 😀

  • lelszi
    2020 január 9
    3:05 de.

    Ez a kis náci-csíra még jár ide?

  • gyerekek, ehhez mit szóltok?

  • F.C.K.Cs.P.
    2020 január 10
    11:16 de.

    Látom címkét váltottál, de rossz a rövidítés! A “Fát Sosem Látott CS.P. a helyes rövidítés, de a rothadt paradicsomnál jobb!
    Ami a hozzám szólásodat illeti, inkább legyek náci-csíra, mint csíra-náci! )még ha leplezed is Magad! 🙂

  • Ille István
    2020 január 10
    4:14 de.

    “Az a személy, aki sem az isk.-ban, sem azon kívül nem tanult meg írni, olvasni, és alapszinten számolni; nincsen birtokában ezek készségeinek”. Nem tudtam, hogy rémálmaidat diktálod valakinek, bár ettől függetlenül az epigon epigon marad, még ha másnak is hiszi magát!
    Liszt sem dicsekedett soha azzal, hogy Chopin művei csak ujjgyakorlatok Neki, és fordítva sem történt meg!

  • lelszi
    2020 január 11
    10:24 de.

    Figyelitek?
    Harapós ma a kicsike 😀 😀

  • lelszi
    2020 január 11
    10:38 de.

    Ezt a hörgésedet is elolvastam.
    Ritka dolog, de ma ilyen érdeklődős napom van.
    ( Náci-hörgés nem hallik az égig hehe )

    Egyből Karinthy egyik örökbecsű megállapitása ugrott be:

    Elolvastam az írását.
    Aztán ismét,hátulról visszafelé.
    De úgy sem volt neki semmi értelme…

  • lelszi

    Látom nagyon félrementél az Illéhez szóló hasonlatoddal

    Azok a személyek valóságos művészek voltak a maguk területén, s mint ilyenek maguk is tudták értékelni a mások talentumát, nagyságát.

    Az Ille és a Bayer Zsótik kategóriájában ez úgy működik, hogy attól híznak nagyobbra, ha a szakmabelit ócsárolják, magukat fényezik – a közönséget lefitymálják, de minimum szarral dobálják; a feljebbvalók felé pedig csahoskodnak és nyalnak – ezek biz így képzelik az előmenetelt.

    Hát mit mondjak, olyan szinten is írnak, másolnak, összeollóznak, becsmérelnek, cigányoznak – tedd egymás mellé a két személy megnyilvánulásait mások felé, legfőképp a kritikusaik felé, vagy akit éppen ők – mondjuk úgy – “írásaikban” kritikával illetnek.

    (Hiszem, hogy megjelenik)

  • lelszi
    2020 január 11
    10:38 de.

    látod, ez veled, meg a többi rajongómmal a baj. mivel érdemben nem tudtok írásaimhoz hozzászólni, hát személyemmel foglalkoztok. lássuk be, kritikai képességed neked sincs kellő képpen megalapozva, de sokat segít a Wikipédia 😀

    ha ez neked élvezet, hát legyen az, engem hidegen hagy, de asszonyod – már, ha van egyáltalán (ahogy öltözködsz, nem arra utal, hogy lenne) – talán bánja.
    amúgy nem dicsekszem vele, csak a valóságot közlöm, amit lehet, hogy képtelen vagy felfogni, de nem is erőltetem.

    noch dazu, mintha elkerülte volna a figyelmedet, hogy stílusgyakorlatról van szó. az pedig, hogy ez nem az eredetiségre való törekvés, szintúgy elkerülte a figyelmedet.

    persze, ezen nem csodálkozom: benned eredendő ellenérzés munkálkodik irányomban, ami kétségtelenül kisszerűségedből és tehetségtelenségedből fakad.
    évek óta küzdesz, mint malac a jégen, de nem jutottál semmire. én továbbra is publikálok, te meg továbbra is egy jelentéktelen kommenthuszár vagy.
    azért a jövődre vonatkozóan mondok neked valami biztatót: hajrá, Piri néni! 😀

  • lelszi
    2020 január 11
    10:24 de.

    Látom élesszemű kis náci csíra vagy.
    Magadba is belenézhetnél hogy meglásd az aljasságaidat.

This site is protected by Comment SPAM Wiper.